Igen, teljesen igazad van, negyven év hosszú idő, és azalatt itthon valóban kialakult egy másfajta értékrend. Pláne, hogy már előtte, Horthy alatt is húsz év munkája volt az itthon tartásban, a magyarok zöme a végére tényleg beérte azzal ha járt Párizsban meg Rómában az Ibusszal. Viszont hogy az a nyaraló Siófokon volt-e vagy Szigethalmon, és hogy az autó Trabant volt-e vagy ezerötös Lada... Na kérem, az már tényleg nem volt mindegy. :)
Nem mindenkit izgatott az utazás. Engem viszont nagyon és főleg ezért disszidáltam. Világos volt ugyan számomra, hogy pénz is kell hozzá. Viszont óriási a különbség ha nem mehetsz, vagy ha tudod, hogy mehetsz ha össze szeded a pézt az útra. Ha pénzed nincs is megvan a lehetőség és ezért a lehetőségért érdemes volt anno elmennem. Mondhatnám ez volt számomra a szabadság.
Sok itthon maradt ismerősöm viszont nem értette, hogyan tudok autó, nyaraló stb. nélkül élni. Soha nem fogták fel azt ami számomra a lényeg volt.
Én finnyás öregasszony lettem sajnos. :) De nagyon irigylem azokat, akik még ma is tudnak vonaton aludni, és éhezés során nem kínozza őket a gyomorsavuk. :)
Aztán azt már biztos meséltem, hogy 86-ban, egyetemistaként elmentünk a barátnőimmel Angliába. Az interrailt abból a pénzből vettem meg, amit apám 18 éven át gyűjtögetett nekem egy célzott betétkönyvben - ő úgy képzelte, abból majd "felruházkodom" egyetemistaként. Szerencsére akkor már mindenki farmerban járt egyetemre, a pénz meg - infláció ide vagy oda - pont elég volt egy 30 napos vonatbérletre. Lényegében éheztünk egy hónapon át, de húsz évesen az ember bárhol elalszik, bármit megeszik és bármekkora hátizsákban eléldegél, ha közben azt látja, amiről évek óta csak tanult. :)
Tizenhat éves koromban jártam először nyugaton: anyám az előző évek során megismerkedett egy nyugatnémet balos pedagógussal, ők eljöttek hozzánk, a Balatonra, mi visszaadtuk a látogatást, elmentünk az ő spanyol nyaralójukba. :-) Zsiguli, ifisátor, gumimatrac, közért, konzerv... oda-vissza. Közben városnézés fél Európán át, szerencsére sztrádára nem volt pénzünk. Spanyolországban havaj, pedig a mai eszemmel már tudom, a németek kifejezetten csórók voltak. Na de 82-ben... Addig sosem láttam akkora luxust.
Ez mindig eszembe jut, amikor a jó sorsom mondjuk Itáliába vezet, három csillagos szálloda, trattoria, aperol spritz, és előveszem a bankkártyát. Kezicsókolom, hogy itt nem volt rendszerváltás??!! De nem kezdem elölről, nyugalom. :)
na de hogy három évenként, a Trabantba betárazott káposztakonzervvel, 30 napra lehetett nekivágni a világnak...
De azt sem mindenkinek, meg hát pénz is kellett hozzá.
Tegnap csak azért vettem meg egy a Jugoszláv tengerpartot bemutató bédekkert, mert benne volt egy eredeti Ibusz utazási jegy. 1975. X. 1-12, találkozás az Engels téri MÁVAUT pályaudvaron.
Na, órák óta szeretnék válaszolni, csak megakadályozott a zindex. A lényeg: persze nem is neked szántam az intelmeimet, hanem olyanoknak, akik naponta papolnak a fülünkbe marhaságokat, miközben ugyanakkor, ugyanott éltek, ahol mi.
Annyit fordítanék még a dolgon, hogy a másik oldalon, a kocsmai reakciókban engem igazán az lep meg, amikor sokan kitörlik az agyukból mindazt, ami a jogfosztásból kézzel fogható volt számukra is. Oké, nem zavarta őket, hogy egy tévé van, egy újság, egy rádió (valszeg ezért nem zavaró ma sem, hogy megint így van), na de hogy három évenként, a Trabantba betárazott káposztakonzervvel, 30 napra lehetett nekivágni a világnak...
Ma is emlékszem, mennyire felbőszültem, amikor a rendszerváltás pillanataiban, már a világútlevéllel, egy hirtelen felindulásból elkövetett görögországi nyaralásra magammal vitt Szabó Magda-féle memoár-útikönyvben arról olvastam, hogy a szerző valamikor a nyolcvanas évek elején (vagy a hetvenesekben?) hónapokon át utazgatott az országban, és felidézte a közeli itáliai élményeit. Csapkodtam a könyvvel, hogy mi a fene, másoknak hamarabb telt le a három szűk esztendő? :-))
Nagyon látszik rajta a rendszeres kenegetés hiánya.
Csokisnak pedig elárulom, hogy engem rendszeresen elrémiszt az ösznépi amnézia, ami eluralkodott az országon. 20 éve igen rendszeresen hallgattam pl. a parlamenti közvetítéseket, nos ha az akkori kijelentéseket összevetem részben ugyanazok szájából a maiakkal, csodálkozom, hogy ez rajtam kivűl senkinek nem tűnik fel. :-(
Nem, nem is rátok gondoltam, hisz' ti értelmesen gondolkodó emberek vagytok. És nem is vitázni akartam, csak reflektálni, vagy ha jobban tetszik elmondani, hogy nekem mi jutott erről eszembe. Viszont mindezzel együtt én sokszor hallok ilyen "régen bezzeg..." szöveget, és ehhez elég vidéken a kocsmában beszélgetésbe elegyedni pár helyi versenyzővel. (Nyilván Pesten sem jobb a helyzet, csak itt nem járok kocsmába. :-) ) Na, ilyenkor szoktam én megijedni, hogy ezek az emberek, akiknek ilyen rövid az emlékezetük, döntenek négyévente, ráadásul sokaknak az ő esetleges "el-nem-menésük" fáj, mint le nem adott szavazat.
Ahogy Archi vizes olvtársunk is mondja, sokkal több, mint 1% azoknak az aránya, akik vesztesnek érzik magukat, de azért szívesen vennék egy valós felmérést arról, hogy mennyi ennek a tényleges értéke. Mármint a tényleges veszteseké, és nem azoké, akik annak érzik magukat.
Hinnye, ez aztán tényleg nincs valami jó állapotban. Itt fotók mellett egy videó is látható (Makovecz művészete mellett igen helyes, fekete macskával):
Szerintem ez tökéletes félreértése annak, amiről a hivatkozott hozzászólásokban szó volt.
Soha senkivel sem találkoztam, aki visszasírná az általad felsorolt dolgokat. Én meg aztán végképp nem.
Ettől még lehet barátságban élni a múlttal, lehet szeretettel emlékezni azokra az időkre, amelyek biztonságát a gyerek-lét és a felnőttek óvó közege adta. Lehet a távolság által tisztázni, hogy a felsorolt temérdek szar mellett voltak jó dolgok is (lásd: fű, víz, napsütés, gumimatrac, fagylalt, bicikli, szalonnasütés a langymeleg éjszakában, és a többi).
Lehet iróniával kezelni a régi időket. Lehet úgy élni, ahogy normális ember egyébként is teszi: például nem hiteti el önmagával - miként ez manapság oly divatos -, hogy terrorban és elnyomásban élt akkor, amikor egy pocsolyába fulladó tekintélyuralmi rendszer halálos unalma tette rém bosszantóvá a mindennapjait.
Tudod, nekem meg a múlt erőszakos átértékeléséből van elegem. Ami jó volt, az jó volt. Ami szar volt, az pedig szar. Csak a példa kedvéért: a sör húgymeleg volt, és ritkán lehetett kapni. A Sztalicsnaja vodka húgymelegen is ihatóbb volt, mint amit ma árulnak, és egy fél üvegtől sem fájdult meg a strapabíró egyetemista feje. Hát, ennyit a nosztalgiáról.
(Hozzátéve, hogy valószínűleg Emma sem ilyen értelemben nosztalgiázik): azért elég sokan vannak - 1%-nál sokkal többen -, akik vesztesnek érezhetik magukat. Borzasztó sokan lecsúsztak az amúgy sem túl magas életszínvonalukról.
De egyébként igen, nagyjából erre gondolok: hiába szépíti meg az idő az emlékeket, azért azt nem lehet elfeledni, hogy akkor sokkal rosszabb volt. Vagy nehezebb. Ez nem azt jelenti, hogy harminc-negyven éve mogorvábbak lettünk volna vagy rosszkedvűbbek. Ugyanúgy szerettünk, utáltunk, mint ma, ugyanúgy sírtunk és nevettünk. Éltünk. Csak sokkal nehezebben, sokkal rosszabbul.
Amikor valaki jön a "régen minden jobb volt" dumával (vö.: Thürmer et. "Mikor volt jobb..." választási kampánya pár éve), nekem is mindig az ugrik be, hogy annyira senki nem lehet szenilis, hogy csak szelektíven emlékezzen. Oké, nálunk is van olyan rokon, aki nettó haszonélvezőként most joggal sír, neki tényleg szarabb lett, de az nem nagyon lehet a népesség 1%-ánál több. (Pl. panaszkodik, hogy milyen szar a nyugdíja, miközben egész életében nem dolgozott semmit, a férje tartotta el, ő csak be volt valahová jelentve papíron, hogy ne legyen KMK.)
De visszasírni a ritkán érkező, húgymeleg sört, a konyhai hokedlin meghallgatott híreket a Szabad Európán, az "otthon mást beszélünk, mint a suliban" álságos, képmutató világát, a ha jó vagy, akkor háromévente, kaphatsz útlevelet, különben coki nyaralásokat, és a többit, ez tényleg kell? Én már soha nem fogok tudni átlépni egy olyan képzeletbeli határt sem, mint ami Schengenen belül van, hogy egy kis kavics ne legyen a gyomromban, a gyerekeim meg nem értik, mi az, hogy átmegyünk Szlovákiába, ha Zebegényből Ipolyszalkán és Esztergomon át jövünk haza a kocsival. És ne mondja senki, hogy csak a jót kérjük vissza, mert azt nem lehet. Az apróságok (apró hazugságok és apró szabadságok egyaránt) éppúgy kódolva voltak a rendszerben, nem lehet őket különválasztani.
A múltkor gondolkodtunk, hogy miért nem tudjuk a sosem használt nyaraló telkünket eladni, amikor jó adottságú, jó helyen is van, nem is drága. Azért, mert amióta nem kell hat évig várni rá, és általánossá vált a kocsi, plusz a piaci viszonyok kialakulása miatt az ország teljes egésze le van fedve mindenféle árú és színvonalú kereskedelmi szálláshelyekkel, ráadásul az emberek -minden sírás dacára- megengedhetik maguknak, hogy egy-egy hétvégén bárhová elutazzanak, egyszerűen radikálisan lecsökkent az igény, a saját nyaralóra. Minek nyírjak minden második hétvégén füvet a Balatonon, amikor max. 2-3-szor van kedvem lemenni, mert a maradék időmben a Zemplénben, a Körösön, a Dunakanyarban akarok kirándulni? Szóval jó dolog naosztalgiázni, de ez inkább az ifjúkorunkra vonatkozik, mint arra a bizonyos világra.
Egy levél esett be a postaládámba, FortePan volt a feladója. Filmbemutatóra készülnek (Vivian Maier nyomában címmel) június 10.-én. Ez a lehetőségeimen kívül esik, ezért kiváncsi lennék az eredeti címére, hogy odakinn felhajthassam.
Szerintem már csendben szétrohadt valahol. Ugyanis ezeknek a fa dolgoknak az a rossz tulajdonságuk, hogy ha 2 évenként nem festegetik át őket, akkor kész. Svédországban ez a svédek nyári programja, hogy festik a házat kivüről.
A két erdőnyi fa láttán (stadion) is az jutott eszembe, hogy milyen szépen fog ez majd tönkremenni kb. 10 év alatt, mert nem hinném, hogy gondos kezek állandóan festegetnék majd őket.
MÁS
Ma reggel is sikerült felhúznom magam. Hogy az NKA pénz is a kis frufrus kezeibe kerül, az több mint felháborító.:-(
dátum: 2004. június 28., hétfő oldal: 1 rovat: címlap
Sevilla Kisrozvágyon Kisrozvágy, a bodrogközi település Sevilla magyar nevezetességére vágyik: a község egy honfoglalási skanzenben fel szeretné állítani az 1992-es sevillai világkiállítás számára épített magyar pavilont. A Makovecz Imre által tervezett „templom” az expó egyik legjellegzetesebb látnivalója volt. A házat 1996-ban egy spanyol vállalkozói csoport vette meg, jelképes áron, egy pezetáért. Ma kiállításoknak ad otthont és egy vendéglátóhely üzemel benne. A kisrozvágyiaknak nem is feltétlenül az eredeti épületre lenne szükségük, ha azt már nem lehet szétszerelni és hazaszállítani, megelégednének annak hasonmásával, sőt egy stílusában hasonló, nekik emelt épülettel is. A lényeg, hogy azt is Makovecz Imre tervezze. A községben gyűjtést kezdeményeznek az elképzelés megvalósítására, ám számukra is egyértelmű, hogy állami segítség nélkül kilátástalan az ügy, hiszen a beruházás milliárdos nagyságrendű is lehet. Bővebben a7. oldalon
Kisrozvágyra
kerülhet Sevilla
A spanyolországi Sevillában 1992-ben rendezett világkiállítás után csak többévi hányattatás után sikerült eladni a magyar pavilont. A pavilon hazaszállítása és értékesítése mellett is komoly érvek szóltak. Végül az utóbbi megoldás hívei kerekedtek felül: a házat 1996-ban jelképes összegért, egy pesetáért eladták egy spanyol vállalkozói csoportnak, amely átvállalta a ránk háruló fizetési kötelezettségeket, a belső berendezésért pedig 62 millió pesetát fizetett. A hazahozatal hívei több helyszínt is javasoltak a „Makovecz-templom” felállítására. Sokan Tokajon látták volna szívesen a házat. A Bodrogköznek a szlovák határhoz közelebb eső részén ugyancsak igényt formáltak a pavilonra. A zempléni régió vállalkozói azt remélik, az idegenforgalmi lehetőségeket kiegészítené az expópavilon, benne a térségben feltárt gazdag honfoglalás kori leletek bemutatójával. Petraskó Tamás, a Bodrogközi Régi Magyar Kultúra Alapítvány egyik létrehozója, a kisrozvágyi lovastanya gazdája azt mondta: ha az eredeti épületet már nem lehet szétszerelni és újból felépíteni, ők örömmel fogadnák annak mását, sőt egy stílusában hasonló, külön nekik szánt csarnokot is, Makovecz Imre tervezésében. Hozzátette: alapítványuk szorgalmazza, hogy a térséget, „ahonnan egykor Árpád főfejedelem irányította a honfoglalást”, nyilvánítsák a világörökség részévé. Elképzeléseik megvalósításához „csupán” a pénz hiányzik. Társadalmi gyűjtést kezdeményeznének ugyan, de milliárdos állami segítség nélkül kilátástalan az ügy.
A sevillai pavilont én már csak akkor láttam – persze csak kívülről – amikor már régen bezárt az Expo. Volt szó róla, hogy szétszedik és valahol Nyugat-Magyarországon újra felépítik, de arra nem került sor. Érdekes lenne egy riportot látni róla, hogy most mi van vele.
Jártam ott én is, hasonló élménnyel. Viszont most eszembe jutott az a régi botrány: hogy a győztes tervet előbb lecserélték a Makovecz-házra, aztán meg a benne vetített eredeti filmet, amely a magyarság véráztatta történelmét mutatta be tragikus felhangokkal, az akkori propagandahivatal felváltotta egy szép, pozitív hangvételű turistapromócióval. Szóval ha az élet ismétli önmagát, a műsornak még nincs vége. :)
