Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
Anauból (ma Ashabad Türkmenisztánban) származó, régészek által hitelesen feltárt 4300 éves kő pecsétnyomó. A jeleit a későbbi (Kr. e. 200 körül kialakuló) Han írás jeleihez hasonlították.
A négy jelből három hasonlít a székely rovásírás jeleihez. Ezek a következők (elől a mai hangérték, mögöttük az egykori szójel kibontása):
"u" (ushu/waske "őskő", azaz valamilyen marhabőr alakú fém félkészöntvány rajza)
"ak" (vö: Oka, Ókeánosz, patak - a hullám alakú jel vizet ábrázol)
"sz" (szár - a világoszlopot ábrázolja, ezért a fa szárát is jelenti, meg a felettünk az eget tartó isteni származású uralkodót is; vö: sar/sarru "király")
Erre a leletcsoportra gyanakodtam, de (mivel ez a kép negatív volt) hiányzott a pala fekete színe. Egyébként máig sem tudom, nem hamisítványokról van-e szó.
Marton Veronika, A somogyi rovástábla és a táltoskövek (Friedrich Klára jegyzeteivel) /Matrona Kiadó, Győr, 2001., A5 / 177 oldal. ISBN 963 440 635 1/
A palatábla méretében a legnagyobb: terméspalából hasított, lapos, szabályos forma: 28.5 x 27,5 cm, 1 cm vastag.. Az írott felületen csiszolt, a hátlapon a hasítás eredeti nyomait viseli. A tábla felső részén lévő két furat mutatja, hogy valamikor zsinórszerű anyaggl felfüggesztették.
A feliratok (lásd előző képi hozzászólásban) megfejtésének ellenpróbáját a Szenci Molnár Albert, Pápai Páriz Ferenc, Szikszai Fabricius Balázs szótárában, valamint az 1470-es brassói latin-magyar szótár-töredék alapján végezte el. A palatáblán keltezés is szerepel, és ha a megfejtése helyes, akkor a szöveg MO török hódoltságának idejére, tehát az 1526 utáni időszakra vonatkozik.
A köveken lévő föliratok a csíkszentmiklósi templom felirata és a Rudimenta hamburgi másolatának rovásos ábécéje szerint értelmezhetőek.
A palatáblán kívül három rovásírásos kő, egy kettétört un. meteorit és egy fekete májmodell darab képezi a kollekciót. Sajnos időközben a rováskövek egyike elveszett, de fénykép szerencsére maradt róla.
Hivatkozás történik arra, hogy ezek a kövek nem egyediek a világban: számtalan helyen találtak ilyesmiket:
- Pireneusok - Mas d' Azil (BC 8000-5500) - Szuza (BC 5500-2300) (Számolókövek: CALLCULUS = kavics, kövecsek => KALKULÁL - Rosettei kövek -a germánok a 2-3. századtól rúnaírásos köveket állítottak halottaik emlékére - tászoktetői véseteket sajnos legyalulták/ megsemmisítették - a Csíki Székely Krónika szerint a vérszerződést és a törvényeket kőbe vésték. - rovásfeliratos a 13. századi kőbevésett pécsi címerpajzs? - Ráduly János: bonyhai, bekecsi, csíkcsobotfalvai, székelyzsombori, tászoktetői. Fodor Ferenc írt a parajdi, szentmihályi rovásfeliratokról.
Úgy tűnik, az index szoftvere téged is megtréfál. A word-ből származó szövegek képét megváltoztatja.
Ez ellen úgy lehet védekezni, ha a kivágott szöveget előbb elhelyezed egy levelezőprogram levélíró felületén, mintha el akarnád küldeni e-mail-ben. Aztán visszaveszed és beteszed az index-be. Így már nem torzul el, amikor megjelenik a rovatban.
Az ős szó mai alakja csak a XVIII. század második felétől igazolható, első fennmaradt alakváltozatai: ausi, esu, vsu, ise, vs, vus. Ha figyelembe vesszük a latin írásunk fogyatékosságait is, akkor azt kell gondolnunk, hogy az ős szó korabeli hangalakja, vagy írásmódja us lehetett. Az előtag jelenik meg az asszír Assur „Ősúr”, az egyiptomi Ozorisz/Usziri „Ősúr”, és a kelta Esus „Ős“, a gallok ősi istene (velsz Oes „idős, ős”) nevében, valamint az etruszk eis/ais „divinita” szóban (amit Mario Alinei professzor azonosított a magyar ős szóval).
Az énlakai „eGY USTeN” ligatúra
A nikolsburgi „US” rovásjel
A nikolsburgi „eNT/TeN” jel
Thelegdi „GY” betűje
… ábra. Az énlakai „Egy Usten” ligatúra az északi sarkon elképzelt megszemélyesített világoszlopot (a Tejútat) ábrázolja
A nikolsburgi ábécében fennmaradt az ős hasonlóképpen ősi szójele is, az „us” jelnévvel ellátva. Hogy ez valóban az ős szó jele, azt a jelforma képi tartalma és alkalmazása egyaránt megerősíti.
E szójelnek a székely írásanyagban csupán egyetlen alkalmazása ismert az énlakai unitárius templomból. Az énlakai rovásligatúra (… ábra) a „gy”, „us” és a „tn/nt” jelekből áll, azaz „eGY USTeN” olvasatot ad. További előfordulásai ismertek a magyar népi hieroglifák között: a vámfalui „isten szeme” és a veleméri „isten valamicsodája” jelben. E ligatúrának hun, horezmi, hettita és obi-ugor megfelelői is vannak.
Egyfajta alkalmazás a pogány „us” jel keresztény változata, a mandorla is. Ennek szilvamag alakú ívében szokásosan Szűz Mária áll, karján a kisded Jézussal – azaz a mandorla Jézus születésére emlékeztet. Ezt a születésnapot karácsonykor ünnepeljük, amikor a Nap (napisten) épp a Tejút hasadékában kél. Az eredeti „us” jel a pogány napistent, tehát valóban az őst, a hun dinasztia ősét ábrázolja.
Az isten utótagja a világ megszemélyesített forgástengelyének (a Tejútnak) a neve.
A ten eredetileg a mennydörgés hangját utánzó szó (vö. döng, dördül, dongó, zeng, pendül!), amely többek között a latin ton „hang” és a sumér ti, din „élet” szóval is genetikus kapcsolatban van. Változatai a magyar Du, Dana, szkíta Thana, kínai tien, japán tenno, török tengri, szanszkrit deva, hellén deos, theos, latin deus, olasz dio, francia dieu, spanyol dios, oláh deu, litván diewos, lett dews, óporosz deiwos, perzsa dev, div, cigány devel.
A ten előfordul a tengely, tenger, tanító, tündér szavainkban is; összefüggésben azzal, hogy az ókori vallások egyes isteneit a világ forgástengelyével azonosították, a tanító istenek némelyike pedig a tengerből tűnt elő.
Az altatódalainkban előforduló „tente” szintén e második tag rokona, egy olyasfajta ősvallási ima maradéka lehet, amelyben az altatódalt éneklő anya az isten áldását kérte gyermekére, vagy az isteni példa követésére biztatta, az eljövendő fiúistenhez hasonlította gyermekét.
Ide tartozhat az Éden neve is, amely az „é” (épület, épít) gyökből, meg a Den istennévből áll és „Den háza” jelentésű. Kevés figyelem jutott Tin/Tinia etruszk főisten nevének is, pedig annak felesége az Enéh-nek megfelelő Uni, fia pedig a szkíták ősapjának tekintett, a károk által Magornak nevezett Heraklész (etruszk Herkle).
Azt, hogy a Ten valaha önálló istennév volt, amely az ős jelzővel csak később forrt egybe, a Marsigli-féle rovásnaptárban való önálló előfordulása is bizonyítja (… ábra). Természetes, hogy erre a rendkívüli ősvallási jelentőségű fogalomra a vallásos fogalomjelekből kialakult székely rovásírásnak külön jele volt (a Nikolsburgi rovásábécében is előforduló nt/tn ligatúra, amelyet archaikus jelképeken alkalmaztak), hasonlatosan az óperzsa ékíráshoz, amelyben Ahuramazda nevének jelölésére szintén külön szójel szolgált.
Az isten szóösszetétel jelentése tehát „ős ten, ős dörgő, ős hang”. Párhuzamai közé tartozik az esztendő „isten-idő”, az ösztön és a nőstény „nőisten” szó is.
A magyar isten szót rokonították már a „tűz” jelentésű görög eszta/esztia és latin veszta szavakkal, a párszi izdan/jezdan-nal (Vámbéry), a „teremtő” jelentésű cseremisz está-val (Reguly), az „atya” jelentésű finn isá-val (Hunfalvy).
A figyelembe sem vett párhuzamok száma pillanatnyilag fel sem becsülhető. Ezek példájaként elég az angol stone „kő” szóra hivatkozni. A kő, anyagának időtállósága miatt, a kezdetektől az örökkévalóra emlékeztette a vallásos embereket. Ezért kerülhetett át valamikor, talán a kőkorszak mélyén, ősvallásunk isten szava az indoeurópaiak őseihez „kő” jelentéssel. Lehet ebből arra következtetni, hogy az indoeurópai nyelvcsalád kialakulásakor (a stone ősének átvételekor) az ősmagyar vallás kőből készült isten-jelképeket alkalmazott?
Az isten szócsaládja az eddigiek alapján is meglehetősen kiterjedtnek látszik. Ez azonban természetes, mert a legősibb (kőkori) vallásos műszavak egyike lévén, joggal jelentkeznek a legkülönfélébb nyelvekben a rokonságába tartozó szavak. Szócsaládjának elterjedtsége alapján következtethetünk arra, hogy az isten akkor alakult ki, amikor az afrikai őshazáját elhagyó homo sapiens sapiens a Közel-Keleten első ízben Eurázsia területére lépett. Az isten annak a gazdasági és kulturális értelemben is alkotó korszaknak a terméke, amely az Éden és az aranykor képzetében maradt fenn a jégkorszak során szétszóródott emberiség mitológiáiban.
Az adatok szaporodásával egyre nyilvánvalóbbá válik (sokak számára mindig is nyilvánvaló volt), hogy az isten szóbokra rendkívüli jelentőségű adathalmaz, amely lehetetlenné teszi a finnugrista ideák tiszteletben tartását.
Pető Imre
Következmények nélküli ország
Kis hazánkra nézve nem valami hízelgő eme paradox meghatározás, és bizonyára mindannyian tudunk hasonló kesernyés – szellemes szállóigéket. Szidhatnánk is Magyarországot sok mindenért, ha nem szeretnénk annyira. Tanárként magam is felhívom mindig tanítványaim figyelmét a hazaszeretet egy sajátos vonására, amit „nemzetostorozó hazafiságnak” nevezünk, elcsépelt fogalommal. Kölcseyé lehet ilyen, a Zrinyi – dalok pesszimizmusára gondolva, és ilyen Adyé is. („Mi mindig mindenhol elkésünk… Nekünk Mohács kell… Verje, csak verje…” Mármint az Úr e „veréshez szokott fajtát"…)
Nagy László szavai is intenek: „Nekem Ady Endre ostora tetszik”. A „csillagra akasztott elárvult ostort annyian és annyiszor kívánják leakasztani, hogy végighúzzanak vele népünkön, az Úr helyett is, ha nem verné eléggé. De hát veri nélkülünk is, ezért Ady önmagunk elleni protestáló dühe már hatástalan. Igaz és szép szó kellene már népünknak! Nem kellene annyi hazug szóáradat innen-onnan!
A felelősség ugyanis nem azonos, ha nem érdekli valami a népet (olvasó, vagy nézőközönséget, stb.) az már következménye valaminek vagy valami elmaradásának, hiányának, a fő felelősség az értelmiségé és persze a médiumoké, a politikáé.
Milyen bosszú és keserűséggel teli az a magyar ember, aki például valódi képet akar kapni múltjáról, történelméről, csupán azért, hogy tudja: valójában milyen nemzeti értékeink birtokában vagyunk érdemesek egy valamilyen önbizalomra, büszkeségre, erőt adó bizakodásra.
Történészeink és a munkásságukra alapozódó oktatásunk tartalmilag szegényes, ellentmondásos, kétes eredménye pedig a csökkentett, ingatag nemzettudat, nemzedékek közönye sőt lekicsinylő becsmérlése mindennel és mindenkivel szemben, ami és aki csupán szóba hozza a nemzeti érzés fogalmát és még itt-ott meglévő mértékeit. Akik pedig olyan sűrűn mutogatnak Európa felé, azt soha nem látják meg, hogy a nemzeti érzés, büszkeség, a pozitív nemzettudat és a külsőségekben (kultúra jelképek használata) is kifejezett nemzetszeretet milyen hatalmas erőt ad a népnek, és milyen fejlődést ér el általa az ország!
Egy „következmények nélküli országban” minden elképesztő dolog megtörténhet. Sehol Európában, sőt a világon nincs még egy hely, ahol ennyi érték elkallódik, de kultúrnemzeteknél végképp nem fordulhat elő ilyen amnézi-múlt-feledés, mint nálunk. Már nincs is olyan magyar tán, akinek feltűnne, hogyha a szenzáció velünk történik! Ha a médiumok hírré teszik: a szemétből szenzációt kreálnak, amíg mi vaksin rugdossuk szét igazgyöngyeinket.
Mindezen keserűségek azért fordulnak meg bennem, merthogy nem beszél senki és nem ír senki Attila és a hunok nyelvéről. Mindenhol szenzáció volna ilyen titok megvilágosodása. Újabb film készülne, amihez semmi közünk, újfent nem volna, és gyaníthatóan nálunk is robbant volna a „kultúrbomba”, ha … a hunok nem magyar nyelven beszéltek volna… Márpedig a 2004-ben, a Turán folyóiratban, dr.Detre Csaba neve alatt megjelent Hun szavak, szövegek című dokumentum bizony magyarul szól! Az Iszfaháni kódex alapján készült írás, Schütz Ödön és dr. Detre Csaba fordítása, egy „készülő könyv”előrejelzése. Az ezernyi szón és néhány szövegen kívül ezek szerint van több hun nyelvi anyag is! Egyetemi tanulmányaim során eléggé beleástam magam a magyar nyelv történetébe ahhoz, hogy bizonyossággal megtegyek néhány kijelentést.
Egyik az, hogy az 500 körül, örmény betűkkel lejegyzett hun anyag olyan színvonalú, melyet hamisítással elérni emberi ésszel és semmi módon nem lehetséges, a közlés tehát hiteles. A másik fontos kijelentés, hogy a „hun nyelv” a magyar nyelv ősi állapota. Nem rokona tehát, hanem maga a magyar nyel, ( a térbeli és időbeli különbséget figyelembe véve, sőt beszámítva a Kaukázus térségének 5.szd-i és a Kárpát-medencének középkori kulturális közegének különbözőségét.) Nem a magyar „nyelvjárása” a hun, csak archaikus elődnyelve, ebbéli állapotában is magába hordozza a később is fennmaradó nyelvjárási jellegzetességeket.
A hunmagyar nyelvemlékek kívül tartása a tudományos tereken – érthető, de nemzetellenes és tudományellenes, ezért nem elfogadható, és Mindannyiunk, az egész nemzetünk gyalázatára lenne, ha politikai beavatkozás tudná csak megnyitni ősmagyar kori nyelvünk előtt a tudomány bázisait. De érthető… Mert ha a hun nyelv magyar, a hun nép is az, és akkor az avar is az – egy mongol réteget esetleg talán leszámítva.
A szkíta előd-népeinket ki ne hagyjuk a sorból, és elindulva visszafelé az időben a hunok nyomvonalán, egy valódi úton haladunk vissza, őshazánkat is föllelve. Attila király a „médek királya” volt! Ott találjuk magunkat Mezopotámiában. Az 500 körüli hunmagyar nyelvben megtaláljuk az Isurruk szót egy földrajzi egységre Mezopotámiát jelöli, de a szó származását nézve („etimologizálva”) ezt jelenti: Őshaza! A hunok is „romantikus őshaza-elméletet” gyártottak, ezek szerint. Tőlünk tanulták bizonyára… Elképesztő feladat elé állítja „a hun nyelv” jelenlegi „hivatalos”, még Habsburg-alapokon álló (és nem működő) történészeinket, nyelvészeinket, intézeteinket, beleértve az oktatás intézményeit, programját is. Ez egy szóba sűríthető: BEISMERÉS. A szó óriási tömegű, töménységű. Mi mindent kellene beismerni, ésszel föl nem mérhető. A hunmagyar nyelvnek, ősiségünknek, magyarságkultúránknak és önnön méltóságunknak tartozunk azonban a mértéktartással, ezért a hangsúlyt a BEFOGADÁSRA tesszük. Minden késlekedés bűnös mulasztásnak számít a magyar nemzettel szemben, s ha akadályokat gördítenek hunkori nyelvemlékeink szellemi-tudományos birtok vétele elé, elhallgatással, presztizs-féltéssel, tudományos féltékenységgel vagy csak lomhasággal… És ha a nemzet maga nem is lehet bűnös, gyermekei, közöttük e sorok olvasói is, lehetnek cinkosok: ha tehetnének valamit és nem tesznek! Gondoljunk bele: nemzedékek sora hagyta el úgy iskoláinkat, hogy nem mondtuk ki számukra az igazságot! Tagadtuk és tagadtattuk fiataljainkkal is múltunkat, krónikásaink tudását, nemzetünk jó emlékezetét, satnya identitást táplálva a jövő nemzedékeibe.
A befogadás az egész nemzet érdeke: önmagát fogadja vissza! De vajon milyen kibúvók kereshetők még azok részéről, akik végképp védeni akarják a tovább nem védhetőt? A finnugor nyelvcsalád nem menti meg, hisz ilyen nincs, közös származás nem volt, közös alapnyelv nem volt. A rokonság kisebb-nagyobb mértékben fennállhat a finnugor nyelvek között, de ez szerény mértékű, ahhoz pedig édeskevés, hogy (az eltérő etnikumokat is számítva) történelmet, őstörténetet lehessen rá alapozni, amikor nem tudni, mikor, ki, kitől vette át azt a néhány szót, nyelvi elemet, ami. A régészet tagadja, hogy északkelet (Urál) felől vonultak volna népek délnyugat irányába, csak az ellenkező népmozgásokra vannak bizonyítékok. Az antik történetírást : a kínai, perzsa, arab, örmény, hindi és más forrásokat szépen föl lehet vonultatni valódi történelmünk megírásához. Ezt az igaz szemléletmódot sokan követik már, az „el nem ismert érdem hősei”. Nem szégyen a későbbi felismerés és későbbi csatlakozás, csak a vakelméletbe való értelmetlen és rögeszmés kapaszkodás s szégyen.
A tudás elől elzárni népünket: ez a bűn! Mióta nem tudjuk – megnézni legalább! kulturális kincseinket. Megvenni? A Képes Krónika kiadóit megbüntetik: drágult máris a kiadása!
Klasszikusainkat nem bírjuk megvásárolni. Filmjeinket nem bírjuk elkészíteni! Csak fakítanak és vakítanak bennünket… Ahhoz pedig, hogy győzelemre vigyük kultúránkat és kultúránk iránti igényünket, hozzá kellene jutni.
A nyilvánvaló ellenséges visszafogások számtalan csomagolásban léteznek. Ki kell csomagolnunk őket, lássuk a pőre szándékot, a színvallást, lássuk a fényt!
Visszakanyarodva a „lehetséges” kifogások látszólag kevésbé ellenséges módjaihoz (jobb csomagolás…), fel kell készülnünk az elhallgatásra. Ez nagy tehetetlenségi nyomatékot ad a helybenmaradáshoz, és nemzetünk jelenkori egységmentes állapotában ellenségeinknek kedvezhet.
A tudományos csomag felirata különböző lehet. Azt tanult nyelvész nem fogja mondani, hogy a hun nyelv nem a magyarral azonos, de azt mondhatja, hogy nincs birtokában az eredeti forrásoknak! Ebben kétségtelenül igaza van, és aggódom magam is , államközi kapcsolatok révén megszerezhető-e Irántól az Iszfaháni-kódex hiteles másolata, és elvégezhető-e a nyelvi rektorálás. Dr. Detre Csaba könyve készül… de erre nem lehet még alapozni… Addig marad a közölt, töredékes anyag, ez vizsgálható „csupán”.
Másik kibúvó: „a hun nem is hun, hanem magyar”! (Tehát még mindig nem volna közünk a hunokhoz…) Ez „előzetes választ” igényel! Jártam Jerevánban, láttam az Ararátot. A Matenadarán múzeum kincseit szemléltem, az ékkövekkel kirakott arany örmény betűsor előtt álltam megilletődve, és letérdeltem Meszreb Mastoc szent írásadó szerzetes szobra előtt – áldó keze alá. Az örmény szent írástudók nem tévedtek. A nyelv, és nép amelyet hunként leírtak, az hun is, nem pedig a „hunok közé keveredett magyar”. A nyelvi anyag is bizonyság, benne a hun világkép tükröződik: történelmünk, vallásunk, hitvilágunk, szokásaink. Az Iszfaháni kódex földrajzi tere a hun történelem térsége.
Megsértenénk az örményeket, ha feltételeznénk róluk: nem igazán ismerték azt a népet, amelyet leíartak, miközben a hun király kérésére térítő papot adtak, az örmények két nép nyelve sokszáz közös szót sőt közös nyelvtani szerkezeti elemeket is tartalmaz. Régebbi továbbá a kapcsolat, együttműködés – a Van tó, az Ararát, az Araxex folyó térségeiben, erre régóta számos lehetőség volt egymás megismerésére…
Nincs tehát kibúvó. Inkább idézzünk fel néhány „hun” szót, hogy a tereket : múltbéli tereinket felmérjük! Toka: kelet, Tokai. Keleti, Toku: Keleti hun tartományok (Kína közelében…) Nissuruk: Nyugati Birodalom, Rimurruk: Római birodalom. Hindi: India. Parszi: Perzsia. Hajk: Örményország. Júnk: Görögország. Napijag: Elbrusz (szó szerint: Nap hegy!) Karrabata: Kárpátok (sz.sz.: Sziklafal). Volga: Madü Volgjag. Kücsü Volgjag: Don (Kicsi-folyó). Bastevolgjag: Dnyeper (Széles-folyó). Delivolgjag: Duna (Déli-folyó). Ha Látható, milyen hatalmas térséget fognak át a szavak. Az utóbbiak a térség folyói, a Pektei-tengir (Fekete-tenger) tápláló vizei. Kivéve a Volgát, ez a Kaszpi tengerbe folyik. Nézzük meg jobban a Volgát, mint szót! Nincs ez kapcsolatban a hunmagyar volgin – iolgiin igével, ami annyit jelent, hogy folyni? A volgjag meg folyót jelent, és „nem jéző nyelvjárásban volgagnak hangzik. Nyugodtan kimondhatjuk: őseink adták a nevet a nagy folyónak. Aki a szó származását a Földrajzi Nevek Etimológiai szótárából akarja megismerni, csalódnai kell, mert számtalan próbálkozás ellenére nem sikerült megfejteni származásának rejtvényét. Ime – a megfejtés: a Volga hunmagyar szó, folyót jelent. Mint a német volgende szó is. Egy-két földrajzi név is jelzi: a hun nyelvünkben sok örömét lelheti a nyelvbúvár magyar. Vagy ha csak szereti valaki anyanyelvét! Fogadjanak még egy példát annak bizonyságául, hogy ez a nyelv a miénk, ezt nekünk kell magunkhoz ölelnünk. Az égi jelenségek közül (több mint 40 bolygó – csillag – és csillagkép-elnevezés, szebbnél szebbek!) hozzuk le a mai „hivatalos” Regulus latin név hun megfelelőjét: Bajnekini. Nem xxxxxx tehát, hanem: Bajnokavató! A keni szó ugyanis: avatás, felkenés, tehát főnévi fogalom. (Kenin: felkenni. A szó fejlődése: fölvesz az igenév egy i hangot, és „leadja” a második „nyílt” szótagját. Ez az ún. Horger-törvény. Tehát kenin –kinini – kenni.) Meglepő fordulatokat hoznak az Iszfaháni kódex szavai, hiszen a mai „hivatalos” nyelvészeti álláspont szerint a bajnok nem magyar, hanem délszláv jövevényszó. Az 5. században dészlávok? A Kaukázusban? Vagy még egy példa. Amikor megfejtettem a Golkeni hun csillag talányát, magam is csillaggá változtam! Ez a hun Golkeni ugyanis a Capella latin csillag, az un. Kecskecsillag. És mi jött ki nekem megfejtésül? Hát ez: Kápolnaavatás. Kissé hosszú lenne leírni, a gol hogy jön a Kápolnához, ezért felsorolok csupán ősi szógyököketés szavakat, hogy az összefüggések zamatát ízlelgessék Olvasóink: gol, gól, golyó, Golgota, koponya, haj – kaj, kap, kápolna!
Igazi öröme a „hun” nyelvnek, ha szavai visszaköszönnek a Kárpátmedencében! Ha megtaláljuk mai nyelvünkben, az már természetes. De megvan-e a Bajnokavató csillag például? Mert ha megtaláljuk itt, az vagy a hunokkal – avarokkal együtt maradt jelenlegi hazánkban vagy Árpád magyarjaival érkezett vissza. Lássunk – halljunk csokákat: az imént emlegetett Bajnekheni hun csillag Bajnokcsillag néven élt a Kárpát-medencében. Lugossy József 19. századi nyelvtudósunk gyűjteményében Megfejtetlen csillagnevek cím alatt szerepel (V.ö.: Toroczkay Wigand Ede: Öreg csillagok c. dolgozatával és Kulin György: A távcső világa c. munkájával. Mindkettő közli a Lugossy féle csillagokat).
Említhetünk még sok-sok példát, de legalább még egyet: a hun elődeink Lubba névvel nevezték a Göncölt. Ez öntőkanalat jelent. A Kárpát-medencében? Lugossy gyűjteményében : Lappantócsillag! Egy ipari tevékenység az égen! Öntés folyik. Ilyenkor, égi öntés alkalmával Lubba lappant (-lobbant), a hullócsillagok pedig lappannak (lobbasnnak). Ime őseink (számára) és őseink ősei számára ilyen meghatározó élmény volt e réz-, bronzkori munkafolyamat, hogy az égre vitte annak élmény ét! Nem csodálatos dolog?
Írtam erről egy (állítólag) nemzeti érzelmű újságnak, kérve, közölje írásomat. A főszerkesztő nem értette. Nem csodálom… Én viszont átéltem Ózdon az öntés-csapolás misztériumát. Az egész város élménye volt, az égre is fölvetültek színei-fényei. Bámészkodtam falusi űllők körül, vasverőket csodálva, estvéledtem be sokszor a mezőn a csillagok alatt. És éreztem magam megsértve és megszégyenítve magyarságom miatt, kisebbségi létben állítólagos többségi nemzet fiaként, csoda hát, hogy magával ragad a hun csillagnevek fölemelő élménye? Aki ezt nem érti, járjon folyton porba szegzett fejjel-szemekkel, és föl ne nézzen, mert meglátja fönt az égi királynőnket : Éjnáját, (Corona Borealis, nekik.) Nekünk Éjnője. És a mi neveink a régebbiek. Ősibb, mint a görög, latin, arab. A hun Wűren őüsibb, mint a görög-latin Orion, a mi „vadászunk” nem is vadász, csak a Biblia nevezi annak. Valójában Nimród ősapánk ő, a méd-szkíta-hun Wűren (- Űre, Űrjen) csillagkép a Kárpát-medencében is uralja a magyar égboltot: „Ő” a Kaszáscsillag, de ő az Óriás …is, felajzott íjával őrködik felettünk… Minden csillag között pöedig az egyik legfényesebb: az Altair, vagy Atair, amely csillag a hun Atira megfelelője. Ez a név pedig a gótul Atillának hangzó Atyácska, a hun Világkirály neve, Övé tehát a csillag is… Bizony, ezek szenzációs kutúrtörténeti tények, mi pedig, boldog birtokosok helyett balga bohókosok vagyunk. Nemhogy örülni nem tudunk, nincs aki örüljön, nincs, aki felfogja, mi történik velünk. A nemzeti elhülyülés legvégső fázisába jutottunk: már az se tudja, hogy mi a magyar szó, akinek pedig – táltosként – ezt kellene közvetítenie. Ez az idő a szóvivők ideje. A jó szót pedig hozni kéne népünknek, nem elvinni tőle! Aki a tizenegyedik parancsolatot is elhozná: Türününkne sivájátin Isurruket (ai urrukat)! /Abban a biztos tudatban indítottam útnak eme írásomat is, hogy egy következmények nélküli országban mindent lehet és mindennek az ellenkezőjét is tenni. A vígasztalásom azonban örök: én sohasem csalódom./
“Sió is the name of a rivulet in Hungary which empties lake Balaton’s waters; the name itself is an ancient form, meaning “river” (folyó). In Italian we find the word scia which means the foaming, white track left by ships on the water. It is clear that the word “sí” (pron. shee) is also connected with the words siklik, sima and siet (to glide, smooth and hurry) and the Italian scivola, which means to glide. [...]
This holds also true in the reciprocal form of “sí” which is” isz” (pron. is); the verb “iszkol” (pron. iskol) means the act of hurrying (sietés) and in dialects the word “iszánkol”means also gliding. Undoubtedly the Hungarian werb for drinking (iszik, pron. isik) was derived from the basic sounds of isz. This verb’s infinitive today is inni, which form already lost the “s” sound; its original form was iszni (pron. isni).
It is very conspicuous that so many river names contain the isz sound:
Iser a river in Czechoslovakia Isere a tributary of the river Rhone Isar a tributary of the river Duna Isle a river in France Iszli a river in Marokko Isel a river in Prussia Yssel several rivers, rivulets in the Netherlands Ischl at the lake St. Wolfgang in Austria Isel a river in Tirol Isz a tributary of the river Káma in Russia Iza a tributary of the river Tisza in Hungary Iszma a river on the land of the Zürjens in Russia Isztmenosz a river in Greece Izim or Izel, a tributary of the river Irtis in Asia Iszker a tributary of the river Duna in Bulgaria Isonzo a river in Italy Iszter or Istros, the old names of the Duna (Danube) Isenbach a river in Austria Isena the old name of today’s Eis in Austria.
The “I” sound in the Magyar language expressed coldness. Its use in connection with waters is correct since the water, by its very nature is one of the coldest materials on earth.
It is well known in the fields of ethnography and linguistics that the names of the rivers prove very long lived and steady in a given region; therefore the above river names are one proof of many that Eurasia’s and North Africa’s ancient population were the Magyar peoples.” (V.5:215-216)
The Magyar word for liquid is nedü (ND), its reciprocal (DN) gives the following river names (V.5:94):
Duna a river in Hungary (Danube) Don a river in England Don a river in Russia
Temes a river in Erdély (Transylvania) Thames a river in England Tamar a river in England Tana river in East Africa Tanais old name of the Volga Szamos a river in Erdély (Transylvania)
The range of these river names covers the territories which were inhabited by the Magyar peoples.
"......that's interesting, "mountain top" in greek is "??????", "koruphe" [classical greek pronunciation]. Maybe it comes from this kur-bad also? There is also a greek island named ???????? ["Carpathos"]. Maybe this has something to do with Carpathians too?..."
A hun nyelv – már-már apokaliptikus mai földrajzi párhuzammal élve – szökőárként mossa el a leíró nyelvészet áltudományos tákolmányait, viszont próbára téve megerősíti a valódi élő alapokat, nyelvünk valódi gyökérzetét, életének igazi vonásait.
Ezek egyike csodálatos ősisége. Hogy valódi ősnyelv a magyar, a világ szinte minden nyelvének a rokona, és büszkévé kellene hogy tegyen minden magyarul beszélőt, ha nem tagadnák meg e tény elismerését minden, a határon túlról is érkező viszonyító példa ellenére a kánoni tudósok. Nincsen örömünk a Sorbonne etimon- kutatási eredményeiben.
Ez ősiséggel együtt jár szinte minden más jellemző vonás; nyelvünk az emberi fejlődés és természet hangjaira épül és olyan mértékben motivált, hogy szinte a természet szólal általa, úgy, hogy a magyar nyelv a természet, a világ zenéje.
A hun nyelv megerősíti: a hangutánzó-hangfestő szavakban olyan gazdag nyelvünk, hogy a hangzásának eleve megvan a jelentése. Lássunk példát zenélő, először érzékszerveinkhez szóló szavainkban! A falevél például nem ősi szavunk. De, a hunban ez még zezi, illetve zize, tehát ami zize-g. a zezi képzővel zezild, ami már zöldet jelent, ezzel újabb érzékelési területre jutottunk. (A l és d ősi magyar képzőink, együtt a ság/-ség-nek felel meg. Ma azt mondjuk: a szár, levél zöldség, a hun fordítva: a zöld –levélség.) A vörös szín verisi, azaz véres. Sejthető volt, mint a sárga is: a sárral kifejezett: sarak. A szür/ke alapja a szoru, azaz szaru-szarv, a szor (=ősz), szorild (=szürke) is így származik, tehát a szürke is szaruság, azaz a szarunak a lényege. E szavak is felismerhetően magyar szavak, de azért némileg megváltoztak azóta: a z kettőzése és egy szótag megszűnt a zöldben, a szürkében a képző változott meg, a szógyökök azonban felismerhetővé teszik a szavainkat.
(A fekete, fehér, stb. szavunk alig változott a szókezdő hun p mára f re változott –nagyon sok példa van erre, de azért kettős példa is akad: a pe és fé egyaránt fejet jelent, és a fékető nyelvjárási szavunk megőrizte a fét is.) Sokkal hangzósabbak az igék! A kop = találat, kopin =találni! (Ha nem ismernénk fel szót, segít megtalálni derék kísérőnk. A kopó ugyanis azért van, hogy ő a szárnyas meglelője, találója. Benkő professzor úrnak talán lesz még csapata átírni A magyar nyelv etimológiai szótárát, amelyben a kopó is megkapja a helyes szófejtést.) A fuvin is hangszó szó; törve jelen van a fúvás, fúrott szavakban. Az ászin segédige és hangzó: áhít, ácsingózik szavakban megvan az á „szájtáti” magánhangzó –ugyanazért: az óhajtás hangjaként. A top –lépés, topin =lépni, ma is megvan a top-og top-pan, tap-os szavainkban.az életet, a virulást fejezi ki a virág szavunk. A szűz csillagkép is virág a hunban, ami azért érdekes, mert a latinban Virgo ugyanez. A vir szót, igei jelentését csak feltételezzük (vir-in infinitivuszként) hiszen a virágh melléknévi igenévi alak, igéje kellett hogy legyen, erről azonban később…
A hangzós és hangulatos példák közül csak néhányat emelünk ki; az utóbbiakhoz sorolom a kullu, kulla=holló szavakat. Feltételezem, hogy a kullog igénk is a madár jellegzetes járását utánozza. Kifejező az ívej=üveg szó. A hun alak itt is alkalmas a szó származásának a megfejtésére. Jegyezzük meg egy lélegzetvételnyi szünetet tartva a szófejtésben, hogy a hunmagyar nyelv szavainak alaktani és jelentéstani elemzése pompás feladat a nyelvészek számára, évekre ad majs munkát, ha pedig a szóba hozandó nyelvekkel az összehasonlító vizsgálatot el akarja végezni a nyelvtudomány, egy új akadémiára, de legalábbis új szemléletre lesz szükség. Mert a Derbent hágón is át kell törni! A vesztegzár alá tett nyelveket és tudományos tereket fel kell szabadítani! Kínai források? Örmények? Arab könyvek özöne? India?? Drága jó Kőrösi Csoma Sándor! A szanszkritben megtalált magyar szavak sokaságán felsóhajtva még azt remélte, jönnek majd érdemes tudósok az ő nyomában, akik folytatják művét! Mi, csak emlegetjük nagyjainkat de nem követjük! India (Hindi) többre becsüli Kőrösi Csomát, Japán (Szelevu) Kodályt, mint saját népe, és követi is! És, hiába döngetünk kaput, falat.
Visszatérve üvegünkhöz (< ívej) látjuk, aképző a végén megváltozott, és vagy volt ivejg* közbülső szóalak vagy nem. Egy szónak mindenesetre rengeteg alakváltozata kerengett az országban, míg kiváltak a domináns formák illetve az írásbeliség majd a köznyelv kialakulása rögzítette. Ha az üveg ívejg volt a hun korban, akkor a szófejtés világos: az ív* íved* igékhez tartozik: ívett vagy ívedett a vadkörte vagy uszkurusz Torna vármegyében, és csak így ehető, ez, tehát az anyag túlérett, szétfolyóan megpuhult állapota. A hal is ívott: az ikrázás és a haltej kibocsátása megtörtént. A hunoknak mindenütt voltak hutáik, a folyó üveg látványa erősebb volt, mint a kész rideg terméké, az anyag tehát az anyagállapotról kapta a nevét.
Karácsonyainkhoz tartozott mindig is a dió. Szeretjük a fáját is: uralkodó, megvédi magát, nagy árnyat ad, termése csábít, titokzatosan két zárral titkolja magát. Ezt fejezi ki a dió szó, kiejtve persze közelebb visz eredetéhez: dijó. És persze dzsijágh. Láthatóan milyen? kérdésre válaszoló melléknévi igenév, főnevesülve. Már tudjuk a Veszprémi, volgyi apátság alapítóleveléből: a ∑αμταγ szó (=szamtagh) Szántó neve, akkor még. Ez később szamtau majd végül Szántó lett. De a szó a hunban is megvan, és ott is szamtagh, ott is szántó, azaz földművest jelent (és még azt, hogy írni). Drága jó Illyés, ha ezt megérte volna, de megélte volna! A Hunok Párizsban írójának a versében a béres úgy szánt, „mintha egy nagy könyv íródnék…Megy az eke, telik a föld sorról sorra…). Az ilyen melléknévi igenevekből igen sok van, és erre még visszatérünk, de odahagytuk a diót!
Valahol a Dunán túl még talán ismerik a díjjad igét is erőteljesen nő, gazdagon, életteljesen fejlődik jelentésben. Ezt jelenti a dijó szó. Rokona pedig a dívik, divat, díj, stb. e néhány példa csak önkényesen kiragadott, mert minden szó, és végül a szöveg hangzása gazdag, megvan már minden hangunk a hun korban, talán csak a ty és ny megléte bizonytalan (ezek az örményben is hiányoznak, betű sincs rá) bár az ny megléte gyanús, a neil=nyíl talán nyeilnek hangzott, ez pedig palócos. Nyelvjárási sajátosságként néhány kettőshangzót érzek: puora (keleti, ún. nyitódó diftongus) Őzés; szörn, de ser. egy nehézkes hehezetes szó van: cha’á.
(Amikor Jerevánban a Matedanaránban álltam Meszrob Mastoc aranyba vésett, -ékkövekkel - gyémánttal kirakott betűtáblája előtt, az üvegvitrinből kisugárzott egy nagy nemzet büszkesége. Hozzáéreztem kissé a miénket is: Misztótfalusi Kis Miklósunk egy földközi-tengeri örmény diaszpóra felkérésére elkészítette a nyomtatáshoz a betűk véseteit.
Még annyit a hangzósságról, hogy a hun szépen hangzó, hiszen gazdag a hangállománya, hangzását nem töri meg az e „fonémterheltsége”. A sok ü hang mellett kissé szokatlan (a mai magyartól eltérő) a magas és mély ajakkerekítéses magánhangzó előfordulása egy szóban (ullü). Érdekesek a magánhangzó-torlódásos szavak (a szerző egy „b” nyelv jelenlétét feltételezi ebben: Jerkaielo, Doitieloia, Somaielo, sőt: Uaieia: msh. nélküli szó!).
(De ne merüljünk bele túlságosan a hun nyelv leírásába. Megteszi ezt majd a magyar nyelvtudomány, a hiteles fordítást örmény és magyar tudós lektorokkal ellenőrzik majd. Nagy művelődési eseménnyé kell tenni a hun nyelv birtokba vételét, hogy ne kelljen szégyenkeznünk tudósaink miatt, az MTA Magyar Nyelvtudományi Intézete, az egyetemi és főiskolai nyelvészeti tanszékeink, eltékozolt évtizedeink miatt. És meg kell követni „az el nem ismert hőseit”, a megalázottakat, kigúnyoltakat, kitagadottakat, száműzötteket, az „apokrif” nyelv- és történettudomány nemzetszerető igaz magyarjait, Anonymust, Kézait, Kőrösi Csomát, Lugossyt és annyi más ismeretlen és ismerős értékőrzőt, a távolabbi vagy közeli múltból.
Ősi szavaink világába visszatérve mintha újra kezdenénk a nyelv tanulását – a kezdő igéknél. Azt tudtuk, hogy a fogalmi világ régen egységesebb volt, a tagoltság csak az emberi gondolkodás mélyülésével az absztrakció, az árnyalt fogalomalkotás fejlődésével alakult ki. Példának a nomen - verbumokat szoktuk felhozni: les, nyom vár, zár, stb. A hun nyelvet szemlélve, mintha szemünk előtt menne végbe a folyamat. Szavaik rövidek, még nincsenek burjánzó szóképzések, de egyesek már nagy szócsaláddal büszkélkedhetnek. Lássunk pl. egy fontos igét: ont. Főnévi igeneve ontin. (közbevetjük, a képző, -in, -en, közben –ni –re változott, ez az alak a gót-germán nyelvekben maradt meg.
Egyik meglepetése ez a hun nyelvnek, de nem okoz súlyos gondot, a képzők alakja és szerepe ugyanis változhat, és ez a szótőben érezteti hatását, (Erről más levélben majd bővebben…) A szógyök változata az önt – a szócsaládban keverednek az alakok, de ez utóbbi uralkodó lett: nemzeni = ontin, nemzet = ont, család = önta!, nemzetség = öntad, ősanya = öntanaia, törzs = öntadik, törzsi = öntadisi. Mi maradt meg ezek közül? Az ont és önt, de a konkrét, kiont-kiönt jelentésével csupán, mert a nemz, nemzés, stb., kiszorította a régit. (Bár ezek is hun szavak!) De maradt azért egy szó még a családból, amivel persze a magyar nyelv történeti-etimológiai szótárának nyelvészei nem tudtak mit kezdeni. A nemzeni szó melléknévi igeneve: nemző. Az ontin igéé akkor ontó lehet. (Ma már d-vel írjuk…) A hun tehát ezzel nemzett nemzetet. És a magyar? Azt hiszem, a helyzet nem sokat változott Athira atyácskánk óta, és eme példa mutatja, hogy az Iszfaháni kódex illetve Detre Csaba szóközlése egy kis nyelvi játékkal kiegészíthető: mai nyelvünkben kereshetünk hozzá végtelen sok számú szót. Keressük tovább gyöngyszemeinket. (Amint már nyilvánvaló, a felismerhető, ma is használatos szavakkal nincs sok dolgunk, csak rámutatni a szó esetleges alaki vagy jelentésbeli változásainak mikéntjére – okára.) Sok hun szavunkat lelhetjük majd meg a földrajzi neveinkben, családi vagy keresztnévben, nyelvjárási szavainkban, más európai nyelvekben, mert – egészen véletlenül- már akkor tanítani kellett szegény hunjainkat, hogy mi micsoda. Vagy fordítva történt? Nézzük a Volgácskát. Hunul Madüvolgjagh. Tehát nagy folyó, mert sok folyó van mifelénk, de a Dnyeper: Bastevolgjagh „(széles folyó”), a Duna: Delivolgjagh (tehát „déli folyó”), a Don: Kücsüvolgjagh, azaz kicsi folyó. Az ige, hogy folyni, volgin, az időfolyamat pedig volgjama. A Volga tehát hunul (és magyarul) jelent tehát valamit: folyót. És a Volga valóban folyó is. (És mivel sok nagy folyó is volt a hun birodalomban, meg kellett őket jelzőkkel különböztetni.) Más. Kissé borzongató…A henin szó hunul azt jelenti: lenni. Sőt. A továris azt, hogy kereskedő. (=Taváres.) Ez nyilvánvaló, hisz a továr (mobap) az oroszban árut jelent.
A folyó hullámain indultunk el, tekintsünk szét kissé a világban – hun szemmel. A földi világ Rómától Koreáig vagy Japánig nagyon tágas, benépesül az égbolt és az azon túli képzelt világ is, a fogalmak által tükrözött tér-idő-gondolatvilág szinte végtelen kiterjedésű gazdag . Még szótár is van benne (szógyülemény - gyűletés=szavajülemid, szavajületild. És filozófia: bügücstued (>bölcs) és mitológia, vallás, műveltségszavak töredékesen is egy nagy nemzet fejlettségét, magas kulturális szintjét bizonyítják. Mennyi dolgunk van, hogy ezt elhiggye nemzetünk, és egy kicsit büszkébb legyen önmagára! Az ókor nagy és szabad népeként ismert (tisztelt?) bennünket a rabszolgatartó vagy ismert rabszolga Európa! Nem hiszem, hogy az ETSz jól tudja: a Carpatus latin szó átvétele lenne a Kárpátok, hiszen Karrabata hunul sziklafalat jelent, és akkor bizonyára a szkíta nyelven is, dákul például. El kell majd hinnünk, hogy Csepel neve csepegést, nedvességet jelent, hunul a mocsaras hely: csepíld, Sopron az hegyalja (sopru hen) Veszprém ~ veszpru hen; a part hunul ugu, gondolom, a tiszaugiak tudják ezt. Az árok = tur. Azaz a kis Túr ami siet a Tiszába. A „tiszta” hunul timis: Temesvár? Szent tánc : turda. Tordán táncoltak talán? (A román nyelv a régi szóformát őrizte meg: Timisoara, Turda!) Az egér: csucsa. És Csucsán? De nemcsak a tulajdonnevek sejtetnek sok-sok örömöt, a közszavak is ránk mosolyognak ismerősként.
Át kell nézni térképeinket. A Salkin (=létezni) alakjai: salke (=lét), (=állandó). A Salgó, Salker („kazár” salkanta erőd volt), Salkó, stb földrajzi nevek vizsgálandók! Ha Vadatóheggyel találkozunk régi térképen, nem átjavítandó, mert lehet, hogy a vadin, vadatin hun igét őrzi (=származni)! Nem pedig „Vadálló-szikla” a neve e régi várdombnak.
Érdekes példák, szép szemek a galárisból. Az íny és a híje nem mutat könnyen felismerhető összefüggést. De induljunk el a híje nyomán: a régi magyarban, padlást jelent a heju. Érdemes egy pillantást vetni az írásban fennmaradt alakváltozataira: heia, hea, híja, híju, hél, híl, heju, hié, hivu. („Híja van”) Világos tehát: a hun hije itt =szájpadlás, jelentésbővítéssel pedig az egész ínyt jelenti. (A szóalak azóta módosult, a tővéghangzó lekopott, minden szó végéről a 16. századig, a h is elveszett, a j zöngés réshangból zár-rés ny lett, mert az íjjal esett egybe az alakja, bizonyára.)
A taretin (= tartani) ige testvérei a taretisi, taretild = társ jelentésű szavak,.ez is hun- magyar tehát, a mai társ szavunk családjából (társaság, társalog, társadalom, stb). Ki kell végre mondanunk: A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára szinte minden általam megvizsgált és idézett szót idegennek vagy ismeretlen eredetűnek ír le. Ezt a megalázó szemléletmódot egy új szógyűjteményből ki kell zárni!
Ismeretlennek tűnik a lünde = boldog szó. Az Etsz. lende, lendölle szót közöl, dél-dunántúli nyelvjárási szóként, 1834 - ből: „Aprós gyermekek, apró gyümöltsei az anya méhnek”, a hun szerint a boldogság és az aprós gyermek ugyanaz. A feltételezés szintjén is csodálatosan hangzik!
Ugyanígy csak nézünk az anuin (= felvenni, alkalmazni) szóra. A TESZ anyu szócikkében van anno; ányó. A példamondat pedig: „Anyu, vegyél Pajtás-gépet!” (Népszabadság 1958. nov. 26.) Nos – az 1529-es előfordulásban az anyu jelentése: „női előljáró, vezetőnő: Leiterin”. Az a főnökasszony tehát, aki felveszi – alkalmazza munkásokat a birtokon műhelyben, a gazdaságban. Az „édes” előtaggal ma picit mást jelent. (De milyen gazdag a kicsi szó családja: kücsü, pölti,pilti,pöti,piti, pötir, pitir, piltir, piri. És ma? Kicsi, kis, pötty, piti, pirinyó.
Itt van a hegatin ige. Képezve: hegatigh* (~hegatő) =felemel, tisztel, tiszteltet. Nem egy tiszteletre méltó hangszer bujkál egyben? Figyeljünk a kapin igére! És a kapitin képzett alakjára! Kapcsolat=kap. Kapcsolódni = kapin, összekapcsolni = kapitin (azaz kapatni). A székely ember (még a széki is!) azt mondja, ha nem sikerült a találka: nem kaptam meg őt. (Az olaszban: ho kapito = értem; a kapitó = kapcsolódó.)
A fedild = föld, a fedéssel függ össze: fedőréteg, fedőség. (A németben is megvan: Feld. Ki adta kinek?) A batten= valamit nyomni. Vagy valakit… A Tesz valami törökféle szót keres. (Tehát ezt sem tudtuk. Egy jó török csinálta ezt, a magyar megkérdezte, mit csinál, a török megmondta, és ezután mi is használtuk. Vagy meg is mutatta? Aztán – ha vér volt a pucában, csinálta a hun is. A pusz (=fasz) szó egyébként a perzsában mást jelent: pusza=fia, mint a perszepoliszi feliratokon olvashatjuk.)
Asten= kap, megkap. Ha képezzük a mnévi igenevét, a megkapó (elosztó helyen?) jön ki, hunul pedig astigh* vagy astagh*, ami az osztó, osztag szavunk. Komolyan kell venni az ilyen lehetőségeket és alaposan meg kell vallatni a szót, mert ha az „asztag” szavunk hun szó (gyűjtő-elosztó hely), akkor a fölművelés szava, amely munkafolyamat szavait „köztudottan” a szlávoktól vettük át…
Ejtin = elválaszt? Az is ismerősebb lesz, ha az ajtóra gondolunk, ami összeköt, de el is választ. Megszólal-e a vüldi = völgy szó? Vűn= megjönni. (Ez rendhagyó ige, itt meg kell torpanni. A vőn, tőn, lőn, magyar rendhagyó igék megfelelői a hun nyelvben is megvannak. Nagy öröm ilyen hungarikumokra lelni, mert ezek végképp leszerelik a kétkedőt: meggyőzik a hun és a magyar nyelv azonosságáról. Tanult nyelvész, hála Istennek, nem akar, amelyik megcáfolná ezt.) A völgy tehát? -„megjött” térszínforma. A bányászat használja a jövesztés szót ma is. A vüldi természetesen felismerhető a völgy szavunkban, de a hun alak többet mond: megadja a szó származását: etimológiát kínál. (Az ízek lelése –ízlelés, a szó ragozása a nyelv szerelmesének –szórakozás. Kiss Dénes tud erről sokat könyveiben, és persze Varga Csaba, akinek legutóbbi –HAR című könyve is felemelő, hozzájuk menekülök, ha szégyenkeztetni akarnak magyarságom miatt.)
Szamar = vki számára. Szamtükra= számotokra. A három szóelem ( szam +tük+ra) egyikét sem kell magyarázni. A tük Erdélyben hangzik, a tik északon; (te +k többesjel.)a szótő is világos, ez a szám több kifejezésben egy közösség, közös munka részévé avatja az egyént, ott, ahol „számításba vették”, „számolnak vele”, ahol „mindenki számít”, „számosan vagyunk” („számos millió”, bár vannak, „akik számon kívül maradtak”. Ők nem számítanak, nem számolna velük, számukra nincs babér). Pár szót a számok hun nyelvéről… Egyike azon szófajoknak, melyek a legkevésbé változnak legősibb rétege nyelvünknek. Az egy kétszer is megvan: ein=én, azaz egyedül, egymagam, és az idzsi. Az előbbi talán gót, tehát a gót egy –nálunk a hunban én, pedig itt me –mi –mü várható (az igeragok alapján, hisz az igei személyragok személyes névmásokból lettek, a birtokos személyjelekkel együtt). Nem gondoltuk volna, hogy az én az ein-ből lett! (A szem. névmás sora: ein, ti, űj, mink, tik, űjk –szintén ősi, változatlan, de csak egyes tájakon maradtak meg ilyen alakban névmásaink, ahol nagyobb volt a hun ősi lakosok száma.) a tőszámnevek közül csak a loncsoj furcsa, kilóg a sorból. (Vesd össze Varga Csaba: Jel, jel, jel, és más nyelvi esszéivel!) A kilenc helyén: a „tízelőtti” klüntíz helyett a törtszámnévi klüncid ragadt meg a magyarban. Harmincig tíz fölött a hen (-on –en –ön) ragot használtuk, mintha tízes kötegek-en lennének egyesek, harminctól mintha a tízes kötegeket számolná meg 1-9-cel (negyven= nidzsiben tíz…) azaz négy kötegben tíz –tíz. Látható, hogy innen elhagytuk mint fölöslegest a tíz számneveket, hisz a negyvenhez odagondoljuk, hogy négyben tíz, azaz négyszer tíz van. Előbb maradhatott el ott és akkor a tíz, ahol és amikor a tízeseket követte míg egyes, ez segítette, hogy a tíz mindenütt elmaradjon (pl. 25). A törtszámnevek sem változtak a hun kor óta (idzsihormudi) és a sorszámnevek sem (a jelzői képző: i elmaradt; a képző s-ről d-re változott), illetve a tört- számnév képzőjét vették fel, amely kiegészült még az –ik kijelölő képzővel.
Miközben sorolnánk még sokáig hun-magyar nyelvünk szépségeit és a felismerések örömeit, észre kell venni magunkat: nem lehet egy levélben mindent leírni. Megnyugtat kissé, hogy már nem vehetik el tőlünk…Megvan a hiányzó aranyláncszem. Származásunk és nyelvi – nemzeti öntudatunk cáfolhatatlan bizonyítéka : a hun-magyar nyelv.
Történettudomány és kultúrpolitika
Bakay Kornél a határon kívül rekedt magyaroktól megtagadott kettős állampolgárság kapcsán a nemzettudat állapotáról írja:
„Igen, a magyar történettudomány képviselői is vétkesek abban, hogy ide jutottunk.Egyrészt nagyon sokan nem értették meg régebben és nem értik ma sem azt, hogy a magyar történelem idézése és bemutatása a legszorosabban összefügg a jelen kérdéseivel. Sokan nem értették meg, hogy a magyar őstörténet nekünk legalább annyira fontos, mint a zsidóknak az övék. … ám magunkról alig van kedvező ítéletünk.Szekfű Gyula már 80 évvel ezelőtt azt bizonygatta, hogy magyar faj nincs, s már Szent István korában sem volt. A magyar ember egy meghatározhatatlan keverék, amely ezernyi tulajdonság zagyva egyvelegét képviseli. …Bennünk, úgymond, semmi sem öröklődhetik, mert - állította Szekfű 1924-ben! - a génvizsgálatok eredményeit a történettudomány nem használhatja. S Szekfű okoskodó és hozzá nem értő szkepticizmusával kívánta 2004-ben Róna- Tas András lebunkózni a legkorszerűbb mai tudományos genetika őstörténeti eredményeit, amelyek már eddig is felforgatták a múlt kutatását.De nemcsak a megrögzött, közmegegyezéses maradiság (vö. finnugor rokonság és származáselmélet) volt és maradt a történettudomány kerékkötője, hanem az a torz és bűnös szemlélet is, amely szerint valódi, igazi tudósnak csak az nevezhető, aki kész fajtájának, országának, nemzetének hibáit, vétkeit, bűneit elősorolni és csakis azzal foglalkozni, mégpedig ítélőbíróként. Nem vették, nem vettük észre, hogy a világ körülöttünk egész más elvek szerint működik, akár a kárpát-medencei utódállamokban, akár a nagyhatalmak esetében.Egyetlen népet sem lehet nemzetté kovácsolni érzelmi közösségi erő nélkül. Nem lehet nemzeti tudatot, önbecsülést ojtani senkibe, miközben arról igyekszünk meggyőzni őt, kisgyermekkorától felnőtté válásáig, hogy egy harmadrendű, értéktelen, barbár, műveletlen, bolyongó, rabló, gyilkolászó, dologtalan horda tagjai voltak az ősei, ráadásul ősatyái mongoloid fajtájúak voltak, tehát Európa kultúmépeitől nemcsak tartalmilag, belbecsileg, de küllemileg is teljesen idegenek.… nem elég a hibákra rámutatni, meg kell kísérelni az egykori teljes élet képét felvázolni … Micsoda történelemoktatás az, amelyik összeveti Nyugat-Európa fejlődését a kárpát-medenceivel, anélkül, hogy részletesen elemezné a XVI. század utáni visszamaradásunk valós okait, vagyis azt, hogy Európa nyugati országai egyáltalán nem szenvedték a török hódoltság 150 esztendejét? Lehetett volna Buda is Közép-Európa Párizsa, ha megmaradhatott volna a nemzeti királyság, lehetett volna a magyar királyság is mára 50 milliós ország, ha magyar fajtájú lakosságát ki nem irtják …Milyen történetszemlélet az, amelyik azt fejtegeti, hogy jogos volt a történeti Magyarország feldarabolás a, mert rosszul bántunk a nemzetiségekkel, holott a középkorban több joguk volt a románoknak, szlovákoknak, horvátoknak, mint manapság a kitaszított magyaroknak.Sokan voltak, és talán még mindig számosan vannak, akik hisznek a népfelség elvében …Ne ringassuk álmokban magunkat. Ezen a kis földdarabon élő népséget csak a lelki megtisztulás menthetné meg, csak az éleszthetné fel a nemzeti tudatot. Ostoba naivitás azt feltenni, hogy ez az ötven esztendőn át liberálbolsevik emlőkön feltáplált nemzedék önmagától, pusztán morális, erkölcsi megfontolások alapján változtatna a nézetein és változtatna a magatartásán.”
Messzemenően egyetértve Bakay Kornél megállapításaival, a magunk részéről szükségesnek érezzük hozzáfűzni, hogy a nemzeti nyelv- és történettudomány feladata csak az egykor létezett valóság feltárása lehet. Nekünk nem kell nagymorávista és dákóromán típusú őstörténetet álmodnunk, mert a magyarság számára elegendő a valóság feltárása. Hallatlanul érdekes történelmünk és eleink tiszteletre méltó teljesítménye a szomorú jelenben is megfelelő alapot ad az önbecsülés megteremtéséhez.
Hasonlatos ez a helyzet a büntetőperek gyakorlatához, ahol ugyanis a tolvaj és az orgazda szokott meséket kitalálni arról, honnan származik a vagyona. A meglopottnak elegendő elővennie a megsárgult dokumentumokat. Mert ilyenekkel (a múltunkra fényt derítő nyelvi, történeti, írástörténeti stb. adatokkal) rendelkezünk, hiába igyekszik azokat letagadni és elhallgatni a finnugrista kultúrpolitika.
Élesen meg kell azonban különböztetni a tudomány és a tudománypolitika feladatát, legyen bármennyire rokonszenves is a nemzeti érdeket szolgáló erőfeszítés. A tudomány által feltárt adatok politikai célú felhasználása ugyanis tudományon kívüli terület. Legyen szó az önbecsülés megteremtéséről, vagy lerombolásáról, ez már a tudománypolitika kompetenciájába tartozik. A finnugrizmus legvisszataszítóbb vonása, hogy ezt a finom megkülönböztetést nem teszi meg, hogy elválaszthatatlanul összefonódott a nemzetromboló kultúrpolitikával, amelyet minden igyekezetével kiszolgál.
Így néz ki Marsigli eredeti jegyzete, amit egy erdélyi rovásnaptárról másolt Buda töröktől való visszafoglalásának szünetében. Ő volt az ostrom műszaki munkálatainak irányítója, ezért amíg nem volt jelen, az ostrom szünetelt.
A székely rovásírás "us" jele tulajdonképpen két jelből áll. Az egyik (a szilvamag alakú keret) valóban egy női nemiszerv (az istenanya vulvája, vagy másképpen a Tejút hasadéka) rajza. Ebben áll egy függőleges vonás, ami az "sz" (szár - mint fatörzs; és szár mint sarru "király" egyszerre). Azaz az "us" rovásjel a Tejút hasadékában karácsonykor születő Napisten rajza, aki a világfával is azonos.
A lényeg azonban nem a vulva, hanem a születő isteni gyermek, aki a nemzet őse - ezért jelenti a jel az ŐS-t és nem a vulvát.
Polites: az "isten" szó nem sumér nyelven van, hanem akkádul, azon a nyelven jelent 1-et,
rovó: Mit jelent az, hogy te valahol akkádnak olvastad? Hogyan kell ezt értékelni? Lehet, hogy igazad van? Mennyire van igazad?
Vagy az is lehet, hogy ez csak az igazság egyik oldala? Lehet az akkádban sumér eredetű? Vagy Zakar és társai összetévesztették a két nyelvet? Erre is van lehetőség.
Van azonban példa más irányú tévedésre is. Például egy sumér (vagy véle rokon "urál-altáji") eredetű akkád szót séminek lehet nyilvánítani s aztán erről az alapról lehet féligazságokat teljes igazságnak hirdetni?
Mivel igen régi összetételről van szó, lehet a két összetevőt is keresni a kor és környezet nyelveiben. S ha megtaláltuk az ős és a ten megfelelőit a különböző ókori nyelvekben, akkor talán el tudjuk dönteni, hogy milyen eredetű lehet az összetétel (sémi, vagy urál-altáji - ez utóbbiba sorolva a sumért is). Azért mondom, hogy talán, mert ha egy kőkori összetételről van szó, akkor ítéletnapig bizonygathatjuk az igazunkat, akkor sem tudjuk eldönteni.
Egyébként az egész kérdésedet lényegtelennek, a kibontakozó vitát mellékesnek tartom, mert nincs éles határ a nyelvcsaládok között. Műbalhé az egész. Azaz nincs jelentősége, hogy ez a szó sumér-e, vagy akkád. Nyilván használták a sumérek is, meg az akkádok is, legalább a kései korokban, amikor a két nyelv szinte összemosódott. Ennél fontosabb, hogy kitől vették át az akkádok s kitől vették át a sumérek (az összetételt és az elemeket)?
Természetesen, ha egy szót meg akarunk határozni, akkor a nyelv megnevezése ne legyen téves. De a tisztázáshoz aligha elegendő egy szótárra való hivatkozás (ez állhat a te álláspontod mögött). Éppen elég hazug szótárt alkottak már a nyelvészeink. Lásd az egymásnak is ellentmondó finnugor szótárakat! S különösen az akkád-sumér kérdés tele van Halévy óta rengeteg hazugsággal és nacionalizmussal. Halévy szerette volna a sumér kultúrát elorozni, de megbukott.
Nos, jobb híján Somogyi Ede könyvére hivatkozom, mert ez van a kezemben, aki szerint a sumér astan (azaz isten?) "egyetlen"; az asz "szám", az as "jeles, kitűnő"; a tin pedig "élet". Ha pedig az összetétel elemei (pl. a tin) megtalálhatók a sumérben, akkor aligha tagadható a lehetősége annak, hogy maga az összetétel is lehet sumér. Ugyanakkor az, hogy ezek az akkádban is megtalálhatók esetleg, nem jelenti azt, hogy ez nem sumér (vagy "urál-altáji" - jobb megnevezés híján) szó.
Somogyi Ede persze világosan beszámol azokról a nehézségekről, amelyek az akkád és a sumér hangzósítás előtt tornyosulnak. De ezeket te se tekintsd lényegtelennek, vagy megoldottnak.
A tin-nek rengeteg urál-altáji és egyéb párhuzama van, de az összetételnek is, például az indián Tenocs istennév esetében (fordított sorrend). Ez is akkád eredetű lenne?
Amíg ezekre nem adsz megfelelő magyarázatot, addig az állításod nincs alátámasztva, vagy nem lényeges az isten szó eredete szempontjából.
"A „nyelvtudomány” által szigetnyelvnek minősített sumérben szintén megtalálható isten szavunk megfelelője. P. Anton Deimel szótára (1934/139) szerint a sumér istin, isten jelentése „egy, egyetlen” (eins, einzig). Amihez Zakar András (1973) a következőket fűzi: „Az „Isten” szó jelentése tehát világos: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérben számnévként.” "
Tiszteletre méltó komoly tudósaink újabb csapást mértek a finnugrista szélhámosokra.
Zakar András hihetetlenül mély igazságot mondott ki az "isten" szóval kapcsolatban: "Ez a szó sohasem szerepel a sumérben számnévként.”
Ezután már csak szánalmas magyarázkodás lehet a finnugrista szélhámosok részéről, hogy az "isten" szó nem sumér nyelven van, hanem akkádul, azon a nyelven jelent 1-et, a sumér 1 számnév pedig "des" lenne, elkéstek.
Tiszteletre méltó komoly tudósaink megnyerték ezt a csatát is.
Az isten egy magyarul ma is jól értelmezhető, magyar szavakból álló összetétel, amely különös, ellentmondásoktól sem mentes pályát futott be az etimológiával foglalkozó kutatóknak köszönhetően.
Kutatástörténet:
A finnugrista „szaktudomány” korábbiakhoz képest megváltozott ítéletét Voigt Vilmos így fogalmazza meg: „Isten szavunk eredetének kutatása a legismertebb ilyen vadászterület. Az utóbbi generációkig még a nyelvtudományunkon belül is itt megengedett volt a merész és ellenőrizetlen fantázia. Az utóbbi kézikönyvek viszont rendszerint visszautasítják e tarthatatlan elmeszüleményeket, és egyre inkább belső fejlődéssel magyarázzák vallástörténetünk legkorábbról ismert, és ennek következtében sem könnyen értelmezhető fogalmait.”
Érdemes felfigyelni rá, hogy a szent kutatási feladat a szerző megfogalmazásában már csak vadászterület; s hogy tudományos igényű érvelés (például a székely írás nyújtotta lehetőségek kihasználása) helyett csupán a jelzők osztogatására futja a „neves” szerző tehetségéből.
Voigt Vilmos Pais Dezső 1975-ben megjelent munkájára hivatkozik (282-286. o.), amelyben Pais jobbára az etimológia perzsa ágával foglalkozik; főleg azzal, hogy ki is vetette fel először ezt az ötletet. Azaz a párhuzam keletkezésére sem Pais, sem elődei, vagy követői nem adnak kielégítő magyarázatot. Többnyire csak a szavak rokonságának (hasonlóságának) felismerésére voltak képesek.
Persze a perzsa-magyar kapcsolatok vizsgálata eleve nem is adhat választ az isten szó eredetének kérdésére, mert a szó gyökerei – a nagy távolságokra szóródott párhuzamok tanúsága szerint – a kőkorszak mélyébe, akár 50-100 ezer évvel ezelőttre nyúlnak vissza. A finnugrista „nyelvtudomány” pedig – adatok és módszer híján – a hatezer évnél idősebb nyelvi emlékekkel és kapcsolatokkal nem tud mit kezdeni.
Voigt Vilmos fent idézett soraiból annyi azért kiderül, hogy a „szaktudomány” álláspontja az „utóbbi kézikönyvekben” gyökeres fordulatot vett. Kitetszik e néhány mondatból, hogy a kudarc beismerésére annak ellenére kényszerültek finnugrászaink, hogy az isten „vallástörténetünk legkorábbról ismert” fogalma.
Horváth János már 1817-ben megállapította, hogy „az isten a magyarok tulajdon szavok, s egy jó s egyetlenegy istenségnek a neve volt”. Joggal tekintette magyar szónak, hiszen az akkor ismert adatok szerint más nép nem használta istenére ugyanezt a szót. S az isten egyébként is oly fontos szavunk, hogy akkor még fel sem merült a „nyelvészeti szempontok” miatti elajándékozása. Ennek az elajándékozásnak a divatja egyébként is csak néhány évtizeddel később, az 1848/49-es szabadságharcunk vérbefojtása után jött el.
Kandra Kabos (1897/67) az altáji menny- és istenneveket felsoroló táblázatában megemlíti a jenyiszeji osztjákok es, valamint a kínaiak tien szavát is. Nem fűz megjegyzést a táblázatában szereplő, „menny-ég” jelentésű zürjén jen-es szóhoz, bár annak két eleme genetikai kapcsolatban van az isten elemeivel, csak az összetétel sorrendje eltérő.
A „nyelvtudomány” által szigetnyelvnek minősített sumérben szintén megtalálható isten szavunk megfelelője. P. Anton Deimel szótára (1934/139) szerint a sumér istin, isten jelentése „egy, egyetlen” (eins, einzig). Amihez Zakar András (1973) a következőket fűzi: „Az „Isten” szó jelentése tehát világos: egy, egyetlen, az egyedüli, az egyedülvaló. Ezek a jelzők vagy megállapítások pontosan illenek az Istenre, aki az Ószövetségben is sokszor az egyedülvaló néven szerepel. Ez a szó sohasem szerepel a sumérben számnévként.”
Azaz a sumér párhuzam megerősíti Horváth János bő évszázaddal korábban, „egyetlenegy istenség”-ről alkotott álláspontját. E monoteizmusra utaló összefüggés persze magyarázatot igényel, mert az agyagtáblákból úgy tudjuk, hogy a suméreknek több istene is volt. A nyelvek időnként meghökkentő archaizmusára gondolhatunk: arra, hogy a sumér nyelv megőrizte egy korábbi magyar monoteizmus emlékét.
A finnugrizmus két ok miatt sem vonhatta le ugyanezt a következtetést. Egyrészt azért, mert nem ismerte fel a ten utótag önálló istennév voltát (... ábra). Másrészt azért, mert egy ilyen felismerés ellenkezett volna azokkal a „tudománypolitikai” irányelvekkel, amelyek oly sok esetben tudatosan irányították tévútra a mitológiai és őstörténeti kutatást.
A finnugrista álláspont évtizedekig változatlan maradt:
Bárczi Géza (1941/138) szerint isten szavunk „ismeretlen eredetű; … de talán … figyelembe vehető az a vélemény, mely szerint a finnugor eredetű ős szó régies is alakváltozatának származéka volna, bár ez sem meggyőző, s a képzés érthetetlen.”
A TESz (1970/II/242) szerint „Bizonytalan eredetű. Talán származékszó: az ős főnév eredetibb is alakváltozatából keletkezhetett -t és -n képzővel. Ez a képzőegyüttes megvan nőstény szavunkban is.”
Ehhez képest az 1988-ban magyarul is megjelentetett Mitológiai enciklopédia az állóvízbe dobott kőnek bizonyult, mert nyilvánvalóvá tette az addig kevesek által, vagy egyáltalán nem ismert párhuzamokat. Ezek közé tartozik a hatti Estan és hettita Istanu, amelyeket (lévén a napisten nevéről szó) már nem lehetett figyelmen kívül hagyni, vagy (mint a sumér isten esetében) a vélt jelentésbeli különbségre hivatkozva félretenni. Az isten párhuzamai után bogarászóknak a Mitológiai enciklopédia a hatti, hettita és sumér adatokon túlmenően is tartogatott meglepetéseket, például az azték Tenocs nevét. Ő egy isten fia, aki népét a róla elnevezett Tenochtitlán, a mai Mexikóváros területére vezette. Ez a Tenocs a fenti zürjén jen-es megfelelője.
Róna-Tas András (1996/129,159) ocsúdott fel legkorábban az új adatok okozta sokkból. Rédei megfogalmazása szerint „meg nem támogatott, ad hoc ötletként felveti”, hogy az isten szó kaukázusi és kazár közvetítéssel kerülhetett át a magyar nyelvbe. Ezzel a kísérletével Róna-Tas András kétoldalú támadásoknak tette ki magát. Egyrészt felborzolta azok idegeit, akik kézzel lábbal tiltakoztak a magyar nyelv déli kapcsolatainak elismerése ellen. Másrészt joggal rá lehetett kérdezni, hogy akkor a hattiak a magyar ős szóból képezték-e a napisten nevét?
Makkay János (1998/30,47) arra hívja fel a figyelmet, hogy a hettita szó jelentése „napistennő” (tehát nem férfi isten!), s ez szemantikailag akadálya az egyeztetésnek. Rédei Károly úgy véli, hogy Makkaynak komoly kronológiai érve is van Róna-Tas etimológiai felvetésével szemben: ugyanis a hettita birodalom Kr. e. 1200 körül bomlott fel, a feltett kaukázusi - kazár - ősmagyar kapcsolatok pedig csak a Kr. u. 600 utáni időre tehetők. Rédei szerint a két időpontot elválasztó 1800 esztendő ellene mond bármiféle népi-nyelvi kapcsolatnak (s ezt a kinyilatkoztatását minden további indoklás nélkül komolyan kellene vennünk).
Makkay és Rédei álláspontját az énlakai „eGY USTeN” ligatúra cáfolja (lásd később!). Most elegendő arra hivatkozni, hogy a ligatúra részét képező székely „us” rovásjelnek kitűnő formai és jelentésbeli párhuzama van a hettita hieroglif írás „isten” szójelében. Ugyanezt a jelet a vámfalui fazekasok „Isten szeme”, a veleméri parasztok pedig „Isten valamicsodája” néven emlegetik. S ha a jel formája és jelentése lényegében változatlan maradt a hattiak és hettiták korától máig, akkor a hozzá tartozó szó is átívelhette ugyanezt az időbeli és térbeli távolságot. Ez az írástörténeti jelenség ugyan nincs összhangban a finnugrista nyelvészeti deszkamodellel, de ez csak azoknak okozhat gondot, akik a megalapozatlan finnugrista modellt komolyan vették.
Részlet Marsigli 1690 táján keletkezett kéziratából
Forrai Sándor (1994/241)feloldása: „Hálát agyunk Tennek, hogy adta”
… ábra. A Marsigli-féle rovásnaptár részlete és székely rovásjelek
Visszakanyarodva Rédei Károlyhoz, ő annyiban gazdagította az isten szó etimológiájával foglalkozó irodalmat, hogy megvizsgálta az „isten” jelentésű uráli szavak (torem, ilma, juma, num, lwaj) szóbokrait. Leszögezi, hogy valamennyi uráli szó ősi időből való, s az „ég” és „isten” jelentést egyaránt hordozó megnevezésekben ama szemlélet rejlik, hogy a világmindenség teremtője és ura az égben lakozik. E hitbeli felfogás közös a primitív (pogány) meg a tételes vallásokban; és előfordul más nyelvekben, illetőleg nyelvcsaládokban is, pl. török tengri”'Himmel, Gott”. (Hozzátehetjük, hogy ez tükröződik az amerikai atapaszk égisten nevében is, ugyanis a Jakiszta név ja szótagja „ég, világosság” értelmű.)
Azonban Rédei – a finnugrizmushoz méltóan – meg sem említette az isten (eredetileg ten) távoli megfelelőit. Ezek közé tartozik például a kínai tien „ég”. Ezen felül istenünk állandó jelzői is az égre mutatnak. Az Úr-nak megfelelő Uranosz neve a görögben „égbolt, menny” jelentésű (Voigt/2004/46). Az Egy jelző ugyanakkor az ég szó változata. S a fent említett, szintén eget jelentő atapaszk ja sem más, mint istenünk Jó jelzőjének rokona.
Rédei ezeket nem említi. Így aztán a hiányos adatok alapján megállapíthatta, hogy bár az uráli nyelvekben az „ég” és az „isten” fogalmát ugyanaz a szó fejezi ki, ez alól a magyar isten kivétel.
Rédei nem volt hajlandó észrevenni a magyar isten, a türk tengri „ég, isten”, a kínai tien „ég”, a japán tenno „istencsászár” és az azték Tenocs istennév közös elemét. Talán azért, mert akkor azt kellett volna megállapítania, hogy a magyar isten sem kivétel a fenti szabály alól. Vagy azért, mert akkor az isten azon tízezer évnél idősebb nyelvi jelenségek egyikének bizonyulna, amelyek megkérdőjelezik az uráli/finnugor nyelvcsalád létét is. E helyett a finnugrista nyelvészet szokásos megoldását választja: a tények tudomásul vétele helyett, a levezetés előtt tornyosuló ismert nehézségeknek fittyet hányva, „rekonstruált” iráni alakokból próbálja meg levezetni isten szavunkat.
Ezek az újonnan látótérbe került adatok és szempontok segítenek megérteni azt a finnugrista hátraarcot, amely Voigt Vilmos bevezetőként idézett mondataiban is tükröződik. Az évtizedeken át hangoztatott (az ős szóra alapozott) álláspontok hamarosan „a merész és ellenőrizetlen fantázia tarthatatlan elmeszüleményének” nyilváníttattak, amint a magyar ősvallás alábecsülését lehetetlenné tevő párhuzamos adatok merültek fel.
Mivel nincs okunk a hátrafordulók követésére, a bizonyítatlan finnugrista dogmáktól nem korlátozva vizsgálhatjuk meg a rendelkezésünkre álló adatokat.
A legutóbbi hozzászólásommal a következőkre reagáltam:
Zoroastro: "Valamiféle új nyelvtudományt akartok megalapítani - hát csak tessék, de bizonyítani sohasem fogjátok, pláne nem kitalált történelmi köntösben."
najahuha: "nincs új nyelvtudomány gyártás: Julianus barát sem a múlt században kereste a magyarokat , ....a Czu-FO szótár majdhogynem előbb készült el, mint ahogy Trefort Ágoston kultuszminiszter kijelenti a kancellária politikai elkötelezettségét a finnugorizmus mellett, majd ahogy az MTA kijelentette elkötelezettségét a kommunizmus mellett jó 50 évre. Szóval itt nem új dolgokról van szó, hanem a régi dolgok folytatásáról onnan, ahová egy időre bebetonozták az ideológiák..."
rovó: Ez az, amit a zoroastro-félék nem vesznek észre. Azt, hogy nekünk nem kell új történelmet kitalálnunk, mert tökéletesen megfelel a finnugristák által letagadott régi, valódi, hagyományos történelemszemlélet. Amit a középkori krónikáink is tartalmaznak s amit a régészet, genetika, írástörténet is igazol.
Ők ennek ellenére rendületlenül szajkózzák a finnugrista hazudozók hamis vádjait "a sohasem volt dicső múlt kulisszáinak összetákolásá"-ról.
Ezeknek az ilyen okfejtés túl magas. Falra hányt borsó. A szellemi képességeik csak a mocskolódásig érnek fel, érdemi kérdéshez sohasem szólnak hozzá. Ők valóban csak mosolyogni (röhögni, gúnyolódni stb.) járnak ide. Mert csak ezt értik, ez érdekli őket. De azért kösz.
