Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy gonosz mostoha, aki édeslányát jobban szerette, mint a szeme világát, de mostohalányát, Maricát, teljes szívéből, teljes lelkéből gyűlölte. A kislány nem állhatott meg előtte. Ha szerét ejthette, kínozta, gyötörte, szeretett volna tőle mielőbb megszabadulni. Egy napon mind a két lányt elküldte a folyóra, hogy gyapjút mossanak. Az édeslányának fehér gyapjút adott, a mostohának pedig feketét lökött oda, és ezt parancsolta neki:
- Hogyha ezt a fekete gyapjút hófehérre nem mosod, haza ne gyere, mert elkergetlek a háztól!
A kis mostoha azonnal tudta, hogy ezt a kívánságot nem teljesítheti, de azért hóna alá vette a gyapjút, és zokogva elindult féltestvére után. Amidőn megérkeztek a folyóhoz, mosni kezdtek mind a ketten. Amint szorgalmasan mostak, váratlanul odalépett hozzájuk egy csodálatosan szép leányka, talpig fehérbe öltözve, és így köszönt a lányokra:
- Jó napot, leánykák! Segítenék nektek, ha megengednétek!
A mostoha lánya nevetve felelt:
- Nekem nem kell a segítséged, mert az én gyapjúm máris hófehér, de itt az én mostohahúgom, nem boldogul a fekete gyapjúval.
Ekkor a szép leányka odalépett Maricához, és azt mondta:
- Add ide a gyapjút! Megpróbálom, hátha nekem sikerül fehérre mosnom!
Mind a ketten elkezdték újra mosni, és a gyapjú fehéredett, egyre fehéredett, egyszerre csak olyan fehér lett, mint a hó.
Amikor készen lettek vele, a szép fehér ruhás lányka eltűnt a szemük elől. A mostoha nagyon elcsodálkozott, amikor megpillantotta a hófehér gyapjút, és szörnyű nagy haragra gyulladt, hogy nem sikerült mostohalányát elkergetnie a háztól. Nem sok idő múlva beköszöntött a hideg tél, és hamarosan leesett az első hó. Ekkor a mostoha ezt parancsolta Maricának:
- Vedd a kosarat, lódulj az erdőbe, és szedjél ott érett epret! Nemsokára itt az újesztendő, és akkorra kell csemegének. De hogyha nem találsz, jobban teszed, ha mindjárt ott maradsz az erdőben.
A szerencsétlen leányka kérve kérte, sírva könyörögte:
- Már hogy találhatnék én ebben a farkasordító hidegben érett epret az erdőn?
De hiábavaló volt minden kérés, siránkozás, mit volt mit tenni, el kellett indulnia. Amidőn beért az erdőbe, tizenkét ifjú legénnyel találkozott. Barátságosan köszöntötte őket. Azok nyájasan fogadták, faggatni kezdték, hogy miért sír, miért megy ilyen nagy zimankóban az erdőre. Marica mindent szép rendre elmondott a tizenkét ifjúnak, semmit sem hallgatott el.
- Mi segítünk rajtad - mondották a legények -, ha igaz szívedre megmondod, hogy melyik hónapot szereted a legjobban.
Marica gondolkodás nélkül válaszolta:
- Mindegyik hónapot szeretem, de a márciust szeretem a legjobban, mert az hozza meg a kikeletet és a szép reményeket.
A legények igen meg voltak elégedve a felelettel, és mosolyogva mondották:
- Eridj a domb mögötti szakadékba, s találsz ott annyi epret, amennyi csak kell.
Így azután Marica újesztendőre gyönyörű szép epret vitt haza, púpozott kosárral, és szépen elmondta mostohájának, hogy hogyan jutott a finom csemegéhez.
Néhány nap múlva aztán, amikor kissé megenyhült az idő, az asszony az édes lányát is elküldte eperért az erdőbe. Abban reménykedett, hogy találkozik a legényekkel, és ő is olyan szerencsés lesz, mint a mostohalány. Az édes csinosan felöltözött, vette a kosarat, és vidáman ment az erdőbe. Ő is találkozott a tizenkét ifjú legénnyel, és emelt hangon szólt rájuk:
- Mutassátok meg nekem is, hol lehet azt a szép epret találni, amelyből az én testvérem hozott haza!
A legények így szóltak:
- Megmutatjuk, hogyha megmondod, hogy melyik hónapot szereted a legjobban a tizenkettő közül. De feltétlenül az igazat kell mondanod!
A lány gondolkodás nélkül, gőgös arccal, dühödten, ellentmondást nem tűrő hangon rávágta:
- Miért is szeretném valamelyiket? Egyiket se szeretem, de a márciusra haragszom a legjobban.
Erre az erdő zúgni kezdett, iszonyú hóförgeteg zúdult a hegyekre, s a lány félig agyonfagyva, meggémberedve érkezett haza az anyjához. Az a tizenkét ifjú legény volt a tizenkét hónap.
Telt, múlt az idő, s a mostohalány jóságának, szépségének híre messze földet bejárt. Egy szép napon derék ifjú jelentkezett a mostohánál, és tudtára adta, hogy ekkor és ekkor barátjával eljön háztűznézőbe, és megkéri Marica kezét. Amikor elérkezett a várva várt este, a mostoha kikergette Maricát, hogy menjen a ház mögötti színbe aludni. Finom vacsorát készített, s édeslányát ékesen, cifrán felöltöztette. Amikor a leánykérő legények megérkeztek, a mostoha szívesen fogadta őket. Bevezette mindkettőt a házba, és azt mondta:
- Itt van az én kedves mostohalányom!
Véletlenül meghallotta ezt a kakas, és tele torokból elkezdte kukorítani:
- Kikeriki, kikeriki - szép Marica ideki, ideki!
A leánykérők azonnal megértették a kakas szavát, s megparancsolták a mostohának, hogy vezesse elő az igazit, akit ők keresnek. Amikor megpillantották, nem győztek betelni a gyönyörűségével, kedvességével, és még aznap este elvitték magukkal. A mostoha meg a lánya leforrázva otthon maradtak. Marica meg boldogan élt férjével. Még ma is élnek, ha meg nem haltak.
„...Én vagyok az igazi szőlőtő, és Atyám a szőlőműves. Minden szőlővesszőt, amely nem hoz gyümölcsöt bennem, lemetsz rólam, azt pedig, amely gyümölcsöt hoz, megtisztítja, hogy még többet teremjen...”
Ján. ev. 15.f.
*
"... Két kis magzat beszélget: - Te hiszel a születés utáni életben? - Természetesen. A születés után valaminek következnie kell. Talán ezért is vagyunk itt, hogy felkészüljünk arra, ami ezután következik. - Butaság, semmiféle élet nem létezik a születés után. Egyébként is, hogyan nézne ki? - Azt pontosan nem tudom, de biztosan több fény lesz ott, mint itt. Talán a saját lábunkon fogunk járni, és majd a szájunkkal eszünk. - Hát ez ostobaság! Járni nem lehet. És szájjal enni - ez meg végképp nevetséges! Hiszen mi a köldökzsinóron keresztül táplálkozunk. De mondok én neked valamit: a születés utáni életet kizárhatjuk, mert a köldökzsinór már most is túl rövid! - De, de valami biztosan lesz. Csak valószínűleg minden egy kicsit másképpen, mint amihez itt hozzászoktunk. - Nézd, onnan még soha senki nem tért vissza. A születéssel az élet egyszerűen véget ér. Különben is, az élet nem más, mint örökös zsúfoltság a sötétben. - Én nem tudom pontosan, milyen lesz ha megszületünk, de mindenesetre meglátjuk a mamát, és ő majd gondoskodik rólunk. - A mamát? Te hiszel a mamában? És szerinted ő mégis hol van? - Hát ... mindenütt, körülöttünk. Benne és neki köszönhetően élünk. Nélküle egyáltalán nem lennénk. - Ezt nem hiszem! Én soha, semmiféle mamát nem láttam, tehát nyilvánvaló, hogy nincs is. - No, de néha, amikor csendben vagyunk, halljuk, ahogy énekel, és azt is érezzük, ahogy simogatja körülöttünk a világot. Tudod, én tényleg azt hiszem, hogy az igazi élet még csak ezután vár ránk ..."
Pál Feri
*
KÍVÁNCSISKODÓ
Hát ki vagy, te embriócska? Benti Lujza? Benti Jóska? Mutasd, mid van, mert ez minket érdekelne némileg. Bökdösésre, vizslatásra forgolódó kisbabácska, tárd fel titkod itt az undok ultrahangos néninek.
Elvagy jól a benti léttel? Mit forgatsz fél centiméter átmérőjű kis fejedben, ó, miféle turpisat?
Magzatocskám, csöppnyi kincsem, hát mutasd, hogy van vagy nincsen! Megmutatta! Megmutatta? Hol mutatja? Á! Nicsak.
*
Nem az összes étel kebel, ebben bárhogy kételkedel. S nem is minden kebel étel, apukádé pont kivétel.
*
ALTATÓ
Kisbaba, kisbaba, vicces fej, cukipofa fejedet biccentsd el! Laposakat, laposakat pislantol, álom a szemeden most landol.
Kisbaba, kisbaba, álmodjál, alszik a vigyor is a szádon már, alszik a nyafogás, alszik a dac, iciket, piciket szusszantgatsz.
*
TILTOGATÓ (Ezt atyai szigorral kell mondogatni)
Pici fiam, ne bömbölj! Nem kaphatsz a sörömből. Csak fölnőttek ihassák, nincs a földön igazság. Nem a tied a kávé, hanem sajnos apádé. Két évtized kábé sacc, aztán te is kávézhatsz. Ne kattints az egérrel, ne nyúlj föl, és ne érd el! Hiába, hogy épp ez hecc! Majd ha megnősz, Gépezhetsz.
Varró Dániel
*
KEVÉSSEL BEÉREM
Csak egy labda vagy bármi más, egy búgócsiga, egy malmozás, csak egy cerka és két radír, s előttem heverjen pár papír, egy paletta és vagy négy ecset, és színes filcből egy készletet, gurítókocka egy edényben, egy bűvös kocka a tenyérben, csak egy puzzle az asztalon, kifestők, könyvek a polcomon, csak egy hinta vagy sok legó, egy társasjáték és két tesó, csak egy apa, egy fejmosás, meg egy anya és senki más...
Nagy Bandó András
*
SUGÁRFERTŐZÉS
Szopogatni fűszálakat jaj, nem szabad, juj, nem szabad, a torkomat s a nyelvemet sugárfertőzés tölti meg, és felszakad, és feldagad, és elszállok, mint luftballon, a hajam vége fáj nagyon, a zoknim csupa fájdalom, és szállok át a réteken, széllel tele a két zsebem, csurom levegő két kezem, felhővel összevérezem, napot iszom, holdat eszem, mert megfertőzött a sugár, a fűben lakott ugyebár, mostan meg már bennem lakik, szememből világít, vakít, és ha meglátok valakit, hát az is majd sugározik, felrepül, mint a luftballon, s én az összeset elkapom, lesz rengeteg emberlufim, jól érzem magam idekinn, ne húzgálják a kötelem, ne rángassanak odalenn, ne mondják, hogy elég, elég, jöjjek, mert kihűl az ebéd!
*
TRÁGÁR BESZÉD
Trágár szavakat használ, éppen ezért megintem!” – üzenőmbe ezt írták, bár nem igaz szerintem.
Hózentrágárt használok, az tartja a nadrágom, de ha kell, csúnyán többé nem beszélek, nem bánom.
Ha valaki felbosszant, mostantól rúgom csendbe, nevezem asztallapnak, azt mondom rá, hogy zsebtej.
Meg hogy utolsó hörcsög, kapja el a lasszómat, az agyát szétbosszantom, köbön rúgom, azt jól van.
Az édes anyukája egy katonai hunta, és gólyatöcs az öccse, buta csipa a húga.
Megfognak és beírnak, szigorúan rám néznek, pedig csúnyát nem mondtam, nem értem az egészet.
Lackfi János
*
JÓ LESZEK
Ezentúl jó leszek, állíthatom, reggeltől estig, tetőtől talpig csuda jó leszek! A füleimet ezentúl mindig megmosom, rendbe rakom a ruhám, tiszták lesznek a körmeim, köszönök szépen mindenkinek, azt teszem csak, ami szép és jó, ha már jó leszek, és ezután az leszek! Nem verekszem, nem húzom meg a lányok haját, semmit sem teszek, amit nem szabad, a legeslegjobb gyerek én leszek, ha majd nagy leszek, mert ezt a sok jóságot észben tartani azért nem tudja egy ilyen kisgyerek!
*
ESTE
Anya hazajön: kapok egy puszit, apa hazajön: újabb puszi és egy barack a fejemre. "Jó voltál?" - kérdezik, és én bólintok. "Mindent megettél?" - kérdezik, "Mindent!" - mondom, pedig nem is igaz, mert az óvó nénit sem ettem meg, a hintalovat sem, a labdát sem és az ajtófélfát sem, a nagymamát sem, tudhatnák már, mégis mindig megkérdezik. Fürdés után ágyba küldenek: "Álmondj szépeket, nyuszikám!" De én nem alszom el, csak a szememet hunyom be. Hogyisne! Amikor minden éppen ilyenkor jut eszembe, később a szememet is kinyitom, csakhogy akkor már álmos vagyok, hát lecsukom újra, de most magamnak alszom el!
Furcsa álomból ébredt a kis vakond. A napocska bekukucskált a parányi ablakon és látta, hogy erősen dörzsöli szemeit a vakond. - Jó reggelt - köszönt be -, én ébresztettelek fel? - Jó reggelt napsugár.- köszönt vissza a kis vakond. - Nem te keltettél fel, dehogyis te -dörzsölte még mindig a szemeit -, az álmom riasztott fel. - Mit álmodtál? - érdeklődött a nap. - Csodálatos virágot láttam álmomban. - felelte a vakond. Gyönyörű csillag alakú virágot, amely változtatta színét, hol fehér volt, hol piros, hol meg kék. - Nagyon érdekes álom. - csodálkozott a nap, de elköszönt és folytatta útját az égen. A kis vakond hozzálátott napi munkájához, de takarítás közben, ásás közben is makacsul kísértette a furcsa álom. Állandóan az csengett a fülében, hogy a virág tündére azt mondta neki: - Ez a virág a tiéd lehet, ha akarod. S eltelt a nap, eljött az este. A kis vakond lefeküdt és álmában újra látta a szép virágot, és a tündér most is azt mondta neki: - Ez a tiéd lehet, ha akarod. Eltelt két nap, eltelt három nap, s az éjszakák követték őket, és a kis vakond álma ismétlődött. S amikor a negyedik nap reggelén felébredt, elhatározta, utána jár, milyen virág ez, amelyikről ennyit álmodik. Reggeli után első útja a könyvtárba vezetett. - Virágokról szóló könyvet kérek. - mondta a könyvtárosnak. A könyvtáros megcsóválta a fejét, elmosolyodott és a kis vakond elé rakott egy halom könyvet: - Tessék, ezek a könyvek a virágokról szólnak. A kis vakond majd kétrét görnyedt a könyvek súlya alatt. Alig tudta egyensúlyozni az egymásra helyezett olvasnivalókat, el sem látott felettük, csak sejtette, hol az út. Egyszer előrebillent a rakománya, ilyenkor futott pár lépést, és amikor hátra billent a sok könyv, akkor hátra lépett.
Így ért haza, ilyen tánclépésekben. Otthon ezután belebújt a lapok közé és olvasott. Pápaszemes orra majdnem súrolta a betűket. Szívta, szívta magába a virágokról szóló tudományt. Úgy belemélyedt az olvasásba, hogy nem hallotta barátja kopogását, csak akkor vette észre, mikor az megállt mellette. - Gyere kirándulni -hívta Fürge Ürge -, gyönyörű idő van. - Nem, most nem érek rá. - mondta a kis vakond és már bele is feledkezett ismét az olvasásba. Fürge Ürge bosszúsan ballagott el. - Ha nem, hát nem. - mormogta a bajusza alól és nem tudta elképzelni, mi üthetett a barátjába. Késő délután, amikor hazafelé bandukolt a kirándulásból, ami nagyon unalmas volt egyedül, belesett a kis vakondhoz és csodálkozott. - No, mi fene, ez még mindig olvas?! Csak tudnám, mivel tömi tele a fejét! Így ment ez napokig. A kis vakond csak olvasott és olvasott. Hiába hívták a pajtásai, ki sem tette a lábát a házából. Amikor az utolsó könyvnek is az utolsó betűjéhez ért, becsukta a könyvet, levette szeméről a szemüveget és így szólt magához:
- Azt hiszem mindent tudok, amit a virágokról tudni lehet. Tudom mikor, milyen talajba kell elvetni a magokat. Tudom, hogyan kell keresztezni az egyes fajokat, hogy szebb, nemesebb virágot termesszek ki. Ismerem a sok-sok virág neveit, de olyan virágról, amiről álmodtam, nem olvastam. Hogy lehetne az enyém az a virág, ami nincs is? Szomorúan ült és nézett maga elé, de egyszer eszébe jutott valami, s mint a rugó felpattant és nagy munkához látott.
Ide-oda tologatta a bútorokat a konyhában mind addig, míg az egyik sarok üres nem lett. Itt berendezett magának egy kis laboratóriumot. Dolgozott napestig. Kevergette, rázogatta a különböző talajmintákat. Kémcsövekbe melegítette, forralta a tápsókat. Hol a könyv fölé hajolt, hol a kémcsőben nézegette a fortyogó oldatot figyelmesen. Fürge Ürge bekukucskált az ablakon és nem akart hinni a szemének. - Mit csinál ez? - azzal elfutott az arany hörcsöghöz. - Gyere már, nézd meg te is, mit művel a barátunk. Attól tartok valami baja van. Az arany hörcsög is úgy vélekedett, hogy a vakondnak az agyára ment valami. - Durrr ... -nagy csattanás hallatszott bentről, s látták, hogy egy barna folyadékkal teli kémcső felrobbant. Az egész arcát beterítette a megszeppent kis vakondnak. De ez a kis baleset nem szegte a kedvét, folytatta a kísérletezést tovább, míg nem egyszer a cserepekbe ültetett magok kidugták fejüket a földből. A kis vakond el nem mozdult mellőlük, öntözgette a tápoldattal, és egy reggel, amikor felébredt, tekintete a virágokra esett. Abban a pillanatban bontották ki szirmaikat a bimbók. A kis vakondnak még a lélegzete is elállt örömében. Fehér, csillag alakú virág pompázott előtte, mely már nem is fehér, hanem piros, de ... jé, most meg már kék! - Itt a virágom! - kiáltott fel a vakond. - Az álom virágom! Sikerült! Mi legyen a neved, kicsi virágom, mi legyen a neved? Ráncolta a homlokát, törte a fejét. - Szivárványvirág. - mondta hirtelen. - Szivárványvirág. - ízlelgette a szót. - Igen, ezennel elkeresztellek szivárványvirágnak. Elfutott Fürge Ürgéhez, majd az arany hörcsöghöz. - Gyertek, nézzétek meg, milyen gyönyörű virágot kereszteztem ki. - szólt hozzájuk lelkendezve.
- Gyönyörű! - Érdekes! - csodálták a barátai és most értették meg, miért olvasott és dolgozott olyan sokat a kis vakond. Beültették a kertet a csodálatos virággal. Harmatcseppekkel öntözték reggel. A napsugár simogatta bársonyos szirmait. A madarak dalaikkal ringatták álomba a kis virágot. A kis vakond boldog volt, de büszke is a szépséges virágra.
A hó elmúlt. Hova lett az a sok fehérség? Isten tudja. A fák ágain zöld levelek jelentek meg. Füvek és virágok kibújtak a föld alól, és szétteregették apró, gyönge leveleiket. Minden sütkérezett a fényes, langyos napsugárban. Megérkezett Misi is, a ház gólyája. Két hosszú lábát elnyújtva kerengett ide-oda a ház fölött, és a szárnyával csapkodva szökdellt az udvaron. Kelepelt, táncolt. Pulyka Szabó Örzsi is átnézett a kerítésen, és nevette a gólyát, amint körtáncot járt a bolond! De íme, a ház tetején is áll egy gólya. Misi másodmagával tért vissza az idegen országból. Az új gólya bátortalanul álldogál ottan, s idegenül nézi a magasból, hogyan köszöntgeti a Misi Pöhölyéket meg Szabó Örzsit, meg a tyúkokat, kakasokat, récéket egyenkint. Szabó Örzsi felmosolyog rá: - Pajtást hozott a gólya! Pöhöly apa is fölpillant az új gólyára. Nézi figyelmesen. - Nem pajtás az, Örzsi: feleség. A Misi gólya tavaly került a házhoz. Egy este kínosan csapkodó repüléssel beesett az udvarra, és ott vergődött a boldogtalan. Az egyik szárnya véres volt. Valami gonosz vadász meglőtte. Bizonyosan úr volt az a vadász. Szegény ember nem lövi meg a gólyát. Mert a gólya jó madár. Áldás a házon. Ahova fészket rak, oda nem üt a mennykő. Pöhöly apa bekötötte a gólya szárnyát puha vászonronggyal. A gólya ott maradt az udvaron. Lassankint megbarátkozott minden háziállattal (csak a macskával nem), és méltósággal uralkodott a baromfiakon. A gólyát Misinek nevezték el, mert hasonlított a Kömley báró német inasához, akinek éppen olyan vékony, hosszú volt a lába, és olyan piros hosszú az orra. Mikor aztán az őszi égen megjelentek az utazó gólyaseregek, Misi mindig a magasba nézett. Egyszer aztán széjjelvetette a szárnyát, és az udvaron fölkanyarodott, fölrepült. Néztek utána, hogy csakugyan elmegy-e? Misi szállt, szállt egyre följebb, egyre szélesebb karajokban föl magasra. Már csaknem a felhőket elérte. Akkor kiterjesztette a két szárnyát; a nyakát előrenyújtotta, a két lábát hátra. Olyan volt, mintha úszna a levegőben. S elúszott messze, messze, az egyik gólyakaraván után, s velük múlt tova a kéklő messzeségben. - Hát ha házastársak - mondotta Pöhöly apa -, töszök föl nekik egy rossz kereket. Maradjanak itten. Bement a színbe: előhozott onnan egy abroncsa romlott, régi, rossz kereket. Fölvitte létrán a háznak a kert felől való ormára, és megerősítette ottan. Misi majd megbolondult örömében, olyan körtáncot járt az udvaron. Pöhöly apa beletörülte a porszennyet a kötényébe.
„Áldott szép Pünkösdnek gyönyörű ideje, Mindent egészséggel látogató ege, Hosszú úton járóknak könnyebbítő szele!” Balassi Bálint – Borivóknak való
„farsangos, pünkösdi királyokról” - Gelei Katona István: „királyi ruhába öltöztetettvén, egy falkáig magokat királyok gyanánt viselik, valamely királynak históriáját és magaviseletét tüntetik, tettetik, sőt, a nézőktől is mind annak ábrázoltatnak lennie, de ez csak addig tart, míg a komédia elvégződik, mely meglévén, minjárt levonnák a királyi ékességet rólok és a magok viselt ruhájokra szorulnak.”
pünkösdi királynét is választottak: „Szokás ugyanis az Alföldön, pünkösd első napján egy szép kis gyermeket, néhutt csak leányt, csinosra felöltöztetni, versekre betanítani, mikor aztán megy házrul házra, hirdeti az ünnepet, ajándékot kap.” Erdélyi János 1851
Móser Zoltán: „Má vagyon, má vagyon piros pünkösd nápjá, holnáp lesz, holnáp lesz a második nápjá. Jól meg kössed, jól meg kössed a lovadnak száját, Ne tipossa, ne tapossa a pünkösdi rózsát. Szökjetek lányok, ha virágok vágytok, csűng-bűng arany koszorútok. Varga, varga, Balázs varga, várrjon nékem egy cipellőt, maj megadom nagy szombáton, míg élek, feketébe járok, há meghalok, senkit se gyászolok, a föld alatt kerek táncot járok, annál jobban szeretnek a lányok.” Hont megye, Inám
„Mimi mama, mi van ma, piros pünkösd napja, holnap lészen, holnap lészen a második napja. András pajtás, boktétás, jól megfogd lovadnak száját, zabláját, ne tipossa, ne tapossa a pünküsdi rózsát! Adjon Isten lassú esőt, mossa össze mind a kettőt! Dicsértessék a Jézus Krisztus!” Galgahévíz
Bálint Sándor: „számos Máriát dicsérő kegyhelyünknek, így Csíksomlyónak, Radnának, Mátraverebélynek, Máriakönnyének, Pálosszentkútnak, és még több másnak pünkösd is búcsúünnepe: a Szentlélek hét ajándékát az ő mátkája, az Apostolok Királynéja közvetíti a hívő lelkébe”
Orbán Balázs: Széphavas tetején egy kápolna romjai voltak, „amelyet a Szentlélek tiszteletére emeltek. Ide gyűlt össze régen, minden pünkösdkor a kilenc moldvai csángó falu lakossága fehér ruhában, aranyhímzésű fehér zászlókkal, ezt énekelve: Zeng az erdő, zúg levele Mária örömére... Itt találkoztak csíki testvéreikkel. Zászlóikat összeérintve, együtt mentek a somlyai búcsúra.” Mentek valaha, de hál'Istennek mennek, jönnek ma is énekelve zászlókkal és kereszttel, szinte a négy égtáj felöl mindenünnen jő a magyarság, hogy itt a búcsúban találkozzanak egymással, a hívő megtisztuljon, a felkelő napba nézzen.
Gyergyófalu: „Megvirradt felettünk pinköstnek napja, Eljöttink tehozzád, szép Sziűz Mária. Kük Máriát szívből szeretütek, Isten hozott ide most titekeöt. Kük Máriát szívből szeretütek, Isten hozott ide most titekeöt. Nyitva áll előttünk ékes temploma, Hová vendégeit örömmel várja. Kük Máriát szívből szeretütek... Kössünk szép koszorút hit virágiból, Az örökös rózsa zöld lombjaiból. Kük Máriát szívből szeretütek...”
Csíksomlyó: „Szentséges Szűz Mária! Szép liliomszál Ki mindenkor szépen úgy virágoztál Hogy Szűz lévén meggyümölcsöztél Imádd Jézust értünk Akit te szültél.
Ó mely ékes vagy Mária Bűnösöknek szószólója.
Elbúcsúzni jöttünk Sziűz Mária, Csodákkal tündökletes kegyes Anya, Mert Te vagy biünösök szószollója, szószollója, Szomoró sziüvek vígasztalója. Mert Te vagy biünösök szószollója, szószollója, Szomoró sziüvek vígasztalója.”
Szellőcske a tengerentúlról jött: együtt szállt a felhőkkel. A hosszú úton barátságot is kötöttek egymással, és sok mindenről elbeszélgettek.
- Én megöntözöm a göröngyös földet - mondta a felhő. - Várnak is már az emberek. - Hát még engem! - dicsekedett a kis Szellőcske. - Nagy öröm az én érkezésem. Mert én üzenetet hozok a fecskéktől meg a gólyáktól! Így beszélgetve röpködték át a hegyeket, völgyeket. Mikor az első faluhoz érkeztek, elbúcsúztak egymástól. - Ki-ki a maga dolgára - mondta a felhő méltóságteljesen, s már suhant is a mezők felé. - Sok szerencsét! - kiáltott utána Szellőcske. Amint egyedül maradt, elgondolkozott: kihez is menjen előbb? Az ereszaljához vagy a kéményhez? Mert a gólya is, a fecske is megígértette vele, hogy az ő otthonát keresi fel előbb. Míg így töprengett, egyszerre csak egy kéményt vett észre. Ha már itt vagyok a kéménynél - gondolta magában -, hozzá megyek hamarabb. Oda is szállt tüstént. Szép jó reggelt kívánt, s elmesélte, milyen messziről jött, s hogy üzenetet hozott a gólyától. Elbúslakodott a kémény. - Jaj, ne szomoríts, nem tudod, milyen beteg vagyok, alig állok a lábamon. Nemsokára lebontanak, s a gólya hiába keres engem. Olyan szomorú volt, hogy Szellőcskének kellett vigasztalnia: - Ne búsulj, majd én elmondom a gólyának, milyen jó szívvel vagy hozzá. Föl is vidult a kémény, mert hirtelen eszébe jutott valami: - Van a gazdámnak egy nagy kertje a falu végén. Van abban egy óriási szénakazal. Mondd meg a gólyának, telepedjen oda. És gondoljon néha rám is - tette hozzá sóhajtva. Szellőcske megsimogatta a kéményt, és továbbrepült. Egy kopott ereszaljánál megállt. Ez lesz az - gondolta -, a fecske úgy magyarázta, hogy előtte diófa, mögötte eperfa. Odaköszönt hát az ereszaljának. - Honnan jössz, Szellőcske? - kérdezte az tőle. - Találd ki. - Tán valami örömhírt hozol, hogy olyan víg vagy? - Azt én! - Bajosan hozhatsz már nekem örömhírt. Öreg vagyok és beteg, nemsokára összedűlök. - Pedig a fecske üzent néked. Azt üzeni, hogy útban van hazafelé, s alig várja, hogy láthasson téged. Szomorú lett erre az ereszalja. - Nem érem én már azt meg - sóhajtotta. - De várj csak! Átszólok a testvéremnek, az sokkal fiatalabb nálam, s mindig azon búsul, hogy sose volt még fecskelakója. Ott aztán olyan szállása lesz, hogy csak no! Úgy is lett. A szomszédban egy szép új ház fehérlett ki az udvarból, frissen meszelve, s az ablakdeszka meg az ereszalja szép zöldre festve. - Akarsz-e fecskelakókat? - kiáltott át az öreg ereszalja. - Hogyne akarnék! - örvendezett a fiatal, és vele örült a kerítés melletti bodzabokor is. - Jönnek a fecskék, jönnek a fecskék... - susogta vékony kis gallyaival boldogan. Nem volt már szomorú az öreg ereszalja sem. Örült ő is, hogy a szomszédból áthallatszik majd a fecske csicsergése, s mégsem lesz olyan elhagyott öregségében. De örült a diófa és az eperfa is, hogy mégiscsak fecske hintázik az ágaikon. - Látod, Szellőcske - mondta most az öreg ereszalja -, nemhiába hoztál hát üzenetet. Menj a fecske elé, s mondd meg neki: siessen, hozza magával a tavaszt és a napsugarat, mindnyájan tárt karokkal várjuk. Szellőcske megsimogatta az öreg ereszalját, megsimogatta a fákat is, aztán nekilendült a levegőnek. Meg se állt, amíg a fecskével nem találkozott, s aztán együtt szállt véle hazafelé. Vidámabb lett az élet mindenütt, örültek a kertek és a ligetek, s többet mosolyogtak az emberek is.
Áll egy kis pont magába, bekerítjük karikába. Két kis zsinór lóg le róla, nono ez még nem a gólya. A tojása kerek, hegyes, mindjárt itt áll a vén begyes, hurkapálca hosszú lába, azzal gázol a mocsárba. Piros csőre hosszú, hegyes, jön a gólya, mindjárt megesz!
Anyák köszöntésére, Anyám légy reménységgel, Köszöntlek egészséggel. Amennyi a zöld fűszál, Égen ahány csillag jár, Májusban a szép virág, Annyi áldás szálljon rád."
Itt a tavasz, s május első napjától pünkösdig tart a májfa kitáncolásának időszaka.
Régi szokás, hogy május első éjének virradójára a legény zöld ágat, gallyat vitt és tett a neki tetsző lány háza kerítésére. „Ágot..., ződ ágot..., orgonaződet..., szelencét(orgonát).”Mivel a keresztény egyház szerint ez a nap Fülöp és Jakab vértanúk ünnepe, a székelyeknél hajnalfának vagy jakabfának nevezték.
A baráti társaságba tartozó legények megbeszélték, hogy kinek, hová visznek és emelnek fát. Az összefogásra szükség volt, mert a 3-6 méteres ágakat együtt könnyebben a vitték a helyszínre. Szépen feldíszítették színes szalagokkal, s előfordult, hogy egy-egy csinos lány több fát is kapott ezen az éjszakán.
Gyakran előfordult, hogy a korcsma elé is állítottak májfát, vetekedve a környező falvakkal, olyan erőpróba képpen, hogy hol állítják az egykorú legények a legmagasabb és legszebb májusfát.
Eleinte, csak úgy..., csenték az erdőből a fát, s éjszaka, sötétben, gyalogosan, járatlan utakon, nagy erőfeszítéssel hozták be a faluba, de később az uraság engedélyével ajándékba kapták.
A közös májfa állításra alaposan fel kellett készülni, s az idő folyamán egyre több segítséget kaptak a szállításhoz, így lovat, fogatot s a jókedv fokozásához, kis hordóban bort is vittek magukkal. A kivágott fenyőnek levágták az ágait, csak a koronarészt hagyták meg, azt alaposan összekötötték, hogy a szállítás közben sértetlen maradjon. A kocsit előzőleg orgonavirággal, színes papírral feldíszítették, szalagokat kötöttek a szerszámokra, a lovak nyakába csöngőt akasztottak. A távoli és fárasztó útról alkonyatban, messzire szóló énekszóval, virágos jókedvben, csengővel kísért lódobogás mellett tértek haza. A falu népe annak hallatára kiszaladt az utcára a házak elé, s nézte, hogy hozzák a májfát...
Az otthon maradt legények sem maradtak munka nélkül, mert ők ásták ki az állítandó fa gödrét. Felkeresték a lányos házakat, keszkenőket, szalagokat kértek. Különösen ott fogadták nagy várakozással, ahol először adtak díszt a fára, de az abban az évben férjezett asszonyok is oda adták a menyecske kendőjüket, a piros bécsi kendőt.
Az állítás idejére valamennyi legény együtt volt, s csak teljes besötétedés után láttak hozzá, mert a lányok, asszonyok nem lehettek jelen. Feldíszítették a kendőkkel, szalagokkal, majd egyre több helyen szokássá vált, hogy koronájára egy literes üvegben bort is akasztottak rá.
Az állítás nagy ügyességet igényelt, amit a legtapasztaltabb legény irányított. Igen nagy segítség volt a hosszabb létrák, vendégoldalak, kötelek sokasága, ezt az irányításnak megfelelően használták, s éjfélre, olykor hajnalra fölállt a májfa.Az állítóknak a kocsmáros - akárcsak a megérkezéskor - ádomást adott...
Dönci, az icipici sün gondterhelten ballagott a májusi napsütésben. Jobbról is, balról is virágok mosolyogtak, gyíkocska ragyogó szeme csillant, és fénylett a bogarak fekete háta, amint a fűszálakon hintáztak. Mindenütt fény – csak a sün orra alatt árnyék. Mert lógatta, bizony! Annyira lelógatta, hogy Brekuci, a kis levelibéka rákiáltott a fűzfaágról: – Vigyázz, hékás, mert belebotlasz az orrodba! – Nem vagyok hékás, hanem idei sün! – borzolta fel magát Dönci. – Le-he-tet-len! - brekegett mókásan Brekuci. – Idei sünnek még nem lehet ekkora bánata. – Nekem van! – mondta Dönci komoran. Erre már odaugrott mellé a barátságos kis béka, és együttérzően tudakolta: – Hol szerezted? – Útközben. – Rettenetes! – Az bizony. És most nem tudom, mit tegyek. – Oszd meg velem. – Mit? – Hát a bánatodat. Akkor neked csak a fele marad. – Jó, de attól még nem lesz meglepetése a mamámnak. Brekucinak felragyogott a szeme: – Ó, hát te ilyesmiben sántikálsz? – Nem sántikálok, hanem egész rendesen ballagok. – Jaj, hát ez csak amolyan szólásmondás! Meglepetésen töröd a fejed, igaz? – Már nem töröm. Már kitaláltam. – Akkor meg mi a baj? – Mégsincs meglepetés. – Ez érdekes! – Nem érdekes; ez borzasztóan szomorú – mondta az icipici sün, nagyon elszontyolodva. – Pedig volt öt szem ropogós májusi cseresznyém! – Hol vetted? – Rigó bácsinál. – Finom ajándék! – Én is azt hittem. Ahány csiga csak volt a zsebemben, mind odaadtam érte. Feltűztem őket a tüskéimre, és igyekeztem hazafelé, amikor szembejött velem egy nyúl. Megállt, és azt mondta: – A cseresznye mindig kukacos. Sokkal jobb a hónapos retek. – És te? – Bementem a mezei önkiszolgálóba, és elcseréltem a cseresznyét hónapos retekre. – Ezért búsulsz? Hiszen annak is biztosan örülni fog az anyukád. – Nem fog, mert aztán találkoztam egy egérrel. Az is megállt, nézte, hogy mit viszek, és megcsóválta a fejét. – Minden retek pudvás! Százszor jobb a tavalyi dió! – Szerencsére ott ugrált a közelben egy mókus, aki még sohasem kóstolt retket, és szívesen cserélt velem. – És hol a dió? – Találkoztam egy borzzal is. Megállt, és nagyon komolyan intett: – Fiacskám, jegyezd meg, hogy a tavalyi dió mind avas. Egy fürjecsketojás sokkal többet ér! – Fogtam hát, s elcseréltem a diót a sarki menyétnél egy fürjtojásra. – Itt az icipici sünnek már kezdett lefelé görbülni a szája. – Kivel találkoztál még? – sürgette Brekuci. – A rókával! – bökte ki Dönci. – Csak nem bántott a beste? – Dehogy! Nagyon barátságos volt. Azt mondta, okos süngyerek vagyok, de mielőtt átadom, jól nézzem meg, hogy nem záp-e belül ez a fürjtojás. – No és? – Megnéztem! – bőgte el magát az icipici sün. – És most már semmit sem tudok venni az anyukámnak helyette, mert egy fia aprócsiga sem maradt a zsebemben! – Ne sírj, no! – vigasztalta Brekuc. – Ajándékot nemcsak vásárolni lehet, hanem készíteni is. – Miből? – Például fűből és szalmaszálból. Mindjárt megmutatom, hogyan kell belőlük kosárkát fonni. Leült egy békarokka tövében, és munkához látott. Dönci csak nézte, nézte, és egyre jobban felderült a képe. – Taníts meg rá engem is! – ujjongott. – Hadd csináljam én is! Brekuci hagyta, és ha a pici sün ügyetlenkedett, türelmesen kibogozta a fűcsomót, kijavította a hibát. Olyan szorgalmasak voltak, hogy déli harangvirág-kondulásra elkészült két takaros, kerek kosárka. – De szépek! – lelkendezett Dönci. – A mamám biztosan nagyon fog örülni. Köszönöm, hogy segítettél, Berci, de mondd csak, miért csináltunk két kosarat? Brekucinak örömében fülig ért a szája, úgy válaszolta: – Mert én is szerzek meglepetést az én anyukámnak! – Érdekes – mondta az icipici sün –, én eddig mindig csak az enyémre gondoltam, de akkor most a te anyukád kosarát is teleszedem virággal!
Ez a Föld, ez ád nekünk otthont, ide születtünk, itt pihenünk meg. Kell, hogy érezd, hogy óvjad, hogy féltsed, kapaszkodva bele Az élet minden erejével, a szeretetünk ezernyi gyökerével, Hogy örömmel töltse el létük a szívünket, az életünket. Hát kérlek Titeket, Emberek, óvjuk, féltsük, szeressük ezt a Földet!
Szent György napja – április 24. - Tavasz kezdete, „kihajtás” kezdő napja.
A hagyomány úgy tartja, hogy az ókorban, Diokletianus császár idejében élt egy előkelő családból származó római tiszt, Georgiosz, magyar néven György. Annak idején egy halálos leheletű sárkány tartotta rettegés alatt Lybia tartomány egyik városát. Lakói engesztelésül, minden nap két állattal békítette meg, de később az állatok fogytával az emberek kerültek sorra. A fenevad szűnni nem akaró követelőzése miatt, a város oltalmául nem maradt más áldozat, csak a király lánya. Sírt-rít a király, búsult naphosszat, de mit tehetett mást, feketébe vonták a várost, s az ékes gyászba öltöztetett gyönyörű királylány utolsó útjára indult a feneketlen tóhoz, ahol a szörnyűséges sárkány áldozatul veszi. A mélységes csöndet lódobogás verte föl, mert éppen arra járt György vitéz, aki hírét vette a városban történteknek s azonnal a királylány megmentésére sietett. A sötétzölden örvénylő tó vize sárga sűrű gőzben forrtyogott a magasba emelkedő szörny izzó leheletétől. György lovagot meglátva mérhetetlen dühvel lépett a partra, s szájából óriás lángcsóvákat lövellve követelte mindennapi jussát. György vitéz táltosa magasba emelte mellső lábát, majd óriási nyerítéssel bátran vitte harcba gazdáját, aki előbb hosszú lándzsájával szúrva, majd a szörnyeteg nyakát szegve örökre elpusztította a sárkányt. György vitézt a kereszténységgel történt azonosulása, mártíromsága nyomán az egyház szentté avatta. Tisztelete keleten és nyugaton elterjedt.
*
Népi megfigyelés szerint, „ha Szent György nap előtt megzördül az ég, akkor jó év lesz". Így is fogalmaztak: „Korai égzörgés - kései éhség", azaz sok termés, kellő mennyiségű élelem remélhető, mely elhárítja az éhezés veszélyét. Ezen idő tájt tartották hasznosnak elvetni az uborkát, „ugorka mag a neki szánt kerti ágy közepén Sz. György nap körül... sorban vettetik el." (Mórocza, 1844, 57.)..., s a friss vetésre rögvest kérték az esőt, „aranyat ért a Szen Győr napi esső".
RÁOLVASÓ
Dicsértessél, áldott Víz! Megnyitom eredet! Tisztítsd le testemet! Nyugtasd meg lelkemet! Élénkítsd az elmémet!
*
Szent György éjszakáján szedett harmat a néphit szerint a föld erejét, hasznát hordozta magában, több tekintetben bűvös erej volt. Hajnalban benne mosdottak, hogy szépek, egészségesek legyenek. (Bálint, 1977, I. 309.). Szeplős lányoknak a Szent György napkor szedett harmatban kellett megmosakodni, hogy szeplőjük eltűnjön. (Gémes, 1960. 9.)
HARMATSZEDŐ
Hasznot szedek, bővet szedek – viszek is, hagyok is. Szedem felit, hagyom felit – viszek is, hagyok is. Hogy tej jöjjön, vaja gyűjjön – viszem az egészet!
*
Szent György napon hajtották ki első alkalommal a mezőre az állatokat, ami sokfele zöld ággal történt, hogy termékenyebbek legyenek, füstölés, tűzön áthajtás kíséretében.
IGÉZŐ
„Süss, föl nap, Szén Gy r nap! Kertek alatt a kisbárán, Majd megfagy!"
*
Süss föl nap! Szép György nap! Kertek alatt jószágaim – megfagynak.
Terítsél le köpönyeget – adjál rétnek jó meleget – sarjadjon!
Adjál nekünk jó füveket – védjed rontástól a tejet – gyógyítson!
Úgy zsendüljön a jószágom – ahogy levél a zöld ágon – kihajtson!
Hérics, hunyor, iringó, tavasz vizén elringó, szellőt űző sarkantyú, hó-ködmönön karmantyú, sárga, kék, zöld villanás: évszakok szemaforjele, moccanatlan utazás. Könnyű égnek nekivág, éren át és réten át, száll a bürökgémorr, sőt, hasítja a levegőt, lentről nézi őt: lándzsás útifű, borzas turbolya, folyondárszulák, s a bús májmoha.Repül, de hova? Repül, de hova?
Hömpölygő zöld folyamon, málló talajon, hasal a nyár ingó békatutajon. Földi tömjén füstje száll, csavarodik, kavarodik, mintha volna illatos szakáll. Totyog, lépked, ide kipp, oda kopp, fehér libatopp. Erdő mélyén szimatol nehézszagú gólyaorr, tudatáig nem hatol: rajta kívül senki sincs se közel, se távol, hiába is szimatol. Üröm, pimpó, rókasás, kellemetlen útitárs, üröm: keserű, pimpó: tikkasztó,
rókasás: kezet-lábat elvágó. Kapaszkodik pap palástba, nadrágszárba, szamár gubanc bundájába, villog sárgán, rémesen, a vajszínű ördögszem. Bár nincs neki diplomája, mégis nagy a tudománya, ha itt fáj és ha ott fáj, meggyógyít a varjúháj. Lélegzik a tüdőfű, közben mereng ő, lélegzéshez legjobb a hegyilevegő! Kígyószisz felsziszeg: ó gegek, ó vizek! Kornistárnics recseg-ropog: hol vannak a bombardonok? Hallgat mélyen, mint a kuka macskafarkú veronika.
Bokormélyi remete, szól a pemete: elsüllyed az új ladik, ha nincs feneke! Monilia, imol , a nap estbe fordula. Vizenyős félelem, őszi oroszlánfog, megretten a nyúlárnyék, didereg, vacog. Az ég szürke lesz, bizony szürke lesz, s fehér lesz majd a rét. Esengjünk erősen újabb tavaszért.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egy öreg király, s annak egy szépséges szép leánya. Akadt is a királykisasszonynak kérője, nem egy, de tizenkettő is. Hanem az öreg király egyhez sem adta, mert egy éjjel valami csudálatos álmot látott, azt elébb meg akarta fejtetni az ország bölcs embereivel. Az volt a király álma, hogy a leánya két korsó vizet kiöntött a földre, az a víz elkezdett áradni, s olyan nagyra áradott, mint a tenger; elborította az ő országát, de nemcsak azt, elborította az egész világot.
Reggel, amint felkelt a király, összehívatta mind az ország bölcseit, a jövendőmondókat, az álomfejtőket, s elmondotta nekik az álmát. Összeültek a bölcsek, s nagy tanakodás után meg is fejtették az álmát a királynak. Azt mondták, hogy az a két korsó víz két vitéz fiút jelent, s azzal a két vitéz fiúval a királykisasszonyt áldja meg az Isten. A kiöntött víz áradása a két fiú vitézségét jelenti, s az a szörnyű nagy áradás azt jelenti, hogy az a két fiú elfoglalja az egész világot s egyben az öreg király országát is.
Megijedt az öreg király ettől az álomfejtéstől. Az ország bölcsei azt tanácsolták, hogy ne adja férjhez a leányát, hanem a legmagasabb hegy tetején építtessen egy kis vasházat; azon a vasházon ne legyen se ajtó, se ablak, csak éppen egy akkora lik, hogy egy csupor meg egy tányér s mi más egyéb beférjen rajta. Ebbe a kicsi házacskába zárja be a leányát, ki se eressze soha, s akkor soha be nem teljesedik az álma.
Hát az öreg király megfogadta a bölcs emberek tanácsát, fölvitette a leányát a legmagasabb hegy tetejére, körülépítette egy kis vasházacskával, s azon csak éppen akkora likat hagyatott, hogy enni- s innivalót beadhassanak neki.
Hej, sírt a szegény királykisasszony, szakadott a könnye, mint a záporeső. De hiába sírt, az öreg király nem kegyelmezett. Sírás volt éjjele-nappala. Nem látta a fényes napot, nem látott sem embert, sem állatot.
Egyszer, mi történt, mi nem, elég ahhoz, hogy nagy csuda történt: a kis vasházacska földjéből forrásvíz buggyant ki. A királykisasszony nagy örömmel ivott belőle, aztán lefeküdött, elaludott szépen, csöndesen. S ím halljatok csudát! - két aranyhajú gyermek játszadozott reggel körülötte.
Éppen Péter és Pál napja volt, s a királykisasszony a két fiút elnevezte Péternek és Pálnak, s arról a forrásvízről még vezetéknevet is adott nekik. Úgy hívta őket: Vízi Péter és Vízi Pál.
Telt-múlt az idő, a királykisasszonynak elmúlt a rossz kedve, dajkálta, nevelte a gyermekeket, s mire hétesztendősek lettek, úgy megerősödtek, hogy egyszerre csak nekidőltek a vasházacska falának, s az oldalát kidöntötték. Most már mehettek, amerre szívüknek tetszett. A fiúk az anyjukkal együtt azt határozták, hogy az anyjuk csak maradjon a házacskában, az oldalát helyreállítják, s maradjon ott, míg visszajönnek a szabadítására.
Elindult a két fiú, bementek a városba, ott szereztek maguknak nyilat, kardot, kést, mindenféle fegyvereket, aztán addig mentek, mendegéltek, míg egy rengeteg erdőbe nem értek. Rengeteg erdőben addig mentek, míg egyszerre csak az út kétfelé vált. Ottan letelepedettek egy fa alá. Nem is gondolták, hogy miféle fa alá telepedtek. Ez a világ jósfája volt. Aki e fa alatt valamit kívánt, annak minden kívánsága teljesedett.
Leült a két fiú a fa alá, ottan beszélgetnek, tanakodnak. Egyszerre csak azt mondja az egyik:
- Hej, istenem, de jó volna egy kicsi ropogós malacpecsenye.
Abban a pillanatban, ahogy elsóhajtotta magát, leesett a fáról egy sült malac. Most már tudták, hogy a világ jósfája alatt vannak.
Kívántak is mindenféle jó ennivalót, innivalót, s a fáról csak úgy hullott le, amit szemük-szájuk kívánt. Mikor aztán jóllaktak, s jól kipihenték magukat, mondja Péter:
- No, öcsém, itt kétfelé válik az út, váljunk el mi is egymástól. Merre akarsz menni, jobbra-e vagy balra?
Azt mondta Pál, hogy ő jobbra megyen.
- Jól van, öcsém - mondotta Péter -, akkor én balra megyek. De előbb a késünket szúrjuk belé ebbe a fába, s ha majd valamelyik visszakerekedik kettőnk közül, húzza ki a másiknak a kését. Hogyha fehér víz folyik ki utána, az azt jelenti, hogy a másik él és jó dolga van. De ha piros vér folyik, az a másiknak a halálát jelenti.
Beleszúrják a késüket a fába, keserves könnyhullatások közt elbúcsúznak egymástól, Péter ment balra, Pál jobbra. Alighogy elváltak egymástól, Péter meglát egy farkast, ráhúzza a nyilat, meg akarja lőni, de a farkas könyörögni kezdett, hogy ne bántsa, inkább egy kölykét nekiadja. Jól van, Péter nem ölte meg a farkast, de a kölyköt elfogadta, s vitte magával. Megy, mendegél, s meglát egy tigrist, célba veszi azt is, de mondja a tigris:
- Ne lőj meg, királyfi, neked adom egy kölykömet, bizony hasznát veszed ennek.
Péter leeresztette a nyilát, a tigrist nem lőtte meg, hanem a kölykét magával vitte, és úgy ment tovább tigris- és farkaskölyökkel. Amint menne, mendegélne, elejébe toppan egy oroszlán. De biz ő nem ijedt meg, célba veszi ezt is. Mondta az oroszlán:
- Hallod-e, te királyfi, ne ölj meg, inkább neked adom egy kölykömet, bizony még hasznát veheted.
A királyfi megkegyelmezett az oroszlánnak is, elfogadta a kölykét, úgy ment tovább a három kölyökkel. Mentek, mendegéltek hetedhét ország ellen, erdőkön-mezőkön által, s egyszer beérnek egy rettentő nagy városba. De abban a városban minden ház gyászfeketébe volt húzva. Az utcák is be voltak teregetve gyászfekete posztóval, de még a hidak is, de még a fák is. Volt a város végén egy kicsi ház, abban lakott egy öregasszony.
Bemegy ahhoz Péter, köszönti illendőképpen, s kérdi:
- Ugyan bizony, öreganyám, miért húzták ezt a várost gyászfeketébe?
- Jaj, lelkem, fiam, ne is kérdezd! Ennek előtte huszonnégy esztendővel egy irgalmatlan nagy sárkány keresztülrepült a városon, s a város kútjába beleeresztett egy tojást. Abból a tojásból kikelt egy tizenkét fejű sárkány s ez a sárkány adót vetett ki a városra, hogy csak úgy ad vizet, ha minden esztendőben egy tizennyolc esztendős leányt a kútba vetnek. Ebben az esztendőben csak egy tizennyolc esztendős leány van. És ez a királyé. Most rá került a sor. Azt üzente a királynak a sárkány, hogy ha a leányát szépszerével odaadja, többet nem sanyargatja a várost, mert a királykisasszonnyal elrepül nagy Sárkányországba. Hiszen csak akadna egy vitéz ember, aki a sárkányt megölje, nekiadná a király a leányát s fele országát.
„No, Péter - gondolta magában a fiú -, most mutasd meg, hogy mit tudsz!"
A királykisasszonyt másnap kellett vinni a kúthoz, Péter hát lefeküdött az öregasszonynál, hogy jól kipihenje magát, de hajnalhasadáskor felkelt, jól kifente a kardját, adott az állatainak is enni, amennyi csak beléjük fért, s úgy sétált a város kútjához. Hát úgy dél felé hozzák a szegény királykisasszonyt gyászfeketébe vont hintón, a hintó előtt tizenkét paripa, mind a tizenkettő hollófekete, s azokon is gyászfekete posztó. Jött a hintó után a nép is, de jó messziről, sírt a királykisasszony, sírt az apja, anyja, sírt minden jólélek. Csak egy ember jött a királykisasszonnyal: a vörös herceg. Ez eléállott, hogy ő majd megöli a tizenkét fejű sárkányt. Vízi Péter föl sem ment a királyhoz, nem is ajánlotta magát, csak ott állott a kútnál, s várta a sárkányt.
Hát egyszerre csak nagy buggyokat vet a víz, kavarodik-zavarodik, a színében sötétre változik. Aztán csak szakadni kezd a kútból a vörös láng, a kék láng, a zöld láng: ez már a sárkány torkából szakadott ki. Ím, csakugyan jő a sárkány, kiveti magát a kútból, tátogatja rettentő nagy száját, mind a tizenkettőt, üti a földet a farkával, hogy csak úgy döngött-rengett belé.
Haj, uramistenem, a vörös hercegnek sem kellett egyéb, egyszeriben inába szakadt a bátorsága, s nagy hirtelen fölmászott egy fűzfára. De bezzeg nem ijedt meg Vízi Péter. Kirántotta széles, görbe kardját, s neki a sárkánynak. Szakadt a verejték Vízi Péterről, de szakadt a sárkányról is, mert hiába erősködtek, sem Vízi Péter nem tudta halálosan megvágni, sem a sárkány nem tudott úgy fordulni, hogy a farkával megcsaphassa Vízi Pétert, pedig mind azon mesterkedett. Hanem mikor az állatok látták, hogy a gazdájuk mindjárt a fűbe harap, uccu neki a sárkánynak, a tigris lekapta a farkát, megragadta az oroszlán is, meg a farkas is, s abban a szempillantásban Vízi Péter beleugrott a sárkány tizenkettedik szájába, nagy hirtelen a buzogányával kipeckelte a száját, leszaladt a gyomrába, ottan megtalálta a sárkány lelkét fekete galamb képében, annak a szívét keresztülszúrta, s amint vége volt a fekete galamb életének, vége lett abban a minutában a sárkány életének is. Akkor Vízi Péter szépen végigsétált a sárkánynak mind a tizenkét fejében. Mind a tizenkét fejében talált egy-egy aranyalmát; azokat a zsebébe tette, s szépen kisétált a földre.
Szörnyűképpen el volt fáradva Vízi Péter, a fejét lehajtotta a királykisasszony ölébe, s egyszeriben elaludott. Elaludtak az állatai is, de a fűzfán ülő vörös hercegnek sem kellett egyéb. Bezzeg most nem félt, leszállott a fűzfáról, felkapta Vízi Péter kardját, a másik kezével befogta a királykisasszony száját, hogy ne kiálthasson, s Vízi Péter nyakát levágta. Nem volt arra senki lélek, aki ezt látta volna. A vörös herceg hát szépen hazavezette a királykisasszonyt, de útközben megmondta neki, hogy ha elárulja, így meg úgy öli meg. Fölmennek a palotába, ott a vörös herceg eldicsekedik, hogy így meg úgy ölte meg a sárkányt, s mert hogy a királykisasszony nem mert szólni, mindjárt papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, a vendégségnél a vörös herceget a főhelyre ültették, de még tizenkét selyempárnát is tettek alája.
Amíg a királynál folyt a dínomdánom, lakodalom, azalatt az állatok felébredtek, s látják, hogy a gazdájuk feje le van vágva. Nosza, szalasztják a tigrist - mert az volt a közöttük a legjobb futó -, hogy hozzon az erdőből forrasztófüvet, azzal majd visszaforrasztják a gazdájuk fejét.
Elszalad a tigris, s amint szalad az erdő felé, találkozik egy nyúllal. Annak a nyúlnak a szája tele volt valami fűvel. Kérdi a tigris:
- Mit viszel, te nyúl?
- Én bizony útilaput a fiamnak.
- Add csak ide, találsz te még ott, hol ezt találtad, nekem nagyobb szükségem van erre.
Jó szívvel, nem jó szívvel, a nyúl az útilaput odaadta a tigrisnek, mert félt, hogy különben szerteszéjjel szaggatja, s a tigris visszaszaladott a társaihoz.
- Hát melyik ért a doktorsághoz? - kérdi az oroszlán.
- Én értek - mondta a farkas -, minden nemzetségem doktor volt.
- No, ha úgy, hát forraszd vissza a gazdánk fejét.
Fölkapja a farkas Vízi Péter fejét, egy pillanatra oda is forrasztja; de mikor talpra állítják, akkor látják, hogy a képes fele hátrafelé van fordulvá.
- Ejnye ilyen-olyan teremtette - kiáltott az oroszlán, s jól pofon ütötte a farkast -, hát így tanultad ki a doktorságot?! - Hirtelen lekapta Vízi Péter fejét, előrefordította a képes felét, s úgy forrasztotta a nyakához.
Vízi Péter egyszeriben kinyitotta a szemét, azt hitte, hogy csak nagyot aludott. Az állataitól tudta meg, hogy mi történt vele.
- No, megállj, vörös herceg, mindjárt megkeserítem én a lakodalmadat!
Elébb a sárkány tizenkét fejéből kiszedte az aranyfogakat (volt mind a tizenkettőben kettő), a tarisznyájába tette, s mondta az állatainak:
- Gyertek velem, édes szolgáim.
Bement a városba, egyenesen az öregasszonyhoz, s attól megtudta, hogy már áll is a lakodalom javában. De bezzeg nem volt Vízi Péternek maradása, szólította az állatait, ment föl a palotába, s ahogy ment föl a garádicson, csak hullani kezd a selyempárna a vörös herceg alól. Először egy, utána kettő, egyszerre csak úgy leesett a kopasz földre, hogy alig tudták felszedni. Bekiáltott Vízi Péter a palotába:
- Gyere ki, vörös herceg, ha igazi vitéz vagy!
Hej, reszketett a vörös herceg, mint a nyárfalevél, ment is volna, nem is, nem tudta, hogy mit csináljon. De a királykisasszony is csak biztatta:
- Eredj, csak eredj, mutasd meg a vitézségedet!
Megint bekiáltott Vízi Péter:
- Gyere ki, te sárkányölő herceg!
- Eredj, eredj - biztatta a királykisasszony -, mutasd meg, hogy te ölted meg a sárkányt!
Mit volt mit tenni a vörös hercegnek, kimegy az udvarra nagy reszketve, kirántja a kardját, de biz azt ránthatta, többet a hüvelyébe vissza sem dughatta: csak egyszer vágott hozzá Vízi Péter, s mindjárt a fűbe harapott. Akkor bement Vízi Péter a palotába, elővette a tarisznyájából a tizenkét aranyalmát meg a sárkány huszonnégy aranyfogát, s mondta a királynak:
- Ím, ezzel bizonyítom, felséges királyom, hogy én öltem meg a sárkányt, s nem a vörös herceg.
De bezzeg bizonyította a királykisasszony is, de bezzeg örült a király is, mert jobban tetszett neki Vízi Péter, mint a vörös herceg. Folytatták a lakodalmat, s abban sem hagyták hét álló hétig. Lakodalom után egyszer Vízi Péter vadászni indul, hanem a felesége a nyakába borult, s úgy kérte, hogy akárhová menjen, csak a boszorkánytanyát kerülje, mert az sötétebb a pokolnál, onnét még ember élve nem került vissza.
Ígéri Péter, hogy nem megy, de amint kiment a palotából, nagy kedve kerekedett mégis, hogy megnézze azt a boszorkánytanyát. Kimegy az erdőbe, megy, mendegél, s egyszer csak felszökik előtte egy nyúl. Megcélozza a nyilával, s nem találja.
„Mi dolog ez - gondolja magában Vízi Péter -, még sohasem hibáztam el vadat!" Megy tovább, és egy hajításnyira megint felszökik előtte egy nyúl, rálő, s azt sem találja.
Mérgelődött Péter, s ment tovább nagy bosszúsan. Alig ment tovább, harmadszor is felszökik előtte egy nyúl, arra is rálő, s azt sem találja. Hát uramteremtőm, mi történt. Egyszerre csak elsötétedik az erdő, mintha éppen a poklok országában lett volna, az állatai reszketve, szűkölve húzódtak melléje. Nézett volna erre, nézett volna arra, nézett fel az égre, nem látott egyebet rettentő nagy sötétségnél.
„Na, ez bizonyosan a boszorkányok tanyája" - gondolta magában. Az is volt, érezte a kezével-lábával, testével, hogy csak úgy nyüzsögnek mellette mindenféle csúszó-mászó állatok, s hallotta, hogy repkednek, surrognak-burrognak feje fölött a denevérek. Aztán egyszerre csak támadott rettentő nagy forgószél, szaggatta ki a fákat tövestül, fölkapta Pétert is, a három állatát is.
Ebben a forgószélben, mint egy hintóban, úgy ült egy öregasszony, a forgószelek királynéja. Ez fölkapta Vízi Pétert, s jó messzire elhajította, utána az állatait is. De áldott szerencsére, süppedős homokba esett, s abban süppedett mind alább-alább, három napig meg sem állott. Akkor belecsobbantak egy mély folyóvízbe. Na, kivergelődnek ebből a vízből, s mennek szegények a poklok országában, mert ez ugyan nem volt más. S hát uramteremtőm, látták mindenfelé, amint az ördögök hányták be forró, meleg üstökbe azoknak az embereknek a lelkét, akik e világon való életükben nagyot vétkeztek. No de Vízi Péter nem idevaló volt, hirtelen nagy forgószél kerekedett, fölkapta ismét az állataival együtt, fölrepítette a pokol likán, s vitte vissza egyenest a boszorkánytanyára.
Megy, mendegél szegény Péter, elgyengülve, támolyogva botorkázott a nagy sötétségben, s ím, egyszerre meglát valami gyenge világosságot. Lassan odatapogatódznak, ahol ez a világosság volt, s hát ott egy nagy darab fa égett, s amint szénné lett, egy láthatatlan kéz megint más darab fát tett a szénre.
Leül Vízi Péter a tűz mellé. A tarisznyájában volt kenyér, szalonna, azt eléveszi; a szalonnát fanyársra húzza, s a zsírját veregeti a kenyérhez. Amint sütögeti a szalonnát, megszólal mellette valaki didergős, fázós hangon:
- Jaj, be fázom!
- Gyere le, ha fázol - vetette oda Vízi Pál, de a vén boszorkány most sem mert lejönni, míg Vízi Pál meg nem ígérte, hogy a három arany hajszálat az állatjaira fekteti.
- Hát csak vesse le - szólott föl Vízi Pál.
Le is veti a vén boszorkány, de úgy találta vetni, hogy mind a három arany hajszál a tűzbe esett, s porrá égett. De ezt a vén boszorkány nem vette észre. Leszállott a fáról, a tűz mellé ült, honnét, honnét nem, egy varangyos békát ránt elő, sütögetni kezdi, s mondogatja magában:
- Én sütök békát, te sütsz szalonnát, én eszem szalonnát, te eszel békát.
- Eszel, majd megmondom, mit! - s a boszorkányhoz csapott a szalonnával.
Felszökik a boszorkány, megragadja Vízi Pált, de abban a szempillantásban ráugrik a három állat, s úgy megfogják, hogy moccanni sem tudott.
- Kegyelmezz az életemnek - könyörgött a boszorkány -, s föltámasztom a bátyádat s föl az állatait!
Hát jól van, Vízi Pál intett az állatoknak, de azért jól közrefogták, hogy el ne szaladhasson. Akkor a boszorkány szedett egy csomó mindenféle forrasztófüvet, csinált mindenféle hókuszpókuszt, hát egyszer megelevenedik Vízi Péter, megelevenednek az állatai is, s ahogy megelevenedett Vízi Péter, halljatok csudát, megvilágosodék az erdő, híre-pora sem volt többé a boszorkánynak, eltűntek a csúszó-mászó állatok, mintha a föld nyelte volna el.
Összeölelkezett, összecsókolódzott a két testvér, s mentek a városba, utánuk a hat állat, azután fel a palotába. De csak még most ámult-bámult a kicsi királyné. Amíg meg nem mondták, melyik az ő édes ura, nem tudta, hogy melyiket ölelje, melyiket csókolja. Még csak ezután teljesedett be az öreg király álma. Vízi Péter és Vízi Pál országról országra jártak, elfoglalták az egész világot, úgy nőtt a vitézségük, mint a tenger, elborította az egész világot.
Volt egyszer, tán nem is rég, csak tegnap, talán nem is túl messze, csak egy lépésnyire, volt egy kert, melyben apró tündérek éltek. Egyik: Halványszínű Rózsa; másik: Lángszínű Liliom; harmadik: Bíborszínű Tulipán. Mind gyönyörűek voltak, büszkék és kényesek, úgy óvták csodálatos szépségüket, ahogy legféltettebb drágaköveit óvja a zsugori kincsvadász. Karcsú testük nemes tartása, tiszta selyemruhájuk, gondosan ápolt hajkoronájuk mindig tökéletes volt. Ám a negyedik tündér, Napfényszínű Pitypang, nem volt hozzájuk hasonló. Neki minduntalan százfelé ágaskodtak rakoncátlan fürtjei, és sosem fésülködött. – Ó, te ügyetlen, még az efféle kurta hajszálakat sem tudod kordában tartani?! – kérdezte gúnyosan Lángszínű Liliom. – Olyan bozontos vagy, akár egy felbolygatott szénaboglya! – kiáltott nevetve Halványszínű Rózsa. – Nincs nálad rendetlenebb tündér a kertben! – korholta Bíborszínű Tulipán. Csakhogy ők nem sejtették, miért kócos Napfényszínű Pitypang. Nem tudhatták, hogy aki őt legjobban szereti, aki mindig felé repül, selymesen megcirógatja sárga haját, kacagva körbetáncolja, és örökké összeborzolja, az nem más, mint a Szél. Bizony, a Szél volt Napfényszínű Pitypang egyetlen szerelme. A Szél csak érte bolondult, gyengéden körülölelte, halkan a fülébe suttogta zümmögő szavait, és pajkosan összezilálta finom hajszálait. Azonban egy szürke hajnalon arra ébredt a kert, hogy nem hallani a lágyan süvöltő, búgó hangokat, a levegő mély mozdulatlanságba dermedt. A komor csendben egy kicsiny levél se rezdült a fák elgémberedett ágain, a könnyű, csipkés fodrok eltűntek a kert halastavának kristálytiszta tükréről, és nem kaptak szárnyra a piciny porszemek. Aznap, hosszú időn át várta Napfényszínű Pitypang, hogy huncut kedvese ismét belekapjon örökké kusza tincseibe, de hiába, még a jámboran gomolygó bárányfelhők sem moccantak a harsányan kéklő égen. Napfényszínű Pitypang megrettent: mi lesz, ha füttyszóval szálló szerelme soha többé nem jön el hozzá?! Ez a szörnyű gondolat oly nagyon megrémítette derűs, őszinte lelkét, hogy félelmében, sárga fürtjei hirtelen könnyű, hófehér pelyhekké fakultak. A sárga hajú tündér ősz anyókává változott. Másnap, mikor a Szél visszatért, szelíden körülfonta Napfényszínű Pitypang törékeny alakját, parányi csókokat hintett őszbe borult, puha hajpihéire, azok pedig, mint megannyi, fehér szárnyú, picike tündér, szerteszét repültek a kert minden egyes szeglete felé. Hamarosan a pelyhes szárnyú, picurka tündérek, Napfényszínű Pitypangokká serdültek, és sárgaszín, kócos hajukat, azóta is bolondos szellő suhancok borzolják, szüntelen.
Csupa kerék ez a világ: nézd a napot odafenn! Még a szél is kerekezik. Hiszed-e, hogy bukfencezik fatörzseken, köveken? Minden gurul, minden mozog: kerekezik ürge, pocok; fényvesszővel int a nap; nárciszok és margaréták, petúniák, porcsinrózsák kis kerekké nyílanak. Szemem, tárulj kerekre, patakokra, erekre, pillangókra, fecskékre, tücsökre és cincérre, gyöngyvirágra, tarackra… kereken: a tavaszra!
Gyárfás Endre
*
Süss föl Nap! Fényes Nap! Legelőt kivirítsd! Jószágot melegítsd! Párát, ködöt űzzed el – hullott esőt szívjad el. Szántó vizét apaszd el – mező vizét szárítsd fel.
*
Isten áldd meg határunkat! Ne tetézzed bánatunkat... Ha megáldod, lesz mit ennünk. Ha nem áldod, el kell mennünk.
népi fohász
*
Ha táncra perdül a lepke, ültethetünk virágot a kertbe, mert a lepke a szedervirágot kedveli, s ha kivirágzik a szederfa, a hideg fagy nem tér vissza.
népi megfigyelés
*
Jó pásztorok, készüljetek, közeleg az ünnepetek! Állatokat gyógyítsátok – áldozatit válasszátok! Friss füvekkel etessétek – virágokkal díszítsétek! Ünnepi bort kóstoljátok – jókedvet ne titkoljátok!
*
A PITYPANGOK KIRÁLYA
Ahogy a nap az égre felkel, s ahogy már jó meleg a reggel, egyszerre nyílik ezer pitypang, egyszerre néz, egyszerre rikkant, kicsik vagyunk itt lent a réten, de lám csak, odafent az égen: hogy fénylik sárga bóbitája, ott él a pitypangok királya!
Markó Béla
*
Kicsi mag a föld alatt Napsugarat hívogat. Ha a tavasz közeleg, Pici csíra növöget. Kapaszkodik a gyökér. Kis növényke fényre ér, Nő a szára, levele, Nyújtózkodik fölfele. Bimbót ringat, szirmot nyit, Illatával beborít.
A történet, amiről szólni szeretnék, a negyvenes évek elején velünk, barátokkal esett meg. Ahogy beköszöntött a tavasz, mezítláb lehetett járni. (Napjainkban már nem lehet mezítlábas gyereket látni, pedig az nagyon egészséges dolog!) Ahogy szép idő lett, Pistikével fölfedező útra indultunk, a határt jártuk naphosszat. Akkor még nem rabolta el a TV a gyerekek idejének legjavát mint mostanában! - Valamikor kis falunk büszkesége volt a major. Hatalmas jegenyefák szegélyezték a major határát. Ha az akkori poros országúton utas közeledett, már messziről láthatta a jegenyéket, amelyek úgy álltak őrt, mint a katonák. Ahogy megjöttek a gólyák, elfoglalták fészkeiket. De mindig maradt néhány, akinek nem jutott fészek. He meg nem is talált alkalmas helyet, hogy magának újat építsen, kitört a gólyaháború, ami napokig is eltartott. Középkori páncélos vitézek csatájához, vagy repülők légi harcához lehetne hasonlítani, ahogy zuhanó repülésben hatalmas kelepeléssel támadtak egymásra. Ha közel kerültek egymáshoz, igyekeztek csőrükkel megcsípni, vagy hosszú, piros lábukkal megrúgni az ellenfelet. A végén mindenki talált magának párt és fészket. Ha nem, odébb állott, és másik faluban próbálkozott. Ez történt most is. A majori kert fáinak közelében voltunk, amikor az egyik gólya eltörte a vetélytársa szárnyát. A sebesült a törött szárnnyal lezuhant a földre, nem messze tőlünk, ahol állottunk. Arra gondoltam, hogy nagymamám sokfajta gyógyításhoz ért, talán meg tudja gyógyítani a törött szárnyú gólyát is. Próbáltuk megfogni, de nem hagyta magát. Mérges, sziszegő hangokat hallatott, és csőrével igencsak igyekezett eltalálni. A végén föladta a védekezést, hagyta magát hazacipelni. Lehettem akkor olyan 9-10 éves, nehezen bírtuk Pistika barátommal hazavinni a sebesült madarat. - A szüleim a mezőn dolgoztak, a nagymama csak egyedül volt otthon, ebédet főzött a családnak. - Hát már megint mit hoztál haza, te gyerek? - Ahogy meglátta a sebesült madarat, nagyon megsajnálta, és azt mondta: menjél föl a hélba, a padlásra, Jani, hozzál nekem egy faklát. A padláson tartották a szövőszék minden darabját, ezek egyike volt a fakla. Szép, gally nélküli fenyőfából hasították, egészen vékonyra. Ezt a szövőszékre föltekert fonál közé rakták, hogy össze ne bomoljon. Ahogy lehoztam a faklát, nagyanyó elővett a szoknyája feneketlen zsebéből a bicska kést, levágott két 6-8 cm-es darabot, fehér ronggyal betekerte, és rátette a törött részre. A csontot összeillesztette, és még egyszer együtt betekerte ronggyal. Majd házi cérnával a gólya testéhez erősítette a törött szárnyat, hogy el ne mozduljon. - Most pedig vigyétek az üres ólba, meglátjuk, mi lesz vele. A Szőkecserta nevű legelő, a falu alatt tele volt vízzel, volt benne béka bőségesen. Összeszedtem a pajtásokat, és mentünk békára vadászni a sebesült gólyának. A gólya szinte mindent evő madár. Megette a békát, csíkot, halat, egeret, de még a levágott szárnyasállat belét is. Így egyáltalán nem okozott gondot az etetése. Velem úgy megbarátkozott, hogy már másnap engedte magát megfogni, megsimogatni. Annál nagyobb rémületet okozott az udvaron, mikor a kakas és a tyúkok meglátták. Legjobban a kotlós ijedt meg. Hatalmas károgatással, fölborzolt tollal igyekezett csibéit biztonságba helyezni, és minél távolabb vezetni a veszedelmes idegen madártól. A gólyától különben is féltek, ha a kertünk felett átrepült, a kakas vészkiáltására menekült az egész baromfi had. Napokig tartott, míg megszokták, utána már nem törődtek vele. Azért közelről mindig kíváncsisággal, és egy kis félelemmel szemlélték. Pár nap múlva a szomszéd falukban is híre ment, a gyerekek jöttek gólyát nézni. Voltak, akik még irigyelték is, hogy nekünk gólyánk van. - Néhány hét elteltével, amikor a nagymama gondolta, hogy összeforrott a csont, levette a kötést és a faklákat. Megtörtént a csoda. Hamarosan már repülni is tudott a gólya. A törött szárnyat nem tudta az ép szárny magasságában tartani, ezért az egy kicsit le volt eredve, mikor a kertben sétált. Etettük ezután is, mert érezte, hogy szeretjük, és jó helyen van. Föl-fölszállt a szomszédék istállójának a tetejére, de ha a kezemben halat vagy békát mutattam neki, hozzám jött, és kezemből is evett. Amikor ősz felé járt az idő, egyszer csak elrepült, nem jött vissza. A nagymama meg is siratta, az egész család sajnálta, de legjobban én. - A következő tavaszon újra megjöttek a gólyák. Vártuk, mikor jön a miénk. De hogy itt van-e, és melyik, nem lehetett tudni. Igaz, hogy néha egy leszállt az udvarra, de nem engedett a közelébe. Amikor oda akartam menni, mindig elrepült. A történetre az idősebbek még most is emlékeznek. De legjobban Pistika, akiből azóta Pista bácsi lett. A napokban találkoztunk, kérdeztem: emlékszik-e? - azt mondta, úgy emlékszik, mintha tavaly történt volna. Pedig azóta már ötvennyolc hosszú esztendő telt el. Életemben sok tájképet megfestettem, majd mindegyiken van gólya a fészekben, vagy a bárányfelhős égen. A legszebb a Gólyavárás, mely a néhány éve fölújított göntérházi iskolában van, amelyet nekik ajándékoztam.
Öntözésre méltó gyönyörű virágok! Már eljött az idő, hogy megújuljatok, A Szentlélek Isten szálljon tireátok. No, ti cimboráim, csuporra, vederre, Adjuk meg a lánynak a tisztet reggelre! Hanem egy szót szólok ezen szép leánynak, Adjon egy pár hímest, Szívemből kívánom, kegyelem magának!
Hol volt, hol nem, a Zsámbék melletti zsombékos réten élt három festőnyúl: Sára, Karcsi és Piroska. Sára sárga festőköpenyben sárga tojásokat festett, Karcsi kék köpenyben kékeket, Piroska piros köpenyben pirosakat. Szorgalmasan dolgoztak, mert közeledett a húsvét. A zsámbéki tyúkok, nehogy odalegyen a becsület, kosárszám hordták nekik a tojást. A tyúkok mögött naposcsibék masíroztak. Apró csőrükkel ők is tojásokat görgettek. A festőnyulak meg festettek, festettek és festettek. Lassan az egész rét megtelt száradó színes tojásokkal. Minden állat gyönyörködve nézte. A zsombékok alól békák bámulták boldogan, a füvek hegyéről csigák lesték lelkesen, az ég tetejéről röpködő madarak számlálták önfeledten. – Hess innen! – kergette Sára a kíváncsiskodókat. – Meg ne lássam, hogy valamelyiktek hozzáér a tojásokhoz! Nem is esett baja egyetlen tojásnak sem. Rendben ment minden – egészen addig, amíg Piroska csuklani nem kezdett. Úgy kezdődött, hogy Piroska elmerülten dolgozott. Egyszer csak megállt a kezében az ecset, annyit mondott, hogy: – Hukk! – és egy nagyot ugrott. Aztán visszahuppant, és akkor azt lehetett hallani, hogy: RECCS! – Jaj, oda egy tojás! Egy szép piros tojás! – jajveszékelt Sára. Karcsi döbbenten hallgatott. Piroska mondani akart valamit, de csak annyit tudott szólni, hogy: – Hukk! – és ugrott egy újabbat. Megint visszahuppant, és megint csak azt lehetett hallani, hogy: RECCS! Aztán megint: – Hukk! – és megint: RECCS! És: – Hukk! – és: RECCS! – Állítsd meg, Karcsikám! – könyörgött Sára. – Csinálj már valamit! Karcsi rohant, és hozta Nyúl doktort. A doktor máris vizsgálta volna Piroskát: – Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – ám Piroska egyre ugrált. Szegény doktor kénytelen volt együtt szökdécselni vele. Mikor Piroska azt mondta, hogy: – Hukk! – arra mind a ketten felugrottak. A levegőben a doktor megnézte Piroska torkát: – Semmi baj, mondd szépen, hogy: – Á! – Aztán mind a ketten visszahuppantak: RECCS-RECCS! RECCS-RECCS! – Semmi baj – lihegte a doktor. – Csak egy kis csuklás! – és elszelelt. Piroska meg folytatta: – Hukk! – RECCS!... – Hukk! – RECCS!... – Jaj nekünk, nem marad tojás! – siránkozott Sára. – Ilyen szégyent! Csinálj valamit, Karcsikám! Karcsi a homlokára csapott: – Sót ide! – mert a nagymamájától hallotta egyszer, hogy a só jó a csuklás ellen. – És citromot ide! – kapott észbe Sára is, mert a dédmamájától hallotta, hogy a citrom jó a csuklás ellen. Karcsi elfutott a zsámbéki öregtemplomhoz. A harangozótól kapott egy kis sót. Fordult, és nyargalt vissza máris a zsombékos rétre. Sára elrobogott a zsámbéki Lámpamúzeumba. A gondnoknénitől kapott egy fél citromot. Rohant vissza ő is Piroskához. Piroska megnyalta a sót, és csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – majd ugrott egyet: RECCS! Aztán megkóstolta a citromot, és megint csak annyit mondott, hogy: – Hukk! – és megint ugrott egyet: RECCS! – Ó, egek! – keseredett el Sára. – Végünk van! – jelentette ki Karcsi. Arra sompolygott a róka. Megérezte a nyúlszagot. Elrejtőzött a bokrok között, és bajszát nyalogatva figyelt. – Melyik nyulat szeressem a három közül?... A kéket?... Az túl izmos! A pirosat?... Az túl ugrálós! A sárgát?... Az az ijedtségtől egészen elgyöngült... Az jó lesz! – és kúszni kezdett Sára felé. – Sára éppen könyörgőre fogta a dolgot: – Állj meg, állj meg, Piroskám! – Állj meg, mert megesz a szégyen! – Miért a szégyen? Inkább majd én! – vigyorodott el a róka. Abban a pillanatban Piroska minden addiginál magasabbra ugrott és meglátta a rejtőzködő ravaszdit. – Róka! Róka! – kiáltotta, és az ijedségtől menten elállt a csuklása. – Menekülni! – kiáltotta Karcsi, mire mindhárman futni kezdtek. Zsámbék felé vették az irányt. A róka nem merte a városig követni őket, mert félt, hogy a zsámbéki polgárok kiporolják a bundáját. – Illa berek, nádak erek, legjobb, hogyha hazamegyek! – gondolta, és sebtében eltakarodott. Sára, Karcsi, a zsámbéki tyúkok meg a naposcsibék akkor vállukra ültették Piroskát, és úgy vitték vissza a zsombékos rétre, mint a nap hősét. Piroska már nem csuklott, csak örömében szipogott egy kicsit. Ha a Zsámbék melletti zsombékos réten jártok, különösen húsvét táján, nézzetek jól körül: talán meglátjátok a három festőnyulat. De óvatosan keresgéljetek, nehogy egy száradó színes tojásra lépjetek!
Ez aztán a kaland! Tojáskeresés az erdőben! Berta és Andris izgatottan szaladgáltak. Előkerültek a kis hátizsákok, anyu szendvicseket és teát készített, apu megnézte a térképet. Közel volt az erdő, nem kellett messzire menni. Berta máskor szívesen megállt virágot szedni, tobozt gyűjteni az út mellett, Andris pedig az összes fára megpróbált felmászni, de ma eszükbe se jutott efféle. Szedték a lábukat, hogy minél előbb odaérjenek a Tobozos rétre. Még annyi időre sem álltak meg, hogy anyu elővegye az almákat.
- Majd eszünk a réten – jelentették ki, és olyan gyorsan meneteltek, hogy anyu és apu alig tudták tartani velük a lépést. Amint a rétre értek, kezdetét vette a lázas keresés. Minden kő mögé, minden bokor alá benéztek. Berta még a virágok leveleit is felhajtotta, hátha ott lapul az ajándék. De nem találtak semmit. Anyu és apu letelepedtek egy plédre, onnan figyelték, ahogy a két gyerek izgatottan szaladgál. - Itt csillog valami! – kiáltott hirtelen Andris. Berta odaszaladt, de csalódottan látták, hogy csak egy üres, összegyűrt csokipapír árválkodik az ibolyák között. - Lehet, hogy mégse hozott semmit a nyuszi? – kérdezte félénken Andris. - Nem hinném – rázta a fejét Berta. – De lehet, hogy itt járt előttünk más, és elvitte az ajándékainkat. Andris sírva fakadt. Mi lesz most? Húsvéti ajándék nélkül kell hazamenni? Anyu vigasztalta a két elszontyolodott kutatót. - Keresgéljetek még! Biztos nagyon eldugta a nyuszi az ajándékokat. A gyerekek tovább folytatták a keresést, de hiába. A rét közepén álló nagy fenyőfák alatt egy újabb kupac letépett csokipapírra bukkantak. -Valaki megette a mi csokinkat – szipogott Andris. Berta lógó orral bökött a távoli vadrózsa bokrok felé. - Gyere, nézzük meg ott is! Bár szerintem semmit sem találunk... Ahogy közelebb mentek, hallották, hogy a bokrok mögött halkan motyog valaki. - Hm, hm. Mit csináljak? A mindenit ezeknek a mókusoknak! – hallatszott. A két gyerek belesett a bokor mögé. Még a szájuk is tátva maradt a csodálkozástól. Egy mohos kövön selymes szőrű nyuszi ült fancsali képpel, mélyen a gondolataiba merülve. Ő motyogott. Észre sem vette a két leskelődő gyereket. Csak akkor ugrott nagyot, amikor Berta óvatosan megérintette a fülét. - Te vagy a Húsvéti Nyuszi? – kérdezte Berta óvatosan. – Sehol sem találjuk az ajándékokat! - Tudom, tudom – tárta szét mancsait a nyúl. – Hajnalban mindent elrendeztem, de mire ideértetek, az összes csokit felfalták a mókusok. Itt laknak a fenyőfa odvában. - És most mi lesz velünk? – hajtotta le a fejét Andris. - Ezen töröm én is a fejem – mondta a nyuszi. – Oda a meglepetés! De azért maradt a kosaramban még ajándék... Elfogadjátok így is? - Persze! – vidult fel a két gyerek. A nyuszi a bokor alól előhúzott egy hatalmas táskát. Beletúrt, és kihalászott négy szép hímes tojást, csoki nyulakat, bárányokat, csibéket, egy csomag hajcsatot és gumit, egy kisautót és egy nagy pöttyös labdát. - Meg tudtok osztozni rajta? – kérdezte a nyúl. - Igen! Köszönjük szépen! – kiáltotta csillogó szemmel Berta és Andris. - Akkor jó. Viszlát jövőre! – búcsúzott a nyúl és elugrált. - Gyerekek, hol vagytok? – hallatszott anyu hangja a réten. - Jövünk már! – kiáltották a gyerekek, és boldogan vitték az ajándékaikat. Nagy örömmel kezdtek játszani. Aztán belakmároztak az otthonról hozott ennivalóból. Persze a csoki tojásokat is megkóstolták. Végül, indulás előtt Andris és Berta a nagy fenyőfa alá helyezte az utolsó megmaradt piros almát. Csak, hogy lássák a mókusok, hogy egyáltalán nem haragszanak rájuk.
"Valahol most egy tulipán-szájú, kicsi szamárka ordibál, hátára odaképzelem magam s vagyok Jézus király. Förgeteg-fehér szilvafák közt máris a borhegyre megyünk, hozsannázó bokrok fölött apostol-felhő jön velünk -...”
Csoóri Sándor - Virágvasárnap – részlet
*
Haj ki kisze haj, Gyűjj be sódar gyűjj! Az én ingem gallangos, Sárga csizmám zsinóros. Haj ki kisze haj! Majd elmegyünk a sóskára, Majd jóllakunk nemsokára. Haj ki kisze haj!
Kivisszük a betegséget, Behozzuk az egészséget. Haj ki kiszi haj!
Ég a kisze, lánggal ég, bodor füstje felszáll; tavaszodik, kék az ég, meleg a napsugár. Mikor füstje eloszlik, A hideg köd szétfoszlik, egész kitavaszodik.
Március 16-án a Magyarbikali Református Egyházközösség meghívására egy rendhagyó zeneórát tartott a kalotaszegi gyerekeknek Szarka Gyula és Szarka Tamás.
Szereplők: • Gergely pápa • Első pap • Második pap • „Kisdiák • „Nagydiák” • Zászlós • Elöljáró vitéz • Kosaras diák • Nyársas diák
Az elöljáró vitéz engedélyt kér a bebocsátásra.
- Szent Gergely vitézei vagyunk. Társaink, kik künn vannak, engem bíztak meg, hogy engedelmet kérjek kegyelmetektıl énekünk elmondására, hallgassanak meg kegyelmetek bennünket, hisz nemcsak imádság, hanem ének által is a Mindenható Isten dicsértetik.
Gergely pápa Pápai trónusból ím szólok hozzátok: Ez az én seregem, melyet most itt láttok, Hanem annak száma szaporításáért. Szaporítsátok hát kedves fiatokkal, Adjátok kezinkbe szép ajándékokkal, Hogy az iskolába elıre mehessen, Sok szép ifjakkal Istent dicsérhessen, Apjának, anyjának öröme lehessen, Minden kor ıbenne!
Első pap Hallod-e te Pista, hallgass a szavamra, Fogd fel a könyvedet, tedd a tarisznyába, Itt lesz csak jó helyed, tanulsz becsületet, Majd meglásd, jó apád és jó anyád szeret!
Második pap Csúnya az a szoba, mely nincs kimeszelve Csúnya az a fiú, ki nincs kimővelve! Csapj fel tehát hozzánk, pajtás, kisdiáknak, Benned öröme lesz apádnak, anyádnak.
„Nagydiák” Ha pedig szereted a molnár-pogácsát Köztünk effélének nem látod szők voltál, Ámbátor könnyes szemmel kóstolod a savát Mert nem vajjal gyúrták enne a tésztáját.
Ének /mindenki/ Szent Gergely doktornak, Híres tanítónknak Az ı napján Régi szokás szerint Menjünk Isten szerint Iskolába. Lám, a madarak is, Hogy szaporodjanak, Mind eljönnek, A szép kikeletkor, Sok szép énekszóval Zengedeznek. Jertek el hát vélünk, Mert értetek jöttünk Jó gyermekek! Menjünk iskolába, Istennek házába Tanulásra! Nem jó tudatlanul, Felnıni parasztul Ez világban, Mert úgy emberségre, Nem juthatsz tisztségre Ily helyen királyok, Úrfiak, császárok Taníttatnak. A szegény árvák is, Elhagyott fiak is Oktattatnak. Ott kell megtanulni, Miképp kell szolgálni Az Istennek. Hittel szeretettel, Kegyes szent élettel, Felségének.
Hogyha nem adhattok Ti nékünk diákot Házatokból, Papírosra való Adományt adjatok Javatokból.
Szereplők bemutatkozása.
„Kisdiák” Én ezer sereg közt a legkisebb vagyok, Mégis a tudományt követni kész vagyok, Vannak nálamnál nagyobbak, Beszéljenek jobbat, ha tudnak.
Zászlós Iskolában a gyöngyélet, Oda e szép zászló vezet, Aki nem jön velünk, Megbánja, de majd késı lesz!
Adománykérés
Gergely pápa: Tudtok-e fiaim verseket mondani?
Elsősök: Tudunk hát, tudunk! /elmondják a verseiket/
Gergely pápa: Akkor hát mondjatok, avaszköszöntıket!
Kosaras, nyársas diákok: Kérjük asszonyunkat, adjon vagy két tojást! Kérem a tarkát, tojjon helyébe mást! A fekete, sárga, fehér és a suta Tojjanak sokakat minden Gergely napra!
Első pap Ezek után gazdánk szépen megkövetünk, Ha valami vétek származtatik tılünk, Megengedj minékünk, igen szépen kérünk! Ezzel tovább lépünk!
Gergely pápa Megköszönöm, gazdánk e szép ajándékot, De még jobban azt, ha diákot is adok! Készülj föl seregem, tekints e zászlóra, Figyelmesen hallgass a kimondott szóra.
Elköszönés
Mindenki Köszönjük ezerszer, Százszor meg ezerszer Ajándéktok. Áldja meg az Isten, Szívünkbıl kívánjuk, Szép házatok! Az Isten áldása, És szent áldomása Házatokon Maradjon mindvégig, Jószágtokon!
Tátrai Zsuzsanna-Karácsony Molnár Erika-Bálint Sándor gyűjtéséből
Reggel óta tanakodtam, mit mondhatnék teneked? Olyan szépet gondoltam ki, Elmondani nem lehet. Nem leltem rá szavakat, még verset sem találtam. Minden, amit elmondhatnék, itt van egy szál virágban.
Koday László
:-)))
