Hú, ezt már én is sokszor kérdeztem magamtól. Miért nem érdeklem az embereket? Pl itt a fórumon is ritkán adódik hogy az én beírásomra reagálasok érkeznének. Tehát nem a kinézeten, gesztusokon múlik.
Neked is nehéz lehetett 1 ilyen bátty árnyékában felnőni. Nem tudnál esetleg önállósodni.
Nálam mindez egyébként ki is jött pánikbetegség, depresszió formájában.
Nem értem mit csinálok rosszul... és ettől szenvedek!
A problémám az, hogy anyám egy csodaországban nevelt, apám meg sose volt apa, egy önző senki volt, akinél (ő mondta) albérletben laktunk. Ennek ellenére anyám hatására jónak hittem az embereket. Útológ visszagondolva a változást az hozta, hogy bátyám - aki sose volt könnyű eset, de mindig segítőkész volt - megváltozott, link lett, nem dolgozott, anyám fizette az adósságait. Ehhez annyira hozzászokott, hogy még dicsekszik is vele, hogy neki ez az élet, hogy anyám eltartja, egész nap otthon van, nem átall anyámtól kunyerálni (amit meg is kap - nem kis pénzekről van szó), ha pénzre van szüksége, simán megteszi, hogy pl. kicseréli a processzort a számítógépembe. Kölcsönadja a cuccaimat a barátainak (mert - és ezt nem bírom feldolgozni - hozzá ragaszkodnak az emberek, bárkit elküld a francba, az visszajön hozzá!!!) Anyám teljesen naív, bátyám egy szóval leveszi a lábáról. Ez az oka ill. az, hogy nem hagyta, hogy apám kikészítsen, hogy már a jelenlétével idegesít.
Szóval nagy káosz van bennem, amit téteznek a munkahelyi megaláztatások és igazságtalanságok. Most akkor jó vagy rossz a világ?
Egy-egy kifakadás után próbálok pozitívan hozzáállni az emberekhez, nagyon szívesen segítek bárkinek, de mindig azt kell látnom, hogy ha nekem van szükségem segítségre, egyedül maradtam. Emberekkel találkozom úgy, hogy gyakorlatilag csak hallgatom az ő problémájukat vagy örömüket. Vissza se kérdeznek, hogy na, veled mi a helyzet. Vagy ha igen és kezdem mondani a dolgokat, akkor látom rajtuk, hogy nem érdekli őket.
ijesztő még elgondolni is a helyzetet, ahogyan a gyerekeid összefognak, és kirugdosnak a lakásból, és közben azt kiabálják, tünjél el innen anyu, nem kellesz te senkinek.
...
jó lenne nem elfelejteni azt a képességet, hogy az ember reálisan fel tudja mérni a helyzetét, és helyére tudja tenni a dolgokat... úgy érzem, nálad ez nem működik. (bocs az okoskodásért, kikívánkozik; régebben én is írtam a topikba, más nicken).
amíg egyetlen embernek is szüksége van rád, semmi értelme ebben az önsajnáló téveszmében elveszni. okosabb ember vagy te annál, mint hogy ezzel ne legyél tisztában...
Egyszerű kérdésnek látszik : hogy vagy?
Gondolom rémesen. Az agusztus számomra mindig 1 lidércnyomás, elképzelem milyen lehet ott ahol 3 gyereket indítassz suliba.
Az anyagiakra gondolva is borzasztó, de a felelősség is hogy mit kell venni, és mit felejtek el.Valami mindig elmarad, tornaruha, úszócucc, v énekfüzet... Még sosem sikerült úgy évet kezdeni hogy hiány ne legyen.Még ha szépen mondja is a tanár akkor is rémes érzés, mikor az egész szülői értekezlet résztvevői előtt felsorolnak hogy még nem adtunk be papírtörülközőt.
Van valami módszered, vagy csak megérzés és tapasztalat útján készülsz az évkezdésre?
Ezek szerin Zsú is iskolás lesz ? Gondolom estin.
Milyen szakközép?
Én nagyon szeretem a fiam, sőt imádom, de többet nem bírnék energiával. A lányok sokkal nyugisabbak, egyszerübbek. Nincs bonyolultabb, egy férfi léleknél.
A két pici tényleg fárasztó, és rossz érzés is, hogy bence szegény milyen sokat sír. Tanácstalan vagyok, az enyémek nem ilyenek voltak. Szörnyű, hogy nem tehetek semmit.
A suli egy hosszú történet. Hatosztályos gimibe járt. 8.-ig majdnem kitünő tanuló volt. Fejébe vette, hogy átmegy egy másik, túl menő, gimibe, mert én is oda jártam, meg matek tagozat volt.
Ott elvették a kedvét még az élettől is, nemhogy a tanulástól. Visszament 10.-ben a régi gimibe.
AZok viszont nem jó szemmel nézték. Igyekeztek kiszúrni vele. A betegségei (ájulások, migrén, asztma) miatt túl sokat hiányzott, vizsgázni meg nem engedték. A magántanulói kérelmét pedig elutasították.
Mindegy, tegnap volt jelentkezni egy szakközépbe, újra 10.-be, remélem most sikerül.
Ja, meg tavaly közbejött a baba. Egy tündéri kis baleset. :-)))
Tehát ő jó tanuló volt, csak szerencsétlenül jött össze. A második lány, sose volt jó tanuló, ő egy pokoli rossz tanítónő "áldozata". Olyan sebeket kapott elsőben, hogy sosem heverte ki. Iskoláról iskolára járt. Mostanra megtalálta a helyét, ő is 10.-be megy. Kb 3,2 volt az átlaga.
AZtán a két kisebb már Frainet iskolába jár, velük nincs is baj. A lány most megy 8.-ba, mindig kítűnő, a fiú az 5.-es lesz, neki 1 hármasa volt, meg 3 négyese. Fiútól egész jó, de tőle nem a maximum. :-(((
Ők ketten mentek az iskolával nyári táborba, Zánkára. Nem volt rossz, de elég drága.
Szia!
Szia Mesó!
Tudod irigyellek a lányok miatt! Nekem csak fiúk vannak, és ők elég zárkózottak, nemigen avatnak be a magánéletükbe. persze lehet ez fársztó is pláne így nyáron, amikor mind egyszerre nyüzsög, és 2 picike is bonyolítja a helyzetedet.
Gondolom, most Zsú szerepe átértékelődik, hiszen neki saját felelősségteljes feladata van!Az például érdekelne, hogy egy ilyen okos tanulni szerető anya mellett hogy lehet, hogy ő még az érettségiig sem jutott el?Rajta múlott? Vagy kevesebb törődést kapott? Ahogy írtad máshol a kisebbek csupa kitűnő tanuló! Vagy nem jól emlékszem?
Ádám a múlt héten kerékpáros táborban volt. Napi 50-60 km-t kerekeztek, nagyon élvezte! Tomival mi van? Persze tudom az ilyesmi anyagi ügy is , az én fiam sem tehette volna, ha a mamija be nem fizeti.
A Zsú megpróbált főnök lenni, ez egy ideig ment is neki, most vele nincsenek a többiek túl jóban.
Egyébként egymástközt is megy a suskus, de azért úgy érzem végül mindent elmondanak nekem is.
Ha gondjuk van, mindig hozzám jönnek. Hál'Istennek.
Nekem nincs bajom a kritikával. Azt nem bírom, ha valamit megmagyarázok, érvekkel alátámasztok, a másik pedig csak szajkózza a saját véleményét, de nem reagál az érveimre, nem magyarázza meg az ö álláspontját, csak támad.
Erre sok példa volt itt a neten.
Én magamat is elszámoltatom, másnak is szívesen elszámolok. Nagyon megrágom általában minden döntésemet, ezért van, hogy "mindent meg tudok magyarázni". :-)))
Sz*r dolog ha senki nincs akivel megbeszélheted a problémáidat. Azt hiszem az amcsik erre a célra tartanak pszihiátert, errefelé szerencsére inkább a barátok, kedvesed,a szüleid, rokonaid azok akikkel megbeszélheted a gondjaid. Vagy legrosszabb esetben itt a net. Nem mondhatom el senkinek, elmondom hát mindenkinek...
Úgy egyébként mi a gáz veled ?
Honnan tudod hogy százszor jobb életkörülményeik vannak?Visszaemlékszel mit kérdeztél tőlük utoljára, és mikor?
Nem kell megírnod, elég ha gondolatban felidézed.
Ebben a topicban nics konkrét téma, olyanok beszélgetnek itt akik úgy érzik, hogy nem kellenek senkinek. Milyen topicban válaszolnál arra, hogy mi érdekel?
És akit semmi nem érdekel, hogy tud más bajával törődni?
"Lehet hogy a szüleid, barátaid saját problémájukkal kinlódnak, ezért jut rád most kevesebb figyelem."
Sajnos nem csak most, hanem mindig. Egyrészt. Másrészt meg én úgy gondolom, hogy ha nekem az összes gondom, problémám, válságom közepette jut időm/energiám/szeretetem a körülöttem lévőkre, főleg ha bajban vannak, akkor ugyanők miért nem adják ezt nekem vissza? De nem is ugyanezt: legalább egy részét. Nem beképzelem, hanem tudom, hogy sokkal, százszor jobb életkörülményeik vannak (nem anyagi értelemben), mint nekem, és ez nem önsajnáltatás, hanem tény. Akkor meg? Mit gondoljak róluk úgy általában, ha _soha_ nem érdeklődnek afelől, hogy mi van velem, pedig tudják, hogy hogyan élek?
Jó példa, hogy a múltkor "kitárulkoztam" az egyik barátnőmnek (nem ment könnyen, de erőt vettem magamon), és konkrétan közöltem vele, hogy igazán jólesne, ha legalább néha-néha érdeklődést mutatna felém, szükségem lenne rá. Illető barátné megdöbbent, hogy hát ő pedig engem szeret! Kérdem: ez oké, tudom, de mikor kérdezted meg utojára, hogy hogy bírom? Válasz: méla csönd. Nna, ez a beszélgetés úgy két hónapja volt, és mit ne mondjak, olyan mély nyomot hagyott benne, hogy azóta is ugyanúgy nem érdekli... pedig tudom, hogy szeret, és mégse jut el az agyáig, hogy jólesne, ha néha törődne velem. Egy kicsit legalább, néhanapján, ha nincs jobb dolga épp.
A "totálisan magam alatt" időszak tart, úgy kb. nem érdekel semmi, de ez már egy másik topik témája, bocs.:)
Nagyon nehéz egyensúlyt találni a dolgok között. néha én is úgy érzem, hogy tolakodó vagyok a kérdéseimmel, ha meg nem kérdezek a másik közönyösnek tart. Jobb ha az ember egy kicsit kitárulkozóbb, de ha túlzásba viszi a partner úgy érezheti nyakon van öntve. Szóval nagyon nehéz megtalálni az arányokat.
Lehet hogy a szüleid, barátaid saját problémájukkal kinlódnak, ezért jut rád most kevesebb figyelem..
Én megkérdezhetem most hogy vagy ? Még mindig tart ez a totálisan magad alatt időszak?
Úgy általában mi érdekel: politika, kultúra, vallás, sport, stb..?
Szüleim igen, távolabbiak közül volt, aki elfelejtette. De nem a szülinap/névnap a lényeg, az csak egy-egy nap egy évben. Konkrétan arra gondolok, hogy ha hónapokon keresztül vagyok teljesen, totálisan magam alatt, esetleg jólesne, ha észrevennék, hogy valami gáz van velem. Én nem vagyok az a kéretlenül kitárulkozós fajta, és ezt tudják is rólam. De soha, senki nem kérdez rá semmire - ennyit az érdeklődésről. Ez olyan érzés, mintha nem is léteznék.
És hogy viszonyulnak a lányok egymáshoz? Egyenrangúak? Vagy az idősebb anyáskodik felettük, és a kisebbek szót fogadnak? Te vagy a bizalmasuk, vagy egymás között sutyorognak?
Te el tudnál fogani egy olyan nővért, akinek kipanaszkodhatod magad, de ő cserébe kritizál, vagy elszámoltat mit miért tettél?
Most így elovasva rémes hogy csak kérdések vannak benne, De én ilyen vagyok. Bocs.
Mit gondolsz a te lányaid ilyen szempontból szerető testvérek, számíthatnak egymásra?
Nagyon remélem! Bár még kamaszok, sokat veszekednek, de azt hiszem, hogy ennek ellenére jó testvérek. És ők mindig számíthatnak rám.
Úgy gondolom, ezt ők is így érzik.
Írd meg mit várnál egy szerető nővértől, és mit nyújtanál cserébe?
Mit várnék? Jó kapcsolatot. Hogy mindent meg lehessen beszélni, ne csak közömbös dolgokról fecsegjünk. Hogy számíthassunk egymásra.
Én pl. mindig segítettem a hugomnak, vittem, majd kisértem mindenhova. Ha én kértem valamit, ő gondolkodás nélkül nemet mondott.
Ja, és amit mindenkitől elvárnék, ne csapjon be, ne támadjon hátba, inkább mondja meg a szemembe, ha problémája van velem.
Legyek fontos neki, gondoljon rám is.
Hello Spinderella!
Nagyon sok közös van bennünk úgy látom!
Én is úgy vagyok vele, csak egyszer szeretne engem valaki annyira, mint ahogy én szeretem.
Vagy legalább feleannyira! De ez álom csupán.
Mivel én egy kis szeretetért cserébe, mindent odaadok, figyelmes vagyok, kedves, és szerintem önzetlen, úgy gondolom, hogy lehetne engem szeretni, csak nem a megfelelő emberekkel akadok össze. Ugyanakkor ebben sem hiszek! Ilyen véletlenek nincsenek! Ha nem szeret senki, ha mindenki elfordul tőlem, akkor annak oka van.
Azóta tudom ezt biztosan, amióta gyerekem van.
Nem tudom, milyen rossznak, milyen kibirhatatlannak kell lennie annak a gyereknek, hogy én ne szeressem, és ne tegyek meg érte bármit. És engem a szüleim nem szerettek. Ezzel mindent elmondtam.
Persze sokan mondták, nekem is, hogy változzak meg. De nem akarok, mert szerintem így a jó. A magam normáinak akarok megfelelni, nem fogok megalkudni. Ha tényleg ilyen mocskos a világ, én akkor sem akarok bepiszkolódni, inkább nem akarok benne élni. De gyerekeket szültem erre a világra, így őket meg kell védenem. Elviselhetővé tenni nekik, segíteni őket. Ha ők nem lennének, boldogan, dalolva kiszállnék, abban a szent minutumban. Azért mégsem érzem áldozatnak, hogy maradnom kell, hisz ők sok boldog percet adnak nekem, és látni akarom őket felnőni.
Értük érdemes élni, a többi csak egy moslék.
Nekem most van egy barátom, aki mellett nőnek érzem magam, sőt szépnek, hisz udvarol nekem, bókol, kényeztet. De ez nem maradhat így, mert ő többet akar, én meg nem. Tudod jó volt fürödni a rajongásában, de nem mozdult meg bennem semmi.
Sajnos vagy hála istennek! Még ha beleszerettem volna, akkor sem költözhetnék el, olyan messzire, mert nem szakítanám el a gyerekeimet az apjuktól, és az apjukat sem tölük.
És, bár nagyon hiányzik sok minden, én mégis inkább a gyerekeim apjával szeretném rendbehozni, bár sokak szerint ez hiú remény.
Most mennem kell, rengeteg dolgom van. Majd jövő héten leszek.
Üdv.
MSE
"Sajnos az élet ilyen, hogy tele van fájdalmakkal."
Öhm... igen.
Az önbecsülés teszt kérdésekből áll, nézd csak meg nyugodtan ha érdekel; hogy a 31 % sok vagy kevés, azt én tudni nem tudhatom, de érezni kevésnek érzem.
"Mit jelent az hogy nincs aki észrevenné, hogy élek?"
Emberek körülöttem. Szülők, barátok, ismerősök, úgy általában.
Jó lesz így a megszólítás?A teljes neved túl hosszú , egyébként jelent vmit?
Sajnos az élet ilyen, hogy tele van fájdalmakkal.
Az ember szeret valakit, és nem kapja meg a viszonzást, a másikat akinek ő kell azt meg nem képes elfogadni.A szenvedések nagy része ebből az eltérésből áll szerintem.
Miből áll azaz önbecsülési teszt? És nem kevés a 31%?
Mit jelent az hogy nincs aki észrevenné, hogy élek?Szülők, testvérek?
Azt nem ajánlom, hogy mozdulj ki ténylegesen, de képletesen igen. Próbálj meg valamit szeretni, a dolgok nem csalnak meg, és miközben velük törődsz hátha rálelsz olyanra akit szintén az ragadott meg.
Most olvastam végig a topikot, nagyon megfogott a dolog. Nekem nincs se férjem, se gyerekem, csak egy nagyon zűrös családom, és nagyon kevés ember körülöttem. Sokszor érzem úgy magam, mint Te, hogy felzabál a magány. Alapvetően pont úgy gondolkodom, mint ahogy a topik elején leírtad: a szeretet ereje ésatöbbi... rettentő idealista vagyok, és iszonyú nagyok az elvárásaim. Magammal kapcsolatban is, de másokkal kapcsolatban is. Azt szoktam mondani, hogy én semmi többet nem várok el másoktól egy kapcsolatban (baráti, szerelmi, akármilyen) mint amit én adok neki; de annyit feltétlenül. Többek véleménye szerint meg kéne alkudnom azzal, hogy én adok, mások meg elfogadják, és nem szabad felháborodnom, sírnom, dühösnek lennem, ha levegőnek néznek, és elfelejtik pl. a megbeszélt találkozót vagy a születésnapomat, és úgy általában, az adott törődés századrészét sem kapom vissza. Ezt sajnos vagy szerencsére képtelen vagyok elfogadni. Viszont határozottan van egy olyan érzésem évek óta, hogy nem létezem. Oké, ez így leírva hülyeség, de az érzés a leghatározottabban bennem van. Hát igen, kéne valaki, aki észrevenné, hogy én is élek, dehát nincs (remélem, csak ideiglenes állapot). Nagyon sokszor bennem van a késztetés, hogy üvöltenem kéne, hogy észrevegyenek, és bár nem akarok öngyilkos lenni, egy ideje megértem azokat, akik felvágják az ereiket csak azért, hogy észrevetessék magukat. Pedig megcsináltam most az önbecsülési tesztet, 31% jött ki. Bizonyos értékeimmel tisztában vagyok, és tudom, hogy engem lehet és kell szeretni. Iszonyúan nagy szükségem lenne rá, és alighanem ha valaki igazi, őszinte és önzetlen törődéssel fordulna felém, az első pár órát végigbőgném.:) Tehát valahol még tartom magamban a lelket, és igyekszem kiutat találni, és nem megutálni saját magamat. (Pedig néha mennyivel könnyebb lenne teljesen összeomlani!)
Komancs írta az okosságot (bocs, nem tudom fejből), hogy aki egy kapcsolatban a törődő, irányító, odaadó szerepet vállalja, azzal kapcsolatban fel sem merül, hogy esetleg neki is lehetne igénye egy kis tutujgatásra, odafigyelésre, egy őszinte "hogy érzed magad?"-ra. Én pontosan ebben a cipőben járok. Nem bírom ki, hogy ne szeressem teljes erőmből pl. a barátaimat, és ne tegyek meg értük mindent, amikor bajban vannak. Nudlit se kapok vissza, nemhogy törődést. Rájöttem, hogy nem azért van ez, mert nem szeretnek, hanem mert figyelmetlenek, fel sem merül bennük, hogy velem mi van. Pedig szeretnek. Csak nem jól. Társam (férfiembör az életemben) rémítő hosszú ideje nincs, elfelejtettem, milyen nőnek érezni magam. A külsőm enyhén szólva nem tökéletes. (Ha az lenne, én lennék a világon legbeképzeltebbebb.:)
Hú, ez most nagyon panaszlistának hangzik így visszaolvasva, pedig nem akart az lenni. Szóval ha beszélgetni akartok, hát itt vagyok, léleköntést vállalok! (Látjátok?! Megint kezdem.) Csak könyörgöm, azt ne írja nekem senki, hogy csípjem ki magam és menjek el valahova szórakozni! :))
".. nyílván selejtes vagyok, vagy valami gáz van velem.."
Nyilván.Viszont vígasztaljon az a tudat, hogy nem vagy egyedül.Tökéletes ember nincs,mindannyian selejtesek vagyunk egy kicsit, ettől még nem dől össze a világ.
Sajnálatos, hogy nincs testi-lelki jóbarátnőd, vagy szerető testvéred. Mit gondolsz a te lányaid ilyen szempontból szerető testvérek, számíthatnak egymásra?
Én legkisebb vagyok a családban, és 5 férfival élek együtt( apám, férjem és 3 fiam), tehát boldogan foganálak a kishugommá.
Írd meg mit várnál egy szerető nővértől, és mit nyújtanál cserébe?
Komancs, én sosem akartam a párom fönöke lenni. Mondjuk régebben mégis az voltam. De amióta elváltunk, nem. Sőt, atól szenvedek, hogy figyelembe sem veszi az én érdekeimet, ha már ő az "Úr".
A gyerekeimnek se főnöke vagyok, hanem segítője, irányítója maximum. De az ő vállukon mégsem sírhatok!!!!!
Él az anyám, de neki sem kellettem sohasem. Egy hugom van, aki... akiről jobb nem beszélni, szóval rá sem számíthatok.
A barátaim is csak kihasználtak mindig. Az egyetemen voltak barátaim, de az egyetem véget ért. Egy fiú barátom van, aki Panka keresztapja, ő tényleg igazi barát, bármiben számíthatok rá. Ha vele vagyok jól érzem magam, elfelejtem a gondjaim. De nem terhelhetem vele. Nem is lelkizős, sokkal fiatalabb nálam, nincsenek tapasztalatai, stb.
Szóval a valóvilágban, én tényleg nem kellek senkinek, nyílván selejtes vagyok, vagy valami gáz van velem.
Egyedül itt a neten vannak barátaim, akik viszont még nem találkoztak velem.
Illetve van egy férfi, akinek kellenék, de ő meg többet akar, mint barátság. Igaz, hogy hosszú idő után, mellette nőnek, sőt mi több, szépnek éreztem magam. Ő meghallgat, az ő vállán sírhatnék, de neki mindenre az a válasza, hogy hagyjam el a párom, és költözzem hozzá.
Megintcsak nem maradt senki.
A mostani kapcsolatommal az a baj, hogy lehet örökké tart, vagy 1 évig, vagy vége lesz holnap.
Miután nem vállalt fel, nem merte hozzám kötni az életét, csak ideglenes lehet. Talán már holnap jön valaki, talán még ma.
Úgy érzem magam, mint aki egy lakatlan szigeten heverészik a napon, és mangót eszik. Most jó, de mit hoz a holnap?
Az én anyukámnak is mindig ez a problémája, hogy őt nem tutujgatja senki. Ő általában egy nagyon szigorú , határozott, tevékeny ember, ezért nem nagyon merül fel senkiben, hogy támogatásra szorul.
Én azt hiszem hogy hogy aki fölvállalta a "főnökséget" egy csapaton belül az ugyanott már nem számíthat babusgatásra.
Talán egy nagyon jó barátnő, vagy egy szerető nővér, nagynéni, esetleg az édesanyád, ha él még, - ők azok akikre gondolhatsz mint egy vállra ahol kisírhatod magad.
Persze lehet ugyanez fiútesó is , van neked?
Na pont ezért van fokozottan szükségem egy vállra, ahol én is kisírhatom magam!Ahol biztonságban vagyok, és ahol én vagyok a főszereplő.
Nehéz mindig, minden pillanatban erősnek lenni.:-((((
Én csak arra akartam finoman utalni, hogy egy népes családban nem merülhet fel ez az érzés, hogy nem kellek senkinek, sőt szerintem inkább az önmagára jutó idő kevés egy nagycsalád tagjának.
Ezért nem értettem pl soha, hogy a nagycsaládosok egyesülete miért szervez állandóan bulikat, hiszen egy sokgyerekes családban 1 átlagos vacsora is kisebbfajta ünnep.Az ember nem győz figyelni a sokféle problémára.
Remélem nem derül ki, hogy még önző is vagyok, mert azt már nem bírnám. :-((((((((
Engem érdekel a téma, csak nem voltam mostánabán olyan idegállapotban, hogy ilyen topikokat látogassak, meg nem is láttam. A jó tanár, rossz tanár az egyetlen, amit olvasni szoktam.
Nem igazán van kivel megbeszélnem. A gyerekeimmel természetesen nem erről beszélgetünk. A párom meg semmibe veszi a véleményemet. Szerinte egyszerűen kényeztetés, amit én nevelésnek hívok.
Ja, az én topikomban épp a múltkor beszéltünk erről, de nem válaszoltak aztán.
Természetesen a gyerekeimnek kellek.
Értük élek már rég.
Távol álljon tőlem hogy bárkit is önzőnek tartsak, de egy ici-picit furcsállom, hogy egy 5 gyerekes családanya szinte soha fel nem tűnik a gyereknevelési kérdéseket tárgyaló topicocban.
Számomra ez azt jelzi, hogy vagy nem érdekli a téma, v pedig van kivel megbeszélje, akkor viszont nem valós a cím hogy nem kell senkinek.
Az önzés, ahogy a legtöbb más tulajdonság is igen ritkán fekete vagy fehér: valaki nem jó vagy gonosz, nem önző vagy önzetlen hanem valamennyire jó, valamennyire önzetlen. Persze ezeket az értékeket célszerű növelni, de nem szabad a ezeket a tulajdonságokat feketén vagy fehéren nézni, pláne nem szabad ezt megbélyegzésre, pláne nem saját magad megbélyegzésére használni. Viszont néha célszerű leülni picit meditálni és külső szemszögből megnézni egy-egy szituációt hogy amit tettél helyes-e, és ha nem akkor legközelebb min kell változtatni.
Szerintem nagyon sok ember van, aki nem önző. Mert az "önző" szó azt jelenti, hogy a normálisnál többet gondol gondol magára, vagy esetleg csak magára gondol.
"Csak arra kell vigyázni hogy nem fontos mindent minden áron elérni, de ami igazán lényeges azért nem szégyen harcba szállni"
Óh Istenem adj bölcsességet, hogy meg tudjam különbeztetni őket egymástól.
