Reggel volt, és ilyenkor mindig bebújok a kemencébe a forrón tűző nap elől. Egyszer csak észrevettem, hogy ott ül előttem egy palack száraz vörösbor. Mikor észrevett, elkezdett belőle folyni a testes panaszáradat. Sokmindent mondott, nem is emlékszem minden szavára, de nagyon sokszor ismételgette ezt a mondatot:
–Mindig is pince-ideg akartam lenni, és most tessék!!! – és ilyenkor mérgesen csörrent egyet.
Összeráncoltam a homlokomat és gyanakodva méregettem. Valami furcsa van ezzel a palackkal kapcsolatban, de mi lehet az? Aztán rájöttem, hogy nem a palack zavart össze, hanem a mellette ülő tapír, aki egyik kezével az orrát túrta. Valószínűleg hosszasan bámulhattam, mer’ odaszólt hozzám és azt mondta:
–Te meg mit bámulsz rám, mint egy borjú?
–Hogy én? – kérdeztem vissza.
–Igen, hozzád beszélek, te kis vörös. Mit csinálsz itt az én kemencémben? De végülis mindegy. Maradhatsz. De meg kell hallgatnod a verseimet! – mondta, és rögtön el is kezdte szavalni az egyiket, mielőtt akármit is mondhatta volna:
Asztalon a tapír,
Felette a radír
Miután elszavalta, a keze ügyében levő kanállal mélyen beletúrt a fülébe, majd utána a tartalmát egy laza mozdulattal szétkente a nadrágján.
Szívesen hallgattam volna még a tapír verseit, de ma elígérkeztem az egyik kémény ismerősömhöz (akit Laborcz utcai Ericsson épületéből tisztán lehet látni) , szegény ugyanis öreg és mostanában sokat betegeskedik, én meg segítek neki telefüstölni a várost. Igazából már egy kicsit megbántam, hogy akkoriban felajánlottam neki a segítségemet, egy jó ideje ez inkább csak teher számomra, (a nyomtatott valtozatban ez a sor at van huzva) de hát az ígéret szép szó, ha betartják, úgy...
Ekkor fenyegető mordulást hallottam és egy pillanatra látni véltem egy fejnélküli lovast is elsuhanni, valószínűleg tőle származhatott a hang. De ez csak egy pillanatig tartott. Arra gondoltam, hogy nem törődök vele, vállamra kaptam két szatyornyi Szofi extra lájtot meg egy karton gyufát, elbúcsúztam a tapírtól és útnak indultam a kémény felé.
Útközben egy csupa-szakáll, torzonborz és büdöt törpe állított meg és azt mondta:
–Hohó, állj csak meg, én vagyok a Kákalaki Akka! Tudod, én vagyok a legelvetemültebb ember, aki csak létezik a földön. Az emberek gyűlölnek engem, nem csak azér’, mer’ elképesztően ronda és büdös vagyok, hanem mer’ itt belül, a lelkem mélyén is egy szemét, egy rongy alak vagyok. Nem törődök másokkal, sőt, gyűlölöm is őket, önző vagyok, kegyetlen, nincs a szívemben egy csöpp szeretet sem, és még ezen felül kibaszottul rondán káromkodom, hogy a jó mocskos kurva élet baszná ki anyádból a belet! – mondta, majd köpött egy velőset és leült egy földön heverő közeli kőre.
Erre én azt mondtam neki:
–Szeretet annak, aki leül.
A Kákalaki Akka összeráncolta a homlokát és gyanakodva méregetett. Kisvártatva megkérdezte:
–Te tényleg képes lennél szeretni, csak azér’, mer’ leültem, baszki?
–Igen. – mondtam neki.
–Oszt mé’, he?
–Tudod, van egy barátom, akit úreszternek hívnak. Kinn lakik CsabaRákoson. A becsületes neve Zoltán Imre, de ő igazából mindig fordítva mondja az összetett szavakat. Ő igazán bölcs, és én hiszek neki, és ő mondta nekem egyszer azt, hogy szeretet annak, aki leül. Azt is mondta még régebben, hogy a remény a szelencében maradt. Nem értem, mit akart ezzel mondani, csak annyit tudtam, hogy igaza van. De hiszen persze, hogy igaza kell, hogy legyen, hiszen ő próféta, és a prófétáknak mindig igazuk van...
–No, most aztán elég ebből, jó, különben úgy szétkaplak, hogy tapírmagod sem marad!
A fejnélküli lovas volt az. Elég fenyegetően nézett ki. A Kákalaki Akkával összeráncoltuk a homlokunkat és gyanakodva méregettük. Ugyanígy tett a tapír is, miközben egyik ujján egy merőkanalat egyensúlyozott. Most már kezdtem összezavarodni, főleg amiatt, hogy nem igazán tudtam eldönteni, kihez beszél a lovas, lévén nem lévén tekintete. A Kákalaki Akka sem tudta, de ő talán örült, hogy minden visszakerült a régi kerékvágásba, hiszen az előbb szemmel láthatólag zavarba hoztam. Szerintem a tapír se tudta, de őt most jobban lekötötte a merőkanál, minthogy ilyeneken törje a fejét.
–Hozzád beszélek, te kis vörös! – szólt újra a lovas – Ideje lenne befejezni, nem gondolod?! Ha nem tudnád, ez itt az Index Teljesen Értelmetlen Hozzászólások topicja, én pedig a moderátor vagyok. Ide csak és kizárólag teljesen értelmetlen hozzászólásokat lehet írni!
–De hát miért? – kérdeztem vissza csodálkozva. – Nem volt ez teljesen értelmetlen?
A fejnélküli lovas, ha lett volna arca, biztos megenyhült volna, mindenesetre a hangja már egy kicsit kellemesebbé vált:
– Jó, jó, az igazat megvallva, az eleje teljesen értelmetlen volt. Meg volt ott valami tapíros vers is. No, az például tetszett.
–Aha. – mondtam szemeimet egy kicsit lesütve. – Igazából azt a verset én írtam, csak egy kicsit szégyenlős vagyok és nem mertem elmondani, ezért inkább a tapír szájába adtam a szavakat, ugye, hogy így volt? – néztem rá a tapírra, de gyorsan elvettem róla a tekintetemet, mert olyan helyeken turkált a merőkanállal, ami túlment minden jóízlés határán.
–De visszatérve a lényegre – vágott közbe a lovas – egyszer már figyelmeztettelek, mikor az ígéretekről írtál.
–Asszem, igazad van. Azt talán nem kellet volna. Ki is húzom majd, rendben?
–Oké. Húzd csak ki, sőt, húzd ki most. Aztán ott van a másik dolog is, az a szeretetes. Szeretni valakit, csak azért, mert leül, ennek, nos, ahhoz, hogy szeress valakit, nem kell komoly okot találnod, így szerintem ennek van értelme.
Zavaromban lesütöttem a szemeimet és elkezdtem a szakálammal babrálni. Ezt csináltam egy darabig, majd felemeltem a fejem és megpróbáltam büszkén a fejnélküli lovas szemeibe nézni:
–Jó, akkor abbahagyom.
