Kedves gggondolkodó!
A választ Molnos Angéla: Ki felelős a magyar nyelvért? című munkájában találhatjuk meg.
Mielőtt kérdésedre reflektálva néhány fontos részt beidéznék Molnos Angélától, szeretnék kitérni a kultúra konceptualizálására. Az általam fontosnak vélt fogalommeghatározások a kezdetektől:
Kultúra:
Antonio Gramsci:
-Saját belső énünk megszerzése és fegyelme.
-Saját személyiségünk birtokbavétele.
-Olyan magasabb fokú öntudat megszületése, amelynek révén képessé
válunk történelmi jelentőségünk megértésére.
-Az életben betöltött funkcióink, jogaink és kötelességeink megértése.
Németh László:
-Nem ismerethalmaz, nem tudás, hanem szenvedély
-Szellemi és erkölcsi szokásmód
-Tudásunk és magatartásunk egyet jelent
Lukács György:
Mindazon teljesítmények és intézmények összessége,amelynek során
életünk eltávolódik állati őseink életétől
Két célt szolgál:
-az ember védelmét a természettel szemben
-az emberek egymás közötti kapcsolatának
szabályozása, együttműködése
A kultúra viszony is a dolgokhoz. A legemberibb dolgok összessége.
Munka,szabadidő során: dolgok, értékek, tárgyak összessége +
cselekvésünk ,magatartásunk, viselkedésünk.
Boas:
A kultúra szellemi és fizikai reakciók összessége,amelyet egy nép tagjai a természethez,más népekhez,társadalomhoz és önmagukhoz fűződő viszonyban alakítanak ki.
Herskovics:
Van-e egyetemes emberi kultúra?
Valamennyi nép kultúrájában van:
-technika
-javak elosztásának van rendszer
-család-rokonság igénye
-társadalmi irányítás
-világnézet
-nyelv
-művészet
-törvény
Kultúra:
-Környezet ember alkotta része
-Egy nép életmódja
-A kultúra egyetemes emberi sajátosság,de minden megnyilvánulása egyedi
-állandó és mindig változik
-minden embernek van kultúrája
A kultúra:rendszer,4 alrendszer:
-technológiai alrendszer
-társadalmi alrendszer
-eszmei-világnézeti alrendszer
-érzelmek és beállítottság
Természetesen a kultúra közösségi dolog is.
Molnos Angéla:
"Nincs egészséges személyiségfejlődés önazonosságunk biztos tudata
nélkül. Ez pedig szorosan összefügg közösségtudatunkkal, történelmi
tudatunkkal és egyben magyar anya-nyelvi műveltségünkkel. Nyelvünk
összetartozásunk jele, és egyben összetartó erő. Összeköt minket
őseinkkel, egész múltunkkal, mindazokkal, akik ma magyarul beszélnek
és remélhetőleg utódainkkal is. Biztonságérzetet ad.
Mit nem tett az iskola?
Nem az a kérdés, hogy mit tett az iskola nyelvünkért, hanem az, hogy
mit nem tett. Tanítottuk-e iskoláinkban a nyelvet úgy, amint kellene?
Érettségivel, tanári oklevéllel szabadítottunk-e rá a magyar életre
olyanokat, akiknek kiejtése rossz, nyelvismerete hiányos,
gondolkodása a nyelv szellemétől idegen? E kérdéseket Kodály Zoltán
(1974) tette fel és a válasz lesújtó.
"Herder árnyékában" (K. Grandpierre, 1979) című könyvében a szerző
sorra veszi, mivel marad máig is adós nekünk az iskola. Bár tudjuk,
hogy az anyanyelv ismerete a leghatékonyabb eszköz a
személyiségfejlesztésre, az iskola nem nevel helyes magyarságra és
nem használja ki a nyelvünk adta lehetőségeket a
személyiségfejlesztésre. Legnagyobb mulasztása, hogy nem tanította
meg a tanulót beszélni. Szónoklat-oktatás, a beszéd és fogalmazás
gyakorlata és elmélete lett volna hivatott a tanítványok szóbeli és
írásbeli önkifejezési képességét fejleszteni. Adós maradt nyelvünk
történetének oktatásával, az anyanyelv és műveltség, anyanyelv és
oktan és minden más tudományág közötti összefüggések
ismertetésével.
Szabó T. Attila szerint "A magyar nyelvi oktatás teljesen nyelvtani és
nem nyelvi, zenei alapon áll. Egész elemi és középiskolai
nyelvtanulásunkban a száraz nyelvtani fogalmak megértésével
fárasztották és fárasztják a gyermekeket." Álmos tudományosság
kábítja a magyar nyelvoktatást és az anyanyelv szeretetét.
Már Bárczi Géza is megjegyezte, hogy a magyartanárok készületlenül
lépnek a pályára. Ők is olyan iskolába jártak, mely adósuk maradt ...
Hogyan is tudnák tanítani azt, amit ők sem kaptak meg? De vannak
tanárok, akik képzésük befejeztével saját erejükből szerzik tudásukat,
folyamatosan képződnek, lelkesedéssel, és önfeláldozó odaadással
nevelik a tanulókat az anyanyelvi ismeretekre és a magyar nyelv
szeretetére. Jó néhány írónkat ilyen kivételes tanár indította el alkotó
útjára.
Csak kis részben tulajdonítható a rossz tanítás a tanárnak vagy az
iskolának. Hibás a rendszer, amelyben élnek. Kívülről hatnak a
tanárokra és az iskolára mind a túlméretezett, időigényes és
megemészthetetlen tananyag, mind az anyanyelvi oktatás elégtelen
megszervezése és az 1998 közepéig anyanyelvünket sorvasztó eszmei
vezérlés.
Eltűnik az anyanyelv
Nyelvéből kiesve, létének céljából is kiesik az ember, írja Sütő
András. "A mások közé ékelt, kisszámú magyarságnak századok
múltán talán majd a nyelvét sem lehet fölfedezni." (Herder, 1791). Ezer
év során sokszor álltunk a megsemmisülés határán, sokszor
érezhettük úgy, hogy elenyészéssel fenyeget a történelem.
Fennmaradásunk a magyar nyelv fennmaradásának függvénye.
Magyarnak lenni, annyi, mint szépen magyarul beszélni. Minden
ellenségünk jól tudta és tudja ezt. Ezek ma sem üres szólamok, hanem
élő valóság. Ha elhanyagoljuk a magyar nyelvet, létünk jogát játszuk
el. Miénk a választás.
Nescimus hungarice loqui! (Nem tudunk magyarul beszélni!) Sokan
ismételték már Révai Miklós eme felkiáltását. Hát miért is tudnánk?
Hiszen ezer év óta döngeti kapuinkat az idegen szellem és a
magyarellenesség. Közel egy ezredévre háttérbe szorult a magyar
nyelv a latin nyelv hivatalos nyelvvé emelésével. Nyelvtanunk
rendszere sem magyar, hanem latin és nyelvtudós körökben még ma
is "grammatika" névvel illetik. Követte a latint a német nyelv elnyomó
uralma. Alig százötven éve, hogy hosszú küzdelem után
anyanyelvünket hivatalos nyelvvé tették. De az utolsó ötven évben
sem voltunk éppen szabadok, hogy megtanuljuk őseink nyelvét úgy,
ahogy kell.
Leomlott a berlini fal és az orosz csapatok eltávoztak. Azóta nyugatról
áramlanak be a nyelvünket bomlasztó hatások. Tudósaink java,
beleértve nyelvészeinket még ma is úgy érzi, hogy a latin magasabb
rendű és tudományosabb, mint anyanyelvünk, és következésképpen
inkább a görög-latin-angol-amerikai vándorszavakat kedveli, minthogy
a magyar szakkifejezéseken törné a fejét. Ily módon erősítik egymást
szívós latin hagyományunk és a jelenleg uralkodó nyugatmajmoló
divat.
Hogyan tudhatnánk magyarul? Hiszen szinte képtelenség teljes
egészében elsajátítani hallatlanul gazdag szókincsét és kimeríthetetlen
kifejezési és árnyalási lehetőségeit. Hiszen nem tanítottak meg rá
igazán sem az elemiben, sem a középiskolában, sem az egyetemen. És
főleg senki nem mutatta meg nekünk, hogyan lehetne megvédenünk
ezt a drága kincset.
Szóval nincs mit csodálkoznunk azon, hogy nem tudunk magyarul, de
igen fontos, hogy ennek tudatában legyünk. Minden tanárnak és
minden tanulónak tudnia kell erről a fájdalmas tényről. Mindnyájan
vétkezünk anyanyelvünk ellen. Aki ezt nem akarja beismerni és mit sem
tesz magyar nyelvtudása, nyelvhasználata érdekében, az nem érdemel
bocsánatot sem az iskolán belül sem azon kívül. Aki magáévá teszi
ezen igazságot, az tudja, hogy anyanyelvünk elsajátítása életre szóló
feladat.
Beszéd
Valamelyik nyelvművelő előadás után fölszólal egy fiatal
tanítónő: "Miért mondja mindenki, hogy 'anyanyelv'? Hol van
itt 'anyanyelv'? Az anyáknak nincs idejük a gyerekekkel beszélni. Ide-
oda rohangálnak, munkát vagy pénzt keresnek, beteg szüleiket
ápolják. Kimerülten érkeznek haza és még el kell végezniük a
házimunkát. Sok anya egyedül neveli fel gyerekét segítség nélkül. Nincs
se idejük, se erejük az anyáknak a beszélgetésre. Van tévényelv,
utcanyelv, diszkónyelv, de anyanyelv nincs."
Ezen egyszerű megfigyelés félelmetes erővel kellene, hogy hasson
mindannyiunkra. Anyáink, falvaink, tanyáink élő nyelve mentett át
minket a századokon. Míg hittérítők, tatárok, törökök, németek,
oroszok, meg mások dúlták az országot, öltek, zsákmányolták földi
javainkat és elégették könyvtárainkat, eldugott, biztonságos zugokban
az anyák beszélgettek a gyerekekkel. Regösök és mesemondók
mondták a költői jelképekbe burkolt igaz történeteket. Beszéltek és
szállt az ige szájról szájra.
Ha megszakad a beszéd, akkor elvész nyelvünk és vele együtt mi is
elsüllyedünk a népek tengerében. Akkor Herder jóslata beteljesül. Ne
hagyjuk, hogy igaza legyen. Ha az anyák már nem beszélnek, akkor
beszéljenek az iskolák. Vállalják ők ezen emberfeletti, nemzetmentő
feladatot!
Beszéd nélkül nincs magyar nyelv, gondolkodás, személyiségfejlesztés,
és nincs műveltség. Műveltségünk annak következtében jön létre és
gyarapodik, hogy egymás között használjuk nyelvünket, én és te
beszélünk. Nyelvünk egész műveltségünket magában hordozza.
Miközben anyanyelvet tanítunk, egyben műveltséget is közvetítünk.
Az a mód, ahogyan őseink agya működött, megalkotta nyelvünk
szerkezetét. E szerkezet átlátszóan tiszta és pontos. Szorosan
összefügg anyanyelvünk a gondolkodásunkkal és az anyanyelvi
nevelés elsősorban a gondolkodást fejleszti. A beszéd rendjében az
értelem és a tudás rendje tükröződik, csakúgy, mint a szakszerű,
világos szervezésben. (K. Grandpierre Emil, 1979, 12-13 o.).
Tisztázatlan gondolkodásra vall a tisztátalan beszéd. Ha gondozatlan
és hanyag a beszédünk, ugyanilyen lesz a gondolkodásunk. (Szabó
Árpád, 1996).
Amikor a tanuló felel a tanár váratlan kérdésére, gondolkodni tanul;
amikor összefoglalja, amit tanult, beszélni. "Gondolkodni és beszélni:
nem lehetne rövidebben megjelölni egész középiskolai tanításunk
célját." (Babits Mihály)."
