"Ezen tűnődtem örömmel párosult aggodalommal, mikor vendégeim autója pontosan befutott. Saját elefántpuskámon kívül a hercegnek is hoztam megfelelő fegyvert. Óvatosan elindultunk a cserkészúton. Elöl mentem, utánam a trónörökösnő, utolsónak a herceg. Vendégeim olyan óvatosan, szakértő vadászosan lépkedtek, még legcsekélyebb gallyroppantástól is tartózkodtak. Eszembe jutott a sok lármás amerikai, kiket ilyenkor már alig győztem csitítgatni.
Néhány lépést haladtunk csak, ismét elefántvisítás szólt a »Fatető« felől. Sőt egyre fokozódó, egyre közeledő fatördelés. Vendégeimnek nem kellett magyarázat. Tisztában voltak a zaj eredetével. Mosolyogva biztattak, gyerünk, nehogy valahogy lekéssük a várva várt látványt!
A »Fatető« feljárója előtt vagy harminc lépésnyi tisztás nyílik, állandó ágropogás és elefánttrombitálás kíséretében közelítettük célunkat. Hangjukból kétségtelenné vált, hogy nagyszámú elefántcsorda, főképpen borjas tehenek fogják körül tanyánkat. A borjas elefánt pedig - minden vadász tudja - nem gyerekjáték. Ha összebotlik az emberrel, tüstént támad.
Mondhatom, régen szurkoltam ennyit. Alig vártam, hogy a létra közepén, az elefántormány „hatáskörén" felül lehessünk. Amint kipillantottam a tisztásra - szemembe ötlött az ablakban lengő fehér zsebkendő!
Még egyet előrelépve, megláttam a magányos elefántbikát is -a ház alatti sózó kellős közepén! Kissé meghűlt bennem a vér. Döntenem kellett - mégpedig pillanat alatt. Sarkon forduljak? Előbbre bátorkodjak - igyekezzem elérni a létrát?
Suttogva tettem fel a kérdést a hercegnek.
- Természetesen továbbmegyünk - válaszolt nyugodtan. És már indult is, lövésre kész fegyverrel, a létra felé. Nyomában felesége, ugyanolyan dicsérendő hidegvérrel. Én csak utolsónak, de bevallom, vért izzadva
A sózón álló bika most elfordult, kifelé lépett a tópartra.
- Mehetünk - súgtam.
A Vendégek pedig, a legkisebb izgalom nélkül érték el a meredek létra alját, higgadt, önfegyelmezett léptekkel kapaszkodtak felfelé.
Feleségem, a létra fele útján elébük sietett, a vendégek vidáman integettek feléje, Az elefántbika még mindig a ház alatt állt, tapintatosan, a tó felé fordulva.
Én pedig a létra alját fogtam, s mikor vendégeim a hat méter magasságot elérték - akkorát sóhajtottam, akár a kovácsfújtató!
Látogatóink legott a balkonra siettek, elővették fényképező-készségüket, máris munkához láttak. Szívből jövő, őszinte öröműkön ugyancsak meghatódtunk. Különösen a trónörökösnő meleg szavain, mikor feleségem öt óra után teára kérte a »társalgóba«.
- Szabad lesz idekint a teraszon elfogyasztanom - kérdezte szerényen -, pillanatot sem. akarnék a csodálatos látványból elmulasztani!
Mert az elefántok valóban kitettek magukért. Meghazudtolva — minden bizonytalankodásomat-aggodalmamat, olyan díszelőadást rendeztek, aminél különbet - pedig ezúttal mutattam be »Fatető«- met 79-edszer! - még nekem sem igen produkáltak! Mintha sejtették volna, mit várok el tőlük!
Három szép agyaras forgolódott a mintegy hatvanfőnyi csapatban. Büszke, nagy fogú vezérbika az egyik, kettő pedig valamivel gyengébb, alkalmasint fiai, majdani utódai az öregnek. Egyelőre ugyan összevissza kergette őket, tóból az erdőbe, újból ki a tóra, egyre mérgesebben trombitálva. Hangos csobogásuk zavarosra kavarta az egyébként elég tiszta vizet.
Szorgalmasan zümmögtek a mozigépek.
Általános derültséget keltett valamelyik játékos fiatal elefánttehén. Ormányát teleszívta a tóparton összegyűlt, száraz homokkal. Majd ártatlan ábrázattal vegyült a többi közé, járt-kelt, el akarta terelni magáról a figyelmet. De láttuk mindnyájan, hogy valami huncutságon töri fejét. Jókora csapat vadgerle szállt a tópartra, lávában ittak. Az elefánttehén, porral töltött fecskendőjével, valósággal »becserkelte« a gyanútlan madarakat. Jól megcélozva őket, hatalmas szusszantással fújta közéjük a port. A galambok hanyatt-homlok rebbentek széjjel, az elefánt pedig ide-oda csóválta fejét, emelgette ormányát - valóban úgy tetszett, mintha jót nevetne sikerült tréfáján.
Egy másik elefánttehén, cseppnyi borját fürösztötte. Aztán becsobogott a tó közepe felé, de kölykét - bizonyára készakarva -kint felejtette a parton. De az nem mert nekimenni a víznek, visítozni kezdett. Az anya vagy tíz percig rá se hederített. Hagyta kapálódzni, mintha csak vízbe akarná kényszeríteni. Végül mégis megszánta, elment érte, ormányába nyalábolta, úgy vitte be a tóba. Ott letette. De a csecsemő oly szívettépő visítozásba kezdett, hogy anyja kénytelen volt újból »ölbe kapni«, kimenteni a szárazra. Aztán jókora lombos ágat szakítva szépen megszárongatta - legyezgette láthatóan didergő gyermekét.
Még egy családi jelenetet is sikerült a vendégeknek néhány méterről filmre venni. Valamelyik tehén, szinte lekötelező udvariassággal, közvetlen a lelátó alá irányította kölykét. Ott szoptatta meg, mindnyájunk szeme láttára. Előzőleg meg is fürösztötte, ormányának vízipuskájával tisztára fecskendezte
Egymást érték a valóban különös, nem mindennapi jelenetek. Vendégeim utóbb már azt tudakolták, vajon mennyi ideig tarthatott, míg minderre »meg tudtuk tanítani« elefántjainkat? Valóban, csaknem cirkuszi előadássá fajult ez a jól sikerült, emlékezetes délután.
Jó étvággyal ültünk vacsorához. Közben váratlan ijedségben is volt részünk. A. spirituszforraló, amin a kávét főztem - hogy, hogy nem - hatalmas lángot vetve felrobbant. Menten letaszítottam az asztalról, mindnyájan felugrottunk, és rátaposva, egy-két perc alatt véget vetettünk a tűzveszélynek. A szerencsére rövid, de kellemetlen intermezzo lezajlása után, már ihattuk is saját termésű, kitűnő kávénk következő főzetét.
Aztán ismét a balkonra telepedtünk.
Az elefántok nagy része akkorra levonult, helyettük néhány orrszarvú és bivaly érkezett. Ezek is megfeleltek várakozásomnak, az ifjú pár nem győzte cserélgetni a filmet.
Alkonyatkor két öreg vízibak élet-halálharcát, később varacskosdisznó-család ivását figyelték meg. A varacskosok - a nagyon öregeket kivéve - rendszerint nekitérdelnek az itatónak. Elég ritka látvány az ilyen térdre ereszkedett, »ájtatos« varacskos-család Az óramutató túlhaladta már az éjfélt, mikor vendégeink, néhány órás pihenőre, szobájukba tértek. A trónörökösnő lelkendezve jelentette ki, hogy ennél izgalmasabb, felejthetetlenebb élményben aligha volt része...
Leoltottam a fényszórót.
A ránk boruló őserdei sötétséget csak a fürdőző rinocéroszok sikító-röfögő véleménykülönbsége nyugtalanította.
Virradatkor feleségem felszolgálta a reggelit
A nagyvad mind egy szálig hazatakarodott. Békés hajnalfény fürdött a tóban, tarka madárvilág hangoskodott körülötte. Reggeli után visszakísértem vendégeinket erdőszélén várakozó autójukhoz. Zavartalan volt ezúttal az őserdő, csak tollas hangászai húzták a búcsúztatót.
Hazatértünk mi is nyeri kvártélyunkba. Boldogan éreztük, hogy bemutatónk - valamennyi állatszereplőnket beleértve - várakozáson felül sikerült.
De alig múlt el egy óra - telefonberregésre riadtam. Rövid sürgöny jelentette, hogy őfelsége a király, elmúlt éjszaka, álmában csendesen elhunyt.
Értesültünk róla, hogy volt vendégeink legottan repülőgépet rendeltek, sietve szálltak hazafelé
Én pedig, az immár valóban történelmivé vált látogatás fenti beszámolójához ezt a néhány befejező sort írtam:
»A világtörténelemben páratlan eset, hogy 1952. február 5-ének délutánján, gondtalan, életvidám ifjú hölgy kapaszkodott »mgumu-fám« tetejébe. Másnap reggel pedig, II. Erzsébet lépett le közénk, mindnyájunk gondjával terhelten. A Mindenható áldása kísérje fáradságos útján...«
„Outspan"-i ismerőseim beszélték, hogy II. Erzsébet trónralépésének – „Treetops”-on. töltött éjszakájának emlékére -Sherbrooke Walker jókora fémtáblát akasztott a történelmi „mgunm-fa” oldalára.
És különleges érdekességképpen hozzáfűzték, hogy az angliai Hatfield kastély kertjében ősöreg tölgyfacsonk áll. Azon is emléktábla függ, mégpedig a „Treetops”- ihoz nagyon is hasonló! Azt hirdeti, hogy négy évszázaddal ezelőtt (1558-ban), annak a tölgyfának árnyékában pihent Tudor Erzsébet, angol hercegnő. Ott talált rá a fővárosból utána nyargaló gyorsfutár, ott jelentette neki, hogy I. Erzsébet néven Anglia trónjára lépett!
Attól tartok azonban, hogy kissé túllakattam az olvasót „Fatető”-vel.
Most látom. hogy vagy harminc oldalon keresztül csaknem kizárólag erről beszéltem. Pedig alig hiszem, hogy felét is elmondtam volna a Nyeriben hallottaknak, így tán mégis jobban járt az olvasó? Gondoljon csak arra, mennyi „Fatető”-t kéne még elnyelnie, ha történetesen magam is ott jártam volna!"
Széchenyi Zsigmond Denaturált Afrika
