Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
Örvendetes tényről számol be Domokos Péter (1998/10), amikor azt írja, hogy „érkeznek az egyetemre hallgatóink – olykor … eleve fenntartásokkal az úgynevezett „hivatalos” tanítással szemben. Gyanítható az iskolai, családi háttér.” Örvendetes ez a híradása, mert arról tanúskodik, hogy a családok és az iskolák – a könyvkiadás állami monopóliumának megszűntével – egyre inkább be tudják tölteni a szerepüket. A civil társadalom nagykorúságának, a nemzet erejének jele ez a jelenség, amely riadalmat keltett a finnugrista „tudomány” berkeiben.
Domokos Péter nem örül ennek, de ez természetes. Ő azok közé tartozik, akiken éppen átlép a történelem.
Finnugor nyelvrokonságunk ténye – állapítja meg Hegedűs József (2003/11) – hazánkban nem eléggé közismert és elismert. Bizonyos értelmiségi körökben nem tekinthető általánosan közkedveltnek. Szó sincs itt a nyelvrokonok lekicsinyléséről, kiváltképpen nem a finnekkel szemben. Ellenben gyakran hallani ilyen megjegyzéseket: "... mi közünk nekünk a vogul medveénekekhez, mikor a 'medve' szavunk nem is ugor, hanem szláv eredetű?" Alkalmam volt olyan nyilvános nyelvészeti konferencián részt venni, ahol az előadóterem érdeklődő értelmiségiekkel volt zsúfolt. Óriási többségük (amennyire értékelni lehetett) még távolról sem rokonszenvezett a finnugor nyelvészettel. Nem is olyan régen több hasonló meglepő élményben volt még részem, de taglalásuktól most eltekintek. Az viszont elgondolkodtató, hogy számos külföldön élő magyar gondolkodása egészen más pályákon mozog, mint amit objektívnek tarthatnánk. E negatív jelenségeket kényelmesebb „a kutya ugat, a karaván halad” közmondással elintézni, vagyis semmit nem tenni ellene. Ezt azonban a XXI. század hajnalán a magyar nyelvtudomány nem engedheti meg magának, de főként nem védekezhet azzal, hogy szándékos tudatmérgezés folyik, ami ellen úgysem lehet a szellem, a tudomány fegyverével felvenni a harcot.
Természetesen nem értünk egyet azzal, hogy Hegedűs József bármiféle indoklás nélkül „szándékos kútmérgezés”-nek, vagy „nem objektívnek” tekinti a finnugrista blöfföt elutasítók álláspontját és tevékenységét. Azonban túllépünk e jelzőin, tudomásul véve, hogy egy finnugrista nyelvész 2003-ban csak ekként képes feldolgozni a finnugrizmussal szemben kezdettől és folyamatosan mutatkozó nemzeti (értelmiségi) ellenállás létét.
Úgy járt el, ahogy azt a finnugrista „nyelvtudomány” képviselőinél megszokhattuk. Ezek a derék emberek a hadviselő felek régi szokása szerint módszeresen csepülik a szembenállókat, hátha az útszéli jelzőkkel felfokozott harci szellem elfedi a háború alapvető erkölcstelenségét. Ez a tudományon kívüli eljárás a vitatott kérdéseket feldolgozó konferenciákat és irodalmat „pótolja” a hazai „tudományos” életben. Rédei Károly (1998/50) a következőképpen fogalmazza meg a másként gondolkodókkal szemben táplált ellenérzéseit:
„A tudományos könyvkiadás súlyos anyagi gondokkal küszködik, egyre kevesebb a lehetőség tudományos művek publikálására. Ugyanakkor az egyre szaporodó kiadók ontják a nemzetbutító sajtótermékeket (könyveket, füzeteket), köztük szép számmal áltudományosnak is alig nevezhető nyelveredeztető és őstörténeti fércműveket. A dilettáns nyelvészeti munkák színes skálája arról tanúskodik, hogy alig van olyan ókori vagy jelenkori nyelv, amellyel a magyart ne hoznák rokonsági kapcsolatba, vagy amelyet ne a magyarból származtatnának. Egyik-másik áltudományos könyv és füzet – nyilván üzleti okokból – bebocsátást nyert komoly, tudományos könyveket árusító boltjainkba is. Ha a Magyar Tudományos Akadémia és más tudományos intézmények, körök nem emelnek gátat a tudománytalan fércmunkák áradatával szemben, félő, hogy a széles olvasóközönség körében kialakul egy áltudományos szubkultúra. A délibábkergető őstörténeti és nyelvészkedő gondolatok legtöbbike a magyar értelmiség egy részében – a nem humán képzettségűek körében – hitté, rajongássá vált, és „hitbéli meggyőződésükben” elítélik, nemzetellenesnek tartják a tudományos finnugor iskolát. Ha nem szállunk szembe időben ezekkel a téveszmékkel, bekövetkezhet a magyar őstörténeti ismeretek balkanizálódása.”
Amihez aligha fűzhetünk többet, mint hogy ez a „balkanizálódás” mindenképpen a ”nyelvtudomány” szégyene, s elsősorban az akadémikus tudomány kiadványaiban érhető tetten.
A Magyar Fórum 1997. április 24-i számában Makkay János így nyilatkozik: "Ezerre becsülöm a kollégákat, akik mereven, fenntartás nélkül hisznek a magyar nép hivatalosan elfogadott származásának történetében, a finnugrista elmélet szélsőséges változatában, amely minden mást kizár. Nos, van tizenötmillió magyar. Mondjuk, minden ezerből egy hisz a kizárólagos finnugor származásunkban".
Amihez Rédei Károly azt a megjegyzést fűzi, hogy „a megfogalmazás így egyoldalú és kissé naiv. A tudomány nem hit és népszavazás kérdése.” S ez utóbbiban kétségtelenül egyetértünk vele.
A kérdésnek azonban másik oldala is van. Honnan lehet azt tudni, hogy nem a 15 millió képviseli a tudományt?
Hiszen éppen az a baj a hangtörvényes nyelvészettel, hogy bárhol ásunk le az elméleti konstrukció alapjaihoz, kiderül, hogy homokra építették (bizonyos egyszerű kiinduló feltevéseknek nincs tudományos indoklása). Ilyen a hangváltozások időbeli, vagy szemantikai vonatkozásával kapcsolatos, Götz László által felvetett kérdés, amelyre Rédei Károly nem válaszolt.
A 15 millió így minden tudományos előképzettség nélkül is felismeri a homokot.
A nesztoriánusok és Bizánc kifejezetten ellenséges viszonyban voltak egymással, ezért a korona néhány zománca hasonlíthatott bizánci zománcokra (messziről minden néger fekete alapon), de maga a korona aligha készült Bizáncban. Az áttetsző zománcoknak pl. nincs párja Bizáncban, de a szaszanidának tekintett keleti ezüstök között akad hasonló mintájú. Ezek egyébként a szaszanidák bukása után a sztyeppén is készültek még egy darabig.
Azaz nyugodtan mobdhatod, hogy hun ékszerről van szó, mert Merv ekkortájt, vagy 150 évig a hunoknak adózott, a Hun Birodalom része volt.
Provó: E szerint eleink (mint szabírok) a Heftalita Hun Birodalomból előbb Perzsia északi vidékére telepedtek az alán határokra, Azerbajdzsánba és a Mervi oázisba (itt készült a Szent Korona)
Zoroastro: És a görögkeleti szenteket is az oázisban vésték a koronába?!
Provó: Honnan veszed, hogy ezek a szentek görögkeletiek?
Keletinek keleti volt, de nem görög, hanem szír, perzsa és párthus kapcsolatú nesztoriánus. A mervi oázisban egyébként keresztény püspökség működött.
Pontosítsunk : az a görögkeleti inkább bizánci. A bizánci stílus pedig a mediterránum keleti részén szinte bárhol megtalálható az I. évezredben, tehát ebből a korona elkészítésének helyére,idejére alig lehet következtetni.
vargrafikus válasz | megnéz | könyvjelző 2004.01.10 19:57:28 (3161) Szeretném hinni, mindazt, amit előadtál, - s van is benne sok igaz mondat! - De nem csak a kommunista időszak történész-nemzedéke hazudott, hanem a korábbi, - éppen Hunfalvy (Hundorfer) néven elhíresedett "finnugoristák" kezdték meg a ferdítést! - És őket nem revideálta azóta senki, pedig Sajnovics se volt igazi "történész"! Előzmény: ProfitOrientált Nyugdíjas (3160)
Meg kell jegyeznünk – írja Bárczi Géza – hogy a finnugor alapnyelvben is voltak jövevényszavak, tehát idegenből való kölcsönzések, ami természetes is, hiszen az alapnyelvet beszélő népcsoportok sem éltek elszigetelten, hanem érintkeztek más nyelvű csoportokkal. Valószínűleg az indoeurópai alapnyelv megfelelő szavával van kapcsolatban a magyar víz, vogul wit, finn vete- stb. (vö. pl. ősgörög vudor, ógörög hüdór, szláv vada, angol water stb.), továbbá ilyenek, mint fazék, ház, ág, szer stb. Óiráni eredetűek az alapnyelv szókincséből az arany, a száz, az ár „szúróeszköz”, a hét, az ostor stb.
Bizonyára számos egyéb finnugor alapnyelvi szó lehet még idegen eredetű, olyan nyelvből vagy nyelvekből való kölcsönzés, melyeket ma már nem ismerünk. Mindezek azonban a magyar nyelv szempontjából egyszerűen finnugor (vagy ugor) eredetű szavaknak számítanak, minthogy még a magyar nyelv külön élete előtt honosodtak meg az alapnyelvben, s a magyar nyelv finnugor örökségéhez tartoznak. Olykor azt is nehéz eldönteni, melyik nyelv volt az átadó és melyik az átvevő. Az említett óiráni példák esetében nem lehet kétséges, hogy a finnugor alapnyelv volt a befogadó, viszont például a méz szó esetében, melynek indoeurópai megfelelői általánosak (vö. például szanszkrit madhu, görög methü, szláv medu, német Meet stb.), tárgyi okokból valószínűbb, hogy a szó a finnugorságból indult ki.
Jó lenne tudni, mit értett Bárczi „tárgyi okok” alatt? Arra gondolhatott, hogy egy erdőlakó népnek mégis csak ismernie kellett a méheket és a mézet? E mögött az a ki nem mondott előítélet lenne tetten érhető, hogy a magyarok elei csak erdőlakók, az indoeurópaiak pedig csak civilizáltabbak lehettek. Ezek szerint a bizonyíthatatlan prekoncepciótól függene, hogy egy közös szó eredetileg melyik nyelvcsaládból ment át a másikba?
A finnugor vagy pontosabban az uráli nyelvek ősi indoeurópai egyezéseivel kapcsolatban fölmerült az a gondolat – írja végül Bárczi – hogy uráli-indoeurópai nyelvrokonságról, tehát e nyelvcsaládok közös eredetéről is szó lehet. Ez a kérdés azonban ma még nem dönthető el.
Nyilván azért – tehetjük hozzá – mert az általa elismert hangváltozások nem világítanak le addig a korig, amikor az átvételekre, vagy a szóhasadásra (a népek egymásra, vagy különköltözésére) sor kerülhetett. Amihez aztán ama kellemetlen megjegyzést fűzhetjük, hogy eszerint az Aczél József által feltárt görög-magyar és a Szabédi László által feltárt latin-magyar grammatikai és szókincsbeli egyezések mégsem ítélhetők eleve tudománytalannak.
Aczél ekként „rekonstruálja” a finnugrista nyelvtudomány által íróasztal mellett kreált őstörténeti képet:
„Tudósaink szerint a magyar az ugor népekből vált ki, legtovább megtartotta a kapcsolatot a vogul-osztjákkal s ez a magyarázata, hogy az összes ugor nyelvek közül ezeknél találjuk a legtöbb hasonlatosságot nyelvünkkel.
A végleges kiválás után - négy-ötszáz szó birtokában - valamely török néppel jutottunk érintkezésbe, a csuvas ősével, a bolgárral, s ezektől lett kölcsönszavakkal hamarosan kiegészítettük hiányos szótárunkat.
Mert ugor ősapánk meglehetős szerényen bocsátott el hosszú utunkra; teljesen meztelenül bandukoltak a szegény magyarok dél felé, holmi ruhafélének még a neve sem fordult elő a szótárukban; azt a bizonyos fügefa levelet is úgy kellett a Meotisz istenáldotta partjain felszedegetni. (Füge görög eredetű szavunk.)
A szegény magyarnak egyetlen dísze a szakálla volt, de még ennek a nevét se ismerte; a töröktől akarta kikölcsönözni, amivel ezt nagy zavarba hozta, hisz ő szakállt soha se látott idáig, legfölebb a kecskéin. (Ismeretes, hogy a keleti török ál1án mindössze csak néhány szőrszál szégyenkezik.)
Na, de azért minden rendbe jött. Egy-kettőre kiművelődtünk, a török jóvoltából megismertük a búzát, árpát és a hasznos háziállatokat, ökröt, ünőt miegymást; kaptunk köpönyeget és csizmát és nem keltett tovább szégyenkezni; s mikor még buzogánnyal is elláttak bennünket, rögtön felkerekedtünk új hazát foglalni.
Útközben gondosan átvizsgáltuk a szemétdombokat, s más népek elhullatott szavaival díszítettük nyelvkincsünket. Aztán megtörtént a honfoglalás, persze fakardokkal, mert az acélt már az itteni szlávoktó1 kölcsönöztük ki.”
Bárczi szerint az egyes nyelvek szókincsének egybevetése, s egyszersmind az állat- és a növényföldrajz eredményeinek számbavétele lehetővé teszi, hogy körülhatároljuk a finnugor őshaza területét, azt a vidéket, ahol a finnugor alapnyelvet beszélő népcsoportok utoljára együtt éltek.
Az ugyanis nyilvánvaló, hogy ha pl. egy állatnak vagy növénynek több, egymástól távol eső finnugor nyelvben közös eredetűnek bizonyuló (a finnugor alapnyelvből származó) neve van, akkor annak az állatnak, növénynek az őshazában honosnak kellett lennie. Ámde az egyes növények és állatok csak bizonyos földrajzi határokon belül fordulnak elő. Ezért a finnugor nyelvekben közös állat- és növénynevek segítségével nagyjából meghatározható a finnugor őshaza.
Természetesen számot kell vetni – mondja Bárczi – egyrészt azzal, hogy a szavak jelentése az idők folyamán megváltozhatott, vagy hogy egyes állatok és növények előfordulásának földrajzi határa az éghajlatváltozások következtében módosult. De ha az elvet megfelelő óvatossággal alkalmazzuk is, még mindig marad elegendő fogódzó az őshaza területének megállapítására.
Így például a sün eredeti finnugor neve megvan a magyaron kívül a cseremiszben, a mordvinban, a finnben és az észtben, a sün azonban ma a Szovjetunióban a 61. szélességi foktól északra már nem található, és semmi valószínűsége sincs annak, hogy valaha északabbra is élt volna. Ebből (valamint egyéb szavak tanúságából) az a következtetés vonható le, hogy az őshaza északi széle nem terjedhetett lényegesen túl a 61. szélességi fokon.
A méh ősi neve is megvan minden finnugor nyelvben, kivéve az osztyákot, a vogult meg a lappot. Ámde a méh élettere régen nem terjedt túl az Urálon , ezért tűnt el a Szibériába eltolódott vogulok és osztyákok nyelvéből. Szibériában és Turkesztánban a méhet az orosz telepesek honosították meg a XVIII. században. Ezek a tények viszont azt bizonyítják, hogy az őshazának az Urálon innen, Európában kellett lennie.
Különösen értékes útbaigazításokat adnak a halnevek, mert egyes halfajták az egymástól független vízrendszereknek gyakran csak az egyikében vagy csak a másikában fordulnak elő.
Bárczi álláspontja szerint néhány ilyen állat- és növénynév alapján megállapítható, hogy a finnugorság őshazája a Volga-könyök és az Urál hegység között, a Káma folyó vidékén terült el.
Azonban Bárczi kiragadott és bizonytalan adatokra épülő álláspontját nem feltétlenül kell készpénznek vennünk, mert (mint alább látni fogjuk) a jelek nem csak ebbe az irányba mutatnak.
Aradi Éva: A hunok Indiában (A heftaliták története)
Károlyi Mária : Napszülöttek - Savaria földjének ősi kultúrái a Rómaiak előtt
Rozonyai Ágnes: A magyarság spirituális gyökerei
Továbbá keressetek rá a neten az alábbiakra:
JOSÉ PIJOAN J.P. FRANCZEW LEONARD WOOLLEY NICOLAE VLASSA COLMET ( "Commentarii in Genesin At TIGRE and EUPHRAT was the HUNOR town (present day Cohlis) and this land was HUNOR's and MAGOR's fatherland".) PLINIUS : KOMAROM FROGUS POMPEIUS ZIWIJEH
Úgy, hogy ő (veled ellentétben) még nem rasszista, hanem becsületes alapon közelítette meg a történeti kérdéseket, ezért képes volt objektív álláspontot kialakítani.
Remélem, Krausz Sámuelt is a "féltucat hibbant" közé sorolod. Biztosan nagyon örülne neki, ha élne.
Egyébként hatalmas tárgyi tudásodat régóta mélyen titkolod, értem én: nem akarod, hogy a rettentő olvasottság és régészeti-történeti-filológiai képzettség szuperszonikus fölényével esetleg letaglózza itt az olvasókat.
Ja persze, el is felejtettem, hogy ha féltucat hibbant kitalálja, hogy ő most hun/sumír/dakota önkit alakítana, akkor azzel évezredes kontinuitást lehet bizonyítani...
Ninurta vagy Nimurta, Nimruda szumír hadisten volt, Enlil istenség fia. 1898-ban megjelent, Nemzeti krónikáink bibliai vonatkozásai c. értekezésében (ha jól emlékszem, az Akadémiai reprintben is kiadta) a kitűnő tudós, Krausz Sámuel rámutatott, hogy Kézainak alapos oka volt a középkor delelőjén ujjat húzni a Bibliával. Krausz – Hunfalvyval szembehelyezkedve – felismerte, hogy Kézai nem a Bibliából, hanem közvetlenül a babilóni mítoszokból merített. A Genesis szerint (10, 6; 10, 9) Nimród Kus fia, Kám unokája, Kézai ugyanakkor a Jáfet véréből származó Thana fiának nevezi őt. Krausz felhívja a figyelmet arra is, hogy sem a Bibliában, sem Szt. Jeromosnál nincs meg az a részlet, hogy a bábeli toronyépítést Nimród kezdte volna el, ilyesmiről csak Kézai ír. Honnan vehette ezt a magyar gestaíró? Bérósszosztól például? Ez a káld történetíró Kr. e. 270 körül ugyanis annyira hozzá hasonlóan adja elő az említett eseményt, hogy az összefüggés teljesen nyilvánvaló. A toronyépítés időpontját is csak Kézai (201 évvel a vízözön után) és Bérósszosz (131 évvel a dilúviumot követően) közli. Bérósszosz Nimrúddal kapcsolatban gyakran emlegeti a szkithákat, sőt a Tanais (Don) folyót, ami, figyelembe véve Ménrót atyjának, Thanának a nevét Kézainál, jelzésértékű. Krausz utal rá, hogy Epiphanius egyházatya szerint „a hellének azt a Nemrotot tartják Zoroaszternek, aki tovább költözvén a keleti területek felé, Baktriának alapítója lőn”. Nem tudja ezt másként Isidorus Hispalensis sem.
Kézai: „Ménrót, az óriás a nyelvek összezavarodásának kezdete után Eviláth földjére költözött, amely vidéket az idő tájt Perzsiának nevezték…” Krausz utal rá, hogy az ókorban Kis- és Nagy-Eviláthot is ismertek, és később ezt az országot Hunniának nevezték. Kosmas Indikopleustes, aki Kr. u. 510 körül beutazta Dél-Arábiát, Abesszíniát és Indiát, Keresztény topográfia c. művében így ír: „India és Hunnia, vagyis Eviláth.” (Fiók Károly már 1895-ben kimutatta Őstörténet és kritika c. tanulmányában a Századok folyóiratban, hogy az „Eviláth földje” sehol sem található a Bibliában, így ezt csak Hunfalvy koholta krónikáink hitelének lerombolása végett. A Bibliában csak „Havila” található, ami egy Édenkert tájékán fekvő túlvilági vidék, illetve Kus egyik fiának és Szem egyik ükunokájának a neve. Éles szemmel állapította meg továbbá Fiók, hogy Kázai Eviláthja a heftalita, azaz fehér hunok népnevének emlékét őrzi.)
Már Krausz utalt rá, hogy az Ószövetség igen sok elemet a babilóni hitvilágból vett át, azóta pedig – többek között Samuel Noah Kramer kutatásai jóvoltából – egyre-másra kerültek, kerülnek napvilágra az újabb párhuzamok, melyek azt igazolják, hogy az ókori zsidó szellemiség, vallás, maga az Ótestamentum a babilóni és kánaánita közvetítéssel milyen sokat merített a szumír mitológiából.
Ménróttal (korrumpált alakban: „Menproth”-tal, „Nemproth”-tal) kapcsolatosan Götz nyomán még annyit, hogy míg a Biblia az emberek hiúságával, hírnévre való áhítozásával magyarázza Bábel – azaz Babilon – tornyának felépítését, addig Kézai szerint a munkálatok oka az esetlegesen megismétlődő vízözön elleni védekezés volt. A mezopotámiai síkságon még ma is szigetszerűen emelkednek ki a hajdani zikkuratok romjai az áradások idején, és ezeket az templomerődöket valóban menedékül is felhasználták a szumírok az ősidőkben.
Nem említi a Biblia azt sem, hogy Nimród Eviláth földjére költözött, sőt, mint láttuk, maga az „Eviláth” kifejezés meg sem található a Szentírásban. Ráadásul Kézai következetesen „gygas”-nak, óriásnak nevezi Ménrótot, miközben az Ótestamentumban ugyanilyen következetesen a „nagy vadász” terminus található. A mondabeli, mítikus hősök állandó díszítő jelzői (epitheton ornans) ezúttal is módot adnak arra, hogy az elbeszélés, a hagyomány forrásaira következtessünk.
Ha még mindig vannak, akik a sumérek leszármazottainak vallják magukat (a kulturális örökségükről nem is beszélve), akkor az a kihalás nem lehetett teljes.
Visszakerestem, de nem találtam "Nimród apánk" szöveget sehol. Lehet, hogy rosszul kerestem? Vagy csak komolytalankodsz?
A perzsiai eredetről pedig a TÜ beszél, abban a mondatban, amire én hivatkoztam (hogy ugyanis azt hitelesítik a külföldi források).
E szerint eleink (mint szabírok) a Heftalita Hun Birodalomból előbb Perzsia északi vidékére telepedtek (egy Bizánc elleni háború segédcsapatait alkották) az alán határokra, Azerbajdzsánba és a Mervi oázisba (itt készült a Szent Korona, amit Khoszrau Anosirván adhatott a szabírok vezérének, talán Zabergánnak).
Majd északra vonulván eljutottak a Kárpát-medencébe. Az összefüggések alapján ez az első avar honfoglalással egyidejűleg történt (egyesültek az avarokkal valahol a mai ukrán területeken).
Ha a szélsőjobb alatt az SZDSZ-t érted, akkor tévedsz. Én legalábbis nem tudok arról, hogy ők a hun-magyar természetimádás követői lennének.
Egyéb szélsőjobb pártról pedig nem tudok. Pontosabban nincs másik szélsőjobb párt Magyarországon. Ezt mint szakértőnek elhiheted, mert az egyik diplomámat a nemzetközi munkásmozgalom tanszéken kaptam anno vagy hét év speciális tanulás után. Igaz ezt an Antall kormány idején lefokozták középfokúvá, de sebaj. Tulképp örültem neki.
Gondolj a fasizmus dimitrovi meghatározására: a finánctőke nyílt terrorista diktatúrája. Fasizmusról ugyan (nyílt dikatúra híján) nem beszélhetünk, de mégis: melyik pártnak is vannak a legjobb kapcsolatai a finánctőkével? Stb., stb.
Ez ebben a rovatban már túl messzire menne, ezért nem folytatom. Erre is csak a hun-magyar természetvallás miatt tértem ki, hogy a komolytalanságnak gátat vessek.
Kazár rovásírásos felirat Kijevből. 
Kisázsiai pecsétnyomó, Kr. e. V. század.
Szkíta pecsétnyomók.