Keresés

A nyolcadik kulcs

Létezik-e kulcs, amely minden zárat kinyit? Fontos kérdés, s akit érdekelnek a lényeget érintő tudós dilemmák, olvassa el a Mozgó Világot, ti. a válasz, a válaszok válasza, minden feleletek nyolcadik kulcsa megtalálható benne, s amely kód nem más, mint ama híres, posztmodern polgári-liberális-tolvaj-kulcs: a neofita-pondró nyálkával „olajozott” antimarxizmus! Ott csikorog a Mozgó Világban, egyebek közt Kornai János („korszerűen képzett” közgazdász profi-professzor) amatőr-bölcseskedő agyi billentyűi, tekerentyűi által vezérelve: „Fiatal értelmiségiek sóvárognak valamiféle általános világmagyarázat után. Van, aki az istenhitben, esetleg valamelyik vallásban találja meg az átfogó magyarázatot. Manapság sok közgazdász vagy más korszerűen képzett társadalomtudós a racionális döntés elméletében véli felfedezni minden emberi cselekvés és társadalmi esemény magyarázatát. Az univerzális magyarázó instrumentum iránti erős igényt elégítette ki a számomra a marxizmus, pontosabban az a fajta marxizmus, amelyet a szellemi környezetemben élő marxisták magukénak vallottak és alkalmaztak. Nem jelentéktelen dilettánsokra gondolok, hanem olyan magyar honfitársaimra, mint Lukács György, a filozófus, vagy Varga Jenő, a közgazdász – világhírességek a maguk szakmájában. Úgy éreztem, hogy minél alaposabban megismerem Marxot és kiemelkedő követőit, annál biztosabban szoríthatom én is a kezembe a minden zárat kinyitó kulcsot.”

A „fiatal értelmiségiek” is emberek. „Haramiák”. Abban az értelemben, ahogyan: „a haramiák emberek”. Így a „fiatal értelmiségiek” is „kofák, kasok”, „csahos kutyák, nem farkasok”. Ők is alkudoznak. Vagy bölcselkednek. De leginkább együtt művelik a kettőt, s ami azt jelenti, hogy (közgazdaságilag) „mind-mind pénzre vált reményt”. A „fiatalok” általában aprópénzre, míg az állam fejőstehenének tőgyén – jogszerűen! – csimpaszkodva „filozofáló” vén kufárok nem adják alább félmilliárd forintnál. Tegyük hozzá: a József Attila-i remény nem azonos a Kornai-féle „korszerűen képzett” sóvárgással; vagyis ha a „fiatal értelmiségiek” valamelyest másfajta „haramiák”, különbek valamivel az átlagkofáknál, akkor entellektüel-másságuk éppen abban áll, hogy: nem sóvárognak. És különösen nem „racionális döntéselméletek” iránt. Mert miért is sóvárognának? Kérem, ha valaki a racionalitás iránti elmeérzékenységgel született (von Geburtshaus aus értelmes, rátermett), akkor számára a gondolkodás eo ipso természetes közeg. Mint pisztrángnak a patakvíz. Míg a Mozgó Világban filózgató dr. prof. Szakbarbár professzor „logikája” szerint Kodály Zoltán sóvárgott a szolmizálás után.

Tessék nekem elhinni: Kodály éppen attól Kodály, hogy nem sóvárog, hanem fogja azt do-re-mi-fát, és könyörtelenül szolmizál vele! Ez a fesztelen létállapota. Az értelmiségi pedig azáltal értelmiségi, függetlenül a korától, képzettségétől, hogy ő sem sóvárog, hanem gondolkodik. Ha pedig „világmagyarázaton” gondolkodik, akkor azon, de mindig az unikális agyvelejével dolgozik.

És vígasztald meg, ha vigasz
a gyermeknek, hogy így igaz.
Talán dünnyögj egy új mesét,
fasiszta kommunizmusét –
mivelhogy rend kell a világba,
a rend pedig arravaló,
hogy ne legyen a gyerek hiába
s ne legyen szabad, ami jó.

A „fasiszta kommunizmus” szóösszetétel nyilvánvalóan nem azt jelenti József Attilánál, amit a különféle rendű-rangú, színű-szagú „összehasonlítgatók” belemagyaráznak a híres szintagmába (a Kornai-, Ormos-, Heller-féle „relativizálók” az egyik, a Bogár-, Tőkéczki-, Schmidt Mária-szerűek a másik oldalon, a Gerő Andrások, Babarczy Eszterek pedig ügyesen, „középen” könyöklődve), hanem azt mondja József Attila, hogy a gyermeknek is, a felnőttnek is (vö. Thomas Mann üdvözlése) mesére van szüksége. Minden embernek. Horribile dictu még a „fiatal értelmiséginek” is! Túl azon persze, hogy az ember specifikuma abban áll, hogy alapvetően természeti, másodsorban isteni meghatározottságú lény. Talán még a „fiatal értelmiségi” is. Az ember tudati viszonyulásait (így a gondolkodását is) döntően az életben maradás, a szaporodás, illetve a megélt vagy „csak” látens haláltudat határozza meg. S ha elfáradtunk természeti-isteni meghatározottságainkban, akkor: „pihenni vágyunk”. Részint a „nyugalmas ágyat” áhítjuk, részint azt, hogy: „ne menj el, mesélj”. Igen ám, csakhogy a rossz (új, újabb és még újabb) kollektív mesék valójában csalfa ideákról, kancsi ábrándokról szólnak. „Fasiszta kommunizmusokról”: „fasiszta” szocializmusról, „fasiszta” nácizmusról… „fasiszta” fasizmusról… „fasiszta” fölvilágosodásról, „fasiszta” racionalizmusról, „döntési elméletekről”, „fasiszta” marxizmusról, antimarxizmusról… „fasiszta” antifasizmusról, „fasiszta” humanizmusról… „fasiszta” liberalizmusról. Tudniillik még a humanizmus meséje is „fasiszta”! Hogy miért? Mert minden „dünnyögve” előadott „mese” („izmus”) óhatatlanul torzul el. Némelyik már eredendően gnóm. Minden „világmagyarázó” „értelmiségi” olyan rendet ígér (József Attila szerint), melyet nem a szabadág szült (vö. Levegőt), hanem a szabadságtalan (európai) ember ([Ó Európa…]); márpedig, ha a haramiák emberek, akkor az emberek haramiák értelemszerűen (merthogy szabadságtalanok); tehát József Attilánál messze nem mindegy, milyen sorrendben állnak szavak. Vagyis a „haramiák emberek” indulatmentes fenomenológiája az ember alaptermészetére utal, mely ezáltal jóval lesújtóbb megállapítás, mint a szinte naponta hangoztatott: „az emberek haramiák, gonoszak, rosszabbak, mint az állatok stb.” indulati minősítés.

Tehát az ember-szülte – majd a különféle mesékben, izmusokban újra és újra „eldünnyögött” – rend „arra való, hogy ne legyen a gyerek hiába s ne legyen szabad, ami jó”.

Vagyis például a tipikusan „világmagyarázó” liberalizmus szerint: az ember legyen szabad (általában az ember és elvontan szabad, s ami ilyeténképp nem jelent semmit, a világon semmit!, túl azon persze, hogy szükségképpen „fasiszta” liberalizmushoz vezet), míg József Attila szerint ne az ember, hanem az legyen szabad, „ami jó”. Nüansznyi (látszólag semmi), ám mégis lényegi a különbség a két megközelítés között – József Attila ezért nem liberális. És nem is humanista. Mint ahogy (költészete) számára a „proletárság” is csak ürügy.

Dacolva Marx optimizmusával, vagyis sokkal inkább József Attila pesszimizmusát tartván megokoltnak, azt mondom: az ember (valószínűleg) soha nem fogja megérteni, hogy az ún. „gyermekáldás” is akkor „jó”, ha a gyermeket eleve „hiábavalónak” érezzük, tekintjük. A gyermek a marxi, József Attila-i, Ancsel Éva-i logika szerint nem arra volna való, hogy szeressen, hogy szeressük, nem arra való, hogy „egyszer majd jobb legyen az élete, jobb, mint a miénk volt stb.”, nem arra, hogy örököljön tőlünk vagyont, tudást, eszméket, értékeket… s vigye a család nevét az örökkévalóságig („a fiú a gyerök, amaz csak lyány” stb.), hanem arra volna való a gyermek, hogy egyszerűen csak: legyen. Ne szerethető, hanem rokonszenves legyen. Bárkinek. És bárki gyermeke nekünk! Ami persze kizárja a tradicionális, vérségi, törzsi determinációt (vö. Írás az éthoszról), így aztán a „komonista csajkarendszert”, a hippi-szellemet, a kibuc-mentalitást idézi meg a riadt (földhözragadt) lélekben, ám éppen arról van szó (József Attilánál), hogy ha a „közös” fogalma nem az ember vérében csörgedez újra (de már nem törzsileg determináltan, hanem mintegy lelki-cseverészve), ha a „szellem és a szerelem” még mindig a rozsdás psziché önző-polgári „sóvárgásaiban” nyikorog, akkor minden közösségi eszme szükségképpen válik – valamilyen mértékben és valamilyen módon – „fasiszta kommunizmus”-sá. Mindegyik! Még a legszelídebb idea is, mint pl. a hippi-szellemiség.

Paradoxmód lényegileg erről beszélnek (az optimista) Marxék is (A német ideológiában), ti. náluk az „öntevékenység” messze nem azonos az új eszméknek, „új meséknek”, sem a jámbor, sem az agresszív „dünnyögésével”, sem pedig a különféle kollektivista mozgalmak által generált új társadalmi rendszerek bevezetésével.

Marxék szerint az ember „levet magáról mindent [kiemelés – Gy. úr], ami addigi társadalmi helyzetéből rajta ragadt. Csak ezen a fokon esik egybe az öntevékenység [kiemelés – Gy. úr] az anyagi élettel, ami megfelel az egyének teljes egyénekké való kifejlődésének és minden természetadta [vérségi, törzsi, feudális, polgári, posztmodern stb.] jelleg levetkezésének; és ekkor felel meg egymásnak a munka átváltozása öntevékenységgé és az eddig feltételektől megszabott érintkezés átváltozása az egyének mint olyanok érintkezésévé” (vesd össze).

Tehát nem véletlen, hogy Ancsel Éva szerint a kommunizmus során megszűnik a szeretet. Elmúlik a szeretés iránti igény, egyszerűen azért, mert megszűnik az a történelmi ok, amely a szeretés vágyát, permanens éhségét kialakította és gerjeszti folytonosan az emberi tudatban; és ami csak az első pillantásra látszik borzalomnak. Nem szörnyűség, sőt épp ellenkezőleg! A szeretés iránti igényt a krónikus (olykor akut) hiány, hiányérzet involválja. Ahogy például Almási professzor elhiszi Heller professzornak, hogy a kutya szégyenlős jószág, úgy hiszik el egymásnak a „korszerűen képzett” és képzetlen emberek, hogy akkor csóválja hevesen a farkát a Burkus, amikor úgymond „boldog”. Tévedés. A hozzáértők számára közhely: a kutya akkor „boldog”, akkor kiegyensúlyozott, ha nem látszik rajta semmi, ha teljesen unottnak, az ember szemével nézve „szomorúnak” tűnik, illetve, ha van munkája.

Na most, mindez Marxnál, József Attilánál, Ancsel Évánál nem „világmagyarázat”, hanem: állapotleírás. Ilyen a világ. Változható, de nem változtatható; legalábbis nem a „közgazdasági racionalisták” tudós igyekezete, célorientáltsága révén kiizzadt „eredménnyel”. És itt óhatatlanul adódik a kérdés: József Attila verse szemben áll Marx 11-es „Feuerbach-tézisével” (mely szerint ugyebár a fiatal értelmiségiek a világot csak különbözőképpen magyarázták…)? Nem áll vele szemben, ti. a világ „megváltoztatására” „buzdító” „tézis” ugyanúgy állapotleírás, mint A tőke, vagy az Eszmélet (például). Nem „világmagyarázat”, nem „tanítás”, hanem fenomenológiája, diagnózisa, tudatosítása a dolgok értelemszerű (vs. értelmetlen) alakulásának, fejlődésének-visszafejlődésének. Valamely szöveg nem attól konstruktív, „pozitív”, alkotó, teremtő, forradalmi stb., hogy nagyprofesszori „tanítás”-ként bődül el a Magaskatedrán, hanem attól, hogy adekvát. Pontos. Logikai értelemben vett igazságo(ka)t tartalmaz.

Míg viszont Kornai professzor nem pontos, nem logikus; és ezért dörgedez nagyokat a levegőbe, úgy zeng „korszerűen képzett” antimarxizmusa, mint a bakareterát szuronyroham előtt. Kornai hájasan, terebélyesen bődül, egyszersmind véznán csipákol a Mozgó Világban: „A gazdasági élettel foglalkozó újságíró voltam abban az időben [az ötvenes évek elején]. Sokszor ütköztem bele visszás jelenségekbe; a pazarlás, a fegyelmezetlenség, a rossz minőség, a hiány százféle megnyilvánulásával találkoztam. Csupa olyan problémával, amelynek elemzéséhez Marx politikai gazdaságtana nem adott semmiféle eszközt a kezembe. Miféle közgazdaságtan az, amelynek nincsen semmiféle érdemleges mondanivalója ezekről a nyilvánvalóan közgazdasági problémákról?”

Kornai itt is félreérti Marxot, azt a forradalmi gondolkodót, akiről ma már a kisiskolások is tudják: állapotleírással, helyzetkritikával, nem pedig valamiféle (mindenhatónak szánt) „Közgazdaságtan” fabrikálásával foglalkozott. Marxék számára (legkésőbb A német ideológia óta) teljesen világos: nincs szükség doktrínára (sőt, ellenkezőleg!), ti., ha jó a kritika, akkor abból a konkrét teendőt simán kikövetkeztetheti, akinek a forradalmat (vs. reformot, miegymást) aktuálisan meg kell valósítania. Ha viszont rossz a kritika, téves az analízis, elhibázott a logika, hamis premisszákat, argumentumokat, konklúziókat tartalmaz, akkor írhatna Marx (vagy bárki) bármilyen részletes bédekkert a Cucillilalizmusról (de olyat ám, hogy „még a Mari néni is megértse” stb.), nem érnénk vele semmit.

Mit szólna Kornai professzor, ha egy mocskos komonista pl. a fenti könyvének elolvasása után föltenné a „költői” kérdést valamely kotnyeles „havilapban”: „miféle közgazdaságtan az, amelynek nincsen semmiféle érdemleges mondanivalója” arról, hogy a megtakarított 120.000 forintomat milyen összetételű portfolióba fektessem?! 

Egyébként is, a professzor idézett szövege olyan, mintha a szerző utóvizsgára (esetleg kis-nagy-doktori habilitációra) készült volna vele a Testnevelési Főiskolán; mintha nem tudná a professzor (persze lehet, hogy valóban nem tudja), mi a különbség az Adam Smith-i „nemzetek gazdaságának vizsgálata”, a korai engelsi „Nationalökonomie”, a ricardó-marxi „politikai gazdaságtan”, illetve (s itt jön lényegi váltás) az úgynevezett „közgazdaságtan” (vö. P. Samuelson: Economics) között. A professzor agyba-főbe keveri ezeket a fogalmat, s így történhetett meg, hogy Marx ricardói (értsd: politikai) gazdaságtanán a samuelsoni „közgazdaságtannak”, az „ideológiamentes tudomány ideáljának” velejéig antimarxista kritériumait kéri számon. Mert ez történik a Mozgó Világban, s az olvasó simán tökön szúrná magát, ha nem akarná fájdalommentesen végignézni az olimpiát. Ráadásul nemcsak módszertani különbség van a két gazdaságtan között (Marx elemző, Samuelson eszmegyártó), hanem belső, lényegi differencia is: Marx a kapitalizmus politikai (gazdaságtani) kritikusa, Samuelson (Kornai stb.) a kapitalizmus közgazdaságtani apologétája.

Szóval, ez bizony durva „uv”, professzor úr, nem adhatok rá elégségest; s ha nem tetszik, forduljon bizalommal Dékán elvtárshoz (csak előtte lépjen be a Fidesz-frakcióba; higgye el, az sem esik majd nehezére)! Tehát, vagy elégtelen a dolgozat, vagy pediglen ez az egész úgy stílszerű, ahogyan van: Kornai professzor, két fontos, érdemi-emberi tevékenység, két szakszerű lágyékvakarás között, mintegy mellékesen fosott oda egy fos cikket a fos Mozgó Világnak. Így jön ki stilárisan az ekvivalencia. Háromszorosan és hirtelen. Kornai odarottyantott egy szellemi kupacot a lapszerkesztők orra alá, majd azok boldogan körbeszaglászták (talán még a lompos farkukat is csóválták hozzá), s híven leközölték. És miért ne tették volna?! Hiszen Nagy Professzor ganélt nékik Nagy Kéziratot, illetve korreferált (korábban) a Nagy Japánoknak a Nagy Yokohamai Nagyegyetem Nagyszületésnapi Nagykatedráján. Amitől azután minden nyilvánvaló baromság közölhető.

Szánalmas ős patkányok terjesztenek kórt miköztünk...

Kornai professzor szerint a tudósforradalmár rágjon-vágjon bele mindent részletesen a „fiatal értelmiségiek” szájába; s ami még érthető is (annyiban), hogy „genetikai alattvalóisággal”, belvárosi (Nádor utcai) jobbágytudattal valóban nem lehet elképzelni a tudós csócsálásnál radikálisabb észbeli individualizmust (s én ezt készséggel elfogadom), viszont az is kétségtelen, hogy ha doktriner szájbarágás zajlik az egyetemeken (a „havilapoknál”), akkor a „fiatal” minden lehet (főként közgazdász vagy főszerkesztő), csak értelmiségi nem. Értelmiséginek lenni nem diploma, nem törzsanyag kérdése. PhD-t minden obsitos bajvívó szerezhet. Kornai sem entellektüel. Ugyanis a valódi értelmiségi attól értelmiségi, hogy a logika iránt érzékeny, nem pedig attól, hogy mások „érdemleges mondanivaló”-i után sóvárog. A valódi intellektus a (forradalmi) megvalósítás, „megváltoztatás” során, nyilván a mindenkor „csodált szellemi géniusz”-ok szövegeinek segítségével, ám döntően a saját konkrét agyvelejét használva gondolja végig, hogy akkor most „mi a teendő” hic et nunc – miként azt a másik (immáron nem csodált, hanem rühellt) „szellemi géniusz” frappánsan megfogalmazta. (Kornai Lenint sem érti – lesznek rá döbbenetes példák.)

Kornai professzor szubjektív világmagyarázata így pöndörül tovább a Mozgó Világban: „Az univerzális magyarázó instrumentum iránti erős igényt elégítette ki a számomra a marxizmus, pontosabban az a fajta marxizmus, amelyet a szellemi környezetemben élő marxisták magukénak vallottak és alkalmaztak”.

Ezzel szemben nincs több „fajta” marxizmus. Egyfajta „marxizmus” van (attól kódult szegény Marx is, vesd össze), ezzel szemben létezik a marxi logika, melyet Kornai professzor már akkor „elvetett”, leelőzött, mint Zénón teknőce Akhilleuszt, amikor még a nyomába sem ért. Megközelíteni sem tudta, de nem azért, mert nem akarta (hiszen eleinte igyekezett a jámbor), hanem mert intellektuálisan nem volt rá alkalmas. Ezért a racionalitást, a logikát, a tudást, a tehetséget Kornainál is a sznobéria hivatott pótolni: „Az univerzális magyarázó instrumentum iránti erős igényt elégítette ki a számomra… az a fajta marxizmus, amelyet a szellemi környezetemben élő marxisták magukénak vallottak... Nem jelentéktelen dilettánsokra gondolok, hanem olyan magyar honfitársaimra, mint Lukács György, a filozófus, vagy Varga Jenő, a közgazdász – világhírességek a maguk szakmájában”.

Erről van szó: „világhírességek”! Ormos Mária szerint a Lenin vezette forradalom azért nem volt forradalom, csak „rendszerváltás”, mert Lenint „nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélték”. Míg viszont Varga Jenő, mint „világhíresség”, a „nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélt” Lenin „beosztottja” volt. Azért használom a „beosztott” kifejezést, hogy érzékeltessem vele a két lábszagú kékharisnya (Ormos és Kornai) közötti nem létező különbséget. A Wikipédia (tekintélyes polgári forrásokra hivatkozva) így fogalmaz: „Varga Jenő a marxista, kommunista közgazdaságtudomány nemzetközileg elismert elméleti kutatója volt, a Tanácsköztársaságról írott könyve, sokoldalú tudása Lenin figyelmét is felkeltette”.

Tán’ csak nem!? A „nemzetközileg elismert” Varga Jenő keltette föl még az ismeretlen (Ormosék által „jelentéktelennek vélt”) Lenin figyelmét is? Nem fordítva történt? Nyilván fordítva volt – a lexikon tehát vagy hülye, vagy hazudik!

Mit jelent a Mozgó Világban Kornainak az az ízig-vérig hülye-nacionalista (zsidó-tamásbátya) kitétele, mely szerint: Varga Jenő és Lukács György „magyar honfitársak” voltak? Szerintem indokolt a kérdés (örülnék, ha P. Szűcs Julianna válaszolna rá, s már csak azért is, mert egyáltalán nem szégyen érteni azt a szöveget, amelyet főszerkesztőként közlünk fényes „havilapunkban”!), szóval, azért indokolt a kérdés, mert Lukács sem, míg Varga Jenő végképp nem volt Kornai „magyar honfitársa”. Teccik tudni?! Magyar származású internacionalisták voltak, vagyis számukra a magyar identitás éppúgy érdektelen, mint a zsidószármazás. Lukács 1956-ban nem nacionalistaként (itt értsd: lelkes hazafiként), hanem internacionalistaként szegült szembe az orosz birodalmi doktrínával.

Akkora elme-trottyantás, mint amekkorát Kornai professzor nagyméltóztatott kiszuszogni agyvelejének roppant ánuszán keresztül magyar honfitársai elé, csakis a Mozgó Világ révén büdösödhetett a napvilágra. Abból a havibajos havilapból, melynek az a P. Szűcs Julianna a főszerkesztője, akire a kilencvenes évek elején Balassa Péter, magyar honfitársunk úgy dörrent rá (ha jól emlékszem, a rádió Gondolat-jel című műsorában), hogy attól aztán a főszerkesztőasszony (is) igencsak összepucsította magát. Egy életre. Azóta is képtelen tisztára sutulni stréber bundabugyogóját, pedig hát, igyekszik a szentem megfelelni minden vonatkozásban! Így nyilván Kornai professzor is példás önkritikával zárja hazafias-honfitársi gondolatát P. Szűcs példamutató „havilapjában”: „Úgy éreztem, hogy minél alaposabban megismerem Marxot és kiemelkedő követőit, annál biztosabban szoríthatom én is a kezembe a minden zárat kinyitó kulcsot.”

Dicséretes mondat, ám amelynek már végképp semmi értelme. Tudniillik a „minél alaposabb megismerés” valóban föltétele (lehet) a konstruktív tudásnak (Marx munkáinak ismerete is!), ezt jól „érezte” annakidején a tudós, csak éppen rosszul sikerült megfogalmaznia preprofesszori életérzését – most. Ti. a példás professzor azt igyekezett volna elmakogni (most) a Mozgó Világban, hogy csak Marx ismerete kevés a világmagyarázó üdvösséghez, legyen bármily grandiózus a kommunista gondolkodó életműve.

Kornainak abban sincs igaza, amiben – látszólag – igaza van. Marx ugyanis szinte minden vonatkozásában speciális eset. Ha valaki komolyan tanulmányozza pl. A tőkét, képtelen végigolvasni a könyvet, annyi tudásbeli ága-boga van a szövegrengetegnek. Kenneth Harris szerint Wilson (munkáspárti) angol miniszterelnök azzal kérkedett, hogy ő nem olvasta el A tőkét, merthogy kuszabusza a könyv; de talán jobb lesz, ha szó szerint idézem: „Csak a második oldalig jutottam – odáig, ahol az a majd’ egyoldalas lábjegyzet van. Úgy éreztem, ez túl sok nekem: két sornyi főszöveg, és egy oldalnyi lábjegyzet”.

Hát persze. Ne lábjegyzetelgessen itt az elvtárs! Hanem írja a „főszöveget”, a „törzsanyagot”, közölje a tutit (és kizárólag a tutit!), mondja meg az elvtárs világosan az elvtársaknak, hogy: akkó mostan mi a vonal itten konkrétan, etásak!

Magyarán: ha az ember (mondjuk) A tőkét olvassa, akkor az ember elolvassa a lábjegyzeteket is (már amennyiben nem munkáspárti miniszterelnök az ember), továbbá összekotorássza a lábjegyzetek által involvált összes ismeretanyagot, s akkor úgy nagyjából ezzel el is telt az ember élete. Tehát, ilyen értelemben akár Marx is elegendő lehet a lényegi megismeréshez, vagyishogy az olvasó, ha megtekinti a lábjegyzetek lábjegyzeteinek lábjegyzeteit is, úgy Marx doktor segedelmével (s Kornai professzor elbűvölő metaforájával) „biztosan szoríthatja kezében a minden zárat kinyitó kulcsot”.

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.

Csak belülről nyitja ajtód,
mely saját magadra tárul,
nem torzíthat már a fény, mely
rólam visszaverve rádhull –
nem vagyok már. Tűnhetsz annak,
ami vagy – s nemcsak lehetnél.
Senki sem lát, csak a nyirkos
várfalak közé rekedt éj.
Mássá tett a nő-jelenlét:
úgy lehettél hős, kegyetlen,
dús, gyengéd, s országgal ékes,
hogy a tükröd én lehettem,
gyöngeséged s múltad titkát
féltve is büszkén szemérmes
úgy lehettél, jó uram, hogy
volt egy asszony, aki kérdez.
S ha hét ajtód meg se látom?
Ha semmit se kérdezek meg
s azt sugallja hallgatásom,
hogy kicsit sem érdekellek?

Akkor sértve inkább lennél?
Akkor inkább lenne részem
bús magamra-hagyatottság
várad örök éjjelében?
Lettem volna – mint sok asszony –
üres szívű, puszta szájú?
Milyen kellett volna lennem?
Mondd meg nékem, Kékszakállú!

Enyém most már minden éjjel –
és mindig is éjjel lesz már.
S vak az éj. Senkise lát, csak
a rajtam kívül rekedt vár.
Fedd magad fel önmagadnak,
mérd, amit raksz és amit dúlsz.

Kékszakállú, én adom most:
íme, itt a nyolcadik kulcs.

jav.: ... a gondolatsor...

Bendőbundások

Kornai János szubjektuma az archimedesi pont. Onnan méretik az erkölcs, az értelem, onnan billen a világmindenség. Marx műve is csak annyiban érdekes, amennyiben az valaminő hatást gyakorol a Nagy Professzor öblös szubjektumára: „Hosszan sorolhatnám, hogy A tőke mely vonásai gyakorolták rám annak idején a legerősebb hatást, de itt most csak néhányat emelek ki közülük”.

Hármat „emelt ki közülük” a professzori szubjektum: Marx logikája, Marx „messianizmusa”, „világmagyarázata” s a harmadik „Marx szenvedélyes elkötelezettsége az elnyomottak, a kisemmizettek oldalán”.

E harmadik „vonáshoz” csak annyit: Marx nem volt „szenvedélyesen elkötelezett” (sőt egyáltalán nem volt elkötelezett) a „kisemmizettek oldalán” (sem), efféle nyálnyúzó baromságokkal Marx nem foglalkozott, egyébiránt – a közhiedelemmel ellentétben – József Attila sem volt „szenvedélyesen elkötelezett”, s különösen nem a „proletárság oldalán”.

De most ne „kalandozzunk” el túl messzire, nézzük inkább, mi történik akkor, ha Kornai professzor ironikus rendmániával halad előre az olvasásában! „Ahogy haladtam előre az olvasásban, mindinkább lenyűgözött a mű éles logikája, a gondolatmenet és az érvelés szigorúsága, a fogalmak használatának precizitása. Már nagyon korán kiütközött bennem az a tulajdonságom, amit családtagjaim és munkatársaim ironikusan »rendmániának« neveznek”.

Amiből pedig arra következtethetünk, hogy Kornai publicista nem tudja, mi a különbség az ironikusan, illetve a gunyorosan, élcelődve, csipkelődve, szurkálódva, csúfolódva fogalmak között. Kornainak ez mind „ironizálás”. Noha egyik sem az. Kornai szerint, mint ezt korábban megtudtuk a Mozgó Világból, a „magán”, a „privát”, az „egyéni”, a „személyes” fogalmaknak abszolút szinonimája a „szubjektív” – noha egyiknek sem az. Kornai stiláris, nyelvi szimplaságát az olvasó, valljuk meg, elég nehezen viseli; ámde nem úgy a professzor! Hanem? A professzor mit visel nehezen? „Nehezen viselem el komoly írásokban vagy előadásokban, de még a kötetlen beszélgetésekben is az összevisszaságot, a kalandozást”.

Az „összevisszaságnak” és a „kalandozásnak” semmi közük egymáshoz. A logikai kalandozást asszociációnak nevezzük. Akkor lehet baj, ha a kalandozó nem képes visszatérni az eredeti „dallamhoz”; egyébként így van ez a zenében is; nyugodtan lehet improvizálni, csak aztán nem árt „visszatérni”, üdvözítő gesztus folytatni a számot, méghozzá az eredeti „téma” szerint. Akár egy Paul Desmond is lehet „rendmániás”, nézzük meg rendezett öltözékét, sötét öltönyét, nyakkendőjét, SZTK-keretes szemüvegét, mégis képes olyasféle improvizációkra, „kalandozásokra”, mint például az excentrikus Jimmy Hendrix. A dolog nem a mánián, hanem a tehetségen múlik. A publicisztikában (epepésen) „keretes szerkezetnek” mondják az elkalandozás és visszatérés szisztémáját. Én például bármikor bárhonnan úgy jutok el asszociatíve az archimedesi lyukig (s onnan ijedtemben gyorsan vissza!), hogy eközben egyszer sem bicsaklik meg az gondolatsor belső logikája. Rondó. Illyés „köröcskézésnek” nevezi. Ebben a topikban a „vissza-visszatérő főtéma” (vagyis az alapmondandó különféle megállapításai, megjegyzései, melyek „közé közjátékok, epizódok szövődnek”) nem más, mint a magyarországi „értelmiségi elit”, a hírhedten rátarti „szürkeállomány” szellemi alultápláltságának bemutatása, kritikája. Érdekes, ugyanakkor igen gyakori jelenség: a Kornai-féle „elitek” szájából nem is annyira a leszólás, mint inkább a vállon veregető „dicséret”, ami igazán bicskanyitogató, például: „Marx azonnal meghódított a fejtegetés tiszta és átlátható szerkezetével, a fogalmak élességével”.

Itt ugyebár valójában nem Marxot fényezi a professzor, hanem önmaga beképzelt fogékonyságát a „tiszta, átlátható, éles fogalmiság, logika” iránt. Én viszont hadd kérdezzem meg újra (rondószerűen köröcskézve): vajon honnan tudja a professzor, hogy milyen a „tiszta, átlátható, éles fogalmazás”, milyen a „precíz fogalomhasználat”, ha ő maga szinte mindenre a „szubjektív”, az „ironikus” kifejezéseket használja? Közepes szókincse sincs, nemhogy precízen használt bő fogalomkészlete volna.

Kornai azért hiszi, hogy Marx nem „kalandozik összevissza” (hanem bourbon-következetességgel, leszegett fejjel törtet át a „tiszta és átlátható” logika sűrű szavannáján, mint valami idióta orrszarvú), mert lényegileg semmit nem ért Marx mondataiból. Illetve azt érti (ki) belőlük, amit maga is elképzelni képes pudvás fantáziájával. Így folytatja a professzor a Mozgó Világban az obligát liberál-pökhendiskedést: „Jóval később ismertem meg azokat a műveket, amelyek Marx nagy gondolati építményének egyes elemeit a matematikai modellek nyelvére ültették át. Így többek között Bródy magyar (1969) és Morishima japán (1973) közgazdász a marxi újratermelési elméletet fogalmazták át input-output modellekké, Roemer (1986) amerikai közgazdász a mainstream mikroökonómia standard eszköztárát is felhasználta a marxi politikai gazdaságtan átfogalmazására”.

Na, ezt vajon mi a faszér’ csinálták?! Miért kellett Marxot a „matematikai modellek nyelvére átültetni”? Nem volt elég baja szegénynek a valós életében? Különösen, ha maga Kornai hangsúlyozza, hogy épp az „átültetés” az, amely nehezíti az értést, miközben (s ezt már én teszem hozzá) semmit nem hoz a konyhára, ti. az efféle adaptációval semmi új nem keletkezik. A viszonylag értelmes megismerés során párhuzamosan zajlik az emberi agyvelőben az absztrahálás és a konkretizálás. Vagyis arra, hogy egy kész konkrétumot (műegészt) mi a szerelmetes lóbánatért kell tudományosan „visszaabsztrahálni”, nincs értelmes magyarázat. Kornai szerint „A szigorú matematikai nyelv használatát megkönnyíti a modellépítő számára, hogy az eredeti gondolati nyersanyagot (pl. az újratermelési elméletet) Marx már eleve logikus rendben, pontos definíciókra törekedve adta elő.”

Tehát nem a „szigorú matematikai nyelv használata” könnyíti a (teljes) megismerést, hanem (Kornainál) fordítva történik. Igen, csakhogy ez olyan, mintha azt mondanánk: valamely száraz alaptextus tökéletes értése megkönnyíti a szöveghez tartozó ábrák, példák, paradigmák, hasonlatok, metaforák megismerését.

Fogalmazzunk kedvesen: az efféle (Kornai-féle) fazonokat nevezzük hígvelejű, nyálas sznoboknak: „Roemer amerikai közgazdász a mainstream mikroökonómia standard eszköztárát is felhasználta a marxi politikai gazdaságtan átfogalmazására”.

Itt ugye megint három kékharisnyásan „elitértelmiségi” „szakkifejezés” lett egybesűrítve, potrohosan-nagyralátón elődomborítva, miközben senki nem tudja, mi az a „mainstream mikroökonómia standard eszköztára”, Kornai sem!, s pontosan ezért (a kollektív tudatlanság okán) vágódik hasra előtte a többi szerencsétlen sznob. Nem szólva a rondószerűen („köröcskézősen”) vissza-visszatérő alapkérdésről: ha egyszer „lenyűgöző a mű”, mert „éles a logikája, gondolatmenete”, lebilincselő „az érvelésének szigorúsága, a fogalmak használatának precizitása”, akkor miért kell azt átfogalmazni?

Megmondom. Bródy András például azért „ültette át” A tőkét a „matematikai modellek nyelvére”, mert ez a professzori tevékenyég szórakoztatta leginkább, ez volt a tekintélyes tudós fixaideája. A matematikai nyelvre való átültetés, vagyis az a szellemi mesterkedés (mondjuk ki a szót: szélhámoskodás), amely úgy szimplifikál, hogy miszticizál. Ez a jó szokásuk a professzoroknak, amennyire csak lehet, zavarossá, hibbanttá teszik az értelmes szöveget.

A fa nem nő messze az almájától. Mert, mint tudjuk, ama hírneves Alma Tini is bődült banalitásokkal vált a hatvanas-hetvenes években rajongott művész-értelmiségivé: „ne gondold, hogy tied a világ”, „láss, láss, ne csak nézz”, „a királyé nem leszek, nem leszek, akkor inkább elmegyek, elmegyek” (aztán persze nem ment el, sőt!), „amikor én még kissrác voltam… akkor még bámultam a felnőtteket”, „filléres emlékeim” és így tovább, a végtelenségig. A junior Bródynak is csak hülye közhelyei vannak, mely banalitások hidrafejére a koltaysan szent korona 1983 nyarán került föl, Kádár István király és elvtárs harmadrangú apoteózisaként; és ha ez így van (márpedig így van!), akkor a beat-guru-dalköltőnek, ungárise apple-dzsónlenonnak miért épp a tudós fája-faterja ne volna egészen primitív?

Az idézett Kornai-szöveg voltaképpen nem egyéb, mint Karl Marx gondolat-totalitásával szembeni teljes kapituláció, illetve annak sunyi-polgári manifesztuma: Kornai, Bródy, Roemer, Morishima intellektuálisan semmit nem tudtak hozzátenni Marxhoz (elvenni sem tudtak belőle!), s amely ugyebár agymacsóskodó infantilizmusukkal nemigen fér össze (magyarán: lelkileg nem képesek elviselni bárgyúságukat, szimplaságukat), így azután ültetgetik Marxot ide-oda magas fokú filiszteri leleménnyel. „Input-output modellekké fogalmazzák át” A tőkét.

Újra kérdem: mi a poén abban, amit Bródyék csinálnak? Túl azon persze, hogy Nobel-díjakat, Széchenyi-díjakat, Állami Díjakat osztogatnak egymásnak (ön)csodált „eredendőségeikért”.

Medvegyev Péter, szintén „zenész” (szintén sokszoros docens, kandidátus, miegymás) írja a Közgazdasági Szemlében: „Bródy András kutatói életpályájának kiemelkedő része volt, amikor Marx közgazdasági gondolatait a modern dualitás elmélet keretébe ágyazva mintaszerűen elemezte. Az elemzés annyira sikeres volt, hogy ma Marx elméletének lényegét a hazai közgazdászok többsége Bródy interpretációjával azonosítja. A modell kidolgozásakor Bródyt, tudomásom szerint, sokan azzal támadták, hogy Marx gondolatait túlegyszerűsíti, és ezzel eltorzítja. Azt gondolom, a kritikusoknak részben igazuk volt. De csak részben. A Bródy-féle interpretáció ugyanis kiemelte a gondolat, az elmélet lényegét. Minden jó matematikai gondolat a lényeg megértésére tör. Le kell hámozni a sallangokat, és ki kell emelni a logikai alapot, amire a gondolatrendszer épül. Gyakran felvetődik, hogy mennyi matematikára van szükség a közgazdaságtanban? Mennyiben felelős a matematika, a módszertan elburjánzása a közgazdaságtan talajvesztéséért? Ezt a kérdést Bródy kritikusai is felvetették. Bródy  válasza erre a rá jellemző szellemes lényeglátásból fakadó rövid csípős válasz volt: Mindenki számára annyi [„csak részben torzító” – Gy. úr] matematika használható, amennyit felfogni képes, amit nem, az már szükségtelen. Azt, hogy a [„csak részben torzító” – Gy. úr] matematika képes egy közgazdasági elméletet letisztázni, és ezzel új [„csak részben torzított” – Gy. úr] mélységeit feltárni, erre az egyik legjobb példát éppen Bródy András szolgáltatta. Ha a mély és alapos közgazdasági ismeret [„csak részben torzító” – Gy. úr] matematikai készséggel párosul, és ehhez még tehetség, eredendő [nem matematikusi nyelven fogalmazva: eredeti – Gy. úr] szellemesség és jó ízlés is megadatik, akkor a közgazdaságtan a matematika által nem elkorcsosul, hanem letisztul”. 

Marxnak igaza van: nem lehet valódi tudomány, amely nem használja a matematikát, ám ez messze nem azt jelenti, hogy minden átültethető „a matematikai modellek nyelvére”. Mármost különösen értelmezhetetlen (fogalmazzunk világosan: hülyeség) Medvegyevnek azon állítása, mely szerint: „Bródyt… sokan azzal támadták, hogy Marx gondolatait túlegyszerűsíti, és ezzel eltorzítja. Azt gondolom, a kritikusoknak részben igazuk volt. De csak részben”.

Szamárság. Ugyanis „csak részben” nem lehet eltorzítani valamit. Ha eltorzult az orrod, eltorzult az egész arcod, s még akkor is, ha nem az orr, hanem „a szem a lélek tükre” stb.

Hogyan lehet „csak részben” torzítani? Erre kellett volna válaszolnia Medvegyev docensnek, ám ő nem válaszol, nem is tud, hiszen még csak a kérdést sem veti föl, hanem helyette fecseg: „A Bródy-féle interpretáció… kiemelte a gondolat, az elmélet lényegét”.

Ha a lényegét emelte ki, akkor még részben sem torzította el. Sőt! Míg viszont Medvegyev docens szerint „Minden jó matematikai gondolat a lényeg megértésére tör”.

És? Ki nem szarja le, hogy mire tör, mire nem tör az a derék „matematikai gondolat”! Bródy torzít, vagy nem torzít?!  

Mire való a komplex (marxi) mű matematikai csonkolása? Mi az értelme? Miért szükséges?

Egyáltalán, lehetséges?

Edgar Allan Poe nűveiben éppúgy benne van a költőzseni „matematikai műveltsége”, miként Babits költészetében az a hit, hogy „Isten mindig matematizál”. Míg viszont József Attila szerint Babits versei „kopognak”, mert ugyan matematikailag művelt, de „botfülű” a költő, sőt némely alkotásában már-már röhejesen „jelenik meg” a tudós nagyralátás (vö. J. A.: Babits-pamflet), s ami persze lehet ízlés dolga. Jómagam tehát abban vagyok egészen biztos, hogy még az istenként „matematizáló” Babits költeményeit sem lehet fogni és „átültetni” a „matematikai modellek nyelvére”.

Ezt írja a „poeta doctus” Bolyairól szólván:

Isten elménket bezárta a térbe.

Szegény elménk e térben rab maradt:

a kapzsi villámölyv, a gondolat,

gyémántkorlátját még csak el sem érte.

Én, boldogolván, azt a madarat,

ki kalitjából legalább kilátott,

a semmiből alkottam új világot,

mint pókhálóból sző kötélt a rab.

Új törvényekkel, túl a szűk egen,

új végtelent nyitottam én eszemnek:

király gyanánt, túl minden képzeten

kirabolván kincsét a képtelennek

nevetlek, mint Istennel osztozó,

vén Euklides, rab törvényhozó.

Azt, hogy „a semmiből alkottam új világot”, Babits Bolyaitól vette, s akkor ezt most „ültessük át” a két matematikus (Bolyai és Babits) nyelvéről a matematika, a logika nyelvére, majd mondjuk ki a szót szimpatikusan: marhaság! Éppen annyira logikus, mint az, hogy „pókhálóból sző kötélt a rab”, ti. az „új” fogalma nem a semmit, hanem a valamit föltételezi. Persze a költőnek túl lehet lépni „minden képzeten” (vö. „az értelemig és tovább”), sőt művészileg még az is indokolt (lehet), hogy „minden képzet” a „semmivel” azonos, továbbá egy „más vonatkoztatási rendszerben” az is elképzelhető, hogy a „kötélt” nem fonja, hanem semmi-fonálból szövi a „rab”, ám ez esetben még a „vén Eulklides” sem lehet „törvényhozó”. Hanem csakis akkor lehet „törvényhozó” értelemszerűen, ha az euklideszi „van” a totális „nincs”-csel azonos.  Sőt a létező „vén Euklides” egyszerűen nem létezik ilyen értelemben, illetve a nem létező „Euklides” csak akkor lehet „rab”, ha a teremtő, alkotó Bolyai nem rab (vö. „a semmiből alkottam új világot, / mint pókhálóból sző kötélt a rab”).

József Attila szerint „a líra logika, de nem tudomány”. És ez azt (is) jelenti, hogy a gondolati kötészet nem áll meg logika nélkül, ám a műalkotás nem ültethető át a tudományos „modellek nyelvére”.

Kérem, én próbaképpen megzenésítettem A tőkének a Kornai által (is) kárhoztatott fejezetét, majd a gyönyörű dallamot „átültettem” a görög, arab „ritmusképletek nyelvére”, végül mindezt a fiam tapanján eldoboltam a feleségemnek, aki szerint, mint tudjuk, nem vagyok egy Sőnberg Franci, még kevésbé Mary Ellen Donald, ugyanakkor meg is nyugtatott az asszony, konkrétan így: „végül is nem rossz” (ez egyébként nála már a maximális csodálat nyelvi leképeződése). Nyilván nem rossz, válaszoltam, mert már hogyan is volna rossz az, amit magam komponáltam! Ugyanakkor Marx művéhez semmi köze. Vagyis, ahogy a „matematikailag művelt poeta doctus” Esti kérdését, úgy Marx költeményét sem lehet átültetni (visszaültetni) sem a matematika, sem másféle absztrakció „nyelvére”.

Hogy A tőke mennyiben költemény? Líra-e egyáltalán?

A kérdés megválaszolásához induljunk ki abból a nyilatkozatból, amelyet maga Kornai János adott az amerikai Macroeconomic Dynamics, illetve a Közgazdasági Szemle című folyóiratnak: „Közgazdászként a csalódásnak két nagy hullámát éltem át. Az első […] a marxista gondolkodásba vetett hitem elvesztése volt. Doktriner marxistaként indultam, azután elveszítettem az illúzióimat, aminek következménye a doktrína teljes tagadása lett. Ma is csodálom Marxot mint szellemi géniuszt, számos gondolata változatlanul hasznos számunkra. Ugyanakkor úgy vélem, hogy sok alapvető kérdésben abszolút hibás álláspontot foglalt el. Az ezután következő csaknem kritikátlan csodálatom a neoklasszikus elmélet iránt, annak tisztán racionális természete”.

Ennél frappánsabb jellemzést senki sem adhatna a von Begriffsstutzigkeit-haus aus peckes Nagyprofesszorról. Kornai hol a „marxista gondolkodásba” van belezuhanva kardinális „hittel”, hol a „neoklasszikus elméletbe”. Nem én mondom, ő maga állítja: „Doktriner marxistaként indultam, azután elveszítettem az illúzióimat, aminek következménye a doktrína teljes tagadása lett”. Vagyishogy doktriner maradt, csak már nem „marxista”, hanem tagadó doktriner. Nem én mondom, ő maga állítja. De nem is ebben van a lényeg, hanem ama professzori vallomásban, mely szerint: „ma is csodálom Marxot mint szellemi géniuszt”.

Na most, Kornai vagy dobálózik a szavakkal, vagy komolyan beszél. Ha dobálózik a szavakkal, akkor szarom a pofáját, ha viszont komolyan beszél, akkor vegyük komolyan, amit mond: Kornai „ma is” zseninek tartja Marxot!

Önmagát persze orbitálisabb zseninek tartja Marxnál, hiszen: „úgy vélem, hogy sok alapvető kérdésben abszolút hibás álláspontot foglalt el”. Tehát a professzor állítása bevallottan nem bizonyított, illetve az a bizonyíték, hogy Őprofesszorsága „úgy véli” a dolgot. S ami azt jelenti értelemszerűen, hogy vége a világnak, ti. a zseninek (éppen zsenisége okán) az ún. „nagy tévedéséről” sem állapítható meg köznapi ésszel, hogy az valóban tévedés-e. Vagyis nem tudható: száz év múlva (értsd: a világ végeztével) nem derül-e ki egyértelműen, cáfolhatatlanul (s nem csupán a vélelem szintjén), hogy mégis a zseninek volt igaza. Mert, ha nem, akkor nem zseni az illető. Ha viszont Marx géniusz, akkor nyugodt lélekkel föltételezhetjük (kornaisan: „vélhetjük”), hogy a manus még abban az esetben sem beszél marhaságot, ha pl. ezt írja Engelsnek: „ami mármost a munkámat illeti, tiszta vizet akarok önteni a pohárba. Még 3 fejezetet kell megírnom [ti. A tőkéből], hogy az elméleti rész (az első 3 könyv) elkészüljön… De nem tudom rászánni magam, hogy bármit is kiadjak a kezemből, amíg nincs előttem az egész. Bármily fogyatékosságai vannak is írásomnak, az az érdemük megvan, hogy művészi egészet alkotnak”. Vesd össze: „A lélek… [a] legnagyobb szükség okából átlényegül ihletté, amely a szemlélhetetlen világegész helyébe szemlélhető müegészet alkot. Müalkotáson kivül egészet soha nem szemlélünk. Az ihlet tehát a szellemnek az a minősitő ereje, amely az anyagot végessé teszi. Ezek szerint a mü közvetlen egyetemesség, vagy szem előtt tartva, hogy belsejében kimerithetetlen, határolt végtelenségnek is mondhatjuk” (József Attila).

Na most, ha a líra valóban logika, de nem tudomány, ha a líra („műegész” alakjában) valóban „közvetlen egyetemesség”, ha a mű valóban a „világegész” megjelenítője, továbbá ha Marx valóban géniusz (vagyis A tőke valóban „műegész”, „művészi egészet alkot”), akkor annak „átültetése” a tudomány (a matematika) nyelvére komplett értelmetlenség.

Visszatérve Kornaira: a Macroeconomic Dynamics, illetve a Közgazdasági Szemle tanúsága szerint a professzort „közgazdászként” két „nagy csalódás” érte ugyebár: „marxista” doktrinerségéből, majd az antimarxista doktrinerségből történő kiábrándulása. Míg a harmadik „nagy csalódást” (szerintem) nem fogja megérni, s főként azért, merthogy azt már nagyon nem szeretné tudomásul venni. Vagyis a harmadik kiábrándulás az volna Kornai számára, ha rádöbbenne: egyszerűen érdektelen, hogy egy emeritusi totymadék, egy magosan ordózott, politikai elmecsinálmány hányszor, miben és mekkorát csalódott. Ergo teljességgel érdektelen (sőt meglehetősen mókás), hogy Kornai professzor „ma is csodálja” azt a „szellemi géniuszt”, aki „sok alapvető kérdésben abszolút hibás álláspontot foglalt el”. Item: „abszolút hibás”; vesd össze a liberális filozófiai krédóval, mely szerint „nincs abszolúte igazság”. Csakis abban az esetben, ha egy sokszorosan állami díjas zengő torok (vagy bármely nagyliberális kistovaris) „vélelmez” valamit.

Már, hogy Kornaiék előtt az ámerikai Macroeconomic Dynamics szerkesztősége is simán hasra esik? Sag’ schon szerintem. A Macroeconomic Dynamics nem az Index fóruma! Vagyishogy itt próbáljon meg agyilag megkapaszkodni a híres professzor! Nem kepeszkedni, szánalmasan, hanem kapaszkodni! Persze csakis akkor, ha már degeszre tömte libarális bendőbundáját libamájjal és szarvasgombával.

jav.: ...  ebben az esetben...

jav.: tubusból

„Tegnap Heller Ágival vacsoráztam, libamáj volt szarvasgombával […] No meg abban is egyetértettünk, hogy a Gyuricza féle irodalmi henteslegények kezéből ki kell ütni a tollat. Akár erőszakkal is.”

Nos, ha így áll a dolog, akkor indítványozom: mi magunk is púpozott tányér szarvasgombáról dobbantsunk szellemileg, magunk is proccos libamáj révén csusszanjunk át a literatúrába, s ha ez sikerült (márpedig sikerült!), akkor vegyük a problémát par excellence irodalmilag! Vagyishogy: „z” nélkül a Gyurica! Ám ez (mármint a Sánta-irodalom) egyáltalán ne zavarja a „fínom kúltúrlegényeket”, akik ugyebár a mi szemünkben látszanak „havilap”-szerkesztő főhentesleányoknak. Fínom barbárleányoknak. Hozok még példákat májas bárdolatlanságaikra, azzal együtt nyilván, hogy egzisztenciálisan mélyen respektálom kedves libájukat, sőt sárgultan irigylem tőlük az összes szarvasgomba-cafatot, mely odvas-lberális tépőfogaiknak ínyenc likába szorult!

Egyébként nem félek senkitől. Miért épp a Helleréktől kéne rettegnem? Talán az Index szerkesztősége is az ő zsebükben van? Ha igen, akkor sem félek tőlük. Tegnap például a nejem is erélyesen letorkolt, ráadásul mélyen igazságtalanul, mire én fogtam, s a szeme láttára, tubisból kezdtem enni a Bocisajtot, mégpedig közvetlen közel hajolva az asszony arcához, mialatt jó hangosakat csámcsogtam, cuppogattam, sőt!, ércesen drunnyogtam is cuppogatás közben! Bátorság, mi több: vakmerőség kellett hozzá, ámde végül csak megmutattam, ki a férfi a háznál! A nejem egy életre megjegyezte: nem packázhat velem többé, vagyis ezentúl ötször is meggondolja, érdemes-e igazságtalankodnia bármiben is az urával szemben. Tehát innentől nincs ellenfelem!

Már, hogy Hellerék mégis kiütnék a „kezemből a tollat”? Jó, de melyiket? A libatollat? Mert nem mindegy! Nem szólva arról, hogy messze jobb, ha a liba tollát, s nem a liba máját ütik ki a markomból.

„Erőszakkal” ütve. Esetleg erőszak nélkül.

És? Mi történik utána? Ha kiütötték. Megragadják? Majd megpróbálnak ők írni vele?

Lássuk!

Szerintem Kornai professzor jobban tenné, ha a saját kezéből verné. Ki a tollat. Akár erőszakkal is. Mert toll nélkül (talán) nem írná le ezt a mondatot: „Annyit megértettem a történelmi tanulmányaimból és személyes élményeimből, hogy a Hitler-rezsim és magyar cinkosaik sodortak bennünket a háborúba és a népirtásba”.

Népirtásba sodortak bennünket.

Ennyit értett meg a történelemből.

Kornai butácska volt 17-18 évesen? Nem. Nagyon butácska volt. Legalább annyira, mint 80 esztendősen, ti. a professzor már érett tudósfővel állítja rögtön a következő (majd a rákövetkező) mondatában: „Számos párt alakult, és én igen hamar a kommunista párt híve lettem. Az első gondolat, amely oda terelt, az volt: a kommunista párt volt az egyedüli párt, amely évtizedekig következetesen, az üldöztetés kockázatait vállalva harcolt a későbbi náci uralomnak szállást csináló, a Hitlerrel való szövetséget kikovácsoló Horthy-rezsimmel”.

Az első mondat azt sugallja, hogy a „Horthy-rezsim” nem azonos a „Horthy-Magyarországgal”. Sőt a „Horthy-rezsim” a „Horthy-rezsimmel” sem azonos, ti. csak „Hitler-rezsim” volt, s annak (Magyarországon) „cinkosai”, „szálláscsinálói”. Kik ezek? Hát a kommunista párton kívül mindenki (aki, „belesodródott a népirtásba”), hiszen „a kommunista párt volt az egyedüli párt, amely… következetesen… harcolt… a Horthy-rezsimmel. Ők voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták”.  

Vagyis kijelenthető (persze, ha eltekintünk a „következetes” és a „legkövetkezetesebb” fogalmak közti „különbségtől”, s már csak azért is tekintsünk el tőle, mert nem történelmi tényre, hanem a nagytollas szerző szellemi bizonytalanságára utal!), hogy a „Horthy-rezsim” nem más ilyenformán, mint Magyarország mínusz kommunista párt.

Na most, lehetett ez a véleménye a 17-18 éves prekomonista előrofesszornak, sőt lehet ez a véleménye a 80 esztendős emeritusnak is, viszont ebben esetben nem állítható, hogy Magyarországot nem Magyarország (mínusz kommunista párt), hanem Hitler és (nevezetlen) cinkosai sodorták harcba, háborúba, népirtásba, ti. a két állítás logikailag zárja ki egymást (már amennyiben a Mozgó Világnál ismerik ezt a szót: logika).

Ne restelljük, mondjuk ki: az ifjú Kornai professzor meglehetősen hülyének látszik!

Mi a „Horthy-rezsim”? Ha az érett Kornai professzor nem „szubjektív”-ben „száguldozik” objektíve, úgyszólván összevissza, fölszántván a sötéten mozgó szellemvilágos magyar ugart, akkor erre a kérdésre válaszolnia kellett volna. És nem Yokohamába (ott ugyanis könnyű okosnak lenni, a japán emeritusok, magyarul: elmetrotlik, egy meghatározott mennyiségű szülinapi szaké tudós elfogyasztása után, bármit akceptálnak), hanem a Mozgó Világban. Melynek cikkéből viszont nem derül ki, hogy a 80 esztendős Kornai szerint is Hitlerék erőltették-e rá a szegín Magyarországra (mínusz kommunista párt) a bécsi döntéseket, vagy „csak” a 17-18 esztendős Kornai szerint. Mert ma már a 17-18 (majd a 80) éves Kornain kívül mindenki tudja (talán még a Mozgó Világ főszerkesztője is), hogy a Horthy-adminisztrációt, s vele az országot (mínusz kommunista párt), a bécsi döntések „sodorták” a háborúba. Pontosabban az a kikezdhetetlen logika, mely szerint a kialakult világhelyzet okán a visszacsatolt területek csak akkor maradhatnak Magyarországéi, ha a németek (az olaszok s távol-keleten a szamuráj emeritusok) győznek a háborúban. Ha nem győznek (vagy minimum nem kötnek előnyös békét), akkor az erőteljes angol húzódozással „szavatolt” terület-vissza-szerzésnek annyi. Sőt, ha Magyarország nem izen hadat a bolsevizmusnak (majd a fél világnak), úgy (nagy valószínűséggel) a bécsi bővítménynek akkor is kampec, ha a németek nyernek. Egy banális alku kapcsán simán visszacsinálhatják az egészet. Ezért szorgalmazták Horthyék a háborúba lépést, mégpedig (eleinte) Hitler szándéka ellenére.

Hogy mi erről a „véleménye” a 80 éves Kornai professzornak?

El lehet olvsani a Mozgó Világban: még csak „véleménye” sincs róla. De azért jó nagyokat fecseg. Japánban. Ahol persze fecseghet nyugodtan, a japánoknak fogalmuk sincs arról, hol terül el Trianon, s hogy annak valóban Bukarest-e a fővárosa, osz-posz annyit tudnak a japánok (a Kaganawa Egyetem katedráin), hogy 1928-ban és Butapesten született a nulla esztendős Kornai professzor, s aki agyilag 80 éves korára nullázódott le teljesen. A Mozgó Világban. Ahol a szerkesztőknek (mínusz főszerkesztő, ő ugyanis intellektuálisan obligón kívül van), tudniuk kellene, hogy helytelen dolog urgánum-őspatkányként erkölcsi-szellemi „kórt”, vagyis szinte kizárólag „meg nem gondolt gondolatokat” terjeszteni szanaszét.

És én pontosan ezért mondom: jobb volna, ha Hellerék, Kornaiék, P. Szűcsék inkább egymás tomporából tépnék ki a liberális pávatollat (akár erőszakkal is!), majd úgy járnák az Orbán-táncot (pőre valaggal), hogy a yokohamai harakiri-professzorok s a nagymagyar „havilap”-olvasók egyaránt elámuljanak tőle.

jav.: ... amijük van...

helyesen: ... nyelvi sajátosság...

Fiaim, csak próbálkozzatok!

Kornai emeritus így kezdi (próbálja elkezdeni) cikkét a Mozgó Világban: „A hihetetlenül gazdag marxi életműből mindössze néhány gondolatot ragadok ki. Mindegyik problémával kapcsolatban csupán a saját megjegyzéseim kifejtése is tulajdonképpen egy-egy tanulmányt igényelne, ám jelen keretek közt mindegyikre legfeljebb néhány perc idő jut”.

Pont. Vagyis pont itt kellett volna abbahagyni a fogalmazást. Ha nem „jut” idő valaminek a normális kifejtésére, akkor nem foglalkozunk (nem próbálkozunk) annak a valaminek a kifejtésével. Illetve foglalkozhatunk vele, telesüketelhetjük a Felkelő Nap Házát, ám úgy semmivel sem vagyunk többek, különbek a fecsegő vénasszonyoknál. Férfiakként sem, intellektusokként sem. És nem is annyira a yokohamai előadásra gondolok, bár, egy legalább közepesen komoly magyar értelmiségi, bámuljanak rá bármily rajongással a szintén ősbuta japán emeritusok, születésnapi tósztot sem úgy mond értelemszerűen, hogy közben tele szájjal osztja a Kategorikus Igazságokat; mindazonáltal – mondom – én itt nem a yokohamai szülinapi előadást, hanem a Mozgó Világ cikkét kukacolom. Hogy ugyanaz a kettő? Nem ugyanaz! Mi a különbség? Döntő a különbség! Nem a textusában (az valóban ugyanaz), hanem a kulturális pozíciójában. Ha ugyanis a „kulturális havilap” kulturális főnénijét nem érdekli a kulturális professzor által exponált tipikusan „relativizáló”, „összehasonlítgató” fölvetés („Mi köze van Marxnak Leninhez és Sztalinhoz?” [helyesen: Sztálinhoz – Gy. úr]), akkor vajon miért foglalkozik a főnéni ezzel a témával? Egyszerűen csak gyütt? Oszt hagy mennyen, aggyuk le Sztalint is?

Ennyi volna a lapszerkesztés? Hát, nem egy óberszakma… Viszont. Ha – tegyük föl – főnéni szerint is fontos Kornai kérdésfölvetése, akkor vajon miért nem biztosít megfelelő keretet annak szakszerű kifejtéséhez? Miért nem mondja azt a harvardi emiritusnak, hogy (például): tanulmánysorozat közlésére sajnos nem vállalkozhatunk, hiszen kulturális „havilap” vagyunk, ezért javasoljuk, próbálja meg a professzor úr kifejteni Marx „nyomor” fogalmának anomáliáit, van rá nálunk cca. 50.000 karakternyi lapterjedelem!

(Megmondom úgy, ahogy van, nekem a harmada is elég volna a kifejtéshez, míg a próbálkozáshoz az ötvenezred része is bőven elegendő, igaz, nekem könnyű, én már kőműves vagyok, nem csupán egy akadémikus professzor.)

Ugye? Legalább a nőnek legyen (valamennyi) esze, ha már a hímivarú hanta-hintő harvardiság teljesen húgyagyú. (Szolgálati közlemény: alliterációkkal ne tessenek próbálkozni, Yokohamában sem, a Nádor utcában sem, azok ugyanis ihletből jönnek; egyébiránt pedig én – szubjektíve – igen-igen élvezem a szellemességemet, sőt az esztétikai nagyságomat is, manapság sokszor órákig vagyok képes elüldögélni a tükör előtt, annyira imádom magam!)

Azért mondom, hogy Kornai János húgyagyú, mert ilyesmit, szilárd elmével nem szokás (de még tán’ P. Szűcsék havilapjában sem volna szabad) odahavizni az olvasó orra alá: „Nem vállalkozhatom részletes analitikus fejtegetésekre”.

Miért nem? Elvileg vállalkozhatna, elvileg semmi sem akadályozza a szakszerűségben (nyilván a szellemi adottságait s a főnéni intellektuális kondícióit leszámítva), ám, ha mégis úgy érzi, hogy nem vállalkozhat, akkor vajon miért vállalkozik tudós értelmiségiként olyasmire – ráadásul a szakmáján belül –, amire egy tudós értelmiségi eo ipso nem vállalkozhat?! Miért vállalkozik tudománytalan locsogásra?

Megmondom. Mert remél a professzor. Nemcsak próbálkozik. „Remélem, hogy a választott műfaj – a marxi műhöz való viszonyulásom szubjektív történetének elbeszélése – megengedi a nagy témák száguldó ütemű tárgyalását”.

Na, akkor most ezt tessék nekem elmagyarázni! Mit akar közölni a szerző e több mint idióta szókatyvasszal?

Kezdjük azzal, hogy az „elbeszélés” nem „műfaj”, talán még egy „kulturális havilapban” sem kéne annak lennie (pontosabban: lehetni lehet, csak nem nagyon illik!), de ezen most nem akadunk fönn, és már csak azért sem, mert a szöveg üzenete, ha úgy tekintjük, voltaképpen világos: Kornai nem képes „részletes analitikus fejtegetésre”. Noha ezt soha nem fogja nyíltan bevallani. Így azután tudományos elemzés helyett az ő „viszonyulása szubjektív történetének elbeszélését” szorgalmazza. Jó. De miféle epika az, amely „megengedi” az olyan „nagy témák száguldó ütemű tárgyalását”, mely témák tárgyalására a tudós elbeszélő (idő és terjedelem híján) nem vállalkozik? Önműködő epika? Egyáltalán, milyen tárgyalás az, amely „száguldó ütemű”? Tessék nekem elhinni: a mondandó lényegének kifejtéséhez éppen nem száguldásra van szükség, hanem taglalásra. Körvonalazni, vázolni, skiccelni, hevenyészni lehet „száguldó ütemben”, taglalni, tárgyalni viszont nem.

Szerintem egyértelmű: Kornai stiláris csököttsége mentális, intellektuális hitványságára utal, vagyis a rakásra rottyantott nyelvi hibái, eltévelyedései tulajdonképpen stílszerűek, jellemzőek, a cikk beltartalmára vonatkozóan is, az írás szerzőjére (mint olyanra) vonatkozóan is.

Az idézett Kornai-szöveg parafrázisa így hangzik: „A hihetetlenül gazdag Túrós Lukács-i életműből mindössze néhány receptrészletet ragadok ki. Mindegyik ételféleséggel kapcsolatban csupán a saját ötleteim kifejtése (majd az étel megfőzése) tulajdonképpen egy-egy teljes hétvégét igényelne, ám jelen keretek közt mindegyikre legfeljebb néhány perc idő jut. Nem vállalkozhatom tehát részletes gasztronómiai analízisre. Remélem, hogy a választott műfaj – a Túrós Lukács-i műhöz való viszonyulásom szubjektív történetének elbeszélése – megengedi a rántott patkószögek száguldó ütemű elkészítését szárított sóderfőzelékkel”.

Szerintem megengedi. Jó étvágyat hozzá!

Legyen ez most a Nulla Karakterkő! Innen számítjuk Marx lényegi állításainak bizonyítását.

Mindenekelőtt A tőkének abból a fejezetéből idézek, amelyre Kornai hivatkozik 50.000 karakteren át, száguldó ütemben próbálkozva.

Marx szerint „a termelés fejlesztésére szolgáló összes eszközök a termelő elnyomásának és kizsákmányolásának eszközeibe csapnak át, a munkást részemberré csonkítják, a gép függelékévé alacsonyítják, munkájának gyötrelmével megsemmisítik annak tartalmát, elidegenítik tőle a munkafolyamat szellemi potenciáit”.

Így történik? Így történik. Aki járt már szövőgyárban, ruhagyárban, vasgyárban, csavargyárban (például), pontosan tudja, hogy Marxnak azért van igaza, mert A tőke nem pusztán Engels ismert (szociálisan ihletett) művének politikai gazdaságtani átirata, hanem egyszersmind a Modern idők, illetve Ugo Pirro és Elio Petri filmjének „előtanulmánya”.

(Eddig 655 karakter.)

Tehát a kapitalizmusban a „munkást részemberré csonkítják”, mégpedig „ugyanabban a mértékben, amelyben a tudományt önálló potenciaként bekebelezik a munkafolyamatba”.

Ez történik? Ez történik. Részemberré csonkítják a munkást? Részemberré csonkítják. És a „tudomány emberét”? Őt is. Ami persze az olyan kvázi tudósoknak, mint Kornai, Heller, György Péter, Almási, Bauer, Vitányi… nagyon jó (a peckes professzorok ragacsos kis falka-nyál-nyalókáiról-szopókáiról már nem is beszélve), ám ami nem bizonyít, nem cáfol semmit. Sem azt, hogy Marx téved a ténymegállapításban, sem azt, hogy az emberiségnek is az a jó objektíve, ami pszeudogondolkodóknak szubjektíve konveniál. Egy Bauer, egy Vitányi, egy P. Szűcs, egy Vásárhelyi boldogan pöffeszkedik valamely politikai pártban (most épp a Gyurcsányéban), ettől szubjektív katarzisa támad (miközben magához öleli a saját gyurcsányi abszolút igazságát), ám mindez nem cáfolja, sőt ellenkezőleg: igazolja, hogy a kapitalizmusban a szellemi foglalkozású dolgozót is „részemberré [pars-emberré] csonkítják”. A termelésben is, a politikában is értelemszerűen.

(Eddig Σ 1.734 karakter.)

A kapitalizmusban „eltorzítják a feltételeket, amelyek között [a munkás] dolgozik, a munkafolyamat közben a legkicsinyesebben gyűlölködő zsarnokságnak vetik alá, életidejét munkaidővé változtatják, feleségét és gyermekét a tőke Dzsaggernot-kerekei alá dobják”.

A munkás „életidejét munkaidővé változtatják” – ennél zseniálisabb meghatározással csak akkor találkozhatsz, ha József Attilát olvasod:

S hol zápfog rág, a város érdes része,
hol a vasbányák fuvallata ing,
gép rugdal, lánc zúg, jajong ládák léce,
lendkerék szijja csetten és nyalint,
hol a fémkeblü dinamókat szopják
a sivalkodó transzformátorok,
itt élünk mi. És sorsunk összefogják
a nők, gyermekek, agitátorok.

Aki látott már igyekvő módon, izomból nyaraló, pihenő, szórakozó posztmodern családot (én szinte csak olyat láttam – a cocilizmusban is, a demokrácijában is), az pontosan tudja, Marx miről beszél, amikor azt írja, hogy a kapitalizmus az ember „életidejét munkaidővé változtatja”. Nem csak a munkást vetik „a tőke Dzsaggernot-kerekei alá”, hanem a családját is („És sorsunk összefogják / a nők, gyermekek, agitátorok”), tudniillik a munkás szabadságidejében is munkaidő zajlik lényegileg (a vállalkozóéban is persze, de az egy más kérdés), egyébként már a „szabadság” fogalmának ebbéli használata is igazolja Marxot, mely nyelvbéli sajátosság iránt – jellemző módon – épp a liberálisok a legérzéketlenebbek; vagyishogy a kapitalizmusban, a liberalizmusban csak annyi a szabadság, amennyit a kollektív szerződés előír. Általában két hét (évente), de valójában még annyi sem, mert – igaza van Marxnak! – a polgári társadalomban az ember az ún. szabadságának ideje alatt sem szabad. Ma már ott tartunk, hogy a bevásárló centrum nemcsak az elvből-szerelemből plázabuzi György Péterek, Babarczy Eszterek apologetikáiban, hanem a valóságban is az ember egyetlen „közösségi-kulturális tere”, tájékozódási pontja, vagyis – ahogy Babarczy Eszter hangicsálja lelkesen – a kultúra gyakorlatilag a „kereskedelmi kultúrával” azonos.

Marx még azt írja: a tőke löki az embert a Dzsaggernot-szekér elé, míg ma már – újra, hűen Verne leírásához – a kisebb-nagyobb György Péterek, Babarczy Eszterek, Vásárhelyi Máriák, Jani bácsik és Mari nénik önként, dalolva vetik magukat a kommersz, a giccs, a „kereskedelmi kultúra” Dzsaggernot-kerekei alá. Nem látnak más kiutat. Jól látják. Ami viszont az értelmiségire nézve egyszerűen szégyen! Ne legyen félreértés: ez nem moralizáló ítélet, hanem intellektuális minősítés! A „szégyen” itt nem azt jelenti, hogy szégyellnie kéne magát az értelmiséginek azért, mert intellektuálisan annyit ér, mint egy hervadt herezacskó. Mit tegyünk, ilyennek született. „Genetikailag” zokni. Szorgalmasan, eminensen járt iskolába járt, így azután „értelmiségi” lett a státusa.

Marx szerint „az értéktöbblet termelésére szolgáló összes módszerek egyúttal a felhalmozás módszerei is, és fordítva, a felhalmozás minden terjeszkedése az értéktöbblettermelés módszerei fejlesztésének eszközévé válik. Ebből következik tehát, hogy abban a mértékben, amelyben a tőke felhalmozódik, a munkásosztály helyzetének rosszabbodnia kell, bármilyen is a fizetése, akár magas, akár alacsony.”

Na, ez az, amit nagyon nem értett meg Kornai Jani bácsi a maga józan, bőgatyás, fütyülőbarackos eszével. És nem érti Vásárhelyi Mari néni sem, P. Szűcs Juli néni sem; kiknek nyilván nem a fütyülőjük barackos, hanem az, amilyük van: a fentebb ábrázolt műalkotásra hajazó, vertikálisan mosolyos gender-specifikumuk. Így néz ki, de immáron más vetületében:

Mármost ugyanez, a dolog szubsztanciáját tekintve:

Nem tagadom, így kissé haragosnak tűnik, ámde semmi ok az ijedségre, valójában nem harap, csak akkor, ha szélsőbalos kéziratokkal szembesül az ő stréberen liberális havi-szerkesztőségében.

Tehát. A Jani bácsik, Mari nénik, Juli nénik józan paraszti kérdése: há’ mié’ rosszabbodna má’ a munkásnak a sorsa, hogyha nől a fizetése?! Marx hűlye!

Így van. Ám én épp ezért nem értem, miért kell a tudós Jani bácsinak az ő tudományosan szubjektív, „felületes benyomásaira” hivatkoznia a Mozgó Világ hasábjain a nyilvánvalóan hülye Marxszal szemben! Miért? Hiszen a hülye Marx egyetlen szóval nem vitatja az epikusan tudós Jani bácsi állítását: „a fejlett kapitalista országokban a munkájukból élő emberek átlagos életszínvonala évszázados léptékkel mérve igen lényeges mértékben emelkedik”. Kérdem: nem ezt mondja Marx is A tőkében?! Csak nem ilyen szépen fogalmazva. Dzsaggernot-szekérről beszél.

Erre persze mondhatják Kornaiék: mindez hit kérdése, a szubjektíven magunkhoz ölelgetett objektív igazság problémája; az egyik „álláspont” szerint rombol, lealacsonyít, butít például a hollyvoodi giccsgyár, míg a György Péterek, a bäuerlich Bauerek „álláspontja” szerint minden üdvözítő, amire van „fizetőképes kereslet”. Igen, csakhogy ez a maximum. Ennél többet nem tudnak mondani Sismondi-Bauerék, ami viszont nem cáfolja Marxot.

A kapitalizmus apologétái szerint a kapitalizmus azért jó, mert nincs nála jobb. Miként a ciánkapszulánál sincs jobb (hatékonyabb, szenvedés-mentesebb) méreg, viszont a cián nem annak jó, aki nem akar meghalni.

„A kapitalizmusnál még nem találtak ki jobbat”.

Nem.  Viszont ez messze nem azt jelenti, hogy (1) a kapitalizmus jó, (2) a kapitalizmusnál nem lehet jobbat „kitalálni”.

Ha Kornaiék műveltebbek, olvasottabbak volnának (legalább egy mini-hangyányival), tudnák, hogy Marxnak nem mondott újat a Történelem (a halála után sem!), ugyanis amikor a gazdagság és a nyomor ellentett fölhalmozódásáról beszél, Sismondi szövegét idézi A tőkében: „Az ipar és a tudomány fejlődése révén minden munkás mindennap sokkal többet termelhet, mint amennyire fogyasztásához szüksége van. De ugyanakkor, amikor munkája a gazdagságot termeli, ez a gazdagság, ha maga a munkás volna hivatott elfogyasztani, kevéssé tenné őt alkalmassá a munkára”.

Teljesen logikus, erre utal a pl. a németországi török vendégmunkások ténykedése, igen ám, de mindezt Marx – jelzi a Sismondi-idézet ténye – pontosan tudta. Sőt azt is tudta, hogy a romantikus közgazdász, a kapitalizmus egyik legnevesebb apologétája szerint „az emberek (azaz a nem-dolgozók) valószínűleg lemondanának a művészetek minden tökéletesedéséről és mindazokról az élvezetekről, amelyeket az ipar nyújt nekünk, ha ezeket tartós munkával, mint amilyen a munkás munkája, kellene megszerezniök... Az erőfeszítések manapság el vannak választva jutalmazásuktól; nem egy és ugyanaz az ember az, aki előbb dolgozik és azután pihen; ellenkezőleg, éppen azért, mert az egyik dolgozik, kell a másiknak pihennie... A munka termelőerői végtelen megsokszorozódásának tehát nem lehet más eredménye, mint a dologtalan gazdagok fényűzésének és élvezeteinek növekedése”.

Írja Sismondi, idézi Marx A tőkében.

Na most, azt tessenek megmondani, mi újat prezentál Kornai, Bauer, Fukuyama, vagy bárki pl. Sismondihoz vagy Ricardóhoz képest, már ami a lényeget illeti!? Ti. az ún. „fogyasztói” szisztéma (mely ma a termelés döntő motívuma, az üdvözítő piac életben tartója) nem más, mint a marxi „fényűzésnek”, pazarlásnak (reklámköltségek stb.) már-már az abszurdumig vitele. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy a „jóléti rendszer” nem jó (dehogynem!, nagyon jó!!, kurva jó!!!), hanem azt akarom mondani, hogy a Marx által behatóan ismert Sismondi óta nincs új a Piaci Nap alatt. Esetleg valamelyest másképpen fénylik (már amennyiben Kornai szövegeire vonatkozóan nem számít durva stílustörésnek a „fénylik” ige).

Marx így fogalmaz a könyvben: „Végül Destutt de Tracy, a halvérű burzsoá doktrinér, brutálisan kimondja: »A szegény nemzetek azok, ahol a népnek jó sora van, és a gazdag nemzetek azok, ahol a nép rendszerint szegény«…”.

Vagyis azt, amit a bourbonnaisi halvérű apologéta (de Tracy) állít, a mai „nemzeti” kapitalisták is, mintha szó szerint mondanák (a gazdagokat segítsük! stb.), miközben a „balliberális” kapitalisták (szemforgató módon!!!) átkozzák ezt a filozófiát (nem mind, Gerő történész például van oly cinikus, hogy az egykulcsos adózásban pártolja Orbánt), de nem is ez az érdekes. Hanem hogy miként a „nemzeti”, úgy a „balliberális” kapitalisták is csak hiszik, hogy az Utókor Nagy Történelmi Megtapasztalása (értsd: tudatlansága, taplósága) révén újat tud mondani Marxnak.

Antoine Destutt de Tracy bourbonnaisi illetőségű „brutális kimondó”, míg Kornai professzor harvardi-pesti illetőségű brutális bourbon. Nem olvas, ezért nincs is mit felejtenie. Illetve olvas, csak nemigen érti, amit a könyvben lát. Betűket lát. Olykor gót betűket. Bele-belecsipáskodik A tőkébe, „német nyelven”, majd, pikk-pakk, megcáfolja Marxot. „Magyar” nyelven: „A kapitalizmus szembesítése a szocializmussal, e kétféle rendszer jellegzetességeinek összevetése, a nagy transzformációk – ezek azok a világtörténelmi jelentőségű változások, amelyek Marxot leginkább érdekelték, és amelyeket megpróbált megérteni”.

Tehát Marx is próbálkozott. „Megérteni”. Kornai-mintát követve. Így azután Marxnak sem sikerült, s gondolom, ezért van, hogy nem „szocialista rendszer”-ről, hanem „kommunizmus”-ról beszél. Miért nem mindegy? Mert az eredeti marxi szöveg így hangzik: „A kommunizmus szemünkben nem állapot, amelyet létre kell hozni, nem eszmény, amelyhez a valóságnak hozzá kell igazodnia. Mi kommunizmusnak a valóságos mozgást [némely fordítás szerint: „mozgalmat” – Gy. úr] nevezzük, amely a mai állapotot megszünteti (aufhebt). E mozgás [vs. mozgalom] föltételei a ma fönnálló előföltételekből adódnak” (Marx kiemeléseivel); vagyis a kommunizmus nem eltörli a múltat (legkevésbé „végképp”), hanem: megszüntetve megőrzi. Engels: „A kommunizmus nem doktrína, hanem mozgalom [én itt így mondanám: tevékenység – Gy. úr]; nem elvekből indul ki, hanem tényekből (a szerző kiemelései)”.  

Marxot nem értheti az, aki süket a paradoxonok iránt. Marxot nem értheti sem az üldözött, sem az üldöző polgár, különösen akkor, ha folyvást a „damaszkuszi úton” ténfereg oda-vissza. Marx fölötte áll a spontán-természeti (üldöző-üldözött, parvenü-pária stb.) viszonyulásoknak.

A marxi logika szerint a valódi individualizmus csak a kommunizmusban valósulhat meg, „az [önző] egyének” csak akkor válhatnak „teljes egyénekké”, ha „az egyesült egyének a totális termelőerőket elsajátítják”. Vagyis azért beszélek mozgásról és nem mozgalomról, mert – Marx(ék) szerint – a kommunizmusban nem valamifajta nemes cél determinál, hanem egy objektív, szükségszerű történelmi mozgás megy végbe. „Minden eddigi elsajátításnál egyének tömege maradt egyetlen termelési szerszám alá besorolva [illetve „kisorolva” onnan, mint ahogyan az ma Magyarországon történik – Gy. úr]; amikor majd a proletárok sajátítanak el, termelési szerszámok tömegét kell mindegyik egyén alá, a tulajdont pedig valamennyiük alá besorolni. A modern egyetemes érintkezés nem is sorolható másként be az egyének alá, csak úgy, ha valamennyiük alá sorolják be… Csak ezen a fokon esik egybe az öntevékenység az anyagi élettel, ami megfelel az egyének teljes egyénekké való kifejlődésének és minden természetadta jelleg levetkezésének; és ekkor felel meg egymásnak a munka átváltozása öntevékenységgé és az eddig feltételektől megszabott érintkezés átváltozása az egyének mint olyanok érintkezésévé”.

Igaza van Marxnak? József Attila szerint gyakorlatilag nincs igaza, mert „a haramiák emberek… csahos kutyák, nem farkasok”, a csecsemő is mosolyogva „növeszti körmét és fogát”, ergo alaptermészeténél fogva képtelen „levetkezni természetadta jellegét”, így marad szükségképpen önző lény, nem válhat „teljes egyénné”. És pontosan ezért történik manapság (teszem én hozzá), hogy a Kornaik, Hellerek, P. Szűcsök, Faragók, Vajdák, Vásárhelyik… összevissza keverik az individualizmust a polgári („természetadta”) önzéssel, az „egyén egyetemességét” a korlátolt kozmopolitizmussal. Miközben (újabb paradoxon) József Attila sem tagadja Marx teoretikus igazságát, annak lehetőségét, mely szerint elvileg nem kizárt, hogy az ember más lényeggé, más minőséggé váljék; mégpedig az egyén kiteljesedését szolgáló közös elsajátítás (paradoxona) révén. Továbbá, ha az elsajátítás nem az adott polgári tulajdonforma fölváltása egy más polgári („szocialista”) tulajdonformával, illetve annak tipikusan polgári rendszerével, ha az elsajátítás nem puszta konfiskálás, hanem egyetemes metamorfózis, akkor és csakis akkor válhat egyetemessé az egyén. Vagyis semmiképpen sem a liberalizmusban, mégpedig éppannyira nem – tessék rajta elképedni! –, mint nemzeti (vs. törzsi) korlátok közé szorulva.

Utópia? Hagymázas absztrakció?

Lehet ilyeneket kérdezni, lehet ilyeneket állítani, s akkor legalább a klasszikusan suttyó Jani bácsik szintjén filozofálunk, nem pedig még náluk is mélyebben: a Kornai Jani bácsi professzori nívóján; tudniillik Kornai szerint Marx a kapitalizmus rendszerét szembesítette a szocializmus rendszerével.

Vagyis a professzor olyasmiben cáfolja Marxot – ügyesen –, aminek a világon semmi köze a „hihetetlenül gazdag marxi életműhöz”. Annak egyetlen mozzanatához sem!!! Marx nem „vetette össze” a „kapitalista rendszer” jellegzetességeit a „szocialista rendszerével” („a kommunizmus szemünkben nem állapot” stb.), vagyishogy Kornai keveri Marxot sajátmagával, 1956 utáni boldog „fölvilágosultságával”. Ötvenhat (illetve egy másik hadovája szerint ötvenhárom) után Kornai már nem negligálta, dezavuálta, átkozta, köpködte a kapitalizmust (a Szabad Népben), hanem „tudományosan” „összevetette” azt a cucililalizmussal, illetve „megpróbálta megérteni” a dolgot.

Miközben – hangsúlyozom – mindezt nem Marx tette, nem Marx próbálkozott. Marx csinálta. Sikerült neki. Miért? Mert tehetséges volt, Marx értett ahhoz, amiről beszélt. Míg Kornai tehetségtelen. Nem tudom, szakbarbárként (közgazdászként) milyen, nem értek hozzá, de bölcselkedő közszereplőként maximálisan dilettáns. Ugyanez bőgatyás „német nyelven” kifejezve (már, hogy a von Deutschhaus aus művelt entilegencija is értse): unter-Hanzi-grószfater.

Nagyjából ennyi. Röpke 14.798 karakter. És benne van József Attila is, továbbá a művészien faragott kőpina (mint meghatározó mozzanat), benne van minden. Alig több mint a negyede annak a szövegmennyiségnek, amely a szülinapos emeritus szerint „a problémával kapcsolatban csupán” egy professzor „saját megjegyzéseinek kifejtéséhez” elegendő. 

A kételyekig és tovább

Kornai a Mozgó Világban: „Kételyek támadtak bennem olyan elméleti tételek iránt is, amelyeket Marx és követői nem ignoráltak, hanem alapos tanulmányozás után állítottak fel. Csak egyetlen példát hozok fel, Marx sokszor idézett megállapításait a nyomor felhalmozásáról. »A tőkés felhalmozás általános törvényéről” szólva kijelenti: »A gazdagság felhalmozása az egyik póluson … egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson…« (A tőke, I. kötet, 603-604.) Marx követői – és ez nincs ellentétben a fenti mondat sugalmazásával – a munkásosztály relatív és abszolút elnyomorodásáról beszéltek. Ezzel szemben nemcsak külföldi utakon szerzett felületes benyomások, de minden megbízható statisztika is egyértelműen igazolta, hogy a fejlett kapitalista országokban a munkájukból élő emberek átlagos életszínvonala évszázados léptékkel mérve igen lényeges mértékben emelkedett. (Miközben persze tagadhatatlan, hogy nem tűnt el a nyomor ott sem.) Nem apró félreértésről van szó, könnyen helyreigazítható tévedésről. A proletariátus elnyomorodását jövendölő tételeknek sarkalatos szerepük van a marxi gondolatmenet végkövetkeztetéseinek levonásában. Ha igaz lenne, hogy a nyomor nőttön-nő, és mind tömegesebbé válik, akkor az emberek millióinak haragja már elsöpörte volna a kapitalizmust.”

Kornai cáfolja Kornaiékat. Főként Heller Ágnest, de cáfol mindenkit, aki azt állítja, hogy a Fidesz stratégiája elhibázott, mindenekelőtt a gazdaságpolitikája rossz, a lakosság többségét szegénységbe szorítja, az egykulcsos adózás csak kevesek jólétét szolgálja, Kornaival szólva: „a nyomor nőttön-nő, és mind tömegesebbé válik”. Igen ám, csakhogy ez nem igaz. Mert, ha igaz volna, akkor, szintén Kornaival szólva: „az emberek millióinak haragja már elsöpörte volna a” – Fideszt. És persze a kapitalizmust is.

Szóval, ez nem így működik. Kornai bölcselete óvodás filozófia. A dedós „értelmiségi” ultima ratiónak tekint egy „érvet” (azért az idézőjel, mert ez általában nem több puszta vélekédésnél), majd ugyanazon „érvet” más esetben, de ugyanazon vonatkozásban simán negligálja.

Például Oroszországban (illetve a Szovjetunióban) a nyomorító rendszer kb. hetven évig nyomorított, sőt azt a mai napig sem söpörte el „az emberek millióinak haragja”. Az történt ugyanis, hogy a cári uralom (amelyet szintén nem az „emberek millióinak haragja söpört el”) bukása után kialakult orosz modernizáció, annak legelőször „hadikommunista”, majd „magángazdasági kapitalista” (NEP), végül (szocializmusnak nevezett) államkapitalista változata viszonylag simán, minden különösebb megrázkódtatás nélkül nőtt át „klasszikus” kapitalizmussá. Vagyis, ha az „emberek millióinak haragján” múlna a dolog, akkor Oroszországban még mindig kamunyizmus (illetve cárizmus) volna.

Közhely: a nyomorhoz, ha nem is olyan gyorsan, mint a jóléthez, de legalább annyira hozzá lehet szokni. Nem szólva arról, hogy A tőkében a „nyomor” fogalma komplex, nem csupán azt jelenti, hogy „sorba kell állni kenyérét”; például a „morális lealacsonyodás” is része, sőt meghatározó mozzanata Marx „nyomor” fogalmának. Elképzelhető persze, hogy ebben Marxnak nincs igaza, ám akkor erről kell beszélni, ezt kell bizonyítani: Hitler idején jól éltek az emberek, volt munkájuk, Volkswagenjük stb., ergo nem nyomorogtak, hiszen a nácizmus nem számít nyomornak! Kornai viszont nem bizonyít (semmit!), hanem megcsonkítja (meghamisítja!) Marx szövegét, miközben kijelenti, mint „abszolút igazság”-ot: „Marx alapvető kérdésekben tévedett”.  Vö. Heller: „Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”. Vagyis: Heller professzor megismerés nélküli megközelítő saját ölelgetőzése, abszolút gesztusa Kornai professzornál (a Mozgó Világban) szintén megismerés nélküli, de immár tárgyi, objektív, abszolút igazság.

Ügyes? Nem! Szimpla, hétköznapi arcátlanság.

Marxot nemcsak azért nem értik Kornaiék, mert nem ismernek egyebet a sajátlag ölelgetett abszolút igazságaiknál, hanem több oka is van; például botfülűek a paradoxonok iránt.

Az egyik döntő marxi, József Attila-i paradoxon eszmetörténetileg jézusi (Hegyi beszéd, Máté 5. 3-14.), illetve franciskánus, savonarolai eredetű; a morális, lelki elnyomorodás egyik döntő oka az egzisztenciális nyomor elől (az anyagi jólétbe) való öntudatlan menekvés. Vagyis Kornaiék azért sem érthetik Marxot, mert teljesen gátlástalanok, így ezen természetes állapotukból („morális lealacsonyodásaikból”, hazudozásaikból, simliskedéseikből, árulásaikból, köpönyegforgatásaikból) teremtenek maguk számára egzisztenciális bőséget. Heller például egészen odáig süllyedt (már amennyiben volt honnan süllyednie), hogy a patkányszerű spicliségét hol „árulásnak”, hol „megtagadásnak” minősítette, miáltal „Péter apostollá” istenítette önmagát; hangsúlyozom: önmagát, ugyanis erre még a legostobább, legelvakultabb hívei, leggátlástalanabb apologétái sem vetemedtek: „elmentem a Máté passiót meghallgatni, és arra gondoltam, Péter háromszor elárulta urát és rá lehetett építeni az egyházat, akkor nekem is van lehetőségem, hogy egyházat építsenek rám”.

Péter nem elárulta, hanem megtagadta Jézust (nem ugyanaz), miközben Heller az árulónál is selejtesebb jellem, ő már a legeslegalja népséghez tartozik, olyan besúgó, aki ma is így magyarázgatja hitvány tettét: „szégyellem magam és bűntudatot érzek... A lelkiismeretemmel ellenkezően cselekedtem. Mindenki téved az életében legalább egyszer. Péter apostol háromszor is tévedett, megtagadta Krisztust, mégis rá építették az egyházat”.

Itt tehát a „filozófuszseninek” nem csak a bornírtsága érthető tetten, hanem a totális gátlástalansága is: Heller úgy tesz, mintha nem tudná (persze lehet, hogy valóban nem tudja), mást jelent a megtagadás, mást az árulás és mást a spicliség.

Heller nyomorult ember? Az.

Mi az oka az elnyomorodásának, „morális lealacsonyodásának”?

Az antiszemitáknak erre univerzális válaszuk van, ám az antiszemitáknak nincs igazuk (megmondanám, ha másként gondolnám!), tudniillik nem csak a zsidók nyomorulnak el, hanem – néhány kivételtől eltekintve – mindenki.  Ezért én Hellerrel és Kornaival nem mint zsidókkal, hanem mint „elvhű” liberális kapitalistákkal foglalkozom.

Manapság, valamilyen szinten, mindenki kapitalista; ma már „romantikus antikapitalisták” sincsenek, pl. Bogár, Bayer stb. is a „tiszta” (értsd: zsidómentes) kapitalizmus híve. Tojás Gáspár Miklós is kapitalista, „radikálisan baloldali” kapitalista. Van ilyen. Intellektuális korlátoltság kell hozzá, plusz értelmiségi szakáll és majdnem tojásfej. Mármost, ha a világot a tőke determinálja (akár van a Szovjetunióban, Kínában... „szocializmus”, akár nincs), akkor a különféle fizikai, egzisztenciális, mentális, morális, ökológiai stb. elnyomorodások vizsgálata során nem hagyható figyelmen kívül, hogy mindez kapitalista körülmények között megy végbe. Ahol kapitalizmus van, ott kapitalizmus van… Illetve figyelmen kívül hagyható, s én épp ezt nevezem dedós filozófiának: ami a kapitalizmusban jó, az a kapitalizmus, míg, ami a kapitalizmusban rossz, az nem kapitalizmus. Lebilincselően hangzik, csakhogy ez nem az Index fórumára, hanem a Mozgó Világba való kiscsoportos nagybölcselet. A fórumon ennek a kritikája zajlik.

Kornai is óvodásan (elhallgatva) tagadja a történelemfilozófiai tényt: a kapitalizmus attribútuma a kapitalizmus; és Kornai pontosan ezért állítja (óvodásan), hogy Marxnál „Nem apró félreértésről van szó, könnyen helyreigazítható tévedésről. A proletariátus elnyomorodását jövendölő tételeknek sarkalatos szerepük van a marxi gondolatmenet végkövetkeztetéseinek levonásában”.

A gondolkodó ember számára megkerülhetetlen két alapkérdés közül az egyik egzakt, a másik kevésbé. (1) Önfenntartó szisztéma-e a kapitalizmus? (2) Jó-e a kapitalizmus?

Az első kérdésre ontológiai válasz is adható (pró és kontra); a materialista világnézet, a dialektikus metódus szerint: ami keletkezik, az előbb-utóbb megszűnik, minden jelenség magában hordozza az (önnönmagát felőrlő) ellentétét, így, értelemszerűen, a kapitalizmus is halálra van ítélve. Tehát valójában nem is az a döntő kérdés, hogy örökéletű-e a kapitalizmus, hanem hogy miért csak viszonylag életképes. Erre a kérdésre válaszol A tőke. A miértre.

A teljesség kedvéért jegyezzük meg: van olyan fölfogás is (ez a vajdai-kornai-helleri „bölcselet”), amely szerint minden keletkezik, minden megszűnik, egyedül a kapitalizmus nem. Tudniillik nevezett álintellektusok A tőkéből azt olvasták ki annakidején (már, amelyik olvasta egyáltalán, „német nyelven”), hogy a kapitalizmus azonnal szűnik meg, a múlt végképp el lesz törölve, mégpedig Sztalin etás tanító ujjainak egyetlen csettintése nyomán. (Jellemző: Kornai Marx logikáját a mai napig „tanításnak” nevezi.) És Hellerék ebből a radikális idiotizmusból képtelenek kigyógyulni, kikecmeregni, ebben élnek ma is, csak a dolog fonákján. A kapitalizmus vagy azonnal szűnik meg, vagy soha! Nincs kompromisszum! Világhűdése hőmérsékletünk!

Ezek az emberek nem voltak képesek alkotni (két épkézláb mondatot egymás mellé illeszteni), ezért (pontosan ezért!) nem adták alább a világ megváltásánál. Fölfútt tüdővel fröcsögve átkozták a történelmileg szivaros burzsoát (figyelmen kívül hagyva Marxnak a burzsoáziára vonatkozó elismerő szavait), majd amikor érzékelték, hogy nemigen megy nekik a világmegváltás, a népet kárhoztatták érte („nem érett még a komonizmusra” stb.), végül pedig – miután látták, hogy „a kapitalizmus nyert” – a „liberalizmus” révén igyekeznek „megváltani” a világot. Most ez a tuti tipp. Illetve ez volt, mert immáron kezdik gyanítani: a „vadkap”-ból sem ripsz-ropsz lesz jó „kap” (ha lesz egyáltalán), ergo ez a tipp sem lett egészen tuti, így hát újra a népet átkozzák, mondván, a „bizánci beállítottságú”, „genetikusan alattvaló” emberek „nem érettek még a demokráciára, a liberalizmusra”. A Mozgó Világból is fékezhetetlenül árad a „lakosság” felé a gyűlöletittas-liberális szitokáradat: „a lakosság analfabéta, infantilis, együgyű, bornírt és korlátolt” (©Vásárhelyi Mária). Míg Kornai így vall magáról (s Marxról), szintén a Mozgó Világban: „Marx azonnal meghódított a fejtegetés tiszta és átlátható szerkezetével, a fogalmak élességével”.

Nos, mindez a sunyi polgárság bunyi nyelvéről magyarra fordítva azt jelenti, hogy Kornaiék Marxnak egyetlen állítását sem tudják cáfolni, de nem is akarják, nem is kell, mert Marx olyasféle módon tévedett, mint annak előtte Hegel (Marx szerint). Marx logikája, „gondolatmenete” helytálló („német nyelven” polgári lelket „meghódító”), míg a „végkövetkeztetése” hamis; hiszen Kornai szerint „A proletariátus elnyomorodását jövendölő tételeknek sarkalatos szerepük van a marxi gondolatmenet végkövetkeztetéseinek levonásában”.

Vagyis az alapkérdésre (megszűnik-e a kapitalizmus?) Kornai nem igennel vagy nemmel válaszol (noha az egy tisztességes és értelmes értelmiségivel szemben alapelvárás) , hanem így hadovál: Marx tévedett, de „Nem apró félreértésről van szó, könnyen helyreigazítható tévedésről”.

Még egyszer az alapkérdés: haldoklik a kapitalizmus? Egyik válasz: igen. Másik válasz: nem. A Kornai-válasz pedig: Marx tévedett.

Ez bizony dedós attitűd.

Persze képzelheti magát Kornai mutatis mutandis Marxnak (aki ugye anno Hegel tökéletes logikáját „állította a talpára”), ez elvileg nincs kizárva, ám akkor a professzor úrnak meg kell írnia az anti-Marxot. Minimum. Természetesen nem muszáj, Kornai is fecseghet bele a levegőbe, joga van hozzá (még a legmagasabb állami kitüntetést is megkapja érte), ám ebben az esetben intellektusként nem vehető komolyan. Persze Kornai válaszolhatja minderre: szükségtelen megírnunk az „anti-Marxot”, azt ugyanis már megalkotta a Történelem. Jó, akkor legyünk finomak, mint a dobozos madártej: az efféle szellemi viszonyulás igencsak primitív, noha van benne ökonomikus rendszer (utilitárius, rentabilista megfontolás), ámde Kornai még ebbéli vonatkozásában is hülyét csinál magából. Mert, ha Marxot valóban megcáfolta a történelem, akkor minek még a Mozgó Világban is cáfolgatni? Ha viszont kell, dacára annak, hogy nem szükséges, akkor ugyebár cáfolni kéne, nem pedig csak cáfolgatni gyermekded módon.

A tőke szövegösszefüggése cca. 2600 oldal. Ebből idéz Kornai egyetlen mondattöredéket („A gazdagság felhalmozása az egyik póluson … egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson…”), majd fogja, és „megcáfolja”. Az egész könyvet. Hogyan? „Ügyesen”. Azon szubjektív „benyomások” alapján, amelyeket a szerző maga minősít „felületeseknek”, illetve olyan „statisztikai adatok” alapján, amelyeket a szerző minősít „megbízhatóaknak”: „Ezzel szemben nemcsak külföldi utakon szerzett felületes benyomások, de minden megbízható statisztika is egyértelműen igazolta, hogy a fejlett kapitalista országokban a munkájukból élő emberek átlagos életszínvonala évszázados léptékkel mérve igen lényeges mértékben emelkedett”.

És most tekintsünk is el attól, hogy Kornai a kapitalizmust (szintén „ügyesen”) a „fejlett kapitalista országokkal” azonosítja, ne foglalkozzunk vele, mert, ha mindenbe belekötünk, akkor soha nem érünk a kritika végére, illetve mégis: a konkrétan nem létező (a Mozgó Világ olvasója előtt nem ismert) statisztikai adatok megbízhatóságát Kornai megbízhatósága garantálja, azon Kornai megbízhatósága, aki vagy nem tudja (ámde megbízhatóan nem tudja!), hogy a „fejlett kapitalista országok” épp azért lehetnek fejlettek, mert más kapitalista országok (térségek stb.) fejletlenek maradnak, sőt el is pusztulnak, vagy tudja ezt a szerző, csak – megbízhatóan – elhallgatja. Továbbá Kornai vagy nem tudja (megbízhatóan nem tudja!), hogy mi a különbség az „átlagos életszínvonal”, illetve a konkrét „életminőség” fogalmai között, vagy tudja, csak (megbízhatóan) elhallgatja.

Persze lehet hinni abban (Sztalin etás halála után most épp abban), hogy a folyamatosan háborúzó „fejlett kapitalista országok” által termelt hullahegyekhez a kapitalizmusnak nincs köze (ó, a kapitalizmusnak semmihez sincs köze, ami a kapitalizmusban történik!), hanem mindez az absztrakt Gonosz műve, illetve a hitvány emberé, aki nem érdemli meg a kapitalizmust stb. – lehet ebben nagyon hinni. Csak éppen bizonyítni nem lehet. Hellerék meg sem kísérlik a bizonyítást (csak úgy tesznek, mintha érvelnének, szöveget hamisítanak stb.), így azután, ha megkérdi őket pl. az auschwitzi hatmillió halott: „miért történt, hogyan történhetett meg velünk ez a szörnyűség?”, Kornaiék így válaszolnak az áldozatoknak a Mozgó Világ elit hasábjain: „nemcsak külföldi utakon szerzett felületes benyomások, de minden megbízható statisztika is egyértelműen igazolta, hogy a fejlett kapitalista országokban a munkájukból élő emberek átlagos életszínvonala évszázados léptékkel mérve igen lényeges mértékben emelkedett”.

És amely „átlagos életszínvonal” a nácizmus idején, még annál is „lényegesebb mértékben” emelkedett.

És? Ez mit bizonyít?

A Kornai által megcsonkított, arcátlanul (vs. ostobán) meghamisított marxi szöveg tágabb kontextusa nyilvánvalóvá teszi, hogy Marx nem tagadja a kapitalizmus történelmileg progresszív szerepét (a Kommunista kiáltványban sem tagadja, sőt!), hanem két dolgot állít: (1) a kapitalizmus nem mindenkinek jó, illetve (2) a kapitalizmus annak sem igazán jó, akinek amúgy az érdekei szerint valóan működik.

Marx így fogalmaz a Kornai által gyalázatosan megidézett művében: „a tőkés rendszerben a munka társadalmi termelőerejének fokozására irányuló összes módszerek az egyéni munkás rovására érvényesülnek; a termelés fejlesztésére szolgáló összes eszközök a termelő elnyomásának és kizsákmányolásának eszközeibe csapnak át, a munkást részemberré csonkítják, a gép függelékévé alacsonyítják, munkájának gyötrelmével megsemmisítik annak tartalmát, elidegenítik tőle a munkafolyamat szellemi potenciáit, ugyanabban a mértékben, amelyben a tudományt önálló potenciaként bekebelezik a munkafolyamatba; eltorzítják a feltételeket, amelyek között dolgozik, a munkafolyamat közben a

legkicsinyesebben gyűlölködő zsarnokságnak vetik alá, életidejét munkaidővé változtatják, feleségét és gyermekét a tőke Dzsaggernot-kerekei alá dobják. De az értéktöbblet termelésére szolgáló összes módszerek egyúttal a felhalmozás módszerei is, és fordítva, a felhalmozás minden terjeszkedése az értéktöbblettermelés módszerei fejlesztésének eszközévé válik. Ebből következik tehát, hogy abban a mértékben, amelyben a tőke felhalmozódik, a munkásosztály helyzetének rosszabbodnia kell, bármilyen is a fizetése, akár magas, akár alacsony. Végül az a törvény, amely a viszonylagos túlnépességet, vagyis az ipari tartaléksereget állandóan egyensúlyban tartja a felhalmozás terjedelmével és hatékonyságával, a munkást szorosabban bilincseli a tőkéhez, mint ahogyan Héphaisztosz láncolta a sziklához Prométheuszt. Ez a törvény a tőkefelhalmozásnak megfelelő nyomorfelhalmozást feltételez. A gazdagság felhalmozása az egyik póluson egyúttal a nyomor, kínzó munka, szolgaság, tudatlanság, eldurvulás és erkölcsi lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson, azaz annak az osztálynak az oldalán, amely saját termékét mint tőkét termeli.”

(Kiemeltem a szövegből azt a részt, amely révén Kornai intellektuálisan „elveti” „Marx” „munkaérték elméletét”.)

Marx nyilván nem ismerte a modern fasizmus fogalmát, mégis tökéletesen írja le kialakulásának okait. A marxi logika szerint a fasizmus nem a „Gonosz”-ból következik, hanem abból, hogy az ember saját maga „termeli” „nyomorát”, kínját”, „szolgaságát”, „tudatlanságát”, „eldurvultságát”, „erkölcsi lealacsonyodottságát”.

Marx itt nem beszél külön a tőkésosztály elnyomorodásáról, ám dolgozatainak teljes szövegösszefüggéséből világosan kiderül: A tőke-beli „gazdagság felhalmozása” nem azonos a nyomortól, tudatlanságtól, eldurvulástól, erkölcsi lealacsonyodástól mentes élettel. Sőt bizonyos vonatkozásban a szolgaságtól mentes élettel sem. Vajda, Kornai, Almási (s az ő Hellerkéje, Babarczykája), P. Szűcs, Vitányi, Révész, Ungvári, Vásárhelyi, Kertész Ákos, Tojás Gáspár Miklós… lényegileg mind szolgalelkek; klasszikus megfogalmazásban: „genetikailag alattvalók”. A politikusok is természetesen, sőt a politikusokat dróton rángató „oligarchák” is jobbágyok. Például Széles Gábor a televízióban például Bayer Zsolték hangján hallat hétről hétre tipikus szolganyüszítést. Ma már a vak is látja (csak Kornaiék nem veszik észre): minden békemenetelő magyar nábob, az összes, ennen kínjában hömbörgő, s mindjobban eldurvuló „szabadságharcos” politikus, ideológus, zsurnaliszta, hamis-török-kártyáskodó igaz-magyar vitéz voltaképpen a Hárombetűs Burkus-Gyarmatosítók szűkölő lakája, vagy ahogyan Marx mondja: „lealacsonyodott” szolgája, politikailag is, erkölcsileg is, intellektuálisan is. Nem csak Varga Mihály, hanem mind! Azok is, akik most – ipiapacs – úgy tesznek, mintha itt se volnának. Hanem éppen az akkumulátorosnál volnának feltöltődésen.

De térjünk vissza (a szintén sipista) Kornai professzor lakájmentalitásához! Ezt írja a Koncepció és kritikában: „Tiszteletre méltó Liska Tibor szellemi függetlensége, erkölcsi bátorsága és következetessége, nem is egy gondolatának mélysége”.

Ezt a pökhendiséget, baszki! Honnan tudja egy sekélyes ember, aki maximum a köldökéig mer lebámulni (odáig is csak nagy reszketve), hogy mi az igazi mélység?! Honnan tudhatná egy sztálinistából lett „reformkommunista”, majd antimarxista szélkakas, hogy mi az erkölcsi bátorság és következetesség? Ennen magával méri Liskát? (És persze Marxot is.) Honnan tudhatná egy örök szellemi lakáj (szélhámos epigon stb.), hogy mi a szellemi függetlenség?

Kornai egyetlen cikkéből izézem: „Marx saját eszméi (és nem csak a követői által esetleg felvizezett vagy félreértett marxi gondolatok)”, továbbá: „Marx követői a munkásosztály relatív és abszolút elnyomorodásáról beszéltek”, továbbá: „alaposabban megismerem Marxot és kiemelkedő követőit”, továbbá: „mind többet és többet sajátítottam el Marxnak és követőnek tanításaiból”, továbbá: „amelyeket Marx és követői nem ignoráltak”.

A múltkor utaltam rá: Marxnak nincsenek követői. Aki azt hiszi, hogy Marxot követi, az valami mást követ, ti. az ember gyakorlatilag bárkit, bármit követhet, egyedül Marxot nem. A követő (vs. vezérkedő) típus Marxot eleve nem érti. Vagyis azért nem követheted Marxot, mert mire beállnál mögé, már nem ott van. Marxot csak egyetlen ember követheti, az, aki senkit nem követ, illetve akit senki nem követ(het). Ez a paradoxalapzata a már többször (de úgy látszik, nem elégszer) idézett marxi-engelsi levélváltás sajátos sorainak: „Nagyon tetszik nekem ez a nyilvános, autentikus elszigeteltség, amelyben mi ketten, te meg én, most vagyunk. Ez teljesen megfelel álláspontunknak és elveinknek. Most megszűnt a kölcsönös engedmények, az illemből megtűrt felemásságok rendszere, nem vagyunk többé kötelesek a közönség előtt részt vállalni mindezekkel a szamarakkal egy pártban”. Majd a válasz: „Most végre – hosszú idő után először – megint alkalmunk nyílik megmutatni, hogy nincs szükségünk népszerűségre, sem bármely ország bármely pártjának támogatására, s hogy álláspontunk az ilyen hitványságoktól teljesen független [kiemelés – Gy. úr]… Magunkfajta emberek, akik úgy menekülnek a hivatalos pozícióktól, mint a pestistől, hogyan is illenének egy »párt«-ba? Nekünk, akik fütyülünk a népszerűségre, akik magunk is elbizonytalanodunk, mikor kezd utolérni a népszerűség, minek nekünk egy »párt«, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket? Valóban nem veszteség, ha nem tartják többé rólunk, hogy »igazi és adekvát tolmácsai« vagyunk azoknak a korlátolt állatoknak, akikkel az utóbbi években összeverődtünk”.

És akkor Marxék Kornait, Heller és a többi „korlátolt állatot” még nem is ismerték. Marxék menekültek a „hivatalos pozícióktól” („mint a pestistől”), míg Kornai a nácik elől menekült – bele a „hivatalos pozícióba”, a Madisz budapesti vezetésébe, a Szabad Nép szerkesztőségébe, a „Párt”-ba, majd az akadémiára, a különféle egyetemek katedráira. A vallás a nép ópiuma, a stallum, a cafrang Kornai kábítószere. Gondolata nincs (nem is lehet, hiszen gyárilag függő), proccos ornamentikája van: „1961-ben kapta meg az egyetemi doktori fokozatot, 1965-ben az akadémiai doktori fokozatot. Később a Közgazdaságtudományi Intézet kutatóprofesszorává nevezték ki. 1992-ben a Collegium Budapest Institute for Advanced Study egyik alapítója és vezető kutatója lett. Számos egyetemen volt vendégprofesszor (London School of Economics (1964), Stanford Egyetem (1968, 1973), Yale Egyetem (1970), Princeton Egyetem (1972, 1983), Stockholmi Egyetem (1976–1977), Harvard Egyetem (1984–1985). 1986-ban nevezte ki a Harvard Egyetem állandó jelleggel a közgazdaságtan professzorává. 2002-től a Harvard Egyetem professor emeritusa. A Közép-európai Egyetem 2005-ben nevezte ki kutatóprofesszornak. 2011-től a Budapesti Corvinus Egyetemen oktat” (Wikipédia).

Megejtően hasonlít a spicli (minden valószínűség szerint beszervezett) Heller Ágnes nyugati karrierjéhez: a mocskos-gyilkos kádári diktatúra vasfüggönyös tombolásának idején Kornai is nyugati egyetemeken tanít. Hogyan van ez?! De tekintsünk el – nagyvonalúan – a gyanúpertől, s inkább kérdezzük meg: egy többszörösen cafrangolt yalei-harvardi-emeritusi bunkó lehet(ett)-e akár Marx, akár Liska követője, túl azon persze, hogy egy Liska-féle, Marx-féle koponyának senki nem lehet a követője! Kornai is csak a majmolójuk volt, így vált mindkettő „kritikusává” (értsd: a „gondolataiknak” harvardi „elvetőjévé”, emeritusi „ignorálójává”).

Kornai, mint fentebb jeleztem, 1982-ben „rendkívül nagyra becsüli” Liska „munkásságát”, míg Liska, viszonzásul, így nyilatkozott 1990-ben, a Közgázon, az utolsó nagy „Liska-vitán” híveiről, követőiről (illetve a mellette ülő Lengyel Lászlóról, Csepeli Györgyről, Kupa Mihályról, Surányi Györgyről, Orbán Viktorról, Sárközy Tamásról… Kornai a nézők között foglalt helyet), szó szerint idézem: „ezek liskaizmusról beszélnek, de soha senki semmit nem értett abból, amit mondtam”.

Nem hát. Viszont nekik lett igazuk. A Történelem a tökfejeket igazolta. Mindig azoknak a szimpla Kornaiknak van igazuk, akik ugyan segg-buták, ámde „követőn” korlátoltak, mindig hűen, aktuálisan „követik” az Idők Szavát; s itt most ne is elsősorban az egzisztenciális karrierekre gondoljunk! Kornaiék eo ipso követő emberek, akik a „szellemi függetlenségről” szellemtelen falkákban ömlengnek, nagyon szerényen, nagyon érintőlegesen utalván arra, hogy ők még az általuk „nagyra becsült” független szellemeknél is függetlenebb szellemek értelemszerűen.

A szellemi függetlenség nem Marx (vagy más) ész nélküli követése, majd éppúgy eszetlen „ignorálása”! Hogyan volna szellemileg független az, aki mindig valakinek, valamely „izmusnak”, majd „ellenizmusnak”-nak birka-jobbágya?  

Csak az lehet független elme, aki kizárólag a gondolat, az igazság, még pontosabban: az igazságkeresés „alattvalója”. Vagyis az álszellemileg álfüggetlen Kornai nem véletlenül fogalmaz így: „Mi köze van Marxnak Leninhez és Sztalinhoz? Megpróbáltam megadni a magam egyenes válaszát. A válaszon lehet vitatkozni, de a kérdés jogosultsága alig vitatható”.

Megpróbálta megadni az egyenes választ. Persze. Nagyjából úgy, ahogyan az egyenes kutya próbálkozik.

Megpróbálta, nem sikerült neki. Soha egyetlen egyenes kérdése, válasza, gesztusa, tekintete nem volt. Kornai von Bügerhaus aus sunyi. Azt mondja, a válaszán lehet vitatkozni, ám a kérdésének jogosultsága „alig vitatható”.

Alig. Vitatható, ám csak egy kicsikét, talán, vagy talán mégsem, de csak olyan alig nagyon.

Tessék elhinni: a valóban független szellem „válaszán” (helyesen: állításán) nem lehet vitázni. Cáfolni lehet. Ha lehet. Vagyis a bátor, független szellem így fogalmaz: „amit állítok, helytálló, igaz, sőt abszolút igazság, mégpedig ezért meg ezért meg ezért… tessék, cáfolja, aki tudja!”.

A független szellem nem vitázik, ti., ha valaki bebizonyította, hogy téves, hamis az állítása, akkor azt a független szellem bátran elfogadja, mert az igazság messze fontosabb a harvardi cenkek minden emeritusi presztízsénél. Ha pedig a „partner” nem bizonyít, csak „vitázik”, akkor a független szellem vagy lemegy türelmes tanító bácsiba (ha van hozzá kedve, ideje), vagy lemondóan legyint: „ezek soha semmit nem értettek abból, amit mondtam”.

Kornai honnan tudja, hogy ki bátor, ki gyáva, ha még valamely göthös banalitásáról sem meri kijelenteni: cáfolhatatlan. Maximum annyit képes előnyikorogtatni magából, hogy a kérdés vitathatatlan (aminek egyébként semmi értelme), ráadásul még azt is lepuhítja egy nyálkás határozószóval: „alig vitatható”. Miféle ember az ilyen? Egyetlen karakteres mondata nincs, mindet körülbástyázza „megengedéssel” („lehet rajta vitázni”), szerénykedésnek álcázott pökhendiskedéssel; illetve – sajátos módon – azt az állítást, amelyet nála is bendőgázos indulat motivál, na, azt már ő is az abszolút igazság igényével teríti elő, az már nála sem „vitatható”. De legalábbis „alig”. Se nagyon csak talán netalán esetleg vagy ha valamennyire… a kérdésnőt vitatni nem kell félnetek…

Kornai az ötvenes évek elején Sztalin etással együtt tépte a száját: „mi, kommunisták, különös anyagból vagyunk gyúrva”, ma pedig hasonlóképpen szörcsögheti: „mi, liberálisok, szokványos takonyból vagyunk nyúlva”.

Lesznek még rá döbbenetes példák (maradva a Mozgó Világnál), olyannyira, hogy magam is elképedtem rajtuk, pedig az én lelkem meglehetősen kérges ilyen értelemben, míg Kornaitól, P. Szűcstől egyébként sem vártam sokat. Mondhatni, semmit. És még azt is sikerült alulszárnyalniuk, bravúrosan alulmozogniuk a mindig, mindenkor a Mindenek fölött Mozgó Világban.

jav.: ... nem az történt...

„Néhány dologban nem egyezett a nézetük, de Marxról továbbra is igen”.

Melyik „nézetük”? A „marxista”, a „neomarxista”, vagy az „antimarxista”? Netán „van másiík”? Sőt több?

Érdektelen, hogy az efféle embereknek mi a „nézetük”. Bármiről is. Ezért nem Hellerről, nem Kornairól beszélek (mint személyekről), hanem egy sajátos (kóros-káros, romlásba taszító) mentális jelenségről, illetve annak megtestesítőiről, médiumairól, s amely jelenségnek ez a lényege: Hellert, Kornait egybehangzón vélik par excellence zseniknek az emberek; a leiberálfalkabeliek szent géniuszoknak, míg a rivális (olykor ellenséges) hordákban sátáni lángelméknek, hazaáruló diabolusoknak.

Szerintem viszont „csak” kommersz köpönyegforgatók. Heller bizonyítottan spicli, vagyis áruló, de nem haza-, hanem emberáruló, ezt fönntartom, ugyanakkor érdemben nem a morális, hanem az intellektuális hitványságukkal foglalkozom, jelezvén, ma az emberek (világnézettől, politikai beállítódástól függetlenül) valami egészen primitív szélhámosságnak dőlnek be, amikor a Kornai-féle szédelgőket „mérvadó”, „véleményformáló” értelmiségieknek tekintik. Hellerék-Kornaiék kontra Hankissék-Tőkéczkiék olyanok, mint az ősi varázslók (ezzel persze nem akarom a sámánokat sértegetni), vagyis akik – adott esetben – egymás konkurenseiként sem leplezik le a másikat (annak specifikus „ungabungáját”), ti. mindahányan az ungabungázó handabandázásból élnek. Mindezzel természetesen nem azt akarom mondani, hogy pl. Hankiss Ágnes átlátja a helyzetet (amikor „okos embernek” minősíti Hellert), ti. Hankiss néni is meglehetősen korlátolt, ugyanakkor nyilvánvaló: „szellemileg” is, egzisztenciálisan is érdekelt Heller agyalágyult démonizálásában. Ma már közhelynek számít: a tehetségtelen zsidók tudatosan hergelik maguk ellen még a legjámborabb, legbárgyúbb antiszemitákat is; végső soron a vértehetségtelen Helleréket is azt tartja életben, hogy Orbánék „üldözik” őket (ha pedig nem üldözik eléggé, akkor tesznek róla, hogy a szabadságvágyó filozófusokat, sőt magát a filozófiát is üsse meg a Gonosz, méghozzá övön alul), míg viszont Hankissék, Morvaiék, Bayerék abból élnek, azáltal fényezik hazafiságukat, szellemi presztízsüket, terelik el a figyelmet a gazdasági, szociális bajokról, hogy egyre hangosabban üvöltik: „Hellerék támadják Magyarországot”, „elárulják a nemzetet, a hazát” és így tovább, a végtelenségig.

Egyébként Makovecz is ebből élt! Ő persze nem egzisztenciálisan (lévén tehetséges szakember), hanem mentálisan, Makovecz „csak” lelkileg táplálkozott az antiszemitizmusból. Papp Lajos hasonlóképpen. Vagyishogy mi a különbség pl. az építészet vagy a szívsebészet (mint reálszakma), illetve pl. a közgazdaságtan között? A frappáns válasz: nem tudom. Abban viszont egészen biztos vagyok, hogy egy közepes építész (pék, gépkocsivezető, orvos, szakács, fizikatanár stb.) jóval hasznosabb ember még a legmagasabb állami díjjal kitüntetett hadova-közgazdász-akadémikus-professzornál is.

Bizonyításképpen vegyünk egy tipikus (félig-meddig közgazdászi, félig-meddig ideológusi-filozófusi) „ungabungát” a Mozgó Világból: „Folyamatosan haladtam előre a marxi tanok bírálatának megismerésében, és ez a tanulás sok évig tartott. Mind több – a marxi közgazdasági elméletben lényeges szerepet játszó – tétel vált számomra elfogadhatatlanná. Végül eljutottam oda, hogy az árak, bérek, költségek, profitok valóságos mozgását jól – és a kutatások előrehaladtával mind jobban – magyarázó elméletek megismerésével párhuzamosan elvetettem a munkaérték elméletet”.

Ő elvetette. A „munkaérték elméletet”. Vagyis mintha Mészöly Kálmán azt állítaná, hogy Sebes Gusztáv 1953-ban meglepte az angol válogatottat, elvetette a 4–2–4-es szisztémát, helyette kifundálta a WM-rendszert, mely szerint Hidegkutit legelöl játszatta, tankszerű centerként, miközben a halfok közé vonta Zakariást is, Lórántot is, csak a két robosztus bekket (Buzánszkit és Lantost) tartotta mindvégig hátul.

Nagyjából ennyi az értelme annak, amit Kornai közgazdász a Mozgó Világban közölt. Ráadásul nem csupán szóban, nem azt történt, hogy a professzor kiállt a katedrára, s fejből hadribált egy jó nagyot, hanem leírta, miután végiggondolta, majd visszaolvasta a szöveget, végül ellenőrizte a korrektúrát (a Mozgó Világnál ugyanis szokás az utolsóelőtti levonatot kontrolláltatni a szerzővel).

Az idézett szövegrészből arra lehet következtetni, hogy Kornai professzor a politikai gazdaságtan történetének egyszeregyét sem ismeri. S aki ezt nem hiszi, nyugodtan megkérdezheti pl. Angyal Ádámot, Surányi Györgyöt, Bod Péter Ákost, Chikán Attilát, vagy bárkit, aki legalább elemi szinten ért a közgazdaságtanhoz, ők majd igazolják az állításomat! Vagy legyen a döntőbíró Bokros Lajos, nekem ő is tökéletesen megfelel, és már csak azért is, mert Bokrosnak éppen Ricardo volt a lábosneve a nyolcvanas években az illegális Beszélőnél.

Minő „munkaérték elméletet” „vetett el” „párhuzamosan” a tudós Kornai professzor? Kinek a „munkaérték elméletét”? David Ricardóét? Marxét? A szövegösszefüggés szerint Marxét, ámde, az a nagy baj, gyerekek, hogy Marxnak éppen úgy volt „munkaérték elmélete”, miként Sebes Gusztávnak olyan WM-rendszere, amely ügyesen tagadja a húszas évek során kialakult 4–2–4-es formációt.

Röviden: agyrém.

Az a helyzet ugyanis, hogy a valódi antimarxisták (akik nagyjából tudták, miről beszélnek a nyolcvanas évek során) egy szimpla „visszaricardósítási” elvet hirdettek meg, vagyis ami nem volt egyéb, mint a „szocialista kísérlet” radikális elvetése (tehát a „reformszocializmusé” is), illetve a kapitalizmus teljes rehabilitálása. Tudniillik David Ricardo (a 18-19. század közgazdász-Fukuyamájaként) azt állítja, hogy a kapitalizmussal, továbbá a „tudományosan leírható munkaérték elmélettel” lényegileg beállt a történelem vége. Kialakult egy olyan (elméletileg is megfogalmazott) egyensúlyi állapot, amelyet immár csak tartania kell az emberiségnek; Sismondival szólva: egy sajátos „contrat social” révén „meg kell állapodniuk [a gazdasági szereplőknek] abban, hogy mindannyiszor, amikor teljesített munkát teljesítendő munkával cserélnek ki, a tőkés magasabb értéket kellene, hogy kapjon, mint a munkás”. És pontosan azért kell a „megállapodás”, a „társadalmi szerződés” (döntően a munkások belátása alapján), mert ugyan meglehetősen igazságtalannak tűnik a rendszer, ám csakis ezáltal doboghat a tőkeviszony szíve, s amely nem más, mint ama bizonyos munkaérték elmélet.

Kornai János, mint tudjuk, a „szívás-nyomás-egyensúlyozás” Széchenyi-díjas apostola, ám a professzor „szent borzadállyal csodált” nagytudománya nem egyéb végső soron, mint Sismondi mester 18. századi közgazdasági romanticizmusának variálgatása, posztmodern ungabungázása.

Bokros antimarxizmusa is pőre ricardóizmus (A tőke elvetése), azzal a különbséggel, hogy Bokros nem állít akkora marhaságot, mint Kornai, aki szerint ugyebár a munkaérték elmélet nem Ricardóé, hanem Marxé, noha Marx éppen tagadja a munkaérték elméletet. Bokros nem halandzsázik, tudja, miről beszél, így aztán nincs is semmilyen kitüntetése.

Ricardo azt mondja, léteznek társadalmi osztályok, ám a köztük feszülő ellenmondások kiküszöbölődnek, ti. a munkaérték elmélet szerint az érték meghatározója a munka (vs. a munkaidő), s amely törvény arra „kényszeríti” a tudományt is, a tőkét is, a társadalmi osztályokat is, hogy valami módon megállapodjanak a csereegyensúly fönntartásában. Egyébként ez mindig is így volt, minden valamirevaló (Hegel, Ricardo) és nem valamire való (Dühring, Fukuyama, Kornai) ideológus, tudósmókus a saját elméletét, illetve az általa megélt (vagyis elképzelni tudott) világot a „történelem végének”, a (kiegyensúlyozó) tökély beálltának tekintette, s annak tekinti ma is. Na most, az eredeti Raicardo elmélete (expressis verbis álláspontja) szerint a gazdasági szerkezetet is meghatározza a társadalmi osztályok közötti történelmi harc, sőt ez az ellentét a fejlődés motorja, míg a Beszélő Rikárdó Dávidja szerint a gazdasági evolúció garanciája a „középosztályosodás”, melynek során az egyre homogénebb masszává alakuló néptömeg rábízza sorsát a kapitalista technokraták közgazsági racionalizmusára, és azután ettől lesz női orgazmusa mindenkinek, a héják összecsókolóznak a galambokkal, a galambok meg a verebekkel. Legvégül pedig kipaterolják az Ájemefből Matolcsy Györgyöt.

Ne legyen félreértés, nem azt állítom, hogy Bokroséknak nincs igazuk (egyszerűen nem érdekel a dolog, nem ideologizálok, s főként nem politizálok, ilyen értelemben tehát számomra hatványozottan mindegy, hogy Helleréknek mi a véleményük Marxról), csupán azt állítom: ha Kornai komolyan gondolja, hogy nem Ricardónak (és Smith-nek) van munkaérték elmélete, hanem Marxnak, illetőleg Marxnak nem értéktöbblet-elmélete van, hanem munkaérték elmélete, vagyis ha a tudós komolyan gondolja a „kulturális havilapban”, hogy a marxi értéktöbblet-elmélet nem a munkaérték elmélet cáfolata, akkor Kornai János közgazdászként is dilettáns. Miként kontár például az a sportújságírói segédfurvézer, aki szerint Helenio Herrera a totális támadófutball kitalálója, rendíthetetlen híve; vagy miként pancser eszmetörténész az, aki szerint Lenin a tőkés imperializmus apologétája, Goebbels a cionizmus szószólója, míg viszont Hermann István Heller Ágnes „Csernisevszkij- disszertációjának” őszinte csodálója. Miközben Babarczy Eszter az ősi sztoicizmus (s a virtuális répák állagának) tekintélyes szakértője, Vásárhelyi Mária Kurt Vonnegut rajongó filológusa…

Almási professzor pedig egy furfangos ön-hátszőr-borzoló.

A többiről legközelebb.

Marx jól meg lett cáfolva

A Mozgó Világban. Persze csak mintegy mellékesen odavetve a nagytudományos ellenérvet; a lényeg ugyanis, amit tudnia kell mindenkinek, Napkelettől Napnyugatig, hogy a von (Gen)Haus aus művelt Kornai professzor már 18 évesen „német nyelven” olvasta A tőkét. Ez a döntő. A többi a reszli. Mindazonáltal igaza van Che Guevarának is, Moldovának is. Részben. Mely szerint, „Aki a szájában ezüstkanállal jött a világra, az már a startnál alig-alig behozható előnyt szerez, aki viszont egy nyomortelepen, vagy egy Isten háta mögötti tanyán született, az egy életen át magán cipeli induló helyzetének a terheit.”

Részigazság, ugyanis a műveltségbeli hiány valóban „alig-alig hozható be”, de behozható! Elméletileg mindenképp, s gyakorlati példák is vannak rá. József Attila – Zelk Zoltán szerint – bámulatosan művelt volt, állítólag sokkal több verset tudott fejből, mint bárki a világon, s ami fontos mozzanata költői munkájának, de nem meghatározó. Nyilván könnyebben ír verset az, akinek sok jó költemény kifejezései, sorai, szavai, szintagmái, képei, szerkezetei vannak a fejében, ugyanakkor József Attila minimális (mennyiségében csekély) filozófiai műveltséggel is eredeti művészetbölcseletet alkotott. Tehát itt az igazság ellentett oldala is érvényes: ahogyan a műveltség segítheti az elmét az alkotásban (pl. József Attilát a költészetben), úgy a túlműveltség gátolhatja is az embert az adekvát gondolkodásban. Ha mindenre van megtanulható panel (legalábbis úgy hisszük), s ha az ember megelégszik azok mechanikus elsajátításával, úgy nem érzi szükségét a gondolkodásnak. Illetve fordítva is: aki ódzkodik a kritikától (mely nem más, mint a gondolkodás maga), az óhatatlanul menekül a gépies, öntudatlan, sokszor egészen értelmetlen, terméketlen, olykor szánalmasan proccos olvasásba, tanulásba, vagyis kommersz-karrierista „diplomagyűjtő” válik belőle. Szerintem az integráló elme munkáját még könnyítheti is, ha a gondolkodást nem terheli „lexikális” sallang, ilyen esetben persze alapföltétel, hogy „a dolgok merituma” iránt csalhatatlanul legyen érzékeny a koponyabelső. Marx, mint tudjuk, filozófiailag különlegesen pallérozott, miközben Mezei Judit ezt írja: „József Attila átgondolt minden létező filozófiai irányzatot, hatalmas műveltségével ismerte a kor tudományát, beleértve a korabeli lélektant”. Majdnem így van. József Attila ugyanis „csak” viszonylag „hatalmas műveltséggel” rendelkezett: filozófiát hallgatott a szegedi egyetemen, persze nem csekély szellemi adottsággal, rátermettséggel („Az egyetlen elsőéves vagyok, akit Bartók professzor felvett filozófiai szemináriumába!”), ám csupán két szemesztert végzett, hamar otthagyta az iskolát, s mégis, a von Schulhaus aus művelt Karl Marx, illetve a „link” József Attila végső soron ugyanoda jutottak, s nemcsak gondolkodásuk eszmei jellegét, hanem annak minőségét tekintve is.

Kornai írja: „Ha nem is első olvasásra, de később, amikor már sok mindent elolvastam és megtanultam marxista szerzők munkásságából, még egy jelenség tett rám nagy hatást. Az volt a benyomásom, hogy aki marxista, az olyan kulcsot kap a kezébe, amellyel minden zárat kinyithat.”

Kornai maga se nagyon tudja, mit beszél (miért épp az olvasó értené őt?), ám van egy eleme az idézett szövegnek, amelyre érdemes fölfigyelnünk, s ez a „ha nem is első olvasásra” kitétel. A professzor természetesen nem volna professzor, ha szabatosan, pontosan, világosan fejezné ki magát, ti. a mondat jelentheti azt is, hogy az ünnepelt szerző A tőkét olvasta el többször, s jelentheti azt is, hogy a „marxizmus” (értsd: újabb és újabb „marxista szerzők”) újabb és újabb olvasása „tett rá nagy hatást”.

A talmi műveltséghez elegendő egyszeri olvasás. Míg a valódi tudáshoz, ismerethez elengedhetetlen a többszöri tanulmányozás, illetve a kritikai elemzés, földolgozás. Ha azt állítom, hogy valamely bonyolult, mély értelmű művet első olvasásra megértettem, akkor egyszersmind lángésznek kiáltom ki magam, és ezt még én sem tehetem meg minden további nélkül, nemhogy egy Kornai professzor.

Marx megértésében a „sok minden elolvasásának” közvetett és paradox szerepe van. Például egy viszonylag színvonalas Marx-kritika direkt kulcsot adhat Marx igazságának megértéséhez, míg a méltató, egyetértő Marx-elemzés a zseni (esetleges) tévedésére irányíthatja az olvasó figyelmét. Vagyis a Kornai által említett „sok minden” elolvasása annyiban segítheti a filozófiai gondolkodást, amennyiben pl. József Attilát segíti az alkotásban a rengeteg vers ismerete, miközben a tudás indifferens is lehet, sőt blokkolhatja is az elmét. Például Vágó Márta is sok verset tudott (Adynak úgyszólván az összes költeményét kívülről fújta), neves filozófusok bölcseleteit (vs. handabandáit) is ismerte (Heidelbergben járt Karl Jaspers óráira stb.), ugyanakkor – mivel született antitalentum volt – halála előtt még sikerült ügyesen összevetnie József Attila „pesszimizmusát”, „tragikus keserűségét” Biszku Béláék „szocialista optimizmusával”, és persze – történelmileg – Biszkuéknak adott igazat. József Attilával szemben. 1975-ben. Ma pedig nyilván Kornaiéknak adna igazat. József Attilával szemben. Mert a primitív polgári elmét az jellemzi alapvetően, hogy ő a „megélt, megtapasztalt történelmi valóság fényében” okos, igaz, csak utólag, de akkor aztán nagyon tudja ám, hogy mi a „történelmi igazság”. Hátz hiszen látja, tapasztalja. A saját szemével! Kismagyar polgári nagygroteszk. Mely szerint pl. Tverdota professzor leszólja József Attila verseit 1956-nak, illetve a rendszerváltásnak a professzor által megélt, megtapasztalt ismeretében, míg azt a Vágó Mártát, aki a „szocialista forradalom”, az „idők változásának” propagátoraként szólja le a költőt s az Eszmélet 4. szakaszát (Vágó, Budapest, 1978, 223. o.), József Attila „szellemi nevelőjévé” emeli Tverdota az ELTE honlapján.

Sírjunk vagy röhögjünk?

Tehát (1) a műveltség alig-alig, de behozható, (2) az efféle hendikep csak a szokványos, unalmas polgári karriert segítheti („hol lehet docens, azt kutatja…” stb.), ti. az alkotás döntő mozzanata az emberrel született ihleti adottság, rátermettség, képesség. A tudományban is!

Illyés Gyuláról írja a lexikon: „latintanára nem javasolta, hogy a gimnázium felsőbb osztályaiban tanuljon tovább, így 1917-ben anyja az Izabella utcai felsőkereskedelmi iskolába íratta be. Itt tanult 1921-ig, s e négy év során figyeltek fel tanárai és társai először képességeire, gondolkodására és felkészültségére, különösen történelemtanára, Varjas Sándor gyakorolt rá nagy hatást. Itt tett szert első barátságaira is, felsőséveiben a diákönképzőkör elnöke volt, s társait gyakran hívta össze »eszmeszikráztatásra« a Bajza utcai lakásba”.

S akkor most vessük össze a Felsőrácegrespusztán, az „Isten háta mögötti tanyán született” Illyés szellemi vezérségét, „eszmeszikráztatását” (mint döntő szempontot) a formailag von Silbereßlöffel aus, lényegileg von Silberkanal aus művelt Kornai megközelítésével: „sok mindent elolvastam és megtanultam marxista szerzők munkásságából”. (Mellékesen: a latinórákról eltanácsolt, „tanyasi” Illyés „franciás műveltsége” valószínűleg autentikusabb Kornai „németes műveltségénél”.)

Tehát József Attila szinte „csak” Hegel, Marx, Croce, Pauler, Bergson ismerete révén gondolta ki, írta még az Irodalom és szocializmust, az [Esztétikai töredékek]-et, a Babits-pamfletet, az Ady-víziót, az Eszméletet… míg Kornainak Marx olyan „kulcsot adott a kezébe”, amellyel csupán babrálni, idétlenkedni tudott a „zárak” körül, vagyis Marx Kornait semmi lényeginek a megértésére, kigondolására nem tette képessé, alkalmassá. Nem ismerem a Szabad Népben írt cikkeit, a mai szövegekből következtetek a korábbi művek minőségére.

A bornírt antimarxista soha nem volt (mert nem lehetett) okos marxista, míg a korlátolt „marxistából” soha nem lesz okos antimarxista.

Márpedig Kornai hamisítatlanul buta ember, szerinte ugyanis „Marx alapvető kérdésekben tévedett. Egészen más hatások rendítették meg – nem az addigra már merev szilárdsággal felépített gondolkodási rendszeremet, hanem a hitemet”.

Érti ezt valaki? Kornainak nem a „gondolkodási rendszerét”, hanem a „hitét” rendítették meg (valakik), így szükségképpen jutott arra a következtetésre, hogy „Marx alapvető kérdésekben tévedett”. Na, persze, még bohó, ifjúi fejjel (27-28 évesen) jutott e roppant, hitbélileg determinált konklúzióra, ám aki gyárilag ilyen, az öregen sem másmilyen, vagyis: immár nem azt mondjuk a professzora kedvesen, hogy hülyegyerek, hanem azt mondjuk – még kedvesebben –, hogy egy vén marha.

Mi rendítette meg Kornai hitét?

„Találkoztam egy öreg kollégával, régi kommunistával, akit – noha semmiféle bűnt nem követett el – letartóztattak és megkínoztak. Addig a pillanatig nem tudtam arról, hogy a kommunista eszmék nevében, a párt legfelső vezetőinek közvetlen utasítására a titkos politikai rendőrség kínvallatással kényszeríti foglyait hamis beismerő vallomásokra.”

(1) A „nem tudtam” lehet mentség bárki számára, egyedül az intellektus számára nem mentség, sőt ellenkezőleg! Az intellektust épp az jellemzi, hogy olyasmit is tud, amit más egyáltalán nem. (2) Mi köze Marx logikájának ahhoz, hogy ki mit követett (vagy nem követett) el „a kommunista eszmék nevében”? Kornainak még az ócska banalitásig sem sikerült fölkapaszkodnia, melyet egyébként kívüle már mindenki ért, még talán P. Szűcs Julianna is, s amely szerint Jézusnak nincs koherens logikája, csak hittételei vannak, mégsem azok a szörnyűségek minősítik Jézus tanait, amelyeket a „nevében elkövettek” sokan a klérus uralkodásának évszázadai során. Nem vagyok vallásos, de nem azért, mert az inkvizítorok Jézus „nevében” kínvallatásokat, gyilkosságokat követtek el, „papok megáldották a háborús fegyvereket” stb.; vagyis: ha hinnék Jézusban, mindettől függetlenül tenném, ha pedig nem, ettől függetlenül nem hinnék. Ráadásul Marxnak, szemben Kornai állításával, nem „tanítása”, nem dogmája, hanem logikája van, s ami egyáltalán nem jelenti, hogy ne volna tételesen is igaza. Lesznek rá frappáns példák.

De egyelőre maradjunk Kornainál, akinek sajnos (vs. hálistennek) megrendült a hite: „Kételyek támadtak bennem olyan elméleti tételek iránt is, amelyeket Marx és követői nem ignoráltak, hanem alapos tanulmányozás után állítottak fel”.

Ez a mondat szintén merő értelmetlenség, legalábbis az „ignorál” szó semmiképpen sem illik ide, vagyis Kornai azt igyekszik elmakogni, hogy Marx A tőkében olyan sarkalatos „tételeket” állított föl, amelyeket nem módosított már A tőkében (vs. valamivel később). Okos tudós. Cukrot neki! Az „ignorálás”-ért süvegcukrot, a valagába! Stílszerűen: egy nagy darab marharépacukrot.

Kérdezem: honnan tudhatta volna Marx, hogy az értéktöbblet-elmélete hamis, amikor ő még nem szembesülhetett a szörnyű ténnyel, a véres valósággal: Kornai „öreg kollégáját” letartóztatták és megkínozták az ávósok. Míg a „követők” elmaradt „ignorálásával” egyáltalán nem foglalkozunk, a „követők” ugyanis nagyjából tudták: a zseni munkáját komolyan csak egy másik zseni „ignorálhatja”. Például Kornai professzor.

Jó, de hogyan?

„Csak egyetlen példát hozok fel” – írja Kornai a Mozgó Világban, noha fölhozhatna többet is, nem szégyen az, ámde legyen, jobb híján maradjunk annál az egyetlen példánál, amelyet sikerült a professzornak kikapirgálnia az ő nagy, hitbéli megrendültsége által megszilárdult agyvelejéből, s amely világrengető példa nem egyéb, mint „Marx sokszor idézett megállapításai a nyomor felhalmozásáról. »A tőkés felhalmozás általános törvényéről« szólva kijelenti: »A gazdagság felhalmozása az egyik póluson … egyúttal a nyomor, munkagyötrelem, rabszolgaság, tudatlanság, eldurvulás és morális lealacsonyodás felhalmozása az ellenpóluson…« (A tőke, I. kötet, 603-604.) Marx követői – és ez nincs ellentétben a fenti mondat sugalmazásával – a munkásosztály relatív és abszolút elnyomorodásáról beszéltek. Ezzel szemben nemcsak külföldi utakon szerzett felületes benyomások, de minden megbízható statisztika is egyértelműen igazolta, hogy a fejlett kapitalista országokban a munkájukból élő emberek átlagos életszínvonala évszázados léptékkel mérve igen lényeges mértékben emelkedett. (Miközben persze tagadhatatlan, hogy nem tűnt el a nyomor ott sem.) Nem apró félreértésről van szó, könnyen helyreigazítható tévedésről. A proletariátus elnyomorodását jövendölő tételeknek sarkalatos szerepük van a marxi gondolatmenet végkövetkeztetéseinek levonásában. Ha igaz lenne, hogy a nyomor nőttön-nő, és mind tömegesebbé válik, akkor az emberek millióinak haragja már elsöpörte volna a kapitalizmust.

Folyamatosan haladtam előre a marxi tanok bírálatának megismerésében, és ez a tanulás sok évig tartott. Mind több – a marxi közgazdasági elméletben lényeges szerepet játszó – tétel vált számomra elfogadhatatlanná. Végül eljutottam oda, hogy az árak, bérek, költségek, profitok valóságos mozgását jól – és a kutatások előrehaladtával mind jobban – magyarázó elméletek megismerésével párhuzamosan elvetettem a munkaérték elméletet.”

Eszme-állatorvosi ló. A von Pferdestall aus polgári „gondolkodás”, a liberális „Marx-ignoráció” minden csököttségét, nyomorúságát megmutatom majd rajta.

Elöljáróban annyit: az idézett zöldes-sárgás-nyúlós polgári elmeváladék akkor is taszító, sőt undorító (minden vonatkozásában!), ha azt a szerző ügyesen „szubjektív hangneművé” eufemizálja, miközben boldogan, von Schnodderhaus aus stílérzékkel keveri a „szubjektív”, illetve a „privát”, „saját”, „egyéni”, „személyes” fogalmakat. A „személyes hangnem” nem föltétlenül jelent elfogultságot, míg a „szubjektív” – minden szövegösszefüggésben! – azt (is) jelenti, hogy nem objektív. Nem minden disznó sertés, sőt a legtöbb disznó nem az, hanem ember (legalábbis a nejem szerint), ugyanakkor – stilárisan – nem minden sertés disznó. Nota bene a Mozgó Világ „kulturális havilap”-nak nevezi magát. Deutschkulturlich Menstruation (havibaj). Jó, de akkor legalább írnák, hogy „persönlich”. Ha már egyszer Kornai A tőkét „német nyelven” olvasta. Fölfoghatatlan, miért erőlködnek a magyar nyelvvel, ha a német – láthatóan – sokkal jobban megy nekik! Persze, ne legyünk igazságtalanok, a havilap olvasószerkesztője értelmes ember (ez személyes, szbjektív tapasztalat), ám a főszerkesztőnő (havizás nélkül is) letépné a fejét, ha belejavítana, belestilizálna a Nagyliberális Nagytudós belemmert (unterscheiß) szövegébe. Ezért aztán az olvasószerkesztő nem javítja ki a professzori dolgozatot, szüksége van a fejére, s a végeredmény már ismert. Sőt – ha csak rajtam múlik – az elkövetkező napokban még ismertebbé válik.

„Unfairplay volt…

… amit ellenem elkövettek” – mondotta az ATV-ben Heller Ágnes – „övön alul ütöttek meg”.

Talán nem kellett volna övön alul kapirgálni annakidején. Mint valami szánalmas: tolla hullott, ám még mindig megkakasolódni vágyó, fostos, öreg tyúk.

Kéklő bundabigyisták a vöröslő vérzivatarban

Ormos Mária két évvel fiatalabb Kornai Jánosnál. Nyilván ezzel magyarázható, hogy noha mindketten beléptek a „kommunista pártba” (Kornai először a MADISZ-ba, Ormos egyenesen az MDP-be), jelentős közöttük a különbség, s ami abból fakad, hogy Kornai 1945-ben sodródott a kommunista ifjúsági mozgalomhoz (nota bene ő sem 1944-ben, hanem amikor már látta: nyertek a kommunisták!), míg Ormos – érettebb fejjel! – akkor lett elvhű rákosista, mikor már egészen eszelősen tombolt a terror. Ezzel magyarázható, hogy Ormos simán elhallgatja belépésének okát (magyarán: lapít, mint liberálkupac a fűben), míg Kornai szívesen locsog a dologról, nem kerüli meg a kérdést, bár – szerintem – jobban járt volna, ha inkább megkerüli. Mert akkor (talán) elkerüli az alábbi mondatait is: a háború után „Számos párt alakult, és én igen hamar a kommunista párt híve lettem. Az első gondolat, amely oda terelt, az volt: a kommunista párt volt az egyedüli párt, amely évtizedekig következetesen, az üldöztetés kockázatait vállalva harcolt a későbbi náci uralomnak szállást csináló, a Hitlerrel való szövetséget kikovácsoló Horthy-rezsimmel. Ők voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták. Közöttük a helyem”.

Tehát, ha a Magyar Állatkínzók Szövetsége harcolt volna legkövetkezetesebben a „szállást csinálók” ellen, úgy Kornainak is közöttük lett volna a helye, csak akkor nem a MADISZ, hanem a MÁDISZ budapesti (kutyagyári) központjában vállalt volna politikai funkciót – egyetlen ékezet (ide vagy oda) nem akadályozhatja meg az eltökélt antifasisztát abban, hogy eltökélt antifasiszta legyen. Míg a legeltökéltebb antifasiszták (mint pl. Ormos) 1951-ben léptek az MDP-be, mert noha akkor is üldöztek, gyilkoltak zsidókat, de nem a származásuk miatt, sőt 1951-ben éppen Rákosiék „voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták”. Rajtuk kívül úgyszólván mindenki fasiszta volt. „Közöttük a helyem” – gondolta annakidején a még Kornainál is harcosabb, következetesebb, eltökéltebb Ormos Mária történészhallgató.

Tehát, ha P. Szűcs Julianna (legalább utólag) észreveszi, mit közölt a folyóiratában, nyilván Kornai professzort is eltiltja a laptól, miként tette azt (a Mozgó Világ hasábjain „liberális tökfejekről” értekező) Eörsi Istvánnal. Miért mondom ezt? Mert Kornai, eléggé el nem ítélhető módon, azt állítja, hogy a kommunisták (Kun Béláék) voltak a legkövetkezetesebb, legáldozatosabb antifasiszták Magyarországon a húszas, harmincas, negyvenes években. Nem a polgári liberálisok, nem a szociáldemokraták, hanem a kommunisták. Ami persze Ormosékat messze nem zavarja az „összehasonlítgatásban”. Ők is simán leírják, s nem is csupán sugallva („kódolva”), hanem expressis verbis közlik: a kommunizmus és a fasizmus között annyi a különbség, hogy a kommunizmusban nem volt szükség emberégetésre, mert „a hidegnek védtelenül kitett emberek többsége esetében a krónikus alultápláltság megtette a hatást a krematórium helyett is”.

P. Szűcs persze mondhatja erre: ő főszerkesztő, nem szól bele gigászi professzorok szakmai „vitájába”, nem ő dönti el, hogy a kommunisták antifasiszták-e vagy inkább fasiszták, ő csak szerkeszti az írást, főszerkeszti, s ami azt jelenti, hogy nem csinál vele semmit. El sem olvassa. Vagy ha átfutja is, nem szükséges, hogy értse a kézirat szövegét, éppen elég, ha leközli. Ez a dolga, ezzel bízták meg (még valamikor). Igen, csakhogy P. Szűcs valójában nem főszerkesztő, P. Szűcs egy művészettörténész szakliba, akit annakidején egy ideológiai folyóirat élére raktak gágogni, Nyers-kincstári-reformizmust terjeszteni.

A Pécsi Tudományegyetem közlése szerint P. Szűcs Julianna „magyar nyelv és irodalomtanár”, míg az én szíves közlésem szerint: mindkét kezét tőből kicsavarni annak a professzornak, aki P. Szűcs Julianna irodalomtanári diplomáját kiállította, aláírta, lepecsételte! Tudniillik olyan mondatok jelennek meg a hölgy lapjában, amelyek (irodalmi, nyelvi, stiláris szempontból tekintve) szégyent hoznak, nemcsak a landeszmani „zsidó kultúrára”, hanem még a bőgatyás, fütyülőbarackos népségre is; vagy ahogyan a fortélyos költő fogalmazta annakidején: a Mozgó Világban „ős patkány terjeszt kórt miköztünk, a meg nem gondolt gondolat”, s ezáltal számos dilettánsan megfogalmazott mondat. Idézek egyet – jellemzésül – Kornai cikkéből: „Nemcsak ésszel, de szívvel-lélekkel hittem a kommunista eszmékben, és ezért védőgátak épültek ki, amelyek megakadályozták a marxizmustól, a szocialista tanoktól idegen eszmék behatolását”.

Vagyis az agyondíjazott szuperprofesszor „ésszel” is „hisz”. A Mozgó Világban. Sőt szívvel-lélekkel! Ezért azután „védőgátak épülnek ki”. Miközben az a szemantikai valóság, hogy még a „szívből-lélekből” sem következnek védőgátak; a „szívvel-lélekkel” azt jelenti a magyar nyelvben, hogy: teljes elánnal, odaadással, lelkesedéssel, esetleg: lelkiismeretesen, de semmiképpen sem jelentheti azt, hogy fanatikus hittel, illetve ostoba ésszel. Míg a Mozgó Világban (Kornai cikkében) ez olvasható: „Hasonló következtetésekre jut Amos Oz, a nagy izraeli író remek írásában: Hogyan gyógyítsuk a fanatikust?”.

Tőlem kérdezed?

Sehogy.

Vagy hagyjuk békén a fanatikust, vagy tegyük világossá: az illető megszállottan ostoba. Például rasszista. Mint például Ormos Mária. Nem szólva arról, hogy a „védőgát”-nak még talán a Mozgó Világban sem a „behatolást”, hanem az áthatolást, az áttörést kéne megakadályoznia. Valószínűleg a főszerkesztő már nem emlékszik rá (Kornai még kevésbé), ám a tény akkor is tény: a vastagszövésű, szorosan gumírozott bundabugyi az, amely a mindenkori „behatolást” igen nagy hatásfokkal képes meggátolni.

Szerintem már a puszta látvány is virtuális erényövként funkcionál, akkor is lankasztó volna, ha valóban bevezetnék a dugódíjat (jó pénzért sok mindenre képes az ember, de azért mindenre nem!), sőt a jelzett műtárgy akkor is gátolja a szakszerű behatolást, ha beleképzeljük valamely tanárnő összes diplomáját, illetve a másik tanárnő minden kis-nagydoktori, docens-kandidátusi szellemi cafrangját: „PhD, CSc, DLA, DSc: kandidátus (CSc) művészettörténész”. Vesd össze:

Apropó kékharisnya! Régebbről van itt egy még megválaszolatlan hozzászólás:

babarczyeszter válasz | 2009.03.20 11:57:43  (13353)

Kedves EG, kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel, ezért jobb híján arra fanyalodsz, hogy engem nézegess (lehalkított hanggal) és kárörvendj, hogy a mai nőket már megdugni se érdemes, mert túl intellektuálisak, noha esetleg ha a köténnyel kikötöznék őket a fakanálhoz, és úgy szállítanák le neked, abban még volna némi örömed.

Szomorú a te sorsod.

Mindazonáltal nem tennéd meg, hogy mindezt nem ebben a topikban, hanem valamely szexuális problémákra szakosodott topikban fejted ki?

Előzmény: Törölt nick (13349)

Némi örömöm azért így is akad, hiszen itt is elbűvölően keverednek a „szexuális problémák” az egyéb „szakosodásokkal”; megfigyelhető: metaforikusan rózsaszín (szocdem, balliberális), specifikusan pedig kékszín (feminista, kultúrsznob) bundabugyiban kavargatják a kultúrát az arra illetékes női intellektusok. Pedig hát, tessék nekem elhinni, nem azért nézegetünk (gyönge férfielmével) nőket a tévében, merthogy azokat megdugni sem érdemes már; kérdezem: miért ne volna érdemes?, nagyon is érdemes!, persze csakis akkor, ismétlem, ha a Tarlós bevezeti végre a dugódíjat, ti. kapitalizmus van, ingyen nem dolgozunk! Ráadásul fittyedt férfiésszel (punnyadt-perverz fantáziával) az is nehezen képzelhető el, hogy miként lehet egy originális tanárnőt köténnyel fakanálhoz kötözni. A „kötény”-ben a „köt” szótő nem azt jelenti, hogy köténnyel kötözünk, hanem ellenkezőleg, éppen a kötényt kötözzük. Illetve: kötözzük a kötényt, nem pedig belebújunk stb. Igaz, olykor-olykor kötözhetünk akár köténnyel is, ám kizárólag abban az esetben, ha kék köténykét (nem pirosat, nem zöldet, nem sárgát, hanem égszínkéket) álmodunk művészettörténetileg, színdinamikailag a kék harisnyában, kék bugyingóban Mozgó, mocorgó feminin Világ elé, s e harapós objektumot (szofisztikáltabban szólva) pinának nevezzük. Nem mindegyik kék (legalábbis nekem nem), tehát olykor valóban jobb, ha van előtte egy hercig kis kék kötény.

Szóval, egyáltalán nem azért tévézünk, hogy lássuk, halljuk a különféle Babarczy Esztereket (ha kell, ha nem), sőt nem is tévézünk igazából, egyszerűen csak be van kapcsolva a televízió, mint potenciális vendéget váró-közvetítő szerkezet. Mialatt jókat vacsorázunk, beszélgetünk, dominózunk, „hun házasodunk hun meg elválunk különb féle jerekekkel kísérletezünk” (legyártjuk, majd stimmelgetjük őket, tudásra, okosságra, illendőségre nevelve), s ha mindeközben megjelenik a képernyőn egy-egy Ranschburg Jenő, Jordán Tamás, Hegedűs Géza, Kern András, Sebestyén Márta… akkor így kiáltunk föl leplezetlenül, „szexuális problémákra szakosodott örömmel”: „Odanézz, a Csányi professzor! Add rá gyorsan a hangot!” S aztán így is lesz. Ha pedig eltűnik Csányi professzor, levesszük a hangot. Később megjelenik Vekerdy Tamás. – Tekerd rá a hangot! – Nem tekerem. – De tekerd!!! – Nem tekerem (Vekerdy általában unalmas közhelyeket bugyborékol, ráadásul mórikálja magát, az intonációja halálra idegesíti az embert). – Akkor add ide a távirányítót! – Nem adom, a távirányítás a férfi dolga, a nő maradjon meg a közeli, közvetlen viszonyok vezénylésénél, koordinálásánál… És ez így megy – optimális esetben – egészen addig, amíg a Vekerdy (vagy bármely más, asszonyszívet röcögtető, nyálas embernyalóka) el nem tűnik a képernyőről. Ha viszont sokáig beszél az illető, akkor a férfi kapitulál. Aznap estére. Mi tagadás, gyakorta megesik, hogy időlegesen föladni kényszerülünk a távirányítógombok kontrollálásának monopóliumát, ám ami a lényeg: olykor speciális megfontolással némítjuk el a tévékészüléket.

Korábban említettem: Heller Ágnest valójában a falkatársai sem tisztelik, noha Kálmán Olga nemrég határozottan leszögezte: ő személy szerint teljesen odavan a „filozófia nagyasszonyáért”. Tegnap újabb interjút készített vele, melyet én – nagy ravaszul – fölvettem magnóra, majd ismét megnéztem, ámde másodjára már hang nélkül. És nem azért, gyerekek, hogy nekem is fölálljon végre Heller néni látványától (sőt horribile dictu Kálmán Olga látványától sem, mert erre az egyre Babarczy Eszter jól ráérzett: nekem valóban nemigen tetszenek a vastagon sminkelt, mindentudón harcoska, okoska-fontoska csajszikák), hanem arról van szó, hogy: a metakommunikáció nem hazudik. És ha Kálmán Olgáé sem hazudik, akkor újfent leszögezhetjük: Kálmán Olga valójában nem tiszteli Heller Ágnest. Egyébként nincs is miért, ti. tegnap a tévében azt mondta a „nagyasszony” (stílszerűen: nagy hangon), hogy ellene karaktergyilkosságot kíséreltek meg.

Kizárt, hogy ez történt volna.

Mert hogyan jellemezhető Heller karaktere? Írt 40 könyvet, nem olvastam el mindet, de épp elegendőt ahhoz, hogy reprezentatív alapzatú legyen a végkövetkeztetésem: Heller (mind a 40 könyvében) intellektuálisan zokni. Részint sztálinista halinacsizmába, részint liberális gumicsizmába rohadt nejlonkapca; s azért inkább kapca (mint zokni), merthogy a „nagyasszony” morálisan is egy büdös rongy. Alávaló spicli, beköpte a hatalomnak a barátját és a mesterét – ez a tény. S ami „csak” nagyon valószínű: Heller beszervezett, majd „átdobott” agent provocateur. Képtelenség az ilyen karaktert tisztelni. Ezért legyilkolni sincs értelme. Eörsi István Hellert a Népszabadságban „agyalágyult értelmiséginek”, a Mozgó Világban „liberális tökfejnek” minősítette (másokkal egyetemben), s teljes joggal, ti. Heller Ágnes legutóbb is azt rikácsolta a tévében, hogy őt filozófus kollégák támadták meg, jelentették föl a politikusoknál, „irigységből”, „féltékenységből”, „gyűlölködésből”. Aki pedig ismeri Heller karakterét, tudja: nála a „gyűlölködés” szó antiszemitizmust jelent: „ők gyűlölnek minket, mi megvetjük őket”; na most, ez az egyik legagyalágyultabb tökfej-reflexió a kétségkívül létező intellektuális (és politikai) antiszemitizmusra (a másik Kertész Ákosé); miközben könnyen elképzelhető, hogy az antiszemita (ma így mondják: „nemzeti érzelmű”) akadémikusok Hellert erőteljesen rühellik, s mennél provokatívabb az öregasszony zsidó-peckessége, annál inkább. (Az én meghatározásom szerint az antiszemitizmust nem föltétlenül náci, fajirtó stb. indulat motiválja. Vagyis minden zsidóellenesség antiszemitizmus. Az is antiszemita, aki nem a zsidószemély, hanem „csak” a „zsidótermészet”, „kufárkodás” stb. „nemzetellenes”, sőt a kapitalizmust is megrontó hatásáról beszél.) Vagyis, ha Heller valóban kikezdhetetlen szakmai tekintély, nagyformátumú intellektus, morális integritás volna, úgy még primitív, bicskanyitogató zsidó-pökhendisége dacára sem mernék támadni, mószerolni, följelenteni a kollégái, ti. a valódi intellektualitás, művészi képesség, tehetség stb. hatalmas erőt, lebírhatatlan presztízst, esetenként teljes érinthetetlenséget kölcsönöz az adott karakter számára (vö. a Knut Hamsun-rehabilitációval). Ezt egyébként maga Heller is pedzegette már, például tavaly ősszel, amikor így nyilatkozott (ungarische Relation: Csurkáról Bánó Andrásnak) a tévében: „Ha föl tudná mutatni Csurka, hogy nagyszerű Shakespeare-t rendezett, más lenne az álláspontom, azt mondanám, hogy az felülírja az ideológiát, de nincs semmi, ami felülírja az ideológiát”.

Nos, nagyjából erről beszélek (tehát túl azon, hogy itt Heller megint egy jó nagy marhaságot mondott). Szabó Istvánnál a Mephisto „írja fölül az ideológiát”, a Kenedi-díjas Tar Sándornál A mi utcánk, sőt Karinthy Márton szerint Csurkánál nemcsak a besúgást, hanem a posztauschwitzi zsidófalást is „fölülírja” az Eredeti helyszín. Míg Hellernél nem „írja fölül” a hitványságot semmi. Illetve Ungvári szerint „Az én filozófiám története” (helyesen: Filozófiám története), Almásinál „a szégyenről írt aktuális és általános dolgozat”. Igen, csakhogy én elolvastam ezeket a dolgozatokat, s megállapítottam: radikálisan agyament blődséggel van tele, rogyásig, mindkettő. Heller állításai nem tévesek, hanem zagyválások, egy harmadosztályú szellemi szélhámos negyedosztályú handabandái. És pontosan ezért merték bemártani, följelenteni („lekaraktergyilkolni”) akadémikus kollégái a „nagyasszonyt”, vagyis erősen gyanítható: mások is tudják, minimum sejtik valamelyest, ami előttem teljesen világos: a helleri karakter politikailag (sőt büntetőjogilag is) szabad préda, mégpedig azért, paradoxmód, mert a „filozófus”, ha büntetőjogilag nem is (az ügyészség szerint), ám szakmailag, intellektuálisan teljesen kiszolgáltatott.

Heller azt mondta a tévében, hogy a kollégái „nem fogják szégyellni magukat” az ügyészség határozata miatt, merthogy „ezek az emberek nem szégyenlős természetűek”; szó szerint ezt mondta, majd csodálkozik, fölháborodik azon, hogy időnként följelentik a rendőrségen, plusz finoman lezsidózzák. Jómagam nem tudom, milyen a par excellence szégyenlős természet, illetve milyen a nem szégyenlős természet (ennek a témának a kutya-macska-szégyen-kutató filozófus a szakértője), egy biztos: Heller, miután ótvaros spicliként lebukott, egyáltalán nem szégyelli magát. Nem süllyedt a föld alá, sőt ellenkezőleg: mindegyre a nyilvánosság elé tolakszik öblös torokkal, ahogy mondani szokás: még neki áll följebb.

Az az igazság, hogy egyszer-kétszer már röstelltem magam kissé (hol ezért, hol azért), ugyanakkor én sem fogok szégyenkezni soha a helleri karakter „legyilkolásáért”. Sőt szívesen megismétlem: Heller dilettáns. Egyetlen kanyi fityinget sem érdemelt volna az államtól, sem jogtalanul, sem törvényesen. Ő persze azt állítja, „ért a pályázatvezetéshez”, azt állítja, megdolgozott a pénzéért. És lehet, hogy a „pályázatvezetéshez” ért, csak épp a pályázat tárgyához nem ért, így azután – értelemszerűen – nem is lehet képes elbírálni, hogy a pályázó (a nagy rakás állami pénzért) éppen akkora marhaságokat hordott-e össze, pályázat címén, amekkorákat Heller szokott egybezagyválni a könyveiben, vagy még azoknál is nagyobbakat. Mindenesetre Kanthoz nem ért a „pályázatvezető”, Shakespeare-hez sem. Mindkettőhöz saját bevallása szerint. Homéroszhoz pedig Falus Róbert klasszikafilológus szerint nagyon hülye (forrás: Élet és Irodalom).

Heller Ágnes azt mondta a tévében, hogy őt „övön alul ütötték” meg az irigykedők, a gyűlölködők. És hogy ez „rosszul esett neki”. Hát, nem tudom. Miért nem húzott magára három vastag bundabugyit (fölér egy Csont-Chakón márkájú szuszpenzorral), hiszen tudhatta volna, előbb vagy utóbb odaütnek egyet. Övön alul.

Eörsi tévedett? Hellernek mégsem a nyakán van a tök(fej)e?

Így még elmegy valahogyan (szerintem), viszont nem ajánlom, hogy most arról képzelegjünk, minő szabadságvágy dörcöghet a harcos pályázatvezetőnő „öve” (liberális bugyi gumija) alatt. Maradjunk inkább boldog tudatlanságban! Sőt térjünk is vissza gyorsan Kornai János eszmei színeváltozásainak pikto-analíziséhez! Azt már tudjuk, hogy Kornai professzornak is a veres marxizmustól kékült el a feje Japánban, így vált később a Mozgó KékVilág tudós publicistájává, míg P. Szűcs Julianna ab ovo irodalomtanár. A demokratikus Világnak felelőtlenül-felelős szerkesztője, így aztán ő is poszt-veres kádári múlton feszülő neofita-kék csipkeliberalizmusban várja a történelem végét:

Mint tudjuk, a történelem vége filozófiailag már el is érkezett, helyenként konferenciálisan is terjed, például Fukuyamából Yokohamába maga Kornai professzor szállította át, majd hurcolta hazánkba is, ahol azután P. Szűcs Juliannával polgári (szerzői-szerkesztői) vegyes párosban terjesztik a szemantikai kékkórt: rongálják a magyar nyelvet.

Most pedig nézzük a szöveg tartalmát! „Nemcsak ésszel, de szívvel-lélekkel hittem a kommunista eszmékben, és ezért védőgátak épültek ki, amelyek megakadályozták a marxizmustól, a szocialista tanoktól idegen eszmék behatolását”.

Tessék nekem megmondani: hogyan hihetett Kornai „ésszel”, de különösen „szívvel-lélekkel” a kommunista „eszmékben”, ha – bevallása szerint – nem csak Marxot, de még a „marxista szerzőket” sem ismerte!? Kornai annyit tudott a kommunizmusról, mint bármely Pelikán elvtárs. Filmesztétikai tény: a börtönben a smasszer szemenárijumi beszámolóra készül, épp a „proletárdiktatúrát” tanulja, s fölszólítja a kivégzése előtti utolsó vacsoráját keserves jó étvággyal fogyasztó Pelikánt, hogy hát mondaná el néki: „mi a proletárdiktatúra”, mire a politikailag jól képzett gátőr így válaszol, szó szerint idézem: „a proletárdiktatúra az, hogy ütni kell a fasisztát”. Szívvel-lélekkel. Kornai professzor mai megfogalmazásában: „a kommunisták voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták. Közöttük a helyem”.

Kornai tehát Marxnak „csak” a lényegét nem értette (ma sem érti), Kornait még a dialektikus szövegek sem billentették ki folytatólagosan vallásos révületéből, noha Marx minden mondatán átsüt kedvenc jeligéje: „de omnibus dubitandum est”. Kornai „csupán” erre nem érzett rá, helyette, már ahogy az a születetten korlátolt tovarisoknál lenni szokott, „szívvel-lélekkel hitt az eszmében”. Sőt Kornainál az eszme ma is többes számban áll, szerinte (s az ő filozófiailag doktorált főszerkesztője szerint) több „kommunista eszme” létezik. S azokat Kornai többször is elolvasta. Bizony! És amely eszmék által megdúsult az ő tudós elméje, továbbá lelkileg is gazdagodott. Ámde!!! És itt jön a roppant tanulság: a japánok csak ámultak-bámultak, amikor magának, a 80 esztendős Kornai professzornak a szájából hallották a professzor egykori benyomását: „Ha nem is első olvasásra, de később, amikor már sok mindent elolvastam és megtanultam marxista szerzők munkásságából, még egy jelenség tett rám nagy hatást. Az volt a benyomásom, hogy aki marxista, az olyan kulcsot kap a kezébe, amellyel minden zárat kinyithat”.

Ezt, bizony, tolvajkulcsnak nevezzük. Manapság pedig efféle egyetemes eszköz Kornai(ék) kezében, szívében-lelkében: az „antimarxizmus”. Míg a korai Kornai szerint a „marxizmussal” „Olyan elemzési apparátus és olyan fogalomrendszer kerül [minden káder elvtárs] birtokába, amelynek univerzális a magyarázó ereje. Legyen az történelmi esemény, gazdasági probléma vagy akár egy éppen most látott színházi előadás értékelése, a marxista kezében ott vannak az eszközök, amelyekkel az elemzési feladatot megoldhatja. Ez fölényérzetet alakít ki benne.”

Nos, pontosan ez a kulcsszó: „fölényérzet”.

Döntő kérdés: kialakulhat-e prosztó fölényérzet abban az emberben, aki legalább csöppnyi értéssel olvassa Marxot?

Továbbá: kiben alakul ki, hogyan alakul ki a primitív fölényérzet általában?

Azt tudjuk: Heller Ágnesben, Ungvári Tamásban, Németh Sándorban, Landeszman rabbiban a fajtudat révén alakul ki az obligát fölényérzet (Kertész Ákosban szintén, de nála „művészien”, „metaforikusan”), vagyis ami Helleréknél von Genhaus aus magasabbrendűségi tudat, az a szerényebb, visszafogottabb „fölényérzetű” polgárok szóhasználatában „csak” von Haus aus fölényérzet. Míg számos esetben (például Vásárhelyi Máriánál) a kettő között elmosódik a határ: border-bornír-line. Így például Almási professzort zsidó-, sváb- és kulákszármazása egyszerre tölti el kulturális (operabarát) fölényérzettel.

Moldova írja Az utolsó töltény első kötetében: „A hely, ahová a gólya lerakott minket, természetszerűleg meghatározza a sorsunkat. Aki, mint Che Guevara mondja, a szájában ezüstkanállal jött a világra, az már a startnál alig-alig behozható előnyt szerez, aki viszont egy nyomortelepen, vagy egy Isten háta mögötti tanyán született, az egy életen át magán cipeli induló helyzetének a terheit. Mindvégig megérződik rajtunk, hogy ha gyermekkorunkban nekidőltünk a falnak, egy fedő esett a fejünkre vagy egy Dante-kötet”.

Látszólag pontosan így van, ám én olyan „ezüstkanalas” professzorral is találkoztam (sőt szinte csak olyat ismerek), kinek gyermekkorában vastag, súlyos lexikon zuhant a fejére… és aztán úgy is maradt… mintha fejbe rúgta volna a ló… olyannak maradt, élete végéig.

Kornai János is fölényérzettel született, Moldova és Veress Miklós egybekovácsolt parafrázisával szólva: még le sem rakta a gólya, már volt majoritása.

Kornai is zsidó-fölényérzettel született? Vagy csupán egyszerű polgári fölénytudattal? Nem derül ki a szövegből, de nem is érdekes (ennek csak Hellerék, újabban Vásárhelyiék, illetve az antiszemiták számára lehet jelentősége), ti. Kornai professzor így fogalmaz a yokohamai egyetemen (majd a Mozgó Világban): „Tizennyolc éves voltam, amikor kezembe vettem A tőkét (német nyelven, mert akkor még nem állt rendelkezésre magyar fordítás), és legközelebbi barátommal együtt sorról sorra, igen alaposan, részletes jegyzeteket készítve áttanulmányoztuk”.

Világos. Kornai azért „vette a kezébe” A tőkét „német nyelven”, mert akkor „még nem állt rendelkezésre magyar fordítás”. Ez tökéletesen érthető. Mi egyebet tehetett volna, ha egyszer „nem állt rendelkezésre magyar fordítás”? De vajon mi közük van ehhez a japán professzoroknak? Miért kell ezt külön hangsúlyozni? Nem szólva arról, hogy a Mozgó Világot szívvel-lélekkel olvasó sznobok eleve (von Gen/Haus aus) tudják, hogy Kornai professzor is von (Gen)Haus aus művelt professzor. Tudniillik pontosan ettől buzog bennük a kollektív fölényérzet, fölénytudat. Jó, nem vagyok álnaiv, tudom, ez valójában talmi fölényérzet, s amelyet ezért Kornaiéknak folyvást erősítgetniük kell önmagukban/egymásban, már hogy a fölényérzetüknek legalább a talmisága megmaradjon: Kornai professzor már tizennyolc évesen „német nyelven” olvasta A tőkét! Bizony ám! Persze csakis azért – ne tévedjünk! – mert akkoriban „még nem állt rendelkezésre magyar fordítás”.

Ősi bölcsesség: ahány nyelvet beszélsz, annyi nyelven lehetsz hülye.

„Könyveket bújó kamasz voltam, valósággal faltam nem csak a világ szépirodalmi remekeit, hanem filozófiai és történelmi műveket is, ám 1945 előtt Marx egyetlen írását sem olvastam. Sem otthon, a jómódú polgári családban, sem az iskolában, ahol a felső középosztály fiait oktatták, nem akadt senki, aki marxista irodalmat adott volna a kezembe. Mégis egy-két évvel később már öntudatos marxistának vallottam magam.”

Mert a japánoknak ezt is tudniuk kell: Kornai professzor már kamaszként roppant művelt, a filozófiát is ismeri (Heller már „négy évesen kész filozófus”, a japánok az övük alá döfnék a seppuku-kardot, ha tudnák), Kornai „egy jómódú polgári család” sarja, a „felső középosztály fia”. Továbbá azt is tudniuk kell a japánoknak, hogy a magyar jómódú, felsőközéposztálybeli, von (Gen)Haus aus művelt családban egyetlen ember nem akadt, aki ismerte volna Marxot. Miért is? Szándékosan? Vagy véletlenül? Miért nem Marx pottyant a von Kuhstall-mauer aus művelt magyar polgár fejére, amikor nekidőlt a liberális falnak? Mi ebben a dicsőség? Mintha Kornai-Babarczy koedukált filozófiát olvasnánk a Jancsi és Juliskában: „a civilizáció legfontosabb örökségének a »merjünk gondolkodni« (kanti) parancsát tekintem, de ha nem vagyok ennyire nagyképű, azt is mondhatnám, hogy ez afféle családi örökség. Nálunk mindig mindenki fejjel ment a falnak – és minden tizedik esetben áttörte” – ám nem akadt senki, aki Hilary Putnam-irodalmat adott volna a kezeme.

Az ember nem tudja hirtelen: röhögjön-e, vagy inkább szánakozzék. A mosoly a kézenfekvő, miközben teljesen nyilvánvaló: aki ennyire sznob, az valahol, legbelül, a szívében-lelkében      konzekvensen zokog. Kornai így fogalmaz: „Mégis [kiemelés – Gy. úr] egy-két évvel később már öntudatos marxistának vallottam magam”.

Mi az, hogy „mégis”?! Éppen azért! A polgári gőg és korlátoltság talaján egyenes út vezet a „marxista” gőgig, korlátoltságig, majd vissza. Kornai ma is, Japánban is, Budapesten is az ő nagyszerű, tradicionálisan von Vermögend-Ober-Bürgerhaus aus műveltségével kérkedik.

Ja. Ungarische unterbürger Kinderidiot. Kornai ebbéli minőségében bírálja Marxot, miközben egyetlen halványkék hangot sem ért tudós kritikájának tárgyából. Erre lesznek mellbevágó példák. Legközelebb…

jav.: ... nem a kommunizmus haladja meg a liberalizmust...

jav.: És a legrongyoltabb lélek...

Mottó: „Az efféle összehasonlítgatás káros…” (Magyar Narancs)

Duru-borongók

Eörsi István írja az Egy szatíra kudarca című publicisztikájában: „Szűcs tanár úr, aki a testnevelést oktatta a Berzsenyi Dániel gimnáziumban, megparancsolta a harmadik C-seknek, hogy függeszkedjenek egy kicsit a bordásfalon. Háttal a falnak lógtunk, lábunk nem érinthette a rudat. A C osztályokba azok a fiúk jártak, vallásuktól függetlenül, akik a nürnbergi fajvédelmi törvények hatálya alá estek. 1943 ősze volt. Szűcs tanár úr gyerektől gyerekig lépdelt, minden második-harmadiknak lekent egy frászt és közben ezt üvöltötte: »Menjetek Ámerikába, a kommenisták hazájába.« Ezt a mondatot már akkor sem értettem, mert úgy tudtam, hogy a kommunisták a Szovjetunióban találhatók. Azóta tudom, hogy a Horthy-korszak hivatalos ideológiája, legalábbis a háború kezdetétől fogva, azonosította a kommunizmust és a liberalizmust. A kettőt egyébként minden fasiszta és félfasiszta országban sziámi ikreknek tekintik”.

Relativizálnak a fasiszták is. Ahelyett, hogy olvasnák a Magyar Narancsot. De nem olvassák! Szerintem ezért szaglik ki az egyébként igen pengés, szarkasztikusan fölülemelkedett Eörsi szövege mögül is némi földszintes indignáció: micsoda dolog ez, a kommunizmust és a liberalizmust sziámi ikreknek tekinteni?! Sőt Eörsi szerint nem csupán elvileg, ideológiailag káros, hanem teoretikusan is téves az „efféle összehasonlítgatás”, tudniillik a liberális Eörsi szerint nem a kommunizmus haladja a liberalizmust, hanem a liberalizmus haladja meg a feudalizmust és a kommunizmust. Márpedig ebben Eörsi István téved, vagyis a fönt idézett megbotránkozás ironikus parafrázisa így hangzik: a kommunizmust és a fasizmust minden idióta és félidióta (konzervatív és liberális) társaságban sziámi ikreknek tekintik.

A liberális Eörsinek nincs igaza. Nyilván nem úgy, mint Hellernek, Ormosnak, Kornainak, Almásinak, Faragónak, P. Szűcsnek s a többi tökfej-neofitának, ámde ő is nagyot téved, ti. itt egy egészen furcsa ideológiai paradoxon munkál, mely szerint: a liberalizmus, bizony, közeli rokona a kommunizmusnak is, a kapitalizmusnak is.

A liberális Eörsi ott téved, ahol a többi liberális (akik persze, a születetten szellemes íróval ellentétben, von Kreißsaal aus tökfejek), vagyishogy Eörsi a liberalizmust részint értéknek, részint önmagában álló történelmi, eszmei jelenségnek tekinti. Helytelenül, ugyanis a liberalizmus értelmetlen kapitalizmus nélkül (a „létező liberalizmusnak” a kapitalizmus az attribútuma), ugyanakkor a kommunizmus értelmetlen liberalizmus nélkül. Mindez teljesen világos lehet a marxi gondolat-„fejlődés” ismeretében. Azért van idézőjelben a „fejlődés” szó, mert ugyan Marx kronológiailag a liberalizmustól jutott a kommunizmusig, de Marxnál a kommunizmus – filozófiai műszóval – „megszüntetve őrzi meg” a liberalizmust, vagyis, ha szorosan vesszük: a kommunizmus nem tagadja a liberalizmust.

Akkor miért a zavar? Megmondom, azért, mert Eörsi is gyűjtőfogalomként használja a kommunizmust. Én itt leírhatom a „kommunizmus” szót minden definíció nélkül, mert ebben a topikban a dús szövegkörnyezet adja az értelmezést, a meghatározást, az viszont már nem tudható, hogy Eörsi mire gondol, amikor kommunizmusról beszél. Csak sejthető. És ez a legrosszabb!

A kommunizmus Marx eredeti szövegeit jelenti (nálam), vagy valami mást jelent (másnál), de semmiképpen sem több mindent, olykor egyszerre, illetve hol ezt, hol azt, kibogozhatatlanul, ugyanis a dolognak így már végképp semmi értelme.

Ma „A fejlett társadalmak” még a liberális Eörsi szerint sem „bírnak összhangot teremteni a technikai civilizáció, továbbá az ezt irányító és manipuláló hatalmak kozmikus méretei és az emberi dimenziók között; a fejletlen, elmaradott országokban pedig az éhhalál fenyegetése és – kevésbé végletes körülmények között – a fanatizmusok és diktatúrák gondoskodnak a formátlanságról”.

Itt a szerző nem használ markáns ideológiai gyűjtőfogalmakat („fejlett társadalmak”-ról beszél), ugyanakkor a szöveg világossá teszi: a kapitalizmus által determinált liberalizmus megszűnése szükségszerű. Hogy miért? Mert a „technikai civilizáció” jól láthatóan, érzékelhetően nő, duzzad, természetéből fakadóan: egyre „kozmikusabbá” válik, míg az „emberi természet” (szintén a lényegéből adódóan) marad olyannak, amilyen; egyébiránt Ormos Mária is ezt a gondolatot maszatolgatja, amikor arról beszél, hogy a történelem változik, míg az „emberi minőség” nem változik; s kétségtelen, nagyjából erről van szó, csak persze Eörsi szintagmája egzaktabb, értelmesebb. Míg József Attila mindezt már zseniálisan (ergo még Eörsinél is érzékletesebben) fogalmazza meg: „bemásszák lelkünket a gépek, mint aluvót a bogarak”. Nos, ha ez így van (márpedig így van), akkor a következtetés önmagát kínálja: a liberalizmus vagy gyakorlatilag is föloldódik egy jövendőbeli kommunizmusban (elméletileg ezt már Marxnál megtette), vagy az emberiség „oldóik föl” („pereg lángba”) egy jövendőbeli apokalipszisban, nirvánában. József Attila ez utóbbira „tippel” („ha már elpusztul a világ…”), továbbá: amennyiben az Úr gyermeteg „vörös farkát” leszámítjuk, Madách is a pusztulásra gondol stb., ám ami elvileg nem zárja ki, hogy Marxnak legyen igaza. Tegyük hozzá: Marx szerint sem válik az „emberi természet” „kozmikussá”, nem futhat versenyt növekedésben a „civilizációval” stb., mégis az ember (Marx szerint) képes lehet uralni a viszonyait. Egyébiránt a híresen pesszimista-marxista József Attilánál is fölfedezhető az „optimista” „marxiság”, méghozzá lényegi összefüggésben:

Ki inti le – talán a földesúr? –
a juhász vad ebét?
Gyermekkora gyermekkorunk. Velünk
nevelkedett a gép.
Kezes állat. No, szóljatok rá!
Mi tudjuk a nevét.

Ami persze nem azt jelenti, hogy a Kertész leszek, a Világosítsd föl!, az [Ős patkány terjeszt kórt…] költőjének ne volna igaza, merthogy ti. furcsa szerzet a zseni: akkor is igaza van, ha épp a homlokegyenest ellenkezőjét mondja valamely korábbi (későbbi) állításának (hiszen ezáltal zseni), míg a „liberális értelmiséginek”, a „tudósprofesszornak” akkor sincs igaza – paradoxmód –, ha szó szerint azt állítja, amit a lángelme. (Mint legutóbb bizonyítottam, Kornai szimpla Liska-epigon, a neves közgazdász Liska gondolait variálgatta egy életen át, miközben „csak” a lényegüket nem értette meg, s ezért „kozmikusak” Kornai tévedései – lesznek rá példák.)

Eörsi rámutat az idézett cikkben: „Az idei [1995-ös] szárszói konferencián nem egy szónok szidta egy pátosszal és lélegzettel a kommunizmust és a liberalizmust”.

Baj? Nem baj. Egyszerű tévedés. Baj akkor van, ha valaki tudja, hogy helytelen, amit művel, mégis csinálja, mert azt hiszi, ha ő gyakorolja a helytelenséget (ő persze mutatis mutandis), akkor az helyénvaló. Ormosék is nyilván ezért „szidják egy pátosszal és lélegzettel” a fasizmust és a kommunizmust. (Vagy a franc tudja, miért.)

Mindenesetre Eörsi így folytatja: „Csoóri Sándor egyenesen »egy felelőtlen és kifáradt liberalizmus kísértetéről« beszélt, mely »bejárja a világot az egykori kommunizmus kísértete helyett«. Megkérdezhetném persze, hogy ha kifáradt, akkor miért vállalkozik ilyen grandiózus turizmusra [jogos a kérdés, sőt tegyük hozzá: még a stilárisan pengés, filozófiailag képzett Eörsi sem veszi észre: ha a Kommunista kiáltvány első mondatának valódi értelmét vesszük, akkor Csoóri sajátmagát gúnyolja; az emberek taplók; Marx sokat citált mondatát a „kommunizmus kísértetéről” (ein Gespenst) mindenki totálisan érti félre – Gy. úr], de komoly dolgokról komoly emberekkel nem illik élcelődni. Csurka István a liberális pártokat az »Aczél-szárnyból«, tehát a létezett kommunizmusból eredezteti, és jelenlegi, rejtelmes »megbízókra« célozgat, akik azonban már nyilván nem kommunisták, hanem a – hogy finoman fejezzem ki magam – kozmopolita nyugati nagytőke ördögi képviselői. Csoóri és Csurka történelemfilozófiájának esszenciáját már tizenkét éves koromban megismertem, a bordásfalon lógva, és most érdeklődéssel lesem, miféle hírek szivárognak ki a szárszói sátorból egy új bordásfal összeeszkábálási terveiről. Aki Antall József »látszólag nemzeti rendszerét« éppen abban marasztalja el, hogy »a liberális jogállam hazugságára épül«, és ezért dörgő tapsban részesül, aki »kirobbantaná« magát a »liberális hazugságok alól«, hogy egy »erős, célra szervezett államot« alapítson, és ezt a rossz bűzű antiliberális pecsenyét poshadt antikommunista szószban tálalja fel, az Szűcs úrtól, szépemlékű tornatanáromtól csak pedagógiai módszereiben különbözik”.

Vagyis újra a „zsidókérdésnél” lyukadunk ki, így azután nyilvánvaló, Ormosék, Kálmán C. Györgyék „összehasonlítgatásai” is a „zsidókérdés” által determináltak. Pszichésen. Hogy egészen világos legyen: Ormosék azért szidják „tele pátosszal” (és tele szájjal) a definiálatlan kommunizmust, nevezik magukat definiálatlanul „antikommunistáknak” (mint Révész), olykor egészen agyament módon zsidózzák le Rákosit stb., mert fáj a lelküknek, hogy őket viszont Csoóriék zsidózzák le; ezért hát Ormosék (akik „zsidók” is, „komonisták” is) duplán igyekeznek a félelmes Szörnyet valamelyest kiengesztelni. Túl azon persze, hogy Ormosék elképesztően buta emberek, általában fogalmuk nincs arról, amiről beszélnek, s így válnak egykori „édesapjuk” (Rákosi Mátyás elvtárs) engedelmes-lelkes-dominikánus kutyáiból Eörsi „szépemlékű tornatanárának” akaratlan-dominikánus csahosaivá. És ami a legviccesebb a dologban: a fasiszta „Szűcs úrra” s az antifasiszta kommunistákra egyaránt veszettül csaholnak a pétlen „Szűcs dominik” gyáván-alázatosan vicsorgó P. Szukái. Ezért P. canes.

De most hömbörödjünk vissza (bravúros lateinerségünkből) Eörsi metaforájához, mely szerint a Csoóri-féle antiszemitizmus a „rossz bűzű antiliberális pecsenyét poshadt antikommunista szószban tálalja fel”, ezért Csoóri – írja Eörsi – „Szűcs úrtól, szépemlékű tornatanáromtól csak pedagógiai módszereiben különbözik”.

Míg jómagam, hogy Eörsi zamatos almájában is találjak kukacot, a tautologikus jelzős szerkezet helyett egyszerűen csak a „bűzös” kifejezést használom, s akkor így hangozik a megejtő parafrázis: Hellerék, Ormosék, Kornaiék, Faragóék, P. Szűcsék, Révészék a bűzös antikomonista pecsenyét poshadt antifaszista szószban tálalják föl. Rátarti kihányás útján. Annakidején hevesen (kanállal, nokedli nélkül) falták be a bűzös-komonista pörköltet (az terül ki most belőlük még bűzösebb antikomonista rókabőrként), vagyis: a különféle P. Szűcs úrnők sem különböznek a különféle pétlen Szűcs uraktól. A mai Szűcs urak is üldözik a P. Szűcs úrnőket, egyszersmind „szent hajszára szövetkeznek” velük a kommunisták, bolsevikok, „szélsőbaloldaliak” ellen, így P. Szűcsék Eörsit is elüldözték (elszenthajszolták) a Mozgó Világtól.

Kiváló ütemérzékkel.

Én láttam Eörsi utolsó tévés megjelenését, hallottam, amit mondott, tanúsíthatom, Eörsi világossá tette, bevallotta: nem neki, hanem József Attilának volt igaza. A halál előtt immár pőrén álló Eörsi István szerint a tökfej-liberálisok (Vajda, Kis János, Bauer, Vásárhelyi…) is, a hipokrita liberálisok (Faragó, P. Szűcs…) is, de főként a neofita kapitalisták (Vitányi, Vicsek), bizony, harmadrangú emberek. Nem csak intellektuálisan, hanem morálisan is. Ezt tudatta Eörsi a tévében – József Attila Vigasz című versére utalva, egykori önmagát ama „kereskedők” közé sorolva, s innen már szó szerint idézem e tisztességes író, filozófus végső vallomását: „én sem voltam bolond a vállamra venni a szegények, elesettek, kizsákmányoltak sorsát”.

Ezt mondta Eörsi István. Majd (néhány nap múlva) meghalt.

Nem csupán hallottam, láttam is mindkét költő szavait, tanúsíthatom, az arcot fényképező fotóművész tehetséges alkotó, ti. a filozófus fizikailag is, szellemileg is pontosan ilyen volt a tévében:

Illetve ilyen:

Most pedig olvassuk el az Eörsi által fölelevenített költeményt:

Ne hadd el magad, öregem,
bőröd ne bízd kereskedőre,
ki elád felhőt az egen
s a földön telket vesz belőle.
Inkább segít a kutya szőre
a teríthető betegen,
semhogy magát miértünk törje,
aki sorsunktól idegen.

Magának rág mind, aki rág,
a fogacskák azért fogannak.
S mert éhes rongy vagy, a fogát
elkoldulhatod-e a kannak?
Fázol. Hát mondd, hihetsz-e annak,
ki fűtve lakik öt szobát,
falain havas tájak vannak,
meztelen nők meg almafák?

Hihetsz-e? Szagos kis dorong
édes szivarja s míg mi morgunk,
ő langyos vízben ül s borong,
hogy óh, mi mennyire nyomorgunk!
Ha pincéjébe szenet hordunk,
egy pakli „balkánt” is kibont!
Szivére veszi terhünk, gondunk.
Vállára venni nem bolond...

Bús jószág, ne vetéld magad!
Együtt vágunk a jeges télnek.
A jégből csak lucsok fakad,
de hű társ – éhezők kísérnek.
S ha most a tyúkszemünkre lépnek,
hogy lábunk cipőnkbe dagad,
rajtad is mult. Lásd, harc az élet,
ne tékozold bizalmadat.

Rólam, ma még, nem lehetne olyan fényképet készíteni, mint Eörsiről (sajnos), noha életem végére én is megtanultam: a bizalmatlanság nem azonos azzal, hogy nem tékozoljuk a bizalmunkat.

Megismertük a Faragó Vilmosokat, P. Szűcs Juliannákat, Vásárhelyi Máriákat?

Megismertük. Innentől a bizalom kérdése szóba sem kerül.

Vagy mégis???

Számomra ma a legérdesebbek, legtanulságosabbak a közéleti kommunikációban az úgynevezett „betelefonálós” műsorok. Szerencsétlen sorsú, „a munka világába visszaterelt” rokkant, elesett, éhező, fázó, lakásaikból, hajlékaikból (sőt még a hajléktalanságukból is!) kipenderített, kitaszított, megalázott emberek „telefonálnak be” a „drága Bolgár úrnak”, a „kedves Vicsek úrnak”, az „aranyos Zsoltikámnak”… s panaszolják („bizalmukat tékozolva”), hogy romlásba dőlt az életük, miközben látják, mások is „nyomorognak” stb.; így keseregnek az emberek, végeláthatatlanul, s az újságíróktól meg is kapják a méltó „vigaszt”: Vicsekék eminensen veszik a szívükre a nyomorgók gondját-baját. „Borongnak”, ahogyan kell, olykor „tudományosan” is, politikailag is fölvilágosítván a reményvesztett szegényeket, miszerint: a „mélyszegénység” oka „az elmúlt hatvan év szocializmusa”. Továbbá a Fidesz elhibázott gazdaságpolitikája (ez plusz „vigaszt” jelent a Fideszre morcos, „baloldali érzelmű” nyomorgóknak). És ami a legbájosabb: a másik térfélen ugyanezt mondják. Ott Vámosék, Kubinyiék, Pindrochék, Csintalanék, akik szintén a Fideszt kárhoztatják, azzal a különbséggel, hogy ők hozzáteszik: nem csupán a komonizmus, hanem a komonisták is bűnösek (a régiek is, a maiak is), míg a Fidesz azért vétkes, mert „késik az elszámoltatás, na de majd, az is meglesz egyszer, bízzunk az igazság végső eljövetelében!” (s ez nyilván a „jobboldali érzelmű” nyomorgóknak plusz „vigasz”).

Így borongnak tehát, „langyos vízben” borongva, lelki vigasztalásul, Vicsekék-Vámosék. A költővel szólván: e büdös nagy durungok „édes szivarja” „szagos kis dorong”; Vicsekék a manifeszt „borongásból” élnek, s láthatóan nem is rosszul. És legrongyoltabb lélek közöttük az a maximálisan arcátlan Hajas Henrik, aki – legyen bármi a téma – soha nem mulasztja el közölni, a kamerán át belevigyorogva a „mélyszegénység” képébe: van otthon néki a garázsban három Merdzsója (két külön pótkerékkel, elektromos öngyújtóval fölszerelve), sőt a lányának is vásárolt négy terepjárót, az unokájának meg ötöt. Jut a családnak. Hajas Henrik keményen megdolgozott a gazdagságért, alig-alig képes kipihenni magát (havonta) a Bahamákon. Na most, a „betelefonálók” gyűlölik is érte. Valami egészen elbűvölő keresetlenséggel átkozzák ezt a szemétládát, szinte napi rendszerességgel sürgetik: rúgják már ki a picsába, ám aminek semmi foganatja, ugyanis pontosan ez az ATV-sen angyali perverzió: Vicsekék külön-külön ájtatos képpel borongnak a „betelefonálós” műsorokban, majd (kedd esténként) kánonban alliterálnak: Hajas Henrikkel hergelik, alázzák azokat az embereket, akik a Vicsek-féle gonoszlelkű borongók kapitalizmusának kárvallottjai.

Esküszöm, visszasírom Vásárhelyi Máriát, aki ugyan gigantikus brutalitással, de legalább „szemtől szembe” mocskolta le az eredeti magántőke-fölhalmozás kisemmizettjeit, azokat az egykori munkásokat, munkavállalókat, akik most nem tudnak (Vásárhelyiék  szerint nem akarnak) élni a kapitalizmus, a liberalizmus adta lehetőségekkel, nem alapítnak például kft.-t, hogy Magyar Bálint nékik is (jogszerűen!!!) átutalhasson filozofálásra fejenként félmilliárd forintot (osszák szét egymás közt igazságosan!), ti. a háziállatok affektusaihoz ők is értenek annyira bölcseletileg, mint Heller Ágnes, vagy éppen Almási Miklós. S még ótvaros spiclik sem voltak 1959-ben. Legalábbis nem mind.

Éljen Vásárhelyi Mária! Aki Eörsiről „mindig is tudta, hogy Valaki”, csak azt nem tudta, a mai napig nem tudja, hogy milyen valaki. Vagy tudja? Tudja, s mégis a mind jobban tollasodó borongók politikai szekerét tolja, a durungok dorongjait, „édes szivarkáit” nyálazza? Miért? Mert már maga is borongó durung? Nem tudom. Egy biztos: Vásárhelyi Mária (köz)életem egyik legnagyobb  csalódása, tartsa ő (a lelke mélyén) bármekkora „Valaki”-nek is Eörsi Istvánt.

még helyesebben: ... átkereszteli „anti-equilibrium”-má, a túlzott keresletet „szívássá”, a túlkínálatot „nyomássá”...

helyesen: ... átkereszteli „anti-equilibrium”-má...

Anti-cogitationis

Beszéljünk alliterálva! Például pondró Pubi professzorról, s még mielőtt a „pondró” minősítés indoklására térnénk, szögezzük le: Kornai Jánosnak a Mozgó Világban közölt cikke alkalmatlan a szokványos vitára, alkalmatlan arra, hogy „ütköztessük” az egyik tudós (Marx) „nézeteit” a másik tudóséval, Kornai szövege csak arra jó, hogy általa pamfletszerűen fölvázoljunk néhány borzalmas jelenséget, majd megfelelő mértékben elképedjünk rajta.

Kornai a Mozgó Világban nem Marxszal vitázik, hanem a „marxistákkal”, illetve egykori sztálinista önmagával, noha a cikk szerzője nem exsztálinistának, hanem exmarxistának, exkommunistának tekinti becses személyiségét.

Be fogom bizonyítani: Kornai nem csak, hogy sztálinista volt (soha nem értette Marxot), hanem – ami dolog lényegét illeti – ma is az (a sztálinizmus alatt itt döntően jobbágymentalitást, szellemi igénytelenséget, primitív indulatvezéreltséget értek, és persze pondróságot).

Kornai velejéig cinikus attitűdjének tökéletes lenyomata az alábbi szövegrész a cikkből, egy Japánban tartott előadói beszéd írásos változatából: „a Kaganawa Egyetem most ünnepli megalapításának 80. évfordulóját. És mivel tudomásukra jutott [ti. a yokohamai Marx-konferencia szervezőinek – Gy. úr], hogy a magyar közgazdászok idén köszöntöttek 80. születésnapom alkalmával [figyeljük csak: nem azt mondja/írja a Nagy Professzor, hogy „én is idén lettem 80 éves” stb., hanem hogy: „idén köszöntöttek 80. születésnapom alkalmával”! – Gy. úr], tehát pontosan egykorú vagyok egyetemükkel, stílusos lenne, ha előadásommal részt vennék az évforduló megünneplésében. Mivel magának a meghívásnak személyes jellege van, megengedhetőnek látszik, ha előadásom hangneme szubjektív lesz.”

„Megengedhetőnek látszik”. Ormos Máriánál ugyanez: „elég jelentéktelennek vélt”, Szabolcsi: „egyike kevéssé sikerült verseinek”, Heller: „Az én igazságom lehet abszolút igazság, hiszen megtehetem, hogy valamit, ami csak megközelítőleg ismerhető meg, egy abszolút gesztussal magamhoz ölelek a saját igazságomként”, továbbá: „véleményem szerint”, „én úgy gondolom”, „vitára bocsátom” és így tovább, a végtelenségig.

A tökéletesen vitaképtelen, mindenkor „szubjektív” „értelmiségi” jellemzői ezek a fordulatok.

De fogadjuk el: a hülye japánok meghívnak egy hülye magyart fecsegni („szubjektív hangnemű előadást” tartani) a 190 éves Marxról, azon az alapon, hogy hülyék mindahányan, és 80 évesek. Rendben van. Tegyék! Ki vagyok én, hogy ítélkezhetnék?!

Viszont a Mozgó Világ nincs nyolcvan éves, én sem vagyok nyolcvan éves (mint potenciális olvasó), Vitányi pedig már rég elmúlt nyolcvan éves (csak jól tartja magát, egészségesen él, délutánonként nagyokat szunyókál a parlamentben), vagyis elméleti (pro forma nem bulvár) folyóiratban közölni „szubjektív hangnemű” locsogást olyasmiről, ami műfajilag zárja ki a „szubjektív hangnemet”, több mint szemérmetlenség. Mozgó-világiasság. P. szűcsiség. Olyan, mintha a kabátnyitogató bácsi azt mondaná a Klauzál téren: csak a kíváncsi nőknek mutogatom itt szubjektíve az én objektív bráneremet, ám azért nem árt, ha mások is látják, mi fittyed a kabátom alatt 80 évesen! Tudniillik a mutogató-professzor bácsi is volt pubertás (mondjuk így: pubi!), olyannyira, hogy még ki sem nőtt intellektuálisan a serdülőkorból, sőt minden valószínűség szerint olyan pubertás marad élete végéig, aki ma még így vall 80 esztendős szubjektív önmagáról: „A legérzékenyebb pubertáskorban érintettek előbb a zsidókat diszkrimináló törvények, később az üldöztetés megalázó élményei, a bujkálás, a szökés, a rettegés. Amikor Budapest ostroma véget ért, hamarosan világossá vált, hogy apámat Auschwitzba deportálták, és ott megölték, legidősebb bátyám pedig nem tért vissza a munkaszolgálatból. Annyit megértettem a történelmi tanulmányaimból és személyes élményeimből, hogy a Hitler-rezsim és magyar cinkosaik sodortak bennünket a háborúba és a népirtásba”.

Tehát érzékeny Pubi közgazdász is csak annyit értett meg a világból, amennyit bármely bunkócska Arendt, Heller, Ormos, P. Szűcs képes fölfogni belőle: az emberiséget 1914-ben is, így értelemszerűen 1939-ben is az absztrakt „Gonosz” (konkrétan pedig Lenin, majd „Hitler és cinkosai”) sodorták világégésbe, gázosításba (először Yperittel, majd Ziklon-B-vel), vagyishogy ez végső soron mind-mind az elvont Gonosz műve. A kapitalizmusnak nincs hozzá köze. Míg viszont az idézett folyóiratcikk nem a Gonosz, hanem a 80 éves Pubi professzor műve, s amely írás így folytatódik: a háború után „Számos párt alakult, és én igen hamar a kommunista párt híve lettem. Az első gondolat, amely oda terelt, az volt: a kommunista párt volt az egyedüli párt, amely évtizedekig következetesen, az üldöztetés kockázatait vállalva harcolt a későbbi náci uralomnak szállást csináló, a Hitlerrel való szövetséget kikovácsoló Horthy-rezsimmel. Ők voltak a legkövetkezetesebb antifasiszták. Közöttük a helyem. Ezért csatlakoztam, és nem a társadalom szocialista átalakításának programja lelkesített, amiről akkor keveset tudtam, és amiről akkor még maguk a kommunisták sem igen beszéltek”.

És? Mi az még, „amiről keveset tudott” Kispubi professzor, illetve amiről a 80 esztendős nagypubertás bácsi sem tud gyakorlatilag semmit? Túl azon, hogy Pubi professzor lényegileg semmiről sem tudott semmit.

A kommunista párt valóban a legkövetkezetesebben volt antifasiszta, még némely zsidóknál is eltökéltebben harcolt a nyilasok ellen (vö. Moldova: A Szent Imre-induló, Eörsi: Jóbok könyve, Borda-Vágréti: A Braun-malom, stb.), már amennyiben a (magyar) zsidók harcoltak egyáltalán (vö. Kertész: Sorstalanság), míg a kommunista Ságváriék valóban harcoltak (meghaltak), miközben a kommunista pártban is voltak antiszemiták bőven. Na most, nem elsősorban ezért, de ezért is történhetett, amit egyébként Pubi professzornak látnia kellett volna már 1945-ben, ’46-ban, ’47-ben, hogy a kommunista pártba nem csak az üldözött pubertás zsidók, hanem az őket üldöző „kisnyilasok” is csőstül özönlöttek (sőt „nagynyilasok” is, pl. Bosnyák Zoltán), majd ahol azután ezek az emberek rétegesen helyezkedtek el. Mint közös üldözők. A közös üldözöttekkel szemben. Pontosabban: fölöttük. Ugyanis az történt, hogy azok az üldözött zsidók (s az őket üldöző nyilasok), akik arra számítottak 1944-45-ben, hogy szovjet megszállás alatt marad az ország, az Andrássy út 60. alatti épület földszinti, emeleti helyiségeiben helyezkedetek el, míg viszont más üldözött zsidók (s nyilas üldözőik), akik annyiban voltak „mások”, hogy ők Amerikában bíztak, a székház szuterénhelyiségeiben rendezkedtek be a maguk relatív kénye szerint. És mint ismeretes, a szovjetbarát üldözöttek (s egykori üldözőik) időnként le-lejárogattak meg-megkínozgatni az Amerika-orientált üldözötteket s egykori (főként „nagynyilas”) üldözőiket. Ez így történt.

A kommunista párt valóban „következetesen harcolt a fasiszták ellen”, viszont nem a zsidóbarátsága okán (a pártban mozogtak filoszemiták is, antiszemiták is), hanem döntően azért, mert politikai riválisai voltak a fasisztáknak, a két párt egyazon szociális forrásból igyekezett munkáslelkeket kihalászni a mozgalom számára. A sokszor nyílt, utcai verekedésig menő ellenségeskedésnek ez volt az alapvető oka, s nem annyira az ideológiai különbség, még kevésbé valamifajta humanista filoszemitizmus; az is jelen volt nyilván, ám a politikai harc elsődleges oka értelemszerűen politikai.

S mindezt legalább utólag illenék tudnia Pubi professzornak. Persze lehetséges, hogy Pubi professzor is tudja, akkor viszont (ha tudja) a magyar átlagolvasót nem illenék túl hülyének nézni, ha már a yokohamai Marx-konferencia minden résztvevőjét (plusz P. Szűcs Juliannát) joggal tekinti a 80 éves tudós az adott témában félrevezethetőnek: tájékozatlannak vagy/és ostobának. Mondom, abban az esetben, ha egyáltalán tudja a professzor, hogy miről fecseg „szubjektíven”.

Nagyon fontos, akár mottó is lehet: a „szubjektív” fogalma nem azonos a hülyével: a leegyszerűsítővel, prosztóval, primitívvel – már persze abban az esetben (nem győzöm ismételni), ha Pubi professzor amúgy ismeri a fentebb leírt tényeket. Ha ugyanis nem ismeri, akkor tudatlan-hülye a professzor. Dacára annak, hogy 1945-ben ő is járni kezdett a kommunistákhoz. És mi történt, amikor Pubi profpalánta járni kezdett a kommunisták előadásaira? „Amikor járni kezdtem a kommunista vezetésű ifjúsági mozgalom gyűléseire és előadásaira, hozzáláttam a párt által kiadott brosúrák olvasásához. Rokonszenvessé vált a szememben a párt ideológiája, meggyőzőnek tűntek a szocialista eszmék. Így jutottam el alig egy évvel a felszabadulás után Marxhoz. Tizennyolc éves voltam, amikor kezembe vettem A tőkét (német nyelven, mert akkor még nem állt rendelkezésre magyar fordítás), és legközelebbi barátommal együtt sorról sorra, igen alaposan, részletes jegyzeteket készítve áttanulmányoztuk.

Itt megállok egy pillanatra, hogy felhívjam a figyelmet az időbeni sorrendre”.

Én is megállok itt egy pillanatra (a jószándékú szövegidézésben), hogy újra fölhívjam a figyelmet kedves ceterum censeómra, illetve ama tipikus professzori pökhendiségre, mely szerint a tudós professzor hosszan, szájbarágósan fecseg valamiről, majd, dedósnak nézvén az olvasót, „fölhívja a figyelmet”. Arra, amiről éppen beszél. „Nekem, az ifjú könyvmolynak nem az intellektuális élmény adta az első, indító lökést Marx felé, hanem előbb jött a politikai közeledés, a bekapcsolódás a kommunista párt tevékenységébe, és azután a könyv, a marxi mű olvasásának hatása”.

Valóban?! Ki gondolta volna! Ekkora nota benét magam sem láttam, megmondom őszintén! Egyébiránt Kornainak semmihez sem adta „intellektuális élmény az első, indító lökést”. Kornainak nincs „intellektuális élménye”. Kornai nem intellektus. Kornai szimpla elmeiparos, szellemi kötött-foglalkozású beosztott dolgozó, kvázi értelmiségi szakmunkás.

Liska Tibor az intellektus! És pontosan (illetve fogalmazzunk visszafogottabban: jobbára) azért, mert a manus szakasztott antiprofesszor. A professzor (általában) közhelyeket variál, szofisztikál, valaminő szakzsargonban hadovál, s már ettől engedelmesen vágódik hasra a jámbor olvasó. Attól pedig végképp, ha a professzor (olykor, fényes kedve szerint) mintegy „originalitássá” fokozódik. Például amikor Heller „affektusok”-at emleget, mialatt a zsírsertések szégyenkezéséről „filozofál”, vagy például amikor Kornai a gazdasági egyensúlytalanságot, egyensúlyhiányt átkereszteli „anti-equilibrium”-nak, a túlzott keresletet „szívásnak”, a túlkínálatot „nyomásnak”, miközben eltökélten cifrázza a bődületes banalitásokat; ám: az Almási professzorok, Travin professzorok éppen ettől vetnek hatalmas lelki hátasokat, és pontosan ez a dolog lényege, mármint hogy: nagy, eredeti tudósnak, intellektusnak képzelje a kicsinke szokvány-porofesszort mindenki. Hosszan citálhatnám az Antioroszlánból a Kornai nyelvi leleményein, terminológiai ügyességein sármosan gúnyolódó sorokat, de nem teszem, ugyanis tökéletesen elegendő, ha bizonyságul a legilletékesebb – Kornai János – Liskát „oktatgató”, tipikusan professzori szavait idézem: „Szeretném észrevételeimet aránylag kevés, de – nézeteim szerint – fontos kérdésre összpontosítani. Nem vettem át Liska Tibor terminológiáját. Ehelyett a közgazdasági köznyelv szokványos kifejezéseit használom. Nem törekszem újszerűségre; megjegyzéseim számos ponton hasonlítanak másokéihoz; sok kérdésben megegyeznek mások megállapításaival”.

Igen, csakhogy a Liska-filozófiának épp ez a lényege: igyekszik „túllépni” a „szokványos” gondolkodásmódon (s terminológián), „túllépni” az „értelemig és tovább”, míg a szokvány-professzor arra nagyon büszke ugyebár, hogy ő viszont „nem törekszik újszerűségre”, inkább „e mai kocsmában” jobbágyésszel „adja ocsmány módon a szolga ostobát”: „a közgazdasági köznyelv szokványos kifejezéseit használom”.

Persze. De csakis abban az esetben, ha legalább megijednie sikerül attól, ami valóban újszerű; s ha ez sikerült a professzornak, úgy az „anti-equilibrium”-ból, a „szívásból-nyomásból” ügyesen visszasomfordál a peckes-professzori tuti-szokványosságba. S ami azt jelenti értelemszerűen, hogy még hazudik is a professzor.

Fentebb ígértem, bizonyítani fogom: Kornai János pondró.

Tudni kell: a professzori hernyóság, szimplaság, gyávaság egyik legjellemzőbb megnyilvánulási formája e szokványos szellemi fúrólyuk: „nézetem szerint fontos”. Ugyanis Pondró professzor még annyit sem tud, hogy lényeges-e, amit állít, vagy sem. „Úgy gondolja”, hogy fontos.

Nézete, véleménye mindenkinek lehet. Ahhoz nincs szükség intellektusra.

A „nézetem szerint”, a „megítélésem szerint”, a „meglátásom szerint” szintagma (legyünk stílszerűek!) azért ökonomikus, mert kettős hasznot hajt, extraprofitot termel. Mindenekelőtt jelzi, mennyire, de mennyire szerény a professzor úr (pedig hát, néki már igencsak volna mire büszkének lennie!), illetve nem válik élből nevetségessé a professzor, ha bakot lő, hiszen ő csak a „véleményét vázolta” „aránylag röviden”, s amely nézet „nyugodtan vitatható, sőt vitatni is kell!” és így tovább és így tovább.

Csak egyetlen professzort mutassanak, aki így kezdi a szövegét: „az alábbi a bizonyított igazság…”! Miközben persze mindegyre „abszolút igazságokat” igyekeznek előállítani, elővezetni. Szerényen. Például, ha valaki azt közli, ő „antimarxista”, akkor ezzel voltaképpen két dolgot állít. Direktben, hogy ez az ő „saját véleménye Marxról, lehet rajta polemizálni stb.”, miközben – sunyin – azt állítja, tételezi, hogy: az „antimarxizmus” (a kategorikus „anti”-ság okán) abszolút igazság.

De egyelőre térjünk vissza oda, ahol Kornai professzor elkezdte az ő szokványosan anti-equilibriumos professzori nagytudományát: „Nem azzal kezdtem, hogy különböző eszmeáramlatok, közgazdasági vagy filozófiai iskolák közt válogatva választottam Marxot”.

Nos, ezt igen helyesen tette a professzor úr, ugyanis, ha valakit nem lehet „választani”, akkor az éppen Marx doktor (plusz József Attila, s még vannak egyen-ketten, Liska is ilyen). Hanem? Akkor mi a teendő Marxszal? Specifikusan. Megmondom: Marxot „csak” olvasni lehet. Egyébként olvasni nem szégyen, s ezt a professzor úr nyolcvanéves koráig sem tanulta meg; 2008-ban kelt az idézett vallomás, mely szerint a Mozgó Világ szerzője „nem azzal kezdte”.

Hanem? Mivel kezdte a professzor úr, mivel kezdődött a dolog?

„Azzal kezdődött, hogy különböző politikai mozgalmak, pártok és ideológiák közül választottam magamnak pártot, és a kommunista párt tette az asztalomra Marx munkáit”.

Az én „asztalomra” Botyánszki Doriska néni tette le „Marx munkáit”. Miközben nem tudtam (nem is érdekelt!), hogy Doriska néni kommunista-e vagy sem, Doriska néni könyvtáros néni volt, ebbéli szerény minőségében odalépett a könyvtár könyvespolcához, leemelte a könyvet, és már lehetett is olvasni. Nem szégyen az! Egyébként számomra az olvasás mindig is csak olvasás volt. Soha nem elvi alapon, nem származástanilag (von Haus aus) olvastam. Így ugyanis buta maradtam volna. Genetikusan. Mint például szegény Gerő András, aki a múltkor azt mondta a tévében (amit pl. Kertész Ákos is, csak a dolog fejetetején ítélkezvén), hogy az orosz nép genetikusan terrorista. Például (Gerő így mondta) „Lenin bátyja” (aki ilyen értelemben szuperterrorista, mert egyszerre van orosz és bolsevik alávalóság a génjeiben), továbbá: a szerbek is hagyományosan terroristák (mondotta Gerő az „antirasszista, liberális” ATV-ben). És mindez nagyon jó, a magyarra nézve, hiszen lám, nem gyilkos ruszki-bolsevik vér csörgedez a magyar ereiben, ám ugyanakkor nem is annyira jó (utalt rá Gerő), mert pl. „Rákosi, Kádár ellen soha nem kíséreltek meg merényletet”. Szögezzük le alliterálva: Gerő genetikusan (de)generált (von Bürgerhaus aus buta), nem tudta a tévében eldönteni, jó-e az nekünk, hogy a magyar genetikusan alattvaló (nem terrorista), vagy nem annyira jó, így azután Gerő (történészként) csak a tényt rögzítette: a magyar nem terrorista, ezért volt szamárság Kecskeméten a hagyományőrzőktől elkobozni a huszárfringiát. Mert a magyar huszár szablya nélkül nem magyar huszár. Gerő (történészként) a tényt rögzítette: a magyarember nem olyan, mint „Lenin bátyja”, a magyar soha nem ölt uralkodót.

Nem hát. Csak „agyonszurdalta” a királynét. Hátulról. Legalábbis Katona József szerint. Ámde nem Gerő történész szerint. Ti. a magyar genetikusan fortélyos: a királynét megölni nem kell félnetek… Tisza Pistát sem kell félnetek. És már csak azért sem, mert Tisza Pista geszti bolond volt, nem „kuglifej”. Ezért őt akár négyszer is…

Nem győzöm ismételni: ezek az emberek olyannyira buták, miként a segg. És nem (mindenesetben), mint a főd. Mi a különbség? A seggbuta embert a pszichológiatudomány „szalondebilnek” nevezi, míg fődbuta az a Bőndörös elvtárs, aki politikailag minden korban a legmegbízhatóbb tovarisnak minősül, például a mai Fidesz-frakcióban is van belőlük bőven. Kornai szalondebil (plusz pondró), van egy Széchenyi-díja, két Akadémiai Díja, elnyerte a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztje a csillaggal kitüntetést, a Magyar Köztársasági Érdemrend nagykeresztjét, s amely fölött már csak „nagykereszt lánccal” valagrend-fokozat létezik, ám azt magyar ember nem kaphatja meg, csak valami őexcellenciája, így bízvást elmondható: Kornai professzor a legvastagabban ordózott közéleti cápa a halpiacon. Ahogy Faragó Vilmos mondaná: okosabb, mint az egész ország együttvéve, vagy ahogyan Ungvári professzor mondaná: „írt 40 könyvet”, például „A gazdasági szerkezetek matematikai tervezéséről” 1965-ben, ámde! – teszem én hozzá – 2008-ban (s ezért seggbuta, nem pedig fődbuta a professzor) egyetlen épkézláb mondat„szerkezetet” sem sikerült „megterveznie” arról a Marxról, akiről önként s dalolva hadovált nagyokat a japánoknak, a Mozgó Világ olvasóinak, és ott is, itt is az ő nagyméltóságú (nyolcvanadik) születésnapját önmegünnepelendő.

Mint tudjuk, a nagyméltóságú (80-on inneni és túli) tudósemberek obligátmód (egymást oda-vissza nyálazgatva) hamisítják a tényeket (vs. nem ismerik azokat). Egy akadémiai orgánumon egy -vb- szignójú méltatóember így méltatja Kornai akadémikus oroszországi méltatását: „A méltatások nem előzmény nélküliek: két évvel ezelőtt Kornai János A gondolat erejével című önéletrajzáról, amely akkor jelent meg orosz nyelven, Dmitrij Travin politológus írt recenziót, amelyet maga Kornai professzor is a munkássága által keltett reakciók közül az legérdekesebbnek minősített az mta.hu kérdésére válaszolva. Ebben az orosz szerző a marxizmustól induló magyar közgazdászt a »szocializmus sírásójának« nevezte. Utalt arra, hogy Kornai János már akkor – az 1956-os magyar forradalom előtt – szakított a marxizmussal, amikor a kor közép-európai értelmiségének többsége még hitt a szocialista rendszer megreformálásának lehetőségében. Travin megfogalmazása szerint Kornai már akkor meg tudta magyarázni a szocialista gazdaság valóságos működési mechanizmusát, amikor a »szovjet politikai gazdaságtan kutatói mindenféle mágikus ráolvasások formájában csak imitálták a tudományos tevékenységet.« A magyar közgazdász nem csak felismerte, hanem be is mutatta a hipercentralizált gazdasági rendszer működésképtelenségét. […] A szocialista gazdaság valóságos működésének elemzéséből adódott a következtetés: a szocializmus megreformálhatatlan. Azzal viszont magának Kornainak is szembesülnie kellett, hogy akkor nem tudta leírni, miként »lehet az egypártrendszerből eljutni a többpártrendszerbe, a szocializmusból a valódi piacgazdaságba, a kapitalizmusba«.”

De nem szembesült vele. Nemcsak Kornai. Senki. És éppen ezért tüntették ki a senkik a senkit pl. Leontief-éremmel.

Kornai ma sem tud leírni semmi érdemit.

Vagyis három megjegyzés a fenti idézethez, illetve abból kettő kérdés: ami ma van, az vajon micsoda? Ez volna a „valódi piacgazdaság”? Ez? Ahová „eljutottunk”? Mert, ha igen, akkor viszont Almási akadémikusnak nincs igaza, szerinte ugyanis ez nem a „valódi piacgazdaság”, hanem ez a „vadkap.” (Almási professzor ilyen jópofa professzor: azt írja a Mozgó Világban, hogy: vadkap.). Másik kérdés: van-e Kornai professzornak olyan könyve, amelyben elolvasható, „miként lehet az egypártrendszerből eljutni a többpártrendszerbe, onnan a fülkeforradalomba s onnan megint a többpártrendszerbe, illetve miként lehet a szocializmusból eljutni a vadkap.-ba, majd onnan a valódi kapitalizmusba”? Mert Almási professzor szerint egyszerű a dolog, szerinte néhány fiatal csávó Amerikában innovál, azután „beng”, újra dübörög a „termelő kapitalizmus”. Esküszöm, ezt mondta a tévében (Juszt László meg boldogan vigyorgott hozzá, ti. neki is ennyi az egész: beng), s persze lehet, hogy tökéletesen igazuk van, csak azt nem tudom, hol olvasható mindennek a matematikailag tervezett közgazdasági aritmetikája?

A harmadik pedig már egy par excellence megjegyzés: Dmitrij Travin vagy hamisít, vagy tudatlan. Ugyanis egyszerűen nem igaz, amit állít: „A magyar közgazdász nem csak felismerte, hanem be is mutatta a hipercentralizált gazdasági rendszer működésképtelenségét. Kornai János egyértelművé tette annak a jelenségnek a tarthatatlanságát, hogy a szocialista állam nem engedi csődbe jutni vállalatait. Inkább költségvetési pénzekkel fedezi a veszteségeket még a legkevésbé hatékony gazdálkodást folytatók esetében is. Létrejön az a jelenség, amelyet a Hiány c. könyv a költségvetési korlát puhaságának nevezett.”

Ezt Kornai nem „felismerte”, hanem olvasta. Kornai még nagyban „lázadozva” verte habosra a komonista nyálat a Szabad Népnél, amikor Liska Tibor a Közgazdasági Szemle hasábjain már valóban egyértelművé tette „a valuta konvertibilitásának” („keménységének-piuhaságának”), illetve a „tervutasításos rendszer szabályozott piacgazdálkodáson alapuló rendszerrel való felváltásának szükségességét”. Sajnos ez is tény.

Randa kuglifej.

Persze nem csak Liska, Máriás, Kopátsy, Péter György (A gazdaságosság jelentőségéről és szerepéről a népgazdaság tervszerű irányításában), hanem Erdős Péter is „csúnya tojásfej”, és még sokan mások, például Nagy Tamás (A tőke fordítója), iszonyúan pocsék emberek, ám valójában ők az úttörő, vezető reformista kuglifejek.

Míg Kornai 1954-ben is szép. Rendes magyar arc:

Ami szép, az szép.

Elismerem, mindez lehet esztétikai ízlés kérdése, így aztán maradok is inkább a tényeknél: a közgazdasági gondolkodás reformja nem Kornaitól számítódik! Hanem Sztálin halálától, méghozzá egy csapásra, varázsütésszerűen, s ami azt jelenti logikusan, hogy jóval Sztálin halála előtt (mondom, amikor Kornai még buzgón verdeste a csúnya kuglinyálat) már léteztek olyan szellemi műhelyek, melyekből azután gejzírként tört erő a közgazdasági reform, illetve annak számos orgánuma, pl. a Közgazdasági Szemle. Tehát, Kornai vagy olvasta Liskáék cikkét (A gazdaságosság és a nemzetközi munkamegosztás), vagy nem olvasta. Ha nem olvasta, akkor ugye (1956 táján) néki is sikerült föltalálnia a markcista csőben a reformista lyukat. S hogy olvasta-e vagy sem, nem tudom, akkoriban én még jószerivel nem is éltem. Gyanítom, hogy olvasta, s ilyen értelemben Kornai Liskáék követője (nem úttörője), miközben a Tudományos Akadémia -vb- szignójú munkatársa minden kritikai, egyértelműsítő, pontosító megjegyzés nélkül hivatkozik arra a Dmitrij Travin politológusra, aki szerint „Kornai János már az 1956-os magyar forradalom előtt szakított a marxizmussal”. Míg a Wikipédia – akadémiai forrásokra és magára Kornaira hivatkozva – így fogalmaz: „1956-ban végleg szakított a marxizmussal”. Na most, a „marxizmussal” lehet, hogy „végleg” szakított (noha a mai napig nem tudja, mi a marxizmus – erre lesznek példák), csak viszont a „szocialista tervgazdálkodással” nem szakított, tudniillik még 1957-ben is „csupán” a „túlzott központosítást” kárhoztatja.

Ne legyen félreértés, nem lekicsinylésképpen mondom, értő elemzők „radikális kritikának” minősítik Kornai könyvét, ám a tény az tény: „a rendszer túlcentralizált, utasításos, bürokratikus jellegének” mégoly „radikális kritikája” sem azonos a szocialista gazdálkodás (a „marxizmus”) elvetésével.

A Leontief-éremmel díjazott akadémikusprofesszor a Mozgó Világban így fogalmaz: „A nagy történelmi élmények – az országunkat feldúló háború, a holokauszt, a náci uralom alóli felszabadulás, a kommunista párt és vele a szocialista rendszer uralomra kerülése, az 1956-os magyar forradalom és annak leverése… – mélyreható benyomást tettek gondolkodásomra”.

Tehát – Kornai immár saját szavai szerint – a „marxizmusra” vonatkozó első (pró) „mélyreható benyomást” a „kommunista párt” (nota bene nem a Marx-szövegek, hanem a „a szocialista rendszer uralomra kerülése”), míg a második (kontra) „mélyreható benyomást” az „1956-os magyar forradalom és annak leverése” tette e Nagy Magyararcú, Magyar Nagyarcú Intellektusra. Mert ő már a forradalom előtt tudta, hogy lesz forradalom. Míg P. Szűcs Julianna a forradalom után is úgy tudta, hogy ellenforradalom volt a forradalom, majd Ormos Máriától (Pozsgay tolmácsolásával) tudta meg, hogy nem ellenforradalom, hanem népfölkelés volt a forradalom, Ormos pedig Vas Zoltántól értesült róla: sem nem forradalom, sem nem ellenforradalom, sem nem népfölkelés, sőt tulajdonképpen nem is volt, hanem lesz: „a nemzet ünnepe”.

Nos, egyelőre ennyit az akadémikusprofesszorok és orgánumaik pondró-hitelességéről. Illetve még annyit, hogy egészen világos legyen: ha az első („kommunista”) „benyomás” után a második („antimarxista”) „benyomás” 1956 leverése után érte a professzort, akkor a professzor nem lehetett az 1954-ben publikáló antisztálinista Liska Tibor közgazdasági orákuluma, hanem csakis fordítva történhetett. 

Jancsik és Juliskák

Ormos Mária szerint „a világon senki sem hitte még 1917 elején sem, hogy a nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélt Leninnek Európa legelmaradottabb országában sikerülhet végrehajtania egy olyan rendszerváltást, amelyet a proletariátussal alig rendelkező országban »proletárforradalomnak« mer elnevezni”.

Lenin vakmerő. Mint a cigány lova. Vagyis Lenin ostoba, mert „»proletárforradalomnak« merte elnevezni” az „olyan rendszerváltást”, amelyet (a „nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélt” forradalmárként) „sikerült végrehajtania”.

Az igaz ugyan, hogy nem Lenin hajtotta végre a „rendszerváltást” (amelyet egyébként a következetesen relativizáló antikomonisták „puccs”-nak neveznek), Lenin (egyik) szervezője volt a fölkelésnek, nem végrehajtója, de ez most nem érdekes, nem vitatkozom rajta. Ha a Pulitzer-bizottság szerint a tudósakadémikus a szervezést (egy nem létező) „forgatókönyv” végrehajtásának „meri nevezni”, akkor a Pulitzer-bizottságnak igaza van: a tudós szerző már csak e tudós bátorságáért is emlékdíjat érdemel. Míg Lenin buta ember volt. Nem gondolt arra, hogy majd Ormos Mária és P. Szűcs Julianna, e két szikrázó (női) elme, simán lebuktatja őt a Mozgó Világban, ha olyasmit merészel tenni, ami már teljességgel tűrhetetlen. „Proletárforradalomnak” „elnevezni” a „rendszerváltást”? Kérem, ez már valóban túlmegy minden pofátlanságon! Ráadásul „a világon senki sem hitte”, hogy Leninnek „sikerül végrehajtania a rendszerváltást”, bizony, ezt senki sem hitte! S amely tény nem a „világ” „senki”-jeit, hanem Lenint degradálja értelemszerűen. Ceterum censeo, itt egy nyelvi paradoxon munkál: a történész nem azért történész, hogy történészi, hanem azért, hogy történelmi tényekről beszéljen. Ormos Máriát is megzavarták a különféle szótoldalékok, képzők, ragok, ilyesmik, ezért keveri a történelmet a történészi okoskodással, fontoskodással. Attól még nem ész valaki, hogy történész, mondom, itt pusztán nyelvi furcsaságról van szó, ha az ember túl sokat gondol mögé (önmagáról), kicsinyesen nagyképű lesz tőle, s könnyen nevetségessé válik.

Tehát. Ha még 1917 elején sem hitte senki a világon, hogy Oroszországban lehet „rendszerváltást végrehajtani”, akkor az éppen nem azt jelenti (a történések tükrében), hogy mindenki okos (a világon), egyedül Lenin a hülye, hanem pontosan fordítva. Sőt Ormos szerint Lenin a hülyénél is hülyébb, mert ugyan ő volt az oroszországi fölkelés első számú ideológusa, vezetője, főszervezője, viszont: a fölkelés „rendszerváltás” volt, nem pedig „proletárforradalom”.

Miért nem volt „proletárforradalom”?

Mert Ormos Mária és P. Szűcs Julianna (továbbá a világ összes valakije) tagadja, hogy „proletárforradalom” lett volna a „rendszerváltás”. Illetve nemcsak tagadják, indokolják is: Oroszország „proletariátussal alig rendelkező ország”, ezért ott eleve nem lehet proletárforradalom.

Faragó elvtárs, te érted ezt? Biztosan érted, hisz’ ezeket az embereket kajálod immár évtizedek óta hatalmas neofita étvággyal; mert ezek az emberek, ugye, külön-külön is okosabbak, mint mi mindahányan együttvéve.

Tény: Oroszország lakosságának töredéke rendelkezett (itt jó a kifejezés) a lakosság túlnyomó többségének munkaerejével. Vagyis tény: Oroszország (ha a számosságot tekintjük) szinte csak proletárokkal „rendelkezett”.

Miért állítja mégis a történész, hogy Oroszország „alig rendelkezett” proletariátussal? Azért, mert nem tudja, hogy a „proletár” szó nem munkást, hanem bérmunkást jelent (nem ugyanaz a kettő), vagyis: a „proletariátus” nem a munkások számbeli összességét, hanem egy társadalmi osztályt jelölő történelemfilozófiai kifejezés. A proletariátus azon bérmunkások absztrakt csoportja, melynek konkrét tagjai nem rendelkeznek, hanem dolgoznak a termelőeszközökkel. Tehát a szó történelemfilozófiai (s nem történészi) értelmében a paraszt is proletár (ezt Lenin számtalanszor hangsúlyozza), sőt adott politikai, történelmi vonatkozásban a „kispolgár” is lehet proletár (Lenin ezt is számtalanszor hangsúlyozza), noha a kispolgár rendelkezik termelőeszközökkel. Vagyis: a történész fatálisan érti félre Majakovszkijt. Mert Ormos Mária szerint az a proletár, aki par excellence öntőmunkás, keményen, bőrkötényben áll a kokilla-vártán, parázsló szemekkel, öntudatosan tekint a kommunista jövőbe, s – ami a legfontosabb! – Iván Kozirevnek hívják. Mert, ha nem Iván Kozirevnek hívják (minimum!), akkor egyszerűen nem lehet proletár. Ismétlem: ezt Ormos Mária nem Majakovszkijtól, hanem Zsdánovtól tanulta (a kettő megint csak nem ugyanaz).

Lenin több helyütt használja szinonimákként a „munkás” és a „proletár” szavakat, ez igaz, de csak a szavakat, ti. a fogalmakat nem keveri! Lenin tudta: más a politikai röpirat, más a dekrétum, s megint más a teoretikus elemzés, történészi okfejtés kontextusa.

Lenin 1917. október 26-án (november 8-án) írja: „a forradalom bebizonyította és megmutatta, mennyire fontos a földkérdés világos fölvetése. A fegyveres fölkelésnek, az októberi forradalomnak a kitörése világosan bizonyítja, hogy a földet át kell adni a parasztok kezébe”.

Hol van itt szó „proletárforradalomról”? Mi bizonyítja, hogy Lenin doktriner proli-soviniszta, egyáltalán, hogy definíciós bogarászással foglakozott volna?

Lenin részint értelmes értelmiségi (nem akadémikus történész), részint gyakorlati kérdésekkel foglalkozó forradalmár: „A földesúri földtulajdon azonnal minden megváltás nélkül megszűnik”.

Megszűnik. Hol? Proletárforradalomban? Nem proletárforradalomban? Lenin szerint ganz egal. Magyarul: всё равно.

„Oroszországban a szegényparasztság képes támogatni a munkásosztály által vezetett forradalmat, de nem képes most [1918-ban] komoly forradalmi háborút kezdeni. Végzetes hiba lenne, ha ezeket az objektív osztályerőviszonyokat a szóban forgó kérdésben figyelmen kívül hagynók”.

Ormos Mária „végzetes hibát” követ el? Nem. Még arra sem képes, hogy hibázzon. Összevissza beszél. Azt állítja, hogy Oroszország „Európa legelmaradottabb országa”, ezért az oroszországi forradalmat csak a jelentéktelen Lenin „meri »proletárforradalomnak« elnevezni”, hiszen logikus: a „proletárforradalom” magasabb minőség, azt elmaradott országban nem lehet „végrehajtani”, míg viszont polgári forradalmat lehet. Ti. Oroszország éppen attól „Európa legelmaradottabb országa”, hogy „proletariátussal alig rendelkezik”, ugyanakkor telis-tele van polgári liberális forradalmárral, olyan polgárokkal, akik 1905-ben, 1917-ben (kétszer is) polgári demokratikus forradalmat „hajtottak végre”, s azt – értelemszerűen – polgári demokratikus forradalomnak merték elnevezni. Plusz volt „forgatókönyvük”. Illetve ez már nem is „merés” kérdése volt; joggal nevezték polgárinak a forradalmat, hisz’ az „elmaradott ország” épp attól elmaradott ugyebár, hogy dugig van olyan tudós-liberális polgári elmével, mint amilyen például Ormos Mária. És P. Szűcs Julianna.

Hadd kérdezzem meg: mi a polgári lóbánatot akartak közölni e polgári hölgyek a polgári Mozgó Világban? Túl azon persze, hogy ingerenciájuk támadt öklendezni egy kissé, nagynői kedvük gerjedt hercigen elátkozni a gonosz Lenint. Jó, értem én ezt, csupán azt nem tudom, melyik férfielme mondhatott nékik valami efféle marhaságot (Vitányi?, Faragó?, Révész?, Vajda?, Kornai?), s amit azután a hölgyek ügyesen tovább habartak okos kis fakanalukkal (von Küche aus): „a világon senki sem hitte még 1917 elején sem, hogy a nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélt Leninnek Európa legelmaradottabb országában sikerülhet végrehajtania egy olyan rendszerváltást, amelyet a proletariátussal alig rendelkező országban »proletárforradalomnak« mer elnevezni”.

Kerenszkijt ki tartotta jelentős forradalmárnak a „nemzetközi terepen”? Lvov herceget ki ismerte? Maximilien de Robespierre-t? Mondjuk, legalább Franciaországban, legalább az arrasi akadémia, a Jakobinus klub falain túl? Napóleont ki ismerte korábban? Ki tartotta „jelentős” teoretikusnak? Azt sem tudták, bazdmeg, hogy létezik. Hobbes, Hume, Rousseau, Voltaire jelentőségét ismerték, elismerték az olvasó emberek, viszont (1) nevezettek nem voltak forradalmárok, (2) az 1789-es párizsi fölkelés (egyébként szintén nem létező) „forgatókönyvére” e jelentékeny filozófusoknak közvetlenül semmi befolyásuk nem volt.

Ormos Máriáék összevissza keverik a „szobatudóst” a „forradalmárral”, továbbá nem tudják, hogy a „nemzetközi terepen elég jelentéktelen” szintagma már önmagában véve is marhaság. Nem létező dolog. Tehát Ormos Mária vagy nem tudja, mi a különbség a „jelentőség” és az „ismertség” szavak között, vagy pedig tudja, csak hát ő is egy Pulitzer-díjas giliszta (illetve stiliszta – ne tévedjünk, gyerekek, nem ugyanaz!); Ormos netán szándékosan keveri a „jelentőség” és az „ismertség” fogalmakat? Nem hiszem. Annyi esze nincs. Mondjuk így: zsigerileg „szándékosan”!

Ormos Máriáék a hazai és „nemzetközi terepen” egymást teszik ismertté, egymásra hivatkoznak, egymást tüntetik ki, dotálják, pénzelik stb., majd az így kialakított – talmi – ismertséget ügyesen általános elismertségnek, vagyis jelentékenységnek tüntetik föl. Mely „logikából” (presztízskufárkodásból) már valóban levezethető, hogy Lenin „jelentéktelen” ember, amennyiben a „nemzetközi terepen jelentékeny” Bernsteinek, Kautskyk jelentéktelennek tartották. Márpedig annak tartották, ugyanis megvolt rá a személyes okuk. Tudniillik nem Kautsky „hajtott végre rendszerváltást Európa legelmaradottabb országában” (Kautsky sokkal jelentékenyebb tudós-forradalmár annál, minthogy forradalmat csináljon), hanem amikor már megtörtént az átalakulás, na, akkor azt már Kautsky is fensőbbségesen megítélte. Nota bene nem elemezte, nem bírálta, hanem csak harmadosztályú absztrakciók, dogmák alapján vélelmezett egy általa nyilvánvalóan nem ismert konkrét történelmi szituációt. Ezért tartotta magát jelentékenynek! Miként P. Szűcs Julianna is jelentősnek tartja önmagát (s persze minden hasonszőrű falkatársát), miközben a nyilvánvaló zsenit jelentéktelennek „véli”. Az ész megáll, komolyan mondom, illetve, ha nem Babarczy Eszter klasszikusan szakszerű szavait respektálnám, hanem Nagy Feró bölcseleti axiómáját venném figyelembe, akkor így fogalmaznék: „eszem, faszom megáll”!

A jelentékenység nem az ismertségből, s különösen nem a falka-ismertségből következik. Az számít jelentékeny embernek (például), aki (történész akadémikus létére) képes legalább egyetlen olyan mondatot megfogalmazni, amelyben nincsen minimum négy-öt egészen elképesztő baromság összezsúfolva.

A puszta ismertséget ki lehet seggelni, talpalni, könyökölni, míg a jelentőséget, a tehetséget a Teremtő plántálja az ember kobakjába. Ez a döntő különbség. És pontosan ezért érdemes nagyon visszafogottan, nagyon szerényen ítélkeznünk olyan emberek felől, akik föltételezhetően igencsak tehetségesek (valamiben). Egyéboránt lehet az bárki (amennyiben tehetséges), nem csupán Marx, Lenin, József Attila, Lukács, de Machiavelli is, Savonarola is (horribile dictu), Nietzsche is, sőt idevehetjük (még horribilébb dictu) akár Szabó Dezsőt is, hovatovább Hitlert is, Sztálint is. Hogy ők gonoszak voltak? A „Gonosz géniuszai”? Teljességgel érdektelen, tehát, ha így is van, tegyük föl, Sztálinék valóban „zseniálisan gonoszak”, akkor azt éppen nem egy senki kis Ormos Mária, P. Szűcs Julianna, Heller Ágnes hivatott megítélni. Joga van hozzá, ne legyen félreértés, ám sem morálisan, sem intellektuálisan nem hivatott rá. Ezek az emberek nem pauluszi megvilágosulók, nem köpönyegfordítók, hanem köpönyegforgatók; Almási is, Vitányi is, Faragó is; ha „visszajönnének a komonisták”, ezek újra a lábuknál lihegnének. Most épp a nácik lábánál lihegnek, a tusványosi antikomonizmus végbelénél „realativizálnak” ők is nagy buzgalommal. Ormos Mária szerint a kopasz ember nem magyar ember, hanem „kuglifej”, „csúnya tojásfej”.

Csúnya. Jó. Akkor ez itt milyen? Szép?

Milyen fej? Vécékefe? Vidáman narancsos csészecsutak? „Rendes magyar arc”? Elfogadom, sőt egy löket ambipúrral nazálisan is vonzó lehet! S mondhatnék hasonlókat én is, hosszan. Már amennyiben Ormos Mária volnék. Az ATV-ben. Vagy a Mozgó Világban.

Ez egy „elég jelentéktelennek vélt” kuglifej, csúnya tojásfej.

Ormos Mária szerint.

És általában?

Ez volna az általában vett rendes magyar kritika? Ez volna a rendes polgári vitakultúra?

Nem. Ez a köpönyegforgatók ormosan hipokrita, náci-barna álkultúrája (ambipúr nélkül).

Aranybojtú nyár lóg vállamon,

fontolgatom vastag dühömet;

darázslepte tarkóm vakarom –

hetven öregasszony körbe hümmöget.

– Csimbókos a bútól, úgy bizony!

de harcos e dal, mint a tömeg!

Uszít is a tőkés nép-iszony

ellenforradalmi kis ördögöket!

– Hogy' fondorkodnak! Csak hallgatom

a lőcslábú, sáfrány dögöket.

Piszkafával, barna bivalyon,

böködik vöröslő énekeimet!

Uszulj föl, uszító nép-iszony!

Forgóst köpök, mint a förgeteg –

– Eldöngöljük, elvtárs – el bizony! –

az álkulturáért mind a dögöket!

Szabolcsi professzor írja: „az Aranybojtu… az Egy költőre továbbéneklése, csak népdalosabb, mitikusabb módon, mintegy a Dörmögő hangján és díszleteivel. Egyike kevéssé sikerült éles és támadó verseinek, játék ez is, de már túl durva, ugyanakkor változatlanul bravúros technikájú alliterációk, színes szavak sorával”.

Nos, ez is egy tipikus professzori vélemény. A professzor két szót nem képes értelmesen egymás mellé illeszteni, ám azt nagyon tudja, hogy a zseninek melyik verse „sikerült” s melyik „kevésbé sikerült”.

A „játék”-ra mondhatjuk, hogy „túl durva” (ettől még játék marad a játék), azt viszont nem mondhatjuk, hogy „támadás”, ti. a támadás minden lehet, csak nem játék.

Tehát vagy játék, vagy támadás. Melyik? Nem tudja a professzor. Játékosan ambipúros barna fuvallata sincs a dologról, s ezért nem elemez, nem értelmez a professzor, hanem (értés híján) szimplán minősít. Leminősít.

Ormos Mária sem ismeri, érti Lenint, s ezért írja, hogy nemzetközileg „elég jelentéktelennek vélik” a filozófus-forradalmárt.

Ormos nem azt mondja, hogy: „Lenin jelentéktelen”. Miért nem? Mert azt talán még egy hajas professzor is érzi: a kategorikus állítást illik bizonyítani. Ezért inkább sunyin maszatol. Miként Szabolcsi professzor sem azt mondja, hogy rossz a vers. Akkor ugyanis meg kéne mondania: miért rossz. Mármint a vers. Az ugyanis, hogy a professzor „nem ért egyet” a költővel eszmeileg, esztétikailag, etikailag stb., messze nem jelenti, hogy rossz a művészi alkotás. Így hát Szabolcsi sem elemez. Tudniillik a professzorok éppen a „miért?” kérdéstől félnek úgy, mint Lenin a tömjénfüsttől. Például Tverdota professzor szerint teljesen indokolt Németh Andor professzori intelme: a költő csak olyan verset írjon, amilyet még egy professzor is megért, ámde – közli Tverdota – „Német figyelmeztetése inkább a költő elhatározásának, illetve a teljesítmény abból eredő várható leromlásának, mint az addigi produkciónak szól”.

Vagyis Németh professzor meggyőződött róla, a zseni versei jó versek, ám a professzor nem azért professzor, hogy ne neki legyen igaza, még akkor is, ha nincs igaza (vagyis mindig!), ezért aztán kitalálja professzorilag, hogy József Attila költészetében „leromlás várható”. Milyen alapon? Azt nem tudja a professzor, illetve az a (ki nem mondott, de nyilvánvaló) magyarázat, hogy a költőzseni, professzori irányítás nélkül, csak eleinte írhat jó verseket. Na most, hogy a költői kecske is megmaradjon, s a professzori káposztafej is jóllakjon, Tverdota káposztaprofesszor így folytatja: „Olyan későbbi verset, amely igazolni látszik a kritikus félelmeit, tehát amely a költészetet a politikai cselekvés szolgálatára szorítja, éppenséggel lehet találni. Ilyennek mondhatjuk például az Aranybojtu címűt”.

Igen ám, csakhogy ennek épp az ellenkezőjét állítja a másik tökkáposzta professzor: a vers „változatlanul bravúros technikájú alliterációk, színes szavak sorával” áll az olvasó előtt.

Akkor hát most jó költemény az Aranybojtu, vagy rossz költemény? Tverdota szerint rossz költemény (noha ezt nem mondja ki a gyáva professzor expressis verbis), mégpedig azért, mert a „vers” a „költészetet a politikai cselekvés szolgálatára szorítja”.

Igen, csakhogy ez a professzori megítélés Kölcsey, Petőfi, Arany, Ady, Babits, Illyés, Nagy László költészetének ismertében banális baromságnak minősül (már az általános iskolában is), ezért nem foglalkozom vele, inkább átmegyek Frajd Zsigába, s megfejtem, miért „figyelmeztetik” oly fölfuvalkodottan a mindenkori zseniket a mindenkori Németh Andorok, miért pökhendiskednek a Szabolcsi professzorok, a Tverdota professzorok, miért gyalázkodnak immár abszolúte agyament módon a neofita sztálinista akadémikusok (a Hellerek, Kornaik, Ormosok), illetve a legviszolyogtatóbbak a sorban: a köpönyegforgató lapszerkesztők, főszerkesztők, politizáló „entellektüelek”.

Hermann doktor (dacára, hogy státusát tekintve ő is professzor) meggyőzően bizonyítja: az ún. „polgári kultúra”, legyen az mucsaisan fütyülőbarackos vs. főrabbisan fütyülőtlen, legyen bőgatyás vagy szkeccs-bugyogós, teljesen mindegy, a „polgári kultúra”, a dolog lényegét tekintve: álkultúra. A „polgári kultúra” nem azonos Thomas Mann-nal (például), számos egyéb mozzanata van még, itt Hermann Ernst Blochra hivatkozik: „Azt, hogy mi ellen kell harcolni, jobban tudjuk, mint bármikor. A jövőn azonban, a harc célján objektív köd ül”. De nem ám Ormos Mária szerint, ugyanis szerinte a történelmi cél: a Bánfi-hajszesz általános használatbavétele. Míg Hermann szerint a „polgári kultúra” „citoyen” tartalma, „pátosza” akkor bontakozik ki a maga valóságában, ha megszűnik a monopóliuma. Ami azt jelenti, hogy nem eo ipso retrográd a „polgári kultúra”, hanem az attól válik József Attila-i álkultúrává (pejoratív fogalommá), hogy voltaképpen minden pökhendi-polgári-professzori megnyilvánulás (Vásárhelyitől Ormoson át Tverdotáig és vissza) nem egyéb, mint a drasztikusan landeszmani krédó eufemizált változata, s amely olykor már-már az eredeti rabbi-brutalitás alakzatában jelenik meg (vesd össze).

József Attila arról beszél az Aranybojtuban, hogy éppen a polgári-forradalmi „tőkés nép-iszony” az, amely uszítja az „ellenforradalmi ördögöket”, s ami nyilván történelemfilozófiai közhely (már persze azok körében, akik szerint a fasizmust, a nácizmust a tőke „uszítja”, s nem egy absztrakt arendt-i, helleri „gonosz”), vagyis József Attila már 1931-ben olyan „öregasszonyokról”, olyan „lőcslábú, sáfrány dögökről” beszél, akik úgy „relativizálnak” megállás nélkül, úgy „böködik” polgári „piszkafával” pl. Marx, Lenin, József Attila „vöröslő énekeit”, vetélkedvén a „barna bivalyon” bökdösőkkel (ki tud nagyobbat kuglifejezni?!), hogy közben maguk írják le (pl. a Magyar Narancsban), az efféle böködés káros.

És pontosan ettől válik lényegileg álkultúrává (hipokrízissé) az a „polgári kultúra”, amely Hermann doktor szerint is „megőrizve” szüntetődik meg a történelmi átalakulás folyamán.

Nos, kérném tisztelettel, nagyjából ilyen a zseni! A bunkó bivalyok nem értik, és soha nem is fogják érteni József Attila költeményeit. Bámulják a verseket, „szeretik” is a költőt, szó szerint veszik a különféle „éles, támadó” kifejezéseit, s pontosan ezért nem értik, csak érzik, sejtik, talán gyanítják is: József Attila idézett költeménye (számukra) még a „durvánál” is durvább „játék”. Művészi támadás.

Döntő kérdés: Tverdotáék tudják, hogy a versben valójában ők vannak lebarmolva? Tudják, hogy József Attila megveti őket? Tudják, hogy az Aranybojtu voltaképpen válasz a fölfuvalkodott Németh Andor „figyelmeztetésére”? Szerintem nem tudják. De érzik. Tverdotáék „szeretik” a költőt, ami azt jelenti, hogy zsigerileg gyűlölik József Attilát. Miközben elfojtják magukban az itt-ott ki-kibukkanó fölismerést: József Attila „durva játékos”. Ezt az ellentmondást a költő morális és intellektuális csököttségével magyarázgatják, olykor már-már egészen eszelősen. Ami egyébként nem csoda, hisz’ annak a megvetése a legelviselhetetlenebb számunkra, akit amúgy „szeretünk”, „tisztelünk”. Tverdota szerint „A költő úgy próbálta kompenzálni szerelmi kudarcát, hogy a köztük lévő társadalmi különbséggel magyarázta: »Egy jómódú leányt szerettem, / osztálya elragadta tőlem« – írta Végül című verse átdolgozott változatában”.

Vagyis a József Attila Társaság elnöke szerint József Attila hülye (költőként), mert vagy nem tudja, miről beszél (illetve téved abban, hogy közte és Vágó Márta között osztálykülönbség feszül), vagy pedig arról van szó, hogy valójában József Attila szerint sincs kibékíthetetlen osztálykülönbség, sőt osztályok sincsenek, ám a versben mégis azt állítja, hogy vannak. Nos, akár így, akár úgy, Tverdota tipikusan polgári megítélése szerint: a költőzseni hülye. Erre válasz az Aranybojtu.

Nagyon fontos: a „polgári kultúra” nem azért álkultúra, mert nem ismerünk olyan eltökélt (liberális) polgári személyt, aki ne volna erkölcsileg erősen retardált (a Kádár-rezsimben kompromittálódott stb.), intellektuálisan pedig vészesen korlátolt, nem erről van szó, ti. ez csak a nyálasan fecsegő felszín (szögezzük le: a polgári származású Hermann nem polgár, sőt élete legvégén Eörsi is lehántotta magáról a nyákos-liberális-filiszteri pikkely-bőrzetet!), hanem azért, mert a „polgári kultúra”, nem „csak” jól láthatóan, hanem óhatatlanul képtelen kiszabadulni a nácizmus delejező hatása alól. A „polgári kultúra” szétrohad, vagy úgy, hogy a nácizmus primitív pandanjává válik, vagy/és úgy, hogy simán beleolvad a náci álkultúrába. Látszólag az a helyzet, hogy az Ormos Máriák, P. Szűcs Juliannák politikai megfontolással dörgölődznek a rendes magyar arcú nácikhoz (átkozzák stréberül a kuglifejű bolsikat stb.), a mélyvalóság viszont az, hogy e két álkultúra egymás lényegi ekvivalensei.

Nem így van?

Ha nem, akkor tessenek végre megmagyarázni: milyen a „rendes magyar arc” (túl azon persze, hogy Nagy Imre és Péter Gábor között, hajilag, bajuszilag, csekély a fiziognómiai különbség)!?

Azért indokolt a kérdés, mert nem pusztán arról van szó, hogy az itt többször is idézett, velejéig náci, gyalázkodó minősítés egy „lőcslábú vénasszony” spontán böffenete, hanem arról van szó, hogy kiáll mellette – immár hónapok óta – az egész „balliberális” bundabagázs az ATV-től a Mozgó Világon át a Magyar Narancsig. S ami nem csupán azt jelzi, hogy (ma már) nincs közöttük egyetlen jóérzésű, értelmes ember (azt is jelenti, természetesen!), hanem arról van szó, hogy a „polgári kultúra” számára egyszerűen nincs valódi kiút. Álutak, zsákutcák mutatkoznak, vagyis a liberalizmussal nem a történelemnek, hanem a liberalizmusnak van vége.

A liberalizmus hörgő-börgő doktrínaként sem, sorvatag mozgalomként sem tud mit kezdeni azzal az alapellentmondással, mely szerint a liberalizmus attribútuma a kapitalizmus, miközben a liberalizmust pusztító fasizmust a tőke generálja, olykor közvetlenül, olykor „csak” a válságai révén.

Mi erre a liberálisok válasza? Az, hogy szerintük (mármint a liberálisok „saját igazsága” szerint) a fasizmust nem a tőke gerjeszti, hanem a „gonosz”.

Miféle gonosz?

A Szovjetunió.

Már rég nincsen Szovjetunió.

Akkor az absztrakt Gonosz, amely hol a szovjet, hol a náci birodalom, hol Lenin, hol Hitler, hol a kommunizmus, hol a fasizmus, hol pedig az iszlám képében inkarnálódik.

Jó. Akkor el lehet dönteni: e „liberális polgári filozófia” mennyiben haladja meg például a Piroska és farkas vagy például a (Kornai) Jancsi és (P. Szűcs) Juliska intellektuális nívóját…

„Jancsi” is rendes magyar arc, szintén tudós, s ami a legfontosabb: nem egészen kugli, illetve ami még ennél is fontosabb: „Jancsi” is fölteszi „Juliska” lapjában a rendes magyar (nagy)arcú kérdést mélyen tisztelt sajátmagának: „mi az, ami roppant erővel vonzott Marxhoz?”.

Hát ez az! Ezt szeretnénk tudni mi is! Semmi mást! Mi az, ami roppant erővel vonz Marxhoz egy rendes magyar arcot? De még mielőtt válaszolna a rendes magyar professzor ennen izgalmas fölvetésére, némi szorongásának ad hangot a Mozgó Világban: „Attól tartok, hogy Marx Károlyról már mindent megírtak, ami róla elmondható”.

Ettől tart a rendes magyar entellektüel, s amely hemmung persze nem akadályozza meg a professzort abban, hogy „hozzáadjon valami sajátosat a nagy és értékes Marx-irodalomhoz”.

És mi az a sajátos „valami”, mi az a hozzáadott érték?

Szó szerint idézem: egy „1928-ban született, magyar, kelet-európai” ember „élményanyaga”, továbbá: a „a zsidókat diszkrimináló törvények, később az üldöztetés megalázó élményei, a bujkálás, a szökés, a rettegés” professzori-lelki következménye.

Igen, ez az „élményanyag” vezette a rendes magyar közgazdászt Marxhoz, „nem pedig valamiféle különleges analitikus képesség”. Nota bene Kornai egyedi „megalázottsága, bujkálása, szökése, rettegése teszi talán [kiemelés – Gy. úr] lehetővé, hogy valami sajátosat hozzáadhasson a nagy és értékes Marx-irodalomhoz”.

Magyarán: Kornai professzor sajátosan rettegett. Ahogy ő rettegett, úgy nem rettegett senki! Lehet persze, hogy a professzor a „sajátos” fogalom alatt nem egyedit ért, elképzelhető, hogy szerinte minden 1928-ban született magyar zsidó egyformán rettegett, nem tudni, nem derül ki a szövegéből, de akár így, akár úgy, akár faji, akár egyedi specifikumként, Kornai szenttül hiszi: nem csak ő (vs. a helyzete) sajátos, hanem az is, amit Marxról állít. „Talán”. S amely határozatlanságra utaló határozószó (bájos a magyar nyelv) azt jelenti, hogy a professzor vagy nem olvasta el a kéziratát, vagy elolvasta, csak nem tudta megállapítani, hogy végül is sikerült-e hozzáadnia „valami sajátosat” a Marx-irodalomhoz, vagy sem.

Segítek. Nem sikerült neki. Talán. Illetve még talán sem. Ezért nevezem Kornait mesebeli Jancsinak, s a vallomását közlő főszerkesztőt tündérmesebeli Juliskának.

E topik spontán kialakult témája-mondandója a magyarországi szellemi-jobbágymentalitás kritikája.

Azt már tudjuk, Heller Ágnesről annakidején Lukács György elterjesztette, hogy filozófus. Valami okból (sejtem, miért). Később Biszkuék beszervezték Hellert, pontosan úgy, ahogyan pl. a The Front című filmben mondja mr. Hennessey, a McCarthy-inkvizíció egyik ügynöke, Hecky Brown-nak, esküszöm, szó szerint így: „írjon nekünk egy levelet, mister Brown [vs. missis Heller], írja le, amit közölni kíván velünk, ezzel bizonyíthatja a hűségét!”. Vagyis innentől Biszkuéknak is érdekükben állt Hellerről azt terjeszteni (szerte a világon), hogy filozófus. És ezt mindenki benyalta. Itthon is, Ausztráliában is, Amerikában is, Olaszországban is, az NSZK-ban is, Ungvári Tamás is, Hankiss Ágnes is, mindenki (Hermann kivételével), s ahonnan már messze nem az számít, hogy mit mond Heller, hanem csak az számít, hogy a Heller („filozófus”) mondja. Almási professzor még azt is elhiszi, sőt nemcsak elhiszi, manifeszt véli originális zsenialitásnak, hogy a Cili cica megette a tejfölt (a nyoma még mindig ott látszik a bajuszán!), majd mélyen elszégyellte magát, ugyanis a Cili cica eltulajdonította, ami a másé, megsértvén ezzel a polgári magántulajdon szentségét (forrás: Kritika).

Nos, pontosan az efféle jobbágy-mentalitás magyarázza, hogy egy szimpla szakbarbár is attól válik elismert intellektussá, a nyilvánvalóan primitív közgazdász banális előélete, „sajátos” (értsd: 80 éves, magyar, kelet-európai és zsidó) tulajdonságai attól válnak Marx-értelmező paradigmákká, illetve mindez attól válik szellemi archimédeszi ponttá, hogy elhiszi az olvasó: a professzor jóval többet ér annál, mint ami (egy derék közgazdász-iparos), elhiszik az emberek: a professzor értelmiségi; s persze ezt a professzor is készséggel elhiszi magáról.

Kornai Széchenyi-díjat kapott 1994-ben, a Wikipédia közlése szerint „több évtizedes, nemzetközileg is elismert közgazdasági elméleti munkássága elismeréseként”.

Megvan tehát a kulcsszó: „nemzetközileg elismert”. Ormosnál: „a nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélt” (Lenin). Vagyis: a „nemzetközi elismertség” alapján a tudós már mindenhez ért. A fodbalhoz is, Marxhoz is, Leninhez is… Nincs szüksége tárgyi ismeretre, nincs szüksége (miként maga vallja meg) „valamiféle különleges analitikus képességre”; s ami a legszörnyűbb: az olvasónak sincs erre szüksége. Az olvasó már attól elolvad, hogy a „nemzetközileg elismert” szerző közli: ő 80 éves, magyar, kelet-európai és zsidó. Versus olyan zsidó, aki nem úgy szenvedett, mint a többi zsidó, hanem ő sajátos zsidóként szenvedett sajátosan, vagy a bánat tudja, hogyan, de mindegy is, mert a lényeg: a sajátosan szenvedő ember sajátos szenvedése révén lesz autentikus Marx-ügyben (is).

Hogy már ez is agyrém? Az. Magyar, kelet-európai (és zsidó) „szellemi” gyakorlat, s akkor még nem is beszéltünk Kornai Jánosnak a Marxra, Leninre vonatkozó „érdemi” állításairól, csak arról beszéltünk, amit a professzor sajátmagáról mondott.

Mármost, ha csak rajtam múlik, Kornai „Jancsi” Lenin-„értelmezéséről” is ejtünk még néhány szót…

Mottó: „az ember minősége nem változik” (Ormos Mária)

 Változatlanul 

Ormos Mária (minőségi történészként) nemzetközileg „kiformálódott” „képletről” beszél, amikor ezt írja: „A pártokban [többes szám – Gy. úr] napirenden voltak az elkeseredett viták, sor került kizárásokra, és olykor a »balosokat«, máskor a revizionistákat távolították el a pártból. Ezek a »balos«, az eredeti marxi elveket fenntartó, a forradalmi gondolatnak elkötelezett szocialista/szociáldemokrata csoportok lettek a pártrobbantás élharcosai [kiemelés – Gy. úr], és közöttük a legjelentősebb [kiemelés – Gy. úr] szerepet az oroszországi szociáldemokrácia balszárnya játszotta el, amely Vlagyimir Iljics Lenin körül gyülekezett. Egyébként a világon senki sem hitte még 1917 elején sem, hogy a nemzetközi terepen elég jelentéktelennek [kiemelés – Gy. úr] vélt Leninnek Európa legelmaradottabb országában sikerülhet végrehajtania egy olyan rendszerváltást, amelyet a proletariátussal alig rendelkező országban »proletárforradalomnak« mer elnevezni.”

Tehát Ormos Mária, mint morális minőség, önnön állítását cáfolva teszi nevetségessé magát, mint intellektuális minőséget, illetve intellektuális minőségként buktatja le magát, mint morális minőséget. Urbánus professzori bravúr.

Ormos azt állítja, hogy Lenin jelentéktelen. Persze, ilyet mondhat bárki, ezt várják a „balliberális” történésztől a Schmidt Máriák, Tőkéczki Lászlók, Czakó Gáborok, Bayer Zsoltok… s az emberi minőség ugyebár igyekszik buzgón megfelelni (gyakorlatilag mindenkinek), ti. a minőségi élet egy merő igazodás, helyezkedés, könyöklés, besúgás, denunciálás, kollégák eltiprása… ez így megy évezredek óta, miért épp a liberális demokráciában volna másmilyen az emberi minőség? Mindegy, a lényeg, hogy Lenin jelentéktelen, esetleg „Európa legelmaradottabb országában” bír némi befolyással, de hát ez, mint tudjuk, bliktri. Egyébként a másik, Lenint méltán lekicsinylő szokványállítás szerint, az emigrációban élő forradalmár éppen nem Oroszországban igazán ismert, még kevésbé tájékozott, pl. nem tudta, hogy a hazája „elmaradott ország”, azt pedig még kevésbé tudta (az ostobája), hogy „Európa legelmaradottabb országában” nem „sikerülhet végrehajtani egy olyan rendszerváltást”, amelyet aztán joggal „merhetne »proletárforradalomnak« elnevezni”.

Tehát Ormos Mária szerint Lenin „nemzetközileg jelentéktelen”, ám ugyanazon Ormos szerint a teljes „szocialista/szociáldemokrácia”, sőt az egész nemzetközi „képlet” „szétrobbantásában” a „legjelentősebb” szerepe annak a bolsevizmusnak volt, amelynek legjelentősebb vezetője az a Lenin, aki: egy jelentéktelen figura. Csak épp a teljes nemzetközi „képletet” ő robbantotta szét. Gonoszul. És éppen ezért adtak ki Lenin ellen nemzetközi elfogatóparancsot, ugyanis minden demokratikus rendőrség pontosan tudta, olvasták a Mozgó Világban: Lenin jelentéktelen ember. Egy nagy senki! Míg viszont P. Szűcs Julianna, az igen!, ő már valóban valaki, olyannyira, hogy ellene nem is szimpla elfogatóparancs volt érvényben, hanem egyenesen a Mozgó Világ főszerkesztői székébe száműzték a szemét leninisták, azok a mocskospiszkos Kádár-komonisták.

Nehéz a jelentékeny emberek sorsa, ne irigyeljük őket!

Egyébiránt Heller Ágnes sem tudja eldönteni, szerinte Lenin jelentéktelen-e, vagy inkább démon, így azután ő is arra a szellemes végkövetkeztetésre jut, mely szerint Lenin egy sátáni jelentéktelenség. Igen ám, csakhogy ilyen nincs! Harmadrendű diabolusról csak a valóban jelentéktelen intellektusok (Ormos szavaival: minőségi emberek) hadoválnak a sajtóban. Mégpedig részint azért, mert kissé férges a lelkük, részint azért, mert meglehetősen pudvás az agyuk.

Tessék nekem megmondani, mit jelent ez az állítás: „a nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélt Lenin”!?

Mármost amíg nincs válasz, addig – sajnos – ismét csak be kell érnünk az én kegyesen kedves minősítésemmel: ez bizony sunyi patkányszöveg!

Mit akar közölni az olvasóval a minőségi történész? Hogy Lenin jelentéktelen? Ha igen, akkor miért nem azt írja? Mit jelent itt a „vélt” szócska? Azt jelenti, hogy a szerző vélelmezi jelentéktelennek Lenint? Vagy ő már biztos benne, csak a kortársak „vélték” (értsd: tartották) jelentéktelennek? Jó, de milyen alapon? Azon az alapon, hogy nemzetközileg nem ismerték? Ha nem ismerték, akkor honnan tudták, hogy jelentéktelen?

Nyilván az történhetett, hogy Lenin jelentős kortársai eltökélten olvasták az Iszkrát, a „Karl Marx 1818–1883” című kiadványt, eszelősen bújták Lenin, cikkeit, brosúráit, miközben mindegyre és mindegyre megállapították: Leninnek a Marxról, Smith-ről, Ricardóról, az „újkantiánusokról”, Lassalle-ról, Bernsteinről, Knight-ról, Liebnechtről, Kautskyról, a kapitalizmusról, a kommunizmusról, a forradalomról, a háborúról, a békéről, a nemzeti önrendelkezésről, az internacionáléról és még sok minden egyébről írt szövegei jelentéktelenek. S ami lehetséges, ám ez esetben a jelentős kortársak jelentősen nagy marhák voltak, már amennyiben egy jelentéktelen ember jelentéktelen szövegeit jelentősen olvasták. Vagy a kortársak is csupán „vélték”, hogy Lenin jelentéktelen? Nem tudták, csak (ahogy ma mondani szokás) „úgy gondolták”? Vagy arról van szó, hogy senki nem olvasta Lenint, viszont mindenki tudta, hogy a szerző jelentéktelen? Nyilván onnan tudták – ahonnan egyébként Heller is, Ormos is –, hogy nem olvasták. Ami persze – elvileg – elképzelhető, gyakorlatilag viszont kizárt. Ti. a Rákosi-érában is csak a hitvány karrieristák (Hellerék, Ormosék) „tartották”, vallották olvasatlanul géniusznak Lenint, miként most ugyanők, szintén olvasatlanul, „vélik” „jelentéktelennek”, egyszersmind sátánnak egykori idoljukat. Ma (főként) „nemzeti terepen”.

Mit igyekszik állítani a tudós történész? Nem tudja. Hiszen épp attól tudós, hogy nem tudja. Ítélkező tudós. S aki immár egészen elképesztő idiotizmussal (plusz alattomosan) vagdalkozik. Például: „Oroszország esetében elővehetünk a cári udvar politikájától kezdve a háborús megpróbáltatásokon keresztül a demokratikus erők gyengeségén át bármi más kiegészítő tényezőt, csak egyet nem szabad elfelejteni, azt, hogy az alternatíva hiányáért maga a bolsevik párt volt az első számú felelős vagy legalábbis a főfelelősök egyike. A polarizáció ugyanis nélküle itt sem jöhetett létre. Lenin, alighogy orosz földre tette a lábát, felmondott a polgári demokráciának. Ettől kezdve viszont a demokrácia megvédése valóban nem jöhetett szóba, a polarizációt ő maga teremtette meg, vagy legalább ő is nagymértékben hozzájárult. Az általa kialakított »forradalmi« platformon nem lehetett szó a demokratikus fejlődés perspektívájának koalíciós védelmezéséről, az események szükségképpen a fent jelzett alternatívahiányos helyzethez vezettek. Egyúttal pedig ahhoz, hogy a nyugati hatalmak, amelyek eredetileg készek voltak az orosz demokrácia támogatására (már csak saját háborús érdekeik miatt is), a továbbiakban a veszedelmes tábornokok oldalára álltak. A tábornokok igazán veszélyes voltát pedig éppen e körülmény idézte elő.”

Nem szívesen ismétlem a szót, ám, ha muszáj, akkor muszáj: a szöveg „emberi” (értsd: patkány-) minőségre utal. A szerző mindenkit „fölment” (mentegetni igyekszik), csak a bolsevikokat nem: „az alternatíva hiányáért maga a bolsevik párt volt az első számú felelős vagy legalábbis a főfelelősök egyike”.

Mi az, hogy „vagy legalábbis”? Az „első számú felelős” vagy nem? Ha nem, ha csak a „felelősök egyike”, akkor ki volt az „első számú felelős”? Nem tudja a történész? Vagy tudja, csak nem mondja meg? Nincs „első számú felelős”? Ha nincs, akkor miért beszél róla a minőségi (Pulitzer-díjas) akadémikus? Ha nem tud valamit, akkor miért nem így mondja: „nem tudom”?

Ormos Mária szerint a „veszedelmes tábornokok” bájos békegalambokként turbékoltak Oroszországban. Illetve turbékoltak volna, mert ugyan nem tűntek a tábornokok „igazán veszélyesek”-nek, ám azután annál veszedelmesebbekké váltak (a bolsevikok miatt!), ti. arra kényszerültek szegénykéim, hogy a „nyugati hatalmak háborús érdekeinek” megfelelően támadják a szovjeteket, s főként a szinte bármi áron békére (a háború befejezésére) törekvő Lenint. Vagyis, ha Lenin is kiszolgálja a „nyugati hatalmak háborús érdekeit”, ha nem „árulja el Oroszországot a németeknek”, akkor a szegény-szegény „veszedelmes tábornokok” sem kényszerülnek arra, hogy kidomborodjék bennük „igazán veszélyes voltuk” a szovjethatalommal szemben.

Miközben történelmi tény (a minőségi történész vagy nem tudja, vagy nem akarja tudni): az amerikai elnök nem az „orosz demokrácia támogatását”, hanem az orosz nemzeti önrendelkezés elismerését szorgalmazza 1918-ban. Wilson szerint szükségessé vált „Az összes orosz területek kiürítése és az Oroszországot érintő összes kérdések olyan rendezése, amely a világ többi nemzeteinek legjobb és legszabadabb együttműködését biztosítja arra nézve, hogy Oroszország akadálytalanul és korlátozás nélkül alkalmat kapjon saját politikai fejlődésének és nemzeti politikájának független meghatározására, valamint hogy biztosítva legyen Oroszország őszinte fogadtatása a szabad nemzetek társaságában az általa választott intézményekkel együtt [kiemelés – Gy. úr], sőt ezen a fogadtatáson túlmenően biztosítva legyen részére minden olyan támogatás, amelyre szüksége lehet és amelyet ő maga is óhajt” – írja Wilson elnök, ezzel de facto elismerve (sőt „támogatva”) az „alternatívahiányos” szovjethatalmat, méghozzá a németeknek előnyös breszt-litovszki egyezség dacára. Míg Ormos Máriát ez egyáltalán nem zavarja, szerinte méltányos volt az a nyugati intervenció, a „szabad világ” „keresztes-hadjárata”, amely óhatatlanul tette a „veszedelmes tábornokokat” is „igazán veszélyesekké”.

Ceterum censeo ennyire „liberális” csak az a veszedelmesen „balliberális” antileninista történész lehet, aki pont ilyen ostobán volt annakidején veszett „leninista”. Más magyarázat nincs. Tudniillik éppen Thomas Wilson geopolitikai liberalizmusa, illetve az európai intervenciósok „keresztes” indulata, motivációja jelzi, hogy a szovjethatalom elleni támadás a legkevésbé sem valamiféle éteri polgári krédó, politikaelméleti fölülemelkedettség égisze alatt, s még kevésbé a bolsevikok által okozott „alternatívahiány” megszüntetésének jegyében indult. Az „alternatívahiány” lehetett Karl Kautsky eszmei problémája, de semmiképpen sem a „keresztes-hadjárat” harcosaié, akik szerint a bolsevizmussal nem az a gond, hogy „alternatívahiányt” okoz, hanem hogy az „ateista sátán” cimborája; a bolsik nemileg is elfajzottak, istentelenek, a kommunizmusban a nők is, a csajkák is közösek és így tovább. Míg az ormosi (értsd: gyagyásan) ítélkező „logika” szerint Wilson éppúgy a liberalizmus árulója („idióta-jámbor liberalizmusával”), mint ahogyan Lenin az orosz nemzeti érdekek renegátja („sátáni pacifizmusával”). Noha, még csak nem is arról van szó, hogy az amerikai elnök ostobán naiv liberális lett volna, hanem az történt, hogy a konkrét helyzetben Wilson konkrét dekrétumát Amerika konkrét gazdasági-hatalmi érdekei diktálták konkrétan. A kapitalizmus – sajnos – ennyire konkrét és profán dolog.

Ormos Mária (mint minőségi tudósprofesszor) azt állítja egyik könyvében, hogy Sztálin „olvasgatott szocialista irodalmat, és tanulmányozta Marx írásait, nyilvánvalóan elfogadta azt is, hogy egyszer majd el lehet jutni az egyenlőség és bőség kommunista világába. Ehhez azonban nem készült gyakorlati forgatókönyv. Lenin 1917-től lépésről lépésre alakította, és ezekhez az improvizált lépésekhez már csak csatlakozni lehetett, de hinni bennük nehezen. Nem a hitvilág kérdése volt, hogy Lenin taktikáját valaki elfogadja-e vagy sem.”

És ha ezt valaki tudja, akkor az épp a velejéig cinikus, sunyi-karrierista: Ormos Mária. Vagyis ahogy mondani szokás: mindenki magából indul ki, így a minőségi-antikommunista történészprofesszor is természetesen. A szimplán karrierista Ormos Máriának ezért meggyőződése (ma is), hogy voltaképpen senki sem hihetett „az egyenlőség és bőség kommunista világában” (s különösen nem az a Sztálin, aki az életét kockáztatta a kommunizmusért stb.).

És miért nem? Hát egyáltalán nem azért, mert amúgy egy szaros kis törtető a nagy ítélkező (professzorasszony), hanem azért, mert: Leninnek nem volt „gyakorlati forgatókönyve”.

Volt persze, hiszen maga a minőségi akadémikus állítja (a következő mondatban), „Lenin 1917-től lépésről lépésre alakította” a forgatókönyvet. S attól most tekintsünk is el, hogy nem 1917-től, ti. például a Mi a teendő? című kézikönyv 1902-es kiadású, maradjunk tehát a „lépésről lépésre” lekicsinylő minősítésnél! Mindenekelőtt jegyezzük meg: az ilyen (Ormos-féle) nagyhangú történészek voltaképpen semmit nem értenek a történelemből: azt kárhoztatják Leninben, ami talán a legnagyobb erénye.

Lenin nem doktriner szobatudós, nem szobaforradalmár, nem olyasféle nagyprofesszori kisintellektus, akikért az Ungvári-, Almási-, Ormos-féle harmadrangú sznobok rajonganak („Heller Ági írt 40 könyvet”, „a szégyent ő villantotta bele a filozófiába” stb.), Lenin nem azt műveli (amit Dühring vagy Kautsky), nem íróasztalok, kávéházi asztalok mellett teoretizálva kotlik ki magából egy rakás, általa (s a hívei által) megfellebbezhetetlennek ítélt banális baromságot, hogy azután azt „forradalmi forgatókönyvnek” nevezzék el (Ormos Mária legnagyobb ámulatára), hanem ellenkezőleg: Lenin a valós forradalmat „írja”. Nagyjából úgy, ahogyan azt a konkrét történelem, a konkrét valóság diktálja. Konkrétan. Lenin ebben (is) konzekvensen követi a marxi „útmutatást”.

Aki olvas is (legalább valamicskét) arról, amiről beszél, pontosan tudja: pl. az Internacionálé 1868-as brüsszeli kongresszusán határozat született egy általános munkássztrájkról, s amelyet Marx brüsszeli „belga balgaságnak” nevezett (ő is kedvelte az alliterációkat), azt mondta: a munkásság „még nem elég szervezett ahhoz, hogy elegendő súlyt jelentsen a mérleg serpenyőjében”, míg a párizsi proletariátusról így vélekedett: „nem titkolhatjuk el magunk elől, hogy a húszéves bonapartista bohózat szörnyen demoralizált. Forradalmi hősiességre aligha jogos számítani”. Világos. Amikor viszont föllázadt a párizsi nép, Marx ódákat zengett a kommünről, anélkül persze, hogy egy jottányit is változott volna a történelemfilozófiai megítélése.

Ugyanez a paradoxon érvényes Leninre is. Lenin – egyebek között – azért tartotta elengedhetetlenül szükségesnek az ún. „élcsapat” megszervezését, mert a „munkásosztályt” filozófiai s nem szociológiai, még kevésbé hadtudományi kategóriának tekintette, pontosan tudta: „filozófiai kategória” nem képes ütőképesen cselekedni (vö. Karinthy: Barabbás), így az ún. „taktikázásai” (a forradalom „lépésről lépésre” való „alakítása”) során a legmesszebbmenőkig vette figyelembe az „egyszerű munkások” spontán akaratát (vagy nem akaratát).

Ezzel szemben Ormos Mária Lenin „nemzetközi” jelentéktelenségét épp abban látja, ami Lenint az összes „nemzetközi jelentőségű”, bolhászkodó doktriner fölé emeli: az egészen különleges (mondjuk ki: zseniális!) gyakorlati érzékében, hisz’ Lenin a világ legnagyobb országában volt képes megszervezni egy olyan politikai átalakulást, amely – miként John Reed fogalmazta – „megrengette” az egész „világot”. Sőt! Magát Ormos Máriát is velejéig „rengette meg”, legalábbis abban az értelemben, hogy Ormos (lényegi sztálinistaként, ezúttal egykori önmaga fonákján), még mindig azt hiszi, hogy a forradalom „forgatókönyv” alapján születik. Ormosnak per excellence sztálinista meggyőződése: „Lenin elvtárs” adós maradt az igazi „útmutatással”, a forradalmi bédekkerrel; s aminek hatvan évvel ezelőtt épp a fonákját „hitte” rendíthetetlenül: „Lenin elvtárs minden szava szent”, a lenini mű bibliai parancsolatértékű, forgatókönyv-fáklyaként lobogja be a dicső utat a dicső proletárforradalomban a dicső kommunizmus felé. Ma persze Ormos „gondolkodásának” ellentett az irányultsága, míg az „értelme” (értelmetlensége) ugyanaz: ha nincs előre megírt tudós „forgatókönyv”, forradalom sincs. Ormos szerint. Olyan ez, mint mikor a tudós háziasszony s tudós barátnői (már, hogy a professzornyicák is értsék, miről beszélek) megpróbálkoznak a főzéssel, s ami nem azért nem sikerülhet nekik, mert főzni sem tudnak, hanem azért, mert a gasztronómiai próbálkozás előtt a dilettáns háziasszony nem írt szakácskönyvet (önmagának s a barátnőinek) a halászlé megfőzéséről.

Jól látható: Ormos Mária sem tud „főzni” (egyébként „étkezni” sem képes intelligensen, disznómód zabál, teliszájjal dumál, óbégat, fröcsköli szét a fejéből a félig rágott, nyálas mócsingot), ám azért ítélkezik elevenek és holtak, szakácsok, séfek, kukták, mosogatólányok fölött, szakelemzést közöl a főzési-étkezési kultúráról. Például ugyanazon harsánysággal állítja: „Ami a döntéshozatal módját illette, láttuk annak esetlegességét, rendszertelenségét a náci államban, ami azonban egyúttal a mindenkori hitleri döntéseknek adott helyet. Ettől homlokegyenest eltérően Lenin annak idején nagy gondot fordított rá, hogy kidolgozzák a szovjet alkotmányosság szabályait.”

Tehát a szerző ismét önmagát cáfolja (hol azt állítja, hogy Lenin „improvizált”, hol azt, hogy „nagy gondot fordított” az „alkotmányosság kidolgozására”), ámde ez egyáltalán nem számít, ti. az a fontos minden „minőségi ember” számára, hogy valami módon azért csak sikerüljön összehasonlítgatnia Hitlert Leninnel.

Bevallom, képtelen vagyok megfejteni: szánalmasan fosik-e a matróna, ezért igyekszik túllicitálni, „túlrelativizálni”, túlkuglifejezni” a zsidózókat, bolsevikozókat, komonistázókat, vagy „csak” egyszerűen nem érti, miről beszél. Mert, hol az a baja, hogy Leninnek voluntarista-diktátori-totalitárius „sapka” volt a „gonosz” „kuglifején”, hol pedig az, hogy „lépésről lépésre” haladva skalpolta meg önmagát, s vele az orosz „polgári demokráciát”.

Természetesen az is elképzelhető, hogy ezek az emberek egyszerre pipogyák, gyávák és korlátoltak. Az tartja egyensúlyban az „önbecsülésüket”, hogy egyrészt nagyot nyalnak a kicsi Schmidt Máriáknak, másrészt lekicsinyilnek egy-egy nagy embert, s amitől kettős lelki-hasznot remélnek: (1) valamelyest biztonságban érzik magukat a neonyilas csahosokkal szemben (hisz’ ugyanarra a bolsevik gonoszra vicsorognak mindahányan), miközben (2) igen fölemelő érzés lehet göthös kisegerekként történelmi elefántokra rádübörögni.

Na most, Nyalika néniék nem veszik észre, hogy mindez semmit nem ér. Számukra sem! A szövegeikből jól kitűnik, sőt (pl. a tévében) az arcukról, a metakommunikációjukról is tökéletesen lerí: érzik, hogy a presztízsük gyakorlatilag nulla (sokan még a „genetikus” mártíriumukat sem ismerik el!), hiába a szervilis, kooperált „összehasonlítgatás”, „relativizálás”, a de facto együttműködés az antiszemitákkal, a neonácikkal. Hellerék, Kornisék a lelkük legmélyén érzik, sejtik: soha nem fogják tisztelni őket az emberek. Az antiszemiták a legkevésbé, pedig – sajátos groteszk – Révészék éppen a zsidófalók elismerésére, megbecsülésére ácsingóznak a leginkább. Míg az antiszemiták a „libsikére”, s ami, ha lehet, még az előzőnél is szánalmasabb viszonyulás. Így aztán a normális élettől egyre csak távolodunk (Adorno ámuldozna, ha élne), s amiből Ormosék arra következtetnek, hogy még hangosabban, még erőteljesebben kell gyalázkodniuk, vicsorogniuk, „kuglifejezniük”, még eltökéltebben kell összehasonlítgatniuk a „csúnya tojásfejeket” a randa „kuglifejekkel”, illetve mindőjüket a „rendes magyar arcokkal”, miközben ők azok, akik mindenkit rendre intenek a Magyar Narancs hasábjain: „az efféle összehasonlítgatás káros”.

A legenda szerint Déri János mondta Sándor Györgynek: ha nem vigyázol, még belelövöd magad a Dunába, s ami – mutatis mutandis – Ormos Máriáékra is érvényes: a végén még száműzik magukat a Gulágra.

Solymosi Eszternek az a nagy szerencséje, hogy nem volt kuglifejű kisdobos, különben most őt is meggyaláznák a Mozgó Világban – persze csakis elvszerűen, olykor egészen Baráth-ságosan.

Hogy miért van ez, hogyan lehetséges? Megmondom. Azért lehetséges, mert nem értik az emberek (sem Ormosék, sem mások): a gyűlölet különös, furcsa jelenség. Szinte kezelhetetlen.

Az ember valójában nem azért idegenkedik a gyűlölködőtől, merthogy az történetesen őt gyűlöli (azért is persze, de nem lényegileg azért), hanem mert az ember magától a gyűlölettől, a gyűlölködéstől irtózik. Akkor is, ha ezt nem tudja.

Az az ember, aki velem együtt gyűlöli a „közös ellenséget”, nem a barátom valójában! Hanem épp ellenkezőleg: olyan gyűlölőtárs, aki számomra is a gyűlölet révén válik, fokról fokra, egyre taszítóbbá, egyre viszolyogtatóbbá. Miért? Mert ugyan én is gyűlölök, ám magam is gyűlölöm magamban a gyűlöletet. Míg a másik emberben sokkal könnyebb gyűlölnöm a gyűlöletet, s a legkönnyebb nyilván abban, aki személyesen engem gyűlöl, de – mondom – a meghatározó mozzanat itt az absztrakt gyűlölet gyűlölete.

És pontosan ezért volt presztízse pl. Ranschburg Jenőnek, s ezért nincs semmi tekintélye pl. Heller Ágnesnek. Hangsúlyozom: semmi. Hellert a „barátai”, a „falkatársai” sem tisztelik. Ungvári professzor még arra sem méltatja, hogy a könyvének legalább a címét megjegyezze, míg Almási professzor így „magasztalja” Hellerben a „filozófust”: „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van”.

Hát nem sok. Lássuk be! Vagyis innentől ne freudi, hanem almási elszólásnak nevezzük a dolgot: Hellert szeretheti, aki szereti, viszont senki sem tiszteli.

A saját szememmel láttam: Kálmán Olga ülve fogott kezet a „filozófuszsenivel”, s nem (pusztán) azért, merthogy „be volt kötve” a műsorvezetői székbe stb., ugyanis – elfogadom, Kálmán Olga technikai okból nem tudott fölpattanni a helyéről az interjú végén, ám – egyetlen halvány gesztussal sem jelezte, hogy akár csak jottányit is tisztelné az ő magas-médiás színe elé kézfogásra járuló reszketeg „nagyasszonyt”. Míg a világbunkó Hajas Henrik úgy kezeli, úgy használja (szerkesztett műsorban!) a Széchenyi-díjas akadémikus-professzort (nevezett Ormos Máriát), mint valami alanyilag bűzlő szippantó-munkás a nyiszorgó, rozsdás aknafedelet. Ez is tény.

Szerintem Magyarország egyedülálló ország. Számos tekintetben. Akár a Trianon utáni, akár a Trianon előtti relációt vesszük. Ugyanis csak nálunk fordulhat elő, hogy állami magánemberek és privát hivatalosságok leleményesen tömörített hullát táskásítnak a Kárpát-medencében, merthogy csak így lehet „méltó módon megadni azt a végtisztességet, amely mindenkinek kijár”. Aktatáskával. Vagy reklámszatyorral. (Ebben nem akarok állást foglalni, ez már súlyosan felekezeti kérdés.) Továbbá csak így lehet országnak-világnak tudtára adni: a porított költő mennybéli lelke sem nem antiszemita, sem nem fasiszta!

Határozott meggyőződésem: ez kizárólag Magyarországon képzelhető el! Nem vagyok romanofil, nehogy félreértés legyen!, genetikai szakvizsgálattal tudom igazolni: nemhogy a talpam, de még a tenyerem se szőrösödött ki (mindig is példásan önmegtartóztató életet éltem), ám ami tény, az tény; még nekem is el kell ismernem (s már csak azért is, mert mindenki láthatta, aki nézte a tévét), a románok elképedve kapkodták a fejüket, hogy: hű!, hogy mire nem képesek ezek a furfangos magyarok! Mindenki láthatta: a románok összevissza futkostak a kvázi temetőben, báván vakargatták balkáni kobakjukat, nem értették, egymástól kérdezgették: „akkor most a táskában van a magyar halott, vagy nem a táskában!?!” Merthogy ennyire méltó végtisztességadást még a románok sem láttak. Hirtelen nem tudták, hol is vannak földrajzilag, mindeddig azt hitték, a pust'ie maghiară tőlük nyugatra, míg a pust'ie rus inkább keletebbre terül el. A románok agyában szerteborultak az égtájak. Mert azt persze tudják, hogy anno Moszkvában is elvszerűen balzsamozták be a komenizmus (комoнизм) szellemét…

Közbevetőleg: mint ismeretes, a Vietnámi balzsam mumifikálásra is tökéletesen alkalmas, ez a kenőcs gyakorlatilag mindenre jó, én például a hetvenes évek közepén bedörzsöltem vele a pöcsömet, azóta is megvan! Aki nem hiszi, kérdezze meg Unikális nénit, ő közelebbről is megvizsgálta, sőt a funkcionális mibenlétét is szakértelemmel kontrollálta:

babarczyeszter válasz | 2009.03.20 11:57:43 (13353)

Kedves EG, kérlek, fogadd mély együttérzésemet, hogy neked már nem áll fel...

Előzmény: cigányok ideje (13350)

Jó, most akkor én mit mondjak erre?! Ilyen hirtelen…

Egy tanárnő nyilván nem a levegőbe beszél, s ha igaz, amit állít, akkor az csak azért lehet, mert már a kommunizmusban is hamisították a Vietnámi balzsamot (a lengyel piacon vettem, viszonylag olcsón), ám akár így, akár úgy, mindenképp büszke lehetek rá, hogy (Leninnel szemben) nem vagyok jelentéktelen fórumozó, hisz’ polgári demokratikus körülmények között nem akárki indukál „mély együttérzést” egy „originálisan koros guru”-ban” (©Almási); mindegy, nem kérkedek tovább, ti. a lényeg az, hogy anno a Kremlből is kipaterolták az egyik hárombetűs (J. V. Sz.) intézményt. Az sem volt jó ott, ahol volt, így aztán kipaterolták, ámde! Sztálint az oroszok (másodjára!) szokványosan földelték el, vagyis előtte nem gyömöszölték bele a hullát egy kofferba (versus nem kofferba). És ami azt jelenti, hogy a pravoszláv-ortodox kultúrkörben eleve nem érthetik: a magyar ember is porból vétetett, a magyar ember is porrá lesz, ez igaz, viszont: a magyarság győzelemre született, a porból, ezért haló porának kizárólag miniszteriális aktatáskában lehet temetési méltó helye (versus másutt), nos, ezt az ortodox románok eleve nem érthetik, így a végső tiszteletadás unortodox módját sem ismerhetik. Azt hiszik a nagy dákó románok, hogy az „unortodox” szó az Ungaria Ortodoxia rövidítése neomatolcsi tájszólásban. Illetve így hitték. A táskás temetés napjáig. Na most, immár nem csupán a románok tudják, hanem mindenki: az unortodox temetkezési forma ősi hungarikum, az aktatáska organikusan kötődik mind a győzelmesen porladó havasi testhez, mind a magasan szárnyaló mélymagyar lélekhez, s melynek parlamentárisan kikövérített manifesztációja csakis Magyarországon képzelhető el. Esetenként a re-vizionált Nagy-Magyarországon. Osz-posz abban az újraegyesített (két) történelmi hazában, amelyben olykor Trianontól függetlenül is hősi keresztes-háborút indítanak az arra illetékesek a gyűlölet, a gyűlöletbeszéd ellen. Méghozzá úgy (a győzelemre született magyarok odüsszeuszi huszárvágásával), hogy az átkos gyűlölettel szembeni liberális közdelem egyik Szent György lovagja (alias Kornis Mihály) bátran kipenderül a csatamező kellős közepére, s így kiált hetykén a zord gyűlölködők felé: „mi jobban gyűlölünk benneteket, mint ti bennünket!”. Mármint a gyűlölet elleni harc jegyében. Mialatt a Magyar Narancs mindenkit figyelmezet: az efféle gyűlöletbeszéd káros.

Nem győzöm hangsúlyozni, mindez csak Magyarországon lehetséges! Vagyis az a szerencséjük a románoknak, hogy elcsatolták őket tőlünk Trianonnál, ti. ha itt maradnak, s hallják pl. Kornis ötletes beszólását (a gyűlölet ellen), bizony, önkezükkel hamvasztják el puliszkás korpuszukat, s maguk ugranak vakmerő stukafejest Orbán Viktor leleményes államtitkárának ősi általvetőjébe. A szép selymes lódingót most nem említem, ugyanis azt az éltes feministák szemérmesen takarják, egyelőre „csak” egyetlen könyvvel:

Akkor kell majd mind a 40 kötet, ha az enyémet is filozófiailag fogják elpalástolni, sőt – ahogy magamat ismerem – 40 könyv sem elég rá, szükség lesz hozzá az ifjabbik Originális néni összes diplomájára!

Mindezzel csak azt akarom mondani, hogy a folyvást gyűlölködésbe vicsorodó, görcsös szimpátiakeresés helyett tessenek engem szeretni! Pró és kontra. Ami persze gyakorlatilag lehetetlen, elvileg viszont nem kizárt. Elvileg bárki szerethető, csak törekedni kell rá, s ha bekövetkezne a dolog (hálistennek), magam szavatolnám: egyre kevésbé gyűlölnék egymást az emberek.

Talán még P. Szűcs Julianna sem rühellné Karl Marxot! Mert ma még (ma már) igencsak rühelli szegénykém. Az ilyen irányú gyűlölködésben P. Szűcs a legbuzgóbb, legstréberebb liberál-dominikánus (domini canes = az Úr Csahosai), lesz rá példa, meglehetősen döbbenetes. Szerintem Faragó Vilmosnak  tetszik majd a legjobban, ugyanis táska-nyirő P. Szőcs nevén ő A Hellert Faragó ember; de garantálom: mindenki elámul majd, aki elolvassa!

jav.: ... ezzel szemben a történelmi tények az érdekesek...

Mottó: „Az efféle összehasonlítgatás káros…” (Magyar Narancs)

Sűrűn őszinte nénikék

Ott tartottunk tehát, hogy Ormos Mária szerint a kommunizmus és a fasizmus azért „robbantotta” szét a „meglehetősen stabilnak látszó képletet”, ráadásul „kétfelől”, mert „mindkettőnek voltak bizonyos előzményei. Eredetileg a szocialista/szociáldemokrata pártok többnyire (nem mindegyik) forradalmat hirdettek, ám a vezető csoportok egy része a 19. század végétől kezdte meggondolni magát, és úgy vélekedett, hogy az általa képviselt munkás (esetleg más dolgozó rétegek) jobb egzisztenciális helyzetének megteremtését és jogaik kiterjesztését parlamentáris eszközök segítségével is biztosítani lehet, és ezért a forradalmi célkitűzést bízvást el lehet ejteni. Ennek az álláspontnak megvolt a maga filozófiai és történelmi érvrendszere is, amely lényegében Marx alapvető téziseinek a bírálatát és elvetését foglalta magába, de ezzel a kérdéssel ezúttal nem foglalkozom”.

Pedig nem ártana. Otthon persze, mondjuk így: autodidakta módon. Mert hát egyelőre nagyon úgy tűnik, Ormos professzor számára sem egészen világos: Marxnak nincsenek „alapvető tézisei”! Semmilyen tézisei nincsenek. Úgynevezett „Feuerbach-tézisei” vannak, azok viszont nem tézisek a szó Ormos Mária-i értelmében. Például ezt írja Marx: „A legtöbb, amire a szemléleti materializmus képes, vagyis az a materializmus, amely az érzéki világot nem gyakorlati tevékenységnek fogja fel, az egyes egyének szemlélete a polgári társadalomban”.

Ez tehát Marx doktor „alapvető (9.) tézise”. „Bírálták”? „Elvetették”? Nemhogy nem vetették el, még csak nem is bírálták. Vagy igen?  Ha igen, akkor tessék, ide lehet írni: ki az, aki szerint a „szemléleti materializmus” az érzéki világot gyakorlati tevékenységnek fogja fel? Ki állítja, hogy a „polgári társadalomban” nem az egyén, az individuum szemlélete érvényesül? Révész Sándor?

Jó, akkor így kérdezem: ki (és mivel) cáfolja pl. a Kommunista kiáltvány megállapítását, mely szerint az individualizáltság a „polgári társadalomnak” nemcsak az ereje, hanem a gyöngéje is egyben? Mennél teljesebb az individuum (egyén, nemzet stb.) szabadsága, annál reménytelenebb az emberiség jövője. Ma a „G20”-tól a Római Klubig számos intézmény léte, tevékenysége, erőlködése igazolja Marx híres, 11-es („alapvető”) „tézisét”: „A filozófusok a világot csak különbözőképpen értelmezték; de a feladat az, hogy megváltoztassuk”.

Netán nem ez a feladat?

A Római Klub „alaptézise” így hangzik: „Célunk a közös gondviselés és felelősség az emberiség jövőjéért”.

Mi indokolja a Római Klub híres jelszavát? Az indokolja, hogy a „polgári társadalom” lényegét kifejező „egyén-szemlélet” nem mindenható. A polgári liberális krédó szerint az individuum szabadságra törekszik, s a szabadság (mint „láthatatlan kéz”) szükségképpen tereli üdvözítő irányba az „emberiség jövőjét”. És ami szépen hangzik, csakhogy messze nem elegendő, vagyis mindegyre nyilvánvalóbbá válik: tudatos „megváltoztatásra” (Marx), „közös gondviselésre” (Római Klub) van szükség. Míg Révész Sándorék szerint nincs szükség sem „közös gondviselésre”, sem a Római Klubra, Révész Sándorék szerint a „globalizáció” szabadsága mindent megold, minden bajt spontán kiküszöböl, s ami persze elvileg lehetséges, míg viszont (pl. ezen a topikon is) többször bebizonyosodott: Révészék primitív dogmája (miként számos egyéb állításuk) nem ér semmit.

Egyébiránt az első nagy „relativizálók” egyike, Élie Halévy  filozófus is az ember lényegi (mint individuum s mint közösségi lény) ellentmondását feszegeti, csakhogy a puszta feszegetéssel gyakorlatilag ő sem jut semmire. Illetve még a semminél is „többre”, ti. Halévy  egyenesen odakonkludál, hogy nem csupán a „gonosz bolsevizmus” (Lenin stb.) gonosz, hanem minden szocializmus, még a nagy-revizionista Bernstein kis-revizionista tanítómestere (Ferdinand Lassalle) is gonosz. Halévy szerint, ha Lassalle nem „zsidónak születik”, akkor a nácik Lassalle eszmeiségét követik értelemszerűen. Hitlerék viszont nem Lassalle-t választották elődül, ugyanis az ormosi „szocialista/szociáldemokrata” gonoszt még a zsidószármazás sem szublimálhatja. Legalábbis Goebbelsék szerint semmiképp. Tudniillik Hitlerék sem olvasták a Magyar Narancsot! Miként, sajnos, Élie Halévy sem olvasta, így azután senki sem tudja, hogy „az összehasonlítgatás káros”. S én pontosan ezért érzem úgy, hogy alapvető missziót teljesítek (itt), amikor Kálmán C. György „alapvető tézisét” ismételgetem.

Tegyük hozzá: nem Marxnak vannak „alapvető tézisei”, hanem „Marx elvtársnak” (messze nem ugyanaz a kettő!), pontosabban: „Lenin elvtársnak”, illetve még pontosabban: „Sztálin elvtársnak”.

Ormos Mária bármelyik mondatához nyúlunk, egyre bizonyosabbá válik: Ormos (miként Révész stb.) menthetetlenül sztálinista. Sztálinistának született, s már úgy is fog meghalni (a korrektség kedvéért: nagy valószínűséggel, s ami azt jelenti, hogy teljesen biztos vagyok benne).

Ráadásul a történésznek valójában nem is az „álláspont érvrendszerével” kéne „foglalkoznia” (ahhoz ugyanis nem ért, Ormos abszolúte tök a logikához), hanem a történésznek (ha valóban történész) az általa lelkesen firtatott „álláspont” történetét illenék ismertetnie. De minimum ismernie. És akkor (talán) nem hinné magát entellektüel úristennek, „véleményformáló elitértelmiségivé” maszkírozódott ítéletalkotónak (ami számára oly jó érzés lehet, mintha négynapos pelyhes kislibával simogatnák a hasát), illetve ha a történelmi tényekkel foglalkozna a történész, akkor nem látná őt az olvasó (konkrétan: kedves személyiségem) megbőrösödött agyú, liberál-bőndörös tovarsinyicának. Hisz’ minden „érvrendszer” érdektelen („érvelni” mindenki tud, lám, még Ormos Mária is!), ezzel a történelmi tényeke érdekesek, például: Marx „alapvető téziseivel” kapcsolatosan nem „a 19. század végétől kezdték meggondolni magukat” némelyek, hanem már jóval előbb. Méghozzá lényegi-eszmei vonatkozásban. Később vált a dolog utilitárius pártüggyé.

Hogy egészen világos legyen: Marxnak nem tézise a forradalom szükségszerűségére vonatkozó megállapítás, hanem (az antik, fölvilágosodáskori, klasszikus német filozófia, illetve a tudományos, darwini stb. gondolkodásmód elsajátítása révén kialakult) következtetése: a világban (az élő és élettelen világban egyaránt) minden változás evolúciós és revolúciós jellegű. Egyébiránt ez akkora banalitás, hogy akár egy háziasszony is tudhatná. Sőt még egy akadémikus háziasszony is (persze fakanállal a kezében!), de tán’ még Révész Sándor is (ennen szőrbőrös nyelével a kezében), voltaképp mindenki tudja: ha kifut a leves a rezsón, akkor az a leves ott ki van futva. Tudniillik a levesnek pontosan ez a (hérakleitoszi-zénóni-kanti-hegeli) természete. Marx szerint. Hiába hiszi azt Révész (Fukuyama, Heller stb.), hogy a levesnek kizárólag szabadságra van szüksége ahhoz, hogy békésen rotyogjon a tűzhelyen az idők végezetéig, bizony, sajnos, sajnos a konyhai gyakorlat merőben cáfolja e szépséges ideát.

József Attila idéz egy versrészletet („A történelem levese / már emelgeti a fedőt”), majd elkezdi híres műelemzését: „A leves emelgeti a fedőt – ennek nincsen társadalmi jelentése, tartalma, tehát nem is müvészet. »A történelem levese – emelgeti a fedőt«. Itt a társadalmi tartalom csak látszólagos, mert nem meghatározott. Ezért nem müvésszet. Azonban a »már« időhatározó szócskával a társadalmi tartalom határozottá válik, adott korunkat és a kort megelőző, sőt létrehozó történelmi társadalmi folyamatokat idézi, tartalmába fogja és igy a két sor müvészivé válik. Nyilvánvalóan forradalmár szemléletéből fakad. Ellenforradalmivá ugy tehetjük, ha a »már« helyett azt mondjuk, hogy »még«.

A történelem levese / még emelgeti a fedőt.

Miért gyöngécske igy és miért nem érezzük müvészinek? Mert ha az időhatározó szócska nélkül az előbb a társadalmi tartalom határozatlansága miatt vesztette el müvészi mivoltát, ugy most a társadalmi tartalom hazugsága fosztja meg a müvészettől. Sőt, ha jobban belenézünk, azt látjuk, hogy egyáltalán nem rendelkezik valóságos társadalmi jelentéssel, mert hiszen éppen a valóságos társadalmi vonatkozást akarja eltakarni. Müvészi tartalom tehát nem lehet társadalmilag hazug. Amit nem kell azzal a bolondsággal összekeverni, amely a müvésztől őszinteséget kiván. Hiszen őszinte és ellenforradalmár lehet valaki azért is, mert szellemileg korlátolt és ostoba és mégsem alkothat müvet, éppugy mint a sürün őszinte nénikék sem alkothatnak.”

Tehát: Ormosék, Hellerék sem nem forradalmárok (ma már), sem nem ellenforradalmárok (soha nem is voltak azok, noha jól láthatóan korlátoltak és ostobák!!!). Hanem viszont liberálisok; s épp azért, mert korlátoltak és ostobák. Közöttük a „legsűrűbben őszinte nénike” maga Heller Ágnes, aki már olyannyira (sűrűn) őszinte, hogy kifejezetten szégyelli magát érte (jobban, mint az ember közelében szocializálódott gumimaci), így akár „egyházat is lehet rá alapítani” (vesd össze). Ormosék, Révészék, Hellerék szerint a történelem nem „emelgeti a fedőt”. Sem „már”, sem „még”. Szerintük a történelmi főzés „véget ért”, vagyis minden úgy van jól, ahogyan van (vö. Bismarck, Ferenc József stb.), immáron kellemesen liberális illat árad a fazékból – csak az a két büdös gonosz ne volna hozzá: a komonisták meg a faszisták!

Esküszöm, Kálmán Olga is így mondta a múltkor a tévében: „Nyírő egy faszista”; s amely bájos-műsorvezetői nyelvecske-gubancocska ugyebár vagy liberális nagybuzgóságra, vagy szexuális túlmotiváltságra utal. Freud-lapszusnak nevezi a Lux Elvira-i tudomány. Édes asszony makkal álmodik. Ezúttal persze nem a tölgy, hanem a nyír sajátos történelmi terméséről. Szőcsileg porítva, jól kikövérítve, táskás kiszerelésben. Szerintem ez egyáltalán nem szégyen! Ha nő volnék, magam is rágerjednék, de minimum annyira, hogy azt se tudjam már, hogyan mondjam ki a nagy szót: fasiszta?, faszista? Majd persze valahogyan csak eltalálnám, mert azért lássuk be: a kettő nem egészen ugyanaz! Míg a ravaszabb, rutinosabb amazonok feministát mondanak ilyenkor (könnyebb artikulálni), képileg pedig faszatillát. Az ominózus faszpista helyett.

Mindezt nyilván csak az a zseniálisan unikális, originális feminista nénike teheti meg, aki elért már egy meghatározott filozófusi életkort, írt 40 könyvet, plusz egy levelet. A Központi Bizottságnak.

Tessék nekem elhinni: Marxot (értsd: a marxi logikát) érdemben nem cáfolta senki! Sem a 19. század legvégén, sem előbb, sem később. Sem Bernstein, sem Höchberg, sem Kautsky, sem Bloch, sem Blumberg, sem Kolakowsky… Az történt (s történik ma is), hogy Marx megállapításait „tézisekké” nyilvánítják (miként tette anno a sztálinista Ormos, s teszi ma a sztálinistán-antikomonista Ormos), majd a saját sütetű elmekreatúrákat tagadják ügyesen. Nem cáfolják, hanem tagadják. Nagyon nem ugyanaz! Vagyishogy nem Marx, hanem „Marx elvtárs” „téziseit bírálják” azok az „elvtársak”, akik amúgy (agyilag) semmiben sem különböznek azoktól az „elvtársaktól”, akik viszont tűzön-vízen át kitartottak „Marx elvtárs” igaz „tézisei” mellett, s akik dicső elődeiről Marxék ezt írták annakidején: „Magunkfajta emberek, akik úgy menekülnek a hivatalos pozícióktól, mint a pestistől, hogyan is illenének egy »párt«-ba? […] minek nekünk egy »párt«, azaz szamarak bandája, amely esküszik ránk, mert hasonszőrűeknek tart bennünket? Valóban nem veszteség, ha nem tartják többé rólunk, hogy »igazi és adekvát tolmácsai« vagyunk azoknak a korlátolt állatoknak, akikkel az utóbbi években összeverődtünk”.

Ilyen a történelem. Marxékat csak Gorbacsovnak sikerült – nagy sokára – megszabadítani a szamarak bandájától. De akkor aztán nagyon. Ormos Mária azt mondta tegnap a tévében (a szintén „zenész” Rónai Egonnak), hogy ő (történészként) megfejtette végre a világ titkát (könyvet is írt róla!), miszerint: a történelmi szituációk változnak, ám „az ember minősége nem változik”.

Hát nem. Neofitaként ugyanolyan hülye marad, mint amilyen volt. És amilyenné lett a változó történelmi idők változása folyamán.

Mondok egy példát. Ormos professzort tavalyelőtt születésnapján köszöntötték tisztelői a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen, s ahol a méltón megünnepelt akadémikus történész köszönetképpen elmondta: „úgy vélem, az emberi minőséget nem a beosztások szabják meg”.

Tudniillik ez a heppje az öregasszonynak. Az „emberi minőség”. Mindenütt erről beszél. Ami persze nem csoda, ugyanis minden hitvány léleknek az általában vett minőség a mániája. Na most, egy konkrét kérdésre („hogyan került a professzorasszony az MSZMP KB munkabizottságába a rendszerváltás előtt?”) Ormos professzorasszony (ugyanazon lélegzettel) ekként válaszolt: „lendíteni” akartam, Berend T. Ivánnal együtt, s a közös lendítés során kiderítettük: „Vas Zoltán az 1957. december 28-i KB ülésen azt mondta, hogy »Ez nem volt ellenforradalom, olyan megmozdulás volt, amely nemzeti ünneppé válik majd«”. (Ezt egyébként Ormos Mária leírta a Társadalmi Szemlében is.) Vagyis a történész-értelmiségi professzor szerint 1956 több mint harminc esztendőn át ellenforradalom volt. Miért? Merthogy a Marosánék „az 1957. december 28-i KB ülésen azt mondták”, hogy ellenforradalmi bandák garázdálkodtak meg minden. Majd amikor kiderült, hogy Vas Zoltán viszont nem ezt mondta (ugyanazon a KB-ülésen), akkor, de jó!, onnantól már az elitértelmiségi történelemfilozófus (Széchenyi-díjas történész, Pulitzer-díjas intellektus) számára sem ellenforradalom az ellenforradalom.

Mi volt 1956 (mint történelmi esemény)? Forradalom? Ellenforradalom? Népfölkelés? Szabadságharc?

Egyik sem!

„Nemzeti ünnep”! És ezt onnan tudja a történész, mint „minőségi ember” (plusz értelmiségi minőség), hogy a Vas Zoltán megmondta neki („az 1957. december 28-i KB ülésen”): „ünneppé válik”. Míg viszont Heller Ágnes (szintén „zenész”) azt írta, levelét az 1959-es KB-ülésének címezve, hogy viszont: ellenforradalom volt. Na, kérem, most döntse el a dolgot történész!

Senkinek sem könnyű az élet, s különösen nehéz a sorsa egy közmegbecsülten kitüntetett minőségi embernek!

Például Ormos Máriának. Aki sajátosan újsütetű (lukácsi) nyulacskaként immár nem az internacionalista „Himalája” csúcsán, hanem a szép Szent Gellérthegyünk sűrűn őszinte ormán ugrabugrál liberális értelmiségiként, a Nemzeti Kiemelkedés legtetején pipiskedve „bírálja” („veti el”) immár a teljes „Himaláját”. És ezt joggal teszi! Hiszen, akik az „eredeti marxi elveket tarják fenn”, azok „»balos« pártrobbantók”. „Élharcosok”. Legalábbis ez jelent meg róluk a Mozgó Világban, s mint látjuk majd, úgyszintén Pulitzer-díjasan jelent meg: „a »balos«, az eredeti marxi elveket fenntartó, a forradalmi gondolatnak elkötelezett szocialista/szociáldemokrata csoportok lettek a pártrobbantás élharcosai [vagyis a Pulitzer-bizottság szerint nem a harcosok tömörülnek csoportba, hanem a csoport válik élharcossá – Gy úr], és közöttük a legjelentősebb szerepet az oroszországi szociáldemokrácia balszárnya játszotta el [míg a történészprofesszor a becsületét „játszotta el”, ha volt néki egyáltalán – Gy. úr], amely Vlagyimir Iljics Lenin körül gyülekezett. Egyébként a világon senki sem hitte még 1917 elején sem, hogy a nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélt Leninnek Európa legelmaradottabb országában sikerülhet végrehajtania egy olyan rendszerváltást, amelyet a proletariátussal alig rendelkező országban »proletárforradalomnak« mer elnevezni.”

Szóval, ilyen az, amikor a József Attila-i „őszinte nénikék” buzgón-mozgón belekalamolnak a történelemfilozófiába (ráadásul ezúttal Vas Zoltán-i, Vitányi Iván-i vezérfonalak nélkül, csak úgy, a saját eszükre támaszkodván!); ennél ugyanis – intellektuálisan – nincs lejjebb, ez pontosan ott van, ahol a Kiszel Tünde bugyigyűjteménye.

Hogy miként jön ide érdemben, tartalmilag, történelemfilozófiailag (vagyis nem szimpla metaforaként) a par excellence bugyigyűjtemény? Erről írok legközelebb.

Mottó: „Az efféle összehasonlítgatás káros…” (Magyar Narancs)

Önmosogató handra-lelkek

Ormos Mária írja a Mozgó Világban: „A 20. század elején kiformálódott egy meglehetősen stabilnak látszó képlet, amelynek értelmében a baloldalon tömörültek a szocialisták (szociáldemokraták, munkáspártiak), valamint a polgári demokraták és liberálisok egy része, a jobboldalon foglaltak helyet a csoportokra tagolódó konzervatívok, és a két szél között a közepet foglalta el mindenki más: centristák, nemzeti liberálisok, mérsékelt demokraták stb. Ez a formátum azonban az első világháború után szétrobbant. A robbantást kétfelől hajtották végre: a szélsőbalon és a szélsőjobbon”.

Mindenekelőtt ismerkedjünk meg a Joseph Pulitzer-emlékdíj Alapítvány „Köszöntő”-jével: „A magyarországi emlékdíjat […] Fábry Pál New Orleansban élő magyar üzletember alapította 1989-ben azzal a céllal, hogy a kelet-közép európai rendszerváltozást követően elismerést kapjanak a kimagasló szakmai teljesítményt felmutató magyar újságírók. Egy dologban az amerikai Pulitzer-díj közel száz éves története és a tinédzserkorú magyar emlékdíj hagyománya és eredménye mindenképpen közös: mindkét díj az újságírás legmagasabb szakmai elismerésének szimbólumává vált”.

Így azután „legmagasabb szakmai elismerés”-ben részesült Ormos Mária is, aki persze nem újságíró, ám – az idézett szöveg értelme szerint – „kimagasló” stilisztikai-szakmai „teljesítményt felmutató” memoárszerző, tudós-értelmiségi. Ezért érdemesítette Ormos Máriát az alapítvány kuratóriuma, illetve elnöke (vagy még Vásárhelyi Miklós, vagy már Sipos Lajos, a Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnöke) a „legmagasabb szakmai elismerésre”.

És ha ez így van (márpedig így van), akkor Ormos Máriának annyit minimum tudnia kell szakmailag, hogy: mi a lényegi különbség az „első világháború után”, illetve a „világháború nyomán”, még inkább: a „világháború okán, következtében, eredményeként, folyományaképpen” kifejezések között.

Meggyőződésem: a Pulitzer-emlékdíjas történész nem véletlenül fogalmaz a puszta kronológia szerint. Nem állítom, hogy szándékkal (ugyanis a szerző radikálisan kutyaütő stiliszta, általában nem azt sikerül leírnia, amit mondani szeretne), de nem is véletlenül. Hopp, ez meg hogyan lehetséges!? Tudat alatt lehetséges, mintegy öntudatlanul, reflexszerűen történik minden Pulitzer-díjas tudósi megfogalmazás.

Teljesen nyilvánvaló: Ormos Mária „relativizálni”, „összehasonlítgatni” igyekszik a Mozgó Világban (is), egyazon lapon említve a „szélsőbalt” a „szélsőjobbal”, a kommunizmust a fasizmussal, ezért azután még arra is képes, hogy szemen köpje, nem csak önmagát (ennen karrierista-„kommunista” múltját), hanem az egész történészszakmát.

Így hát én Ormos Máriát újfent szíveskedem rongyembernek, tipikus felmosórongy-embernek tartani.

Hogy erős a minősítés? Erős. Sőt durva. Viszont, nem egyszerűen arról van szó, hogy (a tárgyban) Ady is brutálisan stilizál (ez engem önmagában véve nem érdekel, ti. én még Ady előtt sem esek hasra!), hanem arról van szó, hogy a költő méltán fogalmaz könyörtelenül: „De én már e földindulás [ti. az első világháború] után [itt indokolt az időbeli sorrendiségre vonatkozó névutó – Gy. úr] aligha lehetek én, akárhogy vígasztalnak leghívőbb barátaim. Ordítani szeretnék, ha lehetne a dühtől, hogy a mi embrió polgárságunk, melynek lelkévé szegődni akartam, milyen állatian ordítja a vért. Ez sohasem volt érdemes azokra a javakra, mikhez eljuttatni szerettük volna őket”.

Írja Ady Endre Hatvany Lajosnak. Már 1914-ben. Míg viszont Ormos Mária (Pulitzer-emlékdíjas akadémikus történészprofesszor) ma sem érti, illetve úgy tesz, mintha egyáltalán nem értené: Ady a „földindulás” után lett „dühös”, ez igaz, ám nem ő okozta a „földindulást”. Hanem? Akkor ki okozta? Mi okozta?

A Pulitzer-emlékdíjas akadémikus történészprofesszor úgy tesz, mintha nem tudná, noha negyven éven át ezt tanította, például az egyetemen is: bizony, az „állatian vért ordító embrió-polgárság”, okozta az első huszadik századi „földindulást”. Egészen pontosan: rajtuk kívül mindenki. Szinte kivétel nélkül! A teljes spektrum, vagyis az amúgy „meglehetősen stabilnak”, sőt idillinek „látszó” történelemfilozófiai „képlet”. És nem csak Magyarországon. Egész Európában. Egy-két – az Ormos Máriák által mostanság „állatian vért ordítva” gyűlölt, átkozott, rágalmazott – mocskospiszkos komonista (Lenin, Jaurès, illetve Ady) kivételével.

Ismétlem: 1914-ben az összes liberális, szociáldemokrata mintapolgár (politikus, művész, tudós, értelmiségi) a „geszti bolondokkal” egyazon sovén, militáns nótát harsogva, „hersegve szívta a vért”. Ez történelmi tény.

Sajnálatosan Ungvári Tamás professzor az egyik sajnálatos szerzője annak a sajnálatos (mocskospiszkos komonista) kiadványnak, amely (sajnálatos módon!) így fogalmaz: „Amikor 1914 nyarán kitört a világháború, Ady jóslata teljesen beigazolódott: mind a polgári ellenzék, mind a munkásság akkori vezetői a háborús propaganda szolgálatába álltak… Még Ignotus is a háború szükségességét bizonygatja ekkor. A Népszava, a szociáldemokrata párt lapja szintén a háború dicsőitői közé állt. Különösen a Népszava háború melletti propagandája gyakorolt megtévesztő hatást a modern magyar irodalomra. A háborút megelőző esztendőkben, a forradalmi hullám országos erősödése következtében a modern polgári írók közül többen rokonszenveztek a szocializmus gondolatával. Egyrészt mivel az 1912 májusi nagy megmozdulás rávilágított, hogy a hatalomhoz könyörtelenül ragaszkodó elnyomó osztályokkal szemben csak a proletariátus képes a magyarság sorsában demokratikus változást hozó cselekvésre, másrészt a háború ellen élesen fellépő Bázeli Kiáltvány alapján a nemzetközi szociáldemokrata mozgalomban vélték látni azt az erőt, amely a háborút kirobbantani készülő világreakciót megfékezheti. A háború kitörése után [nota bene nem a háború, hanem annak kitörése után! – Gy. úr] kiderült, hogy a jobboldali szociáldemokrata vezetők minden országban a saját nemzeti burzsoáziájukhoz csatlakozva a háború apostolaivá vedlettek, s árulásuk keserű kiábránduláshoz vezetett a munkásmozgalomban bizakodók körében. Ady Endre például egyetlen sort sem írt a háborús Népszavába, holott korábban legforradalmibb versei jelentek itt meg. De nem minden író lát hasonló világossággal a háború elején [nota bene Ormos Mária ma is úgy tesz, mintha nem látna „hasonló világossággal” közel száz évvel a háború után – Gy. úr]. Sokuk téves szemléletét erősítette és igazoltnak mutatta a Népszava háborús propagandája [ma: Ormos neofita patkány-bája – Gy. úr], amely haladónak igyekezett feltüntetni az »orosz barbárság« elleni háborút. Még olyan nagy írókat, mint Móricz Zsigmond és Juhász Gyula is megtévesztett az első hónapokban a háborús propaganda.”

(Ha nem csal a stilisztikai szimatom, az idézett akadémiai kiadványnak ezt a szövegrészét maga Ungvári professzor fogalmazta, de, ha nem is ő, saját kezűleg, szerzőtársként mindenképpen legitimálta.)

Tehát még Móriczékat is „megtévesztette a háborús propaganda”. És? A Pulitzer-emlékdíjas akadémikus történészprofesszort mi „téveszti” meg? Ma. A Mozgó Világ szerkesztőségét mi „téveszti” meg folytatólagosan? A rendszerváltás mámora?

Netán annyira tudatlanok, annyira buták volnának ezek az emberek, hogy valóban nem tudják, mi az igazság?

Ha nem tudják, akkor én megmondom. Tanuljanak ma is valamit!

Nem a „20. század elején kiformálódott, meglehetősen stabilnak látszó képlet” határozta meg a világkapitalizmust, a világgazdaság alakulását, hanem fordítva történt. Vagyis a nem csupán kronológiai, hanem az oksági lánc így fest: (1) a kapitalizmus a 20. század elejére válságba jutott, újra kellett porciózni a soványkodó piac-fókát a túlhájasult eszkimóbirodalmak között, (2) így óhatatlanul háborús helyzet alakult ki, (3) mindez megingatta a Pulitzer-emlékdíjas történészprofesszor szerint is csak „stabilnak látszó” „képletet”, (4) kitört a háború, amelyben több százezer (de lehet, hogy több millió) embert gázosítottak el (igaz, akkor még nem Zyklon B-vel, hanem yperittel), a világégésben több mint húsz millióan pusztultak el, (5) így azután (először Oroszországban, majd szerte Európában) lázongások, népi forradalmak robbantak ki (a kommunista pártok döntő befolyásával), majd (6) a proletárforradalmak bukásai után (s nem azokkal párhuzamosan) következett a fasizálódás. Míg a Pulitzer-emlékdíjas akadémikus történészprofesszor így fogalmaz: „Ez a formátum [ti. a jobboldal-centrum-baloldal embrió-polgári-pártpolitikai alakzat] az első világháború után szétrobbant. A robbantást kétfelől hajtották végre: a szélsőbalon és a szélsőjobbon”.

Mármost, ha maradunk a „robbantás” (robbanás) metaforánál, mindenekelőtt meg kell jegyeznünk (s már csak azért is, hogy a Pulitzer-díjas stiliszták legalább saját magukat értsék valamelyest), a robbantást nem „felől” hajtják végre (esetleg a robbantás-sorozatot), míg „kétfelől” végképp nem. Ha pedig még mindig maradunk a „robbantás” metaforánál, úgy azt is meg kell jegyeznünk (hátha nem kapunk érte Pulitzer-díjat!), hogy minden robbanásnak valaminő sűrűsödés az előzménye, előidézője. A fizikában is, a történelemfilozófiában is. Na most, a tárgyalt esetben pontosan az a „formátum” koncentrálódott szélsőségesen és egységesen soviniszta, nacionalista, militáns gyúeleggyé (s robbant szanaszéjjel 1914 és 1919 között, majd a húszas-harmincas évek során), „melynek értelmében a baloldalon tömörültek a szocialisták (szociáldemokraták, munkáspártiak), valamint a polgári demokraták és liberálisok egy része, a jobboldalon foglaltak helyet a csoportokra tagolódó konzervatívok, és a két szél között a közepet foglalta el mindenki más: centristák, nemzeti liberálisok, mérsékelt demokraták”.

Tehát. A „robbantást” nem „kétfelől hajtották végre: a szélsőbalon és a szélsőjobbon”, hanem a válságba került „embrió-polgárság” (kialakuló polgári rend) maga „sűrítette össze”, majd égette el (világháborús „gyorségéssel”), robbantotta szét ennen „kiformálódott, meglehetősen stabilnak látszó képletét”. Költői szavakkal:

Az iszonyúság a lelkekre

Kaján örömmel ráhajolt,

Minden emberbe beköltözött

Minden ősének titkos sorsa,

Véres, szörnyű lakodalomba

Részegen indult a Gondolat,

Az Ember büszke legénye,

Ki, íme senki béna volt:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Azt hittem, akkor azt hittem.

Valamely elhanyagolt Isten

Életre kap s halálba visz

S ime mindmostanig itt élek

Akként, amaz éjszaka kivé tett

S Isten-várón emlékezem

Egy világot elsülyesztő

Rettenetes éjszakára:

Különös,

Különös nyár-éjszaka volt.

Míg viszont: a Pulitzer-emlékdíjas akadémikus történészprofesszor szerint „a lelkekre kaján örömmel ráhajolt iszonyúság”, a „véres, szörnyű lakodalom”, a lerészegedett Gondolat nem a „rettenetes”, „világot elsülyesztő” „különös nyár-éjszakán” (illetve azt megelőzően), hanem az „éjszaka” után „robbantotta” szét („kétfelől”) a „stabilnak látszó képletet”.

Így azután bízvást kijelenthető: vagy Ady hülye (plusz az Adyval – valamikor – egy húron pendülő Ungvári professzor, Sőtér professzor, Szabolcsi professzor, satöbbi professzor), vagy Ormos Mária a hülye, vagy pedig ennyire még egy Pulitzer-emlékdíjas akadémikus történészprofesszor sem lehet ostoba! Határozott meggyőződésem: ennyire azért még ő sem… Hanem? Akkor?

Válaszom: az immár újsütetűn vicsorgó („relativizáló”, „összehasonlítgató”) exsztalinista-liberális-akadémikus történészprofesszor: rongyember. Nagyhajas handranő.

A főszerkesztője szintén hajas. Kívülről nézve.

Belül pedig: ő is történelmi mosogatólében megposhadt, rongyolt psziché. P. Szűcsék szerint a „szélsőjobb” és a „szélsőbal” „kétfelől robbantott” a múlt század elején. És? Mi bizonyítja ezt? Az bizonyítja szerintük (már úgy értve: újabban szerintük), hogy: „Mindkettőnek voltak bizonyos előzményei”.

Ugye?! Tipikus rongyemberi fogalmazás: „bizonyos előzményei”.

Miképpen bizonyosak? Mennyire bizonyosak?

Tehát még egyszer: a Schmidt Máriáék általi „összehasonlítgatás” káros volta axióma a Mozgó Világ, a Magyar Narancs szerint, míg ugyanezen „káros összehasonlítgatás” Ormosék általi gyakorlása tökéletesen indokolt (ugyanezen orgánumok szerint), mégpedig azért, mert: a „kétfelől” való robbantásnak „voltak bizonyos előzményei”. Jó, értem én (nem vagyok hülye!), de mit bizonyít az, hogy a fasizmusnak is, a kommunizmusnak is voltak „bizonyos előzményei”, ugyanúgy, mint bármi másnak, mint bármely létező dolognak a világon? Mint például a kutyaszégyennek. Vagy bárminek. Egyedül a Mozgó Világ az, amelynek nem voltak előzményei, a Mozgó Világot az Úr a nyolcadik napon teremté Fénysugárból, Szivárványból, unikális Aczélból, originális Szentlélekből. Vagyis: materiálisan a semmiből, s ezért tűnik úgy egyeseknek, mintha intellektuálisan semmi volna a Mozgó Világ.  

Vajon mit igyekszik közölni velünk a két handranő az Úr által szűznemzéssel teremtett folyóiratban, amidőn „bizonyos előzmények”-ről hadoválnak? Csak kérdem: nem inkább azonos előzményeket, azonos gyökereket akarnak mondani szegénykéim? Ha igen, akkor (1) miért nem azt mondják, amit mondani szeretnének, illetve (2) mennyiben különböznek ama (harmadik) handra-nőtársuktól, aki pontosan azt állítja, amit ők, persze azzal a különbséggel, hogy SSmit Pária szerint egyáltalán nem káros, hanem épp ellenkezőleg: üdvös tevékenység az „összehasonlítgatás”.

Miért ágálnak (olykor egészen hevesen tiltakoznak) az összehasonlítgatók az összehasonlítgatás ellen, ha ők maguk is összehasonlítgatnak, méghozzá folyamatosan és konzekvensen?

Egyszerű a válasz: azért, mert SSmit Páriáék összehasonlítgatása is ürügy, vagyis amikor SSmit Páriáék bolsevikot, komonistát mondanak, a „zsidóra” gondolnak (ez egyébként közhely, még Ormos Mária is tudja: „jellemző az ismert szlogen: »Ha bolsevikot mondok, zsidót értek rajta.«”), és hát ezért „jogos” Ormos, Heller, Hack, Kálmán C., Gerő, Gere, P. Szűcs, Kornai, Vásárhelyi, Ungvári, Vajda, Niedermüller, Révész, Vitányi… primitív kommunistázása, már ti. azért, mert, ha a Hellerék „mondanak bolsevikot”, ők nem zsidót értenek rajta, hanem valódi bűnöst, „banális gonoszt”. Igen ám, csakhogy ez a dedós logika éppen nem gyöngíti, hanem éppen erősíti, alátámasztja a SSmit Páriák „kódolt” antiszemitizmusát.

„Jellemző az ismert szlogen: »Ha bolsevikot mondok, zsidót értek rajta«”.

Világos. De miért? Hogyan? Konkrétan mit „értenek” a „zsidón” azok, akik „bolsevikot mondanak”? Nos, ezt már a bátor OOmos Pária sem meri kimondani. Pedig rengeteg haja van!

Míg viszont én kopaszon is ki merem jelenteni: SSmit Páriáék két dologra gondolnak, amikor „összehasonlítgatnak”. Az egyiket tulajdonképpen ők is kimondják, ekkor ugyanis minden gátlás nélkül nevezik nevén a „zsidó”-t: „egyes zsidók eltúlozzák a holokauszt mértékét, üzletet csinálnak belőle, ez a holokauszt-biznisz” (számtalanszor hallottuk már), míg a másik állítás így hangzik (persze csak átvitt értelemben hangzik, kódoltan, mégis idézőjelbe teszem, ti. maszekban gondolatolvasó vagyok, pontosan tudom, kinek mi lakozik a fejében, az antiszemitákéban ez): „A zsidók – bolsevikbőrbe bújva – lényegében ugyanazt tették, amit velük műveltek a nácik. Sőt! Hitlerék, Szálasiék csak visszavágtak a húszas-harmincas-negyvenes években a ’17-es, ’18-as, ’19-es kommunista vérengzésekért, hovatovább a zsidó Kun Béláék, később a zsidó [s nem „kuglifejű”] Rákosiék még a fasisztáknál is szörnyűbb bűnöket követtek el a magyarokkal, keresztényekkel szemben. Ezek az emberek, amikor csak tehetik, rárontanak a hazájukra” stb.

Persze Kálmán C. Györgyék (Bojtár B. Endréék), Ormos Máriáék (P. Szűcs Juliannáék) nem erre gondolnak, amikor maguk is buzgón hasonlítgatnak össze (vissza), amikor a „kommunista bűnök” tendenciózus fölhánytorgatásának „indokoltságról”, továbbá a „bolsevik gonosz”-ról, illetve annak „bizonyos” koedukált „előzményeiről” süketelnek a médiában.

Hanem? Akkor mire gondolnak Kálmán C. Györgyék (pl. a Magyar Narancsban)? Miért „káros” a SSmit Pária-i „relativizálás”, s miért ultima ratio pl. az OOmos Pária-i „bizonyos előzmény”-re való – ki merem mondani! – áltörténészi hivatkozás? Mi a különbség a kettő között, miért teheti OO (szellemi budi) Pária azt, ami „tilos” SS Páriának – OO párjának (értsd: relativizáló pandanjának)?

Erre az (immáron egészen bravúrosan megfogalmazott) kérdésemre válaszolok – legközelebb.

Mottó: „Az efféle összehasonlítgatás káros…” (Magyar Narancs)

Aczélos antikádáristák

Mindenekelőtt képileg ültetem pellengérre a magyar „baloldal” legsunyibb és legbugrisabb (jelenleg egyszerre, egyazon súllyal antihorthysta és antikádárista) neofitái közül azt a hármat, akiktől különösen iszonyodom (személyes és egyéb okok miatt).

Három fő. Ennél persze jóval több „baloldali” csúszómászót ismerek; ők azért nincsenek a képen, mert a széles Hortobágyon sem férnének el, ha egyszer összesereglenének mind, ahányan vannak. Jegyezzük meg: a humanista-liberális történészprofesszor itt is azt vizslatja hívő szakértelemmel (nem véletlenül balra sandítva!), hogy hát kuglisodik-e már a magyar arc, illetve serken-e még annyi magyar hajszőr a magyar koponya magyar két oldalán, amennyi rendes-magyarosan ráfésülhető, rázselézhető, rálegitimálható az immár centrálisan demokratikus hungaro-golyó legtetejének legközepére. Tudniillik, ha kihullik az a kevés is (ami még megvan), Ormos történészprofesszornak sietnie kell a tévébe, hogy a Vitányit is legyalázza Hajas Henrik tabudöntögető műsorában, ti. nincs kivétel, a hülye gyalázkodás az elittörténészi logikából szükségképpen következik, vagyis nem Ormos Mária szubjektív, személyes bugrisságról van itt szó (mint ahogy azt szerénységem gondolja), hanem objektív törvényszerűségről.

Na most (a pellengér után) nézzük a teljes dicsőségtáblát:

Ennyi. (Nem sok.)

Eörsi nem szemforgató. Ezt írja például P. Szűcs Julianna demokratikussá centrumálódott Gyurcsány-folyóiratában: Richard Rorty „belefoglalja a békét, a jólétet és a szabad időt a szabadság fogalmába, de nem bizonyítja be [kiemelés – Gy. úr], hogy az egyenlő szabadság osztálytársadalomban lehetővé teszi-e mindenki számára a jólétet és a szabad időt. (Az »osztálytársadalom« szó helyett mondhatnám, hogy »korunkban« vagy »a globalizáció korában« stb. De mivel sok konzervatív és liberális tökfej [pl. Révész, Heller, Vajda, Faragó, Vitányi, Almási, Ormos, Vásárhelyi, Kornai, Bauer, Niedermüller – Gy. úr] azt szeretné hinni, hogy a szovjet típusú társadalmak bukása az osztályok fogalmát is megbuktatta, kitartok provokatív terminológiám mellett, annál is inkább, mert eléggé pontos.)”

Ezt írta Eörsi István a Mozgó Világban. Majd kisvártatva (többszörös kerülő-úton) „üzenetet” kapott a folyóirat főszerkesztőjétől, úgy nagyjából ez volt a gyáva, sunyi „üzenet” tartalma: Eörsi István kitiltatott a Mozgó Világ szerzői, interjúalanyai közül.

Hogy miért? Nos, a költő-publicista úgy hagyta el P. Szűcsék, Vitányiék szép új, mozgón-globalizált neovilágát, később az árnyékvilágot is, hogy nem derült ki számára elmaratásának valódi oka. Legalábbis nekem ezt mondta, így azután magam is csak sejtem: a főszerkesztőnek egyszerűen fogalma nincs arról, hogy hát ő ugyebár miket össze nem főszerkeszt néha a legendás folyóiratban, így nyilván szólt valaki P. Szűcsnek (Vitányi?, más?, nem tudom), mindegy, valaki biztosan mondta: „már régen nem az a vonal, drága Julika, hanem épp az ellenkezője a vonal, és különben is, nem veszed észre?, Eörsi bennünket nevez liberális tökfejeknek – tehát a megoldás: kirúgni!, hadd lássa a piszok: nem vagyunk mi akkora tökfejek, mint amekkoráknak gondol bennünket, Eörsi tanulja meg egy életre: nyalni (föl), rugdalni (lefelé) mindig jól tudtunk!”.

Hangsúlyozom: magam is csak sejtem, hogy valahogy így hangzott el az intelem, s azért az idézőjel, mert biztos vagyok abban, hogy jól sejtem.

Sőt! Szerintem P. Szűcsék még a „liberális tökfej”-ezésnél is erősebben borzadnak Eörsi másik lényegi állításától, mely szerint: Rorty „nem bizonyítja be”.

Rorty sem bizonyítja be; ti. a Mozgó Világban (Rortyt követően) Babarczy sem, Almási sem bizonyított semmit.

A Vitányi-féle bucska-tovarisok erősen ódzkodnak minden bizonyítástól, persze mi egyebet tehetnének, hisz’ jókora tökfejek. Plusz szemforgatók. Vitányiék ma is a puszta véleményüket hangoztatják; manapság természetesen a korábbiakkal ellentett értelmű „megítéléseikkel”, „én úgy gondolom”-jaikkal hozakodnak elő mindegyre. Mintha az bármit is jelenthetne. Vásárhelyiék, Bauerék (tőlük kissé távolabb: Tojás Gáspár Miklósék) szent meggyőződése: nem csak országló jelentőséggel, egyenesen bizonyító erővel bír valamely (szerényen „vélemény”-nek nevezett) szimpla kinyilatkoztatásuk, hiszen ők ugyebár „véleményformáló, vezető értelmiségiek”! Bizony!

Kérdés: igaza van-e Eörsinek elméletileg?

Ez a kérdés (illetve általában az elméleti, logikai igazságra vonatkozó fölvetés) a neofitákat gyakorlatilag nem érdekli, a mindenkori szemforgatókat csak a mindenkori politikai „vonal” érdekli; ti. arra kell a „vonal”, hogy legyen mihez igazodniuk. Jól látható: helyezkedés, igazodás, farolás, könyöklés, állhatatos nyalás, hívő rugdosódás nélkül a honi „individualista közgondolkodó” nem képes talpon maradni. Sem mentálisan, sem egzisztenciálisan, intellektuálisan pedig végképp nem.

Ezt igyekszem most bizonyítani.

Kezdjük Révész Sándor neoliberálisan neovonalas (neo-Mozgó Világbeli) szörnyülködésével: „Vásárhelyi Mária 2009-es kutatása szerint a 18–30 éves fiatalok csaknem fele csaknem kritikátlanul pozitív véleménnyel van a Kádár-korszakról, nem egészen harmaduk nevezhető antikádáristának, aki tud róla, hogy a Kádár-korszak diktatúra volt, amely gazdasági összeomlásba vezette az országot, a többiek véleménye pedig ambivalens vagy meghatározhatatlan”!

Tehát Révész és Vásárhelyi szerint kizárólag az „antikádáristák” tudhatnak arról, hogy „a Kádár-korszak diktatúra volt”, s mint tudjuk, diktatúra az, amit Révészék diktatúrának minősítenek. Így azután (például) én vagy antikádárista vagyok, vagy nem tartom en bloc diktatúrának a „Kádár-korszakot”. Mint tudjuk: a „Kádár-korszak” az, amelyet Révészék Kádár-korszaknak minősítenek.

Tessék elhinni: nagyon nem jó ám, hogy a Révész-féle „uszító vén marhák” a (felnőtteknek szellemileg kiszolgáltatott) fiatalokat újra és újra „istákra” kontra „anti-istákra” osztják!

Az orrba-szájba stigmázással általában sem értek egyet, míg a fiatalok afféle megbélyegzésével, mely szerint csak az „antikádáristák” tudhatják, mi igaz, mi nem igaz a történelemben, különösen nem. Ugyanakkor viccesnek (vs. gyomorforgatónak) tartom az egykori „diktátorok” (Faragó Vilmosok, P. Szűcs Juliannák) általi bőszült diktátorozást.

Továbbá: azt állítani (méghozzá ex cathedra), hogy „a Kádár-korszak diktatúra volt, amely gazdasági összeomlásba vezette az országot”, több vonatkozásban dilettáns dolog. És nem is annyira az 1984-es Mozgó Világ 1968-as Nyers Rezsője miatt (nevezhetjük ezt is „csupán” roppant viszolyogtató P. Szűcs-gesztusnak), hanem elsősorban azért, mert a történelemfilozófia egyszeregyéhez tartozik: valamely ország gazdasági modernizációja, racionalizációja számos esetben csak (sokszor véres katonai) diktatúra révén mehet végbe. Vesd össze Urbán László előadásaival, politikai-gazdasági fejtegetéseivel, Kerekes György szakkönyveivel, vagy éppen Waldemar Gurian vonatkozó elemzéseivel. Már közepes olvasottsággal is tudható: a szociológus elemzőként is eltökélt demokrata Gombár (híres kiskátéjában) egyértelműen különbséget tesz a „hatalomösszpontosítás racionalitása” („diktatúra”), illetve a „tirannizmus”, „autokrácia”, „autoritarianizmus”, „totalitarizmus”, „terrorizmus” (rémuralom) fogalmai, kategóriái között. Továbbá szintén a történelemfilozófia egyszeregyéhez tartozik: Vásárhelyiék, Révészék nagy idoljai, az ún. „chicago boys” (M. Friedman és A. Harberger), bizony, Pinochet kolléga szakértő-megbízottjai voltak annakidején, vagyis (mérvadó elemzők szerint) a könyörtelen diktatúra s a „chicagói fiúk” gyümölcsöző, „neoliberális” együttműködésének terméke nem egyéb, mint az ún. „Chile Projekt”, „chilei gazdasági csoda”. Na most, mindezzel szemben a primitíven, tudatlanul neoliberális Vásárhelyiék, Révészék így teszik föl „tudományos kutatásaik” során a primitív kérdést a (még nem eléggé primitív) magyar fiataloknak: Tudjátok-e egyáltalán, ti, magyar fiatalok, hogy mennyire, de mennyire mocskos volt a mocskos Kádár-korszak mocskos diktatúrája, vagy nem tudjátok ezt?

Hadd butuljon a fiatal! Már a szociológusi kérdéstől is. Merthogy a Vásárhelyi Máriák, a Révész Sándorok, a P. Szűcs Juliannák a permanens butításra születtek, ma is ebből élnek!

Mint tudjuk, az ide-oda Mozgó P. Szűcs Julianna sötéten Világ-os Révész Sándorkája szerint: Nagy Imre antiszemita volt. Mármost, ha helytálló, amit Révész Nagy Imre szövegeiről állít (nem tudom, nem olvastam), akkor a mártír miniszterelnök valóban antiszemita, míg ugyanazon P. Szűcs Julianna Ormos Máriája szerint Rákosit a zsidó „kuglifeje” miatt gyűlölte a magyar nép, miközben (a Révész szerint antiszemita) Nagy Imrét a „rendes magyar arca” kedveltette meg a rendes magyar lakossággal 1953 és ’56 között. Ez derült ki a múltkor a rendes magyar ATV-ből. (Tegyük hozzá: csupán föltételezhető, hogy Ormos szerint Rákosiban a randa zsidót rühellte a magyar, ti. Ormos gyakorta fogalmaz egészen idióta módon, vagyis a szövegeiből nemigen tudható, mire is gondol valójában.)

S hogy miként csöppen ide éppen P. Szűcs Julianna? Ez a kérdés? Megmondom. Főszerkesztőként csöppen ide, ti. Ormos Mária is, hol másutt közölné a legnagyobb marhaságait, mint a Mozgó Világban, ahol például ezt írja: „A 20. század elején kiformálódott egy meglehetősen stabilnak látszó képlet, amelynek értelmében a baloldalon tömörültek a szocialisták (szociáldemokraták, munkáspártiak), valamint a polgári demokraták és liberálisok egy része, a jobboldalon foglaltak helyet a csoportokra tagolódó konzervatívok, és a két szél között a közepet foglalta el mindenki más: centristák, nemzeti liberálisok, mérsékelt demokraták stb.

Ez a formátum azonban az első világháború után szétrobbant. A robbantást kétfelől hajtották végre: a szélsőbalon és a szélsőjobbon. Mindkettőnek voltak bizonyos előzményei. Eredetileg a szocialista/szociáldemokrata pártok többnyire (nem mindegyik) forradalmat hirdettek, ám a vezető csoportok egy része a 19. század végétől kezdte meggondolni magát, és úgy vélekedett, hogy az általa képviselt munkás (esetleg más dolgozó rétegek) jobb egzisztenciális helyzetének megteremtését és jogaik kiterjesztését parlamentáris eszközök segítségével is biztosítani lehet, és ezért a forradalmi célkitűzést bízvást el lehet ejteni. Ennek az álláspontnak megvolt a maga filozófiai és történelmi érvrendszere is, amely lényegében Marx alapvető téziseinek a bírálatát és elvetését foglalta magába, de ezzel a kérdéssel ezúttal nem foglalkozom. A dolog lényege, hogy ezzel a fordulattal a szocialista/szociáldemokrata vezetők nem csekély része messzemenően nem értett egyet. A pártokban napirenden voltak az elkeseredett viták, sor került kizárásokra, és olykor a »balosokat«, máskor a revizionistákat távolították el a pártból. Ezek a »balos«, az eredeti marxi elveket fenntartó, a forradalmi gondolatnak elkötelezett szocialista/szociáldemokrata csoportok lettek a pártrobbantás élharcosai, és közöttük a legjelentősebb szerepet az oroszországi szociáldemokrácia balszárnya játszotta el, amely Vlagyimir Iljics Lenin körül gyülekezett. Egyébként a világon senki sem hitte még 1917 elején sem, hogy a nemzetközi terepen elég jelentéktelennek vélt Leninnek Európa legelmaradottabb országában sikerülhet végrehajtania egy olyan rendszerváltást, amelyet a proletariátussal alig rendelkező országban »proletárforradalomnak« mer elnevezni.”

Telis-tele elképesztőbbnél elképesztőbb sületlenséggel, s persze az elmaradhatatlan „összehasonlítgatással”, már, hogy a fenti mottó liberális szerzőjének is tetsződjék e liberálisan tudományos szöveg.

Részletezzük! Elemezzük! (Legközelebb.)

Mottó: „Heller Ági… Hannah Arendt-ről, a nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője New Yorkban… írt 40 könyvet, például itt van Az én filozófiám története [sic.], tessék azt elolvasni, abba bele lehet kötni!” (Ungvári Tamás az ATV-ben)

Nini, basznak a nyulak!

(forrás: dr. Veres Pál, az első magyar gubcsi-szexológus)

A „nagy antikommunista filozófusról elnevezett tanszék vezetője” írja a fenti antikommunista mottóban proponált antikommunista kiadvány 138. antikommunista oldalán: „A kommunista párt… totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat. (Az utóbbi nem mindenhol történik meg.) Írtam az úgynevezett »feed back«-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról. Majd rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze. Idézem Lenin mondását, mely szerint »mi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásával« (értsd: velünk)”.

Tehát. Heller (1959-ben) besúgó lett, „a megrendelők szája íze szerint jelentett” (persze csakis a férje parancsára!), „majd” leírta, hogyan kell „a megrendelők szája íze szerint jelenteni” (hiszen, ha valamit jól ismer, akkor az a spicliskedés természete), „majd” fogta magát, és „rátért a pszichológiára”. Tudniillik ilyen egyszerű a zseni dolga. Jövő héten az agysebészetre fog rátérni. Arra „tér rá”, amire akar. Almási professzor meg is műteti magát vele. Ungvári professzor is. Sőt, amennyire a szövegeiket ismerem, már meg is történt a sikeres operáció, melybe mindkét páciens (agyilag!) belehalt.

Heller Ágnes „rátérése” a „pszichológiára” azt jelenti, hogy léleklátó lett a „nagyasszony”, beletekintett Vlagyimir Iljics lelkébe, meglátta, mi lakozik ottan pszichológiailag, „majd” diagnosztizálta a pszichológiai állapotot, „majd rátért” frissen szerzett pszichológiai tudásának ismertetésére, mely szerint: emberi gonoszság, illetve filozófiai („banális”) gonoszság, továbbá önös, önző, elvtelen, cinikus opportunizmus rejtőzik Lenin mocskos (komonista) lelkében.

Igen ám, csakhogy ez nem így megy. Persze nem a „pszichológiára” való „rátérés”, az tudniillik nagyon megy. A „filozófiára” való „rátérés” is könnyen ment annakidején. Merthogy általában is így van: aki nem ért semmihez, az arra tér rá, amire éppen akar, amihez nagyasszonyi kedve szottyan. Akár az etológiára is rátérhet. Ha akar. Például Almási professzor szerint Heller Ágnes „A szégyenről ír dolgozatot – aktuálisat és általánosat – amiből az marad meg az ember fejében, hogy mekkora katartikus szerepe van. Megint olyan fordulat, amit ő hozott be a filozófiába”.

És konkrétan mit „hozott ő be a filozófiába”? Szó szerint ezt a „fordulatot” hozta be a filozófiába, méghozzá katartikusan szerepelve: „a legtöbb affektus megfigyelhető az ösztönleépülésben előrehaladt magasabb rendű emlősállatoknál is. De a szégyen kivétel. Csak az embernél és az ember környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt a kutya esetében figyelhető meg”.

Igen?! Megfigyelhető? Akkor figyeljük:

Ezek persze üregi nyulak, ezek a nyilvános gruppenszexet kedvelik, s természetesen nem röstellik magukat érte (úgy élnek, mint az állatok!), míg viszont „az ember környezetében élő »szocializált«” házinyulak jóval szégyenlősebben, szemérmesebben basznak (©Veres dr.), vagyis a házinyulak csak kettesben csinálják:

Na most, a legszocializáltabb, „ösztönében legleépültebb”, legszégyenlősebb házinyúl a kendermagos tyúkot kizárólag akkor hágja (feminista amazonként), ha Lenin nem nézi a bio-filozófiai aktust, nem nézi sem virtuálisan, sem élő szoborként (mint pl. a fenti képen).

Míg az alábbi ábrán vizuálisan is konceptuálódik, amint a kisnői filozófus „rátér” a nagymacsó férfitársadalomra. Szintén szégyenlősen.

A nagyasszony általában szégyenlős, akkor is, ha történetesen ő a kisebb, hic et nunc persze kevésbé szemérmes, bár az is igaz (sajnos), hogy ha nem az einsteini dimenziót vesszük alapul, gyakorlatilag mindig „hic et nunc” van, de mindjárt tegyük is hozzá (elsősorban önmagunk megnyugtatására), mindez egyáltalán nem baj, ti. alkalmanként az összes háziállat szégyelli magát. És főleg akkor, ha a sürgős, levélíró „affektus” a Központi Bizottság „környezetében élő »szocializált« háziállatok, mindenekelőtt” a revizionista, ellenzéki filozófuszsenik „esetében figyelhető meg”, konkrétan így:

Almási Miklós szerint az efféle affektusnak „katartikus szerepe van”, illetve Heller megfogalmazásában: „Az utolsó két és fél bekezdést, összesen egy oldalt írtam abból az ötoldalas szövegből, amelyet közöltek. Ettől függetlenül tudom, hogy mi van benne. Szégyelltem magamat már akkor is miatta, és szégyellem magam most is” (vesd össze).

Valljuk meg: Almási professzor se ért túlzottan az etológiához, így azután mindent benyal a jámbor, amit csak elolvas, beszopja azt is, amit a háziállatokról, azt is, amit Leninről hadovál a zseni. Persze, végül is, mindegy, ti. a liberális géniuszt az különbözteti meg a nem liberálistól, hogy a liberális zseni liberálisan süketel arról, ami épp a lángeszébe lobban.

Almási professzor Lenint sem ismeri. Ami nem baj! Sőt az sem baj, hogy Heller még kevésbé ismeri, Heller soha nem olvasta Lenint (a betűk nézegetése, majd elfelejtése, nem olvasás!), ez egyáltalán nem baj, s már csak azért sem, mert a zseni bármiről írhat, anélkül, hogy akár egy sort is olvasna értekezése tárgyáról (nota bene szólás- és véleményszabadság van!), hovatovább az sem baj, ha Ungváriék erősen csodálkoznak azon, hogy olykor-olykor kigúnyolják, kikacagják (az antiszemiták kifejezetten gyűlölik) őket, mindez nem baj. Az élet olyan, amilyen. Vagyis akkor van (némi) gond, ha már senki sem látja, hogy mi a valós helyzet az országban.

Ezen próbálunk most valamelyest korrigálni, ugyanis a következő történik: az egyik dilettáns „filozófus” ámuldozva véli (majd nevezi) zseninek a másik dilettáns „filozófust” (esztétát stb.), s kizárólag azon a tudományos alapon, hogy: egyik sem ismeri pl. Lenin szövegeit. Ettől lesz közülük a másik zseni. És hogy ez miként lehetséges? Egyszerű: a „szégyenlősebb” (értsd: gátlástalanabb) „filozófus” úgy tesz, mintha tudná, miről beszél (határozottan közli: „rátértem a pszichológiára” stb.), s ha például Almási professzor nem ismeri sem Lenint, sem a „pszichológiát” (ami egyébként nem baj!), akkor ugyebár csak zseniális lehet a Lenin lelkéről tett bármely helleri állítás. A tudatlan és buta ember számára szinte minden zseniális. Nyírő szerint Goebbels zseniális, Almási szerint Heller zseniális, Heller szerint Csurka zseniális (Csurkánál csak az baj, hogy nem „rendezett nagyszerű Shakespeare-t”, nincs, ami nála „felülírja az ideológiát”)… végtelen a sor; ezúttal arról a zsenialitásról beszélünk, mely szerint Lenin teoretikus volt: „visszavonta a felvilágosodást”. Így hát Almási professzor sem ütközik meg azon, hogy az egyik helleri állítás merőben tagadja a másik helleri állítást: Lenin „utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást”. Öntagadás (a kontextusban). Ugyanis, ha Lenin utilitariánus (moralista teoretikus), akkor „visszavonhatja” a „felvilágosodást” (elvileg bárki visszavonhat bármit), ám ezt épp a „helleri-vajdai” Lenin nem teszi, az a Lenin, aki valószínűleg inkább utilitárius (hasonelvű, prakticista), vagyis politikus, ám így (értelemszerűen) nem teoretikus. Ha pedig nem teoretikus, akkor érdemben nem vonhat vissza semmit. Továbbá: Lenin akár utilitariánus, akár utilitárius (eldönthetetlen, hogy Heller valójában mire gondol), nem lehet sem ostoba, sem cinikus, s különösen nem egyszerre a kettő, mert – hosszúton – ez a két tulajdonság is üti egymást. Magyarán: Lenin eo ipso nem mondhatja, hogy „mi vagyunk a tőkétől való felszabadulás”, nem mondhat ilyet sem utilitariánusként, sem utilitáriusként, sem cinikus pragmatistaként, sem egoistakén, sőt fafejű hőbörgőként sem! Csak akkor mondhatná ezt Lenin, ha maga is annyira mélyre süllyedt volna (minden vonatkozásban!), mint Heller Ágnes.

Nem szólva arról, hogy ha a „filozófus nagyasszony” nem originális zseniként tetszelegne, riszálna különféle „pávatáncokat” a történelemben, hanem egyszerűen csak olvasna (horribile dictu), akkor tán’ maga is rájönne (originálisan), sikerült föltalálnia Karl Kautsky „marxista” valagában a szabadelvű, kormos lyukat. Nyilván azt is originálisan. Mert a következő a helyzet (tényszerűen), Lenin idézi azt a Kautskyt, aki a brosúrájában „ügyesen” (vagyis részint szó szerint, részint csonkolva, éppen a kulcsszót mellőzve) citálja Lenin egyik „áprilisi tézisét”, majd „pompás iróniával kiált föl”: „Csak az a kár, hogy ehhez a következtetéshez [ti., a lenini tézishez, mely szerint „a szovjetek köztársasága az egyetlen olyan forma, amely biztosítani tudja a legkevesebb megrázkódtatással járó átmenetet a szocializmushoz… a proletáriátus diktatúrája szempontjából”] csupán akkor jutottak el [a bolsevikok], amikor kiderült, hogy az alkotmányozó gyűlésben kisebbségben maradtak. Azelőtt senki sem követelte hevesebben az alkotmányozó gyűlést, mint Lenin”.

Írja Karl Kautsky. S mintha maga Alexander Alexandrovics Heller-Panangin mondaná. Ami nem baj, csupán megjegyzem illő tisztelettel: nem igaz. Tényszerűen áll szemben a valósággal. Sőt Lenin „hazugnak”, „semmirekellőnek” nevezi Kautskyt. Én viszont nem nevezem hazugnak, semmirekellőnek Hellert, ugyanis meggyőződésem: Heller (számos tekintetben, így Leninre vonatkozóan is) olvasatlan, faragatlan, műveletlen, tudatlan, tájékozatlan. Ignoráns – miként a magyarosan művelt latin elvtársak mondották.

Lenin, Kautsky „hazug” vádjára reflektálva, hosszan sorolja a tényeket, melyek bizonyítják: a bolsevikok nem az után tartják az egyetlen értelmes szocialista útnak a proletárdiktatúrát, „hogy az alkotmányozó gyűlésben kisebbségben maradtak”, hanem már jóval korábban írja Lenin (majd a sajtóban többször megismétli), „a Kommün típusú állam magasabb rendű, mint a burzsoá parlamenti köztársaság”.

Lenin így fogalmaz: „Kautsky úr, hogy a bolsevikokat elvtelen embereknek, »forradalmi opportunistáknak« (ezt a kifejezést használja Kautsky valahol, nem emlékszem, milyen összefüggésben) tüntesse fel, eltitkolta német olvasói előtt [kiemelés: Lenin], hogy az [áprilisi] tézisek világosan utalnak „a  t ö b b  í z b e n  t e t t” [kiemelés: Lenin] nyilatkozatokra!”.

Vagyis Lenin nem emlékezett arra, hogy Kautsky milyen összefüggésben használja a „forradalmi opportunisták” inszinuációt, én viszont emlékszem rá: Heller a fenti összefüggésben használja a részint arendt-i, részint merőben „kautskysta” ihletésű, egészen ostobán, infantilisan „pszichologizáló” rágalmat, s amely így hangzik: „értsd: velünk”.

Tehát, ne legyen félreértés, nem Lenin és Heller (illetve Kautsky) „vitájáról” beszélek (Heller intellektuálisan nemhogy Leninnek, senkinek nem partnere!), továbbá nem az a kérdés (most), hogy igaza van-e Leninnek teoretikusan (vs. praktikusan) a „proletáriátus diktatúrája szempontjából”, hanem „csupán” arra utalok, hogy Heller nagyasszony totálisan tájékozatlan abban a témában, amelyről éppen fecsegni méltóztatik úrnői nagykedve szerint. Ettől persze még írhatna viszonylag értelmes szövegeket (föltalálván a valódi csőben a valódi lyukat), ámde Heller nem ír értelmes szövegeket. Hanem inkább marhaságokat ír. Ungvári professzor szerint: „be lehet kötni”. Mibe? Heller tulajdonképpen ezt állítja a könyvben: Lenin már akkor bodrigüle bádé, sőt intozen papedun a hőmeleréken, amikor a curbizi dagentén még csak kissé megpölájt. Pszichológiailag.

Ebbe kössünk bele? Hogyan?

Lenin írja: „Lehetséges, hogy az én megoldásom helytelen. Mi sem volna számunkra kívánatosabb, mint hogy elemzésünket egy kívülálló marxista szempontból bírálja. Kautskynak, ahelyett, hogy teljesen ostoba frázisokat (ilyen Kautskynál bőven akad) írna arról, hogy egyesek akadályozzák a bolsevizmus bírálatát [Hellernél ez így hangzik: „a párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat], hozzá kellett volna fognia ehhez a bírálathoz. A baj azonban éppen az, hogy nem gyakorol bírálatot. Még csak fel sem veti egyfelől a szovjetek, másfelől az alkotmányozógyűlés osztályelemzésének kérdését. Ezért lehetetlen Kautskyval vitatkozni és eszmecserét folytatni, és csak azt tehetjük, hogy megmutatjuk az olvasónak, miért nem nevezhető Kautsky másnak, mint renegátnak” (Lenin kiemeléseivel).

Mutatis mutandis: ezért lehetetlen Hellerékkel vitatkozni, eszmét cserélni (nincsenek eszméik!), vagyis csak azt tehetjük, hogy megmutatjuk a fórumozóknak, miért nem nevezhető például Heller filozófusnak, miért nem nevezhető másnak, mint dilettánsan vartyogó grunca-professzornak.

Képzeljük el, mi volna, ha az ókori filozófiához, a klasszikus német bölcselethez, a posztmodern gondolkodáshoz is legalább annyira értenék, mint Leninhez, vagy épp a kutyákhoz! Ahogy magamat ismerem, legott kiderülne: Hellerék, ha de jure nem is, de facto mindenképp tolvajok, s a (de facto) bűnözésben tettestársuk az a „balliberális” kormányzat, amely ugye (ilyenformán) nemcsak liberálisnak nevezi magát, hanem szociálisnak is. Ne legyen félreértés, nem pusztán arról van szó, hogy visszatetsző gesztus, ha „szocialista” politikusok tömik súlyos százmilliókkal „szellemi” oligarcháik zsebeit, noha valóban csúnya (már-már elfogadhatatlan) dolog közpénzeket lenyúlni, s éppen válság idején! Magyarországon cca. 1985 óta súlyosbodó krízishelyzet van, s paradox módon épp azért, mert némelyek jól jártak a kapitalizálódással, tény ugyanis, hogy ma emberek par excellence pusztulnak éhen, par excellence akasztják föl magukat a padláson, míg ezt mások tehetetlenül (vs. cinikusan) nézik. Egyébiránt ez a szociális válság lényege. De most nem erről beszélek, sőt ez akár demagógiai is lehetne. (Persze nem az.) Nyilván nem arról van szó, hogy „nincs szükség filozófiára”, „minek ennyi filozófus” stb., ti. még válságban is kell a filozófia (sőt akkor kell igazán!), hanem csupán arra utalok, hogy az nem filozófia, amit ezek a szélhámosok művelnek. Aki tehát állami pénzt juttat Helleréknek (jogszerűen), az maga is rabló, mi több: ő az igazi haramia! Kérem, lukratíve még Babarczy Esztert is filozófusnak nevezik, nota bene nem csak a Mozgó Világnál, a 168 Óránál, hanem (a „túloldalon”) a Heti Válasz is ezt írja: „Babarczy Eszter filozófus”. Az a Babarczy Eszter, aki filozófusként írja a szintén filozófus Beszélőben: „Hogy a lélek készenlétéhez kell némi aszkézis, ezt a sztoikusok találták ki”.

Tehát a „filozófust” nem zavarja, hogy a sztoikusok nem az aszkézist „találták ki”, hanem annak épp az ellenkezőjét, így hát már ezért a filozófia-teljesítményért is bőven járna Babarczynak (miként a bácsikájának) néhány száz milliócska állami pénzből. Sztoicizmus-kutatásra. Epikurosz-fordításra. De csakis jogszerűen! Ráadásul mindez semmi, ugyanis az „originális” „filozófus” és „eszmetörténész” még a szimpla hülyeséget sem képes viszonylag normálisan pertraktálni, ti. szerinte a sztoikusok úgy találták ki az aszkézist, hogy „sokan kitalálták már előttük is, utánuk pedig újra és újra megint”.

És ez így is van: sokan kitalálták. Egyedül a sztoikusok nem.

Vagyis Babarczy azt sem tudja igazán, amit nem tud. Heller sem tudja: „Talán Arendt volt az első, de ha nem az első, akkor is egyike az elsőknek, aki a holocaust, majd pedig a Gulág tényével szembesülve a gonosz ősrégi metafizikai és morálfilozófiai rejtélyét kezdte firtatni”.

Ősfilozófiai kérdés: Hannah Arendt nominálisan hányadik volt a Nagy Firtatásban? Az első? Nem az első? A zseni nem tudja. Ergo kapjon rá plusz másfél milliárdot a kft.-je, s azt ossza szét igazságosan, liberálisan! Persze akkor sem fogja tudni, hogy Arendt hányadik a sorban, de nem is érdekes, ti. az a döntő, hogy végre „nálunk van a jó sok lóvé”!

Mit tudnak ezek az emberek? Túl azon, hogy filozófusoknak, fizetett filozófuszseniknek minősítik (s időnként följelentgetik) egymást. Oda-vissza, Gyurcsány-kézzel Orbán-kezet mosva, közpénzből vásárolt szappannyal.

Hellerékről, Tőkéczkiékről nem tudjuk, professzionista (értsd: bekartonozott három per valahányas) spiclik voltak-e, vagy csak alkalmanként gyakorolták a besúgást, dörgölődzést (itt-ott-amott, sub rosa, titkári, igazgatónői irodákban stb.), s hogy azután autentikusan „írjanak az úgynevezett »feed back«-ről”, nem tudjuk, csupán gyanítjuk: szar spiclik voltak (miként a már lebukottak: az Esterházyk, Pokornik, Csurkák, Szabó Istvánok…), azt viszont biztosan tudjuk, hogy Hellernek, e zseniális filo-gruncának egyetlen érvényes bölcseleti mondta nincs. Vagy van? Ha van, tessék ideírni! Nyilván nem Leninről, nem Marxról (merthogy róluk Hellerék akkor is marhaságokat beszéltek, amikor nagy „marxista-leninisták” voltak), hanem bárkiről. Bármiről. Mondjuk, a vadmacskákról, ti. a házimacskákról – ez idáig – nemigen sikerült.

Faragó Vilmos azt mondta (nekem), hogy Heller Ágnes „okosabb, mint mi ketten [ti. Faragó és én] együttvéve”.

Hát akkor tessék, hic Forum, hic salta, tessék ideírni egyetlen okos Heller-mondatot!  De nem azt ám, gyerekek, hogy a „Heller Ági filozófuszseni” (mert ezt különben is a Csintalan mondta a tévében), hanem magától Hellertől! Egyetlen legalább közepes nívójú mondatot! S én teszek rá (haladok egyre följebb és följebb a licit-számmal!), rakok rá 500 azaz ötszáz jó, kifejezetten szellemes komonista-Hermann-mondatot!

Zsírozzunk!

jav.: származik

Russzobizánci reneszánsz

Az érett reneszánsz című tudományos-művészeti kiadvány írja: „Michelangelo III. Pál parancsára fogott újra munkába, hogy [a Sixtus-kápolnában] megfesse az Utolsó ítéletet… Michelangelo Megváltója a képen mint ifjú Jupiter jelenik meg, hogy kezének intésére a gonoszok a mélybe zuhanjanak, és felfelé szálljon a jámborak lelke. Nem véletlenül jegyezték meg az életrajzírók, hogy ez Michelangelo legkevésbé keresztény érzésű műve. Krisztus nem ítélkező, hanem inkább bosszúálló és az egész műről a megváltás optimizmusa helyett az örök kárhozat pesszimizmusa érződik.”

„Nem véletlenül jegyezték meg”. Az „életrajzírók”. „Hogy ez Michelangelo legkevésbé keresztény érzésű műve”.

Kérdezem, mi az, hogy: „nem véletlenül”? Mitől autentikusabb egy „életrajzíró” esztétikai, műelemző ítélete, ötlete, „megjegyzése”, mint bárki másé?

Valóban az Utolsó ítélet „Michelangelo legkevésbé keresztény érzésű műve”?

Teljességgel kizárt, merthogy kérdezem: például az alábbi szobor mennyivel „keresztényibb érzésű” alkotás:

Ugye?! A testi erő, illetve a lelki rettenthetetlenség „keresztény” szimbóluma. Hozzá a „keresztényin” átható tekintet, megvető fintor:

Továbbá (a fenti állítás értelmében) a bájosan borissza Bacchus is „keresztényibb” hős Jupter-Jézusnál?

Netán Léda is aszkézist sugall?

Így persze magam is glóriás örömmel volnék „keresztény érzésű” hattyúmadár, kinek láthatóan jó hosszú a bovdenja, Léda alig győzi kiegyenesíteni. Megmondom úgy, ahogy van: én egy ily „keresztény érzésű” hölgy szellemi hatása alatt még a keresztények frakciójába is belépnék! Mint a szél! Ott a helyem, ráadásul Michelangelo Lédája meg sem közelíti egy ötvenhatos fülke/forradalmárnő halott-basztató keresztény bájait. Ez egészen biztos, írhat róla Vasari, amit csak akar. Aki pedig nem hiszi, ellenőrizze:

Ugyanez Vidám Vasárnap (illetve – másoknak – Szomorú Hétköznap), az ő vidám pandanjával együtt:

Ne legyen félreértés, egyáltalán nem arról van szó, hogy alábecsülöm magam, nem vagyok szimpla Zeusz, fő-főistenként magam ülök a tojásaimon (mind a négyen!), ám a rátartiság is távol áll tőlem, vagyis olykor-olykor, ha igény van rá (és persze alkalmas Léda), az egyszerű nép között is szívesen elhattyúzgatok!

A történeti hűség kedvéért jegyezzük meg: Léda fortélyos asszony (legalábbis az őskeresztény mitológia szerint), hiszen, mint tudjuk, nem csak Hattyú-Zeusszal szexelt, hanem, hogy ne legyen mély lelkifurdalása, egyszersmind lefeküdt a férjével is. Ügyes. Duplán járt jól a csaj, esküszöm, több esze van, mint Hermann Istvánnak és Fehér Ferencnek együttvéve; a Legfőbb Hattyú Professzorról (fedőneve: Lukács) már nem is beszélve.

Legyek inkább bibliai Ádám? Kis híján orális teologizáltsággal?

Michelangelo „keresztény érzésű” festményén a (szintén) leleményes Éva balkezével az álnok kígyót igyekszik megmarkolni, míg viszont a valóban keresztény érzésű kígyó ott van, ahol annak lennie kell: az Első Asszony szája közelében.

Így természetesen vállalnám. Még a kígyó szerepét is! Azzal együtt, hogy viszonylag jól látható: Jarmila Kratochvilova Michelangelo Évájának egyenes ági leszármazottja:

Vagyis itt bukik meg a darwini fejlődéselmélet, a skolasztikusok megnyalnák mind a húsz ujjukat, ha látnák; s én pont ezért nem értem: Donáth Lászlóék miért az eredetmítosz orális, miért nem a vizuális összefüggéseire hivatkoznak, amikor azt bizonygatják a templomaikban, hogy a kisportolt emberiség a Teremtő második emberi teremtményétől, Évától szármatik. Ha látná, mindenki elhinné!

Mindegy, a lényeg szerintem, hogy a reneszánsz Michelangelo nyomán viszonylag könnyű jó kereszténynek lenni. Vagy nem is olyan könnyű. Egy biztos: ha én volnék a nagy művész „életrajzírója”, nem szívesen keverném össze a kereszténységet az Ószövetséggel, még kevésbé a görög mitológiával.

Egyébként Michelangelo éppen élete vége felé vált igazán „keresztény érzésűvé”, már amennyiben a híres Savonarola is „keresztény érzésű” embernek számít.

Mindenekelőtt nézzük az eretnek szerzetes ferrarai szobrát!

Sem az ostorozás, sem az átkozódás, sem az intranzigens, dominikánus harag, erkölcsi-fundamentalista düh, a „hiúságok máglyára vetésének” indulata nem azonos a „bosszúállással”, még kevésbé az „örök kárhozat pesszimizmusával”. S most nézzük Michelangelo Jézusát:

Semmi köze Jupiterhez, semmi köze a „bosszúálláshoz”. Míg sokkal inkább van köze Savonarolához. Meggyőződésem: a hasonló mozdulat lényegi azonosságot jelöl. Elena Lazzarini szerint Michelangelo Jézus alakját a római törökfürdők homoszexuális prostituáltjairól mintázta, s ami persze lehetséges, de nem biztos, ugyanakkor határozott meggyőződésem: Michelangelo a ferrarai prédikátor erkölcsmentő (paradox dominikánus-eretnek) szellemiségét festette meg a Sixtus-kápolnában. S ami, ha kinagyítjuk Jézus arcát (néhány kattintás), majd mellé tesszük Savonaroláét, teljesen nyilvánvalóvá válik.

Szerintem a festményen részint a reneszánsz „hiúsággá” alakulása, részint az erkölcsi megújulás (a morál reneszánszának) egyik alapproblémája fogalmazódik meg: a „fundamentalistán” eretnek, „keresztény érzésű” Savonarola (illetve általában a fundamentalizmus) kemény föllépése retrográd-e, például a természeti életigenlés kultuszával szemben? Véletlen-e, hogy még az „érzékien pogány” Botticelli is „megtér” Savonarola nyomán, véletlen-e, hogy Michelangelo is a szerzetes hatása alá kerül, s ott is marad, élete végéig? Ez utóbbi ti. tény, míg az, hogy a művész „bosszúálló”, „pesszimista” stb., csak pudvás spekuláció.

Röviden (s így egy kissé leegyszerűsítve): a reneszánsz epikureus, sztoicista, materialista, „eredeti-arisztotelészi” ihletettségű, eretnek-humanista támadás az egyház (részint dogmatikus, részint hipokrita) aszkézise, illetve az úgynevezett „bizánci stílus” ellen. A reneszánsz gondolkodás a feudális középkorban uralkodó „ora et labora” életelv tagadása, s ami szükségképpen vezet a hivatalos (egyházi) etikával szembeni amoralitás igazolásáig. És szinte a végletig menően, hiszen mint tudjuk, a reneszánsz korban polgárjogot nyert mindenféle szörnyűség, erkölcstelenség, becstelenség, intrika, orrgyilkosság; Firenze, Modena, Mantova utcáinak hangulatát, sőt a pápai udvar morálját is a Borgiák, a VI. Sándorok, a Sparafucilék idült tevékenysége határozta meg. Például Rigoletto (a Mincio partján) úgy tárgyal a bérgyilkossal, mint valami bájos bébiszitterrel, vagy készséges vízvezeték-szerelővel. Hermann István Thomas Mann Fiorenza című művére utalva írja: a drámában „Savonarola fellépése kapcsán arról beszél az egyik bíboros a másikkal, hogy mindaddig, amíg az erény ostobán [kiemelés – Gy. úr] ült a maga trónján, az ember lehetett a szépség pártján, mióta azonban a szépség az utcák zsivajává vált, az erkölcs kezd újra lehetségessé válni”. Vagyis Savonarola fundamentalista föllépésének, „az erény lehetőségének” döntő mozzanata: az értelem!

Hogy ezt Hermann-non kívül kevesen állítják? Lehet, mindenesetre tény: mindezt a híresen operabarát (értsd: Heller-rajongó, Hermann-gyűlölő) Almási professzor is pontosan tudja, már persze akkor, ha dicső művészetkedvelése nem merül ki a szimpla, neofita pökhendiskedésben. Noha erősen gyanítom: kimerül; ti. ellenkező esetben nem nevezné az esztétaprofesszor Heller Ágnest „originális filozófusnak” (filozófusnak se nevezné!), különös tekintettel arra, hogy Heller így fogalmaz az Ungvári professzor által buzgó elolvasásra ajánlott könyvében: „A kommunista párt… totalitárius szerkezetű. A párt totalizálja az államot, majd az állam a társadalmat. (Az utóbbi nem mindenhol történik meg.) Írtam az úgynevezett »feed back«-ről (a besúgók rendszeréről, melynek tagjai a megrendelők szája íze szerint jelentenek), a hatalom nyelvéről, továbbá a kikényszerített konszenzusról. Majd rátértem a morálra és a pszichológiára. Itt köszönt vissza a régi kérdés, az én elmaradt írásom Lenin etikájáról. Lenin, írtam, utilitariánus szempontból vonta vissza a felvilágosodást. A terror szükséges, alkalmazni kell, mondta, de nem volt annyira jakobinus, hogy ezt erénynek nevezze. Idézem Lenin mondását, mely szerint »mi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásával« (értsd: velünk)” (Filozófiám története, 138. o.).

Tehát Hellernek (a „filozófuszseninek”) „visszaköszönt a régi kérdés”. Zseni néni jól nevelten köszöntötte a kérdést, az meg illőn visszaköszönt neki. S mi volt konkrétan, ami visszaköszönt? Zseni néni „elmaradt írása”. S azért köszöngettek ők egymásnak illedelmesen (a zseni s az ő elmaradt írása), mert Lukács tata nem mondta meg a tanítványának, az amúgy igencsak műveletlen, tanulatlan, tájékozatlan feminozseninek, hogy Leninnek nincs olyan „etikája”, amelyről még egy szellemi-takarékos kisasszony is nagyot „írhat” az egyetemen. Sajnos. Tehát Heller Ágnes idézett három mondata (a „felvilágosodást visszavonó” Lenin „etikájáról”) már csak ezért is sületlenség. És még sok mindenért (többször írtam erről, száz évig glosszázhatnám – embarras des richesses – akkor sem érnék a végére), ezúttal csupán – a korábban beígért „összehasonlítás” örvén – Lenin „etikájának” (helyesen: erkölcsiségének), továbbá a sztálini „thermidornak” s a reneszánsz „amoralitásából” kibontakozó „magasabb rendű etikum követelményeinek” sajátos egybecsengésére utalok. (Ez a mondat úgy követhetetlen, ahogy van, de – ígérem – legott világossá válik.)

Nem pusztán arról van szó, hogy már maga a reneszánsz meghaladja saját lényegét (az úgynevezett „amoralista” tagadást), hanem – paradoxmód – a kiteljesült, „érett reneszánsz” moralista tagadása, vagyis a reneszánsznak az erkölcs jegyében történő teljes elvetése az igazán érdekes. Hermann szerint „A reneszánsz művészet a szépség élvezetének, a szépség és a gazdagság tobzódásának művészete”, míg viszont „Savonarola fölvetette azt a kérdést: vajon az erkölcsi értékek helyreállítása nem fontosabb-e, mint a szépség kultusza? A kérdés nem művészettörténetileg volt elsősorban jogosult, hanem társadalmi értelemben”.

Magyarán: nem Savonarola személye az igazán érdekes, hanem az a hármas tagadás, amely nem egyéb, mint: az amorális-reneszánsz tagadásának az „érett reneszánsz” általi tagadásának savonarolai tagadása. Így jön ki végül a három, s ami nagyon fontos, ti. így válik világossá, hogy a banálisan vallásos Heller Ágnes minő marhaságot beszél, amikor a „gonosz Lenin” egyik (kontextusától megfosztott) kijelentését „értelmezi”: „Idézem Lenin mondását [sic!], mely szerint »mi nem ismerjük el a szabadságot, sem az egyenlőséget, sem a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásával« (értsd: velünk)”.

Miként az „elemi-amoralista” reneszánsz tagadja a klerikális státuszkvót, miként a kiteljesült, „érett reneszánsz” tagadja önmaga „elemi” mivoltát, miként Savonarola tagadja a teljes reneszánszt, úgy tagadja Lenin a polgári „szabadság”, burzsoá „egyenlőség”, vagyis az ún. „tiszta demokrácia” abszolút érvényét. Lenin szerint „minden polgári demokrácia, még a legjobb is, a valóságban a gazdagok demokráciája”.

Ennek tehát a helleri „értsd: velünk”-höz semmi köze. A világon semmi! Heller valami egészen infantilisan „filozofál”. Ő kitalálja, hogy mi értendő azon a mondaton, amely minden különösebb okoskodás nélkül abszolúte érthető. Lenin arról beszél, hogy a társadalom alapvetően osztályokra tagozódik, alapvetően olyan osztályokra, amelyek kibékíthetetlen ellentétben állnak egymással. Ezért nincs „tiszta demokrácia”. Illetve – Lenin szerint – a „tiszta demokráciában” döntően az uralkodó (kizsákmányoló) osztályok akarata érvényesül. Ezt persze lehet vitatni, lehet azt mondani – „történelmi távlatból tekintve” –, hogy Leninnek nincs igaza, hiszen „a történelem bizonyította”: az osztálytagozódás nem antagonisztikus, vagyis az ellentmondás föloldásához nincs szükség forradalomra, még kevésbé diktatúrára, hiszen jól látható a trend: az emberiség „középosztályosodik”. Nincs kizsákmányoló és kizsákmányolt. Hanem vállalkozó van és munkavállaló, vagyis a különböző érdekek, akaratok konvergálódnak, egymáshoz simulnak, a dolgozó is akkor jár jól, ha jól jár a tulajdonos. Versus: létezik kizsákmányolás, de nem baj, sőt!, hiszen a „kizsákmányolás a fejlődés motorja” stb.

Ez persze jókora tévedés, ugyanakkor értem (sőt megértem) azokat, akiknek a „történelem már fölnyitotta a szemüket”, hiszen ugyebár „megbukott a cocölizmus” stb., igen, csakhogy Heller (mint „originális filozófuszseni”) nem erről beszél. Hanem arról a „gonosz Leninről”, aki nem azért gonosz, mert „nem ismeri el a szabadságot, az egyenlőséget, a munkásdemokráciát, ha az szemben áll a munkának a tőkétől való felszabadulásával”, hanem azért gonosz (Hellerék szerint), mert „a tőkétől való felszabadulást” ennen magával, illetve a bolsevikfrakcióval azonosítja. És én pontosan erre mondtam itt korábban, hogy Heller nem téved. Ti. ez még a tévedés szintjét sem üti meg. Hermann István – Heller vallomása szerint – egyszerűen „hülyeségek” nevezte bájos felesége szánalmas erőlködéseinek egy-egy megmosolyogtató termékét. Hülyeség – mondotta könnyed, nemes egyszerűséggel. Míg Ungvári professzor azt ajánlja, „kössünk bele” Heller könyvébe. Jó, de hogyan? Mibe? A zagyvalékba? Ungvári fölszólítása olyan, mintha azt mondaná valaki: kössünk csomót a tyúkszarra!

Ungvári professzor szerint „a műveltségbe még nem halt bele senki”. Nem. De csakis akkor, ha az agyhalál nem halál. Már amennyiben volt egyáltalán a dicső coccilista (majd a még dicsőbb antikommunista) professzor koponyájában valami kis velőnyúlványféleség, ami elhalhatott volna a legdicsőbb metamorfózis során. Szerintem nem volt. Mindenesetre látható, Ungvári még mindig nem érti: a morális hitványság (magyarul: a besúgás) nem zárja ki az intellektuális hitványságot. Például Heller bármire képes (már, ha egyáltalán föléri ésszel legalább a saját szövegeit), „intellektuálisan” bármire kapható, csakhogy liberálisan üvölthesse bele a „törzsi univerzumba”: Lenin gonosz! Hitler is gonosz! „Banálisan gonosz”. Mindkettő. A nácizmus is gonosz, a kommunizmus is gonosz. (Révész Sándor szerint II. József is gonosz.)

Pedig hát, még az antibolsevista, nagyorosz-nacionalista Sztálin „udvara” is sokkal inkább a reneszánsz pápai környezetre hasonlít, ahol a különféle (olykor mocskosabbnál mocskosabb) politikai praktikák, hatalmi intrikák, orgyilkosságok már napi rutin szerint zajlottak, alakultak. Vagyishogy lényegi az eltérés a náci, illetve a sztálini „udvartartás” között. Egyébiránt ezt még Ormos Mária is elismeri: „Hitler – a Röhm-eset kivételével – úgyszólván minden politikai akcióját és egész emberellenes tevékenységét begyömöszölte a »zsidó« fogalom alá, és e címen börtönözte be vagy internáltatta a kommunisták, szociáldemokraták, liberálisok stb. tömegeit, illetve vívta világhódító háborúját  a plutokraták és a bolsevikok ellen”.

A „begyömöszölte” kifejezés történelemfilozófiailag értelmezhetetlen (ez valószínűleg freudi retrospekció, a szerző is, fiatalos lelke mélyén, gyömöszkélésre vágyik, mint minden entellektüel matróna, nincs ezen semmi megütköznivaló!), míg magában a szövegben arról van szó, hogy Hitler titkon leszámolt Röhmmel, majd a terrort „totalizálta” (államosította, intézményesítette, legitimálta, nyílttá, sőt hivatalossá tette).

Ezzel szemben a sztálini gyilkolászás sokkal inkább a reneszánszkori elfajulásra hasonlít. Rigoletto és Sparafucile megállapodása úgyszólván természetes, magától értetődik (nota bene a gyilkosság részese Maddalena, sőt Gilda is), ugyanakkor nem véletlen, hogy az alkut s a cselekményt az éjszaka, a sötétség leplezi (ez a tragédia egyik döntő oka), míg ugye Riefensthal filmjeiben is általában sötét van, ám pontosan azért, hogy annál kontrasztosabb legyen a fény, a náci rendezvényeken fáklyák erdeje lobog, miközben a gyilkos héroszokra irányul minden glóriás reflektorsugár. A hitleri rémuralom nyíltan vállalt, megtervezett, amorális, cinikus, nagyipari-nagyüzemi tevékenység, míg a sztálini terror moralizálón hipokrita, jogállami „maszekolások”, spontán maszatolások („koncepciós perek”) kvázi intézménye. Ilyen értelemben a sztálinizmus nem valódi „izmus”. Látens „izmus”.

A szerző szerint a reneszánsz idején „A szépség kultusza jegyében egy sor erkölcsi gátlás föloldódott”. Tegyük hozzá: voltaképpen ez történt Oroszországban is! Részint a világmegváltás „kultusza jegyében”, részint a hatalom mámorában „csupán” „egy sor erkölcsi gátlás oldódott föl”, míg a náci szisztémában eo ipso totális (rendszerspecifikus) a pogány gátlástalanság („asszonynak szülni kötelesség, lánynak dicsőség”, sőt az ölés is dicsőség stb.).

A nácizmusnak nem azért lényegi jellemzője Auschwitz, mert Hitler Sztálinnál (talán még Leninnél is) gonoszabb (egy fokkal), hanem azért, mert a nácizmus alaptermészetéből következik szükségképpen az az Auschwitz, amely viszont nem tartozik a sztálini „maszekolás” „reneszánsz” természetéhez. Ezt egyébként Történelem elvtárs is szellemesen bizonyítja, s nem csak a puszta ténnyel, mely szerint a Szovjetunióban nem voltak gázkamrák (Ormos szerint „krematóriumok”, melyekre Ormos szerint nem is volt szükség, merthogy Szibériában még a Zuschlag is fázna), ugyanis a puszta tény, hogy a Szovjetunióban nem voltak gázkamrák, önmagában véve „csak” azt bizonyítja, hogy a Szovjetunióban nem voltak gázkamrák. Ettől – elméletileg – még lehettek volna. Na most, azért nem voltak a Szovjetunióban gázkamrák, mert az adott, konkrét történelmi szisztéma zárta ki a létüket.

Történelem elvtárs folytatólagosan bizonyította: lényegi a különbség a két rendszer között. Amíg a hitleri terrort csak totális megsemmisítéssel (agyonbombázással) lehetett likvidálni (kellett hozzá kis híján az egész világ katonai, gazdasági ereje), addig a „bizánci”, pravoszláv „reneszánsz” voltaképpen maga számolta föl magát. Kezdődött a dolog „VI. Sándor” halálával (1953), majd a folyamat (néhány „Savonarola” föllépése nyomán) több hullámban ment végbe. Az első nagyobb hullámverés: 1956, az SZKP XX. kongresszusa, illetve a lengyel, a magyar események, majd jött a „pangás”, aztán a „glasznoszty”, a „peresztrojka”, végül a gorbacsovi decens, ámde totális kimúlás. Pontosabban, ha Putyint történelmileg vesszük, akkor nyugodtan kimondható: a desztalinizációs folyamat ma is tart, hol lágyabb, hol viszonylag érdesebb bizantiánus reminiszcenciákkal, „reneszánsz” utórezgésekkel. Már tudniillik az a folyamat, amely 1928-cal, az „orosz thermidorral” kezdődött; vagyis az ún. „bolsevik gonoszság” egészen más tészta, más „thermidor” képződménye, s amellyel majd külön (Ormos Mária és P. Szűcs Julianna folytatólagosan, liberálszövetkezetben, hülyeségvágyból elkövetetett történelemfilozófiája kapcsán) foglakozom.

Legközelebb.