Ó, november, fütött szobák szüretje! Ó, bús szivem: novemberi vidék! Ó, téli ablak ködös köntösében ti ráncos vállú szőllővenyigék. Ó, fehér kéz! húga orkideáknak, ó, parfőmterhes téli délután! Ó, teaillat lomha gyöngyözése, ó, mély utak, sötétek, kint Budán...
Vakító hósikokra gondolok ma: volt egy telem, szerelmes, szép telem. Szívem ezüstös csendjének vizébe e tél színeit belétördelem. Hadd ússzanak rajt, mint az anyatéjben, az élet forró gyöngyei: a szók. ... Vakító hósikokra hullva, fekszem, mint szökő őz nyomában a bozót.
amikor eljön az este messze szökik veled valami furcsa szellem: nem talállak bejárom utánad a várost megállok a szélárnyékos csendben végigjárom az ismerős utcákat amelyeken nemrég még együtt sétáltunk faggattuk egymás arcát
nem tudom miért de elrabol tőlem az éjszaka magamban faggatom a magányt: miért mikor engedtem hogy eljöjjön az este s ne találjalak csak kétségbeesett gondolataimban visszatérő leszámolásaimban az összezáró falak között ahol egyetlen lámpa világít nem elég nekem ennyi fény hogy a sötétséget elűzzem
Tenyeremben maradt az arcod, magammal viszem az éjszakákba, amikor útjukra indulnak a félelem reggelig érő árnyékai, amikor nincs más, csak a visszhangzó szívverések.
Tenyeremben maradt az arcod, imára fonom az ujjaimat, s vigyázok, össze ne gyűrjék a nappalok, amikor már csak egyetlen vissza nem vonható pillanatot áldoz fel a hallgatás,
ha annyi időm lenne, amennyit szeretnék, hogy elmúljon belőlem a félelem, s a várakozás fájdalmát felváltsa a megelégedettség, most nem születne ez a vers sem, mert élhetném a jövőt is, amely nem távolodna, hanem fészket rakna a tenyeremben
ha annyi időm lenne, amennyit szeretnék, kifutnék a bánat ódivatú házából, megfürödnék a tavaszi fényben, könnyű fuvallat szárítaná a bőrömet, eszembe se jutna az elmúlás, amely jelenvalóan él a dolgainkban, mert ott állnál előttem és mellettem, beszívhatnám a bőröd illatát
