Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
Közszavak és istennevek
Hétköznapi magyar szavak sora emlékeztet idegen istenek nevére. A megfelelések száma olyan nagy, hogy megkerülhetetlen a kérdés: minek köszönhető ez? Ilyen mennyiségű véletlen egyezés kizárható s nem tulajdoníthatjuk ezeket a többször kifigurázott magyar etimologizáló kedv vadhajtásának sem. Az egyezések léteznek és magyarázatot kívánnak.
Bosnyák Sándor úgy gondolja, hogy „A magyar istenben … az emberiség istenei élnek együtt, a kínai, a mongol, a török ten, teng, tenger, a zsidó él, a sumer, akkád, hettita isten, akiknek nemcsak tulajdonságait olvasztottuk istenünkbe, de neveiket is évezredeken keresztül felismerhetően megőriztük.” (Bosnyák/2004/19) Azaz felismerte a szavak rokonságát, de szerinte úgy szedegettük volna össze ezeket a fél világ népeitől.
Ez az elképzelés azonban nyelvi okok miatt aligha tartható.
Az isten szavunk például két magyar szóból álló összetétel s ezért aligha származhat idegenektől. Az összeszedegetős teória elfogadásához azt kellene feltételeznünk, hogy a török ten található meg a tengely szavunkban és szóbokrában, a zsidó él pedig az élő szavunkban és a véle rokon szavainkban stb. Azt kellene ezért feltételeznünk, hogy az istennevekkel együtt a hozzájuk tartozó magyar szóbokrokat is idegenből vettük át. Csakhogy ezeknek a bokroknak ott esetenként nyoma sincs. Így viszont a magyar közszavakból könnyebben magyarázhatók az idegen istennevek, mint fordítva.
Ez a magyarázat azon alapulhat, hogy a népek előszeretettel személyesítették meg a természeti jelenségeket s ez néha odáig fajult, hogy a természeti jelenségből istent csináltak, például a szelet szélistenné tették. Egy idő után esetleg templomot is emeltek neki, amelyben elhelyezték a szobrát s azt az isteneknek kijáró tiszteletben részesítették.
Az egyiptomi Su szélisten nevének a magyar szél, szó és száj szavakkal való meglepő egybecsengéséből is valami hasonló következik. Az alább sorakozó többi egyezést is figyelembe véve azt a következtetést vonhatjuk le, hogy az ókori kultúrák jó néhány istenének nevét egy magyarul (a magyarral rokon nyelven, a magyar nyelv ősén) beszélő nép adhatta.
Ez merész kijelentésnek tűnhet, de a merészség, vagy földhözragadtság foka nem tudományos értékmérő. Sokkal többet nyom a latban az, hogy nincs jobb magyarázat az egyezésekre. Mi őrizzük leghűségesebben ama kőkori nyelvi-kulturális örökséget, amely az ókori istennevekben is fennmaradt.
De nézzük a példákat!
Apolló napisten tiszteletét Hérodotosz a szkíták között keresett hüperboreuszoktól származtatja. Kreuzer szerint Apollót „ifjú ápoló”-nak is nevezték. Eszerint a görög nyelvből nem magyarázható Apollon név nem más, mint a mi ápoló szavunk rokona. (Fáy/2000/201) Sára Péter a magyar ápol szót a török öp „csókolni” szóval rokonítja, azaz igen régi, széles körben elterjedt gyökről lehet szó – s ez Fáy magyarázatát erősíti.
Apollo nyílzáporral megöli a Dephüné nevű sárkányt, valamint a delphoibeli Phüton sárkányt is (Eliade/1998/234). Hozzá kötődik a hüperboreusz Abarisz és Ariszteasz alakja is, mindketten a sztyeppi táltostechnika alkalmazásával (a test és a lélek különválasztásával elért repüléssel) keltettek figyelmet az ókori görögök között.
Atya szavunk Attisz nevéhez hasonló.
Ág, ég és agg szavaink őséből lehetett valamikor a germán Ygg, a görög Ókeánosz isten és az óriás termetű bibliai Óg király neve.
Árpa szavunk őse rejtőzhet Arpoxaisz szkíta királyfi nevében, aki a földművelő szkíták isteni őse lehetett (vö. Bíró/1999/62!).
Anya, ünő és nő szavunk a magyar Enéh, az iráni Anahita, az egyiptomi Nut, az etruszk Uni és a római Junó nevével rokon. Anu-t, a kelta mitológia fő istenét Cormac Glosszáriuma az ír istenek anyjaként említi. A Kerryben található Dá Chich Annan hegy neve mindennél jobban mutatja Anu azonosságát a Földdel, e név és istennő rokonságát a magyar megfelelőkkel. A szó szerinti fordítás (Dá = Az, Chich = Csecs, Anu = Anyu, ragozva: Anann = Anyának a) Az Anyu Csecsei. (Mesterházy/2002/193)
Ármány szavunk minden bizonnyal összefügg az iráni Ahrimán, az ártó isten nevével.
Bak szavunkat Fáy Elek a kecskebakkal és bikával mítoszilag is összefüggő Bakkhusz isten nevével veti össze. (Fáy/2000/176)
Bél, belső szavunk a ma sémi istenként ismert, de a szemitáknál jóval korábbi Bél fiúisten nevével azonos. Megjelenik az Apollóval azonosított kelta Belenus (bel "világos”) és női párja, a Minervához hasonlított Belisama (bel "világos", sama "hasonló”), Álmos ősének, Eunedubeliánusnak, valamint a Balaton (Pelso) és a Pilis nevében is. Mély hangrendű változata a Bál, amely az ugariti istentriász fiú tagjának neve. A Bél-pel-pi-fiú hangváltozás során az istennévből keletkezett a fiú szavunk.
A bél változata rejlik a világ szócsaládjának tövében. E szócsaládot Sadovszky (1989/176) a miwok és patwin indiánok nyelvében lényegében azonos formában megtalálta. A közvetlen indián párhuzam arra utal, hogy az istennév nem sémi és nem indoeurópai, hanem kőkori magyar eredetű (… ábra).
magyarangolmiwok
világ
world
wilak (patwin)
világít
shine
wilep-
villám
lightning
wilep
virul
bloom
wilet-y
virág
flower
wile-
… ábra. A világ szócsaládjának megfelelője a miwok indiánoknál (Sadovszky/1989/176)
Bél jelképe a „b” rovásjel, amelyet gyakran láthatunk felülnézeti világmodellek belsejében, amiképpen a Balaton és a Pilis is a Kárpát-medence szakrális középpontjával azonos.
A dió a görög Diána istennő nevével vethető össze, akinek a fája egyébként éppen a diófa volt.
Az él szó pedig – s a véle rokon élet,éles, elme, élelem – az ugariti Él főisten nevével s a Magyarok Istenének élő jelzőjével rokon.
Egy szavunk a germán Ygg és Odin istennévre, a bibliai Óg király nevére, valamint az orosz agyin "egy" szóra emlékeztet.
Erős szavunk Érosz isten nevével egyeztethető.
Érosz az őstojásból előbukkanó első isten, akit Phanésznek is neveztek. Erosz, a nemzés őselve teremtette a többi istent és a világot. (Eliade/1977/150)
Herkulessel lényegileg azonosnak tart Movers egy kisázsiai Ér nevű istenséget, akinek neve – szerinte – a Herkules, Arkal, Erkole nevek, Her, Ar, Er részeivel együtt az erőt jelentik éppen úgy, mint a görög Erosz, a szerelem-isten neve is. (Fáy/2000/174)
Két szicíliai folyó és egy ugyanottani város neve: Himera. A himerai meleg gyógyforrások adták ugyanis vissza, az ottani lokális mondák szerint, Herkules erejét, amidőn ott jártában, a nimfák által neki készített fürdőben üdítette fel fáradt tagjait. Movers szerint a himerai pénzeken hol egy kecskebakon nyargaló mezítelen alak látható, hol pedig egy emberfejü kakas, bak szarvakkal és oroszlán lábakkal. Ezek az ábrázolatok meglepően azonosítják Himerát a kis-ázsiai szolimek Khimera istenével, akit egy sárkányfarkú oroszlánként ábrázoltak, amely az oroszlánfején kívül még egy kecskebak fejjel is bírt. Ha figyelembe vesszük, hogy az ösnépek, pl. az egyiptomiak is, az oroszlánt széltire az erő, a kecskebakot pedig a vágy prototípusának tekintették, akkor annál kétségtelenebbnek látszik, hogy a Himera és Khimera nevek a hím-erőt jelentik, mivel a görög Erosz isten nevéből (amelyet Movers az erőnek er szóalakjára vezet vissza) hasonlólag képezett nevű Himeros isten éppen a szerelmi vágyat személyesíti meg. (Fáy/2000/175)
Esztendő „Isten idő”, vagy „Du isten” szavunk előtagja az isten változata, utótagja az Utu sumér napisten nevével genetikusan összefüggő idő, vagy az Utu-val szintén rokonítható Du istennév (amely Eunedubeliánus vezér nevében maradt ránk). A Nap éves életciklusára, a meghaló és feltámadó napisten valaha volt kultuszára utal.
Fény, fényes szavunk összefügg annak a világtojásból fényesen, szárnyakkal kikelő mítikus őslénynek a nevével, akit az ősök képzelete az elvont istenség első megnyilvánulásaként teremtett meg; s egyszersmind a nappal, mint minden létezőnek magvával, előképével is azonosított. Ennek az őslénynek a neve: Faneh, Fanesz, vagy Creuzer szerint: Fenesz volt. (Fáy/2000/202)
Hal, halál, háló szavaink az obi-ugor alvilág ura, Khul Ater „Hal Atya” nevének előtagjával állnak rokonságban. A szóbokor összefüggését megmagyarázza, hogy az obi-ugor alvilág bejáratát háló rekesztette el s annak résein a holt lelkek halak képében surrantak át.
Harag, Horog „Harcos Óg, Úr Óg” szavainkban Heraklész isten köszön ránk Az előtagban a hurrita (harri) és kár népek „harcos” jelentésű neve rejtőzhet, amely genetikusan összefügg a magyar harcos és úr szóval is. A név utótagjában szereplő Óg óriás az Ószövetség[1] szerint Básán királya volt az izraeliták bevonulása előtt. Ógot és Heraklészt azonosítja az is, hogy Óg Básánból való kiszorulását követően érkezik meg Heraklész délről Szkítiába.
Hím szavunk Himeros isten nevében bukkan fel. Mint Fáy Elek írja, két szicíliai folyó és egy ugyanottani város neve: Himera. A himerai meleg gyógyforrások adták vissza, az ottani lokális mondák szerint, Herkules erejét, amidőn ott jártában, a nimfák által neki készített fürdőben üdítette fel fáradt tagjait. Movers szerint a himerai pénzeken hol egy kecskebakon nyargaló mezítelen alak látható, hol pedig egy emberfejű kakas (bak szarvakkal és oroszlán lábakka). Ezek az ábrázolatok meglepően azonosítják Himerát a kis-ázsiai szolimek Khimera istenéve, akit egy sárkányfarkú oroszlánnal ábrázoltak, amely az oroszlánfején kívül még egy kecskebak fejjel is bírt. Ha figyelembe vesszük, hogy az ősnépek, pl. az egyiptomiak is, az oroszlánt az erő, a kecskebakot pedig a vágy prototípusának tekintették, akkor kétségtelennek látszik, hogy a Himera és Khimera nevek a hím-erőt jelentik, mivel a görög Erosz isten nevéből (amelyet Movers az erőnek er szóalakjára vezet vissza) hasonlólag képezett nevű Himeros isten épen a szerelmi vágyat személyesíti meg.
Holmi szavunk töve szerepelhet Kolaxaisz szkíta királyfi nevében, akinek közeledtére az égből hullott izzó aranyholmik lehűltek és ezért azokat haza (vö. manysi kol „ház”) tudta vinni.
Idő, üdő szavunk Utu sumér napisten nevével áll genetikus kapcsolatban. Ezt valószínűsíti a székely rovásírás Napot ábrázoló „ü” (üdő) jelének és a hettita Utu hieroglifának a formai és tartalmi megfelelése (… ábra).
A hettita hieroglif írás Utu fogalomjele
A székely „ü” (üdő) rovásjel
… ábra. Utu sumér napisten jelképe a hettita hieroglif írásban és a székely rovásírásban csak abban különbözik egymástól, hogy a székelyek (az írástechnológia korlátai miatt) elhagyták a vízszintes vonalakat
A TESz szerint idő szavunk vitatott eredetű. Az egyik elképzelés szerint csuvasos jellegű ótörök jövevényszó (vö. türk, ujgur öd „idő”, mongol üde „este, dél”, kalmük üdü „dél”!). Azonban „a magyar szónak megfelelő török előzmény nincs kimutatva”. A másik hipotézis szerint megszilárdult ragos alakulatról, az ez mutató névmás tövének ed/id származékából keletkezett szóról, az ide határozószó szóhasadásos változatáról van szó.
Götz László nyomán hozzátehetjük, hogy a csuvasos jellegű magyar „jövevényszavak” döntő többségének kitűnő megfelelői vannak a sumér nyelvben. Azaz nem török jövevényszavak ezek a magyarban, hanem ősi (kőkori?) örökség jelentkezik mindegyik nyelvben. Amit a szóhoz kötődő, Napot ábrázoló jelforma kétséget kizáróan alá is támaszt (… ábra).
Szabédi László hasonló álláspontja szerint az idő atörök -öd-ak, ótörök öd „die Zeit”; valamint a latin vetula rokona. Az alapszó vetus „régi”, és ennek eredeti jelentése a görög etos „esztendő” tanúsága szerint „idő, időszak, év”, a vetula eredeti jelentése tehát „időcske, kisebb időszak”.
Íz „lélek” szavunkban nem nehéz felismerni az egyiptomi Izisz istennő nevének elemeit. Amennyiben a magyar íz genetikusan összefügg ős szavunkkal, akkor Ízisz nevének jelentése: „Őslélek” lehet.
Járkál kifejezésünkben Fáy Elek (2000/149) Herkulesnek föníciai Arkal nevét sejti, amelyen a járó-kelő föníciai kereskedők tisztelték. Ennek – Movers szerint – többen umhergehen jelentést tulajdonítottak, ami tökéletesen fedi a mi járkál szavunk jelentését.
Herkulesnek Jaribol, Jerubál („Járó Baál”?) nevében a „j” kezdőhang is megtalálható. Fáy az Arkal második tagját a kalauz, kalóz, kalandoz szavaink tövével azonosítja, amelyben a Czuczor-Fogarassy szótár egy ide-oda csavargást, járás-kelést jelentő „kal” gyököt lát. Fönícia kultúrája kár-hettita előzményeken alakult ki s innen származhatnak a föníciaiak magyarral rokon szavai.
Jó szavunk Varga Zsigmond szerint a sumér Ea nevének változata, amihez hozzátehetjük az iráni Jima, a germán Ymir isten és a japán Jimmu tenno nevét is. A jó szó összefüggéseire már korábban is felfigyeltek. Jaó az isten neve a görögöknél, továbbá Porphyrius szerint az Isten neve főníciai nyelven Jevó, vagy Javó – írja Balkányi (1860/16). Kiegészíthetjük azzal, hogy ez utóbbiak összefüggenek a magyar javas szóval is (vö. a sémi Jahve nevével!).
Karácsony szavunk töve a török kara „fekete” szó, a csony végződés meg a ten istennév megfelelője lehet. Ezekből egy „fekete isten” jelentés hámozható ki, amit alátámaszt, hogy karácsonykor a leghosszabbak az éjszakák. Nem gondoljuk azonban, hogy eleink a sötétséget ünnepelték volna, mert az évezredeken át használt karácsonyszimbólumok, az „usten” ligatúrák egyértelműen a karácsonykor születő napot, tehát a fény feltámadását dicsőítik. Ez a „Fekete Isten” inkább Isten éjszakai megnyilvánulási formája lehetett. Ezt támasztja alá Cey-bert Róbert Gyula (2003/55) is, aki – pontosan meg nem jelölt kínai forrásokra és ujgur adatokra hivatkozva – a hunok téli napforduló idején tartott Kara Csong ünnepét említi. E nevezetes esemény Kara Tengrinek és egyúttal az újjászületés és átváltozás isteni megnyilvánulásának, Bor Tengrinek is az ünnepe volt.
Lélekszavunk a TESz szerint „ősi örökség a finnugor korból”.
Előfordul a Halotti Beszédben is lelic formában. Rokona a vogul és osztják lel, lil, lili, a zürjén lol, a votják lul és az észt leil. Ezek a magyarhoz hasonlóan a „lélegzet” jelentésű szavakból származnak. A rokonsági körbe tartozik még a sumér lil „lehelet” és Enlil („énlélek”, „önmagától való lélek”) isten nevének második szótagja is. Hasonló nyelvi jelenség figyelhető meg a görögben, a latinban és a héberben is, ahol ugyanaz a szó jelenti a „lelket” és a „leheletet” is.
A lélegzet az élet jele. Szóbokra azt az ősvallási meggyőződést fejezi ki, hogy a lélek a lehelethez hasonló.
A lélek Istentől származik (ő lehel életet az emberbe), ezért része Istennek (vagy Isten lelkének) és ebből következően az ember (legbensőbb lényegét, lelkét tekintve) azonos Istennel. Ezért mondjuk a haldoklóra, hogy „visszadja lelkét a Teremtőnek”.
Ló, vagy lebeg szavunk töve szerepelhet Lipoxaisz szkíta királyfi nevében, aki a lovas szkíták mítikus őse. S itt gondolhatunk a szárnyas ló képzetére is (vö. Bíró/1999/62!).
A magyar népnév, valamint mogyoró és madár szavunk a Heraklésszel azonos Magor ősapánk nevének változata lehet. Heraklészt a károk Makar néven tisztelték, innen Ciprus régi Makaria neve is.
Mag egy félisten neve is egyúttal, akiről a föníciai Szankhoniaton és a bübloszi Filó által fenntartott mítosz emlékezik meg, mint a földművelés felfedezőjéről (Fáy/2000/174)
Madár szavunkat Fáy Elek (2000/176) az indiai mitológia tűzlehozó és tűzgerjesztő Matharisván-jával veti össze.
Meleg lenne az értelme Fáy szerint a Moloch vagy Melek néven tisztelt tűzisten nevének, akit az amoriták és a moabiták a „mi királyunk”-nak tiszteltek. (Fáy/2000/214)
Mocsár, mocsok, moccan szavunk az egyiptomi Mot, a sárnak elképzelt őskáosz istenének nevével függ össze (Balkányi/1860/17).
Nedű, nedv szavaink emlékeztetnek Nut istennő nevére, aki az egyiptomi kozmogóniában a nedves őselvet személyesítette meg. Hasonlít erre Neit (az egyiptomi Athéné) neve is, aki eredetileg szintén a nedves őselem megszemélyesítője volt. Még meglepőbb a Neit név hasonlósága a nedvességnek Vámbérinél említett finnugor neite szavára. (Fáy/2000/190)
Ük szavunk a finn Ukko „Ük kő” isten nevével rokon.
Az ölyv régies heli neve s a turul isteni szerepe világossá teszi Héliosz napistennel való kapcsolatát.
Ősokszavunk sem maradhat ki a listából. Fáy Elek (2000/166) ezt a károk és föníciaiak Osogo nevű istenének nevével veti össze.
Ősúr-nak érthetjük az asszír Assur, az egyiptomi Ozirisz (Usziri), az etruszk Aiser, valamint a védikus Isvara (óind Icvara „úr”) nevét. A védikus filozófiában Isvara a passzív abszolutum; több indiai szektában az isteneket, a többi között a legfelső triászt is, csupán Isvara megtestesülésének tartják. A mai magyar nyelvben az ezer szó felel meg a fenti istenneveknek. Az ide sorolható ezer szavunk rovásjele a sumér dingir „isten” jel korai, képírásos változatával azonos.
A perzsel és szócsaládja (parázs, piros, pirít, pirkad, pörköl stb.) Perzeusz isten nevét és a tűzimádó párszi vallást idézi elénk.
Pirkad szavunkkal a kelta Birghid istennő neve egyeztethető. „Az írek egyik kedvenc istennője Birghid. … Róla azt mesélik, hogy a költészet és a műveltség, a gyógyítás és a mesterségek védő istennője. … A történet szerint nem házban, és nem házon kívül született napkeltekor. … A ház, amelyben tartózkodik, olyan, mintha lángokban állna.” (MacCana/1993/33) A III. századi Solinus szerint britanniai szentélyében örök tűz égett. (Mesterházy/2002/192).
Ragyog és reggel szavunk töve az egyiptomi Rá (vagy Ré) napisten nevével azonos. Ezt az egyeztetést igazolja az is, hogy a napisten nevét jelölő egyiptomi „rá” hieroglifa a magyar népi képjelek között is gyakori s nálunk is a napot szimbolizálja. Rá neve megtalálható a rügy, ragya, ránt, szikra és csíra szavainkban (az egyiptomi Si-Ra am. a „Nap fia”!). (Szőcs/1999/53). Bakos Attila szerint a napisten neve rejtőzik a reggel (Ré kel) szavunkban is (Bakos/2004/201).
Szem szavunk a több néven tisztelt Heraklész tavaszi napistenként viselt Szem nevével azonos. Fáy Elek (2000/179) az istennév párhuzamaként a sumér Szan (Szanszi), az asszír Szamas, és a föníciai Szemesz istenneveket sorolja fel. Moversre hivatkozva hozzáteszi, hogy a föníciai Bál-Szemes napisten nevének jelentése oculus Beli (Bél szeme, vagy szemes Bél) volt. Ez az istennév kerülhetett az Ószövetség népek származását felsoroló táblájába, s innen származhat a sémi népek neve is.
Személy szavunk a görög Szemelé istennő nevére emlékeztet. Eredetileg phrügiai-thrákiai földistennő lehetett. Szemelé a Zeusztól fogant Dionüszosz anyja. A szem szó azért fordulhat elő férfi és női istennevekben egyaránt, mert „Soldi-Colbert szerint … a napot az ősök úgy fogták fel, mint amely … egy személyben atyja és anyja a teremtményeknek.” (Fáy/2000/179) Ha ez a magyarázat helytálló, akkor a Napot a magyar ősvallásban az Isten szemének tekinthették. Talán ezért nevezik a vámfalusi fazekasok is a Tejútban kelő napot ábrázoló motívumukat „Isten szeme” mintának.
Szemérem szavunkat Fáy Szemiramisz asszír királynő nevével veti össze, hozzátéve, hogy e név eredetileg istennő neve volt, akit Asztartéval, a világanya Vénusszal is azonosítottak. Movers ki is mutatja, hogy Szemiramiszt hadistennőjükként tisztelték a filiszteusok, a kheták és a károk is. (Fáy/2000/180)
Szó és szél szavunk gyöke az egyiptomi Su szélisten nevével lehet genetikus kapcsolatban, ahogy azt fentebb már említettük.
A Szamos nevében talán Samas napisten neve maradt ránk (vö. Szőcs/1999/55!). Szőcs István ugyan azt írja hogy ez az összevetés valószínűtlen, de ez nem több óvatoskodásnál, amire a várható – indokolatlan – felhördülés miatt kényszerült. A napisten és a folyók kapcsolata az ókori mitológiákban, például a szkítáknál – olyan erős, hogy az az egyeztetést valószínűvé, de legalább megemlíthetővé teszi.
Szőlő szavunkban Szyleusz neve ismerhető fel, akit Herkules azért ölt meg, mert mindenkit szőlőkapálásra kényszerített (Szőcs/1999/55).
Táltos (tátos) és tudós szavaink őse Taautosznak, az írásbeliség megteremtőjének nevével azonos, akit kései föníciai hagyományokból ismerünk. Úgy hitték, ő írta a világ teremtéséről szóló könyvet. Nevének töve az egyiptomi Thot isten nevével azonos, akihez hasonló hiedelem fűződött. Thot volt az istenek irnoka és az irnokok istene. E nevek összevetését az a tény is támogatja, hogy a székely rovásírás őse valóban 50 10 ezer éves előzményekre megy vissza. Azaz az egyiptomi és föníciai emlékezet helyesen őrizte meg annak emlékét, hogy az írásra tátosok tanították meg őket.
Támasz szavunkat Fáy (2000/196) Thiamath isten nevével azonosítja és egy tenger-óriást lát benne, aki Atlaszhoz hasonlóan az eget és a földet támasztja alá. Rokonként említi a Talasz, Thames és Temes folyóneveket, valamint Tammuz, Dumuzi és a szkíták tengeristenének, Thamimaszadasznak a nevét is.
Tehén szavunkat Fáy azonosítja Athéné istennő és Athén város nevével, mert Athéné libiai-egyiptomi égi tehén minőségében viselte a Tahennu vagy Tehennu nevet. Athéné istennő és Athén nevének görög eredetét a tudósok tagadják. Athéné másik neve a Tanit, amelyen nem csak a karthágóiak, hanem a szkíták is tisztelték. Tanit istennő atyja, Él oldalán a föníciai mitológiában tanítóként és tanácsadóként szerepel. (Fáy/2000/257)
Tenger szavunk a türk Tengri, a magyar Isten és a hatti Estan nevével is rokon. Ama ősóceánt jelenthette eredetileg, amely a teremtés kezdetekor már létezett, s amelyből mitikus történelmünk hajnalán a világtengellyel azonosított isteni tanítók előtűntek.
A sumérek legfőbb istene Dingir, vagy másként Dimir volt. A Dingir a magyar tenger szónak felel meg. A sumér Dimir-nek megfelelő változat a Meotisz szkíta nevében, a Temerindá-ban fordul elő (az inda utótag Indiké városra utal). A Dimir megfelelője a temérdek szavunk is.
Teng, tenyész, tengely szavaink töve többek között az etruszk Tin, vagy Tinia főisten nevével is genetikus kapcsolatban áll. Az összevetés indokoltságát Mario Alinei professzor közelmúltban végzett kutatásai is valószínűsítik. Álláspontja szerint az etruszkok a magyar nyelv régi változatát használták.
Teremtő szavunk töve Thor, Tur és Tórem istenek nevével függ össze.
Tud szavunk – mint azt fentebb már említettük – az egyiptomi Thot isten nevével van genetikus kapcsolatban. Thot az egyiptomi mitológiában Ozirisz (Usziri, azaz Ősúr) írnoka, az idő feneketlen mélyébe veszett őskőkori tudós táltosok (tátosok) utóda.
Ugar szavunk az Ugariti szántóföldek istenének, Ugarunak a nevével függ össze.
Úr szavunk meg Uranosz isten és Aurora istennő nevének rokonságába sorolható (Balkányi/1860/20).
Vár, várkony (varchonita, avarhun) szavunk Varuna (a védikus mitológia kozmikus vizekkel kapcsolatban álló főistenének) nevével egyeztethető. Varuna a védikus korszak után (Jimához hasonlóan) elveszítette kiemelt szerepét, s ez arra utal, hogy a magyar hatás csak egy igen korai időpontban volt meghatározó jelentőségű az indoeurópai mitológiára nézve. Az istennév a vár (vö. sumér bar „földhányás!) és hun szavunk (vö. hím, kan!) őséből keletkezett összetétel, eredetileg mindkét szó „kiemelkedés” jelentésű volt.
Vulkán szavunk szóösszetétel. Előtagja a világ szócsaládjának közös gyöke, amely a sumér-asszír Vul isten nevével rokon. Utótagja a kan, kán megfelelője. (Fáy/2000/202)
Zivatar szavunk a vizek forrását ismerő indus Szavitar nevével vethető össze.
A példák sorát nyilván nem lehet még lezárni, hiszen a fenti párhuzamok szinte mellékesen, célirányos kutatás nélkül gyűltek össze. Így is zavarba ejtően sok az egyezés.
Mintha mi magyarok az istenek nyelvén beszélnénk; mintha minden szavunk egy-egy istennév lenne; mintha a magyar nyelv a teremtés idején, de legalább a vallások kialakulásakor általánosan használt nyelv; a tudomány és az ősvallás nyelve lett volna.
Vagy te nem tudsz arról, hogy a legújabb kutatások szerint az agyagban maradt dinoszaurusz-nyomok a székely rovásírás ismeretében mind egy szálig megfejthető üzenetek az utókor számára? Ráadásul lábjegyzetben azt is odaírták, hogy direkt az adott helyen hagyták a nyomokat, mert tudták, hogy azokat ott fel fogják fedezni, és pont akkor, amikorra a tudományos és politikai helyzet is eléri azt a szintet, hogy minden barom (ez az ő nyelvükön dicséret) nyelvtudósnak képzelhesse magát, és ilyen ökörséget irkálhasson össze, mint ami ebben a topicban olvasható. Természetesen mindezt magyar nyelven írták, mert ők már akkor a XX. századi magyart beszélték. És a dátum is ott van, hogy Krisztus előtt 503 271 356-ban, őszelő havának idusán, déli harmadfertály kettőkor tapodta ezt ide Mocsári-Varga Bence, a triceratopsz.
Nem lehetsz ennyire lemaradva a modern tudományos felfedezésektől...
Szabédi László: A magyar nyelv őstörténete
Bezúzása miatt kevés olvasónak volt módja kézbevenni Szabédi László fenti kötetét, amelynek az alcíme is sokat ígér: A finnugor és az indoeurópai nyelvek közös eredetének bizonyítékai. Mivel a benne foglalt gondolatok tárgyunktól nem esnek messze, az alábbiakban ismertetjük Szabédi László előszavát:
1955 őszén, két évtizedes tűnődés-tanakodás után, egy magyar etimológiai szótár terve fogamzott meg bennem. – írja a szerző – Oly szótáré, mely a magyar nyelv eredeti szavainak távolabbi múltjáról, más nyelvek szavaihoz fűződő kapcsolatáról tájékoztatná a nyelve múltja iránt érdeklődő magyar olvasót.
Olyanforma szótárra gondoltam, amilyen például F Tetzner nagyközönségnek szánt Deutsches Wörterbuchja, amely a nyelvtörténeti adatok, valamint a germán rokonnyelvi megfelelők közlésén kívül utal a szó távolabbi – kivált latin és görög – kapcsolataira is. Tetzner német etimológiai szótára és Bárczi Géza hasonló rendeltetésű Magyar szófejtő szótára közt szemmel látható az óriási különbség. Tetzner nem marad a germanisztika határain belül: a germán rokonnyelvek adatainak közlése mellett az indoeurópai összefüggésekre is rávilágít. A német nyelv írásos emlékekkel nem rendelkező ismeretlen múltját az ismertebbel, az antik világ minden ízükben ismert írott nyelveivel igyekszik megvilágítani.
Bárczi ezzel szemben csak a magyarénál is ismeretlenebb múltú legközelebbi rokonnyelvek, a finnugor nyelvek adataira szorítkozik. Még csak meg sem említi, hogy például a magyar név, vogul nam és társaik feltűnően hasonlítanak a német Name, angol name szavakhoz, valamint azok más indoeurópai társaihoz, például a latin nomen és a görög onoma szavakhoz.
Én egy olyan szótárra gondoltam, amely az olvasót ismerősebb világba vezeti, amely a magyar szavak közvetlen finnugor kapcsolatain kívül azok indoeurópai kapcsolataira is kiterjeszkedik, ilyenformán:
név; osztják nem, vogul nam, zürjén nim, votják nim, cseremisz lüm, mordvin l'em, finn nimi, lapp namma 'ua'; szamojéd nim, nem, nep 'ua'; latin nomen, görög onoma, angol name, német Name 'ua'.
bújik, búvik; latin fugio 'elfut, elbújik előle', görög pheugö 'fut, kerül, buj dosik', angol to bow 'beugen, biegen', német biegen, beugen 'm,eghajlít', vö beuge dich 'bújj meg'. .
bír; latin fero 'hoz, visel, elbír', görög pherö 'hordoz, elvisel, terem', angol to bear 'hord, bír, elbír, terem', német gebiiren 'szül'.
bíz, bízik; latin fido 'bíz', görög peithö 'rávesz, biztat vmire', angol to bid 'kér, kérd', német bitten 'kér'.
fog ige; latin pango „rögzít”, .görög pegnymi „összefoglal”, német fahen, fangen „fog”; vö. fog főnév, angol fang „Fangzahn”, német Fiinge „Eckzahne, Krallen”.
Bárczi szótárának igazolására azt mondhatná valaki, hogy a német Name, biegen, gebaren, bitten, fangen szavak párhuzamba állíthatók a latin nömen, fugio, fero, fido, pango szavakkal, mivel a német a 1atinnal rokon indoeurópai nyelv, ellenben a magyar név, bújik, bir, bíz, fog nem állíthatók párhuzamba ugyanezekkel a latin szavakkal, mivel a magyar nem indoeurópai nyelv, a latinnak nem rokona.
Ez az ellenvetés azonban nem helytálló. Nyilvánvaló, hogy a német és a latin szavak nem azért állíthatók egymással párhuzamba, mivel a német és a latin nyelv rokonok, hanem megfordítva: azt a körülményt, hogy a német és latin szavak nagy száma egymással párhuzamba állítható és egy kikövetkeztetett harmadik alakból összefüggő rendszert alkotó hangváltozások feltételezésével levezethető, azzal magyarázzuk, hogy a német és a latin nyelv rokonok. Bátran állíthatók hát párhuzamba a magyar szavak is a nekik megfelelő latin szavakkal, és éppen párhuzamba állíthatóságukból következtethetünk arra, hogy a magyar és a latin nyelv, általában pedig a finnugor és az indoeurópai nyelvek egymásnak rokonai.
Tervemet közöltem az egyetem és a filológiai kar vezetőségével, a nagy munkához segítséget: munkaidőt, nyuga1mat kérve. Az egyetem vezetősége a kért segítséget meg is adta, és ezért e helyen is köszönetet mondok név szerint Bányai László, Takáts Lajos, Márton Gyula, Gáll Ernő és Bodor András kartársaimnak. Márton Gyula: azonban kifogásolta, hogy akkor, amikor a finnugor és az indoeurópai nyelvek ősrokonságának feltevését a magyar nyelvtudomány képviselői még nem fogadták el, mindjárt egy magyar-latin összehasonlító szótárral álljak elő. Így született meg a csak ezután kiadandó szótár összeállítása előtt A magyar nyelv őstörténete, melynek első része a finn ugor-indoeurópai, közelebbről a magyar-latin nyelvhasonlítás módszertani kérdéseivel foglalkozik, második része a magyar és a latin hangrendszert, harmadik része pedig a magyar és a latin alaktant veti egybe.
A könyv második és harmadik részében nagyszámú szóegyeztetéssel is találkozik az olvasó, mindenesetre jóval többel, mint amennyi a tárgyalt hangmegfelelések vagy alaktani egyezések illusztrálására elegendő, s mint amennyivel mondjuk egy latin-görög összehasonlító nyelvtanban találkozni szoktunk. Ez a körülmény talán kissé terhessé is teszi a könyv olvasását. De nem szabad elfelejteni, hogy tanulmányom nem eredményeket összegez, hanem utat tör; a hangtani és alaktani fejezetek példatárának tehát nem pusztán a tárgyalt jelenség megvilágítása, illusztrálása, hanem egyben a finnugor-indoeurópai ősrokonság bizonyítása, egy, a magyar nyelvtudomány fejlődését 125 éve bénító makacs ellenállás legyőzése is feladata. Persze a latin p- magyar f- hangmegfelelés egyszerű illusztrálására tökéletesen elég volna a latin pango - magyar fog példája; ám ezt az egyezést a hitetlen finnugrista olvasó véletlennek is minősíthetné. A hitetlenség eloszlatását csak példák sokaságától remélhettem. Ilyenformán ez a könyv, ha nem is pótolhatja a teljes latin-magyar összehasonlító szótárt, de annak mintegy vázát minden esetre magában foglalja.
Ami a példák bemutatási módját illeti, nem elégedtem meg az egyeztetett latin és magyar szavak egymás mellé állításával. Először is arra törekedtem, hogy – amennyiben ez lehetséges volt – mindig az egyeztetett szavak egymásnak etimológiailag megfelelő alakját vessem össze, másodszor pedig az egybevetett latin és magyar szóalakok közé minden esetben beiktattam a kikövetkeztetett közvetítő alakok egész sorát, legalábbis a következőket: 1: azta harmadik alakot, amelyből az egyeztetett latin és magyar szó, illetve szóalak egyaránt levezethető (ezt őslatinnak neveztem el), 2. a kikövetkeztetett finnugor alapnyelvi alakot és 3. a kikövetkeztetett ugor alapnyelvi alakot.
Például:
paria (par ”egyenlő” semlegesnemű többes számú alakja) < őslatin *paria > finnugor *perje > ugor *perj > magyar férj, valójában a leggyakrabban használt birtokos személyragos férjem, férje alakokból elvonva, vö. szederj, szederjes > szeder, szederjes;vigínti < őslatin *viconti > proto-finnugor *wikónszi > finnugor *wkoszi > ugor *khusz > magyar húsz, vogul chus;setam (egyes szám akkuzatívuszi alak) < őslatin *setam > finnugor *setem, nyelvjárási *selem > ugor *selem > magyar selyem, vö. setam > francia soie „selyem”, seta > német Seide ”selyem”;
gena (egyes szám nominatívuszi alak) < őslatin *gina > nyelvjárási *jina > finnugor *jine > ugor *jin > magyar íny „Kinnbacken”, vö. német Kinn „áll”, angol chin „ua”;
mergit (jelen idejű, egyes szám harmadik személyű alak) < őslatin *mergit > nyelvjárási *merjit > finnugor *merji > ugor *merj > magyar mer vö. akarj, szederj, eperj > akár, szeder, eper;pango (jelen idejű, egyes szám első személyű alak) < őslatin *pango > finnugor *ponku > ugor *ponk > magyar fog-ok.
Ezzel a módszerrel minden olvasónak lehetővé teszem, hogy a hangtani fejezetben feltárt valamennyi hangfejlődési tendencia játékát nyomon kövesse, kölcsönhatásaiban is megfigyelje, érvényességét ellenőrizze, ahol az én első megközelítésem túlságosan durva, ott a durván körülírt hangtörvényt árnyaltabban leírja.
Az őslatin szóalakok, általában az őslatin hangrendszer kikövetkeztetésében természetesen nem támaszkodtam pusztán az összehasonlított latin és magyar szavak tanúvallomására, hanem felhasználtam egyrészt az indogermanisztika, másrészt a finnugrisztika eddig elért eredményeit. Elsősorban A. Meillet és J. Vendryes Traité de gram1naire comparée des langues classiques című, a latin nyelv indoeurópai előzményeit kitűnően összefoglaló művére támaszkodtam, amely mellett még C. D. Buck Comparative Grammar of Greek and Latinjának, valamint Szidarovszky János A görög és latin nyelv hang- és alaktana című munkájának vettem jó hasznát. A finnugor nyelvi kapcsolatokat illetőleg főként Szinnyei Magyar nyelvhasonlításából és Bárczi Géza Szófejtő szótárából tájékozódtam.
Ezek a művek a szakirodalom legjobb művei.
Sokkal rosszabbul álltam szótárak dolgában: a magam szótárait voltam kénytelen használni, jórészt csupa iskolai célokra készült szótárt. Mindez nem sok. Legnagyobb hiányát azonban a teljes magyar nagyszótárnak éreztem, amely felölelne minden irodalmi, köznyelvi, tájnyelvi és régi magyar szót; ennek elkészítése a magyar nyelvtudomány legsürgetőbb feladata.
Szabédi László „A magyar nyelv helye a világ nyelvei között” c. fejezetben így fejti ki az indoeurópai-magyar (urál-altaji) rokonítással kapcsolatos álláspontját:
A tudomány mai állásában bebizonyítottnak tekinthetjük, hogy a magyar nyelv egyike a finnugor nyelveknek, valamint azt is, hogy a finnugor és a szamojéd nyelvek ősrokonok. Viszont eldöntetlen mindezeknek a nyelveknek az altaji meg az indoeurópai nyelvekhez való viszonya. Nem lehetetlen, hogy az uráli nyelvek az altaji nyelvekkel együtt alkotnak egy nagy nyelvcsaládot, az urál-altaji nyelvcsaládot. Az sem lehetetlen, hogy az uráli nyelvek az indoeurópai nyelvekkel együtt alkotnak egy nagy nyelvcsaládot, amelynek egyelőre még nevet sem adott a nyelvtudomány. Ha azonban az uráli nyelvek ősrokonai egyrészt az altaji, másrészt pedig az indoeurópai nyelveknek, akkor nyilvánvalóan az indoeurópai és az altaji nyelvek is ősrokonai egymásnak. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az indoeurópai és a sémi nyelvek ősrokonsága mellett is komoly érvek hangzottak el, akkor az összehasonlító nyelvtudomány előtt álló fő feladatként az indoeurópai, uráli, altaji és sémi nyelvcsaládok történeti kapcsolatainak tisztázását kell megjelölnünk.
Ebben a könyvben az uráli és az indoeurópai nyelvek ősrokonságának bebizonyítására vállalkozunk.
Elöljáróban feltétlenül meg kell említenünk, hogy a mai magyar nyelvtudósok általában nem hisznek talán az urál-altaji nyelvrokonságban sem, de kivált nem az uráli-indoeurópai nyelvrokonságban. Tőlük tehát semmiképpen sem várható az uráli nyelvek és az indoeurópai nyelvek történeti kapcsolatának feltárása és megvilágítása. Mint hitetlenségükre jellemző, árulkodó tényt említem, hogy például a 7000 soros Bevezetés a nyelvtudományba című tanulmányában Bárczi Géza ennek a kérdésnek mindössze két sort szentel, és hogy A magyar nyelvhasonlítás története című tanulmányában Pápay József egyáltalán meg sem emlékezik az uráli és indoeurópai nyelvek összehasonlítása terén kifejtett erőfeszítésekről.
Ez azonban nem elég. A mai magyar nyelvtudósok nemcsak hogy nem hisznek az uráli-indoeurópai ősrokonság feltevésében, hanem azt éppenséggel olyan lidércnek tekintik, amely ingoványba csalja a keresőt. Ezért aztán nemcsak nem igyekeznek előbbre vinni a kérdés megoldását, hanem egyenesen eltanácsolnak mindenkit a kérdéssel való foglalkozástól, szép szóval csakúgy, mint a gúnyolódás mérgezettebb nyilaival. Jellemző például Zsirai Miklós 1943-ban tett ingerült megállapítása: "Az összehasonlító nyelvészet már régesrég észrevette, sőt módszeresen be is bizonyította, hogy nyelvünknek a finnugor nyelvek a rokonai, s csak bizonyos hangulati gátlásokon, romantikus előítéleteken, vak-süket rigolyákon múlt, hogy a tudomány biztos eredményei máig sem tudtak közönségünkben mélyebb gyökeret verni". "Vannak sokan, akik elfogadják ugyan a finnugor összehasonlítás perdöntő bizonyítékait, de keveslik a dib-dáb népekkel való rokonságot, tekintélyesebb ősiségre óhajtoznak, távolabbi rokoni kötelékek kibogozásán fáradoznak”.
Hasonló csúfondáros hangütéssel találkozunk Ligeti Lajos nyilatkozatában is, aki szerint a művelt magyar nagyközönség ahelyett, hogy beérné a finnugrisztika Zsirai emlegettebiztos eredményeivel, „tétován botladozik a délibábkergetőknek, a megszállott sámánkodóknak, a napi politika Sancho Panzáinak egyéni gusztusához, világnézetéhez szabott, egymással homlokegyenest ellenkező elméletei közt, és reménytelenül, kielégítetlenül keresi továbbra is a feleletet a nagy kérdésre: kik is vagyunk, honnan is jöttünk?”
Nem kíméletesebb Bárczi Géza sem, aki a „minden időkben százszámra felbukkanó”„tudománytalan, dilettáns teóriá”-k sorába utalja „a magyarnak ... az angollal, a göröggel ... való rokonítását”.
Nem akarjuk szaporítani a hasonló húron pendülő nyilatkozatok számát, hiszen célunk csupán annak sajnálkozó megállapítása, hogy az uráli és az indoeurópai nyelvek történeti kapcsolatainak kikutatása és feltárása csak a hangadó magyar finnugristák minden támogatása nélkül; sőt csak ellenükre, csak nézeteik és dogmáik ellen vívott harcban végezhető el.
Szabédi László fenti könyvét a megjelenése után bezúzták (nekem a szerkesztőnél megmaradt példányról sikerült másolatot készítenem). A szerzőnek könyve megírására lehetőséget biztosító kolozsvári magyar egyetemet bezárták, Szabédi Lászlót pedig öngyilkosságba hajszolták (az ügy egyik tanúja szerint ez elsősorban a könyv megírása miatt történt). A hazai finnugrászok, akikre Szabédi joggal panaszkodik az előszavában, azóta sem adták ki ezt a rendhagyó könyvet. Ez is arra utal, hogy Ceausescu pribékjei a magyar kultúrpolitika irányítói és a hazai finnugrászok helyett végezték el a piszkos munkát.
Ez a könyv ugyanis az európai nyelvészet játékszabályaira építve bizonyítja be az általában hangoztatott finnugrista korlátok és érvek téves voltát. A szerzőt nem lehet a szakismeret hiányával, vagy alkalmazásának elmulasztásával vádolni. Világossá teszi, hogy természetes és tudományos feladat a magyar nyelvnek a finnugor körön túlnéző, az indoeurópai (és más) nyelvekkel történő egybevetése.
Ha a Szabédi László által a finnugrizmus elé tartott tükör a magyar „nyelvtudomány” szerint mégis görbének bizonyulna, akkor az a finnugrista szabályok és gyakorlat kritikája.
Szabédi László szerint az őslatin és finnugor nyelvek szétválására a Kr. e. XVIII. és XV. század között került sor, valahol a Balkán közelében, talán a Fekete-tenger északi partvidékén. „Ekkor kezdődik a finnugor alapnyelv külön élete.”
Így emlékezik mesterére egyik tanítványa, Szőcs Géza (1994/52):
Szabédi Lászlónak 1947-51 év között diákja voltam, s később is, haláláig, gyakran hallottam őt a magyar nyelv őstörténetéről beszélni. Igen nagy hatással voltak reám érvei, ha nem is abban a formában, ahogy a könyvében megírta, hanem ahogy az előszóban részletesebben és szabadon kifejtette. Az ő hatására tudtam méltányolni azokat a nézeteket, hogy a magyar nyelvnek és rokonainak őshazáját az Alpok és a Fekete tenger északi partvidéke közötti övezetben kell keresni, ő figyelmeztetett először a latin és a magyar szókincs egy része közötti elképesztő összefüggésekre. Paleolatin elméletét azonban sohasem "értettem" meg, az említett szókincsbeli hasonlóságokat inkább egy tágabb indoeurópai - uráli - altáji összefüggés keretében próbáltam értelmezni. Bár abban Szabédi igazát el kellett ismernem, hogy a latin és a magyar között bizonyos megfelelések feltűnőbbek, mint az említett nyelvcsaládok bármelyik két tagja között; (pl. a jövő időnek andó, endő-vel való képzése: írandó, scribenda stb.) úgyszólván páratlanok. Szabédi nem győzött meg azonban a hiányzó láncszemek kikövetkeztetéseivel, amikor pl. azt az egyelőre még nem is ismert szláv szót vagy szóalakot kikövetkeztetik, amelyből egy magyar szónak származnia kell, e módszertől örökre elvették a kedvem.
Hajdú Péter (1976) és az őt idéző Rédei Károly (1998) szintén vitatják Szabédi László eredményeit, a kép mégis másként fest:
Szerintük a szerző ismeretei széles körűek, érvelése logikus, imponálóan hatalmas anyaggal dolgozik, ez a műve mégis sikertelen. Mélyrehatóan méltatják Szabédi László tudósi erényeit, s egyúttal alapos bírálatnak vetik alá a „zsákutcába vezető” elméletet: először is a vállalkozás emberfeletti voltára kell felhívnia a figyelmet: az indo-uráli problémát nyelvészek hada próbálta dűlőre vinni, e kutatások egymásra épültek - ahogy ez a tudományban szokásos - és az utóbbi évtizedekben már a talány megfejtésének legvalószínűbb útjai is megmutatkoztak. Szabédi gyökeresen szakít az eddigi tételekkel, és egy teljesen új magyarázó elvet próbál következetesen érvényesíteni könyvében. A teljesítmény iránti elismerés, a hírnév és a kegyelet nem lehet azonban egyedüli értékmérő őstörténetének megmérettetésében. A mércét a nyelvészeti kutatás nemzetközileg érvényes normái adják. Már most megmondjuk: e mérlegelés eredménye sajnos a vállalkozás sikertelenségét mutatja.
Szabédi módszerére jellemző, hogy "adatait addig gyúrja-alakítja, míg belőlük az elmélete számára kedvező eredményt ki nem kényszeríti". A finnugor és indoeurópai nyelvcsalád rokonságát bizonyosra veszi. Szerinte a finnugor alapnyelv az indoeurópai alapnyelvből vált ki, annak ugyanolyan egyenes folytatása, mint a germán, a szláv és a román nyelvcsoportok. A finnugor nyelvek helyét közelebbről úgy határozza meg, hogy azok az úgynevezett őslatin (vagy: italióta-finnugor) származékai. A szerző szerint az őslatin egység Kr. e. a XVIII. században szűnt meg, az italióták ekkor költöztek az Alpesek és a Fekete-tenger közötti térségből a Pó síkságára; a Kelet-Európában maradt őslatinok nyelvjárása a következő másfélezer év alatt fejlődött finnugor alapnyelvvé. Az eddigi kutatások szerint a finnugor egység felbomlása Kr. e. 3000 körül mehetett végbe. Szabédi a szétválást sokkal későbbre teszi (a Kr. e. XVIII. századba), ezáltal felborítja a finnugor és a magyar őstörténet kronológiáját. Például az ugor egység megszűnését kénytelen a Kr. u. IX. századba tenni; ez viszont a honfoglalás előtti török jövevényszavaink újraértelmezésére kényszeríti. Úgy véli, hogy egy részük magyar jövevényszó a törökben, más részük az urál-altaji és indoeurópai nyelvrokonság bizonyítékai közé utalandó.
A nyelvtani rendszert vizsgálódásaiban elhanyagolja, ehelyett a szókincsbeli egyezéseknek tulajdonít jelentőséget. Éppen ezért félezer oldalon százszámra közli nyakatekert magyar-latin szóegyezéseit.
A nyelvtudomány szigorú szabályokkal, hangfejlődési tendenciákkal dolgozó tudomány. Szabédi könyvében más módszertani gyakorlat érvényesül: a magyar és a latin szó hangalaki különbségeit 5-6 közbeiktatott fejlődési formával próbálja áthidalni. A metódus lényege: föltett alakokkal elöl-hátul addig koptatni az „őslatin” formát, míg egy magyar szó elő nem állítható belőle.
A gombjára tették azt, amit előbb képen közreadtál. Kb. 2-3 cm átmérőjű lehet. Ez a tű akár 20-25 cm is lehetett, ruhatartó volt, általánosan elterjedt.
Nemeskürty István (1996/143-144) szerint egy "egyelőre kisebbség is erősödik és szerveződik, amely a jelen miatti keserűségében turáni álmokat kerget. Eszményképük a pogány magyar. Egész keresztény ezer évünket legszívesebben kihajítanák az ablakon – miként a nemzetköziség hívei is, csak más előjellel – és visszatérnének a rovásíráshoz és a sumér mitológiához. Nem veszélytelen ez a csoportosulás sem. Már a két háború között is működtek, sok bajt keverve, sok kárt okozva."
„a legkülönbözőbb és egymásnak nem egyszer homlokegyenest ellentmondó nyelveredeztetési és őstörténeti agyszülemények - noha bizonyos ellenzéki körök támogatását élvezik - voltaképpen a sok vonatkozásban nemzetellenes liberalizmus malmára hajtják a vizet. Az etruszkokkal, szkítákkal (szittyákkal), hunokkal, törökökkel, sumerokkal való rokonítás - hogy csupán a legdivatosabbakat említsem … - olyan tömény esztelenség, ami csak zűrzavart kelthet a tájékozatlan vagy kevésbé tájékozott fejekben. Ez a káosz viszont gyökértelenségérzést, identitásvesztést, nemzetietlenné válást idézhet elő.” Rédei Károly (1998/122)
Ábrázolásod bronzkori bronztűkről is ismert a KM-ben. Eredete így valószínűleg valóban a sztyeppe lehet, hisz ide onnét (is) jött. Közös sztyeppei örökségre gondolok a pártus és itteni párhuzam miatt.
a 426 már szép, míves darab, de sajnos indulat szülte, a stílusa is olyan mancsos-demszkys-parvenüs. árad belőle mindenki mély lenézése, ez nyilván a belvárosban így sikkes. szerintem kerekíts belőle drámát és add elő valahol egy faluban. azt hiszem, még az első felvonás alatt elsimítják a rajtad lévő egyenetlenségeket.
mindenesetre a magadra vett szerep további jellemvonásaid felismerésére alkalmas. végtelenül sajnállak rombolásaid közben, és hogy ugyanakkor a "nagy gyűlölködőtől" még eddig sem tudtunk meg semmit. a sok "baromságot" már előre kiosztottad, mint bő szókincsed mintapéldányát.
persze, ha az ember olyan balfácán, hogy vadliberálisok fórumán irogat, a hozzád hasonlók megjelenése sem nagy csoda.
mondd csak, jól fizetik a vamzerügynököket a honlapon? mennyi egy gyalázkodó beszólás? 5 vagy 10 ezer? topikrombolás 20-30 lehet, hisz ez a rovó különösen veszélyes alak. ráadásul ért is valamihez, hohó, ez már 40-50 is meglehet! vagy esetleg csak ingyen, merő gyűlölködésből szennyezed a fórumot?
"Hátul kötöm a sarkad, a sark különben is hátul van, tehát tréfás fenyegetés." Én nem venném olyan tréfának: ez egy keleties kivégzési forma, amikor a sarkadat a tarkódra, teszik, és egy derekadra helyezet kötéllel a gerincedet eltörik.
Párthus kori örmény tál Armavirból. A díszítés egyes részletei a magyar fazekasjelekre, székely rovásjelekre és a Szent Korona áttetsző pártadíszeinek mintájára emlékeztetnek.
Aztán, amikor Totyától kaptam egy rend tiszta ruhát, a szokásához híven megint jól felbosszantott. Arany pofa ez a totya, de mindég oktatni akar. Azt mondja, hogy aki nem tanul az egyszer már megtörtént dolgokból, azaz a történelemből, azt újra és újra ki lehet fosztani. Én azért vagyok ágrólszakadt, mondja Totya, mert sose tanultam. Bezzeg az az autós, aki ismerte Badinyit, meg Szeminót, az nem árul hajléktalanújságot, az Tojotában feszít.
Ez persze egy hülyeség. Az a pasas nem is úgy nézett ki, mint egy inszeminátor, azaz semmi köze nem lehet az autójának a szeminóismeretéhez. Ez a két dolog nyilvánvalóan nem függ össze.
Úgyhogy a Totya csak hadd mondja a magáét, rajtam nem tud segíteni.
Az őstörténetben nagyon sok minden bizonytalan. Az azonban bizonyos, hogy a finnugrista őstörténeti elképzelés téves.
Amit te őstörténeti maszlagnak nevezel, az a múlt feltárását célzó kutatás. Több igazság van ezekben, mint a finnugrista dogmákban. A felvetett ötleteket természetesen meg kell vizsgálni és rostálni. De az irány jó: szélesebb körben kell körülnézni, ha az eddig szükre szabottban nem találtuk meg az őseinket.
Ha a finnugrizmus ehhez nem talál adatokat és módszertant, akkor egyrészt nem kellene elvetnie az alternatívok által felkínáltakat; másrészt módszert kellene váltania.
Kezembe vettem a "Fedél nélkül" paksamétámat és megindultam feléje. Jóindulatú arccal nézett rám a vezető, éreztem, hogy segíteni fog.
Nyújtottam feléje az újságot: - Uram, megszánna egy kis apróval? - Emeld fel a fejed testvérem és büszkén nézz körül. Tiéd az egész világ. - Uram, én napok óta nem ettem, ... meg hát egy kis bor is jól esne ebben a hidegben. - Barátom, viselkedj méltósággal. Világverő királyok sarja vagy. - Én? Már atyám és annak atyja is kétkezi munkás volt... - Távolabbi ősökről van szó, barátom. - Nahát! Valami váratlan örökség? - Bizony az, ha nem is olyan közvetlen, mint amire gondolsz. - Ez biztos? Maga honnan tudja ezt? - Semino és társai ... - Nem ismerem őket! Soha nem találkoztam velük és nem vállalom a szembesítést. - Ne félj testvérem, nem üldöz senki téged. Semino és társai a legnagyobb jótevőid.
A keresztút lámpája már sárga lett, kezdtem ideges lenni: - Azt még mondja meg, hogy hogyan jutok az örökségemhez? - Badiny Jós segít neked a helyes utat megtalálni.
A lámpa zöldre váltott, a vezető barátságosan biccentett és gázt adott.
Eltöprengtem.
- Hmmm... Badiny-Jós? Ez biztos valami ügyvédi iroda lehet. A Totya talán ismeri. Holnap kellene valahonnan egy rendes ruhát szereznem.
A sarok kérdését a mitológia felől is meg lehet közelíteni.
Az "s" rovásjel hegyet ábrázol, méghozzá az északi sarok hegyét, ami a Föld forgástengelyeként is szolgált. Ezért lehet gömbölyded és csúcsos is a jel teteje. Ez egyébként inkább függhetett az írástechnológiától. Agyagba karcolva, kőbe vésve, papírra írva lehetett gömbölyded, róva azonban nem.
Ez a sarok-hegy a világoszlop töve. A világoszlop felső része pedig a Tejút, azaz egy folyó. Ezek együtt az égbe vezető utat jelentik.
Ezért van az, hogy a magyarban a sarok nem csak az asztal sarkát jelenti, hanem az ajtó és ablakszárny sarokpántját is, amely körül elfordul a szárny.
A CzF szótár jól szedi össze a párhuzamokat, de a forgó jelentést nem vette észre.
Akinek van földje, nem termelhet, mert nincs fizetőképes kereslet. Akinek nincs termőföldje, az meg nem tud fizetni a sivatagban. Ergo te nem termelhetsz jótéteményből, mert éhen halsz, ergo az is éhenhal, akinek termelhetnél.
Érdekes, ettől ma senki nem lesz ideges, pedig 1-2 milliárd embert így éhenhalásra ítélt egy gazdasági rend.
A téma zárásaképpen szeretném azt a megjegyzést fűzni a "demonstrációhoz", hogy (Idézve a Népszabadság OL /NOL/ BIL 2005.február.22.) szerint Percenként tönkremegy egy családi gazdaság az EUban, miközben az egy főre eső vetésterület 1981-re 0,16 hektárra zsugorodott, míg mára már 0,12 az egy főre jutó terület. A hozamok viszont jelentősen nőttek, ami azt jelenti, hogy a termőtalaj a végkimerülésig van kizsigerelve. Ezt PAUL NICHOLSON az Európai Családi Gazdálkodók Szövetségének baszk elnöke fejtette ki, egyben arról is tájékoztatta a jelenlévőket, hogy az elmúlt csütörtöktóől a baszk termelők is ugyanilyen meggondolásokból kezdenek tüntetni...... A világ lakosságának 55 %-a a mezőgazdaságból él, Tíz évvel ezelőtt 150 millióan éheztek, ma 800 millióan, ennek az éhező tömegnek az 55 %-a falusi...
Róna-Tas András szerint „két nyelv akkor rokon, ha a közös alapnyelv és az ő nyelvi rendszerük között folyamatosság állapítható meg” (1978/372). A definició alkalmazásához azonban ismerni kellene az alapnyelvet, valamint a folyamatos változás elveit és tényeit.
Götz László (1994/444) joggal kérdezi meg, hogy hol és hogyan lehet a fenti nyelvrokonság-meghatározásban megkövetelt nyelvrendszerbeli folyamatosságot kimutatni, amikor majd 3000 éves űr tátong az obi-ugor nyelvemlékek és a feltételezett "alapnyelv" kora között, s ráadásul ez az állítólagos alapnyelv is teljesen ismeretlen?
Rámutat a finnugrista érvelés elképesztő hibájára:
Miféle módszer az, ha ezt a "folyamatos mozgást" úgy akarjuk kimutatni, hogy először a mai obi-ugor nyelvekből és a magyarból egy előre megfogalmazott tétel szerint - például a "szabályos hangváltozások" segítségével - kikövetkeztetünk egy hipotétikus "alapnyelvet", majd ezután ugyanazon létra fokain visszafelé lépkedve, e műalapnyelv "leggyakoribb részrendszereinek folyamatos mozgását" visszavezetjük a mai vogulig és magyarig? Ez esetben nem tettünk mást, mint önmagunkat csaptuk be. Az ilyen módszer csupán szemfényvesztés, circulus vitiosus, azaz egy helyben topogás, de semmiképpen sem tudományos bizonyítás.
A szellemes finnugrista „bizonyítási eljárás” lényeges vonása, hogy akkor is felhasználható a finnugor rokonság „bizonyítására”, ha az alapnyelv rekonstrukciója, vagy a „folyamatok” elképzelése hibás; sőt akkor is, ha az alapnyelv egyáltalán nem létezett.
In the Indus script, numerals are marked by repeating a short vertical stroke the required number of times. The pictograms of 'six' (six short strokes divided to two lines) and (on its left side) 'fish' together form a syntactic unit (Fig. 13f). It corresponds to the compound aru-meen 'six-star' occurring in Old Tamil texts and denoting the asterism of the Pleiades. This constellation was the first one in the ancient Indian star calendar whose conjunction with the sun at the vernal equinox marked the new year around the 23rd century B.C.
1. Hebrew and Sumerian 2. Permission to Use Cuneiform Writing Sample 3. Timeline of Mesopotamian History 4. Sumerian Version, Biblical Story of Job 5. Sumerian True Type Font 6. "pukku" and "mekku" in Gilgamesh 7. Sumerian Language ba- Prefix 8. Sumerian Eden? 9. Hungarian and Sumerian 10. Enable Sumerian True Type Font 11. Development of Cuneiform From Pictographs 12. Sumerian Word for Venus 13. Sumerian Alphabet? 14. Sumerian "mashkim" as Demons? 15. Zecharia Sitchen; Sumerian Language Suppressed? 16. Hebrew ELOHIM 17. Sumerian Proverbs Page 18. Sumerian Audio File?
Az összefüggések érdekesek és jó lenne többet tudni róluk. Ha a magyarban az "s"-nek egykori sarok "szár Óg", azaz "Óg király" értelmet tulajdonítunk, akkor talán ugyanennek az ősvallási képzetnek a nyomait mutattad most fel.
Óg Básán királya volt az Ószövetség szerint a sémi népek honfoglalása előtt.
