Szeretnénk egy helyre gyűjteni a már szép számmal megjelent irodalmi jellegű írásokat (versek, saját versek, fontosabb sorozatok) hogy könnyen visszakereshetőek legyenek.
Nem maradt irgalom"A fekete könyveimben pedig minden megvan, mindenre pontosan emlékszem, semmi nincs elfelejtve."(Sz. F.)(átmentek szárazon a tenger medrébenés látták az egyiptomiakat holtanés már hittek az Örökkévalóban de csak a tenger megnyílása után hittekmert nem volt elég öldöklő csodáknakKemet Földjére mért sokaságaa nép a tenger partján kétségbe esett mert a büntetés ugyan büntetés nekik ez még nem volt menekvésa tengernél azonban megváltozott a helyzets örült az igaz mert megtorlást látotta roppant vízfal vigyázban állott)*sorold fel Te is volt barátFekete Könyveidből minden sorátFeljegyzett Förtelmeimnek whiskytől kiszáradt nedveidőrizte hézagos emlékeidmint Egyiptom hét csapásaolyanná lettél mint a sáskákemlékeinket szívedből mind kirágtákközös élőink és halottunkfölénk borulnak mint a tengers elnyel s a túlparton egyetlen embernem fog állni győzelemmel
(Paul Celan: Havdalah)a szem alámerüla vízfelszín alá a testtel együttmás világba tekintlebegvan-e Istena folyó sodorvonala felélassan ellebega felhők is alászállnaka vízre angyalokminden ezüstreés szürkére rezzenmadár sehola parton álla másikoncsónakkal nem lehetnem bírja elitt már nem kell lélegeznimajd megszokodvízcseppek a tál felettvan-e Isten ittvagy csak én vagyokbejött az éjgyertyalángomég
Emlékem Aquileiábólén pátriárka voltamegy igen régi korbanalabástromtrónon ültem üres templomhajóbanarannyal szőtten vállamatroppant palást takarta előttem hosszú fehérmárványmozaikból a padlatmithrámon rubin kövekragyogtak mint a szögekalvadt bíbora Krisztusstigmáin én elagott öreghittem hogy csak tisztemis elég lesz - az Írásban hittemmint a pápa meg a császár -lábamnál már Kígyójuk sziszega tenger messzire vonultvissza partja horizontig szorultAquleiának vége lettle se tettek elmém elborultlehettem volna pedigNyugattól Keletigki az Egyetlen hitétPéter székéből hirdetitengerrel együtt elvonultKi zsidó Fiától is elfordultszárazra vetett engem isinkább Rómába tolultimákat mormoló hívei eléátkot választott egységhelyett így vált templomés egyház végleg kettéa zsidó fiúval együtt itthagyotttébolyodottnak mondatotta Háromba Szelt Hazugengem a felkent főpapot
Látom arcodat
Látom arcodat:
kicsit borostás
és nyúzott vagy
két tenyerembe
veszlek, szemedbe
nézek: jaj, nagyon
szeretlek!
Azt kérem csupán
ne zárd soha rám
hallgatásod ajtaját!
Mindig legyenek
számomra lelkedben
kimondható szavak
szavak a megbocsátásra,
ha kell, szavak a békülésre
szerelemre, legyenek szavai
a haragnak is, ha kell,
csak ne hallgass, szólj hozzám
oldozz fel: egyetlenem!
Haikuk
1./
Hiányzik teste
Téren-időn át ölel
Lelke itt, velem
2./
Szállok madárként
Felhők és nap ölelnek
Nem zuhanhatok
3./
Elmúlást áraszt
Egy nyári délután is
Tünékeny bánat
4./
Lassan hűl az est
Már áttetsző fény dereng
Felhők vonulnak
5./
Látlak: mész tova
Könnyeim fátylán át is
Eltűnő alak
6./
Szabadság a rend:
Tér-idő börtönéből
Kiszakadsz velem
7./
Tekintet, nincs szó
Egymásba kapaszkodó
Ember-menedék
8./
Álmodik a vágy
Szép napot s éjszakát
Hold vigyázzon rád!
9./
Elillan a Nap
Napocskám, napraforgód
Vagyok, maradok
10./
Felettem verdes
Szívem, hőségtől űzött
Eltévedt madár
11./
Nélküled hiány
Csak veled lehet teljes
A földi világ
12./
Ötvenhárom év
Tüze, parazsa elég
Csillagok gyúlnak
13./
Körbefon téged
Átölel, megtart az én
Nagy-nagy szerelmem
14./
Szíved szívemen
Értem, érzem, átélem:
Enyém szerelmed.
pedig csak egyszerhol vagy ha nincs mennyhova lettél ha nincs pokol se lennhány atomod és kvantumod szálltés merre és kibe és mivé lettmi maradt akkor belőled csak ami emlékeimben él…?az inged szaga ágyékod illataneuronjaim közt tested nyoma…?néhány sejted enyém lettnapjaidból néhánymióta elmentél innennehéz angyalokban hinnem
A folyón„Olyan csönd van a folyón,hogy nevetése a végtelenségig elhallatszik.”(Ian McEwans)Csónakban ültünk, Te is, én is eveztünk, felfeléa csöndes folyó közepén. Lassan úsztak el az ártéri fákés a bókoló bokrok. A vízben a korhadó uszadéka felső forrásvidékről hozott olvashatatlan üzenetet.Kikötöttünk és sátrat vertünk, etettük a halakat,jó soruk volt aznap, mint nekünk, mindnyájan megúsztuk…Az alkony lassan beterített, és még nagyobbra nőtt a csend,a csillagok alatt néztük a túlparti sötét bokrokat.Később nagyon hideg lett és mi összebújtunk, hallottamfogad vacogását, ma is tenyeremben van a libabőr a hasadról,de…, most már tudom, nemcsak ettől fáztál annyira…, bár hideg volt, igaz, s épp azért bújtunk mi össze, hogy ne fázz.Mégsem tudtad magadra venni életem melegét, s a félelem attól az ismert ismeretlentől, amit a testemjelenített meg, ideges nevetéssé lett a fogaid közt és elutasítássá a lelkedben, s így kívül-belül megfagytál.Másnap lefelé eveztünk vissza a folyón, vihar készülts az uszadékok üzenetével együtt haladtunk a magas hullámok közt,megint féltél, de én akkor tudtam már azt, hogy jobb, ha minél hamarabb hazaérünk, külön-külön, mielőtt kitörne a vihar.
ő volt itt a zajban aki a hajtók felverte porban egészen elégő igék lángján tikkadt szavak szavannáján eső és árnyék nélküli síkon csak mint egy lengőhídon futott s kereste önmagát
sarkában járt a halál
harmincegy évesen
hogy öreg sose lehessen
élete vizéből kiszállt
meghalt s átment oda át
egyetlen éjszakán
ölelt és aludt velem
egymásban a más világát
tágra nyílt szemekkel
most visszajött a sötét zajba angyalok közűl a holt avarba hogy beszívjam bőréről a párát csókként ölelő pillantását feledjem hogy halott hogy csak percre hagyott el örökre megtartó mennyet
ő volt itt a zajban aki a hajtók felverte porban egészen elégő igék lángján tikkadt szavak szavannáján eső és árnyék nélküli síkon csak mint egy lengőhídon futott s kergette önmagát kurta árnyékában a halált visszajött az élő zajba angyalok közűl a holt avarba hogy beszívjam bőréről a párát csókként ölelő pillantását feledjem hogy halott hogy csak percre hagyott el örökre megtartó mennyet
tegnap volt nevettél a gyönyör rezdült szemeinken át mélyen belénk ivódott e kis világ lágyan ringatva minden éjszakát hogy újra reméljen a szív
minden nap új harcba hív de jajj ha elcsábít egymástól a nagyvilág szél kavarja életünk színpadát s elemészt a tűz egymástól messze űz hamvain nő majd a szédítő magány
