Nekik még nincs topik nyitva, pedig szerintem ezerszer nagyobb a tudásuk mint a hazai gasztronómia önjelölt világ- és olimpiai bajnokainak, sztárséfjeinek stb. Beszéljük meg, ki mit gondol a cikkeikről, írásaikról, stb.
Első fejessaláta és tojásos nokedli! Ez maga volt a törvény. :)) Máig csinálok ilyet és juszt is tavaszal!!! - pedig mostanában egész évben kapható saláta.
Lehet, hogy most kéne átmennem NP nosztalgiatopicjába, de mert ez az oldal a magyar konyha megújítását vette célba, s szerintem hagyományok nélkül nincs megújulás, csupán a külföldi divatirányzatoknak nyitunk nagyobb teret.
"Gyerekkoromban" nálunk forgott ugyanaz a negyvenféle étel. Felcseperedve anyámat én győztem meg egy-egy jól sikerült, és nem aranyáras fogás elkészítésével, hogy a csirkét rántás és sütés mellett máshogy is.
Ha még sokkal régebbre visszamegyünk, azért különítsük el a polgári, a paraszti és a cselédkonyhát, jó? Mert még a végén azt hiszem, hogy parttalan nosztalgiázás lett úrrá a topicon. :D
Megvan otthon a "Nagyanyáink receptjei", hát király, nem mondom, de kevés ételhez nem kell benne legalább fél kiló libamáj. A paraszt korábban is krumplit evett krumplival.
Továbbá hogy még arrébb menjek: szidjuk a McDonaldsot, meg is érdemli. De a mekdóra nincs ám napi szinten pénze a széles néptömegeknek, ahogy Kádár apánk mondaná. Nekik 249 forintos virslire, farhátra, puffasztott vegyszerízű fehér kenyérre, gazdaságos trappistára és szép vegyipiros disnyósajtra van pénzük.
Ha lehetne kapni rendes alapanyagokat, és meglenne az igény, azt sem mindenki tudná megfizetni. Ez IS gátja a totális gasztronómiai megújulásnak, aminek egyébként valami olyannak kéne lenni, mint a videojátékban: mindenki lép egy szintet :D
Igen, persze, ha van összehasonlítási alapod, nyilván nem a rosszabb után vágysz. Az volt a természetes, hogy azt ettük, amit elénk tettek. A szükös bolti választék is természetes volt nekünk gyerekeknek, szüleink nyilván emlékeztek a bőségesebb időkre, de annyi eszük volt, hogy ezen nem előttünk morogtak.
ma pl. ha egy gyerek lekváros fánkot kíván napokon keresztül, akkor azt meg is kapja.
A nagyobbik lányomnak volt olyan óvodástársa, aki kizárólag kakaót ivott és kolbászoskenyeret evett hozzá. Az oviban se volt hajlandó mást enni, nyilván mert otthon megkapta. :-(( Kíváncsi vagyok, ma hol tart gasztro-igényességben.... :-)))
Gyerekkoromban nálunk is így volt. Szerda - péntek "böjtös" kaja, szerdán tésztaféle, pénteken általában zöldség- vagy krumplileves és palacsinta. Voltak tipikus szombati ételeink is, amit más napokon el sem tudtunk volna képzelni. Pl. resztelt máj, paprikáskrumpli, rakottkrumpli kolbásszal...
Amit most próbálnak visszahozni, ill. pl. az olasz konyhában a mai napig érvényben van, a szezonalitás. Mivel (hála Istennek :-)) ) nem volt holland paradicsom, meg német uborka, stb. stb. a mai napig emlékszem, mennyire vártuk az első fejessalátát, amit természetesen tojásos nokedlivel tálalt édesanyám. Tavasztől őszig rengeteg finom friss zöldségből készült étel. Télen meg a száraz hüvelyesek.
Én pl. képtelen vagyok nyáron megenni egy szárazbablevest, vagy lencsefőzeléket.
Ha megetted jóllaktál, ha nem "ránéztél".
No igen. És nem lettünk frusztráltak ettől. :-)))) Az anyukám persze sokkal lágyszívűbb volt, de pl. nagyapám simán befenyített bennünket, hogy ha nem esszük meg a becsinált levest (már a neve sem volt akkoriban túl biztató :-))) ), akkor bizony a lekváros palacsintát bele fogja tenni a maradékba.
Csak azért nem off, mert a kulináris élvezeteket is tanulni kell, tehát köze van a pedagógiához:
Akár igazad is lehetne ezzel a sikkes mondatoddal, de nem úgy, ahogy gondolod. Ha pl. a gyermekükkel a szülők megfelelően foglalkoznának, és kötelességtudásra nevelnék őket, akkor a tanárnak sem kéne fegyelmezési-számonkérési jog.
Gyerekkorunkban nem volt vita tárgya, hogy segítsünk-e, és azért kapunk-e valami jutalmat. Szüleink megtalálták a korunknak megfelelő munkát, amivel mi is hozzájárultunk a családi munkamegosztáshoz. Volt kötelesség, és utána számonkérés.
OFF:
Még egy érdekesség: Párom jónevű iskolában tanít, versengenek az ide bekerülésért. Az idei versmondó versenyre két osztályból (negyven fő) hatan jelentkeztek, "véletlenül" mindegyikük szülője külföldi, csak itt telepedtek le.
Vajon mitől van, hogy jobb nyelvtanosok, és szebben, nagyobb szókinccsel beszélnek magyarul, mint egy tisztán magyar diák?
Nem azt mondtam, hogy a nagymamák mindent jobban tudtak, hanem azt, hogy - ráérezve, mire van szüksége a szervezetnek - szigorú rendet tartottak a konyha tájékán. Precíz tisztaság volt, de a heti menű összeállításánál is csak az lehetett a vita tárgy, hogy másnap tökfőzelék, vagy zöldbab főzelék legyen, illetve mákos, vagy "mocskos" (szilvalekváros) tészta.
Hetente megkaptad mindazt, amire a szervezetednek szüksége volt. Minden napnak megvolt a maga ételneme, amit ezen belül változatosan kaptál. Mindig frissen tették eléd!
No ez az ami iránt nosztalgiát érzek, mert ma pl. ha egy gyerek lekváros fánkot kíván napokon keresztül, akkor azt meg is kapja. - se zöldség, se gyümölcs.
a ma tanító tanárok igen jelentős részének én nem is bánom, hogy nincsenek jogai... tisztelet a kivételnek... Ha lennének, megnézhetné magát a gyerek :D
Hagyjátok már ezt a nagyszüleink mindent jobban tudtak dumát. Bár nem pontosan tudom, melyik korosztályról van szó, de anyámat én kell, hogy visszaterelgessem a régi idők főzési módjaihoz. Vegeta, paradicsomkonzerv, pudingpor, olcsó sonka... Nem annyira tudatos választás volt az ő részükről ahogy éltek. Amint lehetőség lett rá, éltek a könnyítésekkel.
(Anyám legutóbb a "Hatlapos egyszerűen" című sütivel próbálta helyettesíteni a Hatlapost. Mondtam neki, hogy félévente egyszer, amikor süt nekünk igazán belefér a kicsit bonyolultabb is. Jó, nem mondtam, de célozgattam rá.)
Erről beszélek: nagyanyáink ösztönösen ráéreztek, hogy szervezetünknek szüksége van fehérjékre, rostokra és vitaminokra. Az étrendet úgy alakították ki (ahogy fentebb leírtam), hogy mindenből jusson. Persze zsírral főztek, de ha ismerted volna a 50-60-as évek olaját Te sem tettél volna másként.
Nekünk, akkori gyerekeknek okozott örömöt, mert szívesen rágcsáltuk az olajütőből kikerült "pogácsákat".
Mások az igények - mondod, szerintem megnőtt az igénytelenség: sokkal egyszerűbb elvinni a családot egy "mekibe" (pizzát rendelni, stb) mint valami rendes ételt elkészíteni és eléjük tenni. Ez nem csak idő kérdése! Ha nagy szavakat mondanék: ez már a hagyományok feladása, elárulása.
Igen, a lehetőségek mások voltak, de az igények? Az igényeket mindig az aktuális lehetőségekhez kell mérni.
A nagyszüleink nem ehettek annyi és olyan minőségű termékeket amit manapság simán be lehet szerezni, csak az általuk megtermelt, felnevelt növények/állatok köréből válogathattak, de biztos vagyok benne, hogy szelektáltak, tehát a jó ízű, jó termést adó terményeket ültették el következő évben, az állatoknál is a jó tejelő-jó húst adó vérvonalat vitték tovább, stb..
Tehát maguk módján akkor is mindent megtettek, hogy a kevésből is a maximumut hozzák ki.
Ellenben a Laci bácsi típusú hozzállással, mikor is nem sok pulsszal lehetne valami sokkal többet nyújtani.... belenyugodva, és dúskálva a levespor- és vegetaszonzorok nyújtotta anyagiakba, hírnévbe, "elismertségbe".
Legalább azoknál ne korteskedjünk, próbálva elfogadtatni hogy ez a jó, mert átlagos, akik már túljutottak ezen, és szeretnének ellene tenni, ha csak a saját környezetükben is, mintát mutatva.
A mai nemzedéktől nem azt rójuk fel, hogy miért nem esznek meg negyed év alatt egy bödön zsírt, hanem a mai is működőképes dolgok nem alkalmazását, az ad hoc bevásárlást, a fantáziátlanságot.
Utolsó mondatodban rejlik az igazság: nagyanyáink tudták...!!!!!
Ők még 1 hétre előre tervezték az étkezést, minden napnak meg volt a jellegzetes étele: szombat-vasárnap húsok, hétfőn főzelék a megmaradt hús feltéttel, kedden, vagy csütörtökön egy tartalmas leves buktával, vagy túróstáskával, pénteken böjtös étel Pl.: rakottkrumpli tojással!
Levesnek sok-sok zöldség: zöldbab, zöldborsó, sóska, krumpli, vegyes zöldség, paradicsom, szemesbab lencse, stb.
Szóval ezek jöttek egymás után és nem volt olyan, hogy most ezt kérek, majd azt kérek. Ez volt az ebéd - és "punktum". Ha megetted jóllaktál, ha nem "ránéztél".
Szervezeted minden héten megkapta a szükséges tápanyagokat, nem kellett diétázni, különféle táplálékkiegészítőket szedni.- nem is gondoltál ilyenekre.
Nem jártam mekiben ( egyszer, aztán annyi volt), de a lányom , amikor óvodás lett, késsel-villával evett, és mert szegényesen éltünk, mindenféle trükkös kaját (Pl. a rántott zöldpaprika azóta kedvenc), ám 2 hónapon belül kizárólag csak kanalat volt hajlandó használni.
Újabb évekbe telt a pusztítás nyomait eltüntetni.
Az ételek által okozott pusztításról nincs mit mondanom.
Még utoljára BL "védelmében": ..igénytelen vegetahuszár...
A topikba írkálgatók, ill. mbtbd cikkei szinvonaláról nézve, nem is súlyos sértés.
ON
Megpróbálom 3 centin összefoglalni a lényeget(?):
Mindenfajta nevelésnek, minta-átadásnak elsődleges színtere a CSALÁD.
Ez a lánc, ami valaha működött, (nem firtatva a miérteket) megszakadt.
Lapozd fel Kollmanné Lemhényi Andrea Háztartási ismeretek és gyakorlatok c. könyvét (1939), a szervezési rész ma is megállja a helyét!
Hirtelen ránkszakadt a fogyasztói társadalom minden áldása-átka, ezek lehetőségeivel valaki vagy tud okosan élni, vagy nem. A többség egyelőre nem. Nem tanultuk meg. Amit meg nagyanyáink-anyáink tudtak, azt elfelejtettük, vagy mondvacsinált kifogásokkal (kényelemből) nem alkalmazzuk.
Még mielőtt nagyon megállnánk a szargyártók szidásában, és csodálkoznánk a kokainistán, gondolkozzunk el... tudjátok.
Az illető szargyár azért gyártja a szart, mert megveszik. Nem vennék, nem gyártaná, so simple. Hamis érvelés, hogy igényt kreál. Persze, kreál, de ez csak bizonyos szintig működik, igényes közönségnek igénytelen igényt nem tud kreálni. Utána kénytelen lesz fejlődni...
Ebbűl levezetve: Tökéletesen egyetértek az előttem szólóval, a saját környezetünk nevelése a kulcs. És nem csak a táp ügyében.
Más: azért azt se hagyjuk ki a számításból, hogy nagyon sokan vannak, akik NEM engedhetik meg maguknak a jó alapanyagok megvásárlását. (Jó alatt nem a libamájat értettem, hanem már egy kiló normális paradicsomot is, esetleg). Az se ártana, ha legalább akkor a szar, amit (v)esznek, kevésbé büdös szar lenne. Ez ügyben valami okosság?
És milyen jó piac ez a Stockholm-szindrómások a gombamód szaporodó táplálékkiegészítő-gyártóknak.... :-( Eszik hét- hónapszámra a junkfoodot, majd esténként bedobnak hozzá félmarék mindenféle, havi soktízezerbe kerülő színes kapszulát - és meg vannak győződve arról, hogy ők most milyen egészségesek. :-((
Az én lányaim is kívánkoztak tízévesen mekibe. Nem is tagadtuk meg tőlük, no persze nem hetente, mondjuk évente 2x. De többre értékelnek egy otthon, hevenyészve összedobott caprese-t (ezt ma követte el a kisebbik), vagy akármilyen friss salátát egy vékony szelet natúr csirkemell társaságában.
Háááát, az "ilyeneknek" a kulcsszó. Mélységesen hiszek benne, de tényleg, hogy az emberek nagy százaléka nem azért ilyen, ahogy írod, mert mélyen a zsigereiben, évszázadokra visszamenően belékódolt ez a fajta igénytelenség, hanem simán csak nem tudnak megfelelően élni a 20-21. század adta lehetőségekkel és tempóval. Van nekem, csak a szorosan vett környezetemben sok olyan fiatal nő, lány, akik látva az én próbálkozásaimat, sikereimet, ha tetszik eredményeimet, szép lassan (vagy nem is olyan lassan) a következő fejlődésen mentek keresztül: először csak szívesen jártak hozzánk vacsorázni, elkérték a részletes recepteket, fel-fel hívogattak főzés közben, hogy hogyan kell ezt-azt. Aztán elkezdtek olvasni is, saját dolgokat kipróbálni. Még mindig nagyon sokat kérdeznek, együtt választunk bort egy-egy fontos vacsorán az ételekhez, rendszeresen érdeklődnek, hogy milyen új dolgokat tanultam, kísérleteztem. És látom, hogy élvezik a - ma már saját - sikereiket. Csak nem szabad soha azt gondolni, hogy az a pár ember nem számít. Nekem nagyon komoly a hitem abban, hogy ez úgy működik, mint egy nagyon jó értelemben vett pilótajáték. Az én kolléganőm, barátai köröm, a gyerekeim majd megsokszorozzák ezt az attitűdöt. Ha mindenki csak a saját családját "fertőzi" meg, már az is nagyon sok ember ám. A fiam (16 éves) a gimiből hazahozott haverjait kínálta az otthoni ennivalóval pizzarendelés helyett, pedig simán lehülyézték a többiek. Azóta nem győzök főzni rájuk mikor épp nálunk próbál a zenekar. Ezek a srácok is hazavisznek valamit, ha mást nem az igényüket valami jóra. Uff. Már megint túltengek, bocs.
Bár nem a 60 percen van a hangsúly, de azért talán mégis tudnám. Viszont, és ezt fontosabbnak látom: nem gondolom, hogy imádni kell a főzést, bár kétségtelenül előny. Hanem felelősséggel kell gondolkozni. Az a súlyos, mikor megszületik a feloldozás, "jó-lesz-az-úgy-is". Amikor az egészségünkről, pláne kisgyerekeink egészségéről van szó, ELVILEG nagyon harcosan küzd mindenki a jó oldalon. Ha pl. egy kisgyerek súlyos betegségben szenved, azonnal megmozdul a környezet, operációra gyűjtünk, drukkolunk, stb. Ez nem baj, könyörgöm félre ne értsen bárki, csak hétköznap délután a boltban és a konyhánkban is kellene legalább annyira felelősen gondolni a saját családunkra, hogy nátriumglutamát, vagy a mi a frász helyett sárgarépa legyen a vacsora. 10-15 perccel pedig NEM lehet mérni a vacsorafőzést. Tamásék írtak valahol a gasztronómiai Stockholm-szindrómáról. (Az emlősnek az ízlelés létfenntartó ösztöne: így tudja megkülönböztetni a táplálékot a nem tápláléktól. A fent tárgyalt „alig-táplálékkal” dezinformált gyerek/ember viszont elveszti az iránytűt: nem tudja már, mi az igazi és mi a mű. Megszokja, sőt: megszereti az értéktelent, ragaszkodni kezd hozzá, majd (!) hagyományként ápolja, s ezzel lassú, de biztos önpusztításba kezd.) Ha a saját gyerekem nem ér nekem annyit (mondjuk napi plusz 45 percet), hogy a fizikai és mentális egészségéért felelősen osszam be az időmet és tartósítatlan, csak saját magam által feldolgozott ételt tegyek elé, akkor ott nagyobb baj van, mint gondolnánk.
