AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Full ős-hc/punk rajongónak kell lenni ahhoz, hogy élvezni tudja valaki ezt az alig negyed óra csörömpölést (és még ez is felülmúlja az United Blood bemutatkozó EP-t). A Frontnak akár már az egy évvel későbbi lemeze (Cause for Alarm) is egészen más nívót képviselt, hogy a kifejezetten metalos hangvételű One Voice-t ne is említsem. Ettől függetlenül jó kis kortörténeti dokumentum, nekem sajnos csak a 2009-es újrakiadás van meg, de legalább a debüt EP-vel spékelve. 10/8
Discharge Hear Nothing See Nothing Say Nothing
A komplett crust/d-beat műfaj egyik, ha nem A legnagyobb dobása, amit a Discharge sem ugrott meg ezután. Alapmű. 10/10
Killswitch Engage Disarm the Descent
Életkoromból adódóan az origótól indulva nézhettem végig a metalcore műfaj megjelenését, felfutását, majd porba hullását. Oké, a zászlóvivők túlélték, a KE pedig minden bizonnyal közéjük tartozott. Azzal együtt is, hogy nekem csupán az Alive or Just Breathing és a The End of Heartache lemezeik tetszettek. És oké, hogy Jesse itt tért vissza egy hosszabb kanyar után, nekem ez igazából már nem túl sokat jelentett, pedig alapból nem egy összegányolt cucc. 10/7
Red Hot Chili Peppers Blood Sugar Sex Magic
Persze, hogy 1991-ben (Autopsy, Bolt Thrower, Cannibal Corpse, Suffocation, stb. alapművek megjelenésének éve) a közelébe se mentem egy funk metal címkével ellátott lemeznek, csak kábé két dekáddal később. Jópofa vidám cucc bár néhány későbbi anyaguk jobban tetszik , ma már értékelni is tudom és sajnálom, hogy koncerten eddig még kimaradtak, mert csak jókat olvastam róluk. 10/7
Több mint 10 év után itt tért vissza Jesse. Ennél több nem is kell a 10/10-hez. Amúgy ki ne tudná, metalcore alapcsapatról van szó, ha nem prüszkölsz a műfajtól, akkor biztos, hogy te is kedveled őket :-) És igen, sokat merítettek a göteborgi melodic death vonalról.
Az első lemezük az utóbbi jó néhány év legizgalmasabb prog. rock/metálja, amit hallottam, csak későn jutott el hozzám, így nem tudtam listázni (az 1-5-ben lenne a helye 2021-ben). Nagyon vártam ezt az újat. Eléggé más lett, letisztultabb, higgadtabb, kevésbé beteg, és sajnos kevésbé kemény és metálos is, ugyanakkor talán még az előzőnél is változatosabb, ami azért szinte lehetetlennek tűnt. Azzal biztos nem vádolhatók, hogy másodszor is kiadták ugyanazt a lemezt. A King Crimsontól a Sepulturáig - a Papangu is brazil, ezt le sem tagadhatná -, a Magmától Santanáig sok helyről merít, rengeteget kell majd még hallgatni. Óriási ez a zenekar, az idén is top 5-be esélyes, ez már elsőre egyértelmű.
Kölyökkori éveim (egyik) zenei aláfestése. Az MTV-s nyomatás miatt elmenekülni sem lehetett előle a 90-es évek elején. Ugyanakkor néhány akkori lemezzel ellentétben ma is ugyanolyan zseniálisnak tartom, mint akkor. Pedig ez nem evidencia.
A shock Mother's Milk klasszikja vetette elő ismét velem ezt a lemezt (is) és utána lement még háromszor. Aznap kb. nem bírtam abbahagyni. Mivel nem sok ilyesmit hallgatok, nem egyszerű értelmesen írni arról, hogy miért jó ez. Talán csak annyi, hogy a dalok végig jók, ami egy ilyen hosszú lemez esetében azért nagy dolog. 10/10
Utálkozva sóhajtottam, mikor megláttam a mai metalcore kínálatot, mert azt hittem, ezek azok, akik a The Art Of Balance-t is csinálták, azt a lemezt meg utáltam, de aztán rájöttem, hogy az egy másik brigád, a Shadows Fall. Ám elkezdve ezt a lemezt tulajdonképpen pozitívan csalódtam. Biztos öregszem, vagy csak nem aludtam ki magam, de én ezt totál göteborgi melodic death-nek hallom, á la Soilwork (amit meg én is listáztam nem egyszer). Ordító/dallamos ének felváltva, horzsoló, gyilkos riffekkel felvértezett, mégis ultradallamos zene aláterítve. Igazából a pazar gitármunka adta el nekem az anyagot. Néha még bólogattam is rá. Szóval metalcore meg metalcore között is van különbség. Lehet, hogy én szeretem ezt a fajta metalcore-t? :DDD 7,5/10
Ne szórakozz már, Divcsy, a (nem minősítem, milyen) film előtt a könyv már hatalmas bestseller volt. Nem azért hallottak az emberek a könyvről, mert kijött a film, hanem fordítva, ahogy logikus is: azért nézték meg a filmet, mert már rengetegen olvasták előtte.
Kubrick meg nyilván minden témából képes volt kihozni még a maximumnál is jóval többet. Arthur C. Clarke az egyik kedvenc sci-fi írom volt és marad mindig is, de a 2001 filmben az igazán utolérhetetlen kategória. Ergo ha nem csinálja meg a Ragyogás filmet, vajon hányan hallottak volna az eredeti King regényről?
King könyvei általában egy jó alapötletből indulnak ki, gondolom jó anyagokat tol. Viszont ha őszinték akarunk lenni, akkor a jó ötlet ellenére a végére ellaposodnak és unalmassá válnak. The Stand, Rémkoppantók jó példák erre. A The Stand olyan, mint egy kurva hosszú expozíció.
Ami még érdekes megfigyelés, hogy a filmes adaptációk tetemes része hulladék. Még érdekesebb, hogy a Ragyogást nem szereti a mester, pedig az egy nagyon jó kis film. Kubrick mondjuk nyilván leszarta az eredeti könyvet, de hát ő Kubrick.
Ha lesz időd vagy inkább kedved, akkor szerintem Kingtől a Lisey történetét meg a Kivülállót olvasd el, vagy akár a Mr. Mercedes trilógiát, ezek eléggé rendben vannak.
Például a Setét Torony biztos tetszeni fog neki, szerintem meg elég foscsika, mármint a 4. könyvig, mert addig bírtam. Majd egyszer, ha sok időm lesz, talán újraolvasom az egészet, és átértékelem magamban, de addig ez a véleményem az érvényes.
A bloodsugar-om, akarom mondani, a vércukrom azonnal megemelkedett még a hallgatás előtt, mikor megláttam a lemez hosszát. Ebből a kicsit töketlen, ámde bolhaként (érted) pattogó zenéből, amiben sokszor erősen a rap felé hajlik a szövegmondogatás, ez nekem rengeteg. Ennek ellenére, meg a motherfunking Give It Away ellenére (ami felőlem mehetett nagyot az MTV-n, már akkor az agyamra ment) kibírtam végig. Nem mondom, hogy rossz, értem is a népszerűségét, de nem nekem szól ez a banda továbbra sem. 6,5/10
AOTD off
Az első számoknál elkezdtem elmerengeni, hogy tényleg, miért döntenek úgy fehér fiúkák, hogy ennyire feka zenét akarnak játszani, de aztán hamar kilyukadtam oda, hogy se Sabbath, se Zeppelin, se egyéb nem lett volna, ha fehér fiúkák nem akartak volna bekeményített bluest játszani.
Sőt, szerintem csak rosszabb könyve van, ha kicsit végiggondolom. Persze lehet, hogy ami számomra rosszabb, az Latzinak jobban tetszene, a fene se tudja ezek után.
Alezred szerintem nem vinylezett, nem hiszem, hogy ő vette meg, hacsak azóta bele nem habarodott a dologba. Akkor már a tesójáról kicsit jobban el tudom képzelni.
Full profi az író, más könyvét is próbáltam, nagyon beleássa magát a témáiba. Ja, hát néha elszáll a fantáziája a csávónak, de az alapkoncepció teljesen realisztikusnak tűnik.
Anno elég nagy kultusza volt ennek a revelatív albumnak ködös emlékeim szerint, a címadó clipp-je irdatlan nagyot ment ugye az MTV-n. Ami persze önmagában semmit nem jelent, de a tőlem igen távoli zenei világból érkező RHCP mégis meg tudott érinteni engem is. Flea-ék mániákusan konok világa kellően sodró tudott lenni ahhoz a bizonyos flow élményhez. Most frissen meghallgatva viszont már korántsem érzem annyira átütőnek a feelinget, mint ahogy az az emlékeimben élt. Hát így múlik a világ dicsősége, legalábbis nálam.
