Ó, én bolond, mihaszna lélek! Miért hagyom, hogy így maga alá gyűrjön a várakozás?
Mi ez a pár óra, pár perc? Asszonyok vártak éveket urukra, jönnének bár csatából, fogságból, hideg idegenből haza...
Ez a pici idő... hiszen itt koccan egyik perc a másikra, és amikor a bűvös szöget bezárják a mutatók az óra lapján... A lány remegő kézzel söpri ki arcából haját, de a hebrencs tincsek már hullanak is vissza...
A holdat nézd, fölült a háztetőre,
S arany testét szikrázó gombolyagba
Görbítve, mint bizarr kandúr, olyan ma,
Vén, kéjes, égi állat, éjek őre, -
Fáradt szegény, pihenni volna kedve:
Érzed? most rádnéz, s elszántan, vakon
Hozzádvetné magát az ablakon,
S szelíd térdedhez kúszna törleszkedve.
S a félsötét szobában nézz körül, -
Érzed? reszketnek a bús bútorok ma,
Rejtelmesen mind hozzád tántorogna,
S mint halk, borús raj, körbe tömörül:
Öreg rabszolgák, zsibbadt, árva testek,
Leomlanának, s édes ujjaid
Lágy simítását kérni bújna mind,
Hogy érezzék zsongító, enyhe tested.
S nézd: ím, az árnyban két szemem hogy ég,
Kebledre hajtom: két hű, régi ékszer,
Ó, millió sok éve már - emlékszel? -
Égtek s fájtak, - nem volt még föld, se ég,
Simítsa őket is kezed hűs ujja:
Ó, áldott gesztus, mellyel minden dolgok
Lététől létem csendesen eloldod,
S a végtelenben ringatózom újra.
... és amikor éjjel szólt hozzám, csak félszavakat tudtam kinyögni. Mint valami szerencsétlen hülye, aki először beszélhet Vele... Annyi mindent akartam, s nem tudtam semmit mondani... Mintha minden kigördülő betűtől félnék: rombol vagy épít...
Kell, hogy kiszakadjon az emberből. Valahogy. Bárhogy. Úgy, hogy a másiknak ne legyen teher, ne fájjon. Sablonok? Igen, sablonok. Ha az ember nem akarja, hogy derékba törjön a ceruza, amikor rányomja a papírra körberajzoláskor, csak csendben odacsúsztatja azt a sablont...
Ne bántsatok. Mindenkinek a saját boldogsága a legforróbb. Még ha kívülről csak közhely is...
Sötét szobában suttogások, értetlen tekintetek, erőltetett, rekedt röhögés...
Gyönyörű közhelyek, amiket mindenki ismer, de senki sem ért, tucatfestények, amiknek a sarkában külön műalkotás a láthatatlan festékkel odaálmodott aláírás...
Suttogva kiabálj ki mindent magadból.
És amikor a sok ember kacagva elszaladt a rétről, le a dombon a búcsúi mulatságba, ottmaradt a lány, csak nézett utánuk. Lefeküdt a fűbe, karját a tarkója alá fonta, és csak nézte a felhők játékát. Egy árvalányhajat forgatott ujjai között. Csend volt, amit mindig is szeretett. Csak szelíd, jámbor csend, moccanatlanul...
Ma este, amikor megölelsz majd ismét, és érezni fogom a szeretetet minden moccanásodból... szétmarja a szívemet a féltés, a gyönyörű tisztelet és becsülés: hogyan tudsz így szeretni, ennyit adni nekem?
És homlokom mögött égetnek a könnyek lefelé, az orrtövemig: milyen lenne, ha tényleg szeretnél?
Nem is akarom, belepusztulnék a szerelmedbe... Mit adhatnál ennél többet? Nem kell több, gyönyörűm. Csak szeress, mint eddig, és mosolyogj rám.
Hason fekszik, én a hátán, arcunk összeér. Úgy szeretném mindig így óvni, mint egy könnyű fátyol, a gondok elől. Érzem erei lüktetéséből, milyen fáradt, szinte dobolnak a nehéz gondolatok a halántékán. Ó, adj át nekem a bajaidból, erős vagyok, hadd segítsek neked!
Hogy tudsz ilyen mély szeretettel mosolyogni rám, hogy világokkal ölelkezem, amikor rám nézel?
Nehéz szívvel lép ki az ajtón, tekintete mélyebb minden tengeri ároknál.
Nem az fáj, hogy el kell menned, kedves, nem az... A gondjaid marnak. Úgy szeretném kiszakítani életedből a bajokat! Féltelek...
Fejem a válla árkába fészkelve... Mesél valamiről. Nem hallom a szavakat, áttűnnek az egyre erősebben rám hullámzó álmokon át, csak a leheletét érzem, s amint megmoccan nyakam alatt az izma, ahogy a másik kezével átölel... arcát a homlokomhoz szorítja, s már csak a susogást hallom, már alszom, édes istenem, az Ő karjában alhatok el...
Már csak egy picit kell várni. Kell? Nem kell. Akarom. Felriadni a zümmögő csendből arra az elfojtott kis berregésre. Fél másodperc alatt háromszoros pulzus, szakadó bordák, minden lángban áll.
Repülök. Kattan. Nyitom. Hideg huzat. Forró tenyér. Égő szemek.
