Tényleg nem akarok licitálni, de. Anyámat 87 januárjában kirendelték eszmei továbbképzésre Moszkvába, valami hiper kádercsesztetőbe. Azon a télen ő húzta a rövidebbet - egy darabig küzdött, de aztán nem volt mese, menni kellett. Bepakolt egy koporsó nagyságú ládát a következőkkel: száraztészta, liszt, zsír, krumpli, kolbász, szalonna, leveskocka, bab, borsó, lencse, só, cukor, stb. Én csak néztem, mint a moziban, hiszen úgy tudtam, a fejlett szocializmusból a kommunizmusba való átmenetet megy tanulmányozni. Mint utólag kiderült, a magyar delegácija csak azért nem halt éhen, mert ő minden nap főzött valami tartalmas leveskét vagy főzeléket a hazaiból. A közepetáján aztán persze kapott valami rémes pszichoszomatikus betegséget a stressztől (közben itthon azért lett volna mit csinálnia, ha hagyják), amire a Kreml kórházában sallangmentesen és magyarázat nélkül felvágták a hasát. Viszont mivel eltoltak odabent ezt-azt, legalább egy szál zárójelentés nélkül repülőre rakták hazaküldték. És így megúszta a háromhetes irkutszki továbbképzést februárban. :-)
Részemről semmi értelem nem volt ebben. :-) Akikhez mentünk, azok közölték, mit kell hozni:
Trapper, vagy Levi's - eladásra;
Amo - ajándékba;
Két kiló paradicsom, plusz leveszöldség - a háziaknak.
És ez utóbbi nem vicc. Amikor a vámos Csapnál bejött a kupéba, az első kérdése az volt:
- Ovoscsi, fruktü jeszty?
Majdnem dobtunk egy hátast. Aztán pizsamában kiállítottak a kb. 10 fokos folyosóra, és átvizsgálták a kupét. Igaz, nem túl alaposan, így az anyám csizmaszárába rejtett sárgarépa és petrezselyem megúszta. Hát, így bomlaszottuk mi fehérrépa csempészként a szocializmust 83-ban.
Nem kellett érteni? Miért, neked mindig volt a hónod alatt egy plusz mágyár trápper a hordott levisen kívül, für a lefele? :-)
90-ben az akkortájt mellém rendelt férfiember Moszkvában járt valami doktori kurzusra. A legszebb tárgyak, amelyeket tőle kaptam: egy kasztanyetta és egy csörgő. No hát, épp azt lehetett kapni. A gyártási szám még mindig beléjük volt préselve, az ár már nem. Azt az örökre tapadó cetlin tüntették fel, ellenőriztem az imént - most tessék megkapaszkodni - 5 rubel/darab. Ahhh, ha Brezsnyev sejthette volna ezt a vágtató inflációt.
Nekem 83, Moszkva volt a nagy ráébredés. Mellesleg nem kellett semmihez érteni. Mentünk a Vörös téren anyámmal, még csak nem is beszélgettünk, mire egy csóka odalépett hozzánk:
- Mágyár, fármer ván?
Mondtam, hogy da, mire berántott egy kapualjba, a Trapper 1 perc alatt gazdát cserélt, és nekem megvolt a költőpénzem.
Még a rajtam levő, 620 Ft-os, levágott címkés Levist is meg akarta venni. Érdekes lettem volna novemberben, Moszkva központjában egy szál gatyában. Viszont határozottan emlékszem az árakra -pedig nem szokásom-, a farmer 450 Ft volt a Csalogány utca sarkán, a rubel akkoriban 17 Ft volt, én meg minden alku nélkül, a pasi ajánlatát elfogadva kaptam érte 80 rubelt a kapualjban. Ez kb. 5,50-es árfolyam volt. Igaz, elkölteni már nehezebb volt, annyira nem volt semmi a boltokban. Napközben 1 rubeles lazacos, meg kaviáros szendvicseket ettünk, mert az élelmiszer boltokban magyar gyomorral is ehető dolog nem igen volt, az éttermekben meg sorállás volt a helyért. Összehasonlításképp -a kintiek infói szerint- a 200 rubel akkoriban jó, mérnöki fizetés volt, a helyi taki nénik 80 rubelért dolgoztak. Viszont lett szép Germina vízilabdám 4 rubelért, máig használt, túrázós alu bögrém 1-ért, és Jermak vázas hátizsákom 16 rubelért. Ja, és 12 darab rozsdamentes asztali kést vettünk anyámmal (á 80 kopek), ami máig a gála étkészletünk részét képezi, mert amikor elköltöztem otthonról, azokat hozhattam. Az éle pont olyan, mint volt (már akkor is tök szar volt :-) ), viszont hibátlan állapotban vannak, és tűrik a mosogatógépet is. És persze a savval rámart ц 80 k máig látszik rajtuk. Hiába kérem, a kommunizmus az öröklétnek dolgozott. :-)
85 tavaszán, amikor életemben először és utoljára Leningrádban jártam, hamar kiderült, hogy csak én nem ismerem ezt a népszokást. (Mondjuk hiába is ismertem volna, az ilyesmihez reménytelenül hülye vagyok.) Az útitársak, akik előző évben orosz nyelvi részképzésen ott voltak egy fél évig, egy szűk hétre dugig rakott bőrönddel érkeztek - nem is értettem. Aztán jött a gyezsurnaja, és élénk orosz nyelvű társalgás kíséretében gazdát cserélt a betárazott farmernadrág- és skálás nejlonzacskó-készlet, meg az ilyen-olyan szappanok, körömlakkok, mittudomén. Visszafelé viszont ezek a törékeny bölcsészlányok még jobban meg voltak pakolva: holmi barkácsgépekkel. Ellenben az én évfolyamtársaim, akik akkor töltötték a féléves penzumot, lényegében pakk nélkül tértek haza. Az első kósza tavaszi napsütésnél eladták a rajtuk lévő télikabátot is, mert az ösztöndíj semmivel sem volt busásabb, mint idehaza.
Valamikor, talán 1977-ben erős felindulásból elkövettem egy farmer vásárlást a Skála áruházban, cirka 500 forintért. Otthon már nem tetszett annyira és eltűnt egy bőröndben.
Néhány hónap múlva Leningrádba utaztunk egy hétre és előtte bevásároltunk, ahogyan illett: olcsó polaroid napszemüvegek, 5-8 cm magas (parafa?) talpú női szandálok vagy cipők, lapos rágógumi, és a farmer + még egy farmer.
Megérkezés után, leningrádi szálloda 10. emeletén, azon frissiben kicsomagoltuk a "szajrét" és gondosan közszemlére tettük a szobában.
Mire a vacsora után visszamentünk, a szobaasszony (gyezsurnaja?) a holmit gondosan felleltározta és minden tételre kis cédulát tett, az általa ajánlott összeggel.
Tekintve, hogy övé volt aznap a legjobb ajánlat - amit súlyos alkudozást követően még megtoldott két üveg pezsgővel - mindent vitt és kp. fizetett.
Látod, nekem az a természetes. Nekem se volt soha farmerem, mai napig sincs, mert nem szerettem. Ha régi képeket nézek, mindig megállapítom, hogy akkoriban milyen rendesen voltak öltözve az emberek. Nagyon nem szeretem a mai egyenfarmer divatot. De mikor először jártam Németországban, nagyon elcsodálkoztam, hogy a hétközben rendesen, zakó nyakkendó, öltözött férfiak, átvedlenek valami rongyos farmer poló öltözékbe. Biztos nem véletlen, hogy a hozzám tartozó férfiaknak se volt soha egyetlen farmerjük sem. A jelenleginek se, pedig ő Amerikában élt.
Mai ésszel eleve felfoghatatlannak tűnnek az akkori öltözködési szokások. A diadigitalizálási projekt kapcsán láttam a szüleimről a hatvanas évek legelején készült fotókat, kész őrület. Egy hétvégi pokrócos-piknikelős kirándulásra öltöny-nyakkendő-kiskosztüm-tűsarkú kombóban mentek el, a vasárnapi városi sétához anyám minimum csipkekesztyűt vett. Farmer... Atyám szerintem a hetvenes évekig nem is látott olyat, max a cowboyfilmekben.
Nekem a Téméraire utolsó útja volt ilyen vágy. Volt valami ifjúsági ismeretterjesztő sorozat, afféle korabeli matricagyűjtő album, ahol az ember megkapta bortékban a képeket, meg külön a gyűjtő albumot, és a képleírások alapján össze kellett őket párosítani, majd Technokol alkotó alkalmazásával fixálni. Sosem voltam egy bölcsész alkat, de Turner megfogott, aztán nem eresztett vagy 15 évig. Amikor 91-ben eljutottam Londonba, ez volt az első dolgom a National Galleryben.
Apám 56 után koccant le Franciaországba, aztán másfél év után hazajött. Nem tudom, személyesen ez mekkora szívás volt neki (nekem jól jött, mert legalább megszülethettem :-) ), de van pár jó története például arról, hogy hazaérkezése után a teljes ruhatára a kinti olcsó melós farmerekből és kockás ingekből állt (technikumot végzett, kint is melósként dolgozott, szóval egy szál rendes öltönye volt, a többi ilyesféle dolgozós ruha), úgyhogy behívta a párttitkár, hogy azonnal menjen el, és vegyen valami rendes ruhát, amiben dolgozni lehet járni, mert ebben nem jampizhat. Aztán nem is volt sok gondunk abból, hogy teremtsük elő a külföldi nyaralások árát, mert 79-ben kapott először nyugatra útlevelet, akkor is csak anyámmal kettesben, a gyerekek nélkül, hogy tuti hazajöjjenek.
Szegény mai ifjuság! Ezekből az örömélményekből és még sok másból is teljesen kimaradnak. Csak remélem, hogy van nekik más, ami pótloja ezeket az érzelmi dolgokat.
65-ben disszidátam és 66-ban eljutottam Párizsba. Vonattal Stockhomból alig pénzzel. Mikor a Louvreban megtaláltam a római rabszolga irnokot, szabályosan sírva fakadtam. Gyerekkorom óta ismertem képről Lyka művészettörténetnek hála, de nekem az aláírás, hogy hol található, akkoriban egyenlő volt a holdal. Az hogy elértem és ott láthattam élőben megrikatott a boldogság.
Igen, csonkamagyarországnemország, de az Utas és holdvilág '37-es, a devizaszabályok extra szigorítása pedig Itáliában szenvedvén éri a főhőst, és olyan sok okunk nincs feltételezni, hogy Szerb Antal visszadatálta volna a cselekményt. Ez bizony már így maradt a hamarosan bekövetkező háborúig, ami viszont prímán megoldotta a turizmus kérdését is.
Ejj, régi szép idők... 89-ben Nyugat-Berlinből hoztam két autót, meg pár éve Rómából, mindegyik igen vicces történet volt, de már elévültek, azt hiszem.
A vízumkorlátozásoknak a vesztes oldal volt az oka, a devizakorlátozásoknak meg az országcsonkítás okozta gazdasági szerkezeti átalakítás, valamint az import-export megszorítás. Ezek mind külső tényezők voltak. A 30-as évek derekára mindkettő jórészt megszűnt.
A hazai turizmus fejlesztésének is főleg gazdasági okai voltak, na és persze "ismerd meg hazádat!" :-)
Na ja, útlevél az volt, csak súlyos vízum- és ami ennél fontosabb, devizakorlátozásokkal. Utóbbi simán ugyanazzal a céllal, mint aztán Kádár alatt. Szerb Antal az Utas és holdvilágban nagyon líraian ír erről, és neki talán jobban el is hisszük, mint a gaz történészeknek. :) Nem véletlen, hogy szakmányban készültek az "üdüljön itthon" típusú propagandafilmek, amelyek a Balatont, a Mátrát, meg a magyar falvak romlatlan világát reklamírozták.
"...Horthy alatt is húsz év munkája volt az itthon tartásban..."
Ezt most nem értem... akkoriban Magyarországon már világútlevél volt divatban, viszont a tömegutazás még nem. Ez utóbbit is inkább csak a jetrepülés terjedése és a 50-es évek végén, 60-asok elején, beinduló gazdasági fellendülés húzta magával.
Az általad említett szentháromság speciel pont a dolgát teszi, még ha kettő a te pénzedből is, egy meg a szabadkőművesnavajonmilyenlobbiéból, de szombat van, hangulatom kegyes, kedvem derűs, így nem kanyarítom el a beszélgetést a közszolgálatiság lényegének definiálása felé. :-)
Háromnapos buszos út Velencébe... 90 nyara... Bármerre ment az ember, magyarok ültek mindenhol, ahol nem kellett fizetni az ülésért, ölükben uzsicsomaggal... Két évre rá, amikor a sevillai expóra volt szerencsém elmenni busszal, már alábbhagyott ennek a divatja, de volt pár év a rendszerváltás körül, amikor bizony tyúkszem nőtt a magyar fenekekre, hála a világútlevélnek.
Nekem 87 volt az első "nyugati" utam, apám frissen vett autójával (50 évesen megvette élete első autóját, egy 6 éves Trabantot) kimentünk Ausztriába egy hétvégére, elverni azt az 50 dollárt, ami járt. Nagyon nem gondoltam, hogy három év múlva az egyhavi ösztöndíj plusz húspénz elég lesz egy háromnapos, buszos, non-stop velencei útra. De azt az érzést, amikor ültünk a Canale Grande partján, Chiantit ittunk üvegből, és köpködtük az olajbogyó magját a vízbe (a sajtot már itthonról vittük, arra azért nem futotta :-) ), na, azt nem cserélném el semmiféle gulyáskommunizmusra. Ahogy Boszorka mondja: az a tény, hogy a zsebemben van az útlevelem (nincs is, mert meg sem hosszabbítottam, minek, ha a személyi is elég?), akkor és oda megyek, amikor és ahová akarok, az jelenti nekem is a rendszerváltást. A Hír TV - ATV - Echo szentháromságot meg pont lesz...om.
Igen, teljesen igazad van, negyven év hosszú idő, és azalatt itthon valóban kialakult egy másfajta értékrend. Pláne, hogy már előtte, Horthy alatt is húsz év munkája volt az itthon tartásban, a magyarok zöme a végére tényleg beérte azzal ha járt Párizsban meg Rómában az Ibusszal. Viszont hogy az a nyaraló Siófokon volt-e vagy Szigethalmon, és hogy az autó Trabant volt-e vagy ezerötös Lada... Na kérem, az már tényleg nem volt mindegy. :)
Nem mindenkit izgatott az utazás. Engem viszont nagyon és főleg ezért disszidáltam. Világos volt ugyan számomra, hogy pénz is kell hozzá. Viszont óriási a különbség ha nem mehetsz, vagy ha tudod, hogy mehetsz ha össze szeded a pézt az útra. Ha pénzed nincs is megvan a lehetőség és ezért a lehetőségért érdemes volt anno elmennem. Mondhatnám ez volt számomra a szabadság.
Sok itthon maradt ismerősöm viszont nem értette, hogyan tudok autó, nyaraló stb. nélkül élni. Soha nem fogták fel azt ami számomra a lényeg volt.
