A régi Honfoglalón volt a Kultúra rovatban egy Wass Albert topik. Ezt kiegészítve Sík Sándorral, lehet szebbnél-szebb verseket betenni és gyönyörködni a költészet remekeiben.
Vén bükkfa volt, szíjas, kemény. Úgy állt az Úristen előtt, mint aki már sokat látott. Sokat látott és belenőtt viharba, télbe, küzdelembe már évszázadokkal ezelőtt, úgy állt az Úr színe előtt.
Valami nyugtalan viharkamasz egy éjjelen valahogy fél kézzel odakapott. Az öreg jajdult egy nagyot, megremegtek a fák és a hegyek.
Reggel, mikor vadászni mentem, ott feküdt. Átléptem rajta. S néhány nap múlva megjegyeztem, hogy a fától még csak éppen tízpercnyi gyaloglás hazáig. Így lett otthon-fa a neve. Forró nyárban, dermesztő télben ha törzsét végre átléphettem, jó meleg érzés ömlött szívemre fárasztó gyaloglás után: már csak tíz perc az út hazáig.
Az erdő testén borzongás fut át.
Isten, add, hogy bujdosásom így végződjék egy szép napon: roskadjak én is le az útra, tettől, tudástól gazdagon, maradjak ott nagy reményjelnek, hogy bárki, aki haza vágyik s átlép felettem gondtalan, úgy mondja halkan, boldogan: már csak tíz perc az út hazáig.
Most így vagyok. Most egyedül vagyok. Csupa idegen arcok körülöttem. Most nem tudom, hogy mit keresek itt, És úgy érzem, nagyon messziről jöttem. Semmit sem értek. Minden idegen. Oly messziről néz rám az életem, És én úgy nézem és úgy bámulom, Mint egy bánatos beteg arcot Egy jégvirágos távol ablakon.
Oly idegenül integet felém, És a szemében annyi titok fázik, És annyi könny és annyi félelem. Oly nagyon én, és olyan nagyon másik! Valamit mond is, zengő susogással, S az olyan, mint egy bús gyerekszobás dal: Rég elfeledtük gügyögő szavát, Csak egy-egy dalos foszlány téved olykor Valami nagy-nagy messzeségen át.
És ez az arc ilyenkor mindenem. Mert nem igaz, hogy még mások is vannak: Az egész élet ez a kis szoba, Ezek a régi halkszavú hatalmak, És ez a fázó, hangos hallgatás, És ez az arc. És semmi, semmi más. Egy könnycsepp, és egy tágra nyílt tekintet: Ez az egész. És abba belenézzük Az életünket.
Száraz bogáncsot üldözött az orkán pókháló-fátylas, őszi dombon át, s közben halál-rapszódiákat orgonált.
Engem is úgy űz a Sors szele, és úgy szegődött társamul a bánat, mint bogáncshoz a bükkfa levele, mely beleakadt, s most rohan vele, s a kísérésben soha el nem fárad.
Testvér, ha látsz a bükkös alján, szél-tépett, árva, vad bogáncsot, suttogj el érte nagy-titokba' a harmat-könnyes alkonyatba egy hófehér, szent imádságot .
Mikor az est szellő-uszálya lebben, S madár dalol a zöldellő ligetben, Mikor az égen első csillag ég, S a nyárfa lombja suttog halk mesét, Bíborba nyíló álmod alkonyán Gondolsz-e rám? Ha lelked, mint egy mámoros madár Az ég sötétkék bársonyára száll, Mikor a fényt koszorúba fonod, S azzal köríted tiszta homlokod, Repeső vágyad tündér-hajnalán Gondolsz-e rám? Én minden este kis faludba szállok, Hol most javában nyílnak a virágok, S szívem egy titkos, halk ütemre dobban, Ha látlak olykor állni ablakodban; El-el merengsz... s úgy érzem, igazán Gondolsz reám!
Tekintet nélkül arra, hogy Másoknak tetszik Vagy nem, Tekintet nélkül arra, hogy Látják-e vagy nem Tekintet nélkül arra, hogy lesz-e Sikere vagy nem, Tedd a jót!
Tégy minden jót, amit Megtehetsz, Ott, ahol vagy, Úgy, ahogy teheted, Akkorát, amekkorát tehetsz, De mindig, szüntelen ez legyen A programod!
Az életünk egy furcsa kis mese, szeszélyes játék, bús színész dolog, minden egy szürke váz körül forog, fénnyel cifrázva, könnyel is tele... Az életünk egy furcsa kis mese.
Ami körülvesz, minden: színfalak, Nincs hang, nincs szellem, nincs szín, nincs alak, a fény, a rózsa, a dal, a babér, ha majd kilépünk újra visszatér, s új élet-színészeknek itt marad. Ami körülvesz, minden: színfalak.
S vajon, ha majd, a halk függöny legördül, s érezzük már a Csend leheletét, elmondhatjuk a taps elé kiállva, hogy nem játszottuk mi sem el hiába e végzetes, csodálatos mesét?
A bújó régi ösvény A zsongó fák alatt. Lesem - feledni fösvény - A régi nyomokat. Egy évvel súlyosabban Megint csak erre járok. Nyúlonganak felém, Kéken, lilán, üdén, Az esztendős avarban Az idei virágok.
Életem erdején is (Nincs messze, gondolom) Avar leszek csak én is A vénebb avaron. Ki rajt merengve jársz tán, Késői jóbarát, Bár így köszönne rád Testvéri csepp dalom, Így kékecskén, lilácskán, Ilyen fiatalon.
Talán egy könyvben vagyok egy betű. Talán egy szó. Talán egy költemény. Mit tudom én. Csak azt tudom, hogy nagyon szomorú lehet az a mondat, mit kiolvas belőlem valaki, ha letette a tollat.
Ki a rétre, könnyű lábbal? Vagy a hegynek, föl a hegynek? Itt mosolyog ifjú élet, Ott magasok meredeznek. Testvér velem mind a kettő. Merre menjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Ki a rétnek? Ismeretlen bimbók rajta Csodálatos színben égnek. Álombeli nótát suttog Vidám ajka könnyű szélnek. Rózsás arca mosolyog a Messzeségnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Föl a hegynek? Verejtékes sziklacsúcsok Nagy-komolyan rám merednek. De a győző hegyi vizek Forrásai ott erednek. És a csúcson tüze fénylik Napkeletnek. Tudja Isten!... Tudja Isten!...
Merre térjek? Az én hazám mind a kettő, Bennem forrnak, bennem élnek. Ez is, az is lelkem lelke. Fél lélekkel hogyan éljek? Mozdulatlan egyre állok. Merre térjek? Tudja Isten!... Tudja Isten!...
