a topikot miért olvasgassam vissza? verset találok bárhol.
Szerintem nem untatnál vele senkit, és igenis ide tartozik, a neten ugyis találok egy csomó helyen Szabólőrinc verseket, de hogy kinek mi jut róla az eszébe, vagy mi nem, na, ez sokkal érdekesebb.
én pl. nemis nagyon értem őket, csak egy-kettőt, amikben olyan érzelmek vannak, amik ismerősek :))
de ez a lepkés még mindig nagyon tetszik :))
de én biztos valamiféle nagyon finom ennivalónak álmodnám magamat, vagyon valami jó illatnak....
Mikor Szung Vu Kung, a majmok királya, kit kőtojásból keltett ki a vén föld, ég, nap és hold különös szerelme a gyümölcsök s virágok szigetén,
ki kőtestét mozogni tanitotta s viharként szállni a felhők felett és megtanult minden emberfölötti varázst és titkos bölcseségeket,
ki hős vezér és szent remete volt és szívében mégis fenevad maradt, és feldúlta a halál városát és megette az égi barackokat,
az istenek eledelét, hogy ő is örökké éljen, s lett mindenható, kinek rőt fején a villám kicsorbult, ki már-már isten volt, de lázadó
dühében a Legfőbb Trónt követelte s leverte az égi seregeket s a Menny Ura s a Célok és Erények bénultan nézték, hogyan közeleg, –
mikor Szun Vu Kung már a trón előtt állt és már senki se moccant ellene, jött Buddha és szelíd virágkezével intett, hogy a fegyverét tegye le.
– Ki vagy, te jámbor? – ámult el a vad szörny, akitől a mindenség reszketett. Buddha felelt: – A béke és a jóság, s azért jöttem, hogy megfékezzelek.
– Nagyszerű! – bókolt Szun Vu Kung. De Buddha: – Vigyázz, – szólt – még nem sejted, mit tudok! – – Te se, hogy én mit! – válaszolt a szörny és mellét verve mesélni kezdte, hogy
a tejutat kavarja szigonyával, eldicsekedett, hogyan győzte le a földet, eget, az állatok és fák szellemeit, s a halál fekete
könyvét széttépve, hogy lett halhatatlan s a Titkos Tudást hogy szerezte meg. – Tizennyolcezer mérföldet repűlök – mondta – ha csak egy bukfencet vetek,
átváltozom hetvenkétféleképpen és lehetek millió óriás, ma már én vagyok a Tökéletesség, – a Menny Urához fordult – senki más,
– bömbölte – senki nem állhat fölöttem: legkülönb vagyok, a Trónt akarom! – És Buddha felelt: – Tied lesz, ha győzöl még valamin, az én hatalmamon:
mutasd meg, hogy ki bírsz-e törni innen, túljutsz-e rajtam, – itt a tenyerem: ha bukfenced kivisz belőle, nyertél, ha nem, te fogsz engedni énnekem.
Tetszett az alku Szun Vu Kungnak. – Őrült, – gondolta, – ez a Buddha: a keze alig nagyobb egy lótusz levelénél, igazán játék végezni vele,
gyerekjáték, – gondolta és vigyorgott: – Hát jól van, lássuk: ki győz, te vagy én? – És felemelkedett a levegőbe s megállt nevetve Buddha tenyerén.
– Készen vagy? – Készen. – Rajta! – Egyet ugrott s már messze szállt s eltűnt a szörnyeteg, és viharzott, mint az ördögmotolla, úgy hányta, hányta a bukfenceket,
és repült és hömpölygött, mint a szélvész, mindig gyorsabban, repült, mint a fény, repült és forgott, át az ős eónok s csillagködök száz szigettengerén,
repült, a tértől részegen, repült, mint az időmegállító gondolat, repült, könnyű győzelmét végtelennel tetőzni, amit ráadásul ad,
repült, repült, s a Végső Űr határán egyszerre csak öt roppant oszlopot látott, amely minden világok végén vörösen az ég felé lobogott.
Még egy bukfenc, s már ott volt, és leszállt ott, ahol még nem járt soha senki se, és lehasalt s fürkészve és vidáman nézett az érhetetlen semmibe,
aztán felkelt. – Most megyek – mondta – vissza és én leszek a Mindenség Ura, de hogy itt jártam, nevemet felírom ide, a világ őrtornyaira, –
és csakugyan felírta a középső oszlopra: „Itt járt Szun Vu Kung király”, s mert a szükség rájött, egy másik oszlop tövébe még egyebet is csinált,
és indult vissza. Repült, mint a villám, repült az ürben, mint a néma fény, repült és forgott, át az ős eónok s csillagvilágok szigettengerén,
mint az időtlen gondolat, repült most visszafelé a végtelenen át és megérkezett és hetykén leugrott Buddha kezéről s rikoltott: – No hát
ide a Trónt! A világ végén jártam s ott hagytam a látogatás jelét! – Buddha ránézett, hosszan, szánakozva, és felemelte lassan a kezét,
és megszólalt: – Te nyomorult majom, te, te barbár ész- és erő-szörnyeteg, azt hiszed, hogy míg féktelen hatalmad harc s önzés fűti, lebírsz engemet?
Azt hiszed, ki tudtál szökni kezemből? Nézz ide, nézd középső ujjamat: „Itt járt Szun Vu Kung…” – itt van; ezt te írtad, s nézd piszkod, itt, a hüvelykem alatt! –
És Szun Vu Kung, a Tökéletes Állat, kitől a Legfőbb Trón is reszketett, látta, hogy minden erőnél erősebb a türelem s a jóság, s megijedt
és szökni próbált. De Buddha lefogta s egy hegyet tett rá, kíméletesen: – Most itt maradsz. Gondolkozz ezer évig, s ha új szíved lesz, befogad a Menny.
Természetesen, nem percenkénti copy-paste versenyről van szó, bár, egy kívülállónak valóban tűnhet akár úgy is. :) Nem jártam erre mostanában, ezért válaszolok csak most. Hogy aznap miért épp ez a vers jutott eszembe...? Túl hosszú lenne leírni az okokat, nem is untatnék vele senkit, nem is tartozik ide, talán csak annyit, hogy épp egyidőben járt a kezemben Freud és többek között Szabó Lőrinc verse(i).
Örülök, ha tetszett a vers és az újdonság erejével hatott rád. További kellemes olvasgatást a topikban! :)
Amerikánál messzebb kontinens felé ringatsz, alighogy megjelensz, Álom, vagy még messzebbre, s úgy sodorsz, hogy alig érek rá figyelni gyors tájaidra: jószagú tavalyi birsalmák sárga daganatai gomolyodnak kötélvasút alá, az Óriáshegység púpjaivá, ökörfarkkóró jön és elmarad, jegenyés állomás, a karszti Szkrad, s a zöldben rózsák vörös sebei, és a ködből egy tehén dugja ki szarvas fejét, csörgedező vizek s barlangok nyílnak, szállok, süllyedek, és minden repűl, minden eltünik, és nem tudom, hol járunk reggelig, csak azt, hogy viszel s még visszahozol, de egyszer ott felejtesz valahol.
Ha tudott rólad, aki csókol, és Ha tudom, hogy rád gondol: téged éltet, S te beleköltözöl, édes És az idézett és aki idéz, növeli: lelkeknek mesés Egyessége ez, oly keveredések Tükörjátéka, amikkel az élet Máskor csak lopva s kényszerből igéz: Hűség s hűtlenség jajdul össze bennem és oldozó kettőben három és három az egyben!) S mint túlvilág a pillanat, Hogy ami még te, már az se te? - Vagy, Hogy ami nem te, még az is te vagy?
Lázadás lettem, égiháború, tűzvész; nem szelid sugárkoszorú; fény, fény, fény, szárny, rakéták, zűrzavar! Villám-agancsait a Zivatar büszkén hordozta előttem, hiszen heroldom volt, apám és istenem; de nem tudtam kótázni a szavát, vagy csak néha. Már nem fogott a gát, a babitsi, és erőm parttalan áradt, hígult. Új formák mágnesét akartam; s törni a régiekét (nem lévén urunk); s új izlést, s olyan új logikát, mely, mint egy zenekar, saját magának is belerivall a dallamába: vágyak s mámorok viharát zengtem Wagner álmodott lelkével, ifjú, káprázó titán, dörgő dobokkal és lángtrombitán.
angyal, a gonoszokat előbb, a gazdagokat; Aztán mindenkit. Megútáltam és Megvetettem az embert, az egész Földi förtelmet, s álmot, hiteket, Igazságot, a hiú képzelet Szépelgéseit, a bérenc agyat, A bölcs s buta magyarázatokat, Tömeget, egyént. Aztán az idő És a közöny, a fertőtlenitő, Lefojtotta öngyilkos Harminchárom évnyi tapasztalat Után mint vigasztalan Jártam a mocskos, leprás életet: Különbékém, keserű remete, Vállat vont és dolgozott: semmi se Vonzotta már, csak a kivételek És - mint végső remény - a gyermekek.
Kétezer évvel ezelőtt Dsuang Dszi, a mester, egy lepkére mutatott. – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam és most egy kicsit zavarban vagyok.
– Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam, s a lepke vigan táncolt a napon, és nem is sejtette, hogy ő Dsuang Dszi… És felébredtem… És most nem tudom,
most nem tudom, – folytatta eltünődve, – mi az igazság, melyik lehetek: hogy Dsuang Dszi álmodta-e a lepkét vagy a lepke álmodik engemet? –
Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dsuang Dszi! Ki volnál? Te vagy: Dsuang Dszi! Te hát! – Ő mosolygott: – Az álombeli lepke épp így hitte a maga igazát! –
Ő mosolygott, én vállat vontam. Aztán valami mégis megborzongatott, kétezer évig töprengtem azóta, de egyre bizonytalanabb vagyok,
és most már azt hiszem, hogy nincs igazság, már azt, hogy minden kép és költemény, azt, hogy Dsuang Dszi álmodja a lepkét, a lepke őt és mindhármunkat én.
Sötét fényszórók: szemeim az eget lengő csóvákkal ostromolják. Föl, föl! Lent mennyi a teher, a rom! Csík, sáv: fent suhan a fénytorony s évezredek mérik a hosszát.
Fény, fény, sugarak! Fények vagyunk mind: isten lelke, öröm, remény. Óh szállni, lobogva a föld felett! A rettenetes életet, az örömöt akarom én.
Óh élni! Szemeim sóvár tüze a felső végtelenbe szánt: láng habzik mindenütt: zene, szín: az anyag titkos ablakain az lüktet ki-be, az égi láng,
a vágy, amit én fénynek nevezek és szentléleknek a hivő: ő táncol bennem, ő rohan, hasadó bimbóban az ő ereje van, kovában, acélban is ő:
ő öntözi, belül, az anyagot, szomja éget, éhe habzsol, zsinórra fűzi a csillagokat, indul s egy szivdobbanás alatt uj világokba kapcsol.
Ő vagyok én, a képzelet: ki törhet ellenem? Az isten karja nyúl felém, s ha robbanó sugarakkal az ég tetején kószál földi szemem,
fekete nyomoromat vakitó tűzharsonákkal törve át tízezer Nap küldi az azúr bástyákról hozzám válaszúl testvéri himnuszát.
Fejedet ölem, csókunk a Bakony, rejtettük egymást, gyönyör s fájdalom. Én? Hogy nem látok a szívedbe. Te? Azt, hogy már nem gondolsz valamire. Bolond éj jött; őr hold, sötét Bakony; s másnap Tihany és boldog Balaton. Tihany igaz szeretőknek való. Égbe ölelt kék karjával a tó, s jártuk a vetést, szedtünk pipacsot, sirály suhant, a tündér álmodott, s hogy már elnémult az éji tücsök, szemedben még hét csillag tündökölt... S ma is... Mért vagy hát megint szomorú? Nem boldog így ez a túlboldog fiú! Új alkony gyúl... Sírsz? S ne tudnád, miért? Nézd: sellő úszik a könnyeidért! Hogy csókolsz! Vége? Vagy talán szeretsz? Még a boldogság is rettenetes.
Hogy szúnyogok után az első légy csipett, fölkeltem. Szürkület mocskát mosta a fény a tájról. Ideges voltam; és jaj, szegény szivem hogy vert: talán az éji rémeket
rettegte reggel is, a lelkiismeret lázadó álmait, a gyáva! Szégyenén töprengve agyam úgy látta, hogy nincs remény; majd, hogy földi sor a részleges becsület.
Részleges becsület? Nevettem magamon, négytől hatig csupa önvád. Szakállamon, éreztem: máris a sírban nő! Hogy kinéztem,
jött a hajnali gyors, ment dolgára a méh, s frissen és boldogan harsant az ég felé a megtisztult világ. Nem volna szabad élnem.
Persze, a suliban mindenki tanulta a Semmiért Egészen-t, de az nem kamaszoknak való, ezért nem is tetszett és nem is értettem belőle semmit. 20-22 évesen kezembe akadt ismét, és akkor szíven ütött, azóta kezdtem el olvasgatni a többi versét is. Jópár év eltelt azóta is és észrevettem, mennyire hirtelen, az életkorral, a tapasztalással egyenes arányban bukkannak fel újabb kincsek, mint a mocsárból a gázbuborékok azok közül, amiket régebben félretettem, nem szerettem. Gondolom mindenki így van ezzel, nem csak én. Nektek mik ezek?
Pár éve új nyelv: német; a latin után játék! De az élő ik bin szintén halott volt, semmi haszna még: ha Pompeibe vet, vagy hogyha Bécs szívébe a sors, nekem, itt vagy ott, egyre ment volna: meg se mukkanok. De mikor kezdtem megismerni a régi költőket, s hogy mit tud a ma, kíváncsi lettem: mi mindent s hogyan írtak külföldön? Találtam a tan- könyvünkben Goethét és Schillert; de hát nehezek voltak, s untam a balladát. Nincs újabb költő? Egy Reclam-füzet húsz fillérért "Dalok"-at hirdetett, egész kötet dalt. Megvettem. S csoda történt: szótárral jól értettem a rövid verseket, s lángoltam: milyen szép s új mind, s mily pikáns és szemtelen!
Folyton töprengtem. Száz színt tükrözött minden gondolat; s vele, benne nőtt az igazság igénye. Szellemem ugyanekkor célt kívánt. Könyveken, elméleteken rágtam át magam hogy értsem végre, tudjam, pontosan, az érthetőt, tudhatót. De amit megláttam, a bőrét, a bőreit cserélte folyton, s új nevek alatt értelme a megúnt titok maradt; úgyhogy amikor a Matériát kezdtem tisztelni, ez már bosszuvágy volt a kétely tétlen kincsei és dac, a szegény test daca, tüntetés a túlsok lélek ellen, büszke düh: a szellem fogott vele keserű ostort magára, lángolt, prédikált: hasznot követelt és terrorizált.
A tanító urat, Szentpéteryt, szerettem, mint balsors fiát, zsenit, ki velem barátkozik. Ő, szegény, jobban ismerte magát, és szerény örömmel mutogatta tusait, ecseteit és színes rajzait, s bár legyintett, hogy "semmi!" s "másolat!", élvezte gyermeki hódolatomat, s felvillanyozva nyúlt a savanyú lőre után. - Áh, megöl a falu! - tört ki aztán. - Mert, tudja, Lencike, a nervus rerum, a dolgok idege - megint töltött - az az én bajom... - és két ujjával mutatta, hogy a pénz... Szörnyű, gondoltam; s a parókián, este, hogy túlvoltunk a vacsorán, égig dícsértem nagy barátomat. - Kár, hogy iszik - mondta bátyám, a pap.
Jártál-e mostanában a csendes tarlón este, Mikor csillaggal ékes a roppant, tiszta tér, S nagy, lassú szekerek ballagnak haza, messze, S róluk a szénaillat meghalni visszatér?
És fájt-e, amíg nézted a nyárfát révedezve, Hogy reszket agg feje, az ezüstösfehér, S hogy édes életednek újra egy éve veszve, Mert viszi már Szeptember, a nagy szénásszekér?
S ültél-e elfáradva kemény, útmenti kőre, Merőn bámulva vissza az elvakúlt időkbe, És feldöbbenve: jaj! ha most ledőlnél halva!
S eszméltél-e fel árván az éji hidegen, Mikor a késő szellő, mint kósza, idegen Eb, lábadhoz simúlt s bús kezeidet nyalta?
Akkor lettem kiváncsi. Mire? A mindenség tündöklő titkaira, arra, ami adat és gondolat s ami csak villódzik e név alatt, a képre kint, a tükörképre bent, s mit a tükör önmaga teremt. A valóság üres kereteit építgettem, mint méh a sejtjeit, s vártam, amit majd a tapasztalat gyűjt bele, a mézet, az igazat. És gyúltak bennem álmok és csaták, hitek próbái, pörök, kritikák, szedtem magamba, okkal, oktalan, ami jött, por, mag, pelyva, színarany: száz éden zárult, nyílt száz új szezám s csak én maradtam igazi hazám, én, a néző... Azt adja a világ, amit belelát a kiváncsiság.
Napos mohán melegszik a botszemü kis csigabiga; korán kibújt s most vár, pihen, fél és örül, mint a szivem, nem tudva: itt van-e a tél vagy új tavaszt hoz már a szél; nem tudja még, mi a világ: ibolya? vagy csak hóvirág?
De ez még messze volt, ez az idő. Szemeimben egyre szebb lett a nő. - Ők fínomabbak - mondta valaki - sok évezred nemesítette ki ízlésüket, bőrüket, húsukat. - Hát persze! - bólintottam; s hallgatag lelkem lányokkal zendűlt, akiket ismertem, s újak, ismeretlenek jöttek hozzájuk, karcsúk, nemesek, szőkék, feketék, barnák, vörösek, földöntúliak és álmodozók, tündérek, mese-illusztrációk, s egy perc alatt újabb századokat fínomultak, már olyan fínomak voltak bennem, hogy az irtózatos: eltünt belőlük minden, ami rossz, de minden más is, ami emberi: lobogtak a jövő lidércei.
Ha egy hajszálat százfelé hasítasz s minden uj szálat megint százfelé s e századrészt is százfelé hasítod és eljutsz a végső határ elé s tovább hasítani már képtelen vagy, ami maradt, még az is végtelen nagy.
Hogyha egy lelket százfelé hasítasz, mint egy hajszálat, s megint százfelé s e századrészt is százfelé hasítod és eljutsz a végső határ elé s tovább hasítani már képtelen vagy, ami maradt, még az is végtelen nagy.
Így üthetsz engem, pőröllyel hasíthatsz, dobhatsz kutyák és fürészek elé, porrátörhetsz, megrághatsz, tűzre vethetsz: ha szétmorzsoltál százszor száz felé és tovább gyilkolni már képtelen vagy, ami maradtam, az is végtelen nagy,
mert belőlem egy örök óriás szól, kit száz bilincsed huzott lefelé: eltemettél, mégis ujjászülettem s mosolyogva állok szined elé: egy hajszálam felfogni képtelen vagy, istened vagyok, egy és végtelen nagy.
Folyton töprengtem. Száz színt tükrözött minden gondolat; s vele, benne nőtt az igazság igénye. Szellemem ugyanekkor célt kívánt. Könyveken, elméleteken rágtam át magam hogy értsem végre, tudjam, pontosan, az érthetőt, tudhatót. De amit megláttam, a bőrét, a bőreit cserélte folyton, s új nevek alatt értelme a megúnt titok maradt; úgyhogy amikor a Matériát kezdtem tisztelni, ez már bosszuvágy volt a kétely tétlen kincsei és dac, a szegény test daca, tüntetés a túlsok lélek ellen, büszke düh: a szellem fogott vele keserű ostort magára, lángolt, prédikált: hasznot követelt és terrorizált.
