Közvetlenül nem is kértél, de ezzel a beszólással: "Nem vagyunk egyformak, van aki meg a levegot is sajnalja egy ilyen tanerore, es lehetosege van ra, hogy valtson, tehat valt."nyilvánvaló, hogy utánaolvastál az említett oldalnak, és levontad a konzekvenciákat, sugallva, hogy te bizony a helyemben váltottál volna. Ergo nem érted, hogy miért nem tettem. Hát ezért indokoltam meg neked.
Szó nincs ilyesmirol. Én egyszeruen csak úgy gondolom, hogy a tanár azért van, hogy tanítson, az orvos azért, hogy ott legyen, ha van valami gáz, a szülo meg azért, hogy szülo legyen, aki az együttélés alatt megtanít egy csomó mindent a gyerekének, akár az iskolai tananyagba is besegít... Miért is én oktatnám a gyerekemet, ha van arra képzett munkaero? Valamint úgy gondolom, hogy nagyon kevés gyerek szaaladgál a földön, akinek ne felelne meg a csoportos, iskolában elkövetett oktatás. Nyilvánvalóan vannak olyanok is, de szerintem kevesen...
Nem emlekszem, hogy indoklast kertem volna toled, nem akarok mindent megerteni. Csak annyit mondtam, neked is vannak szempontjaid meg masnak is. A tied is lehet jo neked, meg a mase is masnak. :)
Így van. Az indokaimat meg nem írom le, mert iszonyat hosszú. Ha egyszer kedvem lesz hozzá, elárulom, csak neked, hogy megértsd. Na jó, kapsz egy kis előzetest: (Magamból indulva ki.) : Alsó tagozat 1. osztály: Wekerle telep, 2.o.: Óbuda 2/c., 3.o.: Óbuda 3/a, 4.o: Pestlőrinc, 5.o. Óbuda 5/a .... 3 iskola csak alsóban, 4 osztályfőnökkel, 3 osztályközösséggel. Gondolod, hogy ha elviszem a gyereket máshová, tutira jobb lesz neki???? Egyéb, hosszabb indokot asszem mégsem kapsz. Szerintem ez így pont elég.
Dehogy tartsd otthon, menjen csak iskolaba. Otthonoktatni nem kotelezo, csak egy lehetoseg. De van gyerek, akinek az egyeni foglalkozas bejon, a csoportos meg nem, barmennyire imadja a gyerektarsasagot. De ez olyan mint az otthonszules, azok agallnak ellene leginkabb, akiknek esze agaban sincs meg kiprobalni sem. :)
Anyukám kicsit más volt, mint a többi gyerök és ezt igazán nehezen vette be ott és akkor a környezete, gyakran érték miatta atrocitások.
És mégis: évtizedek távlatából arra emlékezik vissza, hogy mennyire vágyta a gyererkek társaságát, még akkor is, ha gyakran kinézik maguk közül.
(én se voltam a társaság kedvence, de én igazán nagyon jól megvoltam magam is, ha úgy adódott)
Most úgy néz ki, hogy a fiam olyan lesz, mint a nagyanyja. Egyik pillanatban egy nagyhangú, csatara kölök, másikban szinte egy bölcs öregember gondolataival szól. Nagyon sokan nem díjazzák a stílusát, sokszor a gyerekek is csipkedik.
De imádja a gyerektársaságot!!!! Búskomor, ha nem mehet óvodába. Hát fosszam meg tőle?! Pedig volt/van/lesz baja/bajom elég (annak ellenére, vagy talán pont azért, mert elég éles esze van...)
Nyalván én is tisztában vagyok ezzel, de nem akartam "feleslegesen fogyasztani a tintát". Iskolai gondoknál látszik is világosan, hogy nemegyszer voltam bennt a suliban én is, helyrerakni a tannénit, miheztartás végett...
Az olyan tanár vágásra érett, nem kell oda adni a gyereket. (Lehet iskola előtt elég gondosan tájékozódni az intézményekről, és ki lehet választani a legmegfelelőbbet. Persze ott is beüthet valami malőr, de kevés rá az esély.)
Azert van kulonbseg negativ meg negativ elmeny kozott. Mert az is negativ elmeny, hogy nem o lett az elso a zsakbanfutasban (pedig nagyon igyekezett), meg az is, hogy tanar sorozatosan megszegyeniti az egesz osztaly elott. Az elobbi epiti a lelket (megtanul veszteni esetleg jobban kuzdeni), az utobbi rombolja.
Már hogy mi az élet része? Az hogy az ember verekszik? Persze hogy a része, de nem szeretném, hogy az én életem része legyen. Te szeretnéd?
A gyerekek verekszenek, aztán "szocializálódnak" és leszoknak róla. Megtanulják visszafogni magukat, rájönnek, hogy vannak más megoldások is. Aztán vannak, akik nem szokank le róla mert olyan közegbe kerültek, ahol ez a felnőttek között is divat.
Nem kezelek tényként: egyszerűen van egy kb. 20 éves pedagógiai gyakorlatom mindfenféle korú, típusú és társadalmi helyzetű gyerekkel, és ez alapján jutok bizonyos következtetésekre.
Nem tényként kezelem, csak így gondolom. Fogalmazhattam volna enyhébben, valóban, de amit mondani akartam így is érthető volt, szerintem senki nem vette magára, vagy ha igen, akkor annak oka van.
Én csak annyit tennék hozzá, hogy tényként kezelsz feltételezéseket. Pl. "ott is ugyanolyan introvertált törpe felnőtt (vagy nagypofájú zsarnok) lesz szegény, mint amilyenné az állandó felnőtt társaság teszi (és a szülői felügyelet nélküli egykorú közösség hiánya)".
(Ezt mások is magukra vehetik, ha úgy érzik, hogy ez érinti őket.)
Vagy azzá teszi, vagy nem. Tegnap találkoztam egy otthonoktatott kisfiúval, aki 4 másik (idegen) gyerekkel játszott, miközben a szülőkkel beszélgettünk. Nem volt semmi probléma, vagyis nem látszott semmi, csak a szokásos. Pontosabban nem láttam, hogy összeverekedtek volna valami játékon, nem vesztek össze, stb. (Persze a szülők közbelépésének is köszönhető volt egyes helyzetek megoldása.)
Végetért a hajtás a munkában. Újra itt vagyok, annyira jutottam, hogy átfutottam a hozzászólásokat. Nem szereztetek sok örömet, nem akadt senki, aki hirtelen átállt volna az otthonoktatás pártjára. :-)
Nemsokára nekiállok részletesen olvasni, hogy a felmerült kérdésekre válaszolni tudjak.
A topic végigolvasása után azért gondoltam, hogy én is hozzáteszem a magamét, mert ahogy láttam, a hozzászólók többsége gyakorló vagy leendő (= elméleti...) szülőként nyilatkozik a témáról. Én még egyiknek sem tartom magam, tehát kívülállóként szeretnék felvetni néhány szempontot:
1.) Vajon ha egy szülő főállásban a gyerekével foglalkozik, nincs meg annak a veszélye, hogy ő maga is átáll gyerek-módra? Mindezt nem negatív módon értem, csak el nem tudom képzelni, hogy a szülőnek lehet emellett külön szférája. Persze egy iskoláskorú gyerekkel nyilván akkor is sokat kell foglalkozni, ha a gyerkőc suliba (+ esetleg napközibe) jár, nem lehet esténként csak úgy kiruccanni és hajnalig tartó mulatozást csapni a haverokkal, de ha a szülő dolgozik, mégis megvan az a napi x órája, amikor nem a szülő szerepben él. Az otthontanítás hívei azt írták, hogy azért jó a módszer, mert egész nap a gyerekkel lehet foglalkozni, játékosan, életszagúan megtanítani a betűket. Valaki példaként említette, hogy a betűk tanulása a városban való császkálás során történne. Vajon az anyuka nem szeretne úgy bejárni a városba, hogy pl. a kirakatokat nézegeti, vagy csak szimplán mászkál a tömegben, ahelyett, hogy a gyereket kelljen folyamatosan motiválnia, hogy 'na hol látsz p-betűt?'?. Lehet, hogy kicsit önzőnek tűnik ez a megközelítés, de hosszú távon szerintem a gyereknek is érdeke, hogy egy kiegyensúlyozott anyukával rendelkezzen. A pedagógiai hajlamok kiélése szerintem megvalósítható úgy is, ha a szülő konzultál a tannénivel, hogy mit hogyan érdemes gyakorolni, majd otthon foglalkozik vele.
2.) Közösség-konfliktusmegoldás témakörben: szerintem az otthontanítás egyik buktatója az, hogy megsokszorozza az amúgy sem kis mértékű szülői elfogultságot. Úgy látom, hogy sok szülő azért sem képes reálisan megítélni a gyereke képességeit és teljesítményét, mert magára vetíti: abból indul ki, hogy végső soron ő tanította/mutatta/taníthatta/mutathatta neki azt a magatartási mintát, amit a gyerek egy bizonyos szituban alkalmazott, tehát a kritika őt is éri. Olyan bagatell dolgokra gondolok, mint amikor utazunk a buszon és egy gyerek nem adja át az ülőhelyet a rászorulónak - én ekkor általában nem a gyereket hibáztatom, hanem az jut eszembe, hogy a szülő mulasztotta el elmagyarázni a megfelelő viselkedési módot. Természetes, hogy minden szülőnek a saját gyereke a legszebb, legokosabb, legügyesebb, legvagányabb, stb., de szerintem úgy egészséges, hogy ha mind a gyerek, mind a szülő szembesül külső véleményekkel (tannéni, osztálytársak). Namost ha a gyerek otthon okosodik, akkor nem csak a közösség marad ki az életéből (ezt már rendesen kiveséztétek), hanem az is, hogy néha építő jellegű kudarcok érjék. Ráadásul a szülőt mikor ellenőrzik, hogy jó módszerrel tanítja-e a gyereket? Az osztályozóvizsgán. Milyen reakciók képzelhetők el egy otthon tanító szülő részéről, ha a csemete rossz jegyet kap, netán megbukik? Magába néz és felülvizsgálja a tanmenetet+hozzáállását, netán jövőre beiratja a gyereket az államiba? Vagy elkezd összeesküvés-elméleteket gyártani arról, hogy a tanárok szivatták a gyereket, csak azért, hogy bebizonyítsák (netán központi utasításra), hogy ezek a különutas megoldások járhatatlanok? Mivel mint írtam, nincsenek szülői tapasztalataim, magamból kiindulva elméleti szinten biztos, hogy az elsőt válaszolnám, de gyakorlatban a másodikat valósítanám meg. :) Hiába, én is gyarló ember/szülő vagyok/lennék...
3.) Kiközösítés, cikizés: lehet, hogy én jártam szerencsés iskolákba, osztályokba (mert több is volt), de nálunk ez egyáltalán nem létezett. Mivel én többnyire a jó tanulók közé tartoztam, természetes volt, hogy sokan ferde szemmel néztek rám, nem akartak befogadni, strébernek tartottak, de gimis koromban rájöttem, hogy az ilyeneket úgy lehet a legjobban leszerelni, ha felajánlom nekik a segítségemet. Bizony, bizony, esténként gyakran feljártak hozzám, én korrepetáltam őket, ezalatt pedig megismertek és rájöttek, hogy attól, mert más az érdeklődési körünk még én is beszámítható vagyok. A sokak szájából hallható "mártír"-hozzáállást ("a mai világ törtető, önző, stb. emberekből áll, de én nem vagyok hajlandó beállni ezek közé, mert hiszek az emberi becsületben, de naív vagyok, engem mindenki kihasznál...") kicsit közhelyesnek tartom, mert túl sok ember szájából hallom ezt, ergó ha mindenki következetesen az általa kisebbségnek tartott értékrend szerint viselkedne, akkor nem tartanánk ott, ahol.
Uff, ennyit szerettem volna mondani. Mindenkinek sok sikert kívánok a gyerekneveléshez és remélem, akár pro akár kontra döntötök az otthonoktatás mellett, azt felelősségteljesen teszitek és képesek lesztek utólag felülvizsgálni a döntéseiteket ha szükséges. Kösz a figyelmet:
Szia! 1: A Kertész és Akácfa u. környékén valahol van egy iskola (info egy tv műsorból), ahol kifejezetten okos, ámde "átlagos" közösségbe beilleszkedni képtelen gyermekeket oktatnak. Nem tudom, hogy kell-e érte fizetni. 2: Vasakert Alapítvány saját iskolája, ahol hiperaktív, és magatartászavaros gyermekeket tanítanak. Ez kicsit sokba kerül (ha jól emlékszem 28e/hó), de ha ügyesen beszerzel midenféle papírokat, hogy máshol nem tudják a gyereket rendesen és hatékonyan oktatni, csatolsz mindenféle orvosi igazolásokat + ilyesmi, akkor az önkormányzatnak állnia KELL a taníttatás összegének egy részét (ami kb 50%, önkormányzat függő, hogy miképpen ítélik meg) a gyermek számára. Ismerősöm legalábbis engem így tájékoztatott, neki oda jár a fia. Több lehetőségről nem tudok, de biztos van, csak ezek után sem érdeklődtem, hanem úgymond "beestek" a látókörömbe. Otthon oktatásnak egyáltalán nem vagyok híve, kivéve, ha be kell hozni a lemaradást 2 heti betegség után, de az is kínszenvedés. (amire nálunk mióta iskolásak, szerencsére még nem volt példa)
Tehát szeretném megtudni, létezik-e pl. valamiféle szervezet, amelyik segítséget tud nyújtani az esetleges otthoni oktatásban, tanmenettel, tankönyvekkel, stb. Lehet-e valahol ezügyben tájékozódni.
Vagy ha nem ez, akkor milyen egyéb lehetőségek vannak? Magán és alapítványi iskolák közül a tandíjmentes és nem súlyosan beteg gyerekeket nevelők jöhetnek szóba kizárólag Budapesten. Az un. logopédiai osztályt kipróbáltuk elsőben, de ott még enyhe értelmi fogyatékosok, siketek is voltak, az én fiamnak ilyen problémája szerencsére nincs, csak éppen nagyon nehéz lekötni a figyelmét, max. 20-25 percig tud egy dologra odakoncentrálni, és csak akkor, ha személyesen vele foglalkoznak. Iskolai tanórán szinte egyáltalán nem figyel. Az otthoni tanulás egy kínszenvedés, egy-egy anyagot ötször is be kell vésni, hogy megmaradjon a fejében fél napnál tovább. És visszaadni azt is csak irányított kérdésekre tudja, ha nekiszegezik a kérdést, "na mit tudsz a honfoglalásról" akkor csak áll bambán, konkrét kérdésekre azonban jól elmondja.
Tehát ennek a problémának az orvoslására keresek megoldást, ami lehet az otthoni oktatás, vagy más, szeretném megtalálni a nekünk megfelelő módszert.
Elolvastam a hozzászólásokat, de nem lettem sokkal okosabb.
Nálunk adott egy 13 éves gyerek, aki középsúlyos figyelemzavarral, diszgraphiával küszködik. Kismértékben hiperaktív tüneteket is produkál. Nem, nem a rossz-gyerek szindróma. Rühelli az iskolát. Kb. kétnaponta azzal jön haza, hogy ő nem akar iskolába járni, de legalábbis nem ebbe. Pedig az iskola nem rossz. Sőt. A probléma az osztálytársakkal van, akik a szokásos egymás heccelése programban alaposan részt vesznek. Ezt az én fiam elég rosszul viseli. Sokáig tűri, könnyezni kezd, ettől még jobban szekálják, végül bedurran, nekiesik a másiknak, de mivel nem erős, könnyen legyűrik. Ettől még jobban megalázva érzi magát. Osztálytársait - egy-két kivétellel - szívből utálja, és ez kölcsönös.
Egyszer valahogy szóba került, hogy létezik otthon oktatás, nagyon belelkesült, ő azt szeretne. Ami miatt bizonytalankodom: egyedül nevelem a srácot, nincs aki anyagilag megteremtené az alapot, eléggé fázok a felsős tananyagtól. Pedig amúgy szívesen kipróbálnám az otthonoktatást.
A 3. mondatod megint egy új szemszögből világítja meg a dolgot, ezen is érdemes elgondolkodni szerintem. A mama szoknyája mellett még esélyt sem kap szegény kölök, hogy megszeresse az intézményes nevelést...
Sziasztok! Csatlakoznék az előttem szólókhoz, egyrészt.
És: soha nem venném el a gyerekemtől a lehetőséget, hogy nélkülem is boldoguljon, jól érezze magát. A gyerekeknek kifejezetten igénye van a kortárs közösségre (milyen fura, mintha a felnőttek nem így lennének...). A napi (heti?) egy két órás szakkör, edzés nem ugyanaz a közösség, mint egy osztály, ha csak arra a kis időre szabadul ki a szülői "védőszárnyak" alól, ott is ugyanolyan introvertált törpe felnőtt (vagy nagypofájú zsarnok) lesz szegény, mint amilyenné az állandó felnőtt társaság teszi (és a szülői felügyelet nélküli egykorú közösség hiánya).
Lehet valaki szülőként pedagógiai zseni, akkor sem az a feladata (szerepe), hogy a saját gyerekének tanára legyen. Ha szerencséje van, lehet a példaképe. Lehet hiteles személy, akihez mindig, minden problémával bátran fordulhat. Segítség, támasz, ilyesmi. De nem tanár.
Tanítottam már mindenféle korcsoportot és (leginkább kényszerhelyzetek miatt) sokféle (humán, reál) tárgyat, de a saját gyerekemet nem tanítanám, és nem is fogom, inkább megkeresem azokat a szakembereket, akik az én elképzelésem szerint tanítják, és azt a többletet, amit nem tudnak megadni az iskolában (és nem is feladatuk, nincs is rá lehetőségük), megpróbálom én megadni neki. Ha szerencsém lesz, és ügyes leszek, sikerül.
Ja: van gyerekem...
Lovászi, ezt a 4-5. pontot külön köszi a tanítók nevében! Megfogalmaztam egy hasonló hozzászólást, aztán kitöröltem, ne lehessen rám sütni, hogy túlértékelem a saját szakterületemet... (pedig tán nem is tettem volna) Az a baj, hogy sok ember azt gondolja: ha valamit tud, azt megtanítani is képes. Pedig, ahogy írtad is, pl. az olvasás- és írástanítás nem abból áll, hogy megmutatjuk a gyereknek az ábécé betűit.
Épp ma beszélgettem erről egy matek-fizikás barátnőmmel, ő azt mondta, ha neki kellett volna megtanítania a gyerekét írni, nem tudja, most hol tartanának...
Mit értesz azon, hogy egészséges gyerek? Testileg, vagy lelkileg?
Szvsz az otthonoktatás mérlegelésénél nem az a döntő tényező, hogy egészséges-e a gyerek vagy nem.
Az én aggályaim az elképzeléseddel kapcsolatban a következők:
1. Azt írtad, Téged csúfoltak. Ez még nem garancia arra, hogy a gyerekeddel is ezt teszik. (Engem speciel soha nem csúfoltak, pedig jócskán adhattam rá okot: az átlagnál sokkal magasabb vagyok, össze-vissza állnak a fogaim, és mégsem.) A gyerekeimet sem bántották soha.
2. Az, hogy a szülő maga pedagógus, nem garancia arra, hogy a saját gyerekét is tudja majd tanítani. A saját gyerek ugyanis optimális esetben teljesen más érzelmi kötelékben van a szülőjével, mint egy tanár a diákjával. Ha nem így van, akkor az otthonoktatásnak sem sok értelme lesz. (Szülő lesz, vagy pedagógus?)
3. Egy szülő is prímán tud motiválni, de ehhez nem kell tanárnak lennie, megy ez anélkül is. Szinte minden mozdulatával motivál, irányít, tanít, nevel. A gyerek személyiségébe szinte beleivódik az otthoni minta. De ez csak egy minta, és korántsem biztos, hogy számára pont az a tökéletes.
4. A szakmai részhez csak annyit: én tudok tanítani középiskolásokat magyarból és töriből (ez utóbbiból sokkal jobban, mert magyart nem tanítottam 6 éve egyáltalán). De fogalmam sincs hogyan kell megtanítani egy gyereket olvasni! A nagylányom megtanult magától, a kicsi ugyan 4 éves, de hihetetlenül szivacs agyával elkezdett betűket kérdezni, majd észrevette, hogy a szavakban fel tudja ismerni őket. Nála ez életkori sajátosság, de ezt sem tudnám, ha nem olvastam volna utána évekkel ezelőtt, pont az otthontanítással kapcsolatban.
5. Aki kicsik tanítására adja a fejét, annak nagyon tisztában kell lennie a fejlődéslélektannal, azzal, hogy a gyerekek gondolkodása hogyan változik 6-tól 10 éves koráig. Nem elég a jóindulat, komoly szakmai háttér is kell, különben nagyon el lehet rontani a dolgot.
6. Még mindig nem értem, miért akarjátok otthon tanítani a még meg sem született gyereketeket.
(ha szabad javasolnom, hozd fel peldanak a ferfi nogyogyaszokat, egy sem szult meg, nem is fog, megis ok vannak tobben a szakmaban, es minden terhes no minden szavukat elhiszi :) vagy ez most pont ellenkezo pelda volt?)
