az, hogy egy politikus (narancsos vagy szegfűs vagy bármilyen) nem ismeri a történelmet, már elég nagy hiba.
de az, hogy egy egyetemi tanár sem, egy publicista, eszmetörténész, és akármicímű felfújt hólyag médiaceleb sem és gondolkodás nélkül vesz át másoktól hasonlatokat, arra a színvonaltalanságra már szavak sincsenek. és ezen már az sem segít, ha hazudozik is.
tehát te úgy véled, hogy Franciaország védőszentjének, semmi esélye nincs? mást gondolunk a sikerről.
anyám ilyenkor megkérdezte volna tőlem: mondd, és ha a többiek kútba ugranak, akkor te is követed őket?
jaj, dehogynem. fogalmaztál is, pattogtál is vele, állítottad is. le is iratkoztam a facebook csoportról, ami nem egyedi, mert a bringásokat is azóta nem követem, amióta azt hiszi három ember, hogy azért, mert sokan szeretnek biciklizni hát rögtön ők illetékesek tudni is, hogy mit akarnak.
Sajnos a mi szakmánkba nagyon sok a visszatérítő erő. Elindulsz valami elvont, ezoterikus gyalogösvényen valami örök emberi érték/kultúratartalom felé, aztán puff, egy kanyar után már megint nyakig vagy a közéletben.
Babarczy is rajztanár? Netán biciklizni is szokott? Szakmailag szokott biciklizni? Mindenesetre erre utal a közlekedési metafora: „aztán puff, egy kanyar után már megint nyakig vagy a közéletben”.
Hát igen, amilyen biciklisták ezek, a „kanyar” után valóban sokszor „puff’, sőt nagyon „puff”. Ámde nem a közéletbe puffannak bele nyakig, ugyanis a trágyadombon (vagy annak környékén) „biciklizve”, valamely „kanyar” után csakis a szarba lehet – ismételten – belepuffanni.
Folytatom a Gördülő Kővel megkezdett vitát, pontosabban: folytatom az érvelést Gördülő Kő álláspontjával szemben. Ő ugye azt állítja, hogy Babarczy Eszter létezik. Én azt állítom, hogy Babarczy Eszter nem létezik. „Eszter” nincs, esetleg „Eszter-pártiak” vannak. Név szerint: Verebes István (Gyárfás Tamás, Lakat T. Károly), Almási Miklós (P. Szűcs Julianna), Esterházy Péter (Kovács Zoltán) és még – gondolom – jó néhányan, én itt Almásiékkal foglalkozom.
Mindenekelőtt: a „Babarczy Eszter” név alatt csak szövegek értendők! Hogy Gördülő Kő ismeri-e személyesen Babarczyt, nem tudom, nem is érdekes, mert Gördülő Kő – korrekten – csak a szövegek alapján ítél (ez a topikon ellenőrizhető), és persze én is így cselekszem. Hozzátéve: elég bizalmas viszonyban vagyok magammal ahhoz, hogy nyugodtan kijelenthessem: nem ismerem személyesen Babarczy Esztert, nem tudom, milyen ember, lehet jó, lehet rossz, lehet bűnös, lehet Jeanne D’Arc, lehet úgy „bűnös”, „akár a többi nép” – itt ennek nincs jelentősége, itt szövegekről beszélünk!
Gördülő Kő szerint Babarczy Eszter létezik, mert bűnös.
Én azt állítom: elképzelhető, hogy Babarczy közéleti tevékenysége bűnös, az is elképzelhető, hogy nem bűnös, ez a szövegeiből nem állapítható meg, ti. azok annyira rosszak, hogy lényegi következtetésre nem juthatunk belőlük, sem Babarczy személyére, sem a szövegek hatására vonatkozóan. Az viszont nyilvánvaló (és itt már egyazon platformon vagyok Gördülő Kővel), Babarczy Eszter nem mérhető Vásárhelyi Máriához. Mert lehet, hogy Babarczy bűnös, lehet hogy nem bűnös, nem tudhatjuk, ám ami biztosan tudható: Vásárhelyi nem bűnös! Hogy egészen világos legyen: szerintem Babarczynak pl. a HVG-ben közölt nyilatkozata annyira baromnyilatkozat, hogy az csakis beszámíthatatlanságra utalhat (nem bűnösségre), míg Vásárhelyi Máriának nincs ilyen nyilatkozata! Egyszerűen nincs!!! És ez a dolog lényege! Ezért mondom, hogy Babarczy úgy viszonyul Vásárhelyi Máriához, mint mondjuk Bácsfi Diána mondjuk Bauer Tamáshoz. Amivel persze nem akarom a viszonylag éles eszű és viszonylag konzekvens Bácsfi Diánát megsérteni, pusztán arra utalok a hasonlattal, hogy amíg Bácsfi nem teljesen komplett (Babarczyhoz hasonlóan) és ez morálisan szagossá teszi, addig Bauerre (Vásárhelyihez hasonlóan) – mondjon (olykor) bármekkora marhaságot – a bűnnek még a stichje sem vetülhet. Magyarán: a tény, hogy Babarczy nem beszámítható, morálisan menti, ám semminő kiváltságra nem jogosítja, különösen nem arra, hogy egyazon lapon említsük Vásárhelyi Máriával! Miként az elmebeteget sem ítélik el gyilkosságért, ám amely bírói ítélet nem emeli a nyilvánvaló elmebeteget a nyilvánvalóan nem elmebetegek szintjére, sőt ellenkezőleg, a fölmentés éppen elkülönítést jelent, igaz, nem elítélést, nem büntetést, mégis elzárást, pl. kényszergyógykezelést.
Van. Mint minden ön- és közveszélyes pszichotikusnak. És éppen ezért zárják el őket; ti. a napóleoni, Jeanne D'Arc-i stb. önazonosulásnak súlyos fizikai konzekvenciái lehetnek. (Ismételten hangsúlyozom: az „elmebeteg Babarczy” jelzős szerkezet alatt nem a hétköznapi embert, és különösen nem általában, hanem Babarczy konkrét, tárgyalt szövegeit értem!)
Vásárhelyi Mária ezt írja: „Van úgy, hogy egy temetésen az embernek eszébe jut a profán gondolat: milyen kár, hogy akitől búcsúzunk, nem lehet jelen. Számomra ilyen volt Eörsi István temetése. Nem azért, mert sokan voltunk, és sok "fontos ember" is megjelent, inkább azért, mert azok közül is sokan eljöttek, akiket Eörsi - sokszor igazságtalanul és durván - megbántott. Ezek közé tartozom én is… Eörsi Istvánnal nagyon sok mindenben nem értettem egyet. Gyakran haragudtam rá igazságtalan és feleslegesen durva véleményeiért, amelyekkel sokszor a hozzá legközelebb állókon ejtet sebet” (Élet és Irodalom).
Vásárhelyi állítása részben igaz, részben hamis. Igaz annyiban, hogy Eörsi többször valóban durván fogalmazott, pl. a Népszabadságban azt írta Vásárhelyi Máriáékról (nevek nélkül persze), hogy „agyalágyult értelmiségiek”, a Mozgó Világban azt írta Vásárhelyi Máriáékról, hogy „liberális tökfejek”, mondom, Eörsi állításai lehetnek durvák (ízlés kérdése), viszont nem igazságtalanok, és ha nem igazságtalanok, akkor értelemszerűen nem fölöslegesek. Mármost amíg én be tudom bizonyítani, amit Eörsiről (és Vásárhelyiről) állítok (és azt is be tudom bizonyítani, amit Eörsi állít Vásárhelyiékről), addig Vásárhelyi nem tudja bizonyítani, amit Eörsiről állít (esetleg részben, a durvaságra vonatkozóan, már amennyiben az „agyalágyult”, a „tökfej” durva minősítésnek számít). És ami kétségkívül így van, Vásárhelyi téved, míg viszont Babarczy Eszter nem téved. Tudniillik az az állítás, amely szerint a cigányság „gettósítása”, „sterilizálása” garantálja Magyarország „szebb jövőjét”, nem tévedés. Hanem agyrém. Nem ugyanaz, mégpedig minőségileg nem ugyanaz a kettő. Vagyis: Vásárhelyi téved, Babarczy beszámíthatatlan. Ezért a „Eszter-párt” fent nevezett illusztris aktivistáinak nem Vásárhelyi Máriát kéne itt fikázniuk, hanem – mindenekelőtt – meg kellene próbálniuk bebizonyítani, hogy Lator László „megvetéssel tekint az irodalomelméletre, mint minden gyakorlati ember az elméletalkotókra”, az ország szebb jövőjét a neonyilas ideológiai, hatalmi térnyerés garantálja, Babarczy Eszter „leiskolázta Susan Sontagot” és így tovább, nem sorolom, az „Eszter-pártiaknak” bőven volna mit bizonyítaniuk. Vásárhelyi Mária nélkül is.
nagy hátránya a gyülekezési törvénynek, hogy nem szankcionálja azokat a politikusokat és médiacelebeket, akik amint kisebb csoportosulást vélnek felfedezni az utcán, máris odamennek képviselni az érdekeiket. van aki már annyi de annyi hátrányos helyzetet és elnyomottat képviselt már életében, hogy bírósági végzéssel kéne eltávolítani minden 5 főnél nagyobb csoportosuláshoz való csatlakozástól.
nem lehet normálisan dolgokat megbeszélni vagy jó dolgokat támogatni, mert amint arra kerül a sor, odapattan néhány önjelölt kommunikátor és megfogalmazza megkérdezésem nélkül, hogy én mit akarok. márpedig én nem azt akarom, hogy nemzeti pántlikába öltöztetve Petőfi paródiát írjanak a médiatörvényről ezt kívánja a magyar nemzet - aminek én része vagyok - hanem hisztériamentes nyugodt munkát. ehhez képest hozzák a hisztériát.
és akkor jön ez a Jeanne d'Arc-os példa.
Jeanne d'Arc 19 évesen halt meg.
paraszt volt.
bűnösnek nyilvánították.
előtte VII. Károlyról látott látomást, hogy ő a királyság jogos képviselője.
24 csatában szerepelt.
3 csatát fordított meg úgy, hogy éhes demotivált harcedzett zsoldosokat vett rá a katolikus vallás nevében a harcra egy olyan királyért, akit még csak nem is láttak.
csapdába csalták, elfogták, kiadták az angoloknak.
bezárták.
megkínozták.
megégették.
felülvizsgáltatták a perét, mert a királyt eretneksséggel vádolták. (eretnektől szerezte vissza hatalmát)
mártírrá nyilvánították
Franciaország védőszentje.
genetikai vizsgálat szerint hermafrodita volt - ezt eretnekségének jeleként értékelték.
erre jön egy példa, amely b. sikerességéhez méri Jeanne d'Arc-ét. egy olyantól, aki
nemesi származású és ezt fennen hangoztatja, de ugyanakkor zsidó is, bár ebben nem biztos. csak amolyan díszféle.
legalább 45 éves
látomásokat lát mindenféléről, de nem tart ki egyik mellett sem.
sose nyilvánították bűnösnek, nem is fogják
sose csatázott, mindig csak a "középvéleményt" óhajtja képviselni
azta! azért van önbizalmad. Jeanne d'Arc sikeresen vezette a felkelést - hadviselést a britek ellen, visszaszerezte a trónt a királynak, többek között ezért kellett meghalnia. szerintem keress más vonatkoztatási példát, Jeanne d'Arc vallási megszállott zseniális hermafroditát pedig hagyd ki a dologból, ő tényleg sikeres embere a történelemnek.
Ha úgy érzed, van esélyed az ősi átok ( fátum) megtörésére ("Aki egyszer tigrisre ült, nem szállhat le ról!"), sok sikert hozzá! Sajnos a mi szakmánkba nagyon sok a visszatérítő erő. Elindulsz valami elvont, ezoterikus gyalogösvényen valami örök emberi érték/kultúratartalom felé, aztán puff, egy kanyar után már megint nyakig vagy a közéletben.
Féltékenység? Inkább lazítsunk és bolondozzunk. Felejtsük el az önmagát marcangolót a tükreivel együtt. Ha meg betévedne, csináljunk úgy, mintha nem tudnánk, hogy nem 100.
drága topiktársak, már a politikai szétmarcangolásomra se számíthatok?
pedig gondoltam, nálatok és veletek fejezem be politikai munkásságom. most már vagy pártot alapítok, kb olyan eséllyel mint Jeanne D'Arc, vagy visszavonulok a magánéletbe
Napjaink politikájának egyik kulcsszava a középosztály. Erre hivatkoznak a pártok, amikor ?középre tartanak?, őt tartják szavazóbázisuknak, értékrendjét követendő példának tüntetik föl. Az MDF egyenesen a középosztály pártjának vallja magát, a Fidesz ? kormányon ? ennek a társadalmi osztálynak a megerősítését igyekezett preferálni, és most mintha a miniszterelnök is egy újfajta társadalmi középről gondolkodna. (Vö. Somogyi Zoltánnal készült interjúnkkal is.) Úgy tetszik, kétfajta középosztály-fogalomról van itt szó. A neves szociológust arra kértük, helyezze történeti összefüggésekbe ezt a jelenséget.
A középosztály fogalmát a maga összetettségében még nem sikerült definiálni. De abban már Magyarországon is legalább másfél százada széles körű konszenzus alakult ki: ennek a nehezen megragadható ?képződménynek? nem csupán fontos, hanem döntő szerepe van a társadalom életében, a fejlődés menetében.
Hogy a középosztály a demokráciákban mindig is a politika első számú kliense volt - nem véletlen. Magyarázata elsősorban nem is számosságában kereshető, inkább a társadalmi struktúrában elfoglalt helyzeti sajátosságaiban, amelyek különösen fogékonnyá teszik a politikai üzenetek befogadására és az ideológiai alapú mozgósításra. A középosztály ugyanis - épp köztes helyzete miatt - a társadalomnak a legkevésbé stabil pozíciójú rétege. Recesszió vagy pangás idején a leginkább fenyegeti a lecsúszás veszélye. Prosperálás idején pedig a középosztály tagjai számára kínálkozik a legtöbb esély előrelépésre a társadalmi hierarchiában.
A polgári demokráciák történetében a középosztály viselkedése volt az, ami legjobban rányomta bélyegét a társadalom egészére, és mentalitásának, magatartásmintáinak, ízlésének sikeres átörökítésével - progresszív vagy regresszív tartalmától függetlenül - folytonosságot képviselt. A középosztály fogalma számos dimenzióban értelmezhető, például gazdasági, egzisztenciális helyzete, a társadalmi struktúrában elfoglalt helye, szociológiai jellemzői alapján. Leggyakrabban mégis stílusa, mentalitása, viselkedése és gondolkodása okán kerül a társadalmi-politikai elemzések fókuszába.
A magyar középosztály kialakulása és fejlődéstörténete kacskaringós utat írt le az elmúlt másfél században. Az 1848-as forradalom bukását követően megrekedő polgári fejlődés hosszú évtizedekre megakasztotta a modern középosztály kialakulását is, amely csak a kiegyezés után folytatódhatott. Ám rövid idő után ismét letért az európai fejlődés útjáról, s egy sajátosan magyar középosztálymodell kialakulásához vezetett. Magyarországon ugyanis már a századforduló előtti évtizedekben két egymástól elkülönülő középosztály létezett: az állami bürokrácia állásait betöltő, alapvetően a birtokait veszített közép- és kisnemesi családok sarjaiból verbuválódott, önmagát ?nemzetiként? és/vagy ?keresztény, úriként? megjelelő középosztály, illetve a polgárosodás motorját képező ?polgári? középosztály. Vagyis a mostani társadalmi szembenállás gyökerei valójában a 19. század második feléig nyúlnak vissza, és a középosztály megosztottságából fakadnak.
Az önmagát ?a nemzet gerincének? tekintő keresztény-úri középosztály tagjai a kezdetektől görcsösen ragaszkodtak korábbi kiváltságaikhoz. A kibontakozó kapitalista viszonyok számukra nem jelentettek mást, mint az ellenséget, amely megfosztotta őket birtokaiktól, előjogaiktól, életformájuktól. Így aztán egyrészt alkalmatlanok voltak arra, hogy a polgárosodás élére álljanak. Másrészt ellenségként tekintettek azokra, akiket nem öröklött jogaik, hanem - az iparosodás és a kereskedelem felvirágzása során - azok a készségek emeltek a középosztályba, amelyeket az új viszonyok megkívántak. Az állami bürokrácia derékhadát adó, dzsentriszármazású középosztály tagjai nagy súlyt helyeztek arra, hogy élesen megkülönböztessék magukat a jobb egzisztenciális helyzetbe kerülő, ám általuk parvenünek tekintett polgári középosztály tagjaitól. S minthogy teljesítményük, vagyonuk, társadalmi pozíciójuk alapján nem formálhattak igényt korábbi kiváltságaik megőrzésére, számukra csak az maradt, hogy származásuk alapján különböztessék meg magukat az általuk mélyen megvetett polgári középosztálytól, és ?nemzeti?, ?keresztény?, ?úri? mivoltuk alapján jelentsék be igényüket elveszett pozícióik visszaszerzésére. Ugyanakkor a társadalmi befolyás és feudális előjogok elkerülhetetlen elveszítése, az egzisztencia abszolút és relatív romlása általános gőgöt és sértettséget szült e hagyományos középosztály tagjaiban.
A kétféle identitású középosztály megosztottságát és belső ellentéteit tovább mélyítette a trianoni trauma: az elcsatolt területekről több százezer, önmagát a középosztályhoz tartozónak valló, ám megélhetési forrást nélkülöző magyar települt vissza. Jelentős részük ?keresztény-úri-magyar? mivoltára hivatkozva kívánt egzisztenciához jutni, illetve másokat kiszorítani pozícióiból. A Horthy-korszak pedig - amelynek legfontosabb társadalmi bázisát épp ez, az identitását a származásából merítő középosztály jelentette - legitimációjáért cserébe készen állt arra, hogy e középosztály kívánságát teljesítve hozzálásson a történelem kerekének visszaforgatásához. Törvények és rendelkezések sorával elérte, hogy az állami hivatalok betöltésekor a szakértelem és a teljesítmény helyett a feudális előjogok váljanak meghatározóvá. Olyannyira, hogy még az oktatási rendszert is az előjogok konzerválásának szándékához igazította. A numerus clausus pedig már a húszas évektől törvényesítette a polgári középosztály gerincét adó zsidóság kiszorítását az állami pozíciókból és a szellemi életből.
Mindezek eredményeképp a magyar középosztály fejlődése teljesen eltorzult, amit a harmincas években már mind a jobb-, mind a baloldali értelmiség színe-java felismert: egyként ostorozták a ?tehetetlen? és ?tehetségtelen?, az egyre inkább a fejlődés kerékkötőjévé váló és Magyarországot egyre nyilvánvalóbban politikai zsákutcába lavírozó ?történelmi? középosztályt. A keresztény-úri középosztálynak a nácizmus idején játszott szerepe pedig oda vezetett, hogy a legsúlyosabb ítéletet saját osztályukról - világnézeti meggyőződésüktől függetlenül - éppen a középosztályhoz tartozó demokraták mondták ki.
A kommunizmust minden ízében elutasító Márai Sándor lesújtó ítéletet formált saját osztályáról: ?Ahhoz, hogy Magyarország megint nemzet legyen, megbecsült család a világban, ki kell pusztítani egyfajta ember lelkéből a jobboldaliság címkéjével ismert különös valamit; a tudatot, hogy ő, mint keresztény magyar ember előjogokkal élhet e világban egyszerűen azért, mert »keresztény, magyar úriember«, joga van tehetség és tudás nélkül jól élni, fennhordani az orrát, lenézni mindenkit, aki nem »keresztény, magyar« vagy úriember. S ez a fajta sohasem tanul. Amíg ezeknek szavuk van, vagy befolyásuk, Magyarország nem lesz nemzet...? (Márai: Napló, 1944) De lesújtó ítéletet mondott a szocializmussal rokonszenvező, baloldali Bibó István is: ?Valóban Magyarország 1944-ben a fejlődési zsákutcának, az eleven tradícióktól való végleges elrugaszkodásnak és a politikai erkölcsök lezüllésének olyan mélypontjára jutott, hogy a legtisztességesebb konzervativizmussal szemben is felvethető az a kérdés: mit akar egyáltalán Magyarországon konzerválni?? (Bibó: A magyar demokrácia válsága)
A második világháború után a középosztály helyzete gyökeresen megváltozott. A kommunista diktatúra első számú ellenségévé nyilváníttatott. A felszámolása érdekében tett kíméletlen erőfeszítések valódi és mély sérelmeket okoztak e rétegben. S bár a diktatúra felpuhulásával párhuzamosan nem csupán javult a helyzetük, hanem valójában elsősorban ők voltak azok, akikkel a Kádár-rendszer kiegyezett, a rendszerváltást követően mégis elemi erővel tört föl e rétegben az évtizedek óta elfojtott sérelem, a revánsvágy.
Ez a réteg érezte leginkább úgy: a rendszerváltással eljött az ő ideje, és ?benyújthatja a számlát?. Ezt pedig a kommunista diktatúra idején elnyomott, de hallgatólagosan mindvégig elevenen élő ?nemzeti?, ?keresztény?, ?úri? származásból eredeztethető felsőbbségére alapozták, illetve arra a meggyőződésre: ők képviselik a kommunizmus idején megszakadt történelmi folytonosságot.
Ezen a zűrzavaros és avítt ideológiai alapon, valamint az ebből fakadó, valós és vélt sérelmekre alapozott, engesztelhetetlen antikommunizmus talaján szerveződött újjá a hazai jobboldal a rendszerváltás idején. Ehhez csatlakozik a felnövekvő generációkból rekrutálódó - ugyancsak bizonytalan egzisztenciális helyzetű s önmaga előtt perspektívát nem látó - új jobboldal is. Miközben a másik oldalon - az elmúlt évszázadban lejátszódó folyamatokhoz hasonlóan - teljesen elkülönülten kialakult egy új, alapvetően ideológiamentes, pragmatikus középosztály. Első számú rekrutációs bázisát a Kádár-rendszer idején az alsóbb rétegekből a középosztályba emelkedettek egy része, valamint a rendszerváltást követően kialakuló, a modernizáció motorjává váló, a versenyt és a teljesítményelvet elfogadó, ezekhez alkalmazkodó vállalkozói réteg tagjai képezik.
E két párhuzamosan létező középosztály között ma is elevenen lüktető feszültségek alapja és ereje kísértetiesen idézi az évszázaddal korábbi viszonyokat. Napjainkban ez éppúgy a progresszió fékezőjévé, a modernizáció akadályává válhat, ahogyan ez rendre megtörtént az elmúlt másfél évszázadban. A két középosztály közt feszülő ellentéteket minden eddiginél láthatóbbá és élesebbé teszi a társadalom modernizációját jelentő reformfolyamat, amelynek sikere vagy sikertelensége a középosztályok között dúló háború végére is pontot tehet. Mert eldőlhet: közülük melyik erősödik, melyik gyengül meg végérvényesen. Ezért és ennyiben nem csalatkozunk, amikor úgy érezzük: a szélsőségesen megosztott társadalomban, a kétféle középosztály tagjai között élet-halál harc folyik. S ez a küzdelem nemcsak a középosztályok, hanem a társadalomfejlődés irányát is hosszú távra meghatározhatja.
Összeollózott minden téma amirõl írsz, csak leirás elõtt az összeollózotakat mixeled, adsz nekik egy ujszerü stílust, és azt a pállott okosságot kiöntöd a szopkodós kis net-tömeg elé.
Tehát. Innen már csak az a kérdés, hogy a férfi- vagy a női szabóságtól vannak az elvtársak. Vagy honnan az ollós rákból? Több szakollóst ugyanis nem ismerek. Mindenesetre ahhoz, hogy mi ollózás, mi nem ollózás, mindketten fundamentálisan értenek.
Amit Babarczy ír, nem ollózott szöveg, és ezt már Almási professzor is megmondta: Babarczy originálisan alkot; például: szerinte Lator László „enyhe megvetéssel tekint az irodalomelméletre, mint minden gyakorlati ember az elméletalkotókra” (A ház, a kert, az utca, 31. oldal).
Biztosra vehetjük: ezen unikálisan új gondolatot Babarczy Eszter nem ollózta, vagyishogy az állítás nem csak „újszerű”, különösen nem „pállottan újszerű”, hanem tündöklően, originálisan új. Almási professzornak is szépen nyugszik tőle a hátán a szőr. Világos. Csak az nem világos még, hogy vajon mi bizonyítja ezt az originális állítást. Netán az originális attól volna originális, hogy nem szorul igazolásra? Az az orbániális, gyerekek, ne keverjük a fogalmakat!
Na most, tételeznék magam is valamit, persze csak a példa kedvéért, a következőt állítom: Almási professzor húsosan verte át a szélbaltalan vajdai csöcsölőt P. Szűcs Julianna ciberés hurkolatán! Ezt állítom. Értelmes szavakból áll a mondat? Hogyne. Sőt originális az állítás, eleddig senki nem mondott ilyet, még csak hasonlót sem, illetve egyedül a kormány gazdasági csúcsminisztere közölte, ő már nagyfiú az unióban, ő már vitézül veregeti a kicsi műszerét, ám azt még Matolcsy sem állítja, hogy dicső veregetéséhez bármi köze volna a vajdai csöcsölőnek! Szóval unikális vagyok, originális vagyok, csak épp egyetlen unikális szavamat sem tudom bizonyítani, s pontosan ezért mondtam mindjárt az elején, hogy mindez csak példa, és pontosan ezért kérdezem újfent: mi bizonyítja Babarczy Eszternek azon originális (értsd: nem összeollózott) állítását, miszerint Lator László megvetéssel tekint egyes embertársaira? Nota bene nem azért veti meg őket, mert gyávák, hipokriták, köpönyegforgatók stb., hanem csak azért, mert más a szakmájuk, mert „irodalomelmélettel”, „elméletalkotással” foglalkoznak. Jól? Rosszul? Ez Lator Lászlót nem érdekli! Ránéz az illetőre, megkérdezi tőle: „irodalomtudós vagy baszki?!”, s ha igenlő választ kap, megveti az illetőt. Persze a Lator által megvetett „elméletalkotó” is alkotó, hisz’ benne van Babarczy kiollózatlan szavában „elméletalkotó”, ám ami joggal nem érdekli Lator Lászlót, merthogy azt az alkotót, aki nem gyakorlatot alkot, hanem elméletet alkot, csakis megvetni lehet! Jó, rendben van, elhiszem, ezért csupán megkérdeztem, s kizárólag a többi, értelmetlen, hülye olvasó (pl. Gördülő Kő) kedvéért kérdezem, már nem is tudom, hányadjára: mi a szagos kecsketúró bizonyítja, hogy Lator László megveti Ancsel Évát, Poszler Györgyöt, József Attilát, Ignotust, Lukácsy Sándort, Hegedűs Gézát…? Mi bizonyítja?
Világos, viszont nem szomorkodni kéne már, gyerekek, hanem bizonyítani! Vidáman!!!
Nem azt kérdeztem, hogy Lator László „kiváló szereplő”-e, hanem azt kérdeztem: mi bizonyítja, hogy Lator László megveti Lukács Györgyöt, megveti Szerb Antalt? Mert nagyon remélem, a „kiváló könyvnek” nem Richard Rorty a névtelenségben maradt „kiváló szereplője”, tőle ugyanis Almási Miklósnak immár teljesen föláll. A szőr a hátán – és aztán P. Szűcs Julianna kenegetheti a szőrerdőt ragacsos nyálával, már hogy valamelyest újra alásimuljon a neofita bozont, higgyétek el: történelemfilozófiailag semmit nem ér a posztaczélos nyalogatás! Vagy épp ellenkezőleg? A főszerkesztő éppen, hogy zselézi Almási professzor hátszőrét? Mindegy, nem ezen kéne már lovagolnunk szerintem, maradjunk inkább Lator Lászlónál, mint kiváló könyvszereplőnél!
Jó, akkor így kérdezem: mi a kiváló faszom bizonyítja, hogy a kiváló Babarczy kiváló szereplője megveti az irodalomtudósokat? Mi bizonyítja, hogy generálisan veti meg őket, akár kiválóak azok, akár nem?
Így sem érthető a kérdés? Ollózzam másként? Nem ollózom! Merthogy ollóznom tilos! Ollózással nem lehetek férfi, de talán még nő sem! Kérem, itt áll fehéren-feketén, világosan meg lett mondva: ollózni nem szabad! Bizonyítani sem szabad! Csak állítani szabad. Főként fölállítani. Esztétaszőrt az esztétaháton, illetve minden kiváló szőrt minden kiválóság bármely testrészén!
Lehet. Sőt nemcsak lehet, egészen biztos: te vagy a férfi! Már, amennyiben föl is állítod. De ne az enyémet, süsdmeg, az enyémet könnyű, hanem a magadét! És ha ez megtörtént, akkor már csak egy a teendő: fogjuk az ollót, és leollózzuk vele Almási professzor hátáról a szőrt. Mert az meg annyira kuszált már, de annyira, hogy szerintem a kiváló P. Szűcs Julianna sem bírhatja bőrző idegekkel!
Mint olyan, aki csak olvasni szokott itt, nem írni: természetesen tudjuk. Én mindegyik ilyet átugrom, nem érdemes arra, hogy olvasgassák (külön szomorúság, hogy egy kiváló könyv kiváló szereplőjének nevét használja fel a marhaságaihoz), és olvasom a maradékot.
Ha legközelebb is átugrasz valamit, javaslom, ugorj magasabbra (esetleg madártávlatba, ha vannak oly rugóid, mint Valerij Brumelnek), s onnan talán valóban nem látod meg, amit nem karsz meglátni, konkrétan azt, hogy itt valaki egy kiváló könyv kiváló szereplőjének nevét használja fel a marhaságaihoz. Tudniillik így hiába ugrálsz, nem érsz vele semmit, pontosan azt olvasod el, amit azok, akik viszont nem ugrálnak összevissza, hanem szép nyugodtan ülnek a seggükön olvasás közben!
Mint olyan, aki csak olvasni szokott itt, nem írni: természetesen tudjuk. Én mindegyik ilyet átugrom, nem érdemes arra, hogy olvasgassák (külön szomorúság, hogy egy kiváló könyv kiváló szereplőjének nevét használja fel a marhaságaihoz), és olvasom a maradékot.
„Mindegy nneked, hogy mit írsz, csak sok legyen, és Babarczy Esztert fikázza.”
Dél van már, drága gyermekem! Ha tehát végre kikotornád a reggeli csipát a szemedből, majd úgy olvasnád el (újra) az általad konkrétan „fikázott” szöveget, tán’ még te is észrevennéd: Babarczy Eszterről momentán egy árva szó nincs a hozzászólásban.
Hát, hacsaknem a „fikázott” nickek valamelyikének érzékeny lelkét vetted Babarczy-magadra. Vagy mindkettőét?
Elárulok egy intimitást, s mindjárt azt is elárulom, hogy a fórumon az intimitásnak nincs jelentősége, mert vagy igaz, amit személyeskedve írunk, vagy nem, tehát pontosan akkora jelentősége van a privatizálásnak, mint bármely szövegnek: ha stilárisan megáll, úgy hiteles, ha stilárisan gyönge, úgy lehet mögötte bármekkora „személyiség-aranyfedezet”, nem ér semmit. Például:
A szöveg hiteltelen. Az illető nick nem beszélt P. Szűcs Juliannával, nem kérdezett tőle semmit, így P. Szűcs nyilván nem is válaszolhatott (semmit). Ám ami nem nyomozás útján derült ki, ti. a klasszikus „nyomozati eredménynek” a fórumozásban éppúgy nincs jelentősége, mint az intimitásnak. Tehát az, hogy a „Gondoljátok meg” nick hazudik, részint a szövegelemzésből világlik ki, részint a nick buktatja le magamagát, amikor azt hazudja, hogy ő hazudott P. Szűcs Juliannának („kitérő választ sikerült kitalálnia”). Merthogy nem hazudott a nick P. Szűcs Juliannának, ti. nem beszélt vele, akkor pedig hogyan hazudhatott volna? És így tovább…
Na most, a fentebb ígért intimitás: „vizus” nick idézett hozzászólásrészletét megvitattam baráti körben, s – tán’ mondanom sem kell – újfent kisebbségben maradtam. Már amennyiben az egymagamságom kisebbségnek számít. A nejem ezúttal nem foglalt állást, ám kívüle mindenki azt állította, helytelenül cselekedtem, amikor a „vizus” nick „közeledését élből utasítottam vissza”. Míg én azt bizonygattam a vitában, hogy vissza kell utasítanunk, de legalábbis el kell hárítanunk minden bornírt agressziót, márpedig az idézett szöveg meglehetősen erőszakos. Sőt durván agresszív. Barátaim elismerték: a tolakodás valóban agresszió, ám konkrétan ebben a hozzászólásban barátkozási szándék nyilvánult meg, és hogy ezt én azért nem értem – vetették a szememre –, mert eleve vagyok bizalmatlan mindennel és mindenkivel szemben. Márpedig manapság a bizalom hiánya az egyik legnagyobb gond. Na most – barátok ide, barátok oda – engem pontosan az ilyen dumával lehet kikergetni a világból, méghozzá jó messzire!
Szinte mindenki hülyeséget beszél, illetve mindenki beszél hülyeséget. Marxot és József Attilát leszámítva. (Már persze szűken szabott tapasztalatom szerint. Horribile dictu Ancsel Évától is, Ormos Máriától is, Moldovától is olvastam már hülyeséget. Ranschburg Jenőtől is hallottam hülyeséget...)
Ranschburg Jenő nemrég (a meglehetősen szörnyű Kuncze Gábor még szörnyűbb karácsonyi különkiadásában) hallatta professzori hangját, elmondta: „napjaink világából fájón hiányzik a bizalom”. Ezt mondta a professzor, s a karácsonyi Kuncze Gábor jókat bólogatott hozzá az ő speciálisan buta karácsonyi fejével. Így történt. És én kb. ezért „örülök” annak, hogy Papp Zsolt, Ancsel Éva már nem élnek fizikailag, mert a karácsonyi média még tán’ őket is idióta ömlengésre késztetné. Míg viszont Eörsit kifejezetten imádom: ő az egyetlen (ismereteim szerint), aki valamelyik (már nem emlékszem, melyik) napilap karácsonyi számában le merte írni: a „férgeket” karácsonykor is expressis verbis kell „eltaposnunk”, míg viszont (Eörsin kívül) karácsony táján mindenki totál meghülyül. Ezt tette az egyébként kitűnő Ranschburg Jenő is az ATV kamerái előtt, merthogy Ranschburg professzortól is obligát elbutulást várnak a médiapondrók: a Kuncze Gáborok ott, a Betlen Jánosok amott. Különösen a Kommentár karácsonyi ünnepi kiadásában, és bizony még Ranschburg Jenő is készséggel butul a médiának. Persze az is lehet – ki lát a professzori lélekbe –, hogy Ranschburg Jenő egyébként sem érti: életünk rákfenéje nem csak a bizalom, hanem (megkockáztatom: alapvetően) a bizalmatlanság hiánya. Ranschburg nem tudja? Vagy csak úgy tesz, mintha nem tudná (hát hiszen karácsony van)? Ki tudja?! Mindenesetre tény: emberek pusztulnak bele (pl. a Baumag néhány „ügyfele” fizikailag is) abba, hogy kórosan megbíznak embertársaikban, vakon bíznak a különféle gazdasági, politikai és magán-szélhámosok, sokszor egészen átlátszó ígéreteiben. Az őszödi beszéd tulajdonképpen erről szól. A dolognak ugyanis nem az a lényege, hogy hazudtak (Gyurcsány kifejezésével: „hazudtunk”) éjjel is, nappal is, hanem az a főbaj, hogy bíztunk és ma is megbízunk bennük – „minden hullámhosszon”! Hangsúlyozom: minden „hullámhosszon”! Mindenütt. Mert nem csak a politikában, hanem a közértekben is, a shopokban is rengeteg bóvlit árulnak, a multik is nyilván, de az Usztics-besenyő termékek egy jelentős része is gagyi! Továbbá: a különféle „kedvezményes” hitelek, kamatvariációk is jórészt átverésen alapulnak, miként átverés, a kóros bizalommal való visszaélés az is, hogy szinte minden szerződéstervezet tartalmaz ún. „kisbetűs részt”; ezt „mosolyogja” a papíron az ügyfélre a „kisbetűs rész”: írj alá bizalommal, honpolgár, majd lődd főbe magad! És a végtelenségig sorolhatnám, egészen a humanista professzorig, merthogy bizony becsapás az, amikor az ország egyik legnagyobb szélhámosa (nevezett Kuncze Gábor) még egy Ranschburg Jenőt is képes gagyivá zülleszteni (médiásítani), piacra dobni, s ezzel a jámboran hívő, az „okos”, művelt, tudós közszereplők ítéleteiben feltétel nélkül megbízó embertársait gyalázatosan becsapni. Kunczéék éppen azokat a nézőket verik át, akik még mindig bíznak az immár „őspatkányként” viselkedő (meg nem gondolt gondolatokat terjesztő) Ranschburg professzorban (például), vagyis abban a népszerű személyiségben, aki szerint manapság a bizalom hiányzik minékünk a legjobban, „legfájóbban”. Persze. És persze a bizalmatlanság is. Például Ranschburg Jenő karácsonyi őspatkánykodásával szemben (a biztonság kedvéért, ti. itt sem mindenki Gördülő Kő: a József Attila-i értelemben vett kórterjesztésre gondolok).
„Ranschburgista” barátaim (ezúttal a nejem kivételével!) azt kérdezték csöppnyi haraggal a lelkükben: miért nem bízom „barátilag közeledő embertársamban”, miért nem hiszem el, hogy létezik „pozitív, konstruktív agresszió” is?
Múltkor már kértem az őslakókat, hogy árulják el egy Gy. Ú. valódi nevét, ígérem, nem adom tovább senkinek, nem fogom megkeresni, pláne nem bántalmazom...
Ez olyannyira egyértelmű fenyegetés, mint amennyire egyértelmű az ún. „burkolt zsidózás”, s immár nem konstruktív, hanem alattomosan destruktív agresszióval. Vagyis ez nem egyéb, mint a szögnek a zsákból való kibújása, s aminek az alábbi hozzászólás a pandanja:
Minderre pedig az volna a „konstruktív” magyarázat ugyebár, hogy hát persze, az emberben ott a jó is, a rossz is, míg a „cinikus órásmester” mindenkiben csak az állatot látja, ergo mindgyre az állatot hozza ki másokból. Jól hangzik, ám semmi köze a valósághoz. Mert például Gördülő Kőből nem hoztam ki az állatot (pedig nyilván benne is „szendereg” valamekkora bestia), sőt az embermilliókat notóriusan és professzionálisan átverő politikai szélhámosokból, a Medgyessy Péterekből, Gyurcsányokból, Orbánokból, Kuncze Gáborokból, Bauer Tamásokból… vagyis az összevissza süketelő „közszereplőkből” sem én hozom ki az „állatot”, mondhatni, egyáltalán nem! A „szög” a „zsákban” is „szög”, sőt az esetek többségében még csak nem is én „buktatom ki” a „szöget a zsákból”, én „csupán” nem hiszem el, hogy a „szög” nem „szög” akkor, ha nem látszik.
Radnóti írja:
A hangraforgó zeng a fű között, s hördül, liheg, akár egy üldözött, de üldözők helyett a lányok kerítik, mint tüzes virágok.
Egy lányka térdrehull, lemezt cserél, a háta barna, lába még fehér, a rossz zenén kis lelke fellebeg s oly szürke, mint ott fönt a fellegek.
Fiúk guggolnak és parázslanak, az ajkukon ügyetlen szép szavak, duzzasztja testük sok kicsiny siker s nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell.
Lehetnének talán még emberek, hisz megvan bennük is, csak szendereg az emberséghez méltó értelem. Mondjátok hát, hogy nem reménytelen
Radnóti tehát nem állítja, hogy az emberi értelem, az emberi jóság (bizalom stb.) reménytelen, de azt sem állítja, hogy nem reménytelen! A „mondjátok hát” imperatívuszt értelmezve ki merem jelenteni: Radnóti szerint a nickek lelkét duzzasztó sok kicsiny sikert, a „konstruktív agressziót” voltaképpen az emberi (pontosabban: emberállati) lényeg determinálja: „nyugodtan ölnek, majd ha ölni kell”. Már persze, ha fölveszik őket a Szűcs Julianna Vadásztársaságába. Igaz, mindezzel Csányi professzor nem ért egyet, a karácsonyi Ranschburg Jenő is tagadja Radnótit, míg viszont Ranschburgékkal József Attila nem ért egyet:
Világosítsd föl gyermeked: a haramiák emberek; a boszorkák – kofák, kasok. (Csahos kutyák nem farkasok!) Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, de mind-mind pénzre vált reményt; ki szenet árul, ki szerelmet, ki pedig ilyen költeményt.
És vígasztald meg, ha vigasz a gyermeknek, hogy így igaz. Talán dünnyögj egy új mesét, fasiszta kommunizmusét – mivelhogy rend kell a világba, a rend pedig arravaló, hogy ne legyen a gyerek hiába s ne legyen szabad, ami jó.
S ha száját tátja a gyerek és fölnéz rád, vagy pityereg – ne dőlj be néki, el ne hidd, hogy elkábítják elveid! Nézz a furfangos csecsemőre: bömböl, hogy szánassa magát, de míg mosolyog az emlőre, növeszti körmét és fogát.
József Attila tehát pontosan azt mondja, amit Radnóti: az ember nem elfajzottan, hanem lényegileg fenevad. Szögezzük le: ezzel József Attiláék nem tagadják Csányi Vilmos tételét, mely szerint az ember képes a moderációra, míg az állat nem, „csak” azt állítják József Attiláék, hogy e moderálódási képesség nem korlátlan. Vagyishogy a bizalom nem önérték! Ne legyen az! Másként fogalmazva: a bizalmatlanság is lehet érték. És főként addig van ez így, amíg az emberi lényeget olyan rendszer (aktuálisan: a kapitalizmus) determinálja, amely viszonyok között az emberek „Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek, / de mind-mind pénzre vált reményt”, amely viszonyok közt szükségképpen „eladó az egész világ”, ahol „mindennek megvan az ára” (igen, még a karácsonyi Ranschburg Jenőnek is!), illetve ahol a „boszorkák” (a művészek) is „kofák, kasok”.
Cromwell elvtárs szerint „trust in Ranschburg and keep your gunpowder dry!”.
Mit jelent ez aktuálisan? Azt jelenti, hogy – Ranschburg ide, Ranschburg oda – az alábbi narratívában nem bízhatunk, már amennyiben van egy csöpp saját eszünk:
Nem bízunk az ilyen emberben – Ranschburg ide, Kuncze oda –, és különösen nem föltétel nélkül. Miközben persze a bizalmatlanság sem kizárólagos érték. Hanem viszont miben bízhatunk? Sokkal inkább bízhatunk például egy efféle megfogalmazódásban:
Ennyi. Nem én ugornék be hozzád, hanem: hívlak! Meghívlak! Ha én akarok tőled valamit. Sőt, ha nem, még akkor is! Márpedig az efféle (hiányzó) attitűdöt nem pótolja semmiféle karácsonyi-ranschburgi ömlengés a bizalomról, jóságról, szeretetről, megértésről, empátiáról, toleranciáról…
Megkockáztatom: nem emberségre van szükség! Hanem „csak” kulturáltságra, egyszerű illemtudásra, banális intelligenciára. Csöppnyi értelemre. És olykor – horribile dictu – Ranschburg Jenő részéről is.
Volt korábban egy picsa valami teházas topikban, aki saját amgával beszélgetett, de olykor elfelejtette felcserélni a nickeket és ebből nagyon vicces dolgok születtek.
figyellek, mondjad nyugodtan
minden helyzet csak 
Féltékenység? Inkább lazítsunk és bolondozzunk. Felejtsük el az önmagát marcangolót a tükreivel együtt. Ha meg betévedne, csináljunk úgy, mintha nem tudnánk, hogy nem 100.
A test és a lélek legyen harmóniában, a többi nem számít -- mit szólsz?
jó hír ...