Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
Az 559-ben megtalálod a választ arra a kérdésre, amit ftonyo feszegetett s amire turtur is válaszolt.
************************************
Amit alább állítottál, hogy ugyanis "addig nincs túl nagy BAJ amíg a hülyék okoskodnak. Az a baj, ha az okosak kezdenek el hülyéskedni" annak az ellenkezője igaz. Mert ha az okosak hülyéskednek, az csak egy vidám félóra. De ha a hülyék okoskodnak, az világháború, meg finnugrizmus, meg hasonlók.
Lám, ismét bebizonyosodik, hogy fogalmatok sincs arról, amit beszéltek. A lényeghez természetesen hozzá sem szóltok, a mellékes butaságokban pedig elemi hibákat követtek el.
Indokolt ilyen körülmények között a nagy mellényed?
Egyszerűbben meg lehet fogalmazni, hogy miért vagytok népszerűek:
- a tudományos nyelvrokonitás bonyolult. Ahhoz hogy vki megértse, előbb be kell vágnia a hangváltozási törvényeket (korszakokra lebontva), majd ezek alapján értelmezni az adoitt kifejezést."
Nem hinném. Senkinek sem kell már a nyelvtörvényeiteket megtanulnia. Sem korszakra, sem másra tekintettel.
Egyetlen feladat van: elfelejteni a teljes indoeurópai és finnugrista nyelvtörvényeket, átlépni rajtuk, mint elfelejtendö tévedésen, és újra elövenni a gyökrendszer összefüggéseit. Ez az egyetlen feladat, és nem a kamuvári tudományosság mögé bújkálás.
Disznó és a gyöngyök, ugye érted. Én is megpróbáltam, de inkább hagyom, ezek legalább elvannak magukkal. Tudod addig nincs túl nagy BAJ amíg a hülyék okoskodnak. "Az a baj" ha az okosak kezdenek el hülyéskedni...
Bárczihoz hasonlóan érvel Róna-Tas András (1978/392) is, amikor a nem rokon nyelvek hasonló szavairól beszél.
Álláspontja szerint bármely két nyelv szótárát elővesszük, abban számos olyan szót találunk, amelyek hasonlítanak egymáshoz vagy éppen azonosnak látszanak. A magyar fiú és a román fiu, melyeknek jelentése is nagyjából azonos, mégis véletlen összecsengések. A magyar szó a finnugor poj, a román a latin filium szóra megy vissza. A magyar év és a román ev is véletlen összeesés, a magyar szó finnugor, és ősi alakja ike volt, míg a román szó az aevum folytatása. A magyar föld és a német feld, a magyar nő és a kínai nü jelentése azonos, az egyezés mégis merő véletlen. Az arabban kat csakúgy vágni, mint az angol cut (ejtsd: kat), s a két szónak a világon semmi köze sincs egymáshoz. Az ilyen véletlen egyezéseket százszámra sorolhatnánk.
Hogyan lehet e véletlen egyezéseket kizárni? E véletlen egyezésekre az a jellemző, hogy semmilyen rendszerességet nem mutatnak. Ha az arabból és az angolból a szavak sokaságát tudnánk kimutatni, ahol egy arab szókezdő k-nak az angolban ko, az arab -a-nak az angol ban -a- és az arab ot-nek az angolban -t- felel meg, akkor már arra kellene gyanakodnunk, hogy az egyezésnek nem véletlen, hanem meghatározott oka van. Ez persze még sok minden lehetne. Ilyen rendszerességet azonban nem tudunk kimutatni.
Nos, Róna-Tas András érvelése nem korrekt, mert a rendszertelen egyezéseket nem lehet minden további nélkül véletlennek tekinteni. Attól ugyanis, hogy a rendszeresség nem mutatható ki, a hasonló szavak etimológiája még lehet közös gyökerű.
Például a Róna-Tas által említett magyar fiú, a latin filium és a román fiu egyaránt egy végső soron kőkori napisten (vö. sémi Bél, sumér-asszír Vul!) nevéből keletkezett, nemzetközivé vált szócsalád tagjai.
Bél, belső szavunk a szemitáknál jóval korábbi Bél fiúisten nevével rokonítható. A tő megjelenik az Apollóval azonosított kelta Belenus (bel "világos”) és női párja, a Minervához hasonlított Belisama (bel "világos", sama "hasonló”), Álmos ősének, Eunedubeliánusnak, valamint a Balaton (Pelso) és a Pilis nevében is. Mély hangrendű változata a Bál, amely az ugariti istentriász fiú tagjának neve. A Bél-pel-pi-fiú hangváltozás során az istennévből keletkezett a fiú szavunk.
A bél változata rejlik a világ szócsaládjának tövében is. E szócsaládot Sadovszky (1989/176) a miwok és patwin indiánok nyelvében lényegében azonos formában megtalálta. A közvetlen indián párhuzam arra utal, hogy az istennév nem sémi és nem indoeurópai, hanem kőkori eredetű (… ábra).
magyar angol miwok világ world wilak (patwin) világít shine wilep- villám lightning wilep virul bloom wilet-y virág flower wile-
… ábra. A világ szócsaládjának megfelelője a miwok indiánoknál
(Sadovszky/1989/176)
Bél jelképe a „b” rovásjel, amely gyakran látható felülnézeti világmodellek kiemelt jelentőségű belsejében, amiképpen a Balaton és a Pilis is a Kárpát-medence szakrális középpontjával azonos. A „b” rovásjel alakja az Éden négy folyójának térképe, ami a szócsalád eredetére és korára utal.
Megállapíthatjuk, hogy az istennek nem csak a neve, hanem a jelképe is fennmaradt a magyar írásjelek között, valamint a kőkori eredetű világábrázolásokon (mandalákon), amelyek ez istennek a központi (a Naphoz hasonló) szerepét is tanúsítják.
Az istennévből keletkezett szavak közé tartozik az orosz bjélüj „fehér” szó is, amelynek a jelentése a napisten szerepével van összefüggésben. Ez az orosz szó nem rokona a hasonló jelentésű latin alba, angol white és német weiss szónak, azaz az istennév nem indoeurópai, hanem a kelta bel-lel egyetemben sztyeppi, vagy közel-keleti eredetű lehet.
Az indián megfelelők (… ábra) e szócsalád eredetét messze a kőkor mélyére teszik. A homo sapiens sapiens mintegy 35 ezer évvel ezelőtt hódította meg a sztyeppét és Szibériát, az amerikai indiánok ősei pedig legkésőbb kb. 12 ezer évvel ezelőtt mentek át Amerikába. Mindezek a vándorlások a Közel-Keletről (a jégkorszak előtti Édenből) indultak ki. Az istennév ebben az időszakban, a keletre rajzó népek körében, vagy őshazájában alakulhatott ki.
A latin filium és a nemzetközivé vált vulkán szintén keleti eredetű lehet, végső soron talán az Égeikumból, Kisázsiából, vagy Mezopotámiából származik. Mindezeket a kiterjedt kapcsolatokat Róna-Tas András nem ismerte, nem ismerhette fel. Így azonban az egyik fontosnak tekintett érve hiteltelenné vált. Ezek a „százszámra sorolható” egyezések nem véletlenek.
Tegyük még hozzá, hogy akikről te említést teszel, a nyelvészetet valamiféle természettudományos kutatásként fogták fel, és elképzelésük szerint arra szolgáló módszerekkel is kell kutatni.
Akkor most ha egy nyelvész leírja a "valószínűség" szót vagy esetleg logikai kapcsolatot,netalántán matematikai műveletet használ, akkor egy matematikus , aki ezeket évekig tanulja,beleköthet. Teljesen jogosan, micsoda dolog, hogy a nyelvész anélkül használha a "valószínű" és "nem valószínű" kifejezéseket, hogy valaha hallott volna egy bizonyos Kolmogorov nevű úrról! :) Bántó és igazságtalan dolgok ezek, egy másik nyelvész (tán Hajdú Péter?), a tanárokat pécézte ki magának, szerinte a délibábos nyelvhasonlítások tisztességben megőszült falusi tanítók iróasztalából kerülnek elő.
Az európai nyelvtudomány alapműveit nem ismerő gyanútlan olvasó némi joggal áll megilletődve és lenyűgözve a finnugrista nyelvtudomány érvrendszere előtt. Az elmélet szép s a bemutatott példák serege alátámasztani látszik az elméletet. A „dilettánsoktól” származó, fentebb ismertetett (valamint az itt nem ismertetett) ellenvetések ugyan súlyos kérdéseket vetnek fel, ezek azonban láthatólag nem képeznek olyan tökéletesre csiszolt rendszert, mint a finnugrizmus szabályos hangváltozásokra épülő érvrendszere. S hiába mentegetjük az alternatívokat azzal, hogy állami támogatás hiányában sohasem volt lehetőségük a saját elméletük finnugristákhoz hasonló kifényesítésére, a kétség szikrája az olvasóban maradhat.
Ezeket a kétségeket Götz László (1981/120) oszlatja el, aki hosszú oldalakat szentel a Grimm-féle hangtörvények és szabályos hangváltozások bemutatásának. Nyilvánvalóvá téve, hogy ha a hangváltozásokra alapozott finnugrista érvrendszert szépnek és meggyőzőnek látjuk, akkor az a módszeres finnugrista szemfényvesztésnek köszönhető.
„Hangtörvények” alatt a modern nyelvészet a beszédhangoknak a nyelvekben bekövetkező, törvényszerűnek, szabályosnak vélt változásait érti. A nyelvtudományban általánosan uralkodó nézet szerint e hangváltozások majdnem kizárólag időbelileg lépnek fel a nyelvekben és meghatározzák ezek történeti fejlődését.
R. Rask és főleg J. Grimm (1848) óta ezeken a hangtörvényeken alapul a modern nyelvtudomány épülete. Az indogermanisztika példáját ugyanis csakhamar követték a többi nyelvcsaládok kutatói is és - mint már előző fejezetünkben láthattuk - átvették ezt a hangtörvényekkel és szabályos hangváltozásokkal dolgozó, un. történeti-kritikai nyelvvizsgálati módszert. Minden nyelvcsaládon belül - de még az egyes nyelvekben is - kidolgozták az illető nyelvcsaládra vagy nyelvre érvényes hangtörvenyeket, szabályos hangmegfeleléseket és a továbbiakban mindennemű nyelvhasonlítási vagy nyelvtörténeti-nyelvfejlődési kutatásnál kizárólag ezen időbelileg szemlélt, törvényszerűnek, szabályosnak tartott hangváltozásokból indultak ki.
Mivel több neves kutató nyomatékosan megkérdőjelezte már őket, korunk indogermanisztikájában ezek a hangtörvények sokat veszítettek dogmatikus jellegükből. Ennek ellenére még mindig a modern nyelvtudomány alapvető tételei közé tartoznak. Az urali-finnugor nyelvészetben és az indogermanisztika hangtörvényeket abszolutizáló iskolájában pedig manapság is a tudományos nyelvészet első és legfontosabb axiómájának számítanak.
A XIX. sz. és a XX. sz. elejének nyelvtudományát még a hangtörvények általános érvényességébe vetett szilárd hit jellemezte. A nyelvek rokonsági kapcsolatainak felderítésére más módszert el sem tudtak képzelni. A hangtörvények szigorú alkalmazásában látták az egyedüli biztos gátat a rendszertelen nyelvhasonlítások megakadályozására. Általános meggyőződés lett, hogy a rokon nyelvek azonos jelentésű szavainak szabályos hangváltozásokat kell felmutatniuk, de megegyezniük nem szabad. Szerintük az azonos hangzás kölcsönszóra vagy véletlen egyezésre utal.
J.Grimm a német nyelvjárások párhuzamos jelentésű szavait vizsgálva felfigyelt a német, valamint a többi germán dialektus között egy általánosnak és szabályszerűnek mondható fokozatos hangváltozásra, amely abban áll, hogy a régebbi nyelvemlékek zöngés mássalhangzói igen sok esetben az idők folyamán zöngétlenekké váltak vagy elhalkultak. Ebből a megfigyelésből kiindulva állította fel a róla elnevezett hangtörvényeket.
Két időbeli hangeltolódást különböztetett meg:
A germán hangeltolódás Grimm feltevése szerint a Kr. e. I. évezredben következett volna be és a germán /gót/ artikuláció elkülönülését fejezné ki a többi indogermán nyelvhez képest. Az ezt megelőző idők hangrendszere lenne az indogermán alapfokozat, az ezt követő pedig a germán (gót) alapfokozat.
A felnémet hangeltolódás Kr. u. 500 és 800 között lépett volna fel és azokat a hangkülönbségeket jelezné, amelyek a felnémet nyelvjárásokat (a felnémet hangfokozatot) a többi germán nyelvtől (a germán vagy gót alapfokozattól) elválasztják.
Grimm csak az egyszerű labiális, dentális és veláris mássalhangzókat vette figyelembe törvényeinél, pontosabban mondva a B, D és G hangokat, valamint ezek rokon képzésű variánsait. Ezeket a hangváltozásokat a következő táblázat mutatja be:
labiálisok dentálisok velárisok indogermán (Kr. e. I. ée. előtt) B P PH, F D T TH, S G K H, CH germán, gót (Kr. e. I. – Kr. u. I. ée.) P PH, F B T TH, S D K CH, H G felnémet (Kr. u. 500-800 után) PH, F B P TH, S D T CH, H G K
… ábra. A Grimm-féle szabályos hangváltozások rendszere
A német indogermanisztika azonnal felismerte, hogy Grimm hangeltolódási szabályai jól megfelelnek a nyelvi jelenségeknek és alkalmasak a germán nyelvek egységes módszer szerinti összehasonlítására. Csakhamar azt is észrevették, hogy a többi indogermán nyelvben is tömegesen találhatók olyan azonos vagy hasonló jelentésű szavak, amelyek pontosan megfelelnek a Grimm-féle hangfokozatoknak. E tapasztalati tényből ama következtetést vonták le, hogy e hangváltozások a nyelvek belső lényegéhez tartoznak, a matematika, fizika vagy a kémia képleteihez, törvényeihez hasonlóan.
Ezért lélektanilag érthető, hogy a Grimm-féle hangeltolódási szabályok széleskörű alkalmazhatóságának láttán, abbeli törekvésükben, hogy a nyelvészetet is a természettudományokhoz hasonló egzakt alapokra helyezzék, minden további vizsgálat nélkül, az összehasonlító nyelvtudomány alappillérévé, megdönthetetlen törvényeivé tették e szabályszerűségeket.
Azonban ennél tovább menve kijelentették (és ez már korántsem érthető, vagy menthető), hogy egyedül a Grimm-féle hangtörvények alapján dolgozó nyelvhasonlítás nevezhető tudományos nyelvészetnek, minden más módszer, ezzel ellenkező vélemény pedig eleve tudománytalan. Vagyis a hangeltolódások Grimm-féle szabályaiból nemcsak törvény, hanem egyenesen dogma lett.
Nyomatékosan hangsúlyozni kívánjuk – mondja Götz László – hogy ezeket a hangtörvényeket a modern nyelvtudomány elvi, módszertani alapon soha meg sem vizsgálta. Meg sem kísérelték a hangváltozások okait kideríteni, vagy logikai alapon megmagyarázni. Az ilyen megmagyarázatlan jelenségek egyedül üdvözítő dogmává tétele a módszeres tudományosság legalapvetőbb elveinek semmibevételét jelenti. Mindennemű más módszert a jövőre is kiható érvénnyel, eleve tudománytalannak neveztek és neveznek még ma is. Egy olyan bizonyítatlan dogma nevében, amelyik a józan ésszel is ellenkezik.
Senki sem tette fel ugyanis azt az önmagától kínálkozó alapvető elvi kérdést, hogy mi kényszeríti a nyelveket a Grimm-féle sematikus hangváltozások keresztülvitelére? E kérdés megválaszolása híján viszont nincs okunk elhinni, hogy a Grimm-féle hangváltozási szabályok általános érvényű nyelvi törvények lennének. Különösen, ha szép számmal bukkanunk e „törvények” érvényességét cáfoló tényekre is.
Ha az … ábrán látható példákat, amelyeket a nyelvészek a hangeltolódás törvényeinek bizonyítására fel szoktak hozni, gyanútlanul szemléljük, akkor első pillantásra tényleg az a benyomásunk, hogy itt valóban csodálatra méltó pontossággal bekövetkező hangváltozásokról van szó.
I. fokozat II. fokozat III. fokozat latin gót ófelnémet LAB-i (gleiten) HLAUP-an LOUF-an (laufen) FRANG-o (brechen) BRIK-an PREHH-an TEC-tum (Dach) THEAC (angolszász) DAH
… ábra. A Grimm-féle hangváltozási szabályok példái
Alaposabban megvizsgálva azonban e példákat, feltűnik néhány lényegbevágó következetlenség.
Az első példában a latin LAB-i közelebb áll az ófelnémet alakhoz, mint a góthoz, „hangtörténetileg” tehát – a nyelvészet szóhasználatával élve – a latin hangalak fiatalabb a gótnál, a szókezdő H ugyanis itt is ugyanúgy „lekopott”, akár az ófelnémetben. Az eredeti, teljes alakot nemcsak a gót HLAUP-an bizonyítja, hanem a GALOPP szó is, amelynek jelentése is messzemenően hasonló. A gót HLAUP-an tehát – legalább is ebben a viszonylatban – ősibb, eredetibb alak, mint a latin LAB-i.
A második példánál a latin FRANG-o szóval csak az ófelnémet PREHH-an alakot hasonlítják össze, mert ez a sémába beleillik. Gondosan elhallgatják azonban azt az igen lényeges körülményt, hogy az ófelnémet szövegekben a PREHH-an mellett legalább ugyanolyan gyakran BREHH-an is előfordul, sőt azt is, hogy az ófelnémet nyelvemlékekben általában is nagyon elterjedten jelentkezik a B és a P keverése: BURG és PURG, BERG és PERG, BERACHT és PERACHT /Pracht/ szabadon váltakoznak egymással. Arról sem szoktak beszélni, hogy a legtöbb B-vel kezdődő szónál még a gót és az ófelnémet között sincs különbség: geBAR-en gótul is gaBAIR-an. A nyelvészeti munkákban, főleg pedig az etimo1ógiai szótárakban pontról pontra követhető és kimutatható ez a sajátságos módszer: a hangtörvényekkel összeegyeztethetetlen hangalakú szavak tömegének szisztematikus elhallgatása, igen gyakran még teljes jelentésbeli megegyezés esetében is.
Nézzünk meg egy-két ilyen példát!
A Garten „kert” (eredetileg „sövény”, „fonadék”, „bekerített hely”, „kerítés”) jelentésű német szót F. Kluge a következő indogermán szavakkal veti egybe:
német gót latin görög litván ószláv GART-en GARD-a HORT-us CHORT-os GARD-as Grad-u (Hürde) (Garten) (Gehege) (Hürde) (Einhegung, Stadt)
… ábra. A német Garten párhuzamai F. Kluge szerint
… ábra. A német Garten további párhuzamai Götz Lászlótól
Götz László kiegészítette az F. Kluge által felsoroltakat (… ábra), hozzátéve, hogy mindezek a hangalakilag és jelentésileg nyilvánvalóan szervesen összetartozó indogermán szavak nem illeszthetők bele a hangtörvények kényszerzubbonyába. Ezért Kluge kiemel közülük egy-egy G, CH és H hangokkal kezdődő szót, amelyek a Grimm-féle hangfejlődési sémának megfelelnek, a többit pedig tekintetbe sem veszi. Azaz itt tárul elénk a hangtörvények látszólagos érvényességének „titka”. Ez az a „tudományos igényű” eljárás, amely szükséges a „szabályos hangfejlődés” kimutatásához. Nem kell mást tenni, mint a megfelelő hangalakú szavakat kikeresni a szinte minden nyelvben található számos variáció közül, egymás mellé helyezni ezeket, az összes többi rokon jelentésű és rokon hangalakú szót pedig elhallgatni.
A valóságban azonban nincs itt semmiféle, az idő múlásával párhuzamosan lejátszódó „hangeltolódás”, hanem egészen más valamit láthatunk: a rokon artikulációjú mássalhangzók variálása segítségével a nyelvek nyilvánvalóan új, hasonló hangzású szavakat képeznek a rokon fogalmak megkülönböztetésére. Vagyis a hangárnyalatok jelentésbeli árnyalatoknak felelnek meg.
Ennek példája a magyar GYŰR-ű, KÖR és HUR-ok szócsaládja.
Egyébként már maga a HORT-us - GART-en egybevetés sem korrekt, mert indogermán (ez esetben latin) H csak ófelnémet K-nak felelhetne meg. Mivel azonban a gót G ebben az esetben sem vált ófelnémet K-vá – mint többnyire egyébként sem – Kluge ezzel az etimológiájával hallgatólagosan maga is elismeri, hogy az ófelnémet hangeltolódás csak Grimm fantáziájában létezett.
Ugyanígy nyoma sincs ennek a felnémet hangeltolódásnak a következő példánkban sem, amely egyúttal mintapéldánya a hangtörvényeken alapuló nyelvhasonlítás elképesztő melléfogásainak is.
Keressük meg Kluge szótárában a német haben „bir, neki van” ige indogermán rokonságát. A következő összeállítást találjuk (… ábra):
német ófelnémet angolszász óskandináv gót latin HAB-en HAB-en HABB-an HAF-a HAB-an CAP-ere (haben) (haben) (haben) (ergreifen)
… ábra. A német haben indogermán rokonsága F. Kluge szerint
Igen, nem káprázik a szemünk: a német HAB-en őse a latin CAP-ere. Tévedések elkerülése végett Kluge meg is jegyzi: "Keine Verwandschaft mit lat. HAB-ere". De ez természetes is. Gót H-nak csak indogermán alapfokozatú (itt latin) K felelhet meg a hangtörvények szerint. Így tehát a német haben „bir, neki van” nem lehet rokonságban a latin habere „bir, neki van” igével, mert túlságosan hasonló, mert nem mutatja a szabályos hangfejlődés jelenségét. Megtiltják ezt neki Grimm dominó-játékszabályai. Ilyen esetekben folyamodik a nyelvészet ahhoz a sztereotip varázsigéhez, amelyet így fejeznek ki: „hangtörténetileg lehetetlen” – ti. a két szó rokonsága.
E gondolkodásmód már önmagában véve is elképzelhetetlen fokú logikátlanságát esetünkben meghatványozza még az a fenti ógermán nyelvemlékekből egyértelműen és vitathatatlanul következő tény, hogy a gót HAB-an H-ja ismét csak nem változtatta meg hangalakját, sem a felnémetben, sem pedig a többi germán nyelvben. A mai napig sem. Ez esetben sem mutatható ki tehát az un. második hangeltolódás.
Minden számbavehető nyelvi tény azt bizonyítja, hogy a német HAB-en és a latin HAB-ere ugyanaz a szó. Ennek elismerése azonban azt jelentené, hogy éppen egy olyan szónál kellene bevallani a hangtörvények használhatatlanságát, amely kétségtelenül a nyelvek alaprétegébe tartozik. A haben ugyanis nemcsak a második (felnémet) hangeltolódásra fütyül, hanem az elsőre, a germánra is, cáfolva a hangeltolódás egységességét.
De van ennek a haben - capere egyeztetésnek egy másik, sokkal fontosabb vetülete is, amire azonban a modern nyelvészet ügyet sem vet. A látszólag „szabályos” hangmegfelelést ugyanis ez esetben is csak azért tudják kimutatni, mert a latin capere kétségtelenül szoros szemantikai összefüggésben van a latin habere szóval, egyúttal pedig ennek árnyalati hangváltozata is.
Götz László a hasonló esetek sorozatát mutatja be. Például a német Herz „sziv” szó indogermán megfeleléseit Kluge szótára így sorolja fel:
német gót latin görög litván ószláv óír óind HERZ HAIRT-o CORD-is KARD-ia SIRD-is SRID-ice CRID-e SRAD-dha (Herz) (Herz) (Herz) (Herz) (Herz) (Herz) (Vertrauen)
… ábra. A német herz indogermán rokonsága F. Kluge szerint
Itt is hasonló meglepetésben van részünk, mert tapasztalhatjuk, hogy a sor végén az óind srad-dha „bizalom” szó áll, amely csak igen távoli szemantikai összefüggésben van a szívvel (szív – szívélyes - jószívű – tisztességes – becsületes – bizalomkeltő). Vajon miért? Ugyanazon okból, mint amiért az előbb habere helyett is capere állt. A német Herz pontos óind megfelelője ugyanis a hrd „Herz” (ejtése kb. hard) szó, amely azonban nem felelt meg Kluge tudományának, mert a szó H-ja megint csak nem „tolódott el”, sem először, sem másodszor, hanem H maradt évezredeken keresztül. Az európai nyelvészet nagyobb dicsőségére el kellett tehát sikkasztani, annál is inkább, mert újra egy ősi alapszóval állunk szemben, amit nehéz lenne kölcsönzéssel magyarázni.
Ez az óind hrd szó azonban a hangtörvényeknek még egy másik hibáját is megvilágítja, nevezetesen azt, hogy valójában a Grimm által eleve egységesnek vett un. „indogermán alapfokozat” sem egységes. Mi dönti el, hogy mit vegyünk alapul a Herz szó családja esetében? A görög-latin-kelta K hangot, az óind H-t avagy a balti-szláv sziszegő hangokat? Erről sem szoktak beszélni.
Mintegy mellesleg még azt is megfigyelhetjük ennél a példánál, hogy az un. „kentum-szatem” felosztás sem általános érvényű, mert éppen a „szatem” nyelvek prototípusában, az óindben, „kentum”-alakot találunk.
E szavak nemzetközi szócsaládja szerves szemantikai egységet alkot, a szócsaládok tagjainak hangalakja pedig csak árnyalatokban tér el egymástól. Kétségtelen tehát, hogy szorosan összetartoznak, és csak együttesen szabadna őket vizsgálni. A „szabályos hangváltozások” módszerével azonban ebből az egységből csak egyes részleteket lehet megragadni, de még ez a néhány kimutatható összefüggés is torz lesz, mert a kiindulópont az a nyilvánvalóan teljesen egyoldalú feltételezés, hogy a hangváltozások kizárólag a nyelvek időbeli fejlődésének a jelei.
Az ugor-török háború lezárultával a finnugrista nyelvtudomány mintegy 300 török kapcsolatú magyar szó létezését ismeri el. Sára Péter felkavarta az állóvizet, amikor bejelentette, hogy ezt a számot mintegy 2 000-re bővítette. Joggal merül fel a meghökkentő kérdés az olvasóban: Hol voltak és mit csináltak Vámbéry óta a kitűnő turkológusaink? Eddig egyiküknek sem tűnt fel ez a sok török szó?
Sára Péter így válaszol:
„Arra a kérdésre, hogy mi lehetett az oka annak, hogy ezt a hihetetlenül nagyszámú magyar-török szóegyezést nem ismerték fel korábban, alig adhatunk más magyarázatot, mint azt, hogy a régi szemlélet alapján nem is lehetett, mert a régi kutatók lépten-nyomon belebotlottak azokba a szabályokba, korlátokba, amelyeknek egyetlen és kizárólagos célja volt a magyar nyelv finnugor voltának bebizonyítása. Még a hangtani szabályokat is úgy alkották meg, hogy a végeredmény csak ez lehetett.”
A „hangtani szabályok” kiválasztása és hangtörvény-erőre emelése tehát nem a múlt felderítését, hanem a letagadását szolgálja.
Sára Péter felhozza példának az „ősuráli” szóeleji sziszegő hangok esetét, amelyek a fejlődés során különböző módon átalakultak, nyelvenként más és más mássalhangzókká változtak, a magyarban pedig (de csak a magyarban) teljesen lekoptak és elhalkultak. Az ismert hangváltozásról így írt Ligeti Lajos 1943-ban: "...a magyar nyelv ősi törvényei szerint tehát a legrégibb török jövevényszavakban a mélyhangú k helyén h-t, a szókezdő sz helyén magánhangzót stb. kell keresnünk..." (Ligeti Lajos: Az uráli magyar őshaza, A magyarság őstörténete. Bp., 1943/44). E felismerésnek azonban a magyar turkulógia semmi hasznát sem vette, mert a Ligeti által felismert "törvényszerűséget" török "jövevényszavaink" esetében egyszer sem alkalmazták.
Sára Péter kutatásai során azonban felbukkantak hasonló esetek, amikor nem csak a szó végén, hanem a szó elején található török mássalhangzók is elhalkultak a magyarban: ágyék = kasik, alak = kilik; arasz = karis; ég = gök; ég (ige) = yak; épít = yap; orom = burun; ősz = güz.
Mivel a hangtörvények merev finnugrista értelmezése minden alapot nélkülöz, ezért ennek a fordítottjára is találunk éppen elegendő példát: verem = orun; vessző = asa; vézna = az; hág = ag stb.
Neves turkulógusaink tevékenysége szinte kizárólag a hamis finnugrista koncepciót alátámasztó adatok szolgáltatására korlátozódott, ezért a magyar nyelv eredetének kutatása törvényszerűen vezetett a téveszmék gyártásához.
A legkorábbi török „jövevényszavainkat” általában a hun-onogur-kazár időkből, tehát igen késői korszakból eredeztetik. Bárczi Géza írja (Lakó György álláspontját vitatva, az uráli őshaza-koncepciót védve) a korábbi török kapcsolatok lehetőségéről: "Nem akarom különösen hangsúlyozni, mennyire valószínűtlen általában egy ilyen természetű feltevés, csak azt jegyzem meg, hogy ennek az elgondolásnak az értelmében nyelvünk már az ősmagyar kor kezdetén igen erős török hatásnak lett volna kitéve. Nekem ugyan mindig az volt a véleményem, s ezt ismételten kifejtettem, hogy a magyar szókincsben van egy szerény török eredetű réteg, mely ebbe a korai időbe tartozik, még sem vélem elfogadhatónak azt a felfogást, mely szükségszerűen ilyen régi időben ilyen széles körű kétnyelvűség, illetőleg ilyen tömör török hatás föltevésével járna. Ilyen hatásnak számos nyomot kellett volna hagynia nyelvünkben, legalább a szókincsben..." (Bárczi Géza: A magyar nyelv múltja és jelene. Bp. 1980/68)
Hajdú Péter azonban a tények súlya alatt meghajolva kénytelen megjegyezni: "al = al; em-ik = em; nyal = jala; tő = tün-gek; az ilyen és ehhez hasonló szavak nem lehetnek PU-kori (preuráli) átvételek, több okból sem. Ezeknél az elemi fogalmakat jelölő szavaknál nehéz lenne a kölcsönzés tényét valószínűsíteni és az átvétel irányát meghatározni. ... Az egyezések jellege, rendszeressége olyan, hogy kölcsönzés, a véletlen egyezés és a konvergens fejlődés lehetőségeit alkalmatlannak tartjuk a jelenségek magyarázatára. Maradna tehát az ősi nyelvrokonság feltételezése? ..." (Hajdú Péter: Bevezetés az uráli nyelvtudományba. Bp. 1966/89-91)
Azaz felvillant annak lehetősége, hogy (ha az esetek egy részében az átvétel irányát nehéz meghatározni) ezek a szavak belső keletkezésűvé is minősíthetők. „Ebben az esetben viszont a régi hangtani azonosításuk nemcsak téves, hanem fölösleges is. – teszi hozzá Sára Péter – Ezt a feltevésünket, felismerésünket látszik erősíteni az is, hogy sok esetben minden heroikus próbálkozás ellenére sem sikerült kimutatni, bebizonyítani, hogy egyik-másik kölcsönzött szavunk, melyik török nyelvből kerülhetett át nyelvünkbe. Véleményünk szerint nem is sikerülhetett, mert legtöbb esetben nem átvételről kell beszélni, hanem a közös eredetből adódó hasonlóságról, rokonságról. Igaz, ennek forráskutatása szinte lehetetlen, mert a közös forrásnak tekinthető "ősnyelv" ma még teljesen ismeretlen és ebben az esetben egy hipotetikus ősnyelv feltételezése ugyanolyan fölösleges, félrevezető lenne, mint az eddigiek.”
A magyarság törökös jellege és a két nyelv hasonlósága a hun időket jóval megelőző korokban gyökerezik. A magyar és a török nép kialakulására hasonló körülmények között, lényegében azonos időben került sor. Tehát a fejlettebb termelésre és társadalmi viszonyokra utaló szavakat nem kellett a törököktől kölcsönvenni. A hazai nyelvészet a finnugor eredet védelmében igyekezett a török vonatkozású szavainkat minél későbbi időszakra tenni, mert ellenkező esetben kiderült volna, hogy az ősmagyar és az őstörök érintkezések sokkal délebbi földrajzi helyen és sokkal korábbi időben történtek, mint amennyit e koncepció csorbítatlanul elviselhetett volna.
A magyar nyelv török "jövevényszavainak" jegyzéke Rédei szerint 193-196 szót tartalmaz. Sára Péter ezeket is, valamint saját további egyeztetéseit is ősi magyar-török etimológiáknak tekinti. Ezzel kivívta Rédei Károly neheztelését, aki hangtani és jelentéstani kifogásokra hivatkozva elutasítja az egyeztetéseket.
A magyar ad – török atmak „dobni, vetni” összevetése hangtanilag és jelentéstanilag helytelen – állítja Rédei. Mint mondja: ha finnugor kori szó volna, a „t”-nek magyar „z” felelne meg, az ősmagyar korban pedig „t”. Az „ad” és „dob, vet” jelentések is oly távoliak, hogy nem hozhatók egymással összefüggésbe.
Rédei Károly kifogásai azonban nem vetnek számot minden lehetőséggel. Ha ugyanis az etimológiák gyökere mélyebb a finnugor (és ősmagyar) kornál, akkor nem várható el, hogy a finnugor kori „z”, vagy az ősmagyar kori „t” jelentkezzen. Ha pedig egyidős a finnugor (vagy az ősmagyar) korral és mégis eltér a vártaktól, akkor az lehet a jelenleg ismert hangtörvények, vagy korszakolás kritikája, esetleg kiegészítése is. Rédei a valóságot dobja, veti el egy íróasztal mellett kitalált, igazolhatatlan elmélet kedvéért.
Abban is téved Rédei Károly, hogy az „ad” jelentés távol állna a „dob, vet” jelentéstől. Amikor a kutyának adjuk a csirkecsontot az udvaron, akkor bizony dobunk, vagy vetünk neki egy falatot.
A magyar ágy - török yatak „ágy”, yatmak „feküdni” megfeleltetése is ellentmondásos Rédei Károly szerint, mert az előző szóban a török „t”-nek magyar „d”, itt viszont „gy” felelne meg.
Az érvelése azonban itt sem kifogástalan. Ha ugyanis az előző etimológiát helyesen vetette el, akkor azt – éppen az elvetése miatt – a jelen etimológia tárgyalásakor már akadályként sem lehetne figyelembe venni. S az a – Rédei és társai által kitalált – szabály, hogy a török „t”-nek a magyarban csak egyetlen hang felelhet meg, csupán arra jó, hogy a magyar és török nyelveket ne lehessen rokonítani. A valóságban természetesen nincsenek ilyen megkötések. A „d” és a „gy” pedig közeli hangok, a „gy” a „d” lágyulásával keletkezhetett az ágy szó külön életében, ami ezért az etimológia török vonatkozásait már nem érinti. Sára tehát joggal hasonlította össze a török és a magyar szót.
A magyar alak - török kilik „kül, külső” rokonítása ismét nem felel meg Rédei Károly ízlésének, mert Sára ez esetben és még néhány másik szóval kapcsolatban is azt állítja, hogy a török k (tulajdonképpen q) a magyarban szó elején eltűnik. Az eltűnést nem tudja megmagyarázni. Ilyen eltűnést azonban – jelenti ki diadalmasan Rédei – sem a török, sem a finnugor nyelvek, sem pedig a magyar hangtörténet nem ismer. Pedig ez korántsem lehetetlen. A „k” ugyanis „h”-vá változhat, aminek az eltűnése már korántsem ismeretlen a magyar nyelvben.
Vegyük például az úr (korábban uru) szavunkat, amely a TESz szerint kezdetben még tartalmazta a szókezdő „h” hangot (Úrhida neve Hurhida alakban maradt ránk). A szó párhuzamai közé tartozik a magyar harcos szó és a hurrita (hurru, vagy haru) népnév is, amelynek szintén volt „harcos” jelentése. E nemzetközi szócsalád tagja az akkád kharra „harcos” és a sumér kuruigi „király” is, amelyekben már megtaláljuk a keresett „k” hangot.
A Sára Péter által kimutatott „szabályszerű hangváltozás” tehát létezik és dokumentálható. Rédei csupán azt vetheti ellenük, hogy a példák nem az uráli nyelvekből származnak. Ez azonban annak a jele is lehet, hogy a finnugrizmus nem tudomány, csak rögeszme.
A „k – elhalkulás” hangváltozás tehát, amit Sára néhány eset alapján felismert, két lépcsőben valósulhatott meg az egyelőre kiderítetlen messzeségű múltban. Azt, hogy a nyelvi feladványnak ilyen megoldása is elképzelhető, Rédei is felismerhette volna, ha a finnugrista dogma nem tiltaná a körültekintést.
A hangváltozások során keletkezett szavak az évezredek alatt szétszóródtak, a nemzetközivé vált szócsalád tagjait különböző népek őrizték meg. Természetesen nincs okunk azt feltételezni ez alapján, hogy az egyik, vagy másik nép/nyelv a magyar őse lenne. Az azonban bizonyosnak látszik, hogy a hangváltozás valamikor, valamilyen nyelvi közösségben lezajlott s ennek részese volt a magyar nyelv őse is. Sára Péter is hasonló lehetőségre utal: "sokkal régibb és közelebbi kapcsolat volt a két nép és nyelv között, mint ahogyan ezt eddig tudtuk, vallottuk."
Így válik érthetővé Rédei kifogása, miszerint a szabályos hangmegfelelések elvét Sára vagy nem ismeri, vagy nem vesz róla tudomást.
Rédei csak finnugor példákban tud gondolkodni, Sára viszont – ha magyarázatot akart találni a török-magyar párhuzamok tömegére – kénytelen volt átlépni Rédei tudománya felett.
Bárczi szerint: „Természetesen az egyezés is lehet szabályos hangmegfelelés.” Azaz a hasonló szavak is értékes bizonyítékot jelentenek, annak ellenére, hogy esetükben csak az annyiszor alábecsült hasonlóság érvényesül, a szabályos hangmegfelelés ki sem bontakozhatott. Azonban a finnugrista tétel oly görcsösen ragaszkodik a szabályos hangmegfelelések magasabb értékűségének dogmájához, hogy inkább a teljes hasonlóságot is úgy állítják be, mintha az a szabályos hangmegfelelés egy speciális esete lenne. Ez azonban nem több a szavakkal űzött inkorrekt játéknál. Ennyi erővel az eltérést is nevezhetnénk a hasonlóság speciális esetének. S ugyan ki tudná megmondani, melyik butaság emelkedhet a nyelvtudomány tételévé s miért éppen az?
Götz László helyesen ismerte fel a jelenség okát. Mint írja, a hangtörvények nevében a modern nyelvtudomány ellentmondást nem tűrő hangon kijelenti, hogy nem szabad a szavak hasonlósága alapján nyelvhasonlítást művelni, mert éppen a hangalakbeli egyezés a „leggyanúsabb” két nyelv szavainak összetartozása tekintetében.
Bár teljesen nyilvánvaló, hogy a hangtörvények gyakran felmondják a szolgálatot, rövidlátó fanatikusok azonban inkább az igazi értelemben vett, széles perspektívájú összehasonlító nyelvkutatásról mondanak le, mintsem a Grimm-féle hang-körhintáról. Amivel minden bizonnyal nagyon szépen el lehet játszadozni, de mellette a szemantika a nyelvészet szemétdombjára kerül. Legvilágosabban megmutatkozik ez abban az abszurd érvelésben, amely szerint az igazi szórokonság csalhatatlan jele éppen a hangok különbözősége.
A hasonlóság végzetes alábecsülésének esetét Róna-Tas András „A nyelvrokonság” című, 1978-ban megjelent kötetének fülszövegéből idézhetjük: „Általános emberi tapasztalat, hogy a rokonok hasonlítanak egymásra. Ebből sokan azt a téves következtetést vonták le, hogy a nyelvek rokonsága esetében is a „hasonlóság” a mérvadó. A tévedés olyan elemi erejű, hogy a mai napig nem sikerült kigyomlálni az emberi gondolkodásból. Születnek most is dilettáns, fél- és áltudományos munkák, melyek a nyelvek rokonságát a nyelvekben lévő hasonlóságok segítségével akarják bizonyítani.”
Úgy gondoljuk, a „neves” nyelvész fenti eszméje nem kíván különösebb cáfolatot, mert a kedves olvasónak amúgy is tátva maradt a szája a meglepetéstől, amikor elolvasta. Hiszen eddig úgy tudta (és jól tudta), hogy az azonosság, rokonság vagy idegenség bizonyítása a hasonlóság fokának kimutatásával lehetséges, legyen szó apasági kereset kapcsán végzett genetikai vizsgálatról, szerzői jogi perről, aláírás hitelességének ellenőrzéséről, vagy bármilyen más szakterületről.
Mi több, Róna-Tas András kötetének 169. oldalán (Bloomfield álláspontját ismertetve) maga is ezt írja: „A rokonítás alapja a hasonlóság, méghozzá a legközönségesebb nyelvi jelenségek, a mindennapi nyelv szerkezeteinek, alaki csoportjainak és alapszókincsének hasonlósága”.
Az olvasónak jogában áll csodálkozni, elképedni, vagy Róna-Tas András és a hazai finnugristák állításainak hitelében kételkedni. S nyilván él is ezzel a jogával.
Bárczi Géza szerint nem két nyelv szavainak hasonló hangzása, hanem a szavakat alkotó hangok szabályos megfelelése dönti el a rokonságot. Ugyanis azonos helyzetben levő hangok egy-egy nyelvben azonos módon viselkednek: egyöntetűen megváltoznak, vagy egyöntetűen megmaradnak (bizonyos határokon belül és igazolható korlátozásokkal). Azaz egy hangnak azonos fonetikai (szókezdő, hangzóközi, szóvégi stb.) helyzetben, a rokon nyelvekben szabályosan ugyanaz a hang felel meg.
Így a magyar szókezdő f-nek megfelel az osztyák p-, vogul p-, zürjén és votyák p-, vagy b-, cseremisz p-, mordvin p-, pj-, finn p-, lapp p-. A magyar fon megfelelője az osztyák pon-, vogul pun-; zürjén pan-, votyák pun-, cseremisz pyn-, mordvin pona-, finn puno-, lapp potne-. Ugyanígy viselkedik a fél, fa, fagy, fal, falu , fazék, féreg, fészek, fél (ige), felhő, fenyő, fekete, fog, fogoly (madár), fő, föd, fű, fül, fűz stb. is. Ilyen szabályos hangmegfelelés igen sok van. – állítja Bárczi, megfeledkezve a súlyos nehézségekről – Minél régibb idő óta távolodtak el az egyes rokon nyelvek egymástól, annál inkább halmozódtak bennük az elválasztó hangfejlődések. A Bárczi által említett fa szavunk Marcantonio érvelésében is szerepel, de ott ellenkező előjellel. Mint Marcantonio írja: ha megvizsgáljuk a fa jelentésű szavakat a többi uráli nyelvben, úgy észrevehetjük, hogy a szókezdő hang megfelelésétől (a szabályosnak tekintett „p” – „f” hangváltozástól) eltekintve, nemigen találunk egyéb szabályos és rendszeres megfelelést a szavakat alkotó többi hang esetében (ld. Marcantonio 2002a/100-101, 161-162).
A szabálytalan hangváltozások száma sokkal nagyobb, mint a szabályosaké. Az esetek döntő hányadában a megállapított hangtörvények meglehetősen ad hoc jellegűnek bizonyulnak, és igen csekély számú elemre (gyakorta csak egy-két szóra) vonatkoznak. (Marcantonio 2002a: 75-78)
A hangtörvényes ősnyelvi rekonstrukciók iskolapéldája a finnugor "k" hang állítólagos szabályos fejlődése a magyarban "h"-vá. Mivel a magyar "h" -nak a finnugor nyelvek "túlnyomó többségében" bizonyos hangtani helyzetben "k" felel meg, "nagyon valószínű, hogy itt a többség őrzi az ősi állapotot" - írja Róna-Tas (1978/395).
Götz László azonban rákérdez: Mit ért itt a finnugrisztika "túlnyomó többség"-en, amely állítólag az "ősi állapotot" őrzi? Az együttesen 8 milliónyi, de 50 - egymás között jobbára érthetetlen - nyelvjárásra szétforgácsolódó, jórészt primitív finnugor töredék- népecskéket a 15 milliós, egységes, majdnem homogén nyelven beszélő, már több mint ezer év óta összehasonlíthatatlanul magasabb művelődési fokon álló monolitikus magyar nyelvi tömbbel szemben. Másrészt: ezek szerint csak a magyarban lett volna "hangfejlődés", a többi finnugor nyelvben pedig nem? Ott évezredek óta "k" maradt a "k"?
De hogyan állunk azzal a sokkalta valószínűbb lehetőséggel, hogy a valóságos "túlnyomó többség"-et képviselő, s kulturálisan is magasan domináló magyar nyelv "h" hangját vették át egykoron az apró, elmaradott finnugor csoportok, s változtatták át bizonyos esetekben - saját ősi nyelvi alaprétegük hangtanának hatására "k"-vá? Azaz a hangbehelyettesítés jól ismert jelenségét alkalmazták, s ezért ejtenek még ma is "k"-t, mint évezredekkel ezelőtt. Vajon elhanyagolhatók-e mindezen körülmények egy hipotetikus ősnyelv rekonstruálási kísérleténél? Nem hinnénk. A finnugor nyelvtudomány viszont ilyen gondolatokat még csak halvány eshetőségként sem vet fel.
"milyen sok időt pazarolsz a dícséretemre, amelyre érdemtelen vagyok"
A tiszteletre méltó komoly tudósok jellemzője a lefegyverző szerénység és ez, ha egyáltalán lehetséges, még magasabbra emeli majdani emléküket a későbbi korok előtt.
"Az ember, aki elovasta az anasazi-feliratot" - súgnak össze az egyikük háta mögött. Ilyenkor Champollion nevét is gyakran emlegetik.
Pedig hát hol van az ő teljesítménye a mi tiszteletre méltó komoly tudósainkéhoz képest, akik az Akadémia házából régóta kivert igaz tudomány méltó befogadói és istápolói.
Jóindulattal szemlélem, hogy milyen sok időt pazarolsz a dícséretemre, amelyre érdemtelen vagyok s amelyet - félek - te sem gondolsz igazán komolyan.
Ma is mosolygok rajta, hogy volt egy félnótás, aki (az álnevére nem emlékszem) komolyra vette a gúnyolódásaidat. Az arany barátunk, milyen lelkesen lihegett a nyomodban, amikor figyelmeztették és leesett neki ... Nem baj, ha nem értett semmit, fő az, hogy ugasson!
Azt azonban sajnálom, hogy a tehetségedet és az idődet ilyen lapos beírásokra pazarolod, amikor többre is futná belőle. De a világforradalom jelenlegi állásában olyan kalappal köszönünk, amilyen van s olyan medencében úszunk, amilyen van.
"Ha ez nyilvánvalóan hibás magyarázat lenne, akkor sem elegendő az egész "délibábos" tábor lejáratására. Nem cáfolja például Alinei etruszk-magyar érveit. Nem cáfolja az anasazi edény olvasatát sem. Stb."
Jaj, mit nem mondasz!
Lejáratás, cáfolás ... szörnyű szavak.
A tiszteletre méltó komoly tudósaink zseniális gondolkodásából előcsillanó gyöngyszemek felidézését hogyan is téveszthetted össze ezekkel?
Hát nem látod, hogy ezzel mi, aprócska hangyák is betekintést nyerhetünk e gondolatóriások észjárásába és ezzel tovább terjedhet az igazi tudományos módszer.
Naponta áldom a Gondviselést, hogy egy korban élhetek e géniuszokkal.
Az anasazi edény olvasatát pedig semmi sem cáfolhatja, hiszen tudományos érvekkel sőt még valószínűségszámítással is bebizonyították tiszteletre méltó komoly tudósaink, hogy az nem jelenthet mást, mint Jóma földjét.
Kevés dologban lehetünk ennyire biztosak.
A Nap elveszítheti fényét, de ezt már senki sem tudja elvenni népünktől.
A dolog bizonyossága még ama híres "Keszi Dénesné" olvasat bizonyosságát is meghaladja, hiszen az a felirat még tiszteletre méltó komoly tudósaink roppant erőfeszítésének is ellenállt, mindmáig kétségek közt hagyva az érdeklődőket, hogy vajon nem inkább "Kösz, Dionüszion"-e az olvasata. De tudjuk, hogy "tertium non datur", így sikerült erre a két megoldásra leszűkíteni a lehetséges olvasatokat.
Lenyűgözve állunk e teljesítmények előtt.
Meggondolatlan ember azt mondhatná, hogy "Könnyű nekik, hiszen oly sok ésszel áldotta meg őket a Teremtő, hogy az ujjukból kirázzák ezeket a hatalmas felfedezéseket."
De mi jól tudjuk, hogy ezek nem hirtelen felmerült ötletek, hanem szigorúan tudományos módszerekkel és évtizedes szellemi összpontosítással a fukar természettől kicsikart eredmények.
Ha az MTA vizsgálná és tárgyalná és megoldaná a nagy kérdéseket, nem kellene nyelvészeti kérdésekkel foglalkoznia a kívülállóknak. Így azonban a tudományos eredmények a körön kívül születnek, az MTA védekezésre szorul, szitkozódik, magyarázkodik, vinnyog és hátrál. Ez nem azért van, mert nincs elég pénzük könyvkiadásra, hanem azért, mert nem tudnak okos dolgokat írni a könyveikbe.
Jellegzetes finnugrista eljárás, hogy Götz álláspontját és munkásságát úgy próbálják lejáratni, hogy pl. Plessa Elek ostobaságaival mossák egybe. Mintha a kettőnek bármi köze lenne egymáshoz.
Badiny Jós Feri bácsi nagyon rokonszenves ember, de az állításait csak kérdésfelvetésként szabad kezelni. Sajnos minden állítását ellenőrízni kell.
Kölcsönösen lehet hibákat találni. Ezek kipécézése és kijavítása helyes dolog, a túlhangsúlyozásuk azonban nem. Oda kell figyelni az eredményekre is. Például a tar szó rokonságára is, amivel alább már foglalkoztam. Arra miért nincs válasz?
Ha ez nyilvánvalóan hibás magyarázat lenne, akkor sem elegendő az egész "délibábos" tábor lejáratására. Nem cáfolja például Alinei etruszk-magyar érveit. Nem cáfolja az anasazi edény olvasatát sem. Stb.
S persze nem alkalmas a finnugor őstörténeti kép igazolására sem.
ftonyo: "Egyszerűbben meg lehet fogalmazni, hogy miért vagytok népszerűek"
rovó: szerintem arról van szó, hogy a hazug ember és a hazug elmélet nem népszerű.
**********************************
ftonyo: "a tudományos nyelvrokonitás bonyolult. Ahhoz hogy vki megértse, előbb be kell vágnia a hangváltozási törvényeket (korszakokra lebontva), majd ezek alapján értelmezni az adoitt kifejezést."
rovó: Valóban bonyolult, de nem annyira, hogy a kilógó lólábat észre ne vegyük. A közönség nem annyira hülye, mint azt a finnugrászok gondolták. A finnugrista elméletnek vannak kidolgozatlan, elvarratlan szálai és kisiskolás hibái. Ezek nyilvánvalóvá váltak. Amíg a könyvkiadás monopóliuma mögé bújhattak ezek a hazudozók, addig nyugodtabban élhettek a maguk zárt világában, de most választ kellene adniuk, el kellene számolniuk. De nem tudnak. Ezért ez a nagy csend a részükről, ami az érdenmi kérdéseket illeti. A mocskolódás és gúnyolódás, amire képesek, ma már nem elegendő.
*************************************
ftonyo: "Ti meg fogjátok, hogy asszomgya: kuvasz = ku + assa."
rovó: Én nem mondtam ilyesmit.
***********************************
ftonyo: "Gondolkodás ohne, itt a kész, egyszerű, explicite, fogyasztható - ámde tudománytalan magyarázat."
rovó: Nem kell mindent készpénznek venni egyik oldalon sem. A ku + assa magyarázatot nem ismerem, ezért véleményt sem tudok róla mondani. Egy lehetőség, amit meg kellene vizsgálni.
***********************************
ftonyo: "Ezt egy finnugrász nyelvész mondta anno aki a nemzetellenességgel aligha vádolható Károlin oktat."
rovó: Nem lehet azt állítani, hogy aki finnugrász, az egyútal nemzetellenes is. Maga a finnugrizmus nemzetellenes ugyan, de a tételeit tudományosnak látszó csomagolásban adja elő s a gondolkodásra képtelenek meg is eszik.
Az pedig, hogy valaki a Károlin oktat, még nem teljes garancia. A Károli nagyon rokonszenves egyetem, de ott is emberek oktatnak, feltételezhetően a korra jellemző erényekkel és hibákkal. Nem hihetjük azt, hogy a Károlin (vagy bármelyik másik egyetemen) a végső szót tudják kimondani a nyelvtudomány nagy kérdéseiben. Nincs ilyen előírás, nem is várható el tőlük.
Ha a finnugrizmust nevezed igazolt elméletnek, akkor erre vonatkozóan ajánlom neked a Turán decemberi számát, benne Marcantonio és Marácz cikkeivel! A finnugrizmus egy politikai indíttatású blöff.
Dubois: Rédei jól írta le 1998-ban, azóta ez fokozódott, már lényegében be is következett a balkanizálódás.
Azt ugyan nem tudom, hogy az Akadémia hogyan tudna gátat emelni,
rovó: Azzal, hogy minden felmerülő kérdésre a legmagasabb szintű (tudományos igényű, megbízható) választ adja.
*********************************
Dubois: Én is azt látom, hogy a tipikus beetethető közönség a mérnökök közül kerül ki.
rovó: Azt hiszem, ebben tévedsz. Éppen a mérnökök azok, akik a saját szakterületükön hozzászoktak a korrekt, ellenőrízhető eljárásokhoz.
Pl. egy hídépítő mérnök nem tervezhet a szakadék szélességénél rövidebb hidat. S ehhez kitűnő mérőszalagokkal rendelkeznek, amelyekkel le lehet mérni a szakadék szélességét, meg a híd hosszát is.
Az egyik barátom az USA-ban olyan vízalatti radarok kifejlesztésén dolgozott, amelyekkel a tengeralattjárókat kellett messziről felderíteni. Ha megjelent a képernyőn a tengeralattjáró, akkor elfogadták a munkáját, de ha nem, akkor elvetették.
Van hasonló egzaktság a nyelvészet területén? Nincs. Például a hasonló nyelvi jelenségeket (hasonló szavakat) lehet magyarázni genetikus rokonsággal, areális kapcsolatokkal és kölcsönzéssel is. De hogy esetenként melyikről lehet szó, azt többnyire hasraütéssel döntik el a nyelvészeink, a közönségnek meg marad a tekintélytisztelet. Annak a nyelvésznek hisz, amelyiknek szebb a nyakkendője.
A jelenlegi sztálinista fogantatású, tulajdonképpen illegitim alkotmány is biztosítja a tudományos kutatáshoz való jogot. Az akadémikus nyelvészet képviselőit azonban mintha figyelmeztetni kellene erre.
Komoróczy Géza (1976) például romantikus és zavaró irányzatnak tartja a „délibábos” eszméket: "Anélkül, hogy túlbecsülném a délibábos eszmék zavaró szerepét a mai közgondolkodásban, úgy vélem, hogy a sumér-magyar nyelvrokonítás napjainkban tapasztalható népszerűsége bizonyos zavart jelez a magyar társadalom történeti tudatában. Igaz, a hasonló eszmék feléledése, sőt mesterséges élesztése úgyszólván világjelenség; de nem szabad hagynunk, hogy ez az ár sodorjon bennünket is ... A múltnak az a felfogása, amelyet a nemzeti romantika alakított ki, ma is eleven. Ezt a szemléletet kell meghaladnunk."
Szőcs Géza (Délibáb, válasz Komoróczy Gézának, Magyar Adorján Baráti Kör, Budapest, 1994. 8. o.) is egyetért a romantikus meghatározással, de Komoróczyval ellentétben szükségesnek és hasznosnak tartja az effajta keresgéléseket: Mint írja: a romantikus beállítottság lényege a "valahonnan származni". Valahonnan - máshonnan. Ilyenformán a legtöbb magyar származás-elmélet romantikus szemléletű. Mindeniknek az a lényege, hogy a magyarság a többé-kevésbé távoli múltban valamilyen más néptől, vagy népek keveredéséből származott, és hogy a magyarság "tulajdonképpeni őshazája" valahol máshol, egy egészen távoli vidéken lappang.
Szerintem, nemcsak az irodalmi vagy szellemtörténeti romantika szemléletével nem esedékes történelmi leszámolást végezni, hanem a romantikus történetírói és nyelvészirányzatok művelői által összehordott adatrakományt sem szabad kidobni az őstörténet kutatóhajójából.
Annál kevésbé, mert éppen ezek az irányzatok - mint a "barokk", a "romantikus" és az "újromantikus" történetkutatás és nyelvészkedés voltak azok, amelyek felgyűjtött adataikkal megnyitották a kutatás láthatárát. És a magát a romantikusoktól indokolatlanul és mereven elhatároló finnugorizmus, a ma egyedül akadémiai védettség alatt álló nyelvészeti és belőle fakadó történeti felfogás az, amely az őstörténeti kutatásokat nemcsak feleslegeseknek és haszontalanoknak, hanem éppenséggel kártékonynak minősítette vagy minősíti most is, mint azt Komoróczy tette. Amikor a sumérizmus pártjára állok, lényegében a romantika pártján állok; amikor azonban a romantika pártját fogom, a kutatások és vélemények szabadságának pártját fogom, többek között a romantika meghaladásának – de nem kiátkozásának! – a szabadságát is.
Egyetértünk Hegedűs Józseffel akkor is, amikor a különféle tudományok között, a megbízhatóságukat illetően tapasztalható, a természetükből fakadó, lényegi különbségekről beszél, amelyek a műszaki tudományok előnyét és a nyelvészet, őstörténetírás hátrányát mutatják. Például egy nyelvész, éppen a képzettsége miatt, az egyetemeken kultúrpolitikai nyomásra tanított prekoncepciók alapján állva gyakrabban tévedhet, vagy a nyelvészet egzaktságának alacsonyabb szintje miatt korrumpálhatóbb, mint egy mérnök, aki a nyilvánvalóbb természeti törvények miatt még egzisztenciális okokból sem vállalkozhat, mondjuk az örökmozgó feltalálására.
Amiből a napnál világosabb, hogy a nyelvészek megállapításait eleve nagyobb bizalmatlansággal kell kezelni, mint a műszaki tudományok képviselőiét.
Ebből következően a közember számára alig marad több fogódzó a józan eszénél és a tekintélytiszteletnél, ha választania kell az elméletek között.
Szőcs Géza (1994/19) így ír erről: Nagyon nehéz bebizonyítani, hogy egy nyelvészeti felfogásnak, vagy elméletnek igaza van-e, vagy sem. Hiszen állíthat akármit, az élet gyakorlata nem fog rácáfolni. Hol a gyakorlat próbaköve a nyelvészet esetében, hol van olyan eset, amikor igenis kiderült, kinek mennyit ér a tudománya?
Nos, ilyen eset volt a sumér nyelv felfedezése, rekonstruálása. S nem tagadhatom, hogy ami a suméristák komolyan-vételét illeti, az részemről pusztán tekintélyi érvekre támaszkodik.
Oppert, Hinck, Rawlinson és társai olyan kétes krix-kraxok alapján, amilyen néhány ékírásos tábla, kihámoztak és megfejtettek egy addig tökéletesen ismeretlen nyelvet és ezt a felismerésüket később százezernyi régészeti lelet és megannyi belőlük kibontható történelmi, néprajzi, művelődéstörténeti adat igazolta. Ugyanakkor az ellenfeleik – akikre többek között Komoróczy ma is támaszkodik – minden ragyogó érvelésük, nyelvészeti iskolázottságuk és felkészültségük ellenére, hiába tagadták egy fél évszázadon át, a sumér nyelv mégis létezett. A felfedezőknek volt igazuk. Most Komoróczyék azzal érvelnek, hogy jó-jó, létezett sumér nyelv, de az nem olyan volt, hanem „másmilyen", ám számomra itt érvényesül a tekintélyi érv: abban, hogy milyen is volt ez a sumér nyelv, inkább hihetünk azoknak, akik képesek voltak meg is fejteni, mint azoknak, akik képesek voltak a létezését is tagadni!
Komoróczyval szemben még egy tekintélyi érvre hivatkozhatok: ő úgy tesz, mintha sohasem hallotta volna Leonhard Woolley nevét, aki UR városát kiásta. Komoróczy antologiájának hatalmas bibliografiájában nem tesz említést róla, de így jár el legújabb pamfletjében is. Azonban olyan tudományos értékű sumerológia, amely Woolley munkásságát ignorálja, nem létezik! Különben is az UNESCO Woolley-t bízta meg egy őstörténeti tankönyv megírásával és nem Komoróczy kedvenc tekintélyeit. Ezért kénytelen vagyok Woolley tekintélyére hallgatva tudomásul venni, hogy a sumér nyelv és a magyar nyelv között lehet annyi hasonlóság, hogy azt legalább kutatni érdemes. Tehát nem a saját, hanem Oppert, Sayce, Lenormant és mások, legújabban meg Woolley sumerológiai tudására hivatkozom. Komoróczynak nem az én tudásomat kell vizsgáztatnia, hanem a felsoroltakét. Komoróczy egyhelyt rólam ilyen kifejezést használ: "vakmerő kritikátlanságában odáig merészkedik" stb. Annyira azonban "vakmerő kritikátlan" mégsem voltam, mint ő, hogy a terület legnagyobb tudósainak nevét és munkásságát a kérdéssel kapcsolatban tudomásul se vegyem.
Róna-Tas András állapítja meg, miszerint "A nyelvtudomány alapjait ma már hosszú egyetemi tanulmányok révén sajátítja el a szaktudós, s ezek közé tartozik a nyelvrokonság bizonyításának kérdése is." (1978/388). Az idézetben fontos a "ma már" kitétel, ugyanis többen a régi idők tudósaitól is megkövetelik a megfelelő, lehetőleg a megszokott, "hivatalos" keretek között mozgó tanulmányokat. És éppen itt bukkan elő a zűrzavar, a csőd – mondja Hegedűs József.
Mert például Edisonnak úgyszólván semmi iskolázottsága nem volt, mégis ő a minden idők koronázatlan feltaláló-zsenije. Ugyanakkor Hunfalvy Pálnak, jeles nyelvészünknek volt ugyan egyetemi végzettsége, de az éppenséggel a jogi egyetem volt. Ráadásul eleinte hadilábon állt a magyar nyelvvel is (mivel nem magyarnak született), de megtanulta, mi több, elsajátította a korabeli magyar nyelvészetet, s jelentős mértékben járult hozzá az akkor még gyenge lábakon álló finnugor nyelvészet megalapozásához.
Ám van egy furcsa ellenpélda is: Cserép József kiváló klasszika-filológus volt, bölcsészdoktori címet nyert Sallustius történetírói munkásságából, ezenkívül gimnáziumi tankönyveket is írt, majd 1889-ben Kolozsvárott magyar nyelv- és irodalom szakon kiegészítő oklevelet szerzett. Ezzel a kitűnő egyetemi végzettséggel egyetemi tanári kinevezését sokan szorgalmazták, azonban súlyos teherként nehezedtek rá a fantasztikus magyar eredetmítoszokat felsorakoztató könyvei. (Például: Nagy Sándor "matyó" magyar király volt stb.)
Mint Hegedűs József mondja: az említetteken kívül még számos "pozitív" és "negatív" példával élhetnénk, amelyek mind azt bizonyítanák, hogy a megelőző korokban egy-egy tudós tevékenységének eredményét nem mindig lehet kizárólagosan az előképzettséggel minősíteni.
Hegedűs helyesen ismeri fel, hogy a szakirányú képzettség nem feltétlenül szükséges, de nem is elégséges a maradandó tudományos teljesítmény eléréséhez. Hozzátehetjük: ahhoz a szaktudáson kívül olyan személyiségjegyekre is szükség van, mint a becsület, a lényeglátás képessége és társai, amelyek meglétét és minőségét korántsem lehet hitelt érdemlően igazolni egy szokásos egyetemi diplomával.
Köszönöm! Pihenésről azonban szó sem volt. Kimeszeltem egy szobát, lenolajjal lekentem egy pórfödémet, átlakkoztam egy csomó bútort, képkeretet és persze annyit takarítottam, hogy kétfelé állt tőle a fülem. Még ma is borzongás fog el, ha visszagondolok rá. De szebb lett a ház tőle. Kár, hogy éppen akkor kell otthagyni, amikor a legszebb.
Ha már ilyen nagy Rédei hívö vagy , tedd melléje Bakay és Marácz válaszát is. Hadd olvassa a jónép azt is.
És majd utána eldönt, jó-e ez neki, vagy nem!!!!!
Nem te fogod beszugerálni a saját véleményedet. Sajnos a demokrácia bonyolult dolog, fel kell készülnöd, hogy nem értenek veled egyet. És attól kezdve nem oszthatod az écát.
Mindettöl függetlenül a balkanizálódási folyamatot én leginkább Rhédey és a te buta agyadban tudom érzékelni.
Hogyan is gondolhatod, hogy tiszteletre méltó komoly tudósaink lenyűgöző eredményeivel viccelni mernék.
Előbb vágatnám le a karomat.
Varga Csaba ezeket a korszakalkotó felfedezéseket HAR című könyvében tette közkinccsé.
De száz topic is kevés lenne, ha le akarnám írni mindazokat a páratlan felismeréseket, amelyekkel hű olvasóit elkápráztatja. Büszkén mondhatom, hogy "Én is ott voltam!", egyike voltam ezeknek a szerencsés embereknek.
