Keresés

Götz László a „szabályos hangváltozásokról”

 

 

Az európai nyelvtudomány alapműveit nem ismerő gyanútlan olvasó némi joggal áll megilletődve és lenyűgözve a finnugrista nyelvtudomány érvrendszere előtt. Az elmélet szép s a bemutatott példák serege alátámasztani látszik az elméletet. A „dilettánsoktól” származó, fentebb ismertetett ellenvetések ugyan súlyos kérdéseket vetnek fel, ezek azonban láthatólag nem képeznek olyan tökéletesre csiszolt rendszert, mint a finnugrizmus szabályos hangváltozásokra épülő érvrendszere. S hiába mentegetjük az alternatívokat azzal, hogy állami támogatás hiányában sohasem volt lehetőségük a saját elméletük finnugristákhoz hasonló kifényesítésére, a kétség szikrája az olvasóban maradhat.

 

            Ezeket a kétségeket Götz László (1981/120) oszlatja el, aki hosszú oldalakat szentel a Grimm-féle hangtörvények és szabályos hangváltozások bemutatásának. Nyilvánvalóvá téve, hogy ha a hangváltozásokra alapozott finnugrista érvrendszert szépnek és meggyőzőnek látjuk, akkor az a módszeres finnugrista szemfényvesztésnek köszönhető.

 

„Hangtörvények” alatt a modern nyelvészet a beszédhangoknak a nyelvekben bekövetkező, törvényszerűnek, szabályosnak vélt változásait érti. A nyelvtudományban általánosan uralkodó nézet szerint e hangváltozások majdnem kizárólag időbelileg lépnek fel a nyelvekben és meghatározzák ezek történeti fejlődését.

 

R. Rask és főleg J. Grimm (1848) óta ezeken a hangtörvényeken alapul a modern nyelvtudomány épülete. Az indogermanisztika példáját ugyanis csakhamar követték a többi nyelvcsaládok kutatói is és - mint már előző fejezetünkben láthattuk - átvették ezt a hangtörvényekkel és szabályos hangváltozásokkal dolgozó, un. történeti-kritikai nyelvvizsgálati módszert. Minden nyelvcsaládon belül - de még az egyes nyelvekben is - kidolgozták az illető nyelvcsaládra vagy nyelvre érvényes hangtörvenyeket, szabályos hangmegfeleléseket és a továbbiakban mindennemű nyelvhasonlítási vagy nyelvtörténeti-nyelvfejlődési kutatásnál kizárólag ezen időbelileg szemlélt, törvényszerűnek, szabályosnak tartott hangváltozásokból indultak ki.

 

Mivel több neves kutató nyomatékosan megkérdőjelezte már őket, korunk indogermanisztikájában ezek a hangtörvények sokat veszítettek dogmatikus jellegükből. Ennek ellenére még mindig a modern nyelvtudomány alapvető tételei közé tartoznak. Az urali-finnugor nyelvészetben és az indogermanisztika hangtörvényeket abszolutizáló iskolájában pedig manapság is a tudományos nyelvészet első és legfontosabb axiómájának számítanak.

 

A XIX. sz. és a XX. sz. elejének nyelvtudományát még a hangtörvények általános érvényességébe vetett szilárd hit jellemezte. A nyelvek rokonsági kapcsolatainak felderítésére más módszert el sem tudtak képzelni. A hangtörvények szigorú alkalmazásában látták az egyedüli biztos gátat a rendszertelen nyelvhasonlítások megakadályozására. Általános meggyőződés lett, hogy a rokon nyelvek azonos jelentésű szavainak szabályos hangváltozásokat kell felmutatniuk, de megegyezniük nem szabad. Szerintük az azonos hangzás kölcsönszóra vagy véletlen egyezésre utal.

 

J.Grimm a német nyelvjárások párhuzamos jelentésű szavait vizsgálva felfigyelt a német, valamint a többi germán dialektus között egy általánosnak és szabályszerűnek mondható fokozatos hangváltozásra, amely abban áll, hogy a régebbi nyelvemlékek zöngés mássalhangzói igen sok esetben az idők folyamán zöngétlenekké váltak vagy elhalkultak. Ebből a megfigyelésből kiindulva állította fel a róla elnevezett hangtörvényeket.

 

Két időbeli hangeltolódást különböztetett meg:

 

A germán hangeltolódás Grimm feltevése szerint a Kr. e. I. évezredben következett volna be és a germán /gót/ artikuláció elkülönülését fejezné ki a többi indogermán nyelvhez képest. Az ezt megelőző idők hangrendszere lenne az indogermán alapfokozat, az ezt követő pedig a germán (gót) alapfokozat.

 

A felnémet hangeltolódás Kr. u. 500 és 800 között lépett volna fel és azokat a hangkülönbségeket jelezné, amelyek a felnémet nyelvjárásokat (a felnémet hangfokozatot) a többi germán nyelvtől (a germán vagy gót alapfokozattól) elválasztják.

 

Grimm csak az egyszerű labiális, dentális és veláris mássalhangzókat vette figyelembe törvényeinél, pontosabban mondva a B, D és G hangokat, valamint ezek rokon képzésű variánsait. Ezeket a hangváltozásokat a következő táblázat mutatja be:

 

 

 

labiálisok

dentálisok

velárisok

indogermán (Kr. e. I. ée. előtt)

B

P

PH, F

D

T

TH, S

G

K

H, CH

germán, gót (Kr. e. I. – Kr. u. I. ée.)

P

PH, F

B

T

TH, S

D

K

CH, H

G

felnémet (Kr. u. 500-800 után)

PH, F

B

P

TH, S

D

T

CH, H

G

K

 

 

… ábra. A Grimm-féle szabályos hangváltozások rendszere

 

 

            A német indogermanisztika azonnal felismerte, hogy Grimm hangeltolódási szabályai jól megfelelnek a nyelvi jelenségeknek és alkalmasak a germán nyelvek egységes módszer szerinti összehasonlítására. Csakhamar azt is észrevették, hogy a többi indogermán nyelvben is tömegesen találhatók olyan azonos vagy hasonló jelentésű szavak, amelyek pontosan megfelelnek a Grimm-féle hangfokozatoknak. E tapasztalati tényből ama következtetést vonták le, hogy e hangváltozások a nyelvek belső lényegéhez tartoznak, a matematika, fizika vagy a kémia képleteihez, törvényeihez hasonlóan.

 

Ezért lélektanilag érthető, hogy a Grimm-féle hangeltolódási szabályok széleskörű alkalmazhatóságának láttán, abbeli törekvésükben, hogy a nyelvészetet is a természettudományokhoz hasonló egzakt alapokra helyezzék, minden további vizsgálat nélkül, az összehasonlító nyelvtudomány alappillérévé, megdönthetetlen törvényeivé tették e szabályszerűségeket.

 

Azonban ennél tovább menve kijelentették (és ez már korántsem érthető, vagy menthető), hogy egyedül a Grimm-féle hangtörvények alapján dolgozó nyelvhasonlítás nevezhető tudományos nyelvészetnek, minden más módszer, ezzel ellenkező vélemény pedig eleve tudománytalan. Vagyis a hangeltolódások Grimm-féle szabályaiból nemcsak törvény, hanem egyenesen dogma lett.

 

Nyomatékosan hangsúlyozni kívánjuk – mondja Götz László – hogy ezeket a hangtörvényeket a modern nyelvtudomány elvi, módszertani alapon soha meg sem vizsgálta. Meg sem kísérelték a hangváltozások okait kideríteni, vagy logikai alapon megmagyarázni. Az ilyen megmagyarázatlan jelenségek egyedül üdvözítő dogmává tétele a módszeres tudományosság legalapvetőbb elveinek semmibevételét jelenti. Mindennemű más módszert a jövőre is kiható érvénnyel, eleve tudománytalannak neveztek és neveznek még ma is. Egy olyan bizonyítatlan dogma nevében, amelyik a józan ésszel is ellenkezik.

 

Senki sem tette fel ugyanis azt az önmagától kínálkozó alapvető elvi kérdést, hogy mi kényszeríti a nyelveket a Grimm-féle sematikus hangváltozások keresztülvitelére? E kérdés megválaszolása híján viszont nincs okunk elhinni, hogy a Grimm-féle hangváltozási szabályok általános érvényű nyelvi törvények lennének. Különösen, ha szép számmal bukkanunk e „törvények” érvényességét cáfoló tényekre is.

 

Ha az … ábrán látható példákat, amelyeket a nyelvészek a hangeltolódás törvényeinek bizonyítására fel szoktak hozni, gyanútlanul szemléljük, akkor első pillantásra tényleg az a benyomásunk, hogy itt valóban csodálatra méltó pontossággal bekövetkező hangváltozásokról van szó.

 

 

I. fokozat

II. fokozat

III. fokozat

latin

gót

ófelnémet

LAB-i (gleiten)

HLAUP-an

LOUF-an (laufen)

FRANG-o (brechen)

BRIK-an

PREHH-an

TEC-tum (Dach)

THEAC (angolszász)

DAH

 

 

… ábra. A Grimm-féle hangváltozási szabályok példái

 

 

Alaposabban megvizsgálva azonban e példákat, feltűnik néhány lényegbevágó következetlenség.

 

Az első példában a latin LAB-i közelebb áll az ófelnémet alakhoz, mint a góthoz, „hangtörténetileg” tehát – a nyelvészet szóhasználatával élve – a latin hangalak fiatalabb a gótnál, a szókezdő H ugyanis itt is ugyanúgy „lekopott”, akár az ófelnémetben. Az eredeti, teljes alakot nemcsak a gót HLAUP-an bizonyítja, hanem a GALOPP szó is, amelynek jelentése is messzemenően hasonló. A gót HLAUP-an tehát – legalább is ebben a viszonylatban – ősibb, eredetibb alak, mint a latin LAB-i.

 

A második példánál a latin FRANG-o szóval csak az ófelnémet PREHH-an alakot hasonlítják össze, mert ez a sémába beleillik. Gondosan elhallgatják azonban azt az igen lényeges körülményt, hogy az ófelnémet szövegekben a PREHH-an mellett legalább ugyanolyan gyakran BREHH-an is előfordul, sőt azt is, hogy az ófelnémet nyelvemlékekben általában is nagyon elterjedten jelentkezik a B és a P keverése: BURG és PURG, BERG és PERG, BERACHT és PERACHT /Pracht/ szabadon váltakoznak egymással. Arról sem szoktak beszélni, hogy a legtöbb B-vel kezdődő szónál még a gót és az ófelnémet között sincs különbség: geBAR-en gótul is gaBAIR-an.

 

A nyelvészeti munkákban, főleg pedig az etimo1ógiai szótárakban pontról pontra követhető és kimutatható ez a sajátságos módszer: a hangtörvényekkel összeegyeztethetetlen hangalakú szavak tömegének szisztematikus elhallgatása, igen gyakran még teljes jelentésbeli megegyezés esetében is. Nézzünk meg egy-két ilyen példát!

 

A Garten „kert” (eredetileg „sövény”, „fonadék”, „bekerített hely”, „kerítés”) jelentésű német szót F. Kluge a következő indogermán szavakkal veti egybe:

 

 

német

gót

latin

görög

litván

ószláv

GART-en

GARD-a

HORT-us

CHORT-os

GARD-as

Grad-u

 

(Hürde)

(Garten)

(Gehege)

(Hürde)

(Einhegung, Stadt)

 

 

… ábra. A német Garten párhuzamai F. Kluge szerint

 

 

óind

görög

latin

ófelnémet

német

 

GYR-o

GYR-us

GURT-il

GÜRT-el

 

(drehen, winden)

(Drehung, Windung, Ring)

(Gürtel)

 

K-R-T

KYRT-e

CRAT-is

KRATT-o

KRATT-e

(spinnen)

(Flechtwerk)

(Flechtwerk)

(Korb)

(Korb)

CRT

CHORT

HORT

HURD

HÜRD

(verknüpfen)

(Gehege)

(Garten)

(Flechtwerk)

(Umzaumung)

 

 

… ábra. A német Garten további párhuzamai Götz Lászlótól

 

 

Götz László kiegészítette az F. Kluge által felsoroltakat (… ábra), hozzátéve, hogy mindezek a hangalakilag és jelentésileg nyilvánvalóan szervesen összetartozó indogermán szavak nem illeszthetők bele a hangtörvények kényszerzubbonyába. Ezért Kluge kiemel közülük egy-egy G, CH és H hangokkal kezdődő szót, amelyek a Grimm-féle hangfejlődési sémának megfelelnek, a többit pedig tekintetbe sem veszi.

 

Azaz itt tárul elénk a hangtörvények látszólagos érvényességének „titka”. Ez az a „tudományos igényű” eljárás, amely szükséges a „szabályos hangfejlődés” kimutatásához. Nem kell mást tenni, mint a megfelelő hangalakú szavakat kikeresni a szinte minden nyelvben található számos variáció közül, egymás mellé helyezni ezeket, az összes többi rokon jelentésű és rokon hangalakú szót pedig elhallgatni.

 

A valóságban azonban nincs itt semmiféle, az idő múlásával párhuzamosan lejátszódó „hangeltolódás”, hanem egészen más valamit láthatunk: a rokon artikulációjú mássalhangzók variálása segítségével a nyelvek nyilvánvalóan új, hasonló hangzású szavakat képeznek a rokon fogalmak megkülönböztetésére. Vagyis a hangárnyalatok jelentésbeli árnyalatoknak felelnek meg.

 

Ennek példája a magyar GYŰR-ű, KÖR és HUR-ok szócsaládja.

 

            Egyébként már maga a HORT-us - GART-en egybevetés sem korrekt, mert indogermán (ez esetben latin) H csak ófelnémet K-nak felelhetne meg. Mivel azonban a gót G ebben az esetben sem vált ófelnémet K-vá – mint többnyire egyébként sem – Kluge ezzel az etimológiájával hallgatólagosan maga is elismeri, hogy az ófelnémet hangeltolódás csak Grimm fantáziájában létezett.

 

Ugyanígy nyoma sincs ennek a felnémet hangeltolódásnak a következő példánkban sem, amely egyúttal mintapéldánya a hangtörvényeken alapuló nyelvhasonlítás elképesztő melléfogásainak is.

 

Keressük meg Kluge szótárában a német haben „bir, neki van” ige indogermán rokonságát. A következő összeállítást találjuk (… ábra):

 

 

német

ófelnémet

angolszász

óskandináv

gót

latin

HAB-en

HAB-en

HABB-an

HAF-a

HAB-an

CAP-ere

 

 

(haben)

(haben)

(haben)

(ergreifen)

 

 

… ábra. A német haben indogermán rokonsága F. Kluge szerint

 

 

Igen, nem káprázik a szemünk: a német HAB-en őse a latin CAP-ere. Tévedések elkerülése végett Kluge meg is jegyzi: "Keine Verwandschaft mit lat. HAB-ere". De ez természetes is. Gót H-nak csak indogermán alapfokozatú (itt latin) K felelhet meg a hangtörvények szerint. Így tehát a német haben „bir, neki van” nem lehet rokonságban a latin habere „bir, neki van” igével, mert túlságosan hasonló, mert nem mutatja a szabályos hangfejlődés jelenségét. Megtiltják ezt neki Grimm dominó-játékszabályai. Ilyen esetekben folyamodik a nyelvészet ahhoz a sztereotip varázsigéhez, amelyet így fejeznek ki: „hangtörténetileg lehetetlen” – ti. a két szó rokonsága.

 

E gondolkodásmód már önmagában véve is elképzelhetetlen fokú logikátlanságát esetünkben meghatványozza még az a fenti ógermán nyelvemlékekből egyértelműen és vitathatatlanul következő tény, hogy a gót HAB-an H-ja ismét csak nem változtatta meg hangalakját, sem a felnémetben, sem pedig a többi germán nyelvben. A mai napig sem. Ez esetben sem mutatható ki tehát az un. második hangeltolódás.

 

Minden számbavehető nyelvi tény azt bizonyítja, hogy a német HAB-en és a latin HAB-ere ugyanaz a szó. Ennek elismerése azonban azt jelentené, hogy éppen egy olyan szónál kellene bevallani a hangtörvények használhatatlanságát, amely kétségtelenül a nyelvek alaprétegébe tartozik. A haben ugyanis nemcsak a második (felnémet) hangeltolódásra fütyül, hanem az elsőre, a germánra is, cáfolva a  hangeltolódás egységességét.

 

De van ennek a haben - capere egyeztetésnek egy másik, sokkal fontosabb vetülete is, amire azonban a modern nyelvészet ügyet sem vet. A látszólag „szabályos” hangmegfelelést ugyanis ez esetben is csak azért tudják kimutatni, mert a latin capere kétségtelenül szoros szemantikai összefüggésben van a latin habere szóval, egyúttal pedig ennek árnyalati hangváltozata is.

 

Götz László a hasonló esetek sorozatát mutatja be. Például a német Herz „sziv” szó indogermán megfeleléseit Kluge szótára így sorolja fel:

 

 

német

gót

latin

görög

litván

ószláv

óír

óind

HERZ

HAIRT-o

CORD-is

KARD-ia

SIRD-is

SRID-ice

CRID-e

SRAD-dha

 

(Herz)

(Herz)

(Herz)

(Herz)

(Herz)

(Herz)

(Vertrauen)

 

 

… ábra. A német herz indogermán rokonsága F. Kluge szerint

 

 

Itt is hasonló meglepetésben van részünk, mert tapasztalhatjuk, hogy a sor végén az óind srad-dha „bizalom” szó áll, amely csak igen távoli szemantikai összefüggésben van a szívvel (szív – szívélyes - jószívű – tisztességes – becsületes – bizalomkeltő). Vajon miért? Ugyanazon okból, mint amiért az előbb habere helyett is capere állt. A német Herz pontos óind megfelelője ugyanis a hrd „Herz” (ejtése kb. hard) szó, amely azonban nem felelt meg Kluge tudományának, mert a szó H-ja megint csak nem „tolódott el”, sem először, sem másodszor, hanem H maradt évezredeken keresztül. Az európai nyelvészet nagyobb dicsőségére el kellett tehát sikkasztani, annál is inkább, mert újra egy ősi alapszóval állunk szemben, amit nehéz lenne kölcsönzéssel magyarázni.

 

Ez az óind hrd szó azonban a hangtörvényeknek még egy másik hibáját is megvilágítja, nevezetesen azt, hogy valójában a Grimm által eleve egységesnek vett un. „indogermán alapfokozat” sem egységes. Mi dönti el, hogy mit vegyünk alapul a Herz szó családja esetében? A görög-latin-kelta K hangot, az óind H-t avagy a balti-szláv sziszegő hangokat? Erről sem szoktak beszélni.

 

Mintegy mellesleg még azt is megfigyelhetjük ennél a példánál, hogy az un. „kentum-szatem” felosztás sem általános érvényű, mert éppen a „szatem” nyelvek prototípusában, az óindben, „kentum”-alakot találunk.

 

E szavak nemzetközi szócsaládja szerves szemantikai egységet alkot, a szócsaládok tagjainak hangalakja pedig csak árnyalatokban tér el egymástól. Kétségtelen tehát, hogy szorosan összetartoznak, és csak együttesen szabadna őket vizsgálni. A „szabályos hangváltozások” módszerével azonban ebből az egységből csak egyes részleteket lehet megragadni, de még ez a néhány kimutatható összefüggés is torz lesz, mert a kiindulópont az a nyilvánvalóan teljesen egyoldalú feltételezés, hogy a hangváltozások kizárólag a nyelvek időbeli fejlődésének a jelei.

 

Így festenek tehát ezek a hangtörvények, amelyek nevében a modern nyelvtudomány ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy nem szabad a szavak hasonlósága alapján nyelvhasonlítást művelni, mert éppen a hangalakbeli egyezés a „leggyanúsabb” két nyelv szavainak összetartozása tekintetében.

 

Bár teljesen nyilvánvaló, hogy a hangtörvények gyakran felmondják a szolgálatot, rövidlátó fanatikusok azonban inkább az igazi értelemben vett, széles perspektívájú összehasonlító nyelvkutatásról mondanak le, mintsem a Grimm-féle hang-körhintáról. Amivel minden bizonnyal nagyon szépen el lehet játszadozni, de mellette a szemantika a nyelvészet szemétdombjára kerül. Legvilágosabban megmutatkozik ez abban az abszurd érvelésben, amely szerint az igazi szórokonság csalhatatlan jele éppen a hangok különbözősége.

 

A nyelvészet szemmel láthatóan sokat tett annak érdekében, hogy a hangtörvények érvényességének legalább a látszatát fenn lehessen tartani. Ezért különleges figyelmet fordítottak arra, hogy a legkiáltóbb ellentmondások élét elvegyék. A tömeges kivételek csökkentésére szolgált – többek között – a hangutánzó, hangfestő szavakra való hivatkozás. Kijelentették, hogy az ilyen szavakra természetesen nem alkalmazhatjuk a hangtörvényeket, de a tudományos nyelvhasonlításban sem használhatjuk fel őket, mert ezek minden nyelvben külön-külön alakultak ki és egyező hangalakjaik csupán azt bizonyítják, hogy pl. a kakukk Kínában is éppúgy kakukkol, mint Rómában.

 

E magabiztos megállapítások után azt várhatná az egyszerű halandó, hogy most következik a tudományos bizonyítás. Ilyesmit azonban hiába keresünk. Még azt sem határozták meg kielégítően, miről ismerhető fel egy hangutánzó szó. Ezt a kutatók egyéni belátására bízták.

 

Egy pillanatig sem akarjuk vitatni, hogy hangutánzó szavak valóban szép számmal előfordulnak minden nyelvben. Csupán az ilyesfajta szavakkal való visszaéléseket vetjük el. A nyelvtudomány álláspontja nem egyéb, mint meghátrálás a probléma elől, amely valójában sokkal árnyaltabb annál, hogysem ilyen felületesen el lehetne intézni.

 

A bizonytalan alapok miatt a rá épített nyelvészeti hipotézis a levegőben lóg. Ilyen körülmények között senki sem állíthatja azt, hogy csakis az ő álláspontja „tudományos”, minden más feltételezés pedig eleve tudománytalan. Ellenkezőleg, csak több munkahipotézis egyidejű felállítása és mérlegelése segíthetné elő a nyelvek valóságos összefüggéseinek jobb megismerését.

 

Sára és Rédei esete a „szabályos hangmegfelelésekkel”  

 

A magyar nyelv török "jövevényszavainak" jegyzéke 193-196 szót tartalmaz. Sára Péter ezeket is, valamint saját további egyeztetéseit is ősi magyar-török etimológiáknak tekinti. Ezzel kivívta Rédei Károly neheztelését, aki hangtani és jelentéstani kifogásokra hivatkozva elutasítja az egyeztetéseket.

 

A magyar ad – török atmak „dobni, vetni” összevetése hangtanilag és jelentéstanilag helytelen, állítja Rédei. Mint mondja, ha finnugor kori szó volna, a „t”-nek magyar „z” felelne meg, ősmagyar korban pedig „t”. Az „ad” és „dob, vet” jelentések is oly távoliak, hogy nem hozhatók egymással összefüggésbe.

 

Rédei Károly kifogásai azonban nem vetnek számot minden lehetőséggel. Ha ugyanis az etimológiák gyökere mélyebb a finnugor (és ősmagyar) kornál, akkor nem várható el, hogy a finnugor kori „z”, vagy az ősmagyar kori „t” jelentkezzen. Ha pedig egyidős a finnugor (vagy az ősmagyar) korral és mégis eltér a vártaktól, akkor az lehet a jelenleg ismert hangtörvények kritikája, vagy kiegészítése is. Abban is téved Rédei Károly, hogy az „ad” jelentése távol állna a „dob, vet” jelentésétől. Amikor a kutyának adjuk a csirkecsontot az udvaron, akkor bizony dobunk, vagy vetünk neki egy falatot.

 

A magyar ágy - török yatak „ágy”, yatmak „feküdni” megfeleltetése is ellentmondásos Rédei Károly szerint, mert az előző szóban a török „t”-nek magyar „d”, itt viszont „gy” felelne meg.

 

Az érvelése azonban itt sem kifogástalan. Ha ugyanis az előző etimológiát helyesen vetette el, akkor azt – éppen az elvetés miatt – a jelen etimológia tárgyalásakor már akadályként sem lehetne figyelembe venni. A „d” és a „gy” egyébként is közeli hangok, a „gy” a „d” lágyulásával keletkezhetett az ágy szó külön életében, ami ezért az etimológia török vonatkozásait már nem érinti. Sára tehát helyesen vethette össze a török és a magyar szót.

 

A magyar alak - török kilik „kül, külső” rokonítása ismét nem felel meg Rédei Károly ízlésének, mert Sára ez esetben és még néhány másik szóval kapcsolatban is azt állítja, hogy a török k (tulajdonképpen q) a magyarban szó elején eltűnik. Az eltűnést nem tudja megmagyarázni. Ilyen eltűnést azonban – jelenti ki diadalmasan Rédei – sem a török, sem a finnugor nyelvek, sem pedig a magyar hangtörténet nem ismer.

 

Pedig ez korántsem lehetetlen. A „k” ugyanis „h”-vá változhat, aminek az eltűnése már korántsem ismeretlen a magyar nyelvben.

 

Vegyük például az úr (korábban uru) szavunkat, amely a TESz szerint kezdetben még tartalmazta a szókezdő „h” hangot (Úrhida neve Hurhida alakban maradt ránk). A szó párhuzamai közé tartozik a magyar harcos szó és a hurrita (hurru, vagy haru) népnév is, amelynek szintén volt „harcos” jelentése. E nemzetközi szócsalád tagja az akkád kharra „harcos” és a sumér kuruigi „király” is, amelyekben már megtaláljuk a keresett „k” hangot.

 

A Sára Péter által kimutatott „szabályszerű hangváltozás” tehát létezik és dokumentálható. Rédei csupán azt vetheti ellenük, hogy a példák nem az uráli nyelvekből származnak. Ez azonban annak a jele is lehet, hogy a finnugrizmus nem tudomány, csak rögeszme.

 

A „k – elhalkulás” hangváltozás tehát, amit Sára néhány eset alapján felismert, két lépcsőben valósulhatott meg az egyelőre kiderítetlen messzeségű múltban. Azt, hogy a nyelvi feladványnak ilyen megoldása is elképzelhető, Rédei is felismerhette volna, ha a finnugrista dogma nem tiltaná a körültekintést.

 

A hangváltozások során keletkezett szavak az évezredek alatt szétszóródtak, a nemzetközivé vált szócsalád tagjait különböző népek őrizték meg. Természetesen nincs okunk azt feltételezni ez alapján, hogy az egyik, vagy másik nép/nyelv a magyar őse lenne. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a hangváltozás valamikor, valamilyen nyelvi közösségben lezajlott s ennek részese volt a magyar nyelv őse is.

 

Sára Péter is hasonló lehetőségre utal: "... sokkal régibb és közelebbi kapcsolat volt a két nép és nyelv között, mint ahogyan ezt eddig tudtuk, vallottuk."

 

Így válik érthetővé Rédei kifogása, miszerint a szabályos hangmegfelelések elvét Sára vagy nem ismeri, vagy nem vesz róla tudomást.

 

Rédei csak finnugor példákban tud gondolkodni, Sára viszont – ha magyarázatot akart találni a török-magyar párhuzamok tömegére – kénytelen volt átlépni Rédei tudománya felett.

A NYELVROKONSÁG KRITÉRIUMAI    

A szabályos hangmegfelelések.

 

 

Mielőtt a nyelvészet tudománnyá érlelődött volna, két nyelv rokonságának föltevését a hasonló vagy éppen azonos hangalakú és egymáshoz közel álló jelentésű szavakra alapították. Ámde talán nincs két olyan nyelv a világon, amelyben 100-200 véletlenül[1] összecsengő és rokon jelentésű szót ne lehetne találni. A magyar ház hiába hasonlít a német Haus-hoz, a két szó nem kapcsolható egybe, a magyar szó finnugor eredetű. Nincsen közük egymáshoz például a következő szópároknak sem: magyar fogoly - német Vogel, magyar eper - német Erdbeere, magyar ki - francia qui, magyar nyak - francia nuque, magyar év - román ev, magyar nő - kínai nü, magyar kér fidzsi szigeti kere stb. Hasonló példát rengeteget lehetne idézni.

 

Ezzel szemben megesik, hogy két nyelv egy-egy közös eredetű szavában egyetlen azonos hang sincs, például a magyar száz és a vele azonos jelentésű olasz cento ugyanabból az ősből származik, noha egyetlen hangjuk sem egyezik és ilyen meghökkentőnek látszó eset nem egy akad.

 

Arról tehát szó sem lehet – szögezi le végül Bárczi – hogy a nyelvrokonság, a nyelvek távoli múltba vesző közös származása egy bizonyos számú, megközelítőleg hasonló jelentésű szó összecsengésével vagy éppen azonos hangzásával volna bizonyítható.

 

Álláspontját azonban a bevezetőül említett két példája nem igazolja.

 

Az az állítás ugyanis, hogy a magyar ház és a német haus, valamint a hasonló egyezések véletlenszerűek, a véletlen egyezés lehetőségének tudományos igényű elemzése nélkül erőtlen. A másik érve (a száz és a cento genetikus kapcsolata) pedig a magyar és az olasz nyelv (bármilyen kis mértékű) rokonságszerű kapcsolatára utal, s nehéz belátni, hogyan igazolhatná ez a példa a rokonság hiányát.

 

Bárczi saját farkába harapó érvelése abból a pontatlan axiómából indul ki, hogy az olasz és a német nyelv nem rokona a magyarnak. Ha ezt elfogadjuk (s a merev finnugrista rokonságfogalom miatt nem tehetünk mást), akkor bármilyen példát hozunk is fel, semmi sem ingathatja meg magát az axiómát. Bárczi csak így jelentheti ki, hogy sem a szavak hasonlósága, sem a genetikus kapcsolata nem bizonyítja a német és az olasz nyelv magyarral való rokonságát. A merev finnugrista rokonságfogalom talaján állva is nyilvánvaló azonban, hogy az általa felhozott példák az állításának ellentmondanak. A hasonló (és a nem hasonló, de genetikusan összefüggő) szavak akkor is a rokonságra utaló jelek maradnak.

 

Nyilvánvaló, hogy a merev finnugrista rokonságfogalommal van baj, amely nem képes a nyelvek között létező kapcsolatok sokszínűségének tükrözésére. A rokonság fokát nem igennel, vagy nemmel, hanem árnyaltabb módon kellene rögzíteni; hogy az igennel, vagy nemmel ne fedjük el a sok irányba mutató részleteket, s ne legyen lehetőség a nyelvi jelenségek értelmének kiforgatására.

 

Visszatérve Bárczi álláspontjának ismertetésére, szerinte nem a szavak hasonló hangzása, hanem a szavakat alkotó hangok szabályos megfelelése dönti el a rokonságot. Ugyanis azonos helyzetben levő hangok egy-egy nyelvben azonos módon viselkednek: egyöntetűen megváltoznak, vagy egyöntetűen megmaradnak (bizonyos határokon belül és igazolható korlátozásokkal). Azaz egy hangnak azonos fonetikai (szókezdő, hangzóközi, szóvégi stb.) helyzetben, a rokon nyelvekben szabályosan ugyanaz a hang felel meg.

 

Így a magyar szókezdő f-nek megfelel az osztyák p-, vogul p-, zürjén és votyák p-, vagy b-, cseremisz p-, mordvin p-, pj-, finn p-, lapp p-. A magyar fon megfelelője az osztyák pon-, vogul pun-; zürjén pan-, votyák pun-, cseremisz pyn-, mordvin pona-, finn puno-, lapp potne-. Ugyanígy viselkedik a fél, fa, fagy, fal, falu[2], fazék, féreg, fészek, fél (ige), felhő, fenyő, fekete, fog, fogoly (madár), fő, föd, fű, fül, fűz stb. is.

 

Ilyen szabályos hangmegfelelés igen sok van. Minél régibb idő óta távolodtak el az egyes rokon nyelvek egymástól, annál inkább halmozódtak bennük az elválasztó hangfejlődések.

 

Bárczi végül kijelenti: „Természetesen az egyezés is lehet szabályos hangmegfelelés.” Azaz a hasonló szavak is értékes bizonyítékot jelentenek, annak ellenére, hogy esetükben csak az annyiszor alábecsült hasonlóság érvényesül, a szabályos hangmegfelelés ki sem bontakozhatott. Azonban a finnugrista dogma oly görcsösen ragaszkodik a szabályos hangmegfelelések magasabb értékűségének dogmájához, hogy inkább a teljes hasonlóságot is úgy állítják be, mintha az a szabályos hangmegfelelés egy esete lenne.

 

[1] A véletlen a matematikában jól értelmezhető fogalom. A nyelvész Bárczi minden matematikai elemzést nélkülöző kijelentésének ezért nincs súlya. Azaz ismét dokumentálható egy alátámasztást nélkülöző finnugrista állítás, amelynek az ellenkezője is igaz lehet.

[2] Azt azonban nem említi Bárczi, hogy ugyanebbe a hangváltozási rendbe beleillik a görög polisz és a magyar falu szópár is.

Igen és ezzel nem is lenne baj, mert ezzel nem mondana semmit a finnugrisztika. A baj azzal van, hogy ugyanezt (tehát a kapcsolat tényét) nem hajlandó elismerni más nyelvek és nyelvcsoportok esetében. A valóságban meglévő jelenségek egy részének jelentőségét felnagyítja és félremagyarázza. S minderre hamis (egyáltalán nem mellékesen magyarellenes) őstörténeti koncepciót erőszakol rá. Az már csak megmosolyogtató dolog, hogy mindeközben ők "dilletánsoznak".

Lehet, de itt és most nem a hagyományos indogermanisztikáról volt szó, amiről te tanulhattál.

 

A modern indogermanisztika eredményeit pedig neked nem árulják el az egyetemeken. S persze az is szubjektív, hogy ki mit ért modern indogermanisztika alatt. Azt (mármint a modern indogermanisztika eredményeit) Götz Lászlótól kell megtudni (ha az eredetit nem olvasod németül), mert Götz kinn élvén, németül jól olvasván, s egész életét a kutatásnak szentelvén jobban ismeri az új eredményeket, mint a tanáraid, vagy te.

 

Ezért a te hozzászólásod is (legalábbis) baromság-gyanús.

Nem tudom, ki az az M. Erzsébet, akit említettél.

Az ősnyomtatványról nincs képem, csak a rovásfeliratokról.

 

*****************************************************

 

Rovásírásos bejegyzések Szent Ireneusz 1560-ban kiadott könyvében  

Fáy Zoltán könyvtáros a szakirodalomban korábban nem ismert rovásírásos sorokat talált a Magyar Ferences Könyvtár egyik könyvritkaságában. A nyomtatványból, amely 1560-ban készült a bázeli székhelyű Frobenius cég nyomdájában, Magyarországon több példány is ismert. A Ferences Könyvtárban lévő kötetet az 1600-as években a lapjaira jegyzett, több kéztől, különböző időkből származó kézírásos sorok teszik különösen értékessé. Ezekből a bejegyzésekből sejthető, hogy a könyv a törökjárta XVII. század elején protestáns prédikátorok tulajdonában lehetett, 1684-től pedig erdélyi ferencesek használhatták.

A kötetben három helyen is található rovásbetűs szöveg.

 

,

 

1. ábra. Az első jegyzet felső sora egy székely ábécé: „Ez az regj scítiay magjarok Alphabituma kit az olazokert el hattak”; ez a jelsor a következő hangok jeleit tartalmazza: A, B, C, D, E/É, F, GY, H, I/J, K, L, M, N, O, P, U?, R, S, T, V, ?, I/J, Z

(a jegyző a rovássor feletti nyomtatott ábécé jeleinek sorszámozásával utal néhány rovásjel hangalakjára);

az alsó rovásírásos sor olvasata két kis részlet híján teljesnek mondható:

„erZSeBeT AssZON KRISTUSNAK … ANNJÁNAK VÉR sZERINT VALÓ ATJIA FIA …”

 

 

2. ábra. A második rovásírásos jegyzet a „Szekil bötüvel való írás ez” bevezetés után három sor rovásszöveget ad;

Fáy Zoltán helyes olvasata szerint az első sor: „KARACION ELET ÍRIA VALA”, azaz „karácsony előtt írja vala”;

amihez hozzátehetjük a második sor: „SEMIÉN FALVÁN LAKTÁBAN”

és a harmadik sor: AZ FEJÉR NIKÓ MELLETT” értelmét.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

3. ábra. A harmadik rovásírásos bejegyzés egy lapszéli jegyzet rovásbetűkkel írt aláírása(?); miszerint a feliratot „MIKÁEL MOGYA”, azaz Mogya Mihály készítette, az arab számokkal írt évszám szerint 1629-ben (Fáy Zoltán vetette fel, hogy érdemes megvizsgálni a szövegkörnyezetet annak eldöntése érdekében, lehetséges-e egy MIKÁEL MOnGYA, azaz „Mikáel mondja” olvasat)

 

A szöveg közös értelmezésének kezdetét 2005. február 10-én a Duna Televízió munkatársai, Barlay Tamás vezetésével egy riport keretében megörökítették. Bár az effajta kibetűzések nem szoktak gyors sikerrel kecsegtetni, ez esetben ránk mosolygott a szerencse. A közel négyszáz éves sorok engedelmesen adták meg magukat és az egyedi jelhasználat ellenére már az első percekben is néhány értelmes szóhoz jutottunk. A fentebb közölt majdnem teljes olvasat azonban csak a következő napokban készült el. A elolvasást segítették az Intézet internetes levelezőjének (index.hu fórumok történelem ”50 000 éves magyar írásbeliség”) ismeretlen olvasói is.

A Fehér-Nyikó és az Alba-patak összefolyásánál elterülő Siménfalva honlapjáról azt tudjuk meg, hogy ez az Alsó-Nyikó mente legnagyobb települése. Közelében emelkedik a Várhegy (88o m), Orbán Balázs ezt Kadicsa váraként emlegeti.

A falu nyugati szélén álló unitárius műemléktemploma 18o8-1811 között épült a régi templom helyébe, amelyből csak az 1818-ban magasított "régi öreg torony", valamint néhány gótikus (a nyugati kapu) és reneszánsz elem (a déli bejárat kőkerete 1586-ból) maradt meg. Két harangja is volt. A nagyobbik 1576-ból, a kisebbik Székely Mózes adománya 1585-ből. Az utóbbit beöntötték ágyúnak az 1848-as forradalomban.

A református templom 1792-ben épült a Székely Mózes féle kúria udvarán. A templomot a hívek és a Kiss család építette, felhasználva a Székely Mózes által lakott kastély anyagát.

 

 

4. ábra. Siménfalva két temploma

 

Az udvarházat, amelyben a rovásírásos sorokat papírra vethették, Székely Mózes, sófalvi fejedelmi sókamarás, későbbi erdélyi fejedelem építtette 1583 előtt a község közepén, a Nyikótól 2oo m-re keletre. Báthori Zsigmond fejedelem hadi érdemeiért 6 siménfalvi jobbágytelket adományozott Székely Mózes apjának, János diáknak, illetve testvéreinek. Halála után fia Székely Mózes örökölte a birtokot. A kúria ma már nincs meg, 196o-ban Kiss Zsigmond tanár a régi kúria alapjára új házat épített.

A szájhagyomány szerint 167o körül, Apafi Mihály fejedelemsége idején, már létezett iskolai oktatás a településen.

Ez volt az a világ, amelybe most, e néhány rovásbetűnek köszönhetően bepillanthattunk.

A művelt közönséget örömmel töltheti el, hogy egyre újabb rovásírásos leletek szaporítják ősírásunk emléktárát. S az örvendetes ütemben bővülő listát e fenti sorok bemutatásával sem zárhatjuk le, mert további rovásfeliratok várnak még bemutatásra.

 

Lásd:

"SZIBÉRO-EURÓPAI" nyelvek: (Dolgopolszkij) beletartozik a ma elnevezett: indoeurópai, uráli, altáji, csukcs-kamcsatkai, kartvél és a sémi-hámi nyelvek.

"NOSZTRATIKUS" nyelvek: (Illics-Szvitics) , mint az előző, kivéve a csukcs-kamcsatkait.

"FINNO-DENNEAN": (Swadish) attól dene-finn, mert az adott ősnyelv két legszélsőbb tagjának nevét mutatja. nyugaton a finnek, keleten pedig az északamerikai na-dene (athapaszkán) indián törzsek.
Ide sorolta : a kelta, indoeurópai, urál-altáji, csukcs-kamcsatkai, eszkimó-alent, wakas, na-dene, japán, kutenai, ajnu-nyivh, koreai, kínai és tibeto-burmai nyelveket.

"Mivel a modern indogermanisztika az indogermán nyelvek kialakulásának kezdeteit már nem 8 000 –10 000 évvel ezelőttre, hanem csak a Kr. e. II. évezred elejére keltezi,"

 

Na ez az állítás egy jó nagy baromság.

A finnugrista időrend véres torka

 

Az uráli és a finnugor "alapnyelvek" korát 6 000 – 8 000 évre becsülik annak ellenére, hogy az íróasztal mellett kitalált "uráli-finnugor nyelvcsalád" keltezésére az égvilágon semmiféle belső támpont sem kínálkozott, az eredetileg felhasznált külső támpontok pedig utóbb tévesnek bizonyultak.

Ez a siralmas helyzet abból adódik, hogy az uráli-finnugor nyelveknek – az egyetlen magyaron kívül, amelynek legkorábbi írásos emlékei még legalább az egy évezredet elérik – gyakorlatilag nem voltak nyelvemlékei (a székely rovásírással és előzményeivel írt feliratokkal, amelyek lényegesen új megvilágításba helyezik a nyelvtörténetet, a finnugrista „nyelvtudomány” nem foglalkozik). Így tehát az uráli-finnugor nyelvcsaládi hipotézis felállításánál a finnugrisztikának egyszerűen semmiféle belső "fogódzó" sem állt rendelkezésére, amelyhez a feltételezett "uráli" és "finnugor" alapnyelvi fokozatok korát viszonyíthatták volna. Ebben a kényszerhelyzetben a finnugristáknak a kölcsönszavak segítségével az indogermán időrendhez kellett igazítaniuk az uráli-finnugor időrendet.

Vagyis az uráli-finnugor nyelvcsalád időrendje – nyelvemlékek híján – az indogermán nyelvcsalád időrendjétől függően került meghatározásra. Az indogermanisztika azonban a XIX. században tévesen határozta meg a saját időrendjét. Akkoriban még régebbinek, kb. 8-10 000 évesnek vélték az indogermán nyelvcsaládot s erre az időrendre "akasztották rá" az uráli-finnugor nyelvcsalád időrendjét.

Mivel a modern indogermanisztika az indogermán nyelvek kialakulásának kezdeteit már nem 8 000 –10 000 évvel ezelőttre, hanem csak a Kr. e. II. évezred elejére keltezi, ezért az uráli és a finnugor alapnyelvek időrendje megbukott.

Götz László szerint ezzel az új indogermanisztikai időrenddel párhuzamban a "finnugor alapnyelv" korát is le kell szállítanunk kb. a Kr. e. II. évezred derekára, mert az uráli-finnugor nyelvcsaládi időrend egyedül azon a feltevésen alapul, hogy egy sor ősiráni szó akkor került volna át jövevényszóként a finnugor népek nyelveibe, amikor ez utóbbiak az úgynevezett "finnugor alapnyelv" korában állítólag még együtt éltek.

Az indoeurópai nyelvek kutatói azért beszélnek még mindig "finn-ugor" vagy "uráli" alapnyelvi hatásokról az indoeurópai nyelvek areális nyelvkiegyenlítődési folyamatainál, mert ellenőrzés nélkül átveszik az "uráli" és a "finnugor" nyelvcsaládi alapnyelvek XIX. századi eredetű fantasztikus időrendjét, amelyet a finnugrisztika még ma is változatlanul hirdet.

Az indogermán nyelvekre a Kr.e. 2. évezredben a finnugrisztika által kitalált "uráli" illetve "finnugor alapnyelv" nem gyakorolhatott hatást, Nagy Gézáék ugor-magyar nyelvcsoportja (az andronovói kultúrkör) azonban igen, amelynek a kora is megfelel az indogermanisztika által feltételezett uráli-finnugor hatás időrendjének.

Az összevetések nagyon szellemesek, de nem fejeznek ki valós genetikai kapcsolatot.

 

A Duna tévében a napokban bemutatott ferences könyvtárbéli ősnyomtatvány lapszéli jegyzeteiben található székely "u" rovásjel.

 

Kájoni eredeti "u" betűje.

A konjunkció és a diszjunkció jele az egyesülésre és a szétválásra akar utalni, ezért választottak olyan grafikai alakzatokat, amelyek erre emlkéeztethetnek. Ehhez valamilyen haladási irányt is fel kell tételezni, mert a jel csak akkor "működik". 

 

E jelek két, ellentétes irányultságú nyíl hegyeiből alakulhattak ki. Az egyik lefelé mutat, a másik felfelé. (Ezek lebeghettek a jelalkotó szeme előtt.) Azaz nincsenek genetikus kapcsolatban a székely "s" és "v" betűkkel.

 

************************************************

 

A székely "s" a sarok jele. A világmodellek sarkait általában megszemélyesítették a régi vallások, néha külön istenük is volt. Általában hegyet képzeltek a sarkokba - ezért ábrázol a sarok jel hegyet. A világmodellt valahogy úgy képzelhették el, mint amilyen a Szent Korona (itt a négy pánt helyettesíti a sarkokat, ezek nyúlnakk fel az égbolt középpontjáig).

 

A székely "v" a vas jele, rokona az "u", ez meg az üst jele. Mindkét szó eredetileg rokona az örmény waske és a hurrita ushu szónak. Ezek rezet, meg vasat jelentenek, ha jól emlékszem. A magyar vas előzménye is kb. waske lehetett a nyelvészek szerint. Szerintem ezek a magyar őskő összetételre mennek vissza, ami az ősatya által ajándékozott vasra, tehát a meteorvasra utal.

 

A germán "e" és a türk "lt/ld" ugyanúgy néz ki, mint a székely "v". Mert a vas németül eisen, törökül meg temir/demir.

 

A székely "u" és "v" formája a marhabőr alakú bronzkori fém félkészöntvények rajzából alakult ki. Az "u" a teljes alakot ábrázolja, a "v" ebből való elvonás.

 

Majd keresek képeket hozzá.

 

Üdv és kösz a kérdést!

olyan vagyok,mint a japán vécésnéni-matata kakiba-de nem találom..


Codex Cumanicus.......Although Scythian and Sarmatian tribes of Iranian stock .......
Peter B. Golden

I. INTRODUCTION

From the time of the appearance of the "European" Huns until the collapse of the Cinggisid khanates, the Ponto-Caspian steppe zone and as a consequence, to varying degrees, the neighboring sedentary societies, have been dominated by or compelled to interact intimately with a series of nomadic peoples. Although Scythian and Sarmatian tribes of Iranian stock had held sway here for nearly a millenium before the coming of the Huns and Iranian elements both in their own right and as substratal influences continued to have an important role in the ethnogenesis of the peoples of this region, the majority, or at least politically dominant element, of the nomads who became masters of these rich steppelands were Turkic. In the period after the Turk conquest of Western Eurasia in the late 560's, until the Cinggisid invasions, the Turkic polities of the area all derived, in one form o

Codex Cumanicus

Még talán értelmét érzem az eS SAROK fogalmának is, mint egy térbeli összekötőt, illetve a V esetén a VAS, mint eldöntendő eszköz, illetve szétválasztó eszköz.....

Kedves Rovó !
Ezeket ollóztam, de most hirtelen nem tudom megmondani honnan, mert közben jópár más linket is a könyvjelzőbe tettem.

A következőről szeretném a véleményt kikérni:

Én ugyan nem tudom a matematikai konjunkció/diszjunkció jeleinek történetét, de nagyon hasonlónak vélem értelmezésében és alakzatában is a magyar ÉS és VAGY jelekhez.



Szóval várom a véleményeteket ...

Ki írta azt a mondatot?

itt most megint oda jutunk,amire egyetlen mondat utal,miszerint- a gót és a hun nyelv
között csak nyelvjárásnyi különbség van-
ezt azzal szokták elütni,hogy attila-ATTA- gót származású volt...
a nyelvek nagy összekeveredése,és példának okáért a kaukázusi albánok hogyan lettek románok,érdektelen a magyar nyelv szempontjából...pedig ongor és magor népe is valahol,valahogyan összekeveredett....

najahuha: A magyar királyi jogar gömbje egyiptomi kvarckristályból készült; a rajta látható oroszlán-ábrázolat is hieroglifa stílusú.

 

Én nem vennék rá mérget, hogy Egyiptomban készült ez a kristálygömb. Éppen azért, mert a rajta lévő oroszlánon kacskarongó van s ez kifejezetten sztyeppi jellegzetesség. Hasonló divat volt már a hattiaknál is, akik Kr. e. 3000 táján kezdtek kihalni, s akik később felvonultak szkítának a sztyeppre. Hasonló kacskaringós szarvast a szkíták is készítettek, de más népeknél is van ilyen, egészen Kínáig.

 

Azaz érdemes keresgélni ezen a nyomon, amit felvetettél.

najahuha: Árpád vezér neve egyiptomi nyelven Erpati vagy Arpati alakban lelhetô fel, jelentése "regens herceg", aki királyi jogkörrel, de a király helyett kormányoz; s egy ilyen névadás egy vezérlô fejedelemre mondva legalább annyira hihetô, minthogy "árpaszemecske" néven tisztelték.

 

rovó: Lehet, hogy a két magyarázat "herceg/árpaszem" nem is mond ellent egymásnak olyan nagyon. Tudjuk például, hogy Ozirisz istent gabona képében tisztelték, mert Ozirisz darabokra vágott holttestét a földbe rejtették s így a földből kikelő gabona az ő újjászületéseként értelmezhető.

 

Hasonló történetek a magyar népmesékben is találhatók: az eltemetett szerelmespár sírján növő két rózsafa ágai összeölelkeznek, stb. Vagy egy kései párhuzam: János vitéz a kedvesétől kapott rózsát Tündérország tavába donja s abból Iluska újjászületik. Azaz a magyar gondolkodás ugyanarra a srófra jár, mint az egyiptomi.

 

Ozorisz (Usziri) neve egyébként is a magyar Ősúr változata (rokona, leszármazottja).

 

Azaz lehetséges, hogy Árpád azért kapta a nevét, mert az a hercegeknek, uralkodóknak és isteneknek kijáró név (cím, rang) volt vakamikor, de ugyanez a szó egyúttal egy gabonafajta neveként is szolgált időtlen idők óta. A nyelvészek "természetesen" csak ezt az utóbbit veszik észre, mert nekik erre szól a meghatalmazásuk a mindenkori megszállóktól.

 

Üdv!

 

Ezeknek a sumér szavaknak rengeteg jelentése van, ami jó is, meg nem is. Jó azért, mert a magyar szóbokrokkal jobban összevethetők, a jelentésváltozások jobban tisztázhatók. S ahány szótár, annyiféle értelmezést találni bennük.

 

A krétai szótárt meg még nem írták meg.

 

Evans-nek vannak szép hieroglifikus táblái, amelyeken feltűnően sok jel emlékeztet a székely rovásjelekre. Azok között érdemes lenne szétcsapni. Biztosan találnánk vagy 20 azonosat, ami már elgondolkodtató mennyiség lenne. Nincsenek meg ezek az interneten?

".....Még kisebb a távolság történelmileg: 290 évvel ezelôtt Temesvár még ugyanabban az államalakulatban "foglalt helyet", mint Kairó; vagyis az ottomán birodalomban; sôt 320 évvel ezelôtt még Pest és Buda lakosai is ugyanazt a keserves adót fizették a nagy török császárnak, vagyis az Egyesült Közelkeletnek, mint Kairó jámbor fellahjai. Bukarest pedig csak 133 éve szakadt ki ebbôl a "geopolitikai struktúrából"; mint ismeretes, az 1870-es orosz-török háború nyomán.


Minderre csak mellékesen emlékeztetek, mivel a Selyemsárhajóban nem ilyen közeli, hanem többezer éves összefüggések nyomait mutattam ki néphagyományainkban; köztük néhány Óegyiptom felé nyúló-nyilalló szálat is; ezeket azóta sem cáfolta meg senki, így nem is ismételgetem. Mint ahogy csak utalok arra, hogy filológiailag is régen megnyitották e témát; éppen kétszáz éve jelent meg Thomas Ferdinand nagykárolyi szerzô elmélete, amely szerint a magyar etnikum a Fekete-tenger Kaukázus felôli partjain alakult ki, méghozzá a környékbeli szkithák és egyiptomi telepesek "fajtanemesítô keresztezôdése" által.
Elismételnék azonban sokadszor is néhány olyan adalékot, nem a néphagyományok szintjérôl, hanem a felsôbbekrôl, amelyek sehogysem tudnak elvergôdni a köztudat küszöbéig. Így például: Árpád vezér neve egyiptomi nyelven Erpati vagy Arpati alakban lelhetô fel, jelentése "regens herceg", aki királyi jogkörrel, de a király helyett kormányoz; s egy ilyen névadás egy vezérlô fejedelemre mondva legalább annyira hihetô, minthogy "árpaszemecske" néven tisztelték. A magyar királyi jogar gömbje egyiptomi kvarckristályból készült; a rajta látható oroszlán-ábrázolat is hieroglifa stílusú. A nádor méltóságjelzô szavunkat hiába próbálják - eredménytelenül - szlávból megfejteni, míg a nadorj Egyiptomban afféle ügyész-hatáskör? tisztviselô volt; mint ahogy a nádor is mai fogalmak szerint a királyság legfôbb ügyésze volt. Vagy: Mátyás király, az Igazságos. Fogózzunk meg: az igazság istennôjének neve Egyiptomban MAAT; a matji pedig igazságtevôt jelent; lásd Ludas Matyi. Hányszor írtam minderrôl, de hiába: az ember írásait csak az adóhivatal tartja számon.


Aztán itt vannak ilyen ködös adatok is, mint például, hogy Attila egy forrásban mint "a hunok, Dácia és Egyiptom királya" említtetik. Ezt az Egyiptomot kész lennék félreértésnek felfogni a gepidák helyett (GPT=Egyiptom "monogramja"), ha a gepidákat is nem venné körül valami gyanús történelmi homály.


Ahogy elôttem, úgy utánam többen is jônek. Három éve jelent meg Budapesten Borbola Jánosnak Olvassuk együtt magyarul cím? könyve, amelyben a Moszkvai Matematikai Papirusznak nevezett egyiptomi leletet böngészve rájön, hogy benne két feladat magyar nyelven megoldható! Egyébként is olyan alapos és szellemes összefoglalást ír az egyiptomi nyelvrôl, hogy ennek alapján teljesen meggyôzô Álmos fejedelem regebeli anyjának, Emesének a névelemzése. Emosu: egyiptomiul "Holdleány". Ez magyarul is elemezhetô: É=Éj, a Hold egyik régi magyar neve. (Vesd össze: nap-pal, éj-jel). A mása mint gyereke, leszármazottja valakinek, ugyancsak érthetô. Emesu, vagyis Holdmása valószer?bb név egy álomhercegnônek, mint a szoptatós kocát jelentô emse. ...."

A magyar és a török szókincs egyezései Szabédi szerint  

A 18. század magyar nyelvészei, Kalmár György, Pray György és különösen Beregszászi Nagy Pál, de a magyar-finn nyelvrokonság olyan harcos hirdetői is, mint Gyarmathi Sámuel és Révai Miklós, számos magyar és török szó közt mutattak ki olyan alaki és jelentésbeli hasonlóságot, amely szerintük e nyelvek közös eredetével magyarázandó.

Nem vetette el a finnugor és a török nyelvek közös eredetének feltevését Budenz József sem, aki azonban éles különbséget tett egyrészt a finnugor és a török nyelvek távolabbi, másrészt a magyar és a többi finnugor nyelvek közelebbi rokonsága közt, és aki mindazokat a török szavakkal egyeztethető magyar szavakat, amelyek megfelelőit a többi finnugor nyelvből nem sikerült kimutatni, törökből kölcsönzötteknek nyilvánította.

A magyarok eredete című munkájában Vámbéry Ármin megtámadta Budenz módszerét és eredményeit, sajnos azonban arról az elhibázott álláspontról, hogy a magyar nem a finnugor, hanem a török nyelvek csoportjába tartozik.

Az „ugor-török háború” lezajlása után Budenz álláspontja vált uralkodóvá. Erről az álláspontról bővítette a török szavakkal egyező magyar szavak számát Munkácsi Bernát, és erről az álláspontról rostálta meg a korábbi eredményeket Honfoglalás előtti török jövevényszavaink című, 1908-ban megj,elent tanulmányában Gombocz Zoltán.

Gombocz 330 szóegyezést vizsgált meg. Ezek közül 108-at mint helytelent elvet, a megmaradó 222 biztos vagy legalábbis valószínű egyezést pedig általában azzal magyarázza, hogy e szavakat a magyarok a honfoglalás előtt a Volga és a Káma vidékén időszámításunk első századaiban virágzó Nagy-Bolgár birodalmat alapító bolgár-török néptől vették át.

Ez a magyarázat több feltevésen alapszik.

            Az egyik az, hogy a finnugor nyelvek szavaival nem egyeztethető magyar szavak nem finnugor eredetűek, hanem jövevények.

A másik az, hogy időszámitásunk első századaiban az ugor nyelvegység már nem állott fenn. Ha ugyanis a török nyelvi hatás még a közös ugor alapnyelvet érte volna, akkor a kérdéses szavak egy részének az osztják vagy vogul nyelvben is meg kellene lennie.

A harmadik az, hogy a finnugor alapnyelvet beszélő nép műveltségének nyelvi emlékeit megbízhatóbban őrzi a töredék népektől beszélt osztják és vogul, mint a magyar.

A negyedik az, hogy a biztosan egyező szavak közül mindig a török a kölcsönadott és a magyar a kölcsönvett szó.

Ezek a feltevések azonban elég ingatagok.

            Nyilvánvaló mindenekelőtt az, hogy „akárhány olyan finnugor szavunk lehet, melyet a rokon nyelvek közül - ti. a finnugor rokon nyelvek közül - egyik sem őrzött meg" (SzSz XII). A magyar és a török szókincs vonatkozásában: ha az urál-altaji ősrokonság feltevése helyes, akkor ezek közt a finnugor rokon nyelvekben meg nem őrzött magyar szavak közt akárhány olyan szó lehet, amelyet a török nyelvek megőriztek.

Az ugor nyelvegység megszűntét a finnugristák kb. 3000 évvel ezelőttre teszik. Ez persze támogatná Gombocz magyarázatát, amelynek egyik alapja éppen az a feltevés, hogy az ugor nyelvközösség az időszámításunk utáni első évszázadokra már felbomlott. Viszont minél hosszabbra nyújtjuk a magyar nyelv külön életét, annál inkább valószínűsítjük az ősi szókincsben a magyar és az ugor vagy általában a finnugor nyelvek közt mutatkozó eltéréseket. A francia és a román nyelv közössége csak mintegy másfélezer évvel ezelőtt szűnt meg, és mégis rendkívül nagy azoknak a latin eredetű francia szavaknak a száma, amelyek megfelelői a román nyelvből hiányzanak. Ezek persze nem az állattenyésztés szavai, hiszen a román nép összetéte1ében történetesen a pásztorok vitték a vezető szerepet, elannyira, hogy nemzeti nevük a szerb, görög és albán nyelvben foglalkozásnévvé változott (Ist II 37).

Az is nyilvánvaló, hogy az ugor vagy a finnugor alapnyelvet beszélő nép műveltségére éppúgy nem lehet a vogul vagy osztják és más töredék népek nyelvében megőrzött eredeti szókincs alapján következtetni, mint ahogy mondjuk a megleno-román nyelvben megőrzött eredeti szókincs alapján sem lehet a latin alapnyelvet beszélő római nép műveltségére, vagy az albán nyelvben megőrzött eredeti szókincs alapján nem lehet az illír vagy trák művelődésre következtetni.

Végül pedig lehetetlen az, hogy ha a magyar 2-300 török eredetű jövevényszót őriz, a török nyelvek egyike-másika ne őrizne legalább néhány tucat magyar eredetű szót. Hiszen egyrészt talán éppen az átadónak feltételezett bolgár-török nyelv leszármazottja a ma is beszélt csuvas, másrészt általában sem valószínű, hogy az elég tekintélyes létszámú honfoglalás előtti magyarság éppen semmi nyomot nem hagyott volna a vele egykor szomszédos török népek nyelvében.

Éppen ezért úgy vélem, hogy az alakilag és jelentésileg egyező magyar és török szavak viszonyának kérdését felül kell vizsgálni. Az olyan szavaktól, mint amilyen például a magyar szókincsben elszigetelten álló szatócs, amely biztosan a -ci képzővel alkotott török (ujgur) satigei 'ua' átvétele, el kell különíteni az olyan szavakat, mint amilyen a bükk, amelynek török megfelelője a csagatáj bük 'tölgy', krimi bik 'bűkk'.

Rendkívül jellemző Gombocz vélekedése a magyar bükk és a csag bük 'tölgy' hasonlóságáról. Szerinte a magyar szó nem lehet a török átvétele, mivel a magyar bükk középfrank eredetét már 1900-ban meggyőzően kimutatta Melich János" (HTJ 27). Mellőzve azt, hogy már Bárczi szerint a német származtatás valószínűsége kisebb a török származtatásnál (SzSz 29), feltétlenül meg kell kérdeznünk: ha a magyar szó nem a török átvétele, akkor a két szó hasonlóságának mi a magyarázata? Véletlenről semmi esetre sem lehet szó. Talán a török szó volna a magyar átvétele? Vagy a török szó éppúgy a középfrank böck „bükk” átvétele, mint Melich szerint a magyar bükk? Ezekről vagy más hasonló lehetőségekről Gombocz nem nyilatkozik. Még kevésbé villantja fel annak lehetőségét, hogy a magyar, török és német szavak közös eredetűek.

A Gombocz tanulmányában egyeztetett magyar és török szavak mellé nemcsak a bükk esetében sorakoztathatunk fel indoeurópai nyelvekbeli szavakat. Az alábbi magyar szavak Gombocztól adott párhuzamai mellé odasorakoztatom a latin megfelelőjét – írja Szabédi László.

Az áttekinthetőség érdekében a Szabédi által megadott, többnyire csillagos, azaz feltételezett közbülső alakokat, valamint a magyarázatok egy részét elhagytuk.

Ünő; ujgur inak 'Kuh'; latin jünix, jünícis.

Tinó; csagatáj tana 'eine junge Kuh'; latin tenellus. A tenellus és tinó jelentéstani összefüggése ugyanolyan, mint a latin juvenis 'fiatal' és juvencus 'tinó' szavaké; a tenellus alapszava tener, vö tenerum > rom tinar 'fiatal', fr tendre 'zsenge'.

Borjú; kirgiz buzau; latin  frügis 'termés; bármi hozadéka, haszna'.

Bika; ujgur buka;latin fugax, fugacis. A magyar bika átvétele a lengyel byk és a többi szláv szó. A magyar bika és török buga 'bika' szavaknak a szláv byk 'bika' szóval való hasonlóságát Kniezsa lényegében véletlennek tekinti, de nehéz ilyen véletlenekben hinni.

Ökör; oszm. öküz 'Ochs', burját uker, mongol üker; latin augur, auguris, augur. A jelentéstani összefüggés az, hogy a madárjóslás fontos eszköze volt a „templum”-tér az égen, melyet az augur pálcájával kijelölt, és amelyen meg kellett hogy jelenjenek azon jelek, amelyekből jósolni akart, és úgy látszik, hogy ezt a templumot az augur az auspiciumra kiszekerezvén, a szekérből kifogott ökrök jármával jelölte ki magának; az eget jármon keresztül szemlélő augur tehát alkalmas volt arra, hogy róla nevezzék el a világot jármon keresztül szemlélő ökröt.

Ürü; türkmén ürü; latin vervex, vervecis. Ugyanebbe a szócsaládba tartozik a birka (Kniezsa szerint a szláv szavak állathívogató eredetűek, de ez a magyarázat ugyanolyan, mint amikor a SzSz csikó, csitkó szavunkat a csit! csikóhívogató szóból származtatja. A helyzet éppen fordított: az állathívogató szó származik az állat nevéből.

Kösz!

 

Ezek szerint a bezúzás előtt eljutott néhány helyre.

Az antik írásjeleknek volt némi vallásos jelentősége. Ezért nem hiszem, hogy férfi nemiszervet ábrázolna, mert a kókadt állapotáról nem tudom elképzelni a vallásos vonatkozásokat.

 

A hangalak alapján esetleg a Q-ra gondolhatunk. Néhai Simon Péter szerint az egy fejet ábrázolt, amelynek néha még a fülét is odarajzolták. A Q kis vonalkája a nyakat ábrázolná e szerint.

 

A kobak, koponya, kopf alapján ez elképzelhető.

 

A sumér gu szónak a "fej" (koponya, kopf) mellett "kebel" jelentése is van. Azaz a gu, ko, ke és hasonló szótaggal kezdődő szavak gyanúsak. A "konyult" nem tartozhat ide, mert a gu-nak nincs ilyen jelentése.

 

Vagy neked van egy másik sumér szavad, aminek hasonló a hangalakja, de "konyult" a jelentése?

 

Azaz nem elég csupán a kép alapján találgatni, kellene mellé még valami, ami megerősíti.

 

*************************************

 

Deák Dezső urat szeretettel üdvözlöm!

 

De hogyan jön össze a vejsze és az "o" betű? Hol a vallási vonatkozás? Hol az akrofónia? Hol a képi tartalom azonossága? Hol van egy írásjel-párhuzam, mondjuk Kínából, vagy a hettitáktól (pl: ami vejszét ábrázol, "vejszét" jelent, de "o"-val kezdődő szóval fordítható magyarra)?

 

A vejsze egyébként szép szó.

Az alább idézett könyvet, megjelenése után azonnal bezúzták (nekem a szerkesztőnél megmaradt egyetlen példányról sikerült másolatot készítenem). A szerzőnek lehetőséget biztosító kolozsvári magyar egyetemet bezárták, Szabédi Lászlót pedig öngyilkosságba hajszolták (az ügy egyik résztvevője szerint ez elsősorban a könyve miatt történt). A hazai finnugrászok, akikre Szabédi joggal panaszkodik az előszavában, azóta sem adták ki a könyvét. Ez arra utal, hogy Ceausescu pribékei helyettük végezték el a piszkos munkát. 

Szabédi László: A magyar nyelv őstörténete, A finnugor és az indoeurópai nyelvek közös eredetének bizonyítékai, az Előszó kivonata

 

1955 őszén, két évtizedes tűnődés-tanakodás után, egy magyar etimológiai szótár terve fogamzott meg bennem. Oly szótáré, mely a magyar nyelv eredeti szavainak távolabbi múltjáról, más nyelvek szavaihoz fűződő kapcsolatáról tájékoztatná a nyelve múltja iránt érdeklődő magyar olvasót.

Olyanforma szótárra gondoltam, amilyen például F Tetzner nagyközönségnek szánt Deutsches Wörterbuchja, amely a nyelvtörténeti adatok, valamint a germán rokonnyelvi megfelelők közlésén kívül utal a szó távolabbi – kivált latin és görög – kapcsolataira is. Tetzner német etimológiai szótára és Bárczi Géza hasonló rendeltetésű Magyar szófejtő szótára közt szemmel látható az óriási különbség. Tetzner nem marad a germanisztika határain belül: a germán rokonnyelvek adatainak közlése mellett az indoeurópai összefüggésekre is rávilágít. A német nyelv írásos emlékekkel nem rendelkező ismeretlen múltját az ismertebbel, az antik világ minden ízükben ismert írott nyelveivel igyekszik megvilágítani.

Bárczi ezzel szemben csak a magyarénál is ismeretlenebb múltú legközelebbi rokonnyelvek, a finnugor nyelvek adataira szorítkozik. Még csak meg sem említi, hogy például a magyar név, vogul nam és társaik feltűnően hasonlítanak a német Name, angol name szavakhoz, valamint azok más indoeurópai társaihoz, például a latin nomen és a görög onoma szavakhoz.

Én egy olyan szótárra gondoltam, amely az olvasót ismerősebb világba vezeti, amely a magyar szavak közvetlen finnugor kapcsolatain kívül azok indoeurópai kapcsolataira is kiterjeszkedik, ilyenformán:

név; osztják nem, vogul nam, zürjén nim, votják nim, cseremisz lüm, mordvin l'em, finn nimi, lapp namma 'ua'; szamojéd nim, nem, nep 'ua'; latin nomen, görög onoma, angol name, német Name 'ua'.

bújik, búvik; latin fugio 'elfut, elbújik előle', görög pheugö 'fut, kerül, buj dosik', angol to bow 'beugen, biegen', német biegen, beugen 'm,eghajlít', vö beuge dich 'bújj meg'.            .

bír; latin fero 'hoz, visel, elbír', görög pherö 'hordoz, elvisel, terem', angol to bear 'hord, bír, elbír, terem', né­met gebiiren 'szül'.

            bíz, bízik; latin fido 'bíz', görög peithö 'rávesz, biztat vmire', angol to bid 'kér, kérd', német bitten 'kér'.

fog ige; latin pango 'rögzít', .görög pegnymi 'összefoglal', német fahen, fangen 'fog'; vö fog főnév, angol fang 'Fang­zahn', német Fiinge 'Eckzahne, Krallen'.

Bárczi szótárának igazolására azt mondhatná valaki, hogy a német Name, biegen, gebaren, bitten, fangen szavak párhuzamba állíthatók a latin nömen, fugio, fero, fido, pango szavakkal, mivel a német a 1atinnal rokon indoeurópai nyelv, ellenben a magyar név, bújik, bir, bíz, fog nem állíthatók párhuzamba ugyanezekkel a latin szavakkal, mivel a magyar nem indoeurópai nyelv, a latinnak nem rokona.

Ez az ellenvetés azonban nem helytálló. Nyilvánvaló, hogy a német és a latin szavak nem azért állíthatók egymással párhuzamba, mivel a német és a latin nyelv rokonok, hanem megfordítva: azt a körülményt, hogy a német és latin szavak nagy száma egymással párhuzamba állítható és egy kikövetkeztetett harmadik alakból összefüggő rendszert alkotó hangváltozások feltételezésével levezethető, azzal magyarázzuk, hogy a német és a latin nyelv rokonok. Bátran állíthatók hát párhuzamba a magyar szavak is a nekik megfelelő latin szavakkal, és éppen párhuzamba állíthatóságukból következtethetünk arra, hogy a magyar és a latin nyelv, általában pedig a finnugor és az indoeurópai nyelvek egymásnak rokonai.

Tervemet közöltem az egyetem és a filológiai kar vezetőségével, a nagy munkához segítséget: munkaidőt, nyuga1mat kérve. Az egyetem vezetősége a kért segítséget meg is adta, és ezért e helyen is köszönetet mondok név szerint Bányai László, Takáts Lajos, Márton Gyula, Gáll Ernő és Bodor András kartársaimnak. Márton Gyula: azonban kifogásolta, hogy akkor, amikor a finnugor és az indoeurópai nyelvek ősrokonságának feltevését a magyar nyelvtudomány képviselői még nem fogadták el, mindjárt egy magyar-latin összehasonlító szótárral álljak elő. Így született meg a csak ezután kiadandó szótár összeállítása előtt A magyar nyelv őstörténete, melynek első része a finn ugor-indoeurópai, közelebbről a magyar-latin nyelvhasonlítás módszertani kérdéseivel foglalkozik, második része a magyar és a latin hangrendszert, harmadik része pedig a magyar és a latin alaktant veti egybe.

A könyv második és harmadik részében nagyszámú szóegyeztetéssel is találkozik az olvasó, mindenesetre jóval többel, mint amennyi a tárgyalt hangmegfelelések vagy alaktani egyezések illusztrálására elegendő, s mint amennyivel mondjuk egy latin-görög összehasonlító nyelvtanban találkozni szoktunk. Ez a körülmény talán kissé terhessé is teszi a könyv olvasását. De nem szabad elfelejteni, hogy tanulmányom nem eredményeket összegez, hanem utat tör; a hangtani és alaktani fejezetek példatárának tehát nem pusztán a tárgyalt jelenség megvilágítása, illusztrálása, hanem egyben a finnugor-indoeurópai ősrokonság bizonyítása, egy, a magyar nyelvtudomány fejlődését 125 éve bénító makacs ellenállás legyőzése is feladata. Persze a latin p- magyar f- hangmegfelelés egyszerű illusztrálására tökéletesen elég volna a latin pango - magyar fog példája; ám ezt az egyezést a hitetlen finnugrista olvasó véletlennek is minősíthetné. A hitetlenség eloszlatását csak példák sokaságától remélhettem. Ilyenformán ez a könyv, ha nem is pótolhatja a teljes latin-magyar összehasonlító szótárt, de annak mintegy vázát minden esetre magában foglalja.

Ami a példák bemutatási módját illeti, nem elégedtem meg az egyeztetett latin és magyar szavak egymás mellé állításával. Először is arra törekedtem, hogy – amennyiben ez lehetséges volt – mindig az egyeztetett szavak egymásnak etimológiailag megfelelő alakját vessem össze, másodszor pedig az egybevetett latin és magyar szóalakok közé minden esetben beiktattam a kikövetkeztetett közvetítő alakok egész sorát, legalábbis a következőket: 1: azt a harmadik alakot, amelyből az egyeztetett latin és magyar szó, illetve szóalak egyaránt levezethető (ezt őslatinnak neveztem el), 2. a kikövetkeztetett finnugor alapnyelvi alakot és 3. a kikövetkeztetett ugor alapnyelvi alakot.

Például:

paria (par ”egyenlő” semlegesnemű többes számú alakja) < őslatin *paria > finnugor *perje > ugor *perj > magyar férj, valójában a leggyakrabban használt birtokos személyragos férjem, férje alakokból elvonva, vö. szederj, szederjes > szeder, szederjes;

vigínti < őslatin *viconti > proto-finnugor *wikónszi > finnugor *wkoszi > ugor *khusz > magyar húsz, vogul chus;

setam (egyes szám akkuzatívuszi alak) < őslatin *setam > finnugor *setem, nyelvjárási *selem > ugor *selem > magyar selyem, vö. setam > francia soie „selyem”, seta > német Seide ”selyem”;

gena (egyes szám nominatívuszi alak) < őslatin *gina > nyelvjárási *jina > finnugor *jine > ugor *jin > magyar íny „Kinnbacken”, vö. német Kinn „áll”, angol chin „ua”;

mergit (jelen idejű, egyes szám harmadik személyű alak) < őslatin *mergit > nyelvjárási *merjit > finnugor *merji > ugor *merj > magyar mer vö. akarj, szederj, eperj > akár, szeder, eper;

pango (jelen idejű, egyes szám első személyű alak) < őslatin *pango > finnugor *ponku > ugor *ponk > magyar fog-ok.

Ezzel a módszerrel minden olvasónak lehetővé teszem, hogy a hangtani fejezetben feltárt valamennyi hangfejlődési tendencia játékát nyomon kövesse, kölcsönhatásaiban is megfigyelje, érvényességét ellenőrizze, ahol az én első megközelítésem túlságosan durva, ott a durván körülírt hangtörvényt árnyaltabban leírja.

Az őslatin szóalakok, általában az őslatin hangrendszer kikövetkeztetésében természetesen nem támaszkodtam pusztán az összehasonlított latin és magyar szavak tanúvallomására, hanem felhasználtam egyrészt az indogermanisztika, másrészt a finnugrisztika eddig elért eredményeit. Elsősorban A. Meillet és J. Vendryes Traité de gram1naire comparée des langues classiques című, a latin nyelv indoeurópai előzményeit kitűnően összefoglaló művére támaszkodtam, amely mellett még C. D. Buck Comparative Grammar of Greek and Latinjának, valamint Szidarovszky János A görög és latin nyelv hang- és alaktana című munkájának vettem jó hasznát. A finnugor nyelvi kapcsolatokat illetőleg főként Szinnyei Magyar nyelvhasonlításából és Bárczi Géza Szófejtő szótárából tájékozódtam.

Ezek a művek a szakirodalom legjobb művei.

Sokkal rosszabbul álltam szótárak dolgában: a magam szótárait voltam kénytelen használni, jórészt csupa iskolai célokra készült szótárt. Mindez nem sok. Legnagyobb hiányát azonban a teljes magyar nagyszótárnak éreztem, amely felölelne minden irodalmi, köznyelvi, tájnyelvi és régi magyar szót; ennek elkészítése a magyar nyelvtudomány legsürgetőbb feladata.

 

Kolozsvár, 1958. október 30-án

 

SZABÉDI LÁSZLÓ