Elvesztve azt, ami miénk talán sosem volt,
Lett lelkünk halálhoz bilincselve holt,
S erőtlenség vett erőt minden életen,
S lett e földön minden szépség éktelen.
Elvesztve javaink buzgó örök forrását,
Járjuk a pusztát, s unjuk terhünk hordását,
Sóhajtók serege vánszorog csüggedten,
Ó, talán a sorsunk döntésünktől független?
Elvesztve az Isten helyes ismeretét,
Elengedve botorul, az Ő segítő kezét,
Tengernyi embernép törtet biztos kudarcra,
Nem nézve az alkotói könnyes arcra.
Elvesztve támaszunk, csak elveszve támadunk,
Gonoszért gonosznak csak gonoszul adunk,
Nincs egy igaz, ki magától jót tenne,
Beteg lett a föld, s mindenki ő benne.
De a kegyes Alkotó, ki mindenek Istene,
Mindenkit késztet, hogy jókat tegyenek,
De nem késztet csak olybá, hogy nemet is tudj mondni,
Vagy Őt választva százannyi gyümölcsöt meghozni.
Ha értenéd, ha látnád, soha fel nem vennéd,
Ha rád öntené búját, el nem viselhetnéd.
Ha egyszer megérted, könnybe lábad szemed,
Ha egyszer felfogod, te is nyújtod kezed.
Hordoz a te Urad minden terheddel,
Őriz Alkotód buzgó szeretettel,
S ha megfogod feléd nyújtott karját,
Elsepri a szél élted avarját.
Réges-régen, a ködbe vesző múltban,
Szolgálat született egy verejtékes útban.
A vágyott, távoli boldog élet lett a cél,
S ím kard és páncél lett, a drágán vett acél.
Búfestette kard és páncél utat mutat,
Mit oly sok félő szempár egyre csak kutat,
De a nehéz, s hosszú útnak vége szakad,
S békeszózat hirdeti: Mindenki szabad!
Ám addig szádból kard jöjjön elő,
S legyen csak Tiéd a teremtő erő,
S kérünk, győzz értünk, erőtlenekért,
Bűnben elveszett teremtményekért.
Kiknek kard, kiknek seb, kiknek mind kettő,
S örök orvosságok lesznek mindebből,
Mert a verejtékes út nem hiába visz,
S békét lel már ma, ki a szeretetben hisz.
Tenger tajtékja játszik keserű táncot,
Népek nyakukba raknak iszonyú láncot.
Fény küzd a sötéttel vérre menő harcban,
Szenvedés ráncok vésődnek sok arcban.
Felnyögő sóhajt suttognak az erdők,
Parányi élettől riadnak kesergők.
Szakadékok szélén vad vihar tombol,
Világnyi tömlöcben életuntság rombol.
Hajnalpír, mért késel jussodat elvenni,
Mért késel a sötétet világossá tenni?
Türelmetlen szívem kővé dermed immár,
Számára e földön nincs menedék, s nincs vár.
Szürke árnyak fenyegetőn imbolyognak,
Miként a fák között a szellők bolyongnak.
Holdfény festi sápadtra a kietlen tájat,
Hosszú korok koptatnak el minden régi vágyat.
Hol vagy lelkiszomjat oltó égi fénysereg?
Életemnek homokja ujjaim közt pereg.
Várlak én Alkotóm, hozd a búnak végét,
Segíts, hogy ne ontsa hiába
Fiad értem vérét.
Hogyan tudnának e sorok üzenetet hagyni,
Hogyan tudnának szívekben tüzet rakni,
Hogyan lehetnének igaz tanulságok,
Hogyan lehetnének örömre újságok?
Ó, szavaim erőtlenül koppannak,
Ujjaim görcsösen meg is torpannak,
S ha az én Uram meg nem segítene,
Erőt lelkem honnan merítene?
Ó, világosságba rejtőző hatalmas Kezdet,
Érlelsz, hogy legyen a szívünk edzett,
S Te forgatsz el mindent javunkra,
Te állítasz minket újra talpunkra.
Tégy kérlek minket munkásnak egymásért,
Formálj társsá valami újért és másért,
S ha titkaidat befogadjuk, áldott a Te neved,
S lesz a világ örömhintő sereg.
Őrizd, őrizd, mit kaptál, hisz nagy ára volt!
Ébredj, ébredj fel sok seregnyi holt...
S leomlik a titkokról a fátyol,
Előre, előre mind ki bátor...
Dolgozol, robotolsz, azt hiszed: boldog vagy;
Míg ők széttépnek, megölnek, gúnyolnak, becsapnak.
Egyszer csak rádöbbensz, hogy nem élet, mit élsz,
És nincs többé árnyékkép, félelem vagy remény.
Áttörsz a köréd épített sok-sok vastag falon
Melyek megvédtek, hazudtak és becsaptak nagyon:
Azt mondták: Az az élet, amit ott benn élsz;
Dolgozz, robotolj, és mindig csak remélj:
Reménykedj, hogy jobb lesz, ha sokat dolgozol,
Reménykedj, hogy jobb lesz, ha mindig csak mosolyogsz.
Reménykedj, hogy nem jó, ha szerelmet akarsz,
Reménykedj, hogy így jó, ha építed a falat.
De a reménynek vége, végre felébredtél;
Árnyékképek nélkül, immáron szabadon élsz.
Árnyékképek nélkül: szabad, mint a madár,
Árnyékképek nélkül várod a lassú halált.
Mert az élet nem más, mint fájdalom és bánat,
Függetlenül attól, hogy a falak ledőltek vagy állnak.
Függetlenül attól, hogy rab vagy, esetleg madár:
Az élet szar. És megváltás a halál.
Életre formálsz egy életen keresztül,
Hordjuk egy élten át súlyos keresztünk,
S nehezen értjük meg e dolog lényegét,
S borúval festjük be földünk kék egét.
Értetlenül állunk meg széttárva karunkat,
Mert nem teljesíted botor akaratunkat,
De döntéseinket tiszteletben tartod,
Milyen nehéz, milyen fájdalmas a harcod...
Ám ha egyszer siker koronázza minden utad,
Bár most azt mondják: Te vagy saját urad,
Kiderül majd, hogy mindvégig szolga voltál,
S bennünket az urak közzé soroltál.
Kullogó percek, sötét pillanatok,
Testben lévő rákos daganatok,
Ki gondolná, hogy ez is mind,
Valahogyan életet hint...
Nézted valaha a gyerekeket játszani a körhintán?
Hallgattad, amint az esőcseppek földet érnek tompán?
Követted szemeddel egy pillangó szeszélyes röptét,
Nézted a tovatűnő éjben a felkelő nap fényét?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid
A zene elillan ...
Átrepülsz szinte minden napodon?
S mikor kérded: "Hogy s mint?" Meghallod a választ?
Mikor a nap véget ér, te ágyadban fekszel,
Tennivalók százai cikáznak fejedben?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az ido› rövid ..
A zene elillan ..
Szoktad mondani gyermekednek, "majd inkább holnap"?
És láttad a rohanásban, amint arcára kiült a bánat?
Vesztettél el egy jó barátot, hagytad kihűlni a barátságot,
Mert nem volt időd felhívni, hogy annyit mondj: "Szia?
Lassítanod kéne.
Ne táncolj oly gyorsan.
Az idő rövid.
A zene elillan.
Mikor oly gyorsan szaladsz, hogy valahová elérj,
Észre sem veszed az út örömét.
Mikor egész nap csak rohansz s aggódsz,
Olyan ez, mint egy kibontatlan ajándék... melyet eldobsz.
Az Élet nem versenyfutás
Lassíts, ne szaladj oly gyorsan
Halld meg a zenét
Mielőtt a dal elillan.
Ha megállnál egy rövid időre,
És ránéznél a fájdalmas jövőre,
Bizony hátat fordítanál önmagadnak,
De benned e tövisek inkább megmaradnak.
Nem akarsz belátni,
Nem akarsz megállni,
Megmakacsolod magadat,
Megkeményíted a nyakadat,
S a segítséget dacosan ellököd,
S a szövetséget botorul megtöröd...
Mégis mindenki, kap, aki kér,
Mert mindenki kincset ér,
S adna is a Teremtő,
De az ember önző.
Gondolat szárnyán időzöm Nálad,
Mert szeretet csak Tőled árad.
Hol jársz most? Itt vagy mindig, tudom,
Velem vagy, míg nehéz utam futom.
Bejárnék Veled hívogató erdőket,
Átszárnyalnék Veled havas hegytetőket,
Nincs is talán oly út, mit Veled nem járnék...
Add meg kérlek Uram, hogy hiába ne várnék.
Szél söpör végig a lombtalan erdőn,
S felröppenve tovaszáll egy felhőn.
A néma fák meg sem rezdülnek a széltől,
De görbe ág ujjuk ölel semmit féltőn.
Halvány felhőben napkorona látszik,
S a mozdulat egy szemtükörben játszik,
Ketten járják végig a sivár, halott erdőt,
Övéké volt mind ez, de a csata eldőlt.
Hol van a zöld fű, a színpompás virág,
Hol van a nyugalom, mit a szív megkiván?
Hol van a dalos madár, a zöld levelű lomb,
Hol van a békesség, hol van, ó mondd!
A választ immár mindketten jól tudják,
S merengve felidézik erdejük régmúltját:
Hol van már a dicső rügyfakasztó kezdet,
Lerombolta önfejűség, ami végül vesztett.
A két fivér búsan nézte tette gyümölcsét,
Rossz gazdák voltak, nem volt bennük hűség.
Tudták, ahogyan az erdő életének vége,
Úgy ők is az örök semmibe tartanak véle.
A bomló avarban még egy kicsit sétáltak,
Aztán leültek, és az elmúlásra vártak.
Így várt az Önzés és a Kín, e két testvér,
Így várták azt az örökké tartó estét.
Ha az egyetlen is elhagy,
Ha a világ körülötted megfagy,
Ha nem fogad be senki,
Ha nincs markodban semmi,
Ha hiába nem akarsz élni,
Ha nem akarsz a semmiért félni,
Ha semmi lettél, mert el nem vettél,
Ha el nem vettél, mert ilyen lettél,
Ha már csak a rosszat látod,
Ha már csak a véget várod,
Ha nem fogadják, amit adnál,
Ha összeroskadsz minden padnál,
Ha jó szándékod hiába van,
Ha balga szíved hiába nagy,
Ha nem akarnak elfogadni,
Akkor jogod van meghalni?
Mert elhagy az, akit szeretsz,
Mert ellök, akit vezetsz,
Mert a világnak nem kellesz,
Mert mindent elvesztesz,
Mert bár élsz, de nem magadnak,
Mert szeretteid nem maradnak,
Mert makacs voltál elved mellett,
Mert nem engedtél, mikor kellett,
Mert csak másokért akartál élni,
Mert szépen akartál mesélni,
Mert más voltál, mint mások,
Mert nem szívleltek nagy királyok,
Mert saját utat így találtál,
Mert gyenge s balga megmaradtál,
Mert nem kérnek, ha adnál,
Így mi mást is választhatnál?
Ha még senki sem járt előtted,
Ha ezt az utat csak te törted,
Ha lábaidnak te parancsolsz,
Ha hamisságot sosem szólsz,
Ha elveidhez hű maradsz,
Ha a sárba nem ragadsz,
Ha élni akarsz másokért,
Ha terhet hordasz oly sokért,
Ha kincseid az élők,
Ha fontosak a remélők,
Ha önzés téged nem vezet,
Ha rút örömet nem szerez,
Ha kitartó vagy mindenkiért,
Ha gondolkodol: mit is miért,
Ha a világért nem vagy rest tűrni és félni,
Akkor köteles vagy maradni és élni.
Hideg van, pedig lángol az ég,
Félsz, pedig van lehetőség még,
S dermedten állsz, sorsodat várod,
S hibás lépéseidet bánod.
Bánatodban magadat sajnálod,
S bár még a széllökéseket állod,
A szakadék szélén meg-megtántorodsz,
S az úton már épp hogy csak vánszorogsz.
De egy nálad nyomorultabbat meglátsz,
Kit ismeretlen érzéssel megszánsz,
S nem tudod még, hogy Istened hív haza,
De megérted egyszer, hogy Neki volt igaza...
Mi az igazság, kérdem,
S a válasz rá: nem létezik.
Milyen az igazság, kérdem,
S a válasz rá: ilyen is,
meg olyan is.
Igazságod van neked is,
meg nekem is.
Micsoda hát az igazság,
Teszem fel a kérdést
Újra meg újra -
Magamnak s másoknak.
De választ,olyat mit
Szeretnék, nem kapok.
Eszembe jut Pilátus.
Ő is megkérdezte, de
Sosem tudta meg.
Mi volt hát a hiba,
Miben tévedett?
Hisz attól kérdezte,
Ki az Igazság maga.
Micsoda hát az igazság?
Lassan rájövök.
Rossz volt a kérdés,
És rossz kérdésre
Jó válasz nem lehet.
Kicsoda hát az igazság? -
Teszem fel a kérdést,
S a választ meglelem.
Havas úton lépkedek feléd.
Hány mérföld távolság még
Míg hozzád érek?
Havas úton lépkedek,
Hó hull és csillagpor.
Hova vezet utam, mondd?
Feléd lépkedek, de megállok.
Néma a táj, eltűnt az út,
Mindenütt csak havat látok.
Mi lesz most?
Kicsiket lépek, de lépted hozzám igazítod,
Oly sokszor félek, de a felhőt széthasítod,
S türelmesen vezetsz az éltet adó fénybe,
Mely bevilágít majd mindenki szívébe.
Szeretetnek egy Istene, életre hívsz újra,
Lábaimat ráhelyezed éltet adó útra,
S szolgálatra hívsz, mert tudod,
Magamért e nehéz utat meg nem futom.
Versenyfutás a halállal,
Kapcsolat sok baráttal,
Mindennapos nehéz harcok,
Örvendező vidám arcok,
Keserű kín tipor földre,
Fejet hajtnak puha ölbe,
Fájdalomtól megszaggatott,
Szép kert ékkel felaggatott,
S bár sötét jő, mi végzetes,
Fuss, fuss, harcolni érdemes.
