Hétvégén láttam egy cikket az indexen, ami a Száz év magány könyvborítójával foglalkozott, illetve főleg azzal, hogy a Pengiun kiadó egy magyar festő képét használta fel borítóképnek, pontosabban annak egy részletét, ezt: Mivel nem ismertem a festőt, Galambos Tamást, amit lehetett tőle találni a neten azt megnézegettem, és tetszenek is a képei, ennek a képnek a teljes változata is, mégis, arra gondoltam, hogy a legjobb ötlet az egészben ez a bizonyos képkivágás volt, ami a borítóra került. Én egyből láttam benne, rajta, általa megelevenedni a regényt. És ti? Az egész képpel nem volna ilyen jó. Szerintem ez zseniális ötlet volt, kár hogy azt nem tartják számon, hogy az ilyesmiket ki találja ki. (Persze az is lehet, hogy maga a festő volt, fogalmam sincs hogyan mennek ezek a borítótervezési dolgok.) index cikk: http://index.hu/kultur/klassz/galambos0104/
Örülök, hogy tetszik. Nálunk is volt ilyen patak, mi is ugráltunk, de a legjobb az volt, amikor a csöveken mentünk át felette, ott még ki kellett kerülni azokat a félkör alakú rácsokat is, amit azért raktak oda, hogy ne másszanak a csőre.
Hát, gondolom nem tilthatom meg, hogy elolvasd, ha már látható helyre kiraktam, ezért megengedem. Bár én novellának azért nem nevezném. Köszönöm a tetszést, örültem neki. A filmet nem ismertem, de majd utánanézek, érdekesnek tűnik. A nagy mesélő is túlzásnak hatott, de hát ezért ír az ember, hogy aztán szerényen elháríthassa a dicséreteket.
Én még nem láttam ezt a filmet, de belenéztem az előzetesbe, és a többi részlet is jó, szép, vagy aranyos, de a legjobban ez tetszett eleve a Steve Buscemit nagyon szeretem, bármit csinálhat, én imádom, olyan egy figura : http://imdb.com/title/tt0319061/trailers-screenplay-X23314-10-2
Ha már elképzelt, vagy valós gyerekkori kísérletekről van szó, nekem példálul az jut az eszembe, amikor a barátnőimmel mindenféle edzésterveket készítettünk (úgy 7-8 évesen talán), ami abból állt, hogy felhúztuk az edzőcipőt (szerintem biztosan Tiszát), lementünk a kibetonlapozott patak partjára, és elhatároztuk, hogy a meredek falakon egyik oldalról a másikra ugrálva kell bizonyos időre minél nagyobb távolságot megtenni. Egy idő után ez már nem volt fokozható, emiatt érdekes sem, ígyhát nehezítésként kitaláltuk, hogy az a legedzettebb, aki a mohás, nyálkás részekre ráugorva is tovább tud haladni.
Aztán az egyforma, műselyem, pasztellsárga, vagy rózsaszín bugyogóinkra vetkőzve szárítkoztunk a betonon, és reméltük, hogy nem jön arra senki. (Muszáj volt, vizesen nem mertünk hazamenni.) De persze jött, ilyenkor mindig jönnek.
Egy másik kísérlet is ehhez a patakhoz kötődik, akkor azt akartam megfigyelni, hogy az ebihalból miképpen lesz béka. Sikerült is fogni egyet, leraktam az előszobában, de reggel a dunsztosüvegben már csak az üres vizet találtam, és én egy darabig szentül hittem, hogy valamiképp lemaradtam az átváltozásról, és kerestem a békát a lakásban.
Szia! Más ajánlására olvastama novellád (ha megengeded). Tetszett a párhuzamos világok vázolása, olvasmányos volt, kalad, kísérlet, egy kis önéletrajz. Szóval volt benne minden, mint egy jó filmben. Ezért szeretnék ajánlani neked egy nagyon jó filmet, egy olyan ember története, mint amilyen Te is vagy, egy nagy mesélőjé. Biztos, hogy tetszeni fog! A címe : A nagy hal
Sok évvel később, regisztrációjának megszüntetése előtt, Aureliano Buendía ezredesnek eszébe jutott az a régi délután, amikor iskolából hazafelé jövet elvesztette a kulcsát. Akkoriban Macondo egy lakótelep volt, négyemeletes házakkal, és egyetlen tízemeletessel, ahová a gyerekek liftezni jártak.
Az ezredes még nem volt ezredes, a világháló sem volt világháló és senki sem tudta még, hogy egyszer valaki egy sosemvolt ezredes nevét kölcsönzi majd magának, mert az lesz a szokás, hogy emberek álarcokat vesznek magukra egy virtuális világban, nem sejtve, hogy egy idő után hozzájuk nő és rájuk borul ez a burok, és a valós világbeli élmények helyett egy kitalált alak tulajdonságai és elektronokba kódolt szavai szivárognak át a bőrükön, hogy lerakódjanak, és sajogjanak, mint az epekő. Abban a világban a világháló helyett könyvekkel lehetett elrugaszkodni a valóságtól, és a kis Aureliano, akit akkor még másként hívtak, hiszen a névkölcsönzésnek még nem jött el az ideje, és aki a valósággal már akkor is hadilábon állt, egy napon rájött, hogy az elrugaszkodáshoz a legjobb kiindulópont a Könyvtár. Azon a napon történt, amikor az osztály elment könyvtárlátogatásra és kiderült, hogy bárki lehet tag, akinek a szülei aláírnak egy hosszúkás kartont és kifizetik az egyforintos éves díjat. A Könyvtár kimeríthetetlen forrásnak tűnt az első napon, bár legfeljebb hat könyvet lehetett egyidőben kikölcsönözni, ami a hétvégét is beleszámítva szűkös adagnak tűnt egy hétre. Viszont voltak kalandregények és fantasztikus könyvek, de sajnos, a polcok felmérése és némi fejszámolás után be kellett látnia, hogy a kimeríthetetlen forrás igenis kimeríthető, ezért úgy döntött, hogy minden izgalmasnak tűnő könyv mellé legalább egy unalmasnak tűnőt is ki kell vennie, valamint a mindenkori kivett kaland- és fantasztikuskönyvek aránya nem haladhatja meg az 50 százalékot. Jobb híján tudományos ismeretterjesztő könyvekkel és életrajzokkal pótolta ki az izgalmasakat, mellékhatásként nemigen kellett tanulnia az órákra így a tanulás helyett is olvashatott. Akkoriban úgy gondolta, a világ megismerhető és tele van magyarázatra váró jelenségekkel és az életnek bizonyára van értelme, még nem tudta, hogy sok évvel később megelégedne majd valami leheletnyi bizonyítékkal arra, hogy van élet és ez, amit él, az. Így viszont nem érte felkészületlenül az a szokatlan eseménysorozat, amit úgy lehetne leírni, hogy a lakáskulcs szisztematikusan visszatérő elveszése. Lakótelepi gyerekként természetesen iskolába járt, délután napközibe, majd onnan haza, ahol általában meg kellett várnia, míg hazaérnek a szülei, hogy beengedjék. Nagy előrelépés volt, amikor végre beléphetett a félnégyesek előkelő klubjába, amibe minden kisnapközis vágyott, ahol a tagoknak a szülei rövid bejegyzésben tudatták a tanárokkal, irigykedő napközisekkel, haverokkal és a portán ülő ügyeletesekkel, hogy gyermekük a napköziből fél négykor hazamehet. Ennek következményeként lakáskulcsot is kapott, amit az első elvesztésig zsebben hordott, később nyakba kötött zsinegen, de ez sem segített, előbb-utóbb minden kulcs eltűnt valahová, felszívódott, mintha egy láthatatlan rendszergazda küldte volna a /dev/null-ba, de hát kinek is lehetett volna root jelszava az életéhez, és mit is érthetett volna ő ehhez akkoriban, amikor még nem tudta, hogy egyszer a számítógépek fogják majd a könyvtárat helyettesíteni az elrugaszkodásban. A jelenség tudományos igényű vizsgálata viszont nem tűrt halasztást, ezért elhatározta, kísérleti úton fogja kideríteni, mi is történik az elveszés pillanatában, és hogyan lehetne azt érzékelni, annak érdekében, hogy elkerülhesse. Nem zavarta volna a dolog amúgy, de egyrészt fűtötte a tudományos kíváncsiság, másrészt szülei azzal fenyegettek, hogy legközelebb visszavonják ragyogóan tündöklő belépőjét a félnégyesek álomvilágába.
A kísérletre egy szép napos délután kerített sort, némileg nyugtalanító körülmények között, ugyanis sürgette a szükség, közönségesebben: kakálnia kellett, de hát a dolog, a kísérlet, nem tűrt halasztást, és arra gondolt, vajon Scott és Amundsen elhalasztotta volna-e a Déli-sark meghódítását ilyen közönséges indokkal, és sok év múlva majd eszébe jut ez a gondolat mégegyszer, amikor egy dokumentumfilmben valaki, aki átgyalogolt Grönlandon, elmondja, hogy a sarkkörön egyet tehet az ember, ha kakálnia kell, kivárja a delet, amikor relatíve a legmelegebb van, a nap felé fordítja a hátsó felét, letolja a gatyát, kinyomja az anyagot, felhúzza a gatyát és már indul is. Elvetette tehát a halasztás gondolatát, kibogozta a zsinórt és a kulcsot előredobta a fűbe, hogy megfigyelhesse az eltűnés pillanatát és az azt kísérő érzést. Eleinte közelre dobálta és nagyon figyelte hová esik, de aztán rájött, hogy így soha nem fog elveszni a kulcs, és mit szólt volna ugye Scott és Amundsen, ezért egyre távolabb kezdte dobni, és próbált nem odafigyelni. Végül siker koronázta az erőfeszítéseit, bár be kellett ismernie, hogy nem megfelelően tervezett kísérlete miatt a megfigyelései nem hozhatták meg a várt eredményt, ugyanis a kulcs elvesztése és az elvesztés felismerése között jelentős, ideges kereséssel eltöltött idő telt el, ezért a pótolhatatlan veszteség felismerésekor kiváltott érzések már nem azok voltak, amiket akkor élt át, amikor még lett volna lehetősége a veszteség megakadályozására, konkrétan az eldobás pillanatában, amikor még nem tudhatta, hogy a kulcs tényleg el fog veszni és önkéntelenül is abban bízott, hogy a nyugtalanító körülményekre való tekintettel végül nem fog.
Mégis elveszett.
Búsan ballagott hát hazafelé, tudván, hogy jelentős időt kell még eltöltenie házon kívül és kis híján sikerült is balesetmentesen eltöltenie ezt az időt, de végül eljött az igazság pillanata, amikor érezte, hogy itt a vég, vannak dolgok, amik nem tűrnek halasztást és megadóan, talán úgy, ahogy Scott búcsúzott el utolsó emberétől, elengedte magát. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy viszonylag kis méretben és gömbölyűformában távozott belőle a menzai koszt, és akárha őskori tojás alakú kavicsok hengerednének jobb nadrágszárának patakmedrében, sikerült észrevétlen kirázogatnia az eredményt a bokrok alá. Ott állt a lépcsőház előtt, körülötte különös, ferde illatok, fejében szövegváltozatok, amelyekkel megpróbálja majd meggyőzni szüleit arról, hogy a kulcs elvesztése szükséges és hasznos kísérlet eredménye volt, és a kísérlet érdekében meghozott áldozatok arányosnak és vállalhatónak tekinthetők. Még remélt. És közben valahol távol az emberek éppen kezdték megismerni Aureliano Buendía ezredest, akinek sok évvel későbbi, nem evilági árnyékát épp kitörölni készült valaki, mert minden, ami szép addigra már írva lett és mindörökre megismételhetetlen, és mert az olyan virtuális személynek, aki száz év magányra van ítélve, nem adatik még egy esély ezen a világon.
De találtam itt mást is, ez a kisállatkiértékelő mátrix is elég jó szerintem: Aztán az is, hogy ez alapján, a sor végén kullogó házikedvencek érdekesebbé tételére milyen megoldásokat találtak ki. Például a halkimerő kanálra gondolok, aminek a segítségével a fotelba vihetjük dédelgetni kedvenceinket:
Ha elég haszontalan, akkor örülök. Ami a férfiseggeket illeti, talán csak igyekeztek a képekkel minden vásárlóréteget megcélozni, így például gondoltak MAX -re is (akinek egyébként a szőrszíne szépen harmonizál a szandáljával).
De, ez meglehetősen haszontalan találmány. Elsőre azt gondoltam, a nők saját levét lehet felhörbölni itten, de a képek alapján valamiért narancsot facsarnak, és ráadásul alkalmanként szőrös férfiseggek, ami aztán végképp haszontalannak tűnik.
Nehéz írni, ha az emberhez közelállókat éri ilyen tragédia. A világ szövete felfeslőben van, a régi szokások már nem érvényesek, a különbségek nőnek, a helyes és helytelen közötti különbségtevés is egyre nehezebb. Ugyanakkor ugyanez a változás hozza azt is, hogy a világ egyre nagyobb része él nagyobb szabadságban. Ez persze itt és most nem segít már. A bűnösöket és csak őket meg kell büntetni, lehetőleg arányosan és igazságosan, majd elgondolkodni, hogy miért is történhetett ez.
Igen, ha biztosan kellemes élmény lenne, akkor csak pénzért dughatná be a fejét, gondolom. Szerintem ebben nem a csók a legjobb, hanem az ismeretlen, és az izgalom.
Volt Prágában korábban olyasmi tehenes kiállítás, ami nemrég Bp-en is, és a tehenek között volt egy nagyon érdekes, ami szintén erre az izgalomra épített. Teljesen dísztelen, fehér tehén volt, az egyik oldalán két lyukkal. A lyukak olyan távolságban voltak egymástól, hogy egyszerre két karral kényelmesen bele lehetett nyúlni egészen hónaljig, de a tehénbe belelátni nem lehetett. A karom könnyen belefért, mégis nagyon nehéz volt belenyúlni. Megtenni volt nehéz. Pedig ésszel tudta az ember, hogy végülis semmi olyan nem lehet benne, amitől félni kéne, de mégis. Előre elképzeltem mindenfélét, például hogy valami csúszós, vagy nyálkás lesz benne, mintha igazi belső szerveket tapogatnék, és borzadtam, aztán azt, hogy esetleg valami olyasmi lesz ott, ami mozogni fog, (ettől is) aztán azt, hogy valami hangeffekt fog következni, amitől majd megrémülök, vagy hogy az a valami túl kemény lesz, borzasztó formájú, vagy éles, vagy szúrós, vagy túl sima, vagy harap, vagy bármi, de fájni fog. Szóval nehéz, de valahogy hősies érzés volt belenyúlni. (végül csak egy kézzel mertem, hogy azért bárhogyan is lesz, egy ép kezem mindenképp maradjon)
Én félnék attól, hogy nekem valami szőrös, borostás pofa jutna.
Egyszer, még egyetem alatt, voltam valami koncerten egy lánnyal, akit a tömegben átkaroltam és megfogtam a túloldali karját, és a fülébe kiabáltam, hogy ne ijedjen meg, én fogtam meg a kezét. Mire oldalról egy szőrös-borostás-vastag hang azt mondta, hogy rendben van, ő nem ijedt meg, de én se ijedjek meg, ha megtudom, hogy ez az ő keze!
Remélem annyira nem fárasztja az „énistenemet/miistenünket” a sorsok kordában tartása, hogy hányaveti módon foglalkozzon velem/velünk. Szeretnék támaszkodni rá. Bár médiában felkapott pszichológus szerint gyengeségünk jele a támaszkodás , no és halmazatiul, aki támaszkodik az nem felnőtt, hanem csupán egy szánni való gyerek. Sarkos kijelentés. Így nem tudom, hogy hová is soroljam magam. Lehet én is csak egy olyan gyerek vagyok, akinek valaki eccercsak a nyakába akasztott egy tarisznyát, amelyben ott klaffognak, zörögnek az „emlékeztető” csontok.
Unalmas?? No ettől nem félek :) Tudunk mi meglepetést okozni nem csak másnak, hanem olykor maga-magunknak is. Vajh Isten szerint ki/mi az unalmas???
Hmmm… folyamatos háttérzaj? Abba ugye eccercsak jól belefárad a fül (bár ha isteni az a fül ? nem lehet tudni). Szóval most ezen jól el kell gondolkodnom, hogy esti röpke imafélém nem csak úúúgy elillan-e, bele a süket fülekbe.
-OOOOOOOOOO-
Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy isten. Magányos és boldogtalan isten volt, több okból is. Egyrészt egyisten volt, tehát nem volt hasonszőrű cimborája, se ellensége, akivel időnként beülhettek volna egy sörre, vagy lejátszhattak volna egy kétes kimenetelű égiháborút. Másrészt mindenható volt, ami azt jelentette, hogy bármit, bármikor megtehetett, nem kellett várnia vagy vágyakoznia semmire, amit kiejtett a száján az azonnal valóra is vált. Ráadásul ott volt az az ellentmondás is, ami annyira bosszantotta, hogy ti. mindenható volt, ezért akármekkora követ tudott teremteni a semmiből (ezt néha meg is tette unalmában, először kis kavics, ami nő-növekszik, a puszta akarat által formás sziklává, majd egész heggyé lesz) és közben tudta, hogy a világegyetem legsúlyosabb kövét is képes létrehozni, talán olyan súlyosat is, amit már maga sem tudna felemelni, kétségbevonva ezáltal saját mindenhatóságát. Ilyenkor bosszúsan félrelökte a követ, ami persze katasztrófákat okozott, bolygók ütköztek és semmisültek meg, civilizációk égtek porrá, egyszer még egy szupernova is fellobbant, aminek fénye évmilliók múltán elért egy távoli bolygóra, ahol, milyen furcsa, mégis szokásos fintora a sorsnak, pont az Ő eljövetelét jósolták belőle a bölcsek. Sokat töprengett ezen az ellentmondáson, és arra jutott, hogy ez a Pascal nyelv létrehozásához hasonlatos, amit azon a bizonyos bolygón használtak a számítógépek korának hajnalán, és egy kompiláló típusú, tehát előzetes értelmezést és gépi kódra fordítást igénylő nyelv volt, melynek előzetes értelmező és gépi kódra fordító programját éppen Pascalban, tehát a szóbanforgó, létrehozandó nyelven írták meg. Tehát először volna a nyelv és aztán volna a cselekedet, és a cselekedet értelmezésére is a nyelv szolgálna, így pusztán a "mindenható", valamint a "felemelhetetlen kő" és a "felemelés" megfelelő meghatározása a feladat. Ez persze nem vigasztalta meg, magányossága és boldogtalansága továbbra is megmaradt, hiszen ott volt még harmadrészt az, hogy mindenütt jelenvolt, mindenben, még a csillagrendszerek legtávolabbi bolygóján hajladozó legapróbb fűszálban is, ezért egyszerre érezte magában minden szerves és szervetlen létező összes örömét és bánatát, a világ összes információját, de úgy, mint azon a távoli bolygó Internet nevű világhálójában, ahol minden megtalálható volt, de alkalmas kereső híján semmi sem került ebből kézzelfogható közelségbe, és ha sikerült is találni valamit, a kereső sosem tudhatta, releváns találat-e, amit talált. Így volt ezzel ő is, folyamatos keresésben, és még az sem segített, hogy azon a távoli bolygón rátalált a releváns találatokat ügyesen rangsoroló keresőprogramra, mivel annak üzleti modelljében nem volt benne istenek kiszolgálása keresőkifejezésekhez illeszkedő fizetett hirdetésekkel. Így aztán továbbra is magányosan halászgatott a világmindenség tengerében, hol mozdíthatatlan sziklának érezve magát, hol nyugtalan szeretőnek, hol meg egyszerre hűvös acéltűnek, langyos vénának és sóvárgó receptoroknak. Így múlatta az időt, amelyből korlátlan mennyiség állt rendelkezésére, hiszen, és ez is hozzájárult magányához, örökkévaló is volt, ami több a halhatatlanságnál, mivel nem csak örökké élt, de soha meg sem született, mert mindig is volt. Így hiába is keresett magánál esendőbb barátokat, mire kialakulhatott volna a kapcsolat, a barát elenyészett a semmiben, és ott maradt ő, az űrben keringő kietlen sziklák, barna törpék és fekete lyukak társaságában, amelyek vizsgálata közben a messzi bolygó fizikusai éppen azon vitatkoztak, vajon táguló, vagy idővel szűkülő világegyetemben élünk-e, és ő csak reménykedhetett az utóbbiban, mert egy szűkülő világegyetem isteneként az "Örökké" és a "Minden" egyre kevesebbet jelentene, és egyszer elérne arra a határra, mikor egy elképzelhetetlenül kis pontba sűrűsödne szikla, szerető, tű és ő maga, és végre minden kéznyújtási közelségbe érne, mert semmire sem vágyott jobban (így végül mégis volt valami, amire vágyott), mint elérni a messzi bolygón mesélt csodálatos történetek végére, ahol a mesélő azt mondja: és boldogan éltek, amíg meg nem haltak.
Bármilyen mondat megteszi lyuknak. Köszönöm, hogy adott választási lehetőséget, nemsokára kigondolom a tapaszt is. Addig is, mintegy előzetesként, gondolkodtam azon, milyen utolsó mondatra tudnék valamit írni, és arra gondoltam, esetleg az egyszerűség kedvéért az "És boldogan éltek, amíg meg nem haltak" mondatot írná be, és arra én akkor írtam volna azt, ami mindjárt megjelenik.
Igen, az enyém is ilyen kiskenyér-féle volt, de nem hasonlított csokornyakkendőre. Van ám olyan is, amikor olajat öntenek a kenyérre, láttam-ettem ilyet is, ez is finom tud lenni, és egész eddig úgy gondoltam, hogy maga is ilyet evett. De ez most mindegy.
Hát jól kitolt velem. Ahhoz, hogy egy lyuk betömésén gondolkozzak, nekem ahhoz kell egy kész lyuk, most meg rámsózta ennek a kitalálást is. De nem baj, azéris kitalálok egy lyukbavalót.
Sajátszerzeményű mondatnak kell lennie, vagy kiolvashatom véletlenszerűen egy könyvből, egy filmből, vagy mások szájáról?
Ha idézet is jó:
"Isten segedelmével győzni fogunk, hogy békében, félelemtől mentes szabadságban, egészségben, és tisztán áramoljanak természetes... nedveink."
Ha valódi, de senki által meg nem írt mondat:
Ült a földön, szorította kis- és nagypingvineket és azt mondta: Elveszítettem a hangom.
Ha saját:
...majd inkább holnap, jó éjt! -suttogta, és tényleg elment aludni.
Bele van sütve, és amolyan rusztikuskenyérféle ez, bár inkább egy megcsavart óriás csokornyakkendőre emlékeztet, gondolom két egybesütött zsömlének szánják.
Mostanában csak hiányzó mondataim vannak. De ha van kedve lyukakat betömni, kezdje úgy, hogy esetleg leírja az utolsó mondatot (ami a lyukba illene), émmeg köréírom a többit.
