buktam a meccs miatt nem keveset, de azon kevés alkalmak egyike volt, ahol örültem, hogy veszítek.
az a kép, amikor a Moyes a végén diadalittasan, megkönnyebbülve rázta az öklét a WHU szurkereknek, priceless volt.
és volt egy csomó jó teljesítmény. adrián magabiztos volt, arnautovicot meg már a halál f.....ra követeltem volna, de ő is iszonyatosan akart. a gólja mestermunka volt.
tudtam, hogy a Chelsea fáradt lesz, és hogy ezt ki kell használni, de azért győzelemre álmomban sem gondoltam.
egyetértek, Moyes magánemberként egy rendkívül szimpatikus arc, de nem tartom (jó) szakembernek.
a west hamnek egy rugdosós, motiválós, ordítós arcra van szüksége, nem árt, ha adott esetben van egy kis para az öltözőben egy-egy szar produkció után.
Bilic erre feltétlen jó volt, másra természetesen kevésbé.
A City-meccs a vereség ellenére lökést adhatna... De idén már volt ilyen momentumunk, ami után semmi sem történt: megvertük a Spurst 0-2-ről a Ligakupában, és azóta se nyertünk. Rice-t és Fernandest a csapatban tartanám, Sakhóval támadnék a Chelsea ellen, mögötte Arnautovic, Lanzini, Antonio.
A szopóág legmélyebb pontján vagyunk: Rooney kihagyott tizije jó helyre pattan, a miénk oldalra. Mi kapufát rúgunk, ők gólt a félpályáról. Mi hiányzott? Egy öngólt még lőhettünk volna 20 méterről... Na majd vasárnap a City ellen. Csúnya meccs lesz.
Nem értettem, hogy Antonio helyett miért Carrollt hozta be Bilic. Ayew vagy Sakho jobb döntés lett volna, szélsőre szélsőt. Carroll aztán két eladott labdával nyitott, mindkettőt beverte a Spurs. Nem mondom, hogy ezek nélkül más lett volna a vége, de ki tudja. Remélem, Lanzini visszatérése lendít valamit a támadójátékon, mert az kábé egyelőre nem létezik.
