Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)
Sztyeppi évkönyvek Anonymusnál
Ilyen pusztai évkönyvek emléke Anonymusnál is fennmaradt: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szkítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér … Ügyek fia … uruk és tanácsadójuk nekik … fiával, Árpáddal … szövetséges népeknek megszámlálhatatlan sokaságával. … Az Etel (Volga) folyót pogány módra tömlőn ülve úsztatták át.”
Kristó Gyula szerint Anonymus e helyen „teljesen egyértelműen Regino évkönyvét hasznosította”.
Kristónak erről az állításáról azonban aligha mondhatunk mást, mint hogy az a tények meghamisítása. Anonymus ugyanis nem egyetlen, hanem több egybehangzó évkönyvről beszél, miközben Reginonak csak egyetlen évkönyvéről tudunk. Ráadásul Regino a kivonulást a 889. évhez köti, azaz tőle Anonymus 884-es évszáma semmiképpen nem származtatható.
Több egybehangzó évkönyv egyébként is csak az események helyszínéhez közel (a Volga vidékén, például Horezmben, Kazáriában) keletkezhetett, hiszen a távolabb dolgozó történetírókhoz esetleg csak évek múltán, különböző időpontokban jutott el az átkelés híre. Mivel a többi, reánk maradt kútfő ennek megfelelően egymástól és Anonymustól is eltérő évet ad meg a kiköltözés időpontjaként, ezért Anonymus fenti évszámát egyik ismert forrásból sem származtathatjuk.
Olyan – azóta elveszett – évkönyvcsoportra kell tehát gondolnunk, amelyek egymáshoz és Anonymushoz is jóval közelebb álltak, mint a ma ismert mohamedán, bizánci, szláv és nyugati kútfők. S aligha feltételezhetünk mást, mint egykor rovásbetűkkel vezetett magyar évkönyveket, amelyeknek Anonymus a latin betűs másolatait vagy kivonatait láthatta a magyar királyi és főúri könyvtárakban.
Ezekről a magyar évkönyvekről nem sokat tudunk, de az feltételezhető, hogy a szerkezetük és a tartalmuk jórészt, szükségképpen és sajátosan eltérhetett az idegenekétől.
(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)
Rótt történelem
A fenti sztyeppi írásemlékek jellemzően valamiféle rovásírással készültek. Ilyen az említett – reánk maradt – feliratok majd mindegyike s feltételezhető, hogy az elveszettek többsége is ilyen volt. Kérdés, hogy a székely rovásírással készültek-e történeti értékű feliratok, évkönyvek vagy krónikák?
Korai székely írásemlékeink java része elveszett, ezért csak feltételezhetjük, hogy voltak rovásírással írt évkönyveink és krónikáink. A fennmaradt kései emlékek között azonban van történeti értékű, a fontosabb események megörökítését célzó felirat. Ilyen például az énlakai unitárius templom 1668-ból származó rovásírásos felirata, amely a mennyezet kifestésének állít emléket. Az 1501-ből származó és 1784-ben elpusztult csíkszentmártoni rovásfelirat is építési felirat. Öt magyar követ fogva tartásáról – tehát történeti adatról – tájékoztat az 1515-ben készült konstantinápolyi rovásfelirat is.
Nagyjából ennyi bizonyítékunk maradt arra, hogy a székely rovásírást egykor felhasználták történeti adatok feljegyzésére. Ez a maradék azonban csupán elenyésző töredéke lehet az egykor volt számtalan történetírás-jellegű alkotásnak. Nincs okunk kételkedni abban, hogy a sztyeppi magyarok rendszeresen készítettek emlékfeliratokat, s hogy a történeti irodalom terén jelentősebb alkotásokat (évkönyveket, krónikákat) is létrehoztak. Készítésüket szükségessé tehette, sőt kikényszerítette államszervezetük, a gazdasági, katonai, vallási és politikai adminisztráció léte. Például a háborúk tervezésekor ismerni kellett az előző hadjáratok erőforrásigényét, a felkészülés érdekében megtett intézkedések jellegét, a saját hadiipar termelési adatait, a szomszéd népek erejét és szokásait, a földrajzi viszonyokat. Ezekhez genealógiai, vallási stb. adatok társulhattak s mindezek sorozata hamar elvezetett az évkönyvek és krónikák készítéséhez.
Magyar nyelvű rovásírásos évkönyvek feltételezése nem példátlan. Hasonló lehetőséget már Toldy Ferenc és Györffy György is felvetett. Györffy szerint „a rokon türk feliratokból nyilvánvaló, hogy az uralkodó réteg élt vele; a kagánok jegyeztették fel (a székely rovásírás) betűivel tetteiket, az uraknak állítottak feliratos sírkövet.” (1977/362).
Mindezek a magyar történeti irodalom esetében egy lassú, szerves, belső fejlődés feltételezését engedik meg. A magyar történeti irodalom ugyanúgy magyar eredetű, mint ahogy a székely rovásírás is. Azaz nem türk, vagy nyugati minták nyomán alakult ki a történetírásunk, hanem a magyar történelem ismeretlen mélységeiben, akár kőkorszaki előzmények talaján is. Ezért a magyar történeti irodalom első képviselői (műfajukat tekintve) nem az évkönyvek, vagy a krónikák, hanem rovásírással, vagy preírással készített emlékfeliratok és jelképek, például a származásra utaló nemzetségjelek voltak.
Ezeket a jelképeket és emlékfeliratokat – még a Volgától keletre – a rovásírással írt évkönyvek követték.
Kristó Gyula ugyan azt írja, hogy a későbbi kutatás nem igazolta Toldy Ferenc jeles irodalomtudósunk azon feltevéseit, miszerint már a X. században, a magyar nagyfejedelmek kancelláriájában készültek feljegyzések. A „későbbi kutatás” azonban, mint ez Kristó Gyula művéből is kitetszik, – a magyarság kulturális eredményeinek tudatos figyelmen kívül hagyása miatt – korántsem képes megfelelő választ adni a magyar írásbeliség (s ezen belül a történeti irodalom) kezdeteivel összefüggő legfontosabb kérdésekre.
"...Csak a számokkal mérhető dolgokra szorítkozik, bizalmatlan az érzelmekkel szemben, és messzemenőkig csak a logikára és az értelemre támaszkodik..."
még ha arra támaszkodna (mármint a logikára és az értelemre)...de a finnugor (magyar) őstörténet semmiféle logikai próbát nem áll ki!!!
(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)
Történetírás a sztyeppi népeknél
A szó-, szótagoló- és betűírással rendelkező sztyeppi népek fejlett írásuknak megfelelő színvonalú történetírói alkotásokat hoztak létre.
Berosszosz a szkíták kortársa volt és feljegyezte róluk, hogy “nagyon kedvelték a történetírást és egész könyveket írtak fejedelmeikről és vitéztársaikról” (Ferenczi/1854, Richter/1925, Gosztonyi/1995/ 31. o.). A görög történetíróknál pedig annak emléke maradt fenn, hogy a szkíták az utókor okulására a templomaikban állítottak feliratos emléket hőseik nevezetes tetteinek. Azaz a szkíták bizonyosan vezettek évkönyveket és krónikákat, de emlékfeliratokat is állítottak.
A szkíta írás elsősorban a rovástechnológiára alapozódhatott. A székely írással nem csupán a technológiája egyezhetett meg, hanem a jelrendszer néhány további jellemzője is. Talán nem véletlenül nevezték néhány évszázaddal ezelőtt a székely írást szkíta, vagy hun-szkíta írásnak. A campagnai szkíta balta feliratát két kutató is magyarul, a székely betűk segítségével olvasta el. Azaz a szkíta évkönyveket, vagy azok egy részét vezethették a székely rovásírás elődjével, magyarul, vagy magyarral rokon nyelven is.
A sztyeppi népektől reánk maradt feliratok közé tartozik a majackoje gorogyiscsei kazár, a madarai és pliszkai bolgár, valamint a Bilge kagánnak és Tonjukuknak emléket állító türk írásemlék. Ez utóbbiak történeti értéke közismert.
Kevésbé köztudott, hogy az ókori magaskultúrákban olyannyira divatos, történelmi eseményeket megörökítő sziklafeliratok egyetlen európai megfelelőjét a velünk részben közös történelmű, vagy valamiképpen rokonságban is álló, sztyeppéről érkező bolgár nép készítette a bulgáriai Madarában. Aszparuh utódai – Tervel, Kozmeszij és Omurtag kán – vésették föl egy 23 méter magas sziklára a szláv-bolgár állam és Bizánc „történelmi krónikáját”. A sziklán egy lovas is látható, alatta dárdával ledöfött oroszlán hever, mögötte pedig egy kutya. A relief melletti görög nyelvű szöveg azonban annyira tönkrement, hogy a legutóbbi időkig csak részben tudták megfejteni. Amikor végre ez teljesen sikerült, a bolgár tudósok közül alig hitte bárki is, hogy a hazánkban oly sok vihart kavart „kettős honfoglalás” egyik közvetett bizonyítékára derült fény. (Vö. Veszprémi/1981, László/1981/90!)
Könyvek, sőt könyvtárak feltételezése a sztyeppi népeknél és környezetükben korántsem anakronizmus. A korabeli Közép-Ázsia nem csupán városairól, hanem könyvtárairól is nevezetes volt. 523 táján pedig, amikor a magyarság is a Kaukázus előterében tartózkodhatott, a kaukázusi hunok között tevékenykedő örmény egyház térítő papjai Biblia-részleteket fordítottak hun nyelvre.
Nincs okunk azt feltételezni, hogy a történetírás és a könyvek használata az idők előrehaladásával kiveszett volna a pusztai népek szokásai közül. Amint azt sem gondolhatjuk, hogy ha ez általánosan fennmaradt a sztyeppén, akkor alóla éppen a magyarok (hunok, avarok) kivételt képeznének.
A tudós Bonfini szerint is a hunok, az előkelők ösztönzésére és a visszamaradottak írásai és emlékezése által indíttatva, szánják el magukat a Szkítiából való újabb kiköltözésre. Milyenek lehettek ezek az írások és visszaemlékezések? A legkézenfekvőbb rovásírással készített feljegyzésekre gondolnunk.
Annál is inkább, mert a szláv írást megalkotó Cirill (azaz Konstantin) legendája az egyházi szertartásokon 861 előtt már saját írást és könyveket használó népek között említi az avarokat és a magyarokat is. Konstantin 861-ben a Krím-félszigeten, 882-ben pedig valahol az Olt völgyében találkozott magyarokkal. Legkésőbb ekkor ismerhette meg az Álmos és Árpád népe által használt rovásírást. A Kárpát-medencében élő avarhunok írásával – s ez lehet a székely rovásírás őse – már 861 előtt is találkoznia kellett.
S ha eleink az egyházi szertartások kedvéért készítettek könyveket, akkor aligha kételkedhetünk abban, hogy évkönyveik és krónikáik is voltak.
Ha elkezdjük elemezni a finnugrizmust, és lebontjuk az áltudományos mezt róla, végül előbukkan az ostobaság és a gyűlölet, mint asz egész rendszer csontváza és talpköve.
Időnként beleolvasok Götz László évek óta meglévő köteteibe és újra meg újra találok benne valamit, ami lenyűgöz. Most például az elszigetelés finnugrista elméletéről olvastam valami aranyosat.
E szerint a finnugrista elv szerint előbb a "rokon" népekkel kell összemérni a magyar nyelvet; aztán (majd később, egy második lépcsőben) nem szabad foglalkozni a többi eurázsiai nyelvvel.
A dolog azért aranyos, mert Götz kimutatta, hogy a finnugor népekkel hasonló a kapcsolatunk, mint pl. az altájiakkal, vagy az indoeurópaiakkal: ugyanis egy sumér jellegű rárétegeződésről van szó mindegyik esetben.
Ami a sumérben is megvan, meg a finnugor népek nyelvében is, azt tekintik a finnugorságunk bizonyítékának. Ugyanezt az indoeurópai, meg az altáji esetében jövevénynek tekintik a magyarban. S persze az egészből kihagyják az írásemlékekből ismert sumért, mert azt tudománytalan dolog lenne figyelembe venni. Az íróasztal mellett (soha nem igazolt hangtörvények segítségével) kikövetkeztetett "uráli alapnyelvet" azonban szabad tudománynak tekinteni.
Somogyi Ede 1882-ben Kaposvárott született, aki a Budapesti Hírlap kiváló munkatársa, hites tolmács, a bécsi lapok tudósítója és főleg a szumir-magyar nyelvrokonság tudatának lelkes hírdetője volt. Miután sok nyelvet beszélt és a nyugati szumirológusok angol, francia, német műveit szorgalmasan tanulmányozta, az ezekből merített adatok alapján 1903-ban megírta a „Szumirok és magyarok” című könyvét. A magyar nyelvnek nem-csak a szumir, hanem az etruszk, baszk, sőt fuhien-hohien néven ismert nyelvvel való egyezését is ismertette. Tény az, hogy Kanton város környékén kb. 20 millió olyan kínai él, akik a szigetelő, a monosyllabe kínai nyelvtől teljesen eltérő agglutináló nyelvet beszélnek. A mai fuhient beszélő kínaiaknak az ősei állítólag azok a hunok voltak, akiket a kínaiak asszonyostól, gyerekes-től a Han-dinasztia idején Dél-Kína területére telepítettek. Galgóczy János (1838-1921) Nagykőrösön született, itt érettségi-zett, de nem hivatásos tudós, hanem 1858-tól kezdve az első magyar biztosító társaság tisztviselője volt. A biztosítás különböző módozatairól tanulmányokat írt, de 1900-tól kezdve a szumir nyelvvel is igen behatóan foglalkozott. Mahler Ede „Babilónia és Asszíria” című könyve 1906-ban jelent meg, aki ebben a könyvében azt bizonyította be, hogy az antropológiai adatok bizonyító ereje nagyobb, mint a nyelvészeti adatoké, hogy a szumir nép rövidfejű, brachiocephal nép volt. Pedig E. T. Hamy „La figure humaine dans les monuments chaldéens babylioniens et assyriens” című könyve Párizsban csak 1907-ben jelent meg. Hamy azt állítja, hogy a chaldeai (sumir) sírokban hosszúfejű, dolichocephal koponyák is előfordulnak, de a koponyák nagy tömege rövidfejű. (A rövidfejű koponya vízszintes metszete kör, a hosszúfejűé pedig ellipszis alakú.) Mes Kalam Dag szumir herceg aranysisakja olyan félgömb alakú, hogy az csak rövidfejű koponyára helyezhető. A szumir nép tehát – mely Mezopotámiát oly sok évezreden át uralta és amely igen fejlett kultúrát teremtett – ural-altáji eredetű, rövidfejű nép volt, mert az ural-altáji (turáni) népek általában rövid- vagy túlrövid, hyperbrachiocephal fejű népek, amelyek között már a középfejű, mezocephal koponya is ritka. Nálunk a finnugor elmélet kialakulása idején lezajlott nagy vitában részt vevő tudósok között a legnagyobb tudású és a legélesebb látású tudós Munkácsi (Munch) Bernát volt. Ő gyűjtötte össze a vogul népköltészet termékeit, ő állapította meg, hogy a finnugor nyelvek tele vannak árja és kaukázusi nyelvelemekkel, hogy Moldvában a honfoglalás előtti időben magyarul beszélő nép élt (ezt a történelmi tényt „Despere ungarici si episcopile le catolic din Moldva” (Bukarest, 1905) című könyvében Radu Demeter bukaresti egyetemi tanár is elismerte); sőt az Ethnographiaban 1905-ben megjelent tanulmánya szerint a magyar őshaza nem északi területen, hanem a Kaukázus vidékén volt.
Aki nem látja át az általad beillesztett anyagot, illetve összefüggéseiben mindenhol csupán a tárgyi különbözőségre hivatkozva próbál választóvonalat hovatovább szakadékot láttatni, arra a viselkedésre nagyon jól illik a Danah Zorah - Ian Marshall páros tanulmánya: az SQ = Spirituális intelligencia , abból is eme részlet:
"....Newton egyik negatív öröksége, hogy megmutatta annak lehetőségét, hogyan lehet a tudás útját spirituálisan gyengén járni. A newtoni archetípus - legyen az tudós, pedagógus vagy szaktanácsadó - elszigeteli egymástól a tudásterületeket, és csak bizonyos kis szeletekre koncentrál. Elszigeteli a dolgokról szerzett tudását az emberekről, folyamatokról és általában az életről szóló ÁTFOGÓ TUDÁSTÓL. Csak a számokkal mérhető dolgokra szorítkozik, bizalmatlan az érzelmekkel szemben, és messzemenőkig csak a logikára és az értelemre támaszkodik. Megrekedt a barlangban és az árnyékok newtoni változatánál...."
Ez számomra azt a képet vetíti föl, míg az ŐSI EMBER , az ARCHAIKUS KOR embere, és ezek mai megfelelői jobbára az IDEALISTÁKNAK nevezettek: KOZMOLÓGIAI szinten igenis idealisták, ellenben a NAPI GYAKORLAT SZINTJÉN nagyonis REALISTÁK szemben azokkal, akik ugyan KOZMOLÓGIAI SZINTEN "ATEISTÁK" és ANYAGELVŰEK, de a hétköznapjaikban meg nagyonis az ANYAGBA/TUDOMÁNYBA/TECHNIKÁBA vetett IDEALIZMUSUK dominál, amitől úgy gondolják, ők a tévedhetetlenek....
Ez utóbbiba tartozik mindazon kutatási irányzat, aminek gyűjtőneve a HANGTÖRVÉNYRE ÉPÜLT FINNUGOR ŐSTÖRTÉNETÜNK.... tekintettel arra, hogy mindmáig nem sikerült a MAGYARSÁG TÖRTÉNETÉT LEHÁMOZNIUK/LEFEJTENIÜK ERRŐL A HANGTÖRVÉNYRŐL, úgy ráégették annakidején.....
(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)
Történetírás a kőkorszak viszonyai közepette
A feliratos emlékek primitív változatának sorozataival találkozott Mikluho-Maklaj Új-Guinea pápuáinál. Mint írja, Bongu faluban a férfiak háza homlokzatán egy sor pajzsot látott, amelyek hieroglifákhoz hasonlító durva rajzokkal (halakkal, kígyóval, nappal, csillagokkal stb.) voltak díszítve. Más falvakban a kunyhók falán vagy fák törzsén látott hasonló rajzokat. Megfejtésük kulcsát egy lakomán találta meg, amelyen két csónak vízre bocsátását ünnepelték meg. Az ünnepség végén ugyanis az egyik bennszülött résztvevő egy darab szénnel valami gerendára egy sor hasonló primitív jelet rajzolt, ezzel állítva emléket a csónakok vízrebocsátásának és az azt követő lakomának. (Kabo/1982/294)
Az ilyesféle feliratos emlékek sora aztán alkalmas volt az elmúlt idő eseményeinek évkönyvszerű visszaidézésére, hiszen az évenként ismétlődő naptári ünnepekről tudósító feljegyzések eleve évekhez kötötték és sorba rendezték az őket megelőző és követő többi feliratot is.
Hasonló szerepet játszott az észak-amerikai indiánok totemoszlopa, amelyik az oszloptulajdonos gazdagságát és tekintélyét, nemzetségének történetét, elődei hőstetteit s néha saját kalandjait illusztrálta (Szegal/1982/336).
Az indián képírás legismertebb emlékei az évkönyvszerű bejegyzéseket tartalmazó, bölénybőrre rajzolt dakota Téli Krónikák. A Kéki Béla (1971/22) által közölt példányt 1800-tól 1870-ig vezették s a nem fonetikus képjelek többek között háborúról, járványról, áradásról, napfogyatkozásról és halálesetekről tájékoztatnak.
Az emlékezet írásos megerősítésére irányuló igény tehát igen régi az emberiségnél, s ez igényt azzal a fejlett, vagy primitív írásrendszerrel elégítették ki, amelyik éppen a rendelkezésükre állt.
A származásra utaló, akár a kőkorszak óta megőrzött nemzetségjelek is tekinthetők egyfajta primitív történetírásnak. A nemzetségjel viselői ezzel jelezték mindenki számára elolvashatóan a származásukat. Ilyen, a dinasztia származástudatát megörökítő nemzetségjel a Nimród tamga, amely megtalálható egy XII. századi magyar ezüstdénáron és a bolgár uralkodók környezetében is. A magyar és a bolgár uralkodó dinasztia egyaránt Atillára vezette vissza a családfáját s az általuk közösen használt nemzetségjel erre a közös származásra emlékeztette a kortársakat.
A Nimród tamga az Orion csillagkép vonalas rajza. A csillagképben a sumérek Ninurta hadisten alakját tisztelték s Ninurtát ma Nimróddal azonosítják. Sztyeppi eleink – néprajzi és mitológiai adatok alapján – szintén Nimród ősapánkat látták az Orion csillagképben. Amikor az első latin betűs krónikáinkat írni kezdték, ez a tamga bizonyosan a krónikásokat befolyásoló egyik tényező – ha úgy tetszik forrás – volt a hun történet megfogalmazásakor. Thúróczy János krónikájában ez a hagyomány így fogalmazódott meg: „Attila király sem vádolható semmiképpen, hogy megtagadta származását, hiszen címzésében ott találjuk, hogy a nagy Nimród unokájának vallotta magát.”
A Nimród tamga korunkban annak bizonyítéka, hogy az Árpádház Nimródtól és Attilától származtatta magát – azaz ma is felhasználható, írásszerű forrásadatot jelent a történetírók számára (vö. Varga/1999/111!). S itt nem csupán a történelmi kapcsolatot bizonyító adat fontos, hanem az is, hogy ez az adat (a tamga grafikai alakja) nem maradhatott fent szájhagyomány útján. Ezt a tamgát csak valamilyen grafikai jellegű alkotáson (rajzon, rováson, pénzérmén stb-n) lehetett továbbadni és megőrizni. Ezért értékelhetjük a hun korból másolatban reánk maradt, történeti értékű írásos forrásnak.
Fontos tanulságot jelentenek az azték, maja és miszték indiánok kódexei, amelyekből alig néhány élte túl Diego de Landa püspök és társai könyvégető buzgalmát. Közülük a Codex Bodley, az oxfordi egyetemi könyvtárban, a Bodleianában őrzött miszték könyv – amelynek értelmezését 1951-ben adta közre Alfonso Caso mexikói régész – az uralkodó családok tagjainak legfontosabb életrajzi adatait sorolja fel, azaz jellegzetes történetírói alkotás (vö: Kéki Béla: Az írás története, Vince Kiadó, Budapest, 2000., 46. oldal!).
Számunkra most az a leglényegesebb, hogy ezeket a szó-szótagoló írással írt kódexeket a kőkorszak (kő-réz korszak) viszonyai között élő népek írták. S nagyon különös lenne, ha a jóval fejlettebb kulturális szintet képviselő honfoglaló magyarság esetében kétségbe vonnánk a hasonló történetírói alkotások létezését.
(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)
A történelmi irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig
Nemzeti történetírásunk kezdeteinek kutatója előtt nagy és szinte megválaszolhatatlan kérdések tornyosulnak. A legkorábbi történetírói alkotások talán visszavonhatatlanul elvesztek. Ha fenn is maradt belőlük néhány részlet (a sokadik másolatban, vagy a szóbeli hagyományban), szerzőik nevét és ismereteik forrását többnyire csak találgatjuk, állításaik hitelét igazoló okleveles adatunk, vagy külföldi kútfőnk pedig alig van.
Az ilyen – ismeretek által nem nagyon korlátozott – terepen tevékenykedő szerző szabadabb kezet kap, alkotó gondolatai kifejtésére nagyobb lehetősége kínálkozik, s így történetíró, tudatformáló felelőssége is megnövekszik.
Kristó Gyula kötetének jelentőségét ugyanis az adja, hogy a cím mögött kimondatlanul is felsejlő összetett kérdéscsomagra alapvetően kétféle válasz adható. Attól függően, hogy jól szervezett pusztai állam, vagy besenyőktől hajszolt horda képét kívánjuk-e a Vereckei-hágón 894-ben Ungvár felé ereszkedő Álmos háta mögé rajzolni.
Az írásbeliség – s különösen a történeti irodalom – kezdetei szorosan összefüggenek a magyar államszervezet kialakulásának kérdésével. Írásra ugyanis – mint ez általánosan elfogadott – a magas fokon szervezett társadalmaknak van szüksége.
Kevésbé emlegetett tény, hogy kezdetleges történeti feljegyzésnek tekinthető, szimbólumokból és képjelekből álló emlékeztetőket a valódi írásbeliséggel még nem rendelkező, esetleg csupán kőkori viszonyok között élő törzsi társadalmak is készítettek. Ezek tekinthetők egy természetes fejlődésen átment nép esetében a történeti irodalom legkorábbi kezdeteinek.
Sajnálatos módon a cím által sugallt (valódi) kezdetek vizsgálatával – néhány utalástól eltekintve – a szerző nem foglalkozik. Kristó Gyula munkájában fel sem merül az a kérdés, hogy őseink rendelkeztek-e hasonló kezdeményekkel s ezek milyen hatással lehettek középkori krónikáinkra.
Mint azt az előszóban olvashatjuk, Kristó Gyula csak a tatárjárás előtt keletkezett történeti alkotásokra volt tekintettel. Fő célkitűzésének Anonymus, a Pozsonyi évkönyv, valamint a XIV. századi krónikakompozíció keletkezési idejének, egymáshoz való viszonyának, műfajának és mintájának vizsgálatát tekintette.
A „minták” közé tartoznak azonban az indokolatlanul nem történeti-nek minősített (honfoglalás előtti magyar) kezdetek is, amelyek elemzése nélkül Kristó Gyula – tudós társaihoz hasonlóan – a maga elé kitűzött részfeladatot sem teljesíthette maradéktalanul.
Nincs tisztázva, – írja a szerző – hogy a legkorábbi magyar történetírói alkotások évenként araszoló, rövid híreket közlő évkönyvek; időrendre ügyelő, bővebben megszólaló krónikák; avagy kerek történeteket kompozicionálisan feldolgozó gesták voltak-e.
Azaz a szerző e helyütt nem említi a lehetséges történetírói alkotások között a feliratos emlék és a nemzetségjel típusát. Pedig honfoglaló őseink kétségtelenül készítettek és alkalmaztak ilyeneket, lévén e műfajok általánosan elterjedtek a sztyeppi népek körében és a honfoglalásra készülő magyarságnál kezdetlegesebb kulturális szinten élő népeknél is.
Kutatóink – Kristó Gyula szerint – mindmáig nem tudtak megegyezni a legkorábbi magyar történeti írásmű műfaji meghatározásában és keletkezési idejében sem. A kutatás fő vonulata a gesta jelleget hangsúlyozza (erre utal az ősgesta, Gesta Ungarorum terminus) és 1000-1280 közötti időkre teszi a feltételezett ősgesta keletkezését. Általában megegyeznek abban, hogy a magyar krónikás irodalom egyetlen alkotásból szökkent szárba.
Ez az ősgesta – Kristó Gyula szerint – műfaját tekintve krónika volt. Relatív időrendben tárgyalta az eseményeket, így döntő kompozíciós eleme is az idő volt. Az eseményeket általában nem részletezte, nem kerekített novellisztikus epizódokat az egyes mozzanatok köré (ezért nem volt valódi gesta), de nem volt szigorúan év szerinti beosztású, vagy évente vezetett alkotás, tehát évkönyv sem. (Egyébként csupán egyetlen magyarországi annales, a Pozsonyi évkönyv maradt reánk, s ez 997 és 1182 közötti évekből közöl adatokat.)
A tatárjárás előtti történeti irodalomban a XII. század vége felé nagy fordulat következett be – írja a Kristó Gyula – amikor az addig Európától meglehetősen elszigetelt Magyarország nyitott Európa felé, előbb politikai, majd szellemi értelemben is. A XII. században az egész nyugati Európában felmerült az igény arra, hogy a nemzeti múlt ismerete, amely addig szóbeli formában élt, átlépjen az írásos formába. Ahol ezt az áramlatot nem akadályozta a kolostori évkönyv- és krónikairodalom uralma, ott megjelent és kiterebélyesedett az irodalmi irányú és magaslatú gestairodalom. E könyv arra próbálta felhívni a figyelmet, hogy a regényes gesta műfaját Magyarországon nem Anonymus, hanem az a XIII. század eleji krónikaszerző honosította meg, aki ugyancsak Franciaországban tanult, s e műfajt új, még fel nem fedezett korra, a magyarság pogány időszakára alkalmazta. 1210 táján tehát két ikermű jött létre: a keresztény magyarok gestája egy ismeretlen szerző tollából és a pogány magyarok gestája egy másik ismeretlen – Anonymusnak nevezett – szerző alkotásaként. Az előbbi szerző gestája forrásaival (a hihetőleg Kálmán-kori ősgestával és folytatásaival) egyetemben felolvadt a későbbi krónikások alkotásaiban. A magyar őskrónika eleve egy nép keresztény korszaka történetének felvázolására vállalkozott.
A XIII. század elején alkotó névtelen krónikás ez őskrónikát a magyarok történetéről szóló régi könyveknek nevezi (antiqui libri de gestis Hungarorum). A gesta szó e helyütt nem műfaji megnevezés. A liber „könyv” többes számát nem tudjuk magyarázni. Arra az elvi lehetőségre, hogy többféle önálló mű, kis monográfia léte indokolná a többes számot, jelen ismereteink alapján kevéssé gondolhatunk – írja Kristó Gyula, művének 131. oldalán.
A "Tudomány" című lapban jelent meg. Amikor a főszerkesztővel beszéltem egy ellenkező előjelű cikk közlése érdekében, akkor azt állította, hogy az nem érdekelné az olvasóit. Ez elég különös érvelésnek tűnt. Persze lehet benne igazság, ha a főszerkesztő jól ismerte az olvasóit, s ha az olvasók egy szubkultúrához tartoznak, amelyet a magyargyűlölet és a hazugság iránti szomj jellemez.
Hasonló a helyzet ahhoz, amit nemrég éltem át a Gazdagréti süteményesnél, ahol hiába kerestem krumplispogácsát. Ugyanis szerintük nincs rá kereslet. Hát persze. Ha ki sem teszik a pultra, vagy ha nem tudnak kitűnő kruplispogácsát sütni.
Igazi vasfejű székely a Bálint: Nem arra megy, amerre Hunfalvy Pál int.
(Arany János összes költeményei, Szépirodalmi, Bp, 1967. 448. p.)
AZ ORTHOLÓGUSOKRA
I
De, mivel verba valent usu, Halad a nyelv, akárhogy nyúzzu(k).
II
Kisütik, hogy a magyar nyelv Nincs, nem is lesz, nem is volt; Ami új van benne, mind rossz, Ami régi, az meg tót.
III
Mottó: Üsd, nem Anyád ! Közmondás.
Boncold csak nyelvész ! hát baj, hogy az áldozat elvész ? Tartozik ez tereád?.....Egy bizonyos: nem anyád !
IV
A nagy munka
Szót, ragot és képzőt idegentől mennyit oroztál Attól fogva, hogy e négy folyam árja itat, Miklosich és Dankovszky nyomán s irigyelve babérjok' Egy sereg ifju tudós rád bizonyítja mohón. S minthogy utánok a szláv böngészni valót nem igen hágy, Most jön a német, oláh, új-görög és talián, Perzsa, tatár, török és amit száz évig az átkos Újító szellem vak dühe fúrt-faragott. E nagy munka ha kész, (sietős !), a többivel aztán Visszamehetsz Magyarom, Scythia téreire.
V
Ahogy indult a nyelvészet árja: Árpád nyelve csak ferdített árja.
Én sajnos nem ismerem a teljes Sforza álláspontot, így nem tudom megítélni annak részletekbe menő álszenteskedéseit. Az viszont mindenképpen nagy baj, ha a külföld és sokan mások csupán ezekből vonnak le messzemenő és megmásíthatatlan következtetéseket, ráadásul tényleg a "Tudomány" "PÁRTATLANságának "(?) HITEGETÉSÉVEL.....
Igen, és még azt is lehet látni általa, hogy született liberálisaink az effajta áltudomány után kapkodnak.
Nem baj, ha logikátlan; ha bugyuta; ha több sebből vérzik; ha se füle, se farka a mondanivalónak - csak el lehessen mondani, lehetőleg a tudomány mezébe öltözve, álszent és fennkölt pofával, hogy a magyarok erőszakosak. Ezt örömmel közli a "Tudomány".
Én már ÁTléptem rajta régen, úgyhogy nincsenek gondjaim e téren.
Csak az zavar, hogy az asszony az egyetemi kiegészítőn a finnugrista állatságokat biflázza, hogy egyetemi diplomát kapjon, a fiaim is az általuk felkínált állatságokból tegyenek vizsgát az egyetemen.
Talán csodálkozol, de EU lesüllyedésünk egyik okát éppen a szellemi perverzió erőltetésében látom, ahol nyilvánvalóan nem létező dolgokat tanítanak a pesti és nem pesti egyetemeken. Mi szükség van arra, hogy tudatilag rombolt diplomásokat küldjenek az utcára, akik nyilvánvalóan nem értenek egyet az egyetemi uraságokkal?
Én nem látok olyan nagy problémát a Cavalli Sforza témában: Az Sforza önnön baja, hogy teljesen hibás a következtetése, talán Csányi is jobban átlátja már a helyzetet. Ezt abból a meglátásból merem mondani, amit éppen most olvasok: Sebestyén László vitairata KÉZAI SIMON védelmében.
Egyedüli érdeme Sforzának, hogy legalább újra előkerül a téma....
Esze Teve: Én is "nemzetközi személy" vagyok, és kijelenthetem neked hogy antropológusok és régészek nem kompetensek nyelvészeti kérdésekben.
*******************************************
provó: Nem a végzettség adja a kompetenciát, hanem a tudás (már ha ilyennel rendelkezik valaki). Egy antropológus, vagy egy régész alkothat nagyobbat a nyelvészet területén, mint száz ostoba nyelvész együttesen.
eszem ,iszom...dinom,dánom...
