Teljesen mindegy, hogy van-e mellettünk valaki vagy sem, mert a legnehezebb pillanatokban teljesen egyedül vagyunk. A határhelyzetekben Magányként állunk a világban. Az ÉN átka a MAGÁNY.
"A családom, a szüleim, minden, az egész világ, amibe belekapaszkodhattam volna, s amibe mindig is kapaszkodni próbáltam, számomra nagyon hamar sötétségbe foszlott, egyszerűen egyetlen éjszakán beleveszett a sötétbe, eltűnt a szemem elől, vagy én távolodtam el tőle, sötétségbe húzódtam. Nem tudom pontosan. Mindenesetre hamar egyedül maradtam, talán mindig is egyedül voltam. Amióta az eszemet tudom, foglalkoztatott az egyedüllét. Az egyedüllét fogalma is. Az önmagunkba zártságé. Úgy, akkor, el nem tudtam volna képzelni, hogy esetleg örökre egyedül maradok, egész időmön át. Ez nem ment a fejembe, nem tudtam a fejembe verni, és nem tudtam kiverni se a fejemből.
Mindig ide tértem vissza, újra meg újra. Tehetetlenül álltam. Ott álltam kapcsolatlanul. Erre ébredtem. S nem arra, amire ébrednem kellett volna, lelkiállapotomnak megfelelően. A gyerekkor és az ifjúság ugyanolyan szörnyűséges egyedüllét volt, mint ahogy az öregségem is az: szörnyűséges egyedüllét. Mintha a természetnek jogában állna örökké visszaszorítani engem, örökké önmagam felé, önmagamba, mindentől el, minden felé, de mindig csak a határokig. Érti, mit gondolok: zúg a fülem a magamnak tett szemrehányásoktól. És ha azt hisszük, mindez csak egyszer is ének, lekottázott vagy természetes zenedarab, tévedünk: egyedüllét ez csupán. Így van ez az erdőben a madarakkal, a térdünkig csapó tengervízzel. Soha nem tudtam segíteni magamon, és ma tudnék a legkevésbé. Meglepő dolog, ugye? Az emberek, azt hiszem, csak azért tesznek úgy, mintha nem lennének egyedül, mert mindig egyedül vannak. Ha látjuk, hogyan oldódnak fel közösségeikben: vagy épp ezek az egyletek, a társaságok, a vallások, a városok a bizonyítékok a végtelen magányra? Látja, egyre csak ugyanazok a gondolatok. Talán természetellenesek. Öszefüggésbe csömörültek. Talán értelmetlenek. Dilettánsak, meglehet. Ha az egyedülléttel egy bizonyos hasznavehető önállóság párosul, akkor még elviselhető valahogy, de bennem soha, a legkisebb önállóság sem volt. Sosem tudtam, mihez kezdjek. Azzal, ami az embernek kijut: befolyássokkal, környezettel, az Énnel, mindezzel sosem boldogultam. Azzal, ami mindig is ott volt bennem. Igen. Látja! Azok az emberek, akik egy új embert hoznak létre, rettenetes felelősséget vesznek magukra. Minden teljesíthetetlen. Nagy bűn ez, létrehozni egy embert, akiről tudjuk, hogy boldogtalan lesz, legalábbis valamikor egyszer az lesz. Egyetlen pillanatnyi boldogtalanság is maga a teljes boldogtalanság. Egyedüllétet nemzeni, csak azért, mert nem akarunk tovább egyedül maradni, bűn." (Thomas Bernhard: Fagy-Részlet)
Éjszakai sötétség. A szoba sarkában megbújó nesz sikolyként szakad fel. A falak elmosódnak és egymásba dőlnek, a tér szűkül. Az ágy stabilan áll, nem mozdulok, benne fekszem, csak figyelek, mert mozdulni nem merek. A sikolyok a sarokból ágyamra telepszenek.
keső esti séta Salzburg utcáin, légy eső és mindent ellepő ködös homály. Mintha egy másik világ volna... egyetlen egy tarssal lassan lépkedtem, egyetlen egy társsal, amely a mámort ontja ha az kell, vagy felejteti azt, amit kell... séta és egy vers a házfalon... kőbevésve, hogy mindenki tudja...
Im Dunkel
Es schweigt die Seele den blauen Frühling.
Unter feuchtem Abendgezweig
Sank in Schauern die Stirne den Liebenden.
O das grünende Kreuz. In dunklem Gespräch
Erkannten sich Mann und Weib.
An kahler Mauer
Wandelt mit seinen Gestirnen der Einsame.
Über die mondbeglänzten Wege des Walds
Sank die Wildnis
Vergessener Jagden; Blick der Bläue
Aus verfallenen Felsen bricht.
feltehetőleg a ház, amelynek falán e vers függött Trakl szülőháza... semmi más sem utalt a szülőházra, csak az ott függő kőbe vésett sötétség...
Szeretettel ajánlom figyelmetekbe az alábbi részleteket a bahá'í szentiratokból:
"Az élet az emberben olyannak kell legyen, mint a láng, mely mindenkit melegít, aki a közelébe kerül." (‘Abdu’l-Bahá)
"A halál minden igaz hívő számára a kupát kínálja, mely valójában az élet. Örömet ad, és boldogságot hoz. Az örök élet ajándékával ruház fel." (Bahá’u’lláh)
"Ó, ember fia! Te vagy az Én birodalmam, és az Én birodalmam nem vész el, vesztedtől miért félsz hát? Te vagy az Én fényem, és az Én fényem soha ki nem alszik, miért rettegsz hát az elmúlástól? Te vagy az Én dicsőségem, és az Én dicsőségem nem halványul; te vagy az Én köntösöm, és az Én köntösöm sohasem lesz viseltes. Tarts ki hát az Irántam való szeretetedben, hogy a dicsőség birodalmában megtalálhass Engem." (Bahá’u’lláh)
Talán nem veszi zokon Csejtei Dezső és Juhász Anikó, hogy az engedélyük nélkül teszem közzé írásuk egy részét, de mivel a gondolat (és az érték) örök, tiszteletem jeléül teszem. Immár sokadszorra:
" „Ha végre eljön a halál…, akkor e halál mint vágyva vágyott megváltás üdvözölve lesz, s fogadva örömmel. Vele itt, másoktól eltérően, nem csupán a jelenség ér véget; hanem maga a lényeg is felszámolódik, amely itt a jelenségben s általa már csak gyengén létezgetett: s most ez utolsó romlatag kötelék is szétszakad. Annak számára, aki így végzi, véget ért a világ is."
„Annak számára, aki így végzi, véget ért a világ is." Schopenhauer ebben a mondatban a halál misztériumának egyik legfőbb eleméről lebbenti fel a fátylat. Miről is van szó? Arról, hogy a halálban, saját halálunkban nem is az a leginkább megrendítő, hogy mi távozunk a világból, itt hagyjuk ezt, hanem az, hogy a világ - a maga végtelen sokszínűségével - itt marad, és a végtelen történet tovább történik, de immáron nélkülünk. Sajnáljuk itthagyni, színhelyeivel, szeretteinkkel együtt. Ha viszont - valamilyen mély, meditatív világ- és emberismerettel - sikerül elérnünk azt, sikerül felismernünk, hogy a világ már nem nyújt számunkra újat, nem hoz meglepetést, akkor könnyebb szívvel intünk búcsút neki. Ha eljutunk a belátás ama szintjére, hogy elmondhatjuk: tudjuk, hogy hányadán is állunk a világgal, a többi emberrel és saját magunkkal, ha tudjuk, hogy mostantól kezdve lényegileg nincs új a nap alatt, s ha a történelem hosszú szalagját - a benne ténykedőkkel - úgy össze tudjuk csukni, mint valami régi távcsövet, akkor kialszik bennünk minden képességek legmozgékonyabbika is: a kíváncsiság. Megszűnik előttünk a jövő misztériuma, mert tudjuk, hogy már itt van. Nem furdal majd bennünket a kíváncsiság, hogy vajon kik fogják megnyerni a következő választásokat, mert tudjuk, hogy ugyanazok, akik mindig: jó és kevésbé jó emberek. S nem érdekel bennünket az sem, hogy halálunk után mondjuk tíz hónappal miről írnak majd a lapok, mert már azelőtt ismerjük tartalmukat, mielőtt megírták volna őket.
S a világfolyamat egy pontban való egybelátásának képessége nemcsak kevesek számára adatik meg, hanem mindenki előtt nyitva álló lehetőség: egyes-egyedül attól függ, hogy képesek vagyunk-e meglátni a lényeget.
Aki igen, annak egybehajlik a két oldal, s teljessé válik a megszűnés, a teljes megszűnés követelménye, amiről e kis írás elején már szóltunk: az halálában nemcsak önmagaként fog sírba szállni: sírba száll vele maga a világ is."
Ezek jó csoportosítások, alapvetôen egyetértek velük. És igazad van abban is, hogy nagy különbség van a depressziós és általad melankolikusnak nevezett magány között :((
Elfogadott, békés, szabad magányról álmodom :)) Én választott magánynak hívom.
Ebben nincs semmi, ami ellenkezne a magánnyal, eggyé válik vele (szinte), és benne megelégedett. Mi több: boldog. Néha már éreztem.
Úgy gondolom, hogy alapvetően 3 fajta magány csoport létezik - nem igazán szeretek besorolni, de most talán nem haszontalan:)
depresszió szülte magány - ez szürke kifelé még nyitott magány - azaz kívülről vár még segítséget - és sokszor átcsaphat örjöngésbe. Az örjöngés élménye azonban abszolút magába zárja az embert, és gyötrő.
melankólia - ez csendes és szomorú. Itt az ember már ritkábban kapálódzik a külvilágfelé. Azonban itt a szomorúság már felkorbácsolja az elmét. Egyébként szerintem az elviokokból elkövetett öngyilkosságok nagy része ide tartozik.
felszabadult magány - mely csendes és békés. Ezt leginkább meditációs állapotokban lehet szerintem elérni. Persze van, akki többé-kevésbbé állandósítani is tudja az életében. Valószínűleg innen fakad a buddhizmus iránt vágyam:)
üdv.
u.i.: a depressziót és a melankóliát gyakorta szinonimaként használják. Mint ez fenntebb kitűnik nálam a kettő radikálisan más.
Nekem pedig a Crustation-től a Falling ugrik be. Ha már minden értelem odaveszett, ha már minden értelmes kérdés kinyomott belekkel fekszik a földön; ha már az utolsót rugtuk az erkölcsbe, ha már kibeleztük a lét minden egyes szervét; ha már megtapasztaltuk mindazt ami ahhoz kell, hogy felismerjük a tudat szétfeszíti a létet. Szóval ha mindezen már túl vagyunk, akkor nem marad semmi más hátra, minthogy becsukjuk a szemünket és a végtelen sötét térbe csak zuhanjunk és zuhanjunk végnélkül. Csak a lebegés, amely kitisztít, csak a csavargás olyan utakon, amelyen nem jön szembe egy másik tudat.
falling-falling... up és down nélkül. Ha a zuhanás a végtelenbe történik, akkor értelmét veszti a fel és a le. A végtelen a mi otthonunk.
...talán ezt (is) felismerve jött a Doors neve az egykori legendás zenekarnak. Kilépni ebből a magányból, az interszubjektivitás fojtó bilincseiből... Egyfajta spirituális élmény. Feloldódás az univerzalitásban, beleolvadás a heideggeri "akárki"-be. És talán ugyanez az egyszerre tehetetlen és dühös érzés inspirálhatta a 'Break on through to other side...' dal címét is. Persze most csak hangosan gondolkodom. Lásd a görög mitológiában Dionüszosz, az a rómaiban Bacchus isten világi "hatását". Megannyi módja az önmagunk elől való menekülésnek, öltsön akármilyen kulturális, történeti/vallási álcát is.
"Az élet küzdés... de vajon miért? Erkölcsi megfontolások indulnak útnak... értelem kutatás veszi kezdetét... mindennek van egy oka és nem vagyunk hajlamosak elfogadni, azt a válszat, hogy 'csak'."
Hívhatjuk akárminek azt a princípiumot, amely az életet (akár okként, akár okozatként, akár paradox módon mindkettőként) fenntartja. Az élet l'art pour l'art tragikomédia, de még inkább szomorújáték sajátosságait mutató múló álom. Merő öncél. Még ha az egész világ és az élet (=Természet) teleologikus berendezkedésű is, ezek csak részhalmazok. Nem magyarázzák az Egészet, az Egész immanens célját, értelmét, a fejlődés (már ha van ilyen, de én személy szerint kétlem) irányát. Mivel maga a kozmosz, a benne ható erők, törvények és még itt a Földön is a Természet, az evolúció tökéletesen amorális, semmilyen tekintettel nincsen az emberi szemlélet számára releváns erkölcsi szempontokra, így hajlamos vagyok arra gondolni, hogy az - egyedül az emberiségre jellemző - erkölcsiség vagy civilizációs (tehát történetileg értelmezhető), vagy evolúciós (tehát biológiailag értelmezhető) melléktermék. Vagy mindkettő egyszerre. Kikerülhetetlen és szükségszerű attribútuma a homo sapiens fajnak, hasonlóan mint a denevérek ultrahanggal való tájékozódása, vagy millió más példa az állatvilágban...
A minek, miért kérdésre nincs és nem is lehet értelmes válasz. De válasz (hipotézis) lehetséges, viszont nem szívderítő. Sőt.
Állunk a magány közepén. Élményeink, gondolataink, tapasztalataink - tehát mindazok, amelyek egyénivé tesznek - nem hatolnak át az interszubjektivitás küszöbén. Egyéniségünk radikálisan elszigetel a többi egyéniségtől; és mélységes egyedüllétbe, magányba taszít. A problémáink csak a mi problémáink, senki nem láthat bele és ez növeli a magány szomorúságát. A nehéz percek még nehezebbek, mert ekkor szembesülünk radikális magányunkkal. A szomorúság által átjárt magányból menekülni, annyit tesz mint a nyugalmas és békés egyedüllétbe visszahúzódni; vagy önmagunkat kiterjesztve - egyéniségünket feladva - a tömegbe involválodni. Ez utóbbi azonban mit sem ér, mert a nehéz percek idején még így is egyesül van az ember és szorong.
Nehéz az út a nyugalmas és békés magányhoz, mert fel-feltöri az emberi vágy. Az ösztönök uralta test eluralkodik az elme akaratán és irdatlan frusztráció keletkezik. Amikor a test vágyai és az elme akarata között feltámad ez a hézag, akkor az öndestrukció veszi kezdetét. Megjelenik az elmét és a testet figyelő tudatosság, amely nem tud dönteni a két oldal között és ilyenkor az önfelszámolás mellett dönt... De nyilvánvaló, hogy a probléma eliminálása, nem a probléma megoldása. Az élet küzdés... de vajon miért? Erkölcsi megfontolások indulnak útnak... értelem kutatás veszi kezdetét... mindennek van egy oka és nem vagyunk hajlamosak elfogadni, azt a válszat, hogy 'csak'. Tehát az élet küzdés? De mi ellen és minek? Talán a mi ellent még ki-ki meg tudja magának adni, de kétlem, hogy a minek vagy miért kérdésre van értelmes válasz....
Ha megengeded, en is megosztanam a gondolataimat veled a temaban. Jutok amig jutok :)
Tenyleg van isten?:
Nincs. Mindennek az alapveto termeszete az uresseg. Valoban ha igy gondolkozunk, eljuthatunk arra a felismeresre, hogy minden teljesen egyforman ures, sot minden valoban egy, de isten csak egy szo, egy kifejezes, egy merce, amit az ember adott hozza ehez a tenyhez.
Vagy csak mi kepzeljuk hogy ne feljunk annyira?:
Mi kepzeljuk, hogy feljunk. Abban az esetben ha az ember kepes lenne a pillanattal a valodi valosaggal szembenezni, es felszamolni az illuziot, soha tobbet nem lenne "vedtelen", nem felne tobbet.
De miert van ez igy, miert kell meghalni:
Na erre nincs tutijo valaszom :) Talan azert, mert ennek a mi altalunk elt vilagnak az egyetlen stabil jellemzoje a valtozas. Minden mindig valtozik. Nyilvan akkor az elet is. Biztos ide kellene irni azt is, hogy a halal csak a testre, az anyagra vonatkozik.
Mire jo mindez:
Na igen, mire jo mindez?
Kik vagyunk:
Az elet korforgasaban szenvedo lelkek? Es bizonyos ertelemben a leheto legrosszabb ertelemben. Persze minannyian az uton haladunk, ami elkerulhetettlen, tehat igazabol nincs ebben semmi rosz. :)
Honnet jottunk:
Jo kerdes :)
Mi a vilagegyetem, honann lett:
Nem tudom, de ovatosan bannek azzal a kijelentessel hogy "torvenyekkel szabajzott". A torvenyeket az ember talalta ki. A vilagegyetem nem hordozza magaban a "torvenyeket". mint ahogy semmi mas nem tartalmazza az ember altal hozzarendelt torvenyeket, merceket, stb..
DEBRECENYI KÁROLY ISTVÁN A spiritualitás mint a hospice ellátásban megtanulható közös nyelv
A szerzőt - klinikai lelkigondozóként, súlyos betegek, haldoklók pszichés - spirituális kísérését végző szakemberként - mindig is erősen foglalkoztatta a különböző tudományterületek nyílt és hatékony együttműködésének lehetősége - a beteg ember gyógyítása érdekében.
A teológia és a pszichológia határterületén, közös területén járva, tudománytörténeti adatok felvillantásával mutatja be, hogy történetileg milyen nehézségek akadályozták a tudományterületek együttműködését, s azt, hogy a gyógyításban résztvevő különböző diszciplínák (medicina, pszichológia, teológia) önállósodása hogyan vezetett a közös nyelv elfelejtéséhez.
Ezt követően bemutatja, hogy a közvetítő szerepre vállalkozó szakemberek (pszichológusok, teológusok, orvosok) és az interdiszciplináris gyógyításra nyitott tudományterületek (pszichoszomatikus orvoslás, személyközpontú terápia, pásztrorálpszichológia) segítségével hogyan indulhatott el újra, a beteg embert a gyógyítás középpontjába állító és az ő testi- lelki pszichés - spirituális egészségének a helyreállítására törekvő tudományterületek párbeszéde és a gyógyítást szolgáló együttműködése.
Végül - gyakorlati tapasztalatai alapján - a szerző ismerteti ez együttműködés egyik működő modelljét, rámutatva arra, hogy a hospice szemléletű betegellátás keretei között újra megtanulható a gyógyításban résztvevő, különböző diszciplínákat képviselő szakemberek közös nyelve, a spiritualitás.
Ő a tanárom.Ajánlom figyelmedbe a könyvét,talán több kérdésedre is választ ad,s a hospice szemléletről ha olvasol,az is előrébb visz.
Az érzelmi "síkkal" a pszichoterápia, a szellemi "síkkal" a pszichiátria foglalkozik.
Ebben teljesen biztos vagy? Ezek lefedik teljes "sávszélességben" mindkettőt? :)
Egyébként nem is lenne baj ezzel, ha a modern orvostudomány ezen ún. "részlegei" tökéletesen tudnának kommunikálni egymással. De egyelőre erről szó sincs :(
