Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
a Tarih-i Üngürüszben megőrződött hagyomány is, amely egyértelműen arról szól, hogy Árpád népe ősei örökébe tért vissza s itt véle azonos nyelven beszélő népet talált.
Hányszor kell még nektek elmondani:
Mohamed Tedzsürmán a Tarih-i-Üngürüszben SEMMIFÉLE ősi titkos hagyományt nem irt le, hanem egyszerűen kijegyzetelte a fellelhető magyar krónikairodalmat??????
(segitőjének arab betűs, ámde magyar nyelvű sazéljegyzetei ott vannak a Képes Krónika lapjain, amit Bécsben a Habsburgok ENYGEDÉLYÉVEL tanulmányozott!! )
Azonosítottak szavakat, amit a rómaiak átvettek az etruszkból.Sőt, az etruszk feliratokat el tudjuk olvasni, mivel az írásukat főleg a görögök nyomán alkották meg.
Ti ott az eltén ezen még nem jutottatok túl? Cseréljétek le a tanárokat.
Adok hozzá némi támpontot is. Etrúria 1000ben már szinte kész volt.
Van ebből az időből görög rovásos szöveged (nem a szigetekről)?
Attól tartok az Übermenscheket Herr, Mister és Monsieur néven kellene keresned. A mi esetünkben csakis arról lehet szó, hogy megcáfoljuk az "alávetettség" toposzát az előbbieknek.
Gondolom te sem szeretnéd, ha magyarként harmadosztályúnak neveznének az ejrópai szent közösségben. Mint a páriákat Indiában.
A Mario Alinei által feltárt etruszk-magyar rokonság – annak fényében, hogy az etruszkok ősei a Kárpát-medencei urnasírosok közül vándoroltak Itáliába – már a bronzkorban is magyarnak mutatja a Duna-völgy lakosságát. Ezzel Rédei Károly (és a finnugrizmus) egyébként is minden alátámasztást nélkülöző álláspontja a tudománytörténet meghaladott téveszméi közé került.
Ámen, Rédeynek meg annyi. Persze már sokkal régebben, csak a finnugristák elfelejtették a hátukat biztosítani a Kárpát-medence felől.
Szerintem szólhatna végre valaki a bécsi egyetemnek, rúgják már ki ezt a vén seggfejet onnét, mert csak égetik magukat vele.
"...Jogos tehát a kérdés, hogy miért ne lehetne a magyarok hazájukba érkezésének problémáját ÉPPEN ÚGY MEGOLDANI, MINT A SZLÁVOKÉT. AZAZ HAMISKÉNT ELFELEJTENI.. ÍGY TEHÁT A SZLÁVOKHOZ HASONLÓAN -- AKIK SOHASEM ÉRKEZTEK KELET-EURÓPÁBA -- MERT MINDIG OTT VOLTAK -- VILÁGOS LEHET A MAGYAROK HELYZETE IS.S MINT MÁR EMLÍTETTEM, A MAGYAROK ESETÉBEN LEGALÁBB MÉG EGY OKKAL TÖBB VAN ENNEK FELTÉTELEZÉSÉRE. UGYANIS AZ URÁLI KONTINUITÁS ELMÉLET SZERINT A JÉGKORSZAK UTÁN ÉSZAKKELET-EURÓPÁBAN ELSŐKÉNT AZ URÁLI NÉPEK TELEPEDTEK LE. E NÉPEK EGYÉBKÉNT SZÜKSÉGSZERŰEN DÉLKELET-EURÓPÁBÓL SZÁRMAZTAK. TEHÁT A MAGYAROK MINDIG IS VOLTAK, AHOGYAN KRANTZ IDÉZETÉBŐL IS FELTÉTELEZTÜK." (p.448.)
6.1. Az etruszk névhasználat - vezeték-, női és nemesi nevek, valamint földrajzi elnevezésekből származó nevek
"...a tulajdonnevek mindenekelőtt az etruszk szótagnak az uráli és ősi finnugor nyelvekhez teljesen hasonló magánhangzós szerkezetét, és így a névhasználat főbb szerkezeti jellemzőit is feltárják.
Az etruszk és a magyar névhasználat összehasonlítása másik fontos nyilvánvalóságot is megvilágíit. Ez a névhasználatra korlátozódott nőnemű SIU GENERIS létezése, amelyet bár a hermeneutikai (PALLOTTINO) kutatás a kezdetek óta ismer, de magától értetődő okok miatt nem tudott kifogástalanul megvizsgálni. Mint HELMUT RIX - az etruszk névhasználati szokások legismertebb tudósa - által a vezetéknevekről és/vagy a női nemesi nevekről készített összefoglaló vázlat mutatja, egy sor egyezésen alapuló határozott kapcsolat figyelhető meg a férfi és a női nevek között, amelyek közül ezek a legjelentősebbek:
RIX vázlata más egyezőségeket is tartalmaz. Mint például a hímnemű -na, nőnemű -nei, hímnemű -ni, nőnemű -nei, melyek valószínűleg ugyanannak a jelenségnek egy másik, a magyar nyelvre jellemző szempontját mutatják. Az etruszk női személyi tulajdonnevet jelölő -ne(i) és változatai pontosan ugyanúgy épülnek föl, mint a magyar megfelelőjük. Ezt már az első írásos emlékek tanúsítják és amely a férfi nevéhez, vagy vezetéknevéhez kapcsolódik, képzői minőségben. Jelentése "nő, feleség", azaz -né, a nő archaikus változata: vö. MARCELNEYGYAYA (1288), HOLTNEUKEREKE (1327), KYRALNE (1372) (EWU), mai magyar nyelvben BALOGNÉ "Balog felesége", Balog SándorNÉ = Balog Sándor felesége stb. ....Az is elképzelhető, hogy az etruszk nőnem -i végződése a birtokos eset végződése, amely a birtokot jelöli...."
A régészek általában kultúrákat tárnak fel és legjobbjaik észrevehetően óvakodnak attól, hogy azok nyelvét meghatározzák, hiszen írásleletek híján erre nagyon kevés az esély. Ezért aztán a finnugor régészet megnevezés gondolatébresztő, vagy inkább meglepő.
A szóhasználattal Fodor István „A finnugor régészet fő kérdései” c. dolgozatának címében találkozhatunk (Hajdú/1975/48). Szerinte „Finnugor régészetnek nevezzük e tudományszak azon ágát, amely a különböző tudományágak eredményeit felhasználó komplex vizsgálat által finnugor tárgyi hagyatéknak meghatározott régészeti emlékanyagot tárja fel és kutatja.”
Kérdés: van-e olyan komplex módszer, amellyel a néma tárgyak biztonsággal megszólaltathatók? S nem áll-e fenn annak veszélye, hogy az áhított komplex módszert egy konszenzus helyettesíti, amely nagyjából azon alapszik, hogy a magyarság számára néhány magyargyűlölő idegen a senki által nem igényelt tajgát utalta ki őshaza céljára?
Bakay Kornél világosan fogalmaz, amikor a régészetben tetten érhető finnugrista tendenciákról szól. „Először is: finnugor hagyaték nincs. Vannak tárgyi emlékei a voguloknak, az osztyákoknak, az udmurtoknak, a komiknak, a cseremiszeknek, a finneknek, az észteknek, etc, de finnugoroknak nincs. De már itt megjegyzendő, hogy a biztosan az un. finnugor népekhez köthető tárgyi emlékek és temetkezések túlnyomórészt középkoriak, illetve a vogulok és osztyákok esetében újkoriak! „
A kérdés azonban nem a középkori és az újkori, hanem az évezredekkel korábbi régészeti emlékek miatt érdekes. Tulajdonképpen úgy szól, hogy képes-e a régészet meghatározni azt a területet, ahol a „finnugor népek” őshazája volt?
Bartha Antal (1988/109) mindenki számára jól érthetően válaszol erre a kérdésre: „Az eltűnt és élő finnugor népektől a bronzkori műveltségekhez vezető nyomokat elmosta az idő”.
Hozzátehetjük Vékony Gábor (2002/156) álláspontját is, aki „sötét kor”-nak nevezi a Kr. e. 1300-tól az V. századig (tehát a hun korig) terjedő, finnugor szempontból adathiányos időszakot. Az elnevezés szemléletes, megérthető belőle, számíthatunk-e megbízható adatokra a „finnugor régészet”-től.
Ilyeneket olvashatunk a régész szerző által írt, de elsősorban nyelvi, másodsorban történeti adatokra épített fejezetben: „nem nyújt segítséget itt a régészet sem … Kevéssé használható a korai ősmagyar kor forrásaként a régészeti anyag. … Eme nehézségeket tetézi Kelet-Európában a régészeti kép hiányos volta, amely bizonyos történeti időszakokban olyan mértékű, hogy több nép is lehet Kelet-Európában, amelynek régészeti hagyatékát 100-500 éves időszakokban egyáltalán nem ismerjük. Másrészt az ugor egység felbomlása azt jelentette, hogy az egykori „nagy” nép „kis” népekre bomlott, s ezek a kis népek új kulturális hatásoknak kitéve régészetileg egymástól is különböznek, ugyanakkor saját környezetükhöz hasonulnak.” Azaz nincs semmi, amit régészetileg meg lehetne ragadni. A Vékony Gábor által meghatározott sötét kor közbeékelődése miatt valójában elsötétült az azt megelőző összes kor is a finnugrista régészek számára, hiszen összekötő kapocs nélkül pusztán találgatásokra vannak utalva.
Vékony Gábor álláspontjából (bár ezt a megfogalmazást gondosan kerüli) egyúttal az is világossá válik, hogy a magyarság és egyes „finnugor” népek őseinek hun kori felbukkanása a régészeti leletek között összefügghet a hunok feltűnésével. Például úgy, hogy eleink a hun kötelékekben érkeztek.
A finnugor régészet eredményessége nem csak a sötét kor adathiányán bukik meg.
Bakay Kornél kérdezi: „És miért „komplex” az a módszer, amely eleve kirekesztő, hiszen csak az Urál-vidékét, a Baltikumot, a Volga-Oka-Káma mellékét és Szibériát hajlandó vizsgálat alá vonni, mégpedig úgy, hogy az un. visszatekintő … módszert alkalmazza. Ez azt jelenti, hogy az újkori(!) népművészeti motívumok és a különböző korú sziklarajzok alapján mond ki etnikai meghatározásokat, mert a népművészetben rendkívül sok, a régészeti korokba visszavezethető jegyet találunk”
Az effajta etnikai meghatározások elvét Vékony Gábor így határozza meg: „Az oroszországi régészet kulturális azonosításai többek között a jelenlegi népművészet és a régi kultúrák díszítőművészetének összehasonlításai alapján történnek, lehetőleg úgy, hogy az egyes népek régi emlékei arra a területre kerüljenek, ahol az illető népek ma is laknak.” (Vékony/2002/139)
Joggal mondja Baklay Kornél, hogy ha ez tudományos érv, akkor a Kárpát-medence valamennyi őskori műveltségét eleve magyarnak kellene meghatároznunk. A hazai és a külföldi finnugristák kettős mércével dolgoznak. Egyfelől minden fenntartás nélkül elfogadják az un. finnugor népek jelenkori lakhelyein feltárt régészeti emlékeket és helynévi anyagokat, mint az ő elődeik kizárólagos hagyatékát, másfelől dühödt támadások kíséretében elvetik például a magyarok elődeinek tartott emlékek csaknem teljes anyagát. (Bakay/2005/115-120)
A régészet szerint a IX. századi Kárpát-medence népsűrűsége jelentősen elmaradt a korábbi időktől, különösen a Duna-Tisza-közén, és a Tiszántúlon, aho laz avar temetők a 830-as évekig vezethetőek biztosan.
Ugyanakkor a Kárpát-medence három országnak vált a periférikus területévé, a frank leletanyag biztosan kimutatható a Dunántúlon, továbbélő avar népességet feltételezve, és szláv leletanyag megjelenését mutatva. Erdély területén megjelennek a bolgár csontvázas temetők a Maros-völgyében, feltételezések szerint a Maros vonaláig, ill. Csongrádig terjeszkedtek volna, midnezidáig azonban az erdélyi leleteken kívül egységes bolgár leletanyag nem mutatható ki. ÉNY-on pedig a morvák állama, és a Mikulcice régészeti kultúrájához tartozó leletanyag terjed el. Egyébként a Kárpát-medence perifériáin a hamvasztásos szláv temetők megmaradnak, csakúgy, mint Erdély É-i részén (Szilágynagyfalu).
Érdekes, a 997.sz gondolatébreszto párhuzamot eleresztettétek a szemellenzös fületek mellett (hogy stilszeru legyek.) Hobbitok azonban talán kevésbé kártékony, mint az alkoholizmus.
Rédei Károly (1998/27) szerint a Kárpát-medencében kialakult magyar nemzet etnikai genetikai kontinuitásának helyzete hasonló a finnekéhez. Ugyanúgy ősinek – időben visszafelé – meghatározhatatlannak tekinthető antropológiai értelemben. Nyelvi, kulturális és bizonyos mértékig genetikai értelemben vett magyar jelenléttel azonban csak 1100 éve számolhatunk a Kárpát-medencében.
Ez az álláspont hallgatólagosan feltételezi, hogy a honfoglalók gyakorlatilag üres Kárpát-medencébe érkeztek, vagy hogy az itt talált más nyelvű lakossághoz képest jelentős többségben voltak. Máskülönben ugyanis a magyar nyelv elveszett volna az idegenek tengerében.
A régészet szerint azonban a Duna-völgy nem volt üres, Árpád népe pedig nem volt többségben az őslakosokhoz képest. Ezért a magyar nyelvet nem hozhatták ide elsőként a honfoglalók. Itt volt az már korábban is.
Rédei állítását megcáfolja a Tarih-i Üngürüszben megőrződött hagyomány is, amely egyértelműen arról szól, hogy Árpád népe ősei örökébe tért vissza s itt véle azonos nyelven beszélő népet talált.
A Mario Alinei által feltárt etruszk-magyar rokonság – annak fényében, hogy az etruszkok ősei a Kárpát-medencei urnasírosok közül vándoroltak Itáliába – már a bronzkorban is magyarnak mutatja a Duna-völgy lakosságát. Ezzel Rédei Károly (és a finnugrizmus) egyébként is minden alátámasztást nélkülöző álláspontja a tudománytörténet meghaladott téveszméi közé került.
A modern tudomány ismét csak a magyar krónikák elejtett, rövid tudósításait támasztja alá.
Tisztelettel köszöntöm minden olvasónkat és hozzászólónkat abból az alkalomból, hogy rovatunk túllépte az ezredik bejegyzést. Minek köszönhető ez a nagy gyarapodás?
Végigtekintve a történelmi rovatokon, nyilvánvaló, hogy a magyar őstörténeti kérdések iránt megnyilvánuló lankadatlan érdeklődésnek - ami a kérdések megoldatlanságára, a ma tanított őstörténet hazug voltára utal.
Őszinte örömünkre szolgál, hogy ez a rovat (ismeretlen levelezőtársainknak is köszönhetően) jelentősen hozzájárulhat az őstörténeti kép tisztázásához.
A gyarmatosítók érdekeit Indiában is a nyelvészeti alapú őstörténet-elképzelés képviseli, akár nálunk. S ez a nyelvészeti hipotézis ott is szembenáll a többi szaktudomány eredményével. S természetesen ott is a nyelvészetre alapozott változat hazudik.
Az árja bevándorlás-elmélet megkérd?jelezése és az óind történelem felülvizsgálata(1)
Klaus Klostermayer a szanszkrit nyelv és az összehasonlító vallástörténet, azon belül is a hinduizmus elismert és kiváló tudósa. Figyelemreméltó terepmunkát végzett az indiai Vrindávanában, ahol a vaisnavizmust kutatta. Jelenleg a kanadai Manitoba Egyetem címzetes egyetemi tanára és a vallástörténeti tanszék vezet?je. Számos m?, köztük a Hindu and Christian in Vrdavan (Hinduk és keresztények Vrndavanban, 1969), A Survey of Hinduism (A hinduizmus áttekintése, 1989), Mythologies and Philosophies of Salvation in the Theistic Traditions of India (Üdvmitológiák és -filozófiák India teista hagyományaiban, 1984) Indian Theology and Dialogue (Indiai teológia és dialógus, 1986) és a Hinduism: A Short History (A hinduizmus rövid története, 2000) cím? tanulmánykötetek szerz?je.
Tartalom: * Bevezetés * Az árja bevándorlás elmélete és a régi kronológia * Az árja bevándorlás-elmélet leleplezése: az új id?rend * Új kronológiák * Régi kontra új - vagy természettudósok kontra filológusok? * Kód lenne a Rigvéda? * India - a (világ-) civilizáció bölcs?je? * A voltaképpeni kérdések * Néhány következtetés * Zárszó
Bevezetés Tacitus, ókori római szerz? állítása szerint m?veiben múltbéli eseményeket és alakokat jegyzett le sine ira et studio - rosszindulattól és elfogultságtól mentesen. Ugyanez a mottó lebegett a komoly tudósok szeme el?tt is évszázadokon keresztül, s vált az "objektíven" tudósító történetírók legmagasztosabb céljává, akik egyenl? távolságot igyekeztek tartani az érdekelt felek véleményét?l.
Köztudott azonban, hogy ezt az eszményt nem mindig sikerült megvalósítani. Több olyan huszadik századi példát ismerünk, amikor egyes kormányok azzal bíztak meg történészeket, hogy saját ideológiájuknak megfelel?en átírják a történelmet. Bizonyos kortárs tudós történészek olyan szégyentelen részrehajlással írták meg az események krónikáját, és rajzolták át a múltat, mintha csak a régi id?k udvari krónikásai lettek volna.
Amikor a második világháborút követ?en Ázsia és Afrika népei elnyerték függetlenségüket, a helyi értelmiségiek felismerték, hogy hazájuk történelmét azoknak a gyarmatosító hatalmaknak a megbízottai írták meg, amelyek ellen harcoltak. Rájöttek, hogy az esetek többségében a "hivatásos" történészek az ? saját nemzeti múltjukat megörökít? tradicionális krónikáikat azzal söprik félre, hogy a mítoszok és mesék körébe utalják ?ket. Képzett tudós történészek híján - vagy ami még rosszabb: gyarmatosítóik történelemszemléletén feln?tt helyi történészekkel - a meglév? történelemkönyvek feletti elégedetlenség gyakran olyan nemzeti alkotásokat szült, amelyek nem állták ki a tudományos hitelesség próbáját, s így nem kelthették fel a szakmai közvélemény figyelmét.
Ez a helyzet azóta lassan változik. Új nemzeti történelemkönyvek íródnak a tudósok egy új generációjának munkája nyomán, akik már a gyarmatosítást követ? id?szakban n?ttek fel, mentesek a régi el?ítéletekt?l, és birtokában vannak minden szakmai tudásnak: jó ismer?i az érintett nyelveknek és országuk kultúrájának, és tisztelik a helyi tradíciókat.
A legmarkánsabb példa erre a változásra India. India kulturális és tudományos öröksége régebbi is és gazdagabb is azokénál az európai országokénál, amelyek a 16. századtól kezdve politikai uralmuk alá vonták az országot. Napjaink indiai tudósai ma újraírják hazájuk történelmét.
Az árja bevándorlás elmélete és a régi kronológia A revízió egyik f? célpontja az úgynevezett "árja bevándorlás-elmélet", amely elé gyakran biggyesztik a "gyarmatosító-misszionárius" jelz?t, arra utalva, hogy azt a külföldi gyarmatok meghódítói találták ki, akik szerint fejlettebb kultúra csak az "elmaradott" Indián kívülr?l érkezhet, és akik - ennek szellemében - azt feltételezték, hogy egy vallás csak egy politikailag támogatott misszió nyomán terjedhet el.
Bár a revíziónak azt a keményebb változatát, amely az árja bevándorlás-elmélet kitalálóit rosszindulattal és cinizmussal vádolja, mi elutasítjuk, kétségtelen, hogy az indiaiak indiai jelenlétének megmagyarázására tett els? európai kísérletek mögött világosan látható az a népszer? bibliai feltételezés, hogy az emberiség egyetlen emberpártól - nevezetesen Ádámtól és Évától - ered (akik születését kb. Kr. e. 4005-ra tették), és hogy a föld népei Noé, az özönvíz (Kr. e. 2500) egyetlen emberi túlél?jének gyermekeit?l származnak. A kérdés már csak az volt, hogyan lehet összekötni a Teremtés tizedik fejezetében ("A föld benépesítése") nem említett népeket a bibliai leszármazási listákkal.
Az indiaiak indiai jelenlétét magyarázó keresztény történészek egyike a híres Dubois abbé (1770-1848), akinek hosszú indiai tartózkodása (1792-1823) lehet?vé tette, hogy komoly és érdekes anyagot gy?jtsön össze a hinduk szokásairól és tradícióiról. Francia nyelven írott kéziratát a Brit Kelet-indiai Társaság vásárolta meg, amely angol fordításban 1897-ben, Hindu életmód, szokások és szertartások (Hindu manners, customs and ceremonies) címmel jelent meg, a méltóságos F. Max Müller bevezet? szavaival.(2) Dubois abbé, aki "nem szívesen állítja szembe feltevéseit az [indiaiak] képtelen meséivel", kategorikusan kijelenti:
Gyakorlatilag megállapítást nyert, hogy India az egész világot pusztasággá változtató özönvíz után nagyon hamar lakottá vált. Mivel igen közel feküdt Sineár földjéhez, ahol Noé leszármazottai oly sokáig tartózkodtak, valamint kellemes éghajlattal és jó term?földekkel rendelkezett, a vidék rövidesen benépesült.
Más tudósok véleményével szemben, akik az indiaiakat egyiptomi, illetve arab eredet?nek tartották, Dubois abbé azzal a feltevéssel állt el?, hogy az indiaiak "nem Sém leszármazottai, ahogy azt sokan állítják, hanem Jáfeté. Elméletem szerint észak fel?l érték el Indiát, és ?seik els? lakhelyét a Kaukázus szomszédságába helyezném."(3) Az általa felhozott érvek, melyekkel elméletét kívánja alátámasztani, egyáltalán nem meggy?z?ek, ez azonban nem akadályozza meg abban, hogy erre az ingatag alapra építse fel egész további bevándorlás-elméletét (ami még nem "árja" bevándorlási elmélet).
Max Müller (1823-1903) - aki a leginkább felel?s volt "az árja bevándorlás-elméletért" és a "régi kronológiáért" -, túl közel állt id?ben és szellemiségben az effajta gondolkodásmódhoz, s így szinte fenntartások nélkül elfogadta azt. Bevezet?jében Dubois abbé m?vét "hitelt érdeml? tekintélyként" dicséri, "amely mindig értékes forrás marad".
Nem titok, hogy a korai brit indológusok nagy részét keresztény hittérít?i megfontolások vezérelték. Az Oxfordi Egyetem híres és jelent?s Boden szanszkrit tanszékét Boden ezredes alapította 1811-ben, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy "el?mozdítsa a Biblia szanszkritra fordítását, annak érdekében, hogy honfitársai hatékonyabban tudják a keresztény vallásra téríteni India lakóit."(4) Max Müller egy 1886-ban kelt levelében a következ?ket írta feleségének: "Ha sikerül lefordítanunk a Védát, az nagyban meghatározza majd India sorsát és lelkek millióinak fejl?dését ebben az országban. Hiszen ebben gyökerezik a vallásuk, s biztos vagyok benne, hogy csak úgy tudunk gyökerest?l kiirtani mindent, ami az elmúlt háromezer évben ebb?l kihajtott, ha megmutatjuk nekik ezt a gyökeret."(5)
Amikor az európai nyelvek többsége és a szanszkrit közötti rokonság általánosan elfogadott nézetté vált, a tudósok szinte magától értet?d?nek vették, hogy a mai indiaiak szanszkritul beszél? ?seit India és Európa nyugati határa között valahol félúton - Észak-Németországban, Skandináviában, Dél-Oroszországban, a Pamírban - keressék, s feltételezzék, hogy err?l a területr?l özönlötték el a Pandzsábot. (Azt is érdemes megjegyezni, hogy az els? szobatudósok, akik kiötlötték ezeket a grandiózus bevándorlás-elméleteket, voltaképpen semmit nem tudtak arról, milyen vidékeket kellett volna átszelniük ezeknek a feltételezett "árja megszállóknak", vagy mely hegyszorosokon kellett volna átkelniük, illetve milyen éghajlati viszonyok között élhettek.) Mivel feltételezték, hogy a védikus indiaiak félnomád harcosok és marhapásztorok voltak, Mohenjo Daro és Harappa felfedezésekor logikusnak t?nt az a feltételezés is, hogy az árja megszállók ezeket a városokat romboltak le Indra isten, a "várospusztító" vezetésével, a sötétb?r? bennszülött lakosságra pedig ráer?ltették a vallásukat és kasztrendszerüket.
A nyugati tudósok úgy döntöttek, hogy saját módszereiket alkalmazzák, s megbízható bizonyítékok híján puszta találgatásokra alapozva határozták meg az indiai történelem id?rendi keretét. Gautama, azaz Buddha életének hagyományos dátumait (Kr. e. 6. század) többé-kevésbé helytállónak tekintették, s ebb?l kiindulva állították sorrendbe a feltételezéseik szerint pre-buddhista indiai forrásokat, úgy, ahogy azt filológiai szempontból elfogadhatónak tartották. Max Müller a nyelvészeti bizonyítékok alapján egyrészt elfogadta a tradíció azon állítását, mely szerint a Rigvéda a legrégebbi indiai irodalmi dokumentum, másrészt feltételezte, hogy a védikus korszak Buddha idejére ért véget. A védikus irodalmi m?fajok mindegyikének kialakulására önkényesen kétszáz-kétszáz éves id?tartamokat határozott meg, s így a következ?, széles körben elfogadott sorrendet állította fel:
Rigvéda: kb. Kr. e. 1200 Yajurvéda, Sámavéda, Atharvavéda kb. Kr. e. 1000 bráhmanák kb. Kr. e. 800 áranyakák, upanisadok kb. Kr. e. 600.
Maga Max Müller is elismerte, hogy a védikus kronológia pusztán feltevéseken alapul, s nem sokkal halála el?tt Az indiai filozófia hat rendszere címmel kiadott utolsó m?vében kijelentette: "Bármi legyen is a védikus himnuszok keletkezési dátuma, akár Kr. e. 1500, akár Kr. e. 15000, mindenképpen rangos helyet érdemelnek a világirodalomban" (35. o.). De már Max Müller korában is akadtak olyan nyugati és indiai tudósok, például Moriz Winternitz és Bal Gangadhar Tilak, akik nem értettek egyet ezzel a kronológiával, s a Rigvéda keletkezését sokkal korábbra helyezték.
Az indiai tudósok eközben mindvégig rámutattak, hogy a Védában sehol nincs hivatkozás Indián kívülr?l jöv? bevándorlásra, hogy a Rigvédában szerepl? összes földrajzi jellemz? Északnyugat-Indiára illik, s hogy semmilyen régészeti bizonyíték nem támasztja alá az árja bevándorlás-elméletet. Másfel?l viszont a védikus m?vekben találhatók olyan, különböz? csillagállásokra vonatkozó utalások, melyeknek id?kerete kiszámolható. A Rigvéda egyik megfigyelése alapján kapott Kr. e. 4500-ös, illetve a Satapatha-bráhmanában szerepl? Kr. e. 3200-es dátum azonban túlságosan korainak t?nt ahhoz, hogy elfogadható legyen, különösen, ha valaki azt feltételezi - ahogy azt sok 19. századi tudós tette -, hogy a világ mindössze hatezer éves, s a vízözön négyezerötszáz évvel ezel?tt történt.
Az árja bevándorlás-elmélet leleplezése: az új id?rend A mai indiai tudósok, akiket bevallottan nem csak tudományos érdekek mozgatnak, hevesen cáfolják a "gyarmatosítók és hittérít?k árja bevándorlás-elméletét". Létrehozóit azzal vádolják - nem ok nélkül -, hogy Indiának a nyugat által a modern korban végbevitt gyarmati leigázását, illetve annak célját és folyamatát, belevetítették az indiai civilizáció kezdeteibe: ahogy az európaiak egy feltételezett magasabb rend? civilizáció és magasztosabb vallás birtokosaiként érkeztek Indiába, úgy az eredeti árjákról is feltételezték, hogy leigáztak egy országot, amellyel elfogadtatták kultúrájukat és vallásukat.
Egy közelmúltban megjelent jelent?s munka(6) tizenhét érvet sorakoztat fel amellett, hogy miért nem történhetett meg soha az árja invázió. Érdemes ?ket röviden összefoglalni és elemezni:
1. Az árja bevándorlás modellje f?ként bizonyítatlan (és helytelen) nyelvészeti feltevéseken alapszik. A nyelvek sokkal lassabban fejl?dnek, mint ahogy azt a 19. századi tudósok feltételezték. Renfrew szerint az indoeurópai nyelvet beszél?k már Kr. e. 7000 óta élhettek Anatóliában.
2. Az a feltételezés, mely szerint az árja népek a Kr. e. második évezredben tömegesen elvándoroltak volna, el?ször Nyugat-Ázsiába, majd Észak-Indiába (Kr. e. 1500-ra), nem tartható annak a ténynek az ismeretében, hogy a hettiták már Kr. e. 2200-ra Anatóliában voltak, s a kasszitáknak és a mitanniaiaknak már Kr. e. 1600-ra voltak királyaik és dinasztiáik.
3. India ?si írásaiban nem találunk nagyarányú népvándorlásra vonatkozó feljegyzést - sem a Védákban, sem a buddhista vagy a dzsaina írásokban, sem a tamil irodalomban. A Rigvédában leírt állat- és növényvilág, valamint a domborzat és az éghajlat Észak-Indiára jellemz?.
4. Szembeötl? kulturális folytonosság figyelhet? meg az Indus-Sarasvatí civilizáció régészeti leletei és a kés?bbi indiai társadalom és kultúra között: folytonosság a vallási eszméket, a m?vészeteket, a mesterségeket, az építészetet, a súlyok és mértékek rendszerét illet?en.
5. Mehrgarh régészeti leletei (réz, szarvasmarha, árpa) a védikus indiaiakéhoz hasonló kultúrát tükröznek. A korábbi értelmezésekkel ellentétben a Rigvéda nem nomád, hanem városi kultúrát mutat be (a purusa a pur vasa = "városépít?" kifejezésb?l származik).
6. Az árja bevándorlás elmélete azon az el?feltevésen alapult, hogy egy lovakkal és harci szekerekkel rendelkez? nomád nép legy?z egy városi civilizációt, amely nem ismeri a lovat, s hogy lovakról szóló leírások csak a Kr. e. második évezred közepét?l fordulnak el?. Azóta azonban több lócsont-lelet is el?került a harappai és a pre-harappai lel?helyeken; Indiában, ?sk?kori barlangokban lórajzokat találtak; Ukrajnában lovasokat ábrázoló rajzokra bukkantak, melyeket kb. Kr. e. 4300-ra datáltak. A ló vonta harci szekerek nem nomád pásztorokra, hanem a városi civilizációra jellemz?ek.
7. Az indusvölgyi civilizáció városaiban talált csontvázleletek faji változatossága ugyanolyan, mint a mai Indiáé; nincs bizonyíték új faj bejövetelére.
8. A Rigvéda egy észak-indiai folyórendszerr?l ír, mely a Sarasvatí folyó esetében Kr. e. 1900 el?ttr?l, a Drisadvatí folyó esetében pedig Kr. e. 2600 el?ttr?l datálódik. A védikus irodalomból kirajzolódik egy népvándorlás a Sarasvatítól (Rigvéda) a Gangeszig (bráhmanák és puránák), amit szintén régészeti leletek bizonyítanak.
9. A Rigvéda csillagászati hivatkozásai a körülbelül Kr. e. 2500-ból való Fiastyúk-Krittiká (Bika) naptáron alapszanak, amikor a védikus csillagászat és matematika igen fejlett tudományok voltak (ez ismét nem a nomád népekre jellemz?).
10. Az indusvölgyi városokat nem támadók rombolták le: lakóik a terület elsivatagosodása miatt hagyták el ?ket. Strabo (Geography XV.1.19) arról számol be, hogy Arisztobulosz falvak és városok ezreit látta elnéptelenedni az Indus folyásának megváltozása következtében.
11. A Rigvédában leírt csaták nem megszállók és ?slakosok, hanem ugyanazon kultúrához tartozó népek között zajlottak.
12. A dvárakái ásatások egy Mohenjodarónál nagyobb lel?hely felfedezéséhez vezettek, melyet Kr. e. 1500 körülire datáltak. Építészeti rendszerek, vashasználat és olyan írás jellemzi, mely félúton áll a harappai és a bráhmí között. Dvárakát általában Krisna alakjával és a védikus id?szak végével hozzák kapcsolatba.
13. Folytonosság van a különféle írások - harappai, bráhmí, dévanágarí - morfológiája között.
14. A Védákban szerepl? ayas szó, amit korábban vasnak fordítottak, feltehet?leg vörösrezet vagy bronzot jelent. Indiában (Kasmírban és Dvárakában) találtak Kr. e. 1500-nál korábbról származó vasat.
15. A puránák dinasztianévsorai, melyekben egyetlen védikus uralkodócsaládot tekintve is több mint százhúsz király neve szerepel, jól beleillik az "új id?rendbe".
16. Maga a Rigvéda is egy igen fejlett és kifinomult, hosszú fejl?dés eredményeként létrejött kultúráról tanúskodik, "egy olyan civilizációról, amit biztos, hogy nem lehetett lóháton behozni Indiába" (160).
17. A Gangeszt?l nyugatra fekv? síkságok kb. Kr. e. 1100-ból származó festett szürke kerámia kultúrájáról megállapították, hogy kapcsolódik a (korábbi) fekete és vörös kerámia kultúrához stb.
Vizsgáljunk meg néhányat a fenti érvek közül részletesebben is. Ahogy arra gyakran rámutatnak, a Védában semmilyen vándorlásra nincs utalás azzal a néppel kapcsolatban, amely a Védát saját szent hagyományának tekintette. Valóban furcsa lenne, ha a védikus indiaiak emlékezetéb?l minden nyoma kitörl?dött volna egy ilyen nagy jelent?ség? eseménynek, amely a feltevések szerint viszonylag nem is olyan régen zajlott le - nem annyira régen például, mint Ábrahám népének vándorlása, amelyet a Biblia részletesen leír, s amelyre gyakran utal is. Továbbá, ahogy azt újabban m?holdfelvételek és geológiai vizsgálatok is bizonyították, a Sarasvatí, a Rigvéda korának emberei által ismert leghatalmasabb folyó, amelynek partján számos jelent?s települést létrehoztak, Kr. e. 1900-ra - négy évszázaddal az árják feltételezett indiai betörése el?tt - teljesen kiszáradt. Nem túl meggy?z? amellett érvelni, hogy az árja falvakat egy kiszáradt folyómeder mentén hozták volna létre.
Amikor a 20. század elején az úgynevezett indusvölgyi civilizáció romjainak els? maradványai napvilágra kerültek, az árja bevándorlás elméletének képvisel?i azt hitték, megtalálták a hiányzó régészeti bizonyítékot: itt voltak a "hatalmas er?dítmények" és a "nagy városok", amelyeket a Rigvéda harcias Indrája állítólag meghódított és lerombolt. Aztán kiderült, hogy senki nem rombolta le ezeket a városokat, semmilyen, hódító háborút alátámasztó bizonyíték nem került el?: áradások és aszályok tették lehetetlenné nagy számú népesség fennmaradását a területen, s Mohenjo Daro, Harappa és a többi település lakói vendégszeret?bb vidékekre vándoroltak. A jelenleg is folyó régészeti kutatások nemcsak hogy kiterjesztették az indusvölgyi civilizáció területét, hanem arra is rámutattak, hogy annak kés?i szakaszai átmenetet jelentettek az Indus és a Gangesz vidékének kultúrái között. A régész-geográfusok megállapították, hogy egy két-háromszáz évig tartó aszály kb. Kr. e. 2300 és 2000 között egy igen széles földsávot elnéptelenített, mely Anatóliától Mezopotámián át Észak-Indiáig húzódott.
Az ilyenfajta bizonyítékok és a védikus szövegb?l levonható következtetések alapján a hinduizmus eredetének új története rajzolódik ki, mely a hinduk öntudatosságát tükrözi, s amely megkísérli a "gyarmatosító-hittérít? árja bevándorlás-elméletet" egy "India, a civilizáció bölcs?je" látomással helyettesíteni. Ez az új elmélet az indusvölgyi civilizációt kés? védikus jelenségnek tekinti, s a (bels?-indiai) védikus kor kezdetét több évezreddel visszatolja. Az egyik ok, ami miatt az indusvölgyi civilizáció "védikusnak" tekinthet?, a várostervezési és építészeti bizonyítékok megléte, ami meglehet?sen fejlett algebrai geometriát feltételez - olyat, amilyenr?l a védikus Sulva-sútrákban olvashatunk. Az elismert matematikatörténész, A. Seidenberg, miután tanulmányozta az egyiptomi piramisok és a mezopotámiai er?dök építésénél alkalmazott geometriát, arra a következtetésre jutott, hogy ezek egy átvett geometriát tükröznek, mégpedig a védikus Sulva-sútrákból átvett geometriát. Ha ez így van, akkor a tudás ("véda"), amelyen Harappa és Mohenjo Daro építészeti szerkezete alapszik, nem lehet kés?bbi, mint a civilizáció maga.(7)
Míg a Rigvédát mindig is India leg?sibb irodalmi dokumentumának tartották, mely a szanszkrit legrégebbi formáját ?rzi, az indiaiak nem ezt, hanem az itihásákat és a puránákat tekintették ?störténetük forrásának. Ezek a m?vek a Védákhoz képest egy kés?bbi nyelvállapotot tükröznek, s végs? változatuk létrejöttének id?pontja is sokkal kés?bbre tehet?, mint a védikus kánon rögzítése. Ugyanakkor azonban részletes ismereteket tartalmaznak olyan régmúlt eseményekr?l és személyiségekr?l, amelyek és akik az indiai történelem részét képezik. Az ókori szerz?k, köztük Hérodotosz, a görög történetírás atyja, nem választották külön a történetet a történelemt?l, s forrásaikat sem kérd?jelezték meg. Ehelyett inkább egymás mellé állították a különféle beszámolókat, anélkül, hogy kritikai szempontból felülbírálták vagy megsz?rték volna ?ket. Az itihásákat és a puránákat tehát nem olvashatjuk úgy, mintha az indiai történelemr?l szóló modern tankönyvek megfelel?i lennének. Inkább történetfüzérek ezek, amelyekben az információ az interpretációval, a tény a kitalálttal keveredik. Az indiaiak azonban mindig is komolyan vették a bennük található családfákat, s feltételezhet?, hogy a puránikus dinasztia-listák, az upanisadokban szerepl? parampará-névsorokhoz hasonlóan, valódi uralkodók neveit közlik, a tényleges sorrendben. E feltevések alapján kísérletképpen a Kr. e. 4500 körüli id?kre tehetjük az indiai történelem kezdetét.
India ?störténetének felülvizsgálatában kulcsmozzanat volt Mehrgahr, a Hindukush vidék településének nemrégiben történt felfedezése, amely körülbelül Kr. e. 7000-t?l több ezer éven át folyamatosan lakott volt. Ez a felfedezés több ezer évvel az elég jól datálható indusvölgyi civilizáció el?ttre tolta ki az indiai történelem kezdeteit.(8)
Új kronológiák A jelenleg ismert régészeti leletek alapján James G. Schaffer amerikai antropológus a korai indiai civilizáció esetében a következ? kronológiát állapította meg: 1. A korai élelemtermelés id?szaka (kb. Kr. e. 6500-5000): nincs fazekasság. 2. A területi szervez?dés id?szaka (Kr. e. 5000-2600): egymástól jól elkülöníthet? régiónkénti stílusok (agyageszközök, egyéb tárgyak). 3. Az integráció id?szaka (Kr. e. 2600-1900): kulturális egységesség; kialakulnak a városi központok (Mohenjo Daro, Harappa). 4. A helyhez köt?dés id?szaka (Kr. e. 1900-1300): az integráció korának mintái a regionális kerámiastílusokkal keverednek.
S. P. Gupta indiai régész az alábbi kulturális id?sort javasolta: 1. Prekeramikus neolitikum (Kr. e. 8000-6000) 2. Keramikus neolitikum (6000-5000) 3. K?rézkor (Kr.e. 5000-3000) 4. Korai bronzkor (Kr.e. 3000-1900) 5. Kés? bronzkor (Kr.e. 1900-1200) 6. Korai vaskor (Kr.e. 1200-800) 7. Kés? vaskultúrák
E szakemberek szerint nincs törés a Kr. e. 8000 utáni kulturális fejl?désben, és nincs számottev? változásra utaló jel sem, amint az egy küls? betörés esetén elvárható lenne.
Az ?si India sokkal részletesebb "új id?rendje", melyben a Védákban és a puránákban említett királyok és néptörzsek nevei is szerepelnek, Rajaram(9) szerint a következ?képpen fest:
- Kr. e. 4500: Mandhatri gy?zelme a Drohyuk felett, amire a puránákban történik utalás. - Kr. e. 4000: Rigvéda (kivéve az 1. és a 10. könyvet). - Kr. e. 3700: a tíz király csatája (amire a Rigvéda hivatkozik). A puránikus dinasztia-listák kezdete: Agastya, a védikus vallás hírnöke a dravida országokban. Öccse, Vasistha, védikus m?vek szerz?je. Ráma és a Rámáyana. - Kr. e. 3600: Yajur-, Sáma-, Atharvavéda: a védikus kánon elnyeri végs? formáját. - Kr. e. 3100: Krisna és Vyása kora. A Mahábhárata háborúja. A korai Mahábhárata. - Kr. e. 3000: Satapatha-bráhmana, Sulva-sútrák, Yájnyavalkya-sútra, Pániní, az Astadhyayí szerz?je, Yáska, a Nirukta szerz?je. - Kr. e. 2900: az ?si egyiptomi civilizáció kialakulása, Mezopotámia és az Indus-Sarasvatí vidékének kultúrája. - Kr. e. 2200: a hatalmas aszály kezdete: Harappa hanyatlása. - Kr. e. 2000: a védikus kor vége. - Kr. e. 1900: a Sarasvatí teljesen kiszárad: Harappa vége.
A Rigvédában, a Satapatha-bráhmanában és más szövegekben találunk olyan, napfogyatkozásokra és az évszakok kezdetének csillagászati jeleire való utalásokat, melyek alapján kiszámítható e m?vek létrejöttének id?pontja. A szakemberek biztosítanak róla, hogy e dátumok meghamisítása a számítógépek kora el?tt nem lett volna lehetséges.
Régi kontra új - vagy természettudósok kontra filológusok? Jelenleg India ?si történelmének két, mer?ben különböz? változatával állunk szemben, két gyökeresen eltér? id?renddel, melyeket mindkét oldalról temérdek vita kísér. Azok, akik az árja bevándorlás-elméletet és az ehhez kapcsolódó kronológiát védik, azzal vádolják az "új kronológia" képvisel?it, hogy amit m?velnek, nem más, mint hindu sovinizmus. Az utóbbiak azzal gyanúsítják az el?bbieket, hogy "gyarmatosító-hittérít?" el?ítéleteket dédelgetnek, s megtagadják az ?shonos indiaiaktól az eredetiséget. A vita új elemmel színesedett: a tudományos vizsgálódással. Míg a régebbi elmélet kizárólag filológiai érveken alapult, az új elmélet csillagászati, geológiai, matematikai és régészeti bizonyítékokat egyaránt tartalmaz. Egészében véve úgy t?nik, az utóbbi biztosabb alapokon nyugszik. Nem csak azért, mert a filológiai érvek kezdett?l fogva merész feltételezéseken és találgatásokon alapultak, hanem azért is, mert a különböz? kultúrák, legyen szó akár ?si, akár modern civilizációkról, nem csak irodalomból állnak. Ezen kívül a pusztán filológiailag felkészült tudósok - nevezetesen a grammatikusok - nem képesek értelmezni az általuk tanulmányozott szövegek szaknyelvét és a bennük foglalt természettudományos információt.
Vegyük például a mai természettudományos irodalmat. Hemzseg a görög és latin szakkifejezésekt?l, a görög és héber bet?kb?l álló képletekt?l. Ha a klasszikus nyelveket tudó bölcsészeknek ilyen m?veket kellene olvasniuk, lehet, hogy képesek lennének megalkotni a szakkifejezések többé-kevésbé elfogadható mai angol fordítását, de aligha értenék meg a nagy részét annak, amit olvastak, és egészen biztosan nem tudnák kisz?rni azt az információt, amit e m?vek szerz?i az adott szakterületen jártas olvasóknak kívántak átadni. A helyzet nem igazán különbözik az ?si indiai szövegek vonatkozásában sem. Az, hogy egyes kiváló tudósok (például Geldner, aki Rigvéda-fordításában, melyet messze a legjobbnak tekintenek, a szöveg számos részér?l kijelenti, hogy "homályosabb, mint a leghomályosabb jóslat", vagy Gonda, aki a Rigvédát alapvet?en lefordíthatatlannak tekinti) beismerik, hogy számos szöveget képtelenek megérteni - s a legtöbbjük nem is hajlandó túllépni e szövegek nyelvtani vagy etimológiai elemzésén -, mélyebb problémát jelez. A régiek nem csak költ?k és irodalmárok voltak. Nekik is megvolt a maguk tudománya és technikai tudása, megvoltak a maguk titkai és meggy?z?dései, melyek egyáltalán nem olyan magától értet?d?ek azok számára, akik nem ismerik a világukat. Tapasztalható némi el?relépés a kés?bbi orvosi és csillagászati irodalom megfejtése terén, valamint az építészeti és m?vészeti tárgyú anyagok olvasásában. A legrégebbi védikus irodalom technikai jelleg? információtartalma azonban mindmáig rejtély el?ttünk.
Kód lenne a Rigvéda? Subhash Kak informatikus-indológus úgy véli, sikerült megfejtenie a "védikus kódot", ami lehet?vé teszi számára, hogy a Rigvéda szerkezetéb?l, illetve szavaiból és mondataiból kinyerje azt a tetemes csillagászati információt, amit a m? szerz?i feltehet?leg belerejtettek.(10) Egy efféle kódolt természettudományos tudás meglétének feltételezése érthet?vé tenné, hogy a régiek miért ragaszkodtak ennyire a szöveg minden egyes bet?jének meg?rzéséhez, pontosan abban a sorrendben, ahogy az eredeti szerz? leírta ?ket. Az ember sokkal több szabadságot engedhet meg magának mondjuk egy történet vagy akár egy vers esetében is: megváltoztathat egyes szavakat, felcserélheti a sorokat, magyarázattal egészítheti ki, vagy ha szükséges, akár le is rövidítheti a szöveget, anélkül, hogy a szerz? eredeti szándéka és mondanivalója csorbát szenvedne. Ezzel szemben azonban egy tudományos képletet pontosan ugyanúgy kell megjegyeznünk és visszaadnunk, ahogy azt a tudósok leírták, különben egyáltalán nem lesz értelme. A tudományos világnak módjában áll, hogy fizikai egységek vagy folyamatok jelölésére bizonyos bet?ket önkényesen kiválasszon, de ha egyszer jóváhagyta használatukat, az eredményes és értelmes kommunikáció érdekében mindenkinek alá kell vetnie magát a konvenciónak.
Még az ?si indiai irodalom laikus olvasójának is felt?nik, hogy a régiek mekkora energiát fordítottak arra, hogy összekapcsolják a makrokozmoszt a mikrokozmosszal, a csillagászati folyamatokat a fiziológiai folyamatokkal, hogy összefüggést teremtsenek a lények különböz? kategóriái között, s hogy rendszerezzék, osztályozzák a világegyetemet. A védikus áldozatokat - melyek a védikus kultúra központi tevékenységét képezték - pontosan megépített, mértanilag megszerkesztett oltárokon ajánlották fel, és csillagászatilag pontosan meghatározott id?ben mutatták be. Hihet?en hangzik, hogy összefüggés lehet az egyes oltárok esetében el?írt téglák száma és a csillagok között megfigyelt távolság között, amelyeknek a mozgása határozta meg a felajánlás elvégzésének id?pontját. Ezzel kapcsolatban Subhash Kak számos leny?göz? részletet tár elénk a védikus oltár csillagászati vonatkozásairól írott tanulmánykötetében. Véleménye szerint a védikus indiaiak kiterjedt asztronómiai tudással rendelkeztek, amelyet belekódoltak a Rigvéda szövegébe, de ez a kód kés?bb elveszett, s így a védikus hagyomány megszakadt.(11)
India - a (világ-) civilizáció bölcs?je? A Rigvéda korábbra (Kr. e. 4000 környékére való) datálása, illetve azon érv alapján, hogy a védikus csillagászat és mértan régebbi, mint a többi ismert ókori civilizáció hasonló tudományai, néhány tudós, többek közt N. S. Rajaram, George Feuerstein, Subhash Kak és David Frawley azzal a merész feltételezéssel álltak el?, hogy India volt a "civilizáció bölcs?je". A nemrégiben felfedezett korai európai civilizációt (amely több mint ezer évvel korábbi az ókori Sumériánál és Egyiptomnál) azokkal a népekkel hozzák összefüggésbe, amelyek önszántukból vagy küls? körülmények hatására több hullámban kivándoroltak Észak-Indiából. A kés?bbi - éghajlatváltozás vagy hadiesemények okozta - kivándorlások eredményeképp jutottak a hettiták Nyugat-Ázsiába, az irániak Afganisztánba és Iránba, különböz? egyéb népcsoportok pedig Eurázsia más részeire. Egy effajta forgatókönyv a világ ?störténetének teljes újraírását tenné szükségessé - különösen, ha figyelembe vesszük azt a - néhány lelettel is alátámasztott - kijelentést, hogy a védikus indiaiak már id?számításunk el?tt több mint két és félezer évvel kereskedelmi kapcsolatban álltak Közép-Amerikával és Kelet-Afrikával. Nem csoda, hogy az "új kronológia" nemcsak tudományos vitát kavar, hanem az érzelmeket is felborzolja. Teljes bizonyításához sokkal több megfellebbezhetetlen bizonyítékra van szükség, és el?fordulhat, hogy sok kijelentést vissza kell majd vonni. Kétségtelen azonban, hogy a "régi kronológia" megrendült, s hogy sok meglepetés várja még nemcsak az ókori India, hanem az ókori világ tanulmányozóit is.
A voltaképpeni kérdések Az ókori India történelmének felülvizsgálata választ ad több különálló, de egymással összefügg? kérdésre, melyeket gyakran összekevernek.
1. A legfontosabb kérdés (legalábbis, ami az érzelmeket illeti) a következ?: hol volt a védikus civilizáció eredeti otthona, azaz hol keletkezett a (Rig-)véda? Az indiaiak válasza erre a kérdésre mindig is az volt, hogy "Indiában", vagy még pontosabban, "a Pandzsábban". Az európai "gyarmatosító-hittérít?" feltételezés ezzel szemben az, hogy "Indián kívül".
2. A következ? kérdés, ami sokszor nem is fogalmazódik meg nyíltan, így hangzik: honnan származik az "árjáknak" nevezett pre-védikus nép? Ez nem annyira a történészek, mint inkább a régész-antropológusok számára érdekes probléma. India faji történelmét sok területr?l érték hatások.
3. Egy ehhez kapcsolódó, de külön kérdés a "civilizáció bölcs?jét" érinti, mely címre több ?si kultúra is igényt tart: Suméria, Egyiptom, India (lehet, hogy Kína is megemlíthet?, amely sokáig az egyetlen civilizált országnak tekintette magát). Attól függ?en, hogy milyen választ kapunk, a népesség/civilizáció elterjedésének f? iránya vagy nyugat-keleti, vagy kelet-nyugati. A híres lux ex oriente kifejezést gyakran használták az ?si világ kultúrájának terjedésével kapcsolatban. India olyan messze van, amennyire a "Kelet" csak lehet.
4. Meglehet?sen furcsa, hogy az "árja bevándorlás-elmélet" szószólói, akiknek sem régészeti, sem irodalmi dokumentumok nem állnak rendelkezésükre feltevésük igazolásához, részletes bizonyítékokat követelnek a bevándorlást tagadóktól, ugyanakkor nem hajlandók helyt adni a rendelkezésre álló bizonyítékoknak. Ugyanígy arra is feljogosítva érzik magukat, hogy "mitológiának" nyilvánítsanak mindent, amit a források (a Rigvéda, a puránák) állítanak, ha az nem vág egybe a védikus Indiáról el?zetesen kialakított nézeteikkel.
Néhány következtetés Ha nekem kellene megítélnem, mennyire nyomósak azok az érvek, amelyek az ókori India történelmének felülvizsgálata mellett szólnak, mégpedig abba az irányba, hogy esetleg India volt a "civilizáció bölcs?je", az els? helyre Seidenbergnek a Sulva-sútra geometriájára vonatkozó felfedezéseit sorolnám (mely geometriát az indusvölgyi civilizáció használt, a babiloni és az egyiptomi pedig átvett). A következ? a védikus és poszt-védikus szövegek csillagászati adatainak régészeti-csillagászati meghatározása lenne. A harmadik helyre a Sarasvatí kiszáradásának id?pontját meghatározó m?holdfelvételt, valamint az Anatóliától Mezopotámián át Észak-Indiáig húzódó övezet több évszázadig tartó aszályának régészeti-geográfiai bizonyítékát tenném. A geológiai kutatás jelent?s tektonikai változásokat tárt fel Pandzsábban és a Himalája el?hegységeinél. Egy ponton az egyik szakasz az elmúlt kétezer évben mintegy hatvan métert emelkedett.
A "Vasistha fejének" nevezett bronzfejre Delhi közelében bukkantak, amit radiokarbon meghatározással Kr. e. 3700 körülre datáltak - Hicks és Anderson szerint ekkortájt zajlott le a tíz király csatája (a Rigvéda megemlíti, hogy Vasistha Sudása király tanácsadója volt). Az indusvölgyi civilizáció "védikus" volta mellett szól továbbá az is, hogy számos lel?helyen találtak (védikus) oltárokat. Az is meglehet?sen fontos, hogy az ?si indiai irodalomban - a Védákban, a bráhmanákban, az eposzokban és a puránákban - sehol nem szerepel semmilyen, Indián kívülr?l jöv? bevándorlásra utaló emlék. Ha elfogadjuk, hogy a védikus samhiták szertartáskönyvek és nem történelmi feljegyzések voltak, India ?störténetének felülvizsgálatában inkább az itihásák és a puránák tanulmányozása hozhat el?relépést, nem pedig a Rigvéda elemzése (ahogy Izrael ?störténetét sem lehetne rekonstruálni pusztán a zsoltárok alapján, mell?zve a Genezist és a Királyokat, vagy az európai történelmet sem, a legkorábbi Rituale Romanum alapján).
Zárszó A mai hinduizmus nem egyszer?en a Védák vallásából és kultúrájából, hanem számos különálló elem szintézise révén alakult ki. Kétségtelenül létezik azonban egyfajta védikus alap, ami egyértelm?en megjelenik a hindu társadalom kasztokra tagolódásában, a rítusokban, amelyekben még manapság is majdnem minden hindu részesül (ezek közül a legfontosabbak az avatás, a házasság és a halotti szertartás), a rituális tisztaságról és tisztátalanságról alkotott hagyományos elképzelésben és a Védával szemben mindmáig fennmaradt tiszteletben. A hindu vallásnak és vallási gyakorlatnak számos olyan területe van, amelyhez a Véda egyáltalán nem, vagy csak kevés támpontot nyújt: templomépítés, szoborimádat, zarándoklatok, a Védákban nem említett istenekhez és istenn?khöz szóló imák, az olyan tanok, mint a lélekvándorlás, a számtalan mennyet és poklot megjelenít? világábrázolások, és még sok minden, ami nem-védikus bennszülött kultúrákból való átvételnek t?nik. Történelmi fejl?dés ment végbe, ami számos bölcseleti iskola, felekezet és közösség kialakulásához vezetett, melyek mindegyikének megvan a maga szentírása, világértelmezése, szokásrendszere, hite.
Védikus eredetét kivéve, a hinduizmus sohasem volt egységes, sem irányítását, sem hittételeit, sem gyakorlatát tekintve. Nincs általánosan elfogadott tekintélye, nincs kizárólagos központja és nincs közös történelme. Az egyetlen alapítóra és egyetlen szentírásra épül? vallások történelmét?l eltér?en, a hinduizmus párhuzamos történelmek és tradíciók csokra, melyek kezdett?l fogva meglehet?sen lazán határozták meg magukat, számos szakadást és egyesülést megértek, és ma sem érzik szükségét annak, hogy egy adott történelmi felfogáshoz igazodva találják meg azonosságukat. Mindamellett, hogy bizonyos kifejezéseit tekintve hihetetlenül konzervatív, a hinduizmus igen nyitott arra, hogy karizmatikus személyiségek hatására változzon és fejl?djön. A hinduk egészen a korai id?kt?l nagy interpretációs mozgástérrel rendelkeztek, s ennek megfelel?en sokféleképpen magyarázták hagyományuk szentírásait. Mivel mindig magától értet?d? módon látták Isten megnyilvánulását azokban a személyiségekben, akik nagy hatást tettek rájuk, a hinduizmuson belül számos párhuzamos hagyomány alakult ki. Ez lehetetlenné teszi, hogy a hinduizmus fejl?dését egyetlen vonal mentén végbemen? folyamatként értelmezhessük. Történelmének bemutatása több meghatározó hindu hagyomány leírása lesz, amelyek önálló fejl?dési vonalat követtek, s ezek a vonalak csak nagyon ritkán kerültek összeütközésbe vagy olvadtak össze új ágakká a még mindig viruló és növekv? banyanfán, amihez a hinduizmust gyakran hasonlítják. ____________________________ (1) Ez a tanulmány egy a University of London Afikai és keleti tanulmányok iskoláján (SOAS) 1998. január 21-én elhangzott el?adás némileg átdolgozott változata. (2) Dubois, Abbé: Hindu Manners, Customs and Ceremonies. Englist translation by Henry K. Beauchamp, Oxford, Clarendon Press, 1906 (harmadik, reprint kiadás: 1959). (3) Ibid., p. 101. (4) El?szó M. Monier-Williams Szanszkrit-Angol szótárának új kiadásához. Oxford, Clarendon Press, 1899 (reprint: 1964), p. ix. (5) Müller, Georgina: The Life and Letters of Right Honorable Friedrich Max Müller. 2 vols., London, Longman, 1902. Vol. I, p. 346. (6) Feuerstein, G., Kak, S., Frawley, D.: In Search of the Cradle of Civilisation. Wheaton, Wuest Books, III., 1996. (7) Ld. A. Seidenberg. (8) Ld. Philip von Zabern (szerk.). (9) Ld. N. S. Rajaram. (10) Ld. az S. Kak neve alatt található címszavakat. (11) S. Kak tanulmányának "The Astronomy of the Verdic Altars" c. tanulmányának lényege a szerzo The Astronomical Code of the Rigveda c. könyvében található.
Felhasznált irodalom: Feuerstein, Georg, Kak, Subhash and Frawley, David: In Search of the Cradle of Civiliztaion. Quest Books, Wheaton, 1995. Frawley, David: The Myth of the Aryan Invasion of India. New Delhi, Voice of India, 1994. Frawley, David: Gods, Sages and Kings: Vedic Secrets of Ancient Civilization. Passage Press, Salt Lake City, Utah, 1991. Hinduism Today. November, 1991 (International Edition): "Invasion or Indigenious?" p. 13. HIND.TXT;1. (Internet) communication of 9, April 1996: "A History of India and Hindu Dharma" (Hinduism Today). Kak, Subhash: The Astronomical Code of the Rigvéda. New Delhi, Aditya Prakashan, 1994. Kak, Subhash: "Archeoastronomy and Literature" In: Current Science. Vol. 73, No. 7 (October 10, 1997): Historical Notes, pp. 624-7. Müller, Georgina: The Life and Letters of Right Honorable Friedrich Max Müller. 2 vols., London, Longman, 1902. Rajaram, Navaratha S.: "The Puzzle of Origins: New Researches in History of Mathematics and Ancient Ecology" In: MANTHAN, Oct. 1994-March 1995, pp. 105-171. Rajaram, N. S. and Frawley, David: Vedic Aryans and the Origins of Civilization. New Delhi, Voice of India, 1997. Seidenberg, A.: "The Geometry of the Vedic Rituals" In: Agni: The Vedic Ritual of the Fire Altar.Vol. II, ed. By Frits Staal, Berkeley, Asian Humanities Press, 1983, pp. 95-126. Seidenberg, A.: "The Origin of Mathematics" In: Archive for History of Exact Sciences. Vol. 19, No. 4 (1978). Pp. 301-42.
Azt hittem, hogy a XXI. században már nem fogok vegytiszta marxista szöveget olvasni, aztán tessék, itt van! Ötvenöt évvel ezelőtt elég lett volna néhány kitételt és az idézet forrását kicserélned, máris bevezetője lehetett volna az a szöveg a: Miért van szüksége a burzsoá történelemtudománynak a nyelvcsaládokra c. marxista-leninista kiadványnak.
Teszek is egy kisérletet és kicserélem a kifejezésket. Tehát akkor:
Miért van szüksége a burzsoá történelemtudománynak a nyelvcsaládokra
A nyelvek között mutatkozó különbségek és rokonságszerű kapcsolatok feltérképezése az emberiség fontos (gazdasági, osztály stb.) érdekei közé tartozik.
A rendszerezés egyik primitív, ezért nem túl szerencsés eszköze a nyelvcsaládok kijelölése. A megismerési folyamat kezdetén, a XVIII. – XIX. században ugyanis szükségszerűen egyszerű szempontok és nagyvonalú rendszerek alapján történt a nyelvek besorolása. Ilyen egyszerű modell a hangtörvényekre alapozott burzsoá történetfilozófiai nyelvcsalád-koncepció is, amely sohasem volt alkalmas és máig sem vált alkalmassá a magyar nyelvtörténet korai szakaszainak feltárására. Bár már régen időszerűvé vált a korszerűbb nyelvészeti módszerek kidolgozása és alkalmazása, a burzsoá konzervatív finnugrista nyelvészet apparátusa ezt következetesen megakadályozza, gátjává válván a magyar nyelvtörténeti kutatásoknak.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért éppen Magyarországon ennyire polgári-konzervatív a nyelvtudomány, könnyű lenne a hazai viszonyok általános fejletlenségére, az osztályelőitéletek mentén a nyugatot követő polgári jellegére hivatkozni. De nem csak erről van szó. A finnugrizmus esetében a tudományos tisztánlátást elsősorban azok a tudományon kívüli osztályszempontok akadályozzák, amelyek már a születésekor is meghatározták e tudományterület elveit és gyakorlatát.
Hegedűs József (2003/19) egész fejezetet szentelt „A nyelvek harcá”-nak, könyvében bemutatva, hogy a nyelvhasonlítás igénye összefügg a nemzeti öntudat kialakulásával, sőt az idegengyűlölettel, vagy az idegenektől való viszolygással is. Az újkorba lépő ember, sőt minden nemzet tudósa azért versengett, hogy saját nyelvét (többször más nyelvek rovására) a nyelvi hierarchia csúcsára vagy annak közelébe helyezze. Ez volt az ún. „nyelvek harca”, amelyet már Bovillus is regisztrált 1533-ban: „Semmi kétség, hogy ily módon a népek között mindenütt elindul a nyelvük elsőbbsége körüli versengés.” Keresték önmagukat, önazonosságukat azáltal, hogy – másokkal szemben – kitüntető, megkülönböztető jegyeket véltek felfedezni önmagukban, de mindenekelőtt a nyelvükben. Ez az önazonosítás – írja Hegedűs József – a nyelvhasonlítás kezdeteinek szerves velejárója.
A burzsoá, történelemtudomány tudósai, e verseny természetes folyományaként, igyekeztek a népeket és nyelveiket az osztályszempontok által meghatározott rokonság szerint csoportosítani, hogy a „mi” nyelveinket el lehessen határolni az „ő” nyelveiktől. Az effajta elhatárolások egyúttal lehetőséget adtak a népek szerepének tudományos köntösben előadott újraértékelésére, végső soron az imperialista törekvések ideológiai alátámasztására is. Nincs okunk azt hinni, hogy a finnugrista nyelvtudomány mentes lenne a hasonló osztályharcos törekvésektől.
Amikor a finnugrizmus kialakulásának történetét szemléljük, jelentősége van annak, hogy első képviselői között idegenek, sőt kifejezetten magyargyűlölők is voltak (pl. Schlözer, Budenz), s hogy csillaga az 1948/49-es szabadságharcunk vérbefojtását követően emelkedett a meg nem érdemelt magasságokba. Trónra emelésekor ugyanúgy érvényesültek a tudományon kívüli szempontok, mint más nyelvek rokonítása esetében. A finnugrizmus megszületésekor azonban ezek a tudományon kívüli tényezők nem a kizsákmányolt nemzet álláspontját, hanem a hatalmat kézben tartó megszállók nemzetellenes értékítéletét fejezték ki.
Ennek az idegen értékítéletnek a primitívségére jellemző néhány, az Allgemeine Nördische Geschichté-ben megjelent, Schlözertől származó megalázó megjegyzés néhány európai népről, köztük a magyarokról:
"Még három nép van egyébként, amelyek részben északon élnek ugyan, de önálló államot nem alkotnak és nincs saját történelmük. ... Ezek a finnek, a románok és a magyarok. ... Ezek a részben ősi, népes, nagy nemzetek (néhány magyart kivéve) nem játszottak soha szerepet a népek színpadán. … Néhány magyar kivételével az utóbbi időkben, ők sem hódításra termett nép, hanem mindig a szomszédaik martalékai voltak, következésképpen saját történelmük nincsen." (idézi: Marácz/2004)
Ez a schlözeri álláspont ugyanis csak akkor igaz, ha minden cáfolatra alkalmas tényt (köztük elsősorban a hun hagyományt), figyelmen kívül hagy és letagad és a kizsákmányoló-hódító reakciós szemlélet mentén mellőzi a tömegek szerepét és felnagyítja a hősök tevékenységét. A burzsoá finnugrizmusnak máig ez a jól felismerhető stratégiája.
Ennek a szerencsétlen alapvetésnek (és az ország szinte folyamatos megszállásának a kizsákmányolt nép folytonos elnyomásának) köszönhető, hogy a magyar „nyelvtudomány” elvei között ma is találunk nyilvánvalóan tudománytalanokat. Ilyennek tekinthetjük azt a Róna-Tas András által megfogalmazott korlátot, miszerint a magyar őstörténet kutatása csak bizonyos (általa túlságosan szűkre szabott) földrajzi kereteken belül lehetséges.
Ugyanezt fejezi ki a Bárczi-féle polgári burzsoá nyelvtörténeti korszakolás is, amely annak ellenére rögzíti az őshaza helyét, a vándorlás útvonalát és időpontját, hogy az a társtudományok, pl. a régészet álláspontjával nem egyeztethető.
Ugyanez a magyarellenes imperialista szellem tekinti eleve tudománytalannak a „távoli” nyelvek és a magyar összehasonlítását célzó törekvéseket; értékeli „a sohasem létezett dicső múlt kulisszáinak összetákolása”-ként az általuk megszabott körön túlnyúló kutatásokat; utasítja partvonalon kívülre a székely rovásírást meg a rovásbetűkkel írt nyelvemlékeket s azonosítja a (finnugor népek felé mutató) nyelvrokonságot a rokonsággal. Kétségtelen, hogy a polgári burzsoá történészeket önös osztályérdekeik megakadályozzák a történelmi folyamat körvonalainak feltárásában és arra késztetik őket, hogy eltorzítsák a múltat.
ui: A néhány szó, és egy-két mondat eredményeként, mely cserére, vagy betűzésre került a szöveg minden szempontból megfelel a Marxista filozófia alapjai c. 1969-es kiadvány XIX., A mai burzsoá filozófia és szociológia fő irányzatai c. fejezetének 3., A mai burzsoá történetfilozófia c. alfejezetében a marxista-leninista történetfilozófia a polgári történetfilozófiát bíráló szemlélete kapcsán tárgyaltaknak.
A nyelvek között mutatkozó különbségek és rokonságszerű kapcsolatok feltérképezése az emberiség fontos (gazdasági, politikai stb.) érdekei közé tartozik.
A rendszerezés egyik primitív, ezért nem túl szerencsés eszköze a nyelvcsaládok kijelölése. A megismerési folyamat kezdetén ugyanis szükségszerűen egyszerű szempontok és nagyvonalú rendszerek alapján történik a nyelvek besorolása. Ilyen egyszerű modell a hangtörvényekre alapozott finnugrista nyelvcsalád-koncepció is, amely sohasem volt alkalmas és máig sem vált alkalmassá a magyar nyelvtörténet korai szakaszainak feltárására. Bár már régen időszerűvé vált a korszerűbb nyelvészeti módszerek kidolgozása és alkalmazása, a konzervatív finnugrista nyelvészet apparátusa ezt következetesen megakadályozza, gátjává válván a magyar nyelvtörténeti kutatásoknak.
Ha arra a kérdésre keressük a választ, hogy miért éppen Magyarországon ennyire konzervatív a nyelvtudomány, könnyű lenne a hazai viszonyok általános fejletlenségére, követő jellegére hivatkozni. De nem csak erről van szó. A finnugrizmus esetében a tudományos tisztánlátást elsősorban azok a tudományon kívüli szempontok akadályozzák, amelyek már a születésekor is meghatározták e tudományterület elveit és gyakorlatát.
Hegedűs József (2003/19) egész fejezetet szentelt „A nyelvek harcá”-nak, könyvében bemutatva, hogy a nyelvhasonlítás igénye összefügg a nemzeti öntudat kialakulásával, sőt az idegengyűlölettel, vagy az idegenektől való viszolygással is. Az újkorba lépő ember, sőt minden nemzet tudósa azért versengett, hogy saját nyelvét (többször más nyelvek rovására) a nyelvi hierarchia csúcsára vagy annak közelébe helyezze. Ez volt az ún. „nyelvek harca”, amelyet már Bovillus is regisztrált 1533-ban: „Semmi kétség, hogy ily módon a népek között mindenütt elindul a nyelvük elsőbbsége körüli versengés.” Keresték önmagukat, önazonosságukat azáltal, hogy – másokkal szemben – kitüntető, megkülönböztető jegyeket véltek felfedezni önmagukban, de mindenekelőtt a nyelvükben. Ez az önazonosítás – írja Hegedűs József – a nyelvhasonlítás kezdeteinek szerves velejárója.
A tudósok, e verseny természetes folyományaként, igyekeztek a népeket és nyelveiket rokonság szerint csoportosítani, hogy a „mi” nyelveinket el lehessen határolni az „ő” nyelveiktől. Az effajta elhatárolások egyúttal lehetőséget adtak a népek szerepének tudományos köntösben előadott újraértékelésére, végső soron az imperialista törekvések ideológiai alátámasztására is. Nincs okunk azt hinni, hogy a finnugrista nyelvtudomány mentes lenne a hasonló törekvésektől.
Amikor a finnugrizmus kialakulásának történetét szemléljük, jelentősége van annak, hogy első képviselői között idegenek, sőt kifejezetten magyargyűlölők is voltak (pl. Schlözer, Budenz), s hogy csillaga az 1948/49-es szabadságharcunk vérbefojtását követően emelkedett a meg nem érdemelt magasságokba. Trónra emelésekor ugyanúgy érvényesültek a tudományon kívüli szempontok, mint más nyelvek rokonítása esetében. A finnugrizmus megszületésekor azonban ezek a tudományon kívüli tényezők nem a nemzet álláspontját, hanem a hatalmat kézben tartó megszállók nemzetellenes értékítéletét fejezték ki.
Ennek az idegen értékítéletnek a primitívségére jellemző néhány, az Allgemeine Nördische Geschichté-ben megjelent, Schlözertől származó megalázó megjegyzés néhány európai népről, köztük a magyarokról:
"Még három nép van egyébként, amelyek részben északon élnek ugyan, de önálló államot nem alkotnak és nincs saját történelmük. ... Ezek a finnek, a románok és a magyarok. ... Ezek a részben ősi, népes, nagy nemzetek (néhány magyart kivéve) nem játszottak soha szerepet a népek színpadán. … Néhány magyar kivételével az utóbbi időkben, ők sem hódításra termett nép, hanem mindig a szomszédaik martalékai voltak, következésképpen saját történelmük nincsen." (idézi: Marácz/2004)
Ez a schlözeri álláspont ugyanis csak akkor igaz, ha minden cáfolatra alkalmas tényt (köztük elsősorban a hun hagyományt), figyelmen kívül hagy és letagad. S a finnugrizmusnak máig ez a jól felismerhető stratégiája.
Ennek a szerencsétlen alapvetésnek (és az ország szinte folyamatos megszállásának) köszönhető, hogy a magyar „nyelvtudomány” elvei között ma is találunk nyilvánvalóan tudománytalanokat. Ilyennek tekinthetjük azt a Róna-Tas András által megfogalmazott korlátot, miszerint a magyar őstörténet kutatása csak bizonyos (általa túlságosan szűkre szabott) földrajzi kereteken belül lehetséges.
Ugyanezt fejezi ki a Bárczi-féle nyelvtörténeti korszakolás is, amely annak ellenére rögzíti az őshaza helyét, a vándorlás útvonalát és időpontját, hogy az a társtudományok, pl. a régészet álláspontjával nem egyeztethető.
Ugyanez a magyarellenes imperialista szellem tekinti eleve tudománytalannak a „távoli” nyelvek és a magyar összehasonlítását célzó törekvéseket; értékeli „a sohasem létezett dicső múlt kulisszáinak összetákolása”-ként az általuk megszabott körön túlnyúló kutatásokat; utasítja partvonalon kívülre a székely rovásírást meg a rovásbetűkkel írt nyelvemlékeket s azonosítja a (finnugor népek felé mutató) nyelvrokonságot a rokonsággal.
Így igaz: Alinei mindazokat a már régóta meglévő vizsgálatokat alkalmazza, illetve azok eredményeit veti össze -- na jó , PALLOTTINO kombinatorikus kutatása jelenti az újat benne, ( DE NEM A MAGYARRA ALKALMAZTA !!!!!)
Nagyon úgy látszik, hogy a mai magyar "pozíciós" tudósaink jórésze KÜLFÖLDRE KICSIT NYIT --- HAZAFELÉ MÉG MINDIG NYAL és BEKEMÉNYÍT......
Így állunk ma, 2005-ben........ Szerintem.....
Akkor, amikor már nyugaton egyértelmű --hogy a VILLANOVAIAK és közvetlen elődeik , az ősvillanovaiak egyik legjellegzetesebb tuljadonsága, a HALOTTÉGETÉS Közép-EURÓPÁBÓL származik, az un. URNA-mezőkről, melyek közül a legrégebbiek a magyar URNA-mezők.
Vajon akár a fórumokon hányszor hangzott el ennek kapcsán HUGH HENCKEN neve ?? Írd és mondd: 17 esetben fordul elő csupán a Google-ban.
Szóval meglehetős SUMÁKOLÁS folyik a magyar berkekben, az egy biztos......
Az őrségi Bajánsenyénél átlépve a szlovén határt, a Sal nevű második (immár szlovéniai) faluban 10-20%-kal olcsóbban lehet tankolni és forinttal is lehet fizetni. Érdemesebb azonban magyar bankban váltani a tolárt, mert így jobb a pénzügyi eredmény.
Sal magyar falu, de ma már nem mindenki beszél magyarul. Amint azt sem tudja mindenki, hogy a falu neve egyezik az etruszk sal "szállás" szóval. Ezt az etruszk szót Mario Alinei olasz nyelvészprofesszor (aki magát etruszk származásúnak tartja) éppen a magyar szállás szóval azonosítja.
