Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
Egyetértünk Hegedűs Józseffel akkor is, amikor a különféle tudományok között, a megbízhatóságukat illetően tapasztalható, a természetükből fakadó, lényegi különbségekről beszél, amelyek a műszaki tudományok előnyét és a nyelvészet, őstörténetírás hátrányát mutatják. Például egy nyelvész, éppen a képzettsége miatt, az egyetemeken kultúrpolitikai nyomásra tanított prekoncepciók alapján állva gyakrabban tévedhet, vagy a nyelvészet egzaktságának alacsonyabb szintje miatt korrumpálhatóbb, mint egy mérnök, aki a nyilvánvalóbb természeti törvények miatt még egzisztenciális okokból sem vállalkozhat, mondjuk az örökmozgó feltalálására.
Amiből a napnál világosabb, hogy a nyelvészek megállapításait eleve nagyobb bizalmatlansággal kell kezelni, mint a műszaki tudományok képviselőiét.
Ebből következően a közember számára alig marad több fogódzó a józan eszénél és a tekintélytiszteletnél, ha választania kell az elméletek között.
Szőcs Géza (1994/19) így ír erről: Nagyon nehéz bebizonyítani, hogy egy nyelvészeti felfogásnak, vagy elméletnek igaza van-e, vagy sem. Hiszen állíthat akármit, az élet gyakorlata nem fog rácáfolni. Hol a gyakorlat próbaköve a nyelvészet esetében, hol van olyan eset, amikor igenis kiderült, kinek mennyit ér a tudománya?
Nos, ilyen eset volt a sumér nyelv felfedezése, rekonstruálása. S nem tagadhatom, hogy ami a suméristák komolyan-vételét illeti, az részemről pusztán tekintélyi érvekre támaszkodik.
Oppert, Hinck, Rawlinson és társai olyan kétes krix-kraxok alapján, amilyen néhány ékírásos tábla, kihámoztak és megfejtettek egy addig tökéletesen ismeretlen nyelvet és ezt a felismerésüket később százezernyi régészeti lelet és megannyi belőlük kibontható történelmi, néprajzi, művelődéstörténeti adat igazolta. Ugyanakkor az ellenfeleik – akikre többek között Komoróczy ma is támaszkodik – minden ragyogó érvelésük, nyelvészeti iskolázottságuk és felkészültségük ellenére, hiába tagadták egy fél évszázadon át, a sumér nyelv mégis létezett. A felfedezőknek volt igazuk. Most Komoróczyék azzal érvelnek, hogy jó-jó, létezett sumér nyelv, de az nem olyan volt, hanem „másmilyen", ám számomra itt érvényesül a tekintélyi érv: abban, hogy milyen is volt ez a sumér nyelv, inkább hihetünk azoknak, akik képesek voltak meg is fejteni, mint azoknak, akik képesek voltak a létezését is tagadni!
Komoróczyval szemben még egy tekintélyi érvre hivatkozhatok: ő úgy tesz, mintha sohasem hallotta volna Leonhard Woolley nevét, aki UR városát kiásta. Komoróczy antologiájának hatalmas bibliografiájában nem tesz említést róla, de így jár el legújabb pamfletjében is. Azonban olyan tudományos értékű sumerológia, amely Woolley munkásságát ignorálja, nem létezik! Különben is az UNESCO Woolley-t bízta meg egy őstörténeti tankönyv megírásával és nem Komoróczy kedvenc tekintélyeit. Ezért kénytelen vagyok Woolley tekintélyére hallgatva tudomásul venni, hogy a sumér nyelv és a magyar nyelv között lehet annyi hasonlóság, hogy azt legalább kutatni érdemes. Tehát nem a saját, hanem Oppert, Sayce, Lenormant és mások, legújabban meg Woolley sumerológiai tudására hivatkozom. Komoróczynak nem az én tudásomat kell vizsgáztatnia, hanem a felsoroltakét. Komoróczy egyhelyt rólam ilyen kifejezést használ: "vakmerő kritikátlanságában odáig merészkedik" stb. Annyira azonban "vakmerő kritikátlan" mégsem voltam, mint ő, hogy a terület legnagyobb tudósainak nevét és munkásságát a kérdéssel kapcsolatban tudomásul se vegyem.
Róna-Tas András állapítja meg, miszerint "A nyelvtudomány alapjait ma már hosszú egyetemi tanulmányok révén sajátítja el a szaktudós, s ezek közé tartozik a nyelvrokonság bizonyításának kérdése is." (1978/388). Az idézetben fontos a "ma már" kitétel, ugyanis többen a régi idők tudósaitól is megkövetelik a megfelelő, lehetőleg a megszokott, "hivatalos" keretek között mozgó tanulmányokat. És éppen itt bukkan elő a zűrzavar, a csőd – mondja Hegedűs József.
Mert például Edisonnak úgyszólván semmi iskolázottsága nem volt, mégis ő a minden idők koronázatlan feltaláló-zsenije. Ugyanakkor Hunfalvy Pálnak, jeles nyelvészünknek volt ugyan egyetemi végzettsége, de az éppenséggel a jogi egyetem volt. Ráadásul eleinte hadilábon állt a magyar nyelvvel is (mivel nem magyarnak született), de megtanulta, mi több, elsajátította a korabeli magyar nyelvészetet, s jelentős mértékben járult hozzá az akkor még gyenge lábakon álló finnugor nyelvészet megalapozásához.
Ám van egy furcsa ellenpélda is: Cserép József kiváló klasszika-filológus volt, bölcsészdoktori címet nyert Sallustius történetírói munkásságából, ezenkívül gimnáziumi tankönyveket is írt, majd 1889-ben Kolozsvárott magyar nyelv- és irodalom szakon kiegészítő oklevelet szerzett. Ezzel a kitűnő egyetemi végzettséggel egyetemi tanári kinevezését sokan szorgalmazták, azonban súlyos teherként nehezedtek rá a fantasztikus magyar eredetmítoszokat felsorakoztató könyvei. (Például: Nagy Sándor "matyó" magyar király volt stb.)
Mint Hegedűs József mondja: az említetteken kívül még számos "pozitív" és "negatív" példával élhetnénk, amelyek mind azt bizonyítanák, hogy a megelőző korokban egy-egy tudós tevékenységének eredményét nem mindig lehet kizárólagosan az előképzettséggel minősíteni.
Hegedűs helyesen ismeri fel, hogy a szakirányú képzettség nem feltétlenül szükséges, de nem is elégséges a maradandó tudományos teljesítmény eléréséhez. Hozzátehetjük: ahhoz a szaktudáson kívül olyan személyiségjegyekre is szükség van, mint a becsület, a lényeglátás képessége és társai, amelyek meglétét és minőségét korántsem lehet hitelt érdemlően igazolni egy szokásos egyetemi diplomával.
Köszönöm! Pihenésről azonban szó sem volt. Kimeszeltem egy szobát, lenolajjal lekentem egy pórfödémet, átlakkoztam egy csomó bútort, képkeretet és persze annyit takarítottam, hogy kétfelé állt tőle a fülem. Még ma is borzongás fog el, ha visszagondolok rá. De szebb lett a ház tőle. Kár, hogy éppen akkor kell otthagyni, amikor a legszebb.
Ha már ilyen nagy Rédei hívö vagy , tedd melléje Bakay és Marácz válaszát is. Hadd olvassa a jónép azt is.
És majd utána eldönt, jó-e ez neki, vagy nem!!!!!
Nem te fogod beszugerálni a saját véleményedet. Sajnos a demokrácia bonyolult dolog, fel kell készülnöd, hogy nem értenek veled egyet. És attól kezdve nem oszthatod az écát.
Mindettöl függetlenül a balkanizálódási folyamatot én leginkább Rhédey és a te buta agyadban tudom érzékelni.
Hogyan is gondolhatod, hogy tiszteletre méltó komoly tudósaink lenyűgöző eredményeivel viccelni mernék.
Előbb vágatnám le a karomat.
Varga Csaba ezeket a korszakalkotó felfedezéseket HAR című könyvében tette közkinccsé.
De száz topic is kevés lenne, ha le akarnám írni mindazokat a páratlan felismeréseket, amelyekkel hű olvasóit elkápráztatja. Büszkén mondhatom, hogy "Én is ott voltam!", egyike voltam ezeknek a szerencsés embereknek.
"Hibájának tekintjük ugyanakkor, hogy az elméleteket csak „hasonlítási találgatás”-nak aposztrofálja, azaz érdemi vizsgálat nélkül, egységesen alábecsüli őket."
Valóban megbocsáthatatlan hiba tiszteletre méltó komoly tudósaink csillogó elméinek termékeit alábecsülni.
Hogyan is feledkezhetnénk meg például arról, ahogy Varga Csaba átvágja a gordiuszi csomót és a latin COITUS szóban felismeri a magyar KETTŐST, vagy hogy regényes képzeletét az akadémiások rendbeszedésére kieresztve kristálytiszta logikával kimutatja, hogy a görög PHALLOS és a latin FELLATIO a magyar FELÁLL rokonai.
Elképesztő botorság lenne ezeket a tudományos gyöngyszemeket "hasonlítási találgatásoknak" minősíteni.
"Ti meg fogjátok, hogy asszomgya: kuvasz = ku + assa."
Ez is mutatja tiszteletre méltó komoly tudósaink szellemi fölényét más népek habókos bolondjaival és a finnugor mese hirdetőivel szemben.
Ugyanis ennek az fölénynek a birtokában bizonyítás nélkül lehet állítani, hogy a "ku" és az "assa" sumér szavak kutya és ló jelentéssel, akkor is, ha nem tudunk felmutatni ilyen szavakat a sumér szótárakban.
Ez az az előny, amit a gondolkodásban megrekedt akadémiaiak képtelenek behozni, míg tiszteletre méltó komoly tudósaink felhasználhatják a magyar nyelvtudomány kátyúba jutott szekerének kimozdítására.
Egyszerűbben meg lehet fogalmazni, hogy miért vagytok népszerűek:
- a tudományos nyelvrokonitás bonyolult. Ahhoz hogy vki megértse, előbb be kell vágnia a hangváltozási törvényeket (korszakokra lebontva), majd ezek alapján értelmezni az adoitt kifejezést.
Ti meg fogjátok, hogy asszomgya: kuvasz = ku + assa.
Gondolkodás ohne, itt a kész, egyszerű, explicite, fogyasztható - ámde tudománytalan magyarázat.
Ezt egy finnugrász nyelvész mondta anno aki a nemzetellenességgel aligha vádolható Károlin oktat.
A tudományos könyvkiadás súlyos anyagi gondokkal küszködik, egyre kevesebb a lehetőség tudományos művek publikálására. Ugyanakkor az egyre szaporodó kiadók ontják a nemzetbutító sajtótermékeket (könyveket, füzeteket), köztük szép számmal áltudományosnak is alig nevezhető nyelveredeztető és őstörténeti fércműveket. A dilettáns nyelvészeti munkák színes skálája arról tanúskodik, hogy alig van olyan ókori vagy jelenkori nyelv, amellyel a magyart ne hoznák rokonsági kapcsolatba, vagy amelyet ne a magyarból származtatnának. Egyik-másik áltudományos könyv és füzet – nyilván üzleti okokból – bebocsátást nyert komoly, tudományos könyveket árusító boltjainkba is. Ha a Magyar Tudományos Akadémia és más tudományos intézmények, körök nem emelnek gátat a tudománytalan fércmunkák áradatával szemben, félő, hogy a széles olvasóközönség körében kialakul egy áltudományos szubkultúra. A délibábkergető őstörténeti és nyelvészkedő gondolatok legtöbbike a magyar értelmiség egy részében – a nem humán képzettségűek körében – hitté, rajongássá vált, és „hitbéli meggyőződésükben” elítélik, nemzetellenesnek tartják a tudományos finnugor iskolát. Ha nem szállunk szembe időben ezekkel a téveszmékkel, bekövetkezhet a magyar őstörténeti ismeretek balkanizálódása"
Rédei jól írta le 1998-ban, azóta ez fokozódott, már lényegében be is következett a balkanizálódás.
Azt ugyan nem tudom, hogy az Akadémia hogyan tudna gátat emelni, hiszen a könyvkiadás szabad, bármit ki lehet adni és ez így van jól.
Amit azért tudott volna tenni, az az, hogy megfelelő ismeretterjesztő információs anyagokat tett volna közzé interneten és könyvekben.
Nem tette.
"A délibábkergető őstörténeti és nyelvészkedő gondolatok legtöbbike a magyar értelmiség egy részében – a nem humán képzettségűek körében – hitté, rajongássá vált, és „hitbéli meggyőződésükben” elítélik, nemzetellenesnek tartják a tudományos finnugor iskolát"
Én is azt látom, hogy a tipikus beetethető közönség a mérnökök közül kerül ki.
Ennek meg is van az oka.
A humán képzettségűek jelenleg még viszonylag immunisak, mert eléggé jellemző rájuk a mesterekbe vetett hit és a nem eléggé kritikus gondolkodás. Ezért nem könnyű átcsábítani őket.
De ha egyszer majd a Liszenkók oktatják őket, akkor ugyanígy azokat fogják követni.
A reáltudományos képzettségűek szintén viszonylag immunisak, mert elegendően fel vannak készülve elméletek kezelésére, az alapfeltevéseik megértésének szükségességére és érvényességük korlátainak figyelembevételére.
A mérnökök viszont képzésükben kész elméleteket ismernek meg, ezek használatát megértik, de kritikai elemzés nélkül és ennek szükségességét, kevés kivétellel, általában nem is érzik.
Mivel képzésük során megbízható anyagokból tanultak, ezért nem szoktak hozzá, hogy minden közlést ellenőrizni kell, ez az ellenőrzés a források nehéz hozzáféhetősége miatt nem is könnyű, így könnyen beveszik a legnagyobb valótlanságokat, ha az a hitelesség látszatának mázával van leöntve.
Örvendetes tényről számol be Domokos Péter (1998/10), amikor azt írja, hogy „érkeznek az egyetemre hallgatóink – olykor … eleve fenntartásokkal az úgynevezett „hivatalos” tanítással szemben. Gyanítható az iskolai, családi háttér.”
Örvendetes ez a híradása, mert arról tanúskodik, hogy a családok és az iskolák – a könyvkiadás állami monopóliumának megszűntével – egyre inkább be tudják tölteni a szerepüket. A civil társadalom nagykorúságának, a nemzet erejének jele ez a jelenség, amely riadalmat keltett a finnugrista „tudomány” berkeiben. Domokos Péter nem örül ennek, de ez természetes. Ő azok közé tartozik, akiken éppen átlép a történelem.
Finnugor nyelvrokonságunk ténye – állapítja meg Hegedűs József (2003/11) – hazánkban nem eléggé közismert és elismert. Bizonyos értelmiségi körökben nem tekinthető általánosan közkedveltnek. Szó sincs itt a nyelvrokonok lekicsinyléséről, kiváltképpen nem a finnekkel szemben. Ellenben gyakran hallani ilyen megjegyzéseket: "... mi közünk nekünk a vogul medveénekekhez, mikor a 'medve' szavunk nem is ugor, hanem szláv eredetű?" Alkalmam volt olyan nyilvános nyelvészeti konferencián részt venni, ahol az előadóterem érdeklődő értelmiségiekkel volt zsúfolt. Óriási többségük (amennyire értékelni lehetett) még távolról sem rokonszenvezett a finnugor nyelvészettel. Nem is olyan régen több hasonló meglepő élményben volt még részem, de taglalásuktól most eltekintek. Az viszont elgondolkodtató, hogy számos külföldön élő magyar gondolkodása egészen más pályákon mozog, mint amit objektívnek tarthatnánk. E negatív jelenségeket kényelmesebb „a kutya ugat, a karaván halad” közmondással elintézni, vagyis semmit nem tenni ellene. Ezt azonban a XXI. század hajnalán a magyar nyelvtudomány nem engedheti meg magának, de főként nem védekezhet azzal, hogy szándékos tudatmérgezés folyik, ami ellen úgysem lehet a szellem, a tudomány fegyverével felvenni a harcot.
Természetesen nem értünk egyet azzal, hogy Hegedűs József bármiféle indoklás nélkül „szándékos kútmérgezés”-nek, vagy „nem objektívnek” tekinti a finnugrista blöfföt elutasítók álláspontját és tevékenységét. Azonban túllépünk e jelzőin, tudomásul véve, hogy egy finnugrista nyelvész 2003-ban csak ekként képes feldolgozni a finnugrizmussal szemben kezdettől és folyamatosan mutatkozó nemzeti (értelmiségi) ellenállás létét.
Úgy járt el, ahogy azt a finnugrista „nyelvtudomány” képviselőinél megszokhattuk. Ezek a derék emberek a hadviselő felek régi szokása szerint módszeresen csepülik a szembenállókat, hátha az útszéli jelzőkkel felfokozott harci szellem elfedi a háború alapvető erkölcstelenségét. Ez a tudományon kívüli eljárás a vitatott kérdéseket feldolgozó konferenciákat és irodalmat „pótolja” a hazai „tudományos” életben. Rédei Károly (1998/50) a következőképpen fogalmazza meg a másként gondolkodókkal szemben táplált ellenérzéseit:
„A tudományos könyvkiadás súlyos anyagi gondokkal küszködik, egyre kevesebb a lehetőség tudományos művek publikálására. Ugyanakkor az egyre szaporodó kiadók ontják a nemzetbutító sajtótermékeket (könyveket, füzeteket), köztük szép számmal áltudományosnak is alig nevezhető nyelveredeztető és őstörténeti fércműveket. A dilettáns nyelvészeti munkák színes skálája arról tanúskodik, hogy alig van olyan ókori vagy jelenkori nyelv, amellyel a magyart ne hoznák rokonsági kapcsolatba, vagy amelyet ne a magyarból származtatnának. Egyik-másik áltudományos könyv és füzet – nyilván üzleti okokból – bebocsátást nyert komoly, tudományos könyveket árusító boltjainkba is. Ha a Magyar Tudományos Akadémia és más tudományos intézmények, körök nem emelnek gátat a tudománytalan fércmunkák áradatával szemben, félő, hogy a széles olvasóközönség körében kialakul egy áltudományos szubkultúra. A délibábkergető őstörténeti és nyelvészkedő gondolatok legtöbbike a magyar értelmiség egy részében – a nem humán képzettségűek körében – hitté, rajongássá vált, és „hitbéli meggyőződésükben” elítélik, nemzetellenesnek tartják a tudományos finnugor iskolát. Ha nem szállunk szembe időben ezekkel a téveszmékkel, bekövetkezhet a magyar őstörténeti ismeretek balkanizálódása.”
Amihez aligha fűzhetünk többet, mint hogy ez a „balkanizálódás” mindenképpen a ”nyelvtudomány” szégyene, s elsősorban az akadémikus tudomány kiadványaiban érhető tetten.
A Magyar Fórum 1997. április 24-i számában Makkay János így nyilatkozik: "Ezerre becsülöm a kollégákat, akik mereven, fenntartás nélkül hisznek a magyar nép hivatalosan elfogadott származásának történetében, a finnugrista elmélet szélsőséges változatában, amely minden mást kizár. Nos, van tizenötmillió magyar. Mondjuk, minden ezerből egy hisz a kizárólagos finnugor származásunkban".
Amihez Rédei Károly azt a megjegyzést fűzi, hogy „a megfogalmazás így egyoldalú és kissé naiv. A tudomány nem hit és népszavazás kérdése.”
S ez utóbbiban kétségtelenül egyetértünk vele.
A kérdésnek azonban másik oldala is van. Honnan lehet azt tudni, hogy nem a 15 millió képviseli a tudományt? Hiszen éppen az a baj a hangtörvényes nyelvészettel, hogy bárhol ásunk le az elméleti konstrukció alapjaihoz, kiderül, hogy homokra építették (bizonyos egyszerű kiinduló feltevéseknek nincs tudományos indoklása). Ilyen a hangváltozások időbeli, vagy szemantikai vonatkozásával kapcsolatos, Götz László által felvetett kérdés, amelyre Rédei Károly nem válaszolt.
A 15 millió azonban minden tudományos előképzettség nélkül is felismeri a homokot.
Jellegzetessége a magyar nyelvrokonítás kérdésének, hogy különleges helyet foglal el, a nyelvtudomány egyik örök kérdése.
Egyetértünk Hegedűs Józseffel (2003/10), amikor az írja: „A XIX. században a magyar alighanem a világ legtöbb hasonlítási találgatást indukáló nyelvei közé tartozott, éppen egyedien különleges volta miatt, még ha finnugor rokonságában többé-kevésbé általánosnak mondható egyetértés volt is tapasztalható”.
A megállapítás érdemének tekintjük, hogy a magyar nyelvben rejlő tényleges tulajdonságokkal magyarázza a sok elmélet keletkezését (és nem a beteg magyar nemzettudatnak tulajdonítja, mint azt Engel Pál tette).
Hibájának tekintjük ugyanakkor, hogy az elméleteket csak „hasonlítási találgatás”-nak aposztrofálja, azaz érdemi vizsgálat nélkül, egységesen alábecsüli őket. Pedig a sok álláspont léte önmagában is megoldatlanságról, a nyelv tényeiben rejlő másfajta magyarázat lehetőségéről árulkodik, és a feladatainkra figyelmeztet.
A kutatástörténeti áttekintés nem lehet pusztán nyelvészeti vonatkozású, mert a magyar nyelv történetének kérdése sohasem volt csak nyelvészeti kérdés. A témával foglalkozókat rendszerint és érthetően a magyar őstörténet, a magyar nép eredetének ilyen, vagy olyan megrajzolására irányuló törekvés ösztönözte. Ezért aligha tárgyalhatnánk a „nyelvhasonlítgatás” előzményeit a magyar őstörténetet érintő állásfoglalások nélkül. A két kérdés nem csupán kibogozhatatlanul összekuszálódott, de eleve szorosan össze is tartozik. Ezért használhatták fegyverként a finnugrizmust a hagyományos magyar őstörténetírás eredményeit, köztük elsősorban a hun-magyar azonosságot tagadó bértollnokok.
E „fegyver jelleg” miatt írhatta azt Domokos Péter, hogy „darázsfészekbe nyúlni jóval veszélytelenebb vállalkozás, mint az őstörténet kérdésében megnyilatkozni”. S ezért (a két diszciplína összetartozása miatt) válik súlytalanná a finnugrista nyelvészeti elmetákolmány a történeti kérdések jelenleg zajló tisztázódásával párhuzamosan.
A népek őstörténeti vetélkedője igen régi műfaj, amit Trogus Pompeius megjegyzése is igazol. Szerinte ugyanis a szkíták minden más népet megelőzve, 1500 éven át bírták egész Elő-Ázsiát s ezek a szkíták minden más népnél, még az Egyiptomiaknál is régebbiek. Az ókori források kifejezetten említést tesznek a szkíták és az egyiptomiak között zajló vitáról, amelyben végül a szkíták bizonyultak ősibb népnek.
Hasonló vetélkedés nyomja rá bélyegét a magyar nyelveredeztetés történetére is. Nemzeti és nemzetellenes prekoncepciók feszülnek egymásnak, amelyek tudományos, vagy annak beállított érveket próbálnak felhasználni álláspontjuk igazolására. Csoda, hogy e gyakran méltatlan vita közben (vagy éppen ezért?) a nyelvtudomány előre tud lépni.
A nemzeti hagyomány álláspontját Aczél József (1926) így fogalmazza meg:
„Végre meg van oldva a nagy probléma, mely századokon át foglalkoztatta a tudós világot: a magyarok eredete. … Az én tanúim hitelesek, megbízhatók; s nem is csak egynehány ez; majdnem az egész nyelvkincsünk sok ezerre menő anyaga. Gazdag szókészletünk majd minden tagja bizonyít igazságom mellett – ezer meg ezer tanút vonultatok föl, … melyeken nem fogott az idő; épen, sértetlenül maradtak fönn szavai, mint a lávába temetett ős római városok. … A tudomány szempontjából is szinte mérhetetlen ez. Új világításban tünteti föl egész őskorunkat, eredetünket, több ezer év előtti műveltségi viszonyainkat. … Az ókor egy hatalmas népének, a szittyának nyelvéről és kultúrájáról ím lehull a szaiszi fátyol: óriási méretekben bontakozik ki előttünk kápráztató fényében az ókor harmadik klasszikus nyelve és feltűnik az ősvilág legrégibb népfaja műveltségének szédítő méreteivel. És mi maroknyi magyarság ennek a hatalmas nemzetnek vagyunk a közvetlen leszármazottai, tisztán, keveredés nélkül megőrizve ősi fajunkat és ősi nyelvünket. Egy múzeumi ritkaság a zagyva népkeverékek tömkelegében.”
Miért van szükség a nyelvcsaládokra?
A nyelvek között mutatkozó különbségek és rokonságszerű kapcsolatok feltérképezése az emberiség fontos (gazdasági, politikai stb.) érdekei közé tartozik. A rendszerezés egyik primitív, ezért nem túl szerencsés eszköze a nyelvcsaládok kijelölése. A megismerési folyamat kezdetén ugyanis szükségszerűen egyszerű szempontok és nagyvonalú rendszerek alapján történik a nyelvek besorolása. Ilyen egyszerű modell a hangtörvényekre alapozott finnugrista nyelvcsalád-koncepció is, amely sohasem volt alkalmas a magyar nyelvtörténet korai szakaszainak feltárására. Bár már régen időszerűvé vált a korszerűbb nyelvészeti módszerek kidolgozása és alkalmazása, a konzervatív finnugrista nyelvészet apparátusa ezt következetesen megakadályozza, gátjává válván a magyar nyelvtörténeti kutatásoknak.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért éppen Magyarországon ennyire konzervatív a nyelvtudomány, könnyű lenne a hazai viszonyok általános fejletlenségére, követő jellegére hivatkozni. De nem csak erről van szó. A finnugrizmus esetében a tudományos tisztánlátást elsősorban azok a tudományon kívüli szempontok akadályozzák, amelyek már a születésekor is meghatározták e tudományterület elveit és gyakorlatát.
Hegedűs József (2003/19) egész fejezetet szentelt „A nyelvek harcá”-nak, könyvében bemutatva, hogy a nyelvhasonlítás igénye összefügg a nemzeti öntudat kialakulásával, sőt az idegengyűlölettel, vagy az idegenektől való viszolygással is. Az újkorba lépő ember, sőt minden nemzet tudósa azért versengett, hogy saját nyelvét (többször más nyelvek rovására) a nyelvi hierarchia csúcsára vagy annak közelébe helyezze. Ez volt az ún. „nyelvek harca”, amelyet már Bovillus is regisztrált 1533-ban: „Semmi kétség, hogy ily módon a népek között mindenütt elindul a nyelvük elsőbbsége körüli versengés.” Keresték önmagukat, önazonosságukat azáltal, hogy – másokkal szemben – kitüntető, megkülönböztető jegyeket véltek felfedezni önmagukban, de mindenekelőtt a nyelvükben. Ez az önazonosítás – írja Hegedűs József – a nyelvhasonlítás kezdeteinek szerves velejárója.
A tudósok, e verseny természetes folyományaként, igyekeztek a népeket és nyelveiket rokonság szerint csoportosítani, hogy a „mi” nyelveinket el lehessen határolni az „ő” nyelveiktől. Az effajta elhatárolások egyúttal lehetőséget adtak a népek szerepének tudományos köntösben előadott újraértékelésére, végső soron az imperialista törekvések ideológiai alátámasztására is. Nincs okunk azt hinni, hogy a finnugrista nyelvtudomány mentes lenne a hasonló törekvésektől.
Amikor a finnugrizmus kialakulásának történetét szemléljük, jelentősége van annak, hogy első képviselői között idegenek, sőt kifejezetten magyargyűlölők is voltak (pl. Schlözer, Budenz), s hogy csillaga az 1948/49-es szabadságharcunk vérbefojtását követően emelkedett a meg nem érdemelt magasságokba. Trónra emelésekor ugyanúgy érvényesültek a tudományon kívüli szempontok, mint más nyelvek rokonítása esetében. A finnugrizmus megszületésekor azonban ezek a tudományon kívüli tényezők nem a nemzet álláspontját, hanem a hatalmat kézben tartó megszállók nemzetellenes értékítéletét fejezték ki.
Ennek az idegen értékítéletnek a primitívségére jellemző néhány, az Allgemeine Nördische Geschichté-ben megjelent,Schlözertől származó megalázó megjegyzés néhány európai népről, köztük a magyarokról:
"Még három nép van egyébként, amelyek részben északon élnek ugyan, de önálló államot nem alkotnak és nincs saját történelmük. ... Ezek a finnek, a románok és a magyarok. ... Ezek a részben ősi, népes, nagy nemzetek (néhány magyart kivéve) nem játszottak soha szerepet a népek színpadán. … Néhány magyar kivételével az utóbbi időkben, ők sem hódításra termett nép, hanem mindig a szomszédaik martalékai voltak, következésképpen saját történelmük nincsen." (idézi: Marácz/2004)
Ez a schlözeri álláspont ugyanis csak akkor igaz, ha minden cáfolatra alkalmas tényt (köztük elsősorban a hun hagyományt), figyelmen kívül hagy és letagad. S a finnugrizmusnak máig ez a jól felismerhető stratégiája.
Ennek a szerencsétlen alapvetésnek (és az ország szinte folyamatos megszállásának) köszönhető, hogy a magyar „nyelvtudomány” elvei között ma is találunk nyilvánvalóan tudománytalanokat. Ilyennek tekinthetjük azt a Róna-Tas András által megfogalmazott korlátot, miszerint a magyar őstörténet kutatása csak bizonyos (általa túlságosan szűkre szabott) földrajzi kereteken belül lehetséges. Ugyanezt fejezi ki a Bárczi-féle (alább látható) nyelvtörténeti korszakolás is, amely annak ellenére rögzíti az őshaza helyét, a vándorlás útvonalát és időpontját, hogy az a társtudományok, pl. a régészet álláspontjával nem egyeztethető. Ugyanez a magyarellenes imperialista szellem tekinti eleve tudománytalannak a „távoli” nyelvek és a magyar összehasonlítását célzó törekvéseket; értékeli „a sohasem létezett dicső múlt kulisszáinak összetákolása”-ként az általuk megszabott körön túlnyúló kutatásokat; utasítja partvonalon kívülre a székely rovásírást meg a rovásbetűkkel írt nyelvemlékeket s azonosítja a (finnugor népek felé mutató) nyelvrokonságot a rokonsággal.
najahuha: a KÉRDÉST föltevőt kell hiteltelenné tenni, olyanná, mintha nem rendelkezne azzal az elemi logikával sem, amely nélkül még létezni is képtelenség a mai társadalmi formációkban.
rovó: az érdemi tudományos kérdések ugyan meglehetősen ritkán kapnak teret ezekben a rovatokban, de helyette tisztán kirajzolódik a finnugrászok (vagy a fórumozó finnugrászbarátok) természetrajza. Azaz a finnugrász(barát) olyan ember, aki a kérdésre nem szokott válaszolni; aki olyan álláspontot tulajdonít neked, amit te sohasem vallottál a magadénak; bár némelyiknek a lexikális tudása imponáló, de érdemben mégsem tud hozzászólni a nagy kérdésekhez; önálló gondolkodásra nem képesek; a magyar történelem torz tükre kedves a szívüknek; nem nyíltak; a tudományos haladás a legkevésbbé sem érdekli őket; nem kelti fel az érdeklődésüket egy új adat, vagy következtetés; ha bebizonyítod a tévedésüket, akkor a legtöbb, amit elérhetsz náluk, hogy nem beszélnek többet a témáról; a tanulásra képtelenek; minden ok nélkül gyűlölködnek és gúnyolódnak; tudományos érvelés helyett megfelelőnek hiszik a gyalázkodást; stb.
"CSOMAG: hát ha képszerűen és jelentésében nem gondolod végig, akkor számodra biztosan semmi köze nem lehet a MAG-hoz.
Vedd alapul a DOBOZ-t. Az képileg általában üres, vagy kimondottan mint külső borítást, csonagolóeszközt takar, primer jelentése éppen ez. Maga a tartalom nem lényeges. Ellenben a CSOMAG -nál a tartalom a fontos, maga az ismeretlen tartalom (egyfajta misztikum) mindaddig, amíg föl nem bontjuk, le nem hámozzuk róla a DOBOZt vagy a borítást, a HÉJat. A CSOMAG-nak mindig van tartalma. stb."
Ilyesmikre gondoltam, amikor tiszteletre méltó komoly tudósaink csillogó elméjét dícsértem. Sápadhatnak a féltékenységtől más népek gyatra képzelőerejű fiai.
Ez a fajta friss szellemi erő és rugalmasság kell ahhoz, hogy végre lesöpörjük az asztalról azokat a bizonyítéknak nevezett hitvány koholmányokat, amelyekre alapozva a fafejű akadémisták balgán úgy hiszik, hogy a CSOMAG szót a nyelvújítás során alkották a CSOMÓ szóból.
Én nem mondtam, hogy plasztikusabb , mint az angol. De ha megmutatod, hogy legalább van ilyen plasztikus az angol is, mint a magyar, hát nosza.... (de a logikát sem kellene kihagyni már..., csupán a leírt jelek és kiejtésük kapcsán sem...)
A magánhangzó harmónia -illeszkedés szerintem a RA/RE ragra vonatkozott...
CSOMAG: hát ha képszerűen és jelentésében nem gondolod végig, akkor számodra biztosan semmi köze nem lehet a MAG-hoz.
Vedd alapul a DOBOZ-t. Az képileg általában üres, vagy kimondottan mint külső borítást, csonagolóeszközt takar, primer jelentése éppen ez. Maga a tartalom nem lényeges. Ellenben a CSOMAG -nál a tartalom a fontos, maga az ismeretlen tartalom (egyfajta misztikum) mindaddig, amíg föl nem bontjuk, le nem hámozzuk róla a DOBOZt vagy a borítást, a HÉJat. A CSOMAG-nak mindig van tartalma. stb.
Egyetértek veled. A személyeskedés igenis ott kezdődik, amikor egy előítélettől és rangkórságtól szenvedő (akár gondolhatunk analóg az orvostársadalomra is) elsőként a KÉRDÉS feltevőjének hozzáértését kérdőjelezi meg. Vagyis: beleilleszthető-e az illető (akár abba a "felelősségrevonási" ) saját kutatási hierarchiába, vagy éppen "eretnek" , kívülálló mivolta révén (és a kommunista politikai háttér ideológiai "megnevelése" hiányában) más megregulázási metódus nem lévén, a KÉRDÉST föltevőt kell hiteltelenné tenni, olyanná, mintha nem rendelkezne azzal az elemi logikával sem, amely nélkül még létezni is képtelenség a mai társadalmi formációkban.
Te annyira nem érted, miről van itt szó s annyira elvakultan ellenséges vagy, hogy polites szavainak gúnyos élét sem vetted észre? Nem lenne jobb elmélkedni előbb a témáról s csak aztán hozzászólni, ha érted, miről beszélünk?
Az igaz, hogy más népek egyes fiai is hasonló elméleteket hirdetnek a saját népeik meghökkentő mértékű ősiségéről, de az a különbség, hogy azok valamennyien habókos bolondok.
Ezzel szemben a mieink tiszteletre méltó komoly tudósok.
rovó: Nem az az érdekes, hogy én tisztelereméltó tudós vagyok-e, vagy sem, hanem az, hogy a felismerésem tudományos-e, vagy sem. Nem a jelzők harcával kell alátámasztani, vagy cáfolni, hanem érvekkel és adatokkal. Például egy hihetőbb ellenvélemény (magyarázat) kidolgozásával.
Örömmel tölt el, hogy ha csak egy percre is, de megvillantottad tiszteltre méltó tudósaink virtusát.
Évekig el vannak látva irigy szomszédaink töprengenivalóval, de akkor sem lesz semmi esélyük, hogy megértsék ennek a rövid, de pusztító erejű közlésnek a lényegét:
"FOR CAT = MACSKÁÉRT (vowel harmony!)"
Nem szeretnék most a helyükben lenni!
Ha eddig azt is hitték, hogy valamit értenek a magánhangzó-harmóniából, most eljött az ideje annak, hogy silány tudásuk kicsorbulva forduljon le nyelvünk gránittömbjéről. Bravó!
De nem szabad itt megállni és a babérjainkon ülni. Meg kell nekik adni a kegyelemdöfést is. Dicsőség neked, hogy ennek is megtaláltad a módját:
"MAGMA = it is analogous of "lava" "
Ostoba dölyfükben elleneink azt hiszik, hogy ez görög szó, pedig mi tudjuk, hogy mi hoztuk ide Kamcsatkából, de a 19. századig nem adtuk át egyetlen idegen népnek sem kincsünket és még magunk sem használtuk.
Az ostoba angol értetlenül motyoghat maga elé, hogy "Hiszen a mi nyelvünkön is a magma analóg a lávával", de mi nem törődünk vel. Mi jobban tudjuk.
Köszönöm. Alkalmasint továbbítjuk valamely Etológusnak... Talán ők meg tudják magyarázni, hogy egy értelmes ember mikor szokott nyeríteni. (Lehet, hogy tudóskörökben ez az egyik bevett szokás a kínos kérdésekre adandó válaszok elodázására...)
Továbblépve és túllépve a GÖTZ/ Maráczi érzületein az általuk föltett kérdések azonban mindmáig megválaszolatlanok......
Róna-Tas András írja egy 1978-as "A nyelvrokonság" könyvében:
"Általános emberi tapasztalat, hogy a rokonok hasonlítanak egymásra. Ebből sokan azt a téves következtetést vonták le, hogy a nyelvek rokonsága esetén is a "hasonlóság" a mérvadó. A tévedés olyan elemi erejű, hogy a mai napig nem sikerült kigyomlálni az emebri gondolkodásból. Születnek most is dilettáns-, fél- és áltudományos munkák, melyek a nyelvek rokonságát a nyelvbekben lévő hasonlóságok segítségével akarják bizonyítani."
Ugyanebben a könyvben, 169. oldal:(Bloomfield-re hivatkozva):
"A rokonítás alapja a hasonlóság, méghozzá a legközönségesebb nyelvi jelenségek , a mindennapi nyelv szerkezeteinek, alaki csoportjainak és alapszókincsének hasonlósága."
Tovább e könyvben, 374. oldal:
"..két vagy több nyelv akkor rokon, ha közöttük és a közös alapnyelv között a leggyakoribb részrendszerek folyamatos mozgása kimutatható.
A nyelvi elemeknek a gyakoriság szempontjából hierarchiája van. A ragrendszer (vagy a viszonyító funkciót betöltő más eszköz) gyakoribb, mint a képzőrendszer, a nyelvtani rendszer gyakoribb, mint a szókészlet, az alapszókincs gyakoribb, mint a perifériális szókészlet. Ebből az következik, hogy ha egy kevésbé gyakori részrendszer folyamatossága kimutatható, akkor igen valószinű a gyakoribb rendszerek folyamatossága is....Ennek igen fontos bizonyításelméleti jelentősége van. Ugyanis például , ha a szókészlet döntő részének folyamatossága kimutatható, akkor valószínű a nyelvtani rendszer folyamatossága. Nem véletlen, hogy a nyelvrokonság bizonyításánál a szókészlet folyamatossága mindig előtérben van. Meghatározásunk nem beszél a rokon nyelvek közötti hasonlóságokról.. A hasonlóság problémáját a nyelvészet régen kiiktatta a nyelvrokonság bizonyítékai közül. Két nyelvnek vagy elemeinek hasonlósága teljességgel lényegtelen a nyelvek rokonsága szempontjából.." "..E tézisekkel RTA tehát egyedül üdvözítőnek tekinti a kevés jól-rosszul ismert folyamatot, és teljességgel lényegtelennek ítéli a gyakran felbukkanó - akár szemantikai - hasonlóságok kérdését. Meghatározása így adja annak a lehetőségét, hogy nem-rokonnak deklarálja/minősítse akár a sumér nyelvet, ami az alapvető tézisekbe nem illik bele. Ezen túl viszont olyan nyelveket rokonít, aminek egy feltételezett - és még modell szinten is hiányzó - alapnyelvi folyamatba illeszt.ése minden KÉTSÉGET KIZÁRÓAN megoldható..... Ha rendszerelméletű megközelítésbe helyezzük ezt az álláspontot, nagyjából 4 csoportra osztható a fenti szempont:
1) a nyelvi elem hasonló, és folyamatossága az hasonlítandó nyelvek között kimutatható
2) a nyelvi elem nem hasonló, de a folyamatosság kimutatható
3) a nyelvi elem hasonló, de a folyamatosság nem kimutatható
4) a nyelvi elem nem hasonló, és a folyamatosság sem kimutatható.
Tekintettel arra, hogy RTA öncélúan próbálja ezekbe a csoporttokba beilleszteni a nyelveket mindazok ellenére, hogy a folyamatosság kérdése ergyáltalán nem tisztázott, messzemenő dogmaként értelmezhető csupán ezen álláspontja. Mindezek fényében pedig ráadásul, ha axiómák sorozatával próbálja a nyelvkutatás időbeni korlátait meghatározni - szerinte a kőkorszakban nem voltak rokon nyelvek, a nyelvcsaládok csak a 6-9 évvel ezelötti időkre tehetők, amit a nyelvtudomány már elegendőnek minősít a nyelvi kérdések eldöntésére, messzemenően meghazudtolja a nyelvi folyamatosság tézisét.
