Kék tó, tiszta tó (János vitéz)
"Kék tó, tiszta tó, melyből az élet tüze támad,
Add vissza nékem, óh, szép szerelmes Iluskámat.
Kék tó, tiszta tó, sokkal vagy szivemnek adósa.
Add vissza nékem őt, s légyen tied ez a rózsa."
/Magyar nóták…/
DE: NEMCSAK KÉK, HANEM -MINDEN AMI SZÉP...LÉGY ÜDVÖZÖLVE:-)
Elment a vándor, elvitte zsákjában a nyár minden ízét erdők lombját és a rét tarka színét mindent eltakar az ősz s mi várunk bűvös kábulatban
Elment a vándor útján a fecskék darvak mind elkísérték elment messze, hol a fű zöld s az ég kék hol nem tudják mi a hó a nyár forró és mozdulatlan
Elmentek messze, mert ott a szívekbe nem költözik a tél a vándor s a darvak most mind arra várnak, hogy elmúlik a tél s újra visszatérnek a lángok, a fények szívünkbe új remények mind visszatérnek régen elfelejtett emlékek égnek ha a tavasz közelít
Jöjj vissza vándor Hozd vissza szívünkbe a nyár édes ízét Erdők lombját és a rét tarka színét Hozd el szívünkbe a nyár melegét
Ez itt az élet erdeje, Ez itt az élet zöld füve. Ez az élet patakja itt, S ezek az élet kövei. Ez itt az élet madara, Ezek az élet vadjai, Itt az élet gombája ez, S e lepke is az életé.
Ülök, vadász, a hűs kövön, A szívemben hívogató, A tóban kéken ring az est, Mint estben kéken ring a tó. Ülök, vadász, a fa alatt, S hívogatok egy madarat.
A szurokfekete hasú rézkondérban szilvalekvár fortyogott, göndör párát eregetve a holdra. Csillagok szánkáztak a vén diófa hamattól síkos levelein. A pincelépcsőn erjedő must illata botorkált föl tántorogva s megindult át az udvaron. Begombolózott állig bolyhos-meleg harangzúgásba a templomtorony.
- Micsoda fényességet látok! - kiáltott fel az apró, fehér kis virág a cseresznyefa felső ágának hegyén. Megrázta gyűrött szirmocskáit, és arcát a kelő Nap sugarai felé fordította. Ez volt az első reggele a világban, ámulva nézegetett körül. - Te ki vagy? - kérdezte a szellőtől, aki elszaladt mellette. - Szél apó gyermeke vagyok, a borzongató hajnali szellő - válaszolta a pajkos ifjú a cseresznyevirágnak. - Minden reggel eljövök, és végigsimogatom a szirmaidat. Te sokkal szebb vagy, mint ezernyi társad. Már messziről látszol. Cseresznyevirág kicsit elpirult, szégyenlősen vonta összébb fehér ruháját. Nem tudta, milyen: szép-e vagy csúnya, hisz sosem látott még másokat. Jobbra-balra tekingetett, de testvérkéi még nem ébredtek fel. A szemközti mandulafán viszont rózsaszínűen hintáztak a virágok. - Ó, de szépségesek vagytok! - szólította meg őket a cseresznyevirág, és arra gondolt, hogy ő a nyomukba sem léphet. - Mit bámulsz? - kiáltott át neki az egyik mandulavirág. - Nem láttál még mandulafát? - Nem -válaszolta ijedten -, én még csak ma nyíltam ki. - Akkor meg húzd összébb magad, nem te vagy a világ közepe! - kiabáltak át mások is a rózsaszínű virágok közül. - Igenis… - rebegte elhaló hangon a kis cseresznyevirág, és az égen úszkáló felhőket kezdte nézegetni. Ámulatba ejtették a kékes, áttetsző fellegek. Érezte, hogy nagyon messze vannak tőle, mégis közel álltak a szívéhez. - Vigyetek magatokkal! - kérlelte őket, mert szeretett volna ő is messze repülni, mint a felhők, akikről úgy érezte, habos fodraik hátán titkokat úsztatnak az égen. Cseresznyevirág azon töprengett, vajon mi lehet a felhők mögött, abban a világban, amely számára láthatatlan. Arra a gondolatra jutott, hogy ott messze, a fényes felhőkön túl is ugyanolyan világ van, mint az övé: szellőkkel, fehér és rózsaszínű virágokkal és kékséges éggel… Hirtelen furcsa zajt hallott, és egy nagy, sötét árnyékot látott a feje fölött. Egy óriási méhecske kerengett zümmögve a levegőben. - Te ki vagy? - kérdezte a jövevényt. - Én méhecske vagyok, szeretnék kicsit lakmározni a szirmaid közül. - Jó - mondta a virág, és széttárta fehér ruháját. - Mondd, méhecske, te sokat láttál már a világból? Mekkora? Vannak még fák a mandulafán túl is? És a felhők mögött? Ott is laknak virágok? És azt tudod-e, hogy hová szalad a szél, és merre tartanak a felhők? - Ó, te kis ostoba! - nevetett a méhecske, és lábait dörzsölgette. - A világ nagyon nagy. A fákon túl van a kert vége, ott egy rét kezdődik, aztán van egy patak. Úgy hiszem, ott a világ vége, én legalábbis csak odáig merek elrepülni. A felhők… Nos, azokról semmit nem tudok, szerintem azok nem tartoznak a világhoz. - Nahát! - kiáltott fel a cseresznyevirág. - Milyen érdekes! Én egészen máshogyan gondoltam ezt a dolgot. Kérlek, vigyél magaddal, annyira szeretném látni a rétet és a patakot! - Dehogy viszlek! - méltatlankodott a méhecske, aki elégedetten nyalogatta a száját. - Éppen elég cipelnem ezt a sok virágport - mondta, és dühösen otthagyta a virágot. Később zöldes szárnyú legyek jöttek, de a cseresznyevirág nekik is hiába kiabált, rá sem hederítettek, csak a mandulafa körül repdestek. Belebújtak a rózsaszínű virágkelyhekbe és vidáman zajongtak. Az égen néha furcsa, sötét madarak húztak el, a kis virág nagyon félt tőlük, szeretett volna elbújni előlük, de azok nem bántották. Aztán lassan beesteledett, s a kicsi, törékeny virág fázósan húzta össze szirmait. Reggelre minden testvére kinyílott, hangos volt a cseresznyefa vidám beszélgetésüktől. Ám az ág hegyén ülő virág nem figyelt öccseire és húgocskáira. Gondolatai máshol jártak, a nagy rétre vágyakozott, amiről a méhecske mesélt. Napok teltek el, a cseresznyevirág éjjel és nappal is álmodozott. Egy szép reggelen nagyon fáradtan ébredt, fájt minden szirma, nem értette, mi történt vele. A szokott időben arra szaladt a hajnali szellő, de nem ment el mellette, mint máskor, hanem kézenfogta, és futott vele tovább. A cseresznyevirág azt hitte, csak álmodik. Megkerülték a mandulafát, és átszálltak a kerítés felett, ki a rétre. A kis virág nagyon boldog volt… Egyik szirma elszállt a patak fölé, egy másik megpróbálta elérni a felhőket, a többiek pedig körbetáncoltak egy virágzó bokrot. Bolondoztak és táncoltak a tündöklő tavaszban, és boldogan ölelkeztek sziromtestvéreikkel.
A házból gyerekek futottak ki, élvezték a harmatos, hajnali kert friss levegőjét. - Nézzétek! - kiáltott fel az egyik kislány. - Hogy forgatja a szél a cseresznyevirág szirmait! Nemsokára érik a cseresznye. A gyerekek a rét felé futottak, aranyhajuk körül, mint ezernyi lepke, repdestek a virágszirmok.
csodálkozó szemed vizén figyeltem madarak szárnya röptét fény fakadt ujjaid végén lassan boltozódott a nappal fejünk fölé míg a hajnal átvérezte a szálfaerdőt
"Megeste már a dér a bokros oldalt, fenn vadlúd-ék húz vadlúd-ék után. Ragyog az ősz. És dalt hallok, rigódalt, egy ritka lombú vadcseresznyefán.- Ilyenkor cinke cserreg és ökörszem, rég hallgat búbosbanka- s gerleszó. Ha pártalan s nem várja fészek-öl sem, miért szól még a megtévedt rigó? Tán június sugár-illúziója remegett át a bíbor lomb felett, s attól dalol a völgy révült rigója ilyen évszak-tévesztő éneket. nem is téved: halkan szól, mintha félne, köd ül a hangok túlfinom során, mintha húnyt szemmel, álmában zenélne, egy álom-őszben, álom-fuvolán. a hangja nem fog mámorral kitelni, nagy líra nincs. S mégis így volna jó: amíg a hófelhő jön, énekelni, mint az a révült, holdkóros rigó."
Nem akarok ebből a kertből sehova menni: se dísztermekbe, se a politika csarnokaiba, se a tengerpartra. A római Kolosszeum nekem elüszkösödött napraforgó ,s London lámpaoszlopai kinyűhetelen gazok. Itt még a megcsavarodott fűszál is elevenebb: susog a szöcskének, a hason csúszkáló kutya halántékának. Hát még a kosbor, a vadszegfű, a vadmák! Versenyt pillangóznak a fehér selyemlepkékkel, körre kört, és versenyt a halállal.
Amit látnom kellett eddig a földön, mindent láttam: országok színes legyezőjét magasról, a lankasztó nyárban, s celofánzörgésű városokat. De a füvek szívét s az árnyék szívét soha. a mindennap meghaló istenét sem.
Ha megint elmennék innen, tudom, örök dolgokat veszítenék. Seb lennék, amelyet elkapartak, seb lennék, amely boldogtalanul utazik, seb, amelyben szétlőtt faluk árvái harangoznak.
Sarolta napján mellemre ejti fehér tányérját a bodza. Belecsöndül csöndben a csontom is. Ágyúk és búcsúciterák lármája helyett ezt hallgatom, ezt, ezt a hullámokban szétgyűrűző hangot s a gyalogos rózsabogár dúdolását.
"Táncosmedrű, fehérnevetésű patak fut a hegyről, táncol az őszi levél s taraján kisimulva elúszik. Nézd csak, az árnyban a som fanyar ékszere villog a bokron s villog a kis füvek éle öreg remegéssel. Még süt a nap, de oly érett már, csak a lassú okosság tartja az égen, hogy le ne hulljon: félti aranyát...."
Utak. Vadak, szelídek. Bátorítók, nagyok. Én, ki még itt e Földön itthonülő vagyok (otthon a testnek - börtön léleknek ez a part, lélek, képzelet, elme mindig szállni akart, míg rög-anyánk szerelme végképp be nem takart) - itthonülő e Földön - s bár, kötnek élők-holtak, kiszökni rácsos égen! megtaposni a Holdat! súlytalanul és fájón, mint az anyai sóhaj - örök pörlekedésben a a gravitációval!
Árkát-bokrát, mennyét-poklát úttalan utakon utazva kutatom, áldatlan állapot - eső elől állatok futtában rohan a futásom rokona, szidjatok, áldjatok, meg sosem állhatok, aki megigazul, gyötrő vigaszul (még akkor is, ha arra tart, ahol szakad a part) tudja fájón: minden tájon hazajutni akart.
Valamicske boldog messzeséget hoznia magával, ha visszatérhet. - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - - Elindult a Semmi felé - vízi úton - Ada Kaleh
tűzhelyek kialudt tüzét álmodják csüggeteg fügék
Kinek ellent nem állanak az állingáló várfalak
nagyobb ellenség láthatatlan közeledik - ma árny alakban
Jó reggelt! :))
..szőnyegrészlet..
Jó reggelt! :))
