Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
1., A nosztratikus nyelvek közül azért hagyták ki a magyart, mert a finnugrizmus alapján ez egy figyelemre méltatlan nyelv és kultúra. Hiszen a tajgai gyökerei miatt nem is lehet kulturális (s ami ebből következik: nyelvi) jelentősége.
2., Érdekes, hogy ezzel ellentétes hangok is hallatszanak. A finnugrista időrend ugyanis nem követte az indogermán időrend megrövidülését s így a nem létező finnugor nyelvcsalád régi maradt, miközben az indoeurópai megfiatalodott, sőt szertefoszlott. Általában mégis olyasmiket állítanak, hogy az uráli-finnugor nyelvek hatottak az indoeurópaiakra, valamikor a kezdetek kezdetén.
3., Ebbe szinte csak be kellene helyettesíteni valami mást: pl. az andronovói kultúrkör magyar-ugor nyelvei és e nyelvek (előázsiai?) előzményei, rokonai hatottak a később indoeurópaizálódó nyelvekre.
Ha ez a 2., alatt kifejtett (téves kiindulópontra épített, ennek ellenére részben helyes következtetést eredményező) álláspont hatni kezd a nosztratikus szótárak készítőire, akkor a magyar nyelv szerepe felértékelődhet a szemükben is.
Nekem egyébként másolatban van egy nosztratikus szótáram (sajnos éppen a címlap hiányzik, ezért sokra nem megyek vele), amit magyar szavakkal kiegészítve és átdolgozva érdekessé lehetne tenni.
S egy ilyen munka végén szükségképpen az derülne ki, hogy a nosztratikus elmélet és a magyar gyökrendszer-elmélet ugyanannak a nyelvtörténetnek a két nézete.
Vázlatosan és néhány szóval, mivel ezúttal bővebb magyarázatra szükség nincsen, meg kell jelölni a nyelvnek azokat az állomásait, amelyeket az őskor óta a történeti korig érintett. Ezek az állomások: 1. az ősnyelv, 2. az idea-nyelv, 3. a szimbólum-nyelv, 4. a mítosz-nyelv, 5. a költői nyelv, 6. a köznyelv (népnyelv), 7. az absztrakt (fogalmi) nyelv. Az egyes állomások az ember metafizikai érettségével, szellemének univerzális voltával, végül és végeredményükben a beavatási fokokkal esnek egybe. A fogalmi nyelv absztrakt. A szavak nem a valósággal, hanem a mesterségesen szerkesztett észvilággal állnak vonatkozásban. A fogalomnak nincs tartalma, csak ésszerűsége: rövidítés, képlet, formula, amelynek a dologgal való kapcsolata nem reális, hanem megegyezésen nyugszik. Ilyen fogalom a történeti kor filozófiájának, tudományának és államkormányzatának legtöbb szava. A fogalom tulajdonképpeni jelentését elvesztette: belül üres. Ez a gépesített szó, amely a lét felületén alkalmazott tettek végrehajtására megfelel és tartalmatlanságánál fogva kitűnően lehet vele dolgozni, de mint a gép, lényegtelen és üres. A köznyelv a népnyelv, főként a mese, a népköltészet nyelve, egyenetlen, kiegyensúlyozatlan: bizonyos vonásokban gazdag, bizonyos vonatkozásokban szegény, de színvonala olykor meglehetősen alacsony, és az egyetemes nyelvtől néha távolabb áll, mint a fogalmi nyelv, mert könnyen vesz fel egyéni vonásokat, tájszólást, közhelyeket, könnyen merevedik, könnyen elhal, megritkul és megromlik. A költői nyelv a népnyelv intenzív foka. Az ősnyelv ereje nem a népnyelvben maradt meg, hanem a költői nyelvben. A költői nyelv az ősnyelvhez mérhetetlenül közelebb áll, mint a köznyelv. A képnyelvet, amivel a nép játékosan bánik, de amit igazán sohasem ért, a költői nyelv elkezdi közvetlen jelentésnek látni. A költői nyelv azonban még kiegyensúlyozatlanabb, mint a népnyelv, mert itt minden az egyéni jellegtől függ. A Véda himnuszaitól, Orpheusz dalaitól és Pindarosztól kezdve a merő hangzatokból álló költészetig végigtekintve, bőven van alkalom egyéni megkülönböztetéseket tenni. A történeti korszak Európában, Homérosztól kezdve a képet az ember érzéseit, gondolatait megvilágító másodlagos eszköznek fogja fel, s ezzel elárulja, hogy a kép jellegét nem érti. Nem tudja, hogy az első a kép, amely az ember egészét megragadja, s csak aztán következik az érzelem, a gondolat, a hangulat, amelyet a kép az emberben fakaszt. Ennek a megfordításnak jellegzetes alakja a költészetben az úgynevezett hasonlat, amely a köznyelvbe mint üres frázis süllyed el. A hasonlat összetéveszti a külsőt és a belsőt, azt hiszi, hogy a képpel kell megvilágítania, s a képet külsőnek látja, holott a kép a belső, s ez az, amit meg kell világítani. A mítosz nyelvében ilyen tévedés nincs. A mítosz pontosan tudja, hogy mi van belül és mi van kívül, és tudja, hogy a nyelvi megnyilatkozás egyetlen lehetősége a kivetítés. A szimbólum-nyelv elszakad a külsőségtől, az idea-nyelv elszakad az észtől. Éppen ezért ez a két megnyilatkozás magasabb rendű, mint a mítosz, amely mindig tekintettel van a külsőre is, az észre is. A szimbólum, úgy látszik, elrejti azt, amit kimond, és kimondja azt, amit elrejt. Ebben a paradox magatartásban van sajátos varázsa, s ez a varázs az, ami az ősnyelvhez már hasonlatossá teszi. Az idea-nyelv viszont az észfölötti értelem megnyilatkozása: már megfoghatatlan, egyszeri, kivételes, abszolút, pillanathoz kötött és meg nem ismételhető. Az őskori szent könyvek és a történeti kor kivételes nagy költőinek és gondolkozóinak ritka néhány helye ezt az idea-nyelvet beszéli: az elementáris megnyilatkozás abszolút nyelvét. Az ősnyelv sem ész, sem értelem, sem külső vagy belső érzék számára nem hozzáférhető és nem felfogható elemi kinyilatkoztatás. Az őskorban ilyen nyelv volt, mint a feljegyzések mondják, a jósok, a bölcsek, a szentek, a szakrális szubjektumok nyelve. Az anyagi természetben élő ember ezt a nyelvet csak mint az eksztatikus elragadtatás megnyilatkozását tudja megérteni, amikor "az emberen keresztül magasabb hatalmak nyilatkoznak meg". Az ősnyelv arról ismerhető fel, hogy a szavakat eredeti jelentésükben, eredeti intenzitásukban, eredeti teremtő feszültségükben és sugárzó hatalmukban mondja ki. Az abszolút megnyilatkozás, amikor leszáll és az értelmet eléri, ideává lesz; amikor már kapcsolódik a külsőhöz, szimbólummá; amikor a kép és az ész kezd benne megjelenni, mítosszá; amikor az idea, a szimbólum és a mítosz elhalványodik, lesz költői nyelvvé; amikor a költői nyelv is elsápad, keletkezik a köznyelv, s amikor a köznyelv tartalmai is elvesznek, alakul ki a fogalmi nyelv.
Az ősnyelvkutatás egészen új keletű tudomány. Két fő iránya van. Az egyik az úgynevezett nosztratikus nyelv kutatása. Ennek nincsenek különösebb magyar vonatkozásai jelenleg.
A másik a szóbokor vagy más néven gyök rendszerből indul ki, de ennek létjogosultsága tudományosan nincs bizonyítva. Az elmélet szerint a magyar nyelv egységes szóbokorrendszere nem jöhetett létre utólagos keveredésekből. A szóbokrok hálózata átszövi a nyelvet, és ez a hálózat egységes. A hálózat széttöredezve megtalálható más nyelvekben is, de csak romjaiban, míg a magyarban teljesen. Az utólagos keveredések hatására ez a hálózat szétszakadozott volna. Ezért ez a nyelv vagy egy műnyelv, mint pl.: az eszperantó, vagy az emberi elme fejlődésével párhuzamosan fejlődött, és ahogy az emberi gondolkodás fejlődött, úgy fejlődött a nyelv is, az alapfogalmak köré úgy bokrosodtak a szóbokrok. Az ily módon létrejött ősnyelv legtisztábban a ma magyarnak nevezett nyelvben őrződött meg. Az elmélet ellenzői szerint ez nem elsősorban nyelvészeti, hanem ?romantikus? nacionalista indíttatású feltételezés."
Az elmélet mellett szólnak a nyelvi kapcsolatok mellett a magyarság belső-ázsiai kulturális kapcsolatai, a zenei, néprajzi, életmódbeli párhuzamok, továbbá történeti hagyományaink hun-magyar azonosságtudata. Ellene szól azonban, hogy a nagyjából a finnugor nyelvészet által is használt paradigmarendszerben mozog, amely módszerek ma már erősen megkérdőjelezettek. A hangváltozások „törvényei” elismerten nem természeti törvények, legfeljebb csak hajlamok. Az ezekre épített összehasonlítások nem csak a finnugorizmusnál, hanem itt is ingatagok. (Természetesen ezt a mai nyelvészek nem így látják) Maguknak a nyelvcsaládoknak a léte is sokak által megkérdőjelezett, hiszen ahogy a népek eredete sem fa szerkezetű, egyenes leszármazású, úgy a nyelvek is keveredtek egymással, eredetük nem egyenes leágazás, hanem sok-sok keveredés, hatás összessége.
Mert a magyar kutatás nem is foglalkozik a TÜ-vel. Száz évig rejtegették (s azután is csak kilopva lehetett kiadni és lefordítani) nehogy megcáfolja az ősgeszta-elméletet.
Ami pedig az egyetlen magyar ősgeszta feltételezését illeti, ez csak úgy lehetséges, ha a többes számot egyes számnak olvassuk, mint ahogy azt Kristó tette (lásd alább!).
Kérdés, hogy a hozzá hasonlóan írni-olvasni sem tudó (vagy inkább tudatosan hazudozó) finnugrászoknak érdemes-e a legcsekélyebb hitelt adni?
Letséges, hogy a honfoglalásról ismert időpontok csak a finnugrista "valóságnak" nem felelnek meg.
A nagyfejűek összeültek és kitalálták, hogy a honfoglalás 896-ban volt (bár ők is tudták, hogy ez nem igaz) s ettől kezdve minden más adatot tudománytalannak tartanak. Holott a krónikáinkban mindig is több eltérő időpont volt megadva.
S elvileg az adatokból kellene kiindulni, nem a milleniumi építkezések elhúzódásából.
Ráadásul a krónikák másodszori visszatérésről beszéltek s nem honfoglalásról.
Azaz az egész finnugrista honfoglalás-elmélet úgy marhaság, ahogy tanítják. A krónikáinkban lévő eltérő időpontok pedig legalább részben helyesek.
Az eltéréseket csupán meg kellene értenünk. A saját hülyeségét senki se kenje a krónikákra.
Nem kell helyesbítened, mert nem mondtam helytelent. A honfoglalásról természetesen megemlékeznek a külföldi krónikák is, de hozzájuk képest Anonymus összehasonlíthatatlanul többet tud, részletesebbet és hihetőbbet ad.
Van Anonymus gestája és utána sokáig néma csend, ha a honfoglalásról van szó.
Tudtommal abban meglehetős egység van a magyar történelemkutatásban, hogy valamennyi jelenleg ismert geszta, vagy krónika ismert egy magyar ősgesztát. Hogy ez mikori, vagy milyen volt, erről persze megoszlanak a vélemények...
Bóna módszertana meg viszonylag egyszerű, és azt hiszem nincs ok arra, hogy ezúttal ne higyjünk neki: vette az Anonymusból ismert várakat, és a honfoglalás korából ismert várakat, és megnézte, mennyit ismerünk régészetileg abból, amit történetileg Anonymusból ismerhetünk.
Nem tudom pontosan, melyik Krónikáról van szó (talán a KÉPES KRÓNIKA), amiről egyesek azt állítják, hogy az IDŐRENDJE nagyonis PONTOS, kivéve azt a csekélységet, hogy minden 300 évvel elcsúszik. ( Ebbe az Illig nevével jelzett, de történészek által is megbolygatott témába most ugyan ne menjünk bele, de azért valami biztosan nem stimmel, és erre nem hogy normális és megnyugtató választ nem adtak még, ellenkezőleg: MÉG HIVATALOS KUTATÁST SEM VÉGEZTEK ezirányban a valamikor KIMONDOTT ELUTASÍTÓ DOGMA hatására. Vagyis: hogy ne kelljen kutatni, kijelentjük, hogy nem érdemes kutatni, mert hamis és kitalált dolog az egész, lám, az időpontok sem felelnek meg a valóságnak.... Így a kutatás el serm indul... Ez maga a tudományos pártatlanság megcsúfolása....
Anonymust ugyan nem tanulmányoztam kellő részletességgel, de az egyéb tanulmányok rá vonatkozó érintőleges információi alapján azt kell mondanom, voltak Anonymusnak dokumentumai, előző "GESTÁK". Erre nézve további infót kell keresni. Mindenesetre a jelenben én KÉZAI analógiájával tudnék példát hozni arra, hogyan is zárták ki (egyoldalú és nemegyszer rosszindulatú indokok alapján JELES "KUTATÓINK") GESTÁinkat a megismerhető valóság talajáról, és beletaszították abba a "KULTURTÖRTÉNETI ÉRDEKESSÉGEK" SÉMÁJÁBA, aminek lényegét a MISZTIKUMban határozták meg pusztán abból az egyszerű és megdönthetetlen előítéletből, amit annakidején a FINNUGORIZMUS MINT NYELVKUTATÁS ERŐSZAKOLT RÁ Az etnikai TÖRTÉNETTUDOMÁNYRA.
Hogy Anonymust megértsük, és lényegét fölfejtsük, lehet, hogy KÉZAIn keresztül vezet az út annál is inkább, mivel Kézai Anonymushoz képest EGÉSZ KÉPET alkot a "nemzetnek" nevezhető formációról. ( Ennek egyik legkiemelkedőbb könyve: Sebestyén László: KÉZAI SIMON VÉDELMÉBEN , Bp, 1975. A5/176 oldal.)
Részlet:
"..Még megjegyzésként se menjünk mos bele abba, hogy a 13. században a németek körében még javában téritgettek, vagy hogy az antik területeken kívül nyugaton is akkor voltak az első városalapítások, amikor nálunk, a honfoglalás idején. Ám azt vessük közbe, hogy a népek, sokszor véres történelme korántsem valamiféle ESZMETÖRTÉNETI PANOPTIKUM, amelynek fórumán egy immanens világterv szerint hol előbb, hol megkésve jelennek meg az egyes népek, s ehhez képest aztán értékítéletszerűen "szinkronban" vagy "aszinkronban" levőnek tekinthetők ahhot az egységhez, strukturához képest, amelybe így egy külső szemlélő szerint tartozni látszanak. Ezzel szemben sokkal inkább annak a valóságos, életteli képnek vagyunk a tanui, hogy a népek, ha már lettek, továbbra is, és mindétig lenni akarnak, kialakult, megismert önmagukhoz képest, és korábban kitöltött terük arányaiban...."
"Szóval a korabeli történeti földrajzi viszonyokról Anonymusnak halvány lila gőze nincs."
Ellenben meglepően jó helyismerettel rendelkezett: érdemes elolvasni azt a részt, amelyikben Laborc üldözésének kapcsán felsorolja az éppen útba eső folyókat. Több más adattal együtt ez utal arra, hogy a névtelen alaposan ismerte a XII. század végi országot, rangos helyeken (nemesi udvarokban és nem a "regösök csacska énekeiből") tájékozódott az adott vidéken elterjedt családi-települési eredetmondákról. Források után dolgozott, ergo az elbeszéléseinek nagy valószínűséggel van valamilyen valóságmagva.
Helyesbítenék, a honfoglalásra Anonymuson kívül más MAGYAR forrásunk nincs. És nem arról van szó, hogy általában a krónikáinkat kellene lebecsülni. Ilyesmit senki nem mondott. Anonymus egy XII-XIII. századi elképzelést ismertetett az olvasóival.
Csak egy példát szeretnék mondani:
Bóna például megvizsgálta, hogy a megtalált, és feltárt, az egyéb írott forrásokban szereplő, és Anonymusnál előforduló váraink, földváraink hogyan vizsonyulnak egymáshoz. (Bár tudom, hogy Bóna munkássága sokaknak nem tetszik, mégis érdemes ennek kapcsán elgondolkodni ezen). Ő az Árpád-kori földvárakról írt munkájában (1995, majd 1998), figyel fe larra, hogy Anonymus számtalan várról feledkezik meg, amelyet a honfoglaló magyarok, vagy az utánuk jövő Árpádok építenek, de Anonymus idejére elhagynak. Számtalanszor helyi szlávok, vagy bolgárok által épített váraknak néz, valójában az Árpád-korban épített várakat stb. Szóval a korabeli történeti földrajzi viszonyokról Anonymusnak halvány lila gőze nincs.
Amúgy a szkíta-hun elmélet sem csak Anonymusból tápálkozik. Ha feltételezem ,hogy az elmélet igaz, akkor ezt Anonymus nélkül is megtehetjük, nem csak ő dokumentálja ezt ugyanis. Sőt, ha azt veszük, hogy a dinasztia származását Anonymus még ismerte, és í nép származását is, de a többit már nem, még ez is támpontot adhatna nektek. Azonban hiteles történeti tényekként kezelni Anonymus leírásait, szerintem hiba. (Ebben egyébként a történészek is vitatkoznak egymással, valaki elfogadja, valaki pedig hasznavehetetlennek tartja Anonymus írását).
De ha belegondolunk a klasszikus dinasztiapárti történetírásra, bármelyik nemzetnél, akár a türköknél, de mondjuk a római történetíróknál is, akkor ott szerintem a éppen az jellemző, hogy az elenfelek nevét nem igen felejtik el, hanem inkább magának a győzelemnek, vagy az alapító, ill. az uralkodó tetteinek kihangsúlyozása jelenik meg.
Anonymusnál ez nem így van, ő nála inkább valamiféle arisztokratikus vonalat figyelhetünk meg, adott a dinasztia, de mellette az a számtalan ember, aki elfoglalja a különböző várakat, legyőzi a különböző ellenfeleket stb. és birtokokat kap az adott vidéken.
Tehát én azt hiányolom abból a hipotézisból, hogy Anonymus tudott, és olvasott magyar évkönyveket, hogy tényszerű, más forrásból is igazolható adatok alig fordulnak elő nála. (Alapvetően nem az évkönyvek tagadásáról van szó, hanem arról, hogy Anonymus már nem láthatta ezeket).
(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)
Irodalom
Bonfini Antal: A magyar történelem tizedei, 1.3.120., Balassi Kiadó, Budapest, 1995. Györffy György: István király és műve, Gondolat, 1977. Kabo, V. R.: Az őskori művészet szinkretizmusa, A művészet ősi formái, Gondolat, 1982. Kéki Béla: Az írás története, Gondolat, Bp., 1971. Kristó Gyula: A történelmi irodalom Magyarországon a kezdetektől 1241-ig, Irodalomtörténeti füzetek, Argumentum Kiadó, Bp., 1994. László Gyula: Kovrat kagán fiainak történetéhez (megjegyzések a kettős honfoglalás forrásainak értelmezéséhez), Tanulmányok a bolgár-magyar kapcsolatok köréből, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1981. Róna-Tas András: A honfoglaló magyar nép, Balassi Kiadó, Budapest, 1996. Szegal, D. M.: Mitológiai ábrázolások a Kanada északnyugati partvidékén élő indiánoknál, A művészet ősi formái, Gondolat, 1982. Varga Géza: A magyarság jelképei, Írástörténeti Kutató Intézet, Bp., 1999. Varga Géza: Mítoszok őre, Velemér, Írástörténeti Kutató Intézet, Bp., 2000. Veszprémi Miklós: Aszparuh, az alapító, Magyarország, 1981/26.
(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)
Az „ősgeszta” hipotézis tarthatatlansága
Kristó Gyula sokszor elárulja prekoncepcióit, amelyek műve írásakor vezérelték.
Példa erre ama ellentmondás is, ami a címben ígért kezdetek és ennek az előszóban olvasható korlátozása között feszül. Az ugyanis, hogy Kristó Gyula csak a tatárjárás előtt keletkezett történeti alkotásokkal foglalkozik, a valódi kezdetekkel nem.
Egy nép őstörténelmének végét, történeti korszakának kezdetét általában az írásbeliség és főleg a történetírás megjelenéséhez kötik. Ez alól a magyar történelem szokásos korszakolása kivételt képez, mert a magyarság esetében a honfoglalást megelőző időszakot eleve őstörténetnek tekintik. Ez a korszakolás azt a szélsőséges finnugrista álláspontot tükrözi, amely a honfoglalókat besenyők által űzött primitív hordának próbálja beállítani. Azon az előfeltevésen alapul, amely szerint a székely rovásírás puszta koholmány; vagy ha nem koholmány, akkor is viszonylag későn, a Kárpát-medencében alakult ki.
E hibás kiinduló feltevés logikus folytatása, hogy a történetírásunk is csak a honfoglalás után, egy nyugati mintát követő ősgestával kezdődhetett.
Természetesen mindkét tétel megalapozatlan.
Kristó Gyula a fenti – ma már reménytelen utóvédharcot folytató – finnugrista álláspont utolsó képviselői közé tartozik. Kristó könyve – a szerző szándékaival ellentétben – éppen e nemzet- és tudományellenes prekoncepciónak a tarthatatlanságát bizonyítja.
A liber „könyv” szó többes számát ugyanis – a neves szerző álláspontjával ellentétben – csak több könyv létezésével lehet magyarázni. Azaz sem elvi, sem gyakorlati lehetőség nincs arra, hogy krónikáink és gestáink előzményeként egyetlen – nyugati előzményekre visszamenő – könyvet (ősgestát, vagy őskrónikát) tételezzünk fel. A szerzők, bármilyen jónevű szerzők hiperkritikus álláspontja nem elegendő a források világos tanúvallomásának elvetésére, esetünkben a többes szám egyes számmá redukálására. Különösen igaz ez akkor, ha az elvetést semmiféle érvrendszer nem támasztja alá, sőt a szerző maga is bevallja, hogy nem tud magyarázatot adni az ellentmondásra.
E tanácstalanság tulajdonképpen érthető, hiszen lehetetlen azt megindokolni, hogy a több évszázados források miért nem igazodnak néhány – szerzőik által a mindenkori megszállóink kedvéért – újabban kiagyalt elmélethez.
(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)
Királylisták rokonsága
Maradt-e reánk olyan adat a magyar krónikákban, amelyről sejthető, hogy a sztyeppi rovásírásos évkönyvek örökítették reánk?
Igen, s például az Árpádház származására vonatkozó adatok is ilyenek lehetnek.
A magyar krónikák királylistáiban fennmaradt Nimród és Attila mellett Keve és Keár neve is. Míg az első kettő szereplését esetleg a biblikus hagyománynak, vagy középkori toposznak is tulajdoníthatják egyesek (azonban ez is indokolatlan), az utóbbiakra már aligha fogható rá hasonló. E két név ugyanis Kavád és Kürosz iráni uralkodókat jelöli, akik sem a biblikus hagyományban, sem a nyugati krónikairodalomban nem szerepelnek a magyarok királyaiként, vagy a magyarokkal közvetlen kapcsolatban.
Pedig ez a közvetlen kapcsolat létezett, mert például Kavád a heftalita hunoknak köszönhette a trónját. A fia, Kürosz, pedig adót fizetett a hunoknak.
Tabari és a Derbend Nahme szerzője pedig arról tájékoztat, hogy Kürosz alapította a Kuma menti Madzsar városát.
Egy török forrás pedig a magyaroknál fennmaradt hagyományról tájékoztat, miszerint Kürosztól maradt reánk maga a Szent Korona is (Varga/1999/188).
A magyar krónikák királylistáiba Kavád és Kürosz neve nem a nyugati krónikákból, hanem a magyarság hun hagyományának részeként kerülhetett. A királylisták egy-egy nép történelmének legfontosabb adatai. Ha feltételezhető, hogy a hunoknak és a honfoglalás előtti magyarságnak voltak könyvei, akkor arra kell gondolnunk, hogy azokban a királylisták a legfontosabbak között szerepeltek. S ha e krónikák kivonatolására és másolására került sor, akkor ezeknek a legfontosabb adatoknak a megmaradására gondolhatunk elsősorban. A királylisták nehezen értelmezhető ellentmondásai pedig az őstörténelmünk bonyolultságával, több ágú voltával magyarázhatók. A királylistákon túl a magyar krónikák további adatai is származhattak rovásírásos sztyeppi (vagy kárpát-medencei) évkönyvekből.
(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)
A hun könyvek külalakja
Azt tehát a fenti néhány adat alapján sejthetjük, hogy a magyarul beszélő heftalita hunoknak és avarhunoknak voltak könyveik. E hun könyvek tartalmáról keveset tudunk, a külsejéről azonban a Szent Korona Krisztus-képei tájékoztatnak bennünket.
A Szent Koronát ugyanis a Hun Birodalomhoz tartozó mervi oázisban készíthették 450 táján, s a zománcképeknek ennek megfelelően több hun vonatkozása is van.
Ilyen például a katonaszentek hun típusú páncélöltözete is.
Vannak aztán olyan írásszerű jelképeink is, amelyek megtalálhatók a hunoknál is, meg a magyaroknál is. Ezek közé tartoznak a Szent Korona Krisztus-képeinek vállán, illetve térdén látható, vizet jelképező kacskaringók is. Hasonló – aranyból készített – kacskaringók megtalálhatók ukrajnai hun sírokban is. E kacskaringók megfelelője egy nyugat-mongóliai kőszobron is reánk maradt.
Ez ábrázolásokon a kacskaringók a test kiemelkedő részein: a vállon, a könyökön és a térden helyezkednek el. Ez az elhelyezés antropomorf világelképzelésre (és a koronatanban is felismerhető organikus államszemléletre) utal, amely a test említett kiemelkedéseit a hegyekhez hasonlítja.
A kacskaringók és a hegyek párosítása szintén megfigyelhető a Krisztus-zománcon – s ez ősi (a világ teremtésére emlékező, ezért primitív történetírói alkotásnak is tekinthető) szimbolikus üzenetet hordoz. A folyót és hegyeket ábrázoló hieroglifákból alkotott képmontázsok a székely rovásjelek segítségével kiolvashatók, mint a „j” és „m” rovásjelekből összetett ligatúrák, amelyek az iráni Jimához hasonló mítikus ősalakra (Jó mágusra) utalnak. Ugyanez a jelpárosítás látható – többek között – egy gyimesbükki hímestojás világmodelljén is: azaz a Szent Korona Krisztus-képeinek ábrázolási hagyománya sztyeppi eredetű és hun-magyar jellegű.
Számunkra ebből most az a legfontosabb, hogy a Szent Korona mindkét Krisztus-képén könyvet látunk (1. ábra). Ezek rovásbetűkkel írt, magyar nyelvű hun könyvek ábrázolásai is lehetnek. Ilyen külsejű Szentírásokat őrizhettek a mervi hunok keresztény püspökségének könyvtárában az V. és VI. században.
A zománckép szimbólumai szerint a könyveket használó hun keresztények természetesnek tartották a rovásírás használatát. Talán ennek köszönhető, hogy rovásfelirataink jó része székely templomokban maradt fenn. S hogy a magyarság egykor Istenéről is feltételezte a rovásírás ismeretét, azt a Veleméren máig használt, rovásbetűket ábrázoló tetőcserepek is bizonyítják. Ezekkel veleméri atyánkfiai az égiek védelmét kívánták kieszközölni égiháborúk idején. (Varga/2000/56, 72)
1. ábra. Jézus Krisztus zománcképe a Szent Korona abroncsán; térdén és mellén a rekeszrajz rovásjelekkel azonosítható „jm” (Jó Mágus) és „s” (Sarok, Nagy Hegy) szimbólumokat tartalmaz; a kezében tartott Szentírás mintájaként a mervi hun püspökség rovásírással írt magyar nyelvű könyvei is szolgálhattak
(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)
Rovásírásos kötetek Európában
Szamosközi István történetíró, aki 1591-93 körül Itáliában járt, a firenzei Laurenzia hercegi könyvtárban rovásírásos könyveket látott. „Ezen írásmódnak egész kötetekre menő nagyon régi példája maradt fenn máig Etruria nagyhercegének könyvtárában, Flórencben” – írja az Analecta Lapidum ... kezdetű munkájában. – „Nem csak ezek az írásjelek, hanem az egész kódex is magán viseli a nagy régiség minden jegyét, hogy az európaiak már felhagyhatnának a nemrég feltalált ólombetűs könyvnyomtatás dícséretével, minthogy ez a könyv, melyet századokkal ezelőtt, a mai világ szemében ismeretlen betűkkel nyomtattak, kiáltóan hirdeti, hogy ennek a mesterségnek a szkythák voltak feltalálói.” Meg is említi, hogy a herceg állítása szerint egy szkíta fejedelemtől kapta ajándékba a köteteket.
Hogy ez a Szamosközi által említett kötet pontosan milyen lehetett, ma már nem tudjuk megmondani. Az azonban kétségtelen, hogy a sztyeppi népek rovásírással vezetett könyveket alkottak. Egyetlen ilyen – türk rovásírással írt – kötet reánk is maradt.
Azaz Szamosközi tudósítása is megengedi annak feltételezését, hogy a ma ismert magyar krónikafolyam egy eredetileg rovásírással vezetett pusztai évkönyv-sorozatra épülhet. Ilyen könyvek nem csak Itáliában, hanem magyar földön is fennmaradhattak, legalább kivonatokban.
Rettegi István Historia Transylvaniae Hungaricae ... kezdetű művének 1740-ből származó másolata székely ábécét közöl a következő magyarázattal: „A betűk eredetije az etruriai nagyherceg könyvtárának igen régi ép kötetében van meg, nilusi papírra nyomva. A könyv indexében ez van: Igen régi typographikus könyv, szkytha betűkkel az etruriai herceg könyvtárában, melyet állítólag a quirinói szkythák fejedelme küldött X. Leó pápának Florencbe.”
Sebestyén Gyula 1915-ben zavarnak minősíti Rettegi állítását. Maguk a fizenzei kötetek azonban létezhettek, mert 1595-ben, a paduai Antonius Maginus Geographiae, Cl. Ptolomaei Pars II. c. munkájában szintén említést tesz róluk. S ha azok valóban a Rettegi által közölt székely betűkkel íródtak, akkor eggyel több okunk van a honfoglalás előtti rovásírásos magyar évkönyvek létezésének feltételezésére. Azt is tudjuk, hogy a hun-utód ujgurok 1000 körül fából faragott és olajos korommal megfestett betűkkel könyveket nyomtattak. Állítólag Bél Mátyás szerint a hunok hozták volna Európába a könyvnyomtatás technikáját, ezt azonban csak hallomásból tudom, ellenőrízni kellene. A hunok régészeti emlékein azonban valóban megtalálhatók a székely jelek előképei. Ezért Rettegi állítása talán mégsem jár messze az igazságtól. A firenzei rovásírásos kötetek „szkíta” betűinek valóban lehetett valami köze a székely rovásjelekhez.
Az akadémikus kutatás azonban nem rovásírásos hun évkönyveket, hanem egy nyugati mintákról másolt „ősgesztát” feltételez a ma ismert magyar krónikafolyam előzményeképpen. Azt persze nem vitatják, hogy a magyarság saját szóhagyománya ebbe a krónikafolyamba bekerülhetett.
Esetenként tanulságos e szóhagyomány és a krónikák kapcsolatának megfogalmazása is.
Róna-Tas András szerint „A magyar ősgesztát jó 270 évvel a honfoglalás után jegyezték le. Abban azonban biztosak lehetünk, hogy a fejedelmi, majd királyi udvar hagyományai ismertek voltak az első írásos lejegyzés előtt is. Úgy kell elképzelnünk e hagyományokat, hogy a fejedelmi udvarban foglalkozásszerűen adták elő a fejedelmi nemzetség történetét. A krónikás általában az emlékezetére támaszkodott, amikor különféle alkalmakkor előadta a történeti hagyományt, de az is elképzelhető, hogy emlékezetét valamilyen eszköz is segítette. Ez lehetett rajz, rovás, vagy pusztán a történet ritmikus, visszatérő elemekkel színezett formája.” (1996/321)
Azaz a máskor hiperkritikus Róna Tas András nem vonja kétségbe, hogy a magyar krónikafolyam korábbi rovásírásos előzményekre támaszkodhatott, amelyek az emlékezet megőrzését szolgálták.
S ugyan mi akadályozhatna meg bennünket abban, hogy ezeket – Anonymusra gondolva – évkönyveknek nevezzük?
Te honnan tudod, hogy mesét költött? Hiszen a honfoglalásról az egyetlen részletes forrásunk Anonymus. Ő a honfoglalás történetírója. Rajta kívül nincs más.
Ha a tanáraid Anonymus alábecsülésére tanítottak, akkor nem tettek jót veled. Persze ez így egyszerűbb volt nekik, mint megérteni és megmagyarázni a krónikáinkat. Különben még ki kellene dobniuk a finnugrista tételt.
Az pedig egy ismert rosszindulatú blöff, hogy Anonymus egyrészt nem említ ismert történelmi szereplőket; másrészt olyanokat említ, akiket más krónikák nem ismernek.
Ezt a jelenséget ugyanis kétféleképpen lehet értékelni. Egyrészt úgy, ahogy te tetted: hogy ugyanis "Anonymus mesélt". Másrészt úgy, hogy Anonymus nem másolta a krónikáját nyugati előzményekről, hanem a magyar dinasztia szempontjainak megfelelően szuverén módon alkotott.
Mi akkor jöttünk Keletről s a nyugatmajmolás még nem hódított akkora teret a sorainkban, mint ma. Mellesleg a nyugat akkor még nem is volt olyan imádnivalóan fejlett. Mi a világ egyik legfontosabb kulturközpontját, a korábban letünt heftalita Hun Birodalmat képviseltük akkor. Amely a könyvtárairól is híres volt. Büszke, hódító, kulturált lovasnép érkezett a KM-be, a szlávok és a germánok által szorongatott véreinek felmentésére. Pl. mi hoztuk magunkkal Keletről az akkori Európa legfejlettebb ekéjét is (amiről neked, régésznek, tudnod kell).
S talán még nem is volt akkora könyvtárközi forgalom Európában, mint manapság és konferenciákat sem tartottak olyan gyakran. Anonymust egyszerűen nem érdekelte a többi történelmi szereplő, ha a harcokban nem érintkeztek velük.
Ha Anonymus hozzáférhetett volna korábbi hun/magyar stb. évkönyvekhez, akkor miért van az, hogy az Árpád-féle hódításról egy mesét költ, ahelyett, hogy tényekről írna? Gyakorlatilag a dinasztia tagjain kívül nem is említ valódi, élő személyeket a kilencedik század végéről.
(Kristó Gyula hasonló című, 1994-ben megjelent munkájának kritikája. Az itt részletekben közölt cikk megjelent "A székelység eredete" c. kötetben, Írástörténeti Kutatóintézet, 2001. Kapható Gondos Bélánál az MVSZ székházban, Semmelweis utca 1-3., tel: 267-4515/Gondos)
Sztyeppi évkönyvek Anonymusnál
Ilyen pusztai évkönyvek emléke Anonymusnál is fennmaradt: „Az Úr megtestesülésének nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak, kijött Szkítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér … Ügyek fia … uruk és tanácsadójuk nekik … fiával, Árpáddal … szövetséges népeknek megszámlálhatatlan sokaságával. … Az Etel (Volga) folyót pogány módra tömlőn ülve úsztatták át.”
Kristó Gyula szerint Anonymus e helyen „teljesen egyértelműen Regino évkönyvét hasznosította”.
Kristónak erről az állításáról azonban aligha mondhatunk mást, mint hogy az a tények meghamisítása. Anonymus ugyanis nem egyetlen, hanem több egybehangzó évkönyvről beszél, miközben Reginonak csak egyetlen évkönyvéről tudunk. Ráadásul Regino a kivonulást a 889. évhez köti, azaz tőle Anonymus 884-es évszáma semmiképpen nem származtatható.
Több egybehangzó évkönyv egyébként is csak az események helyszínéhez közel (a Volga vidékén, például Horezmben, Kazáriában) keletkezhetett, hiszen a távolabb dolgozó történetírókhoz esetleg csak évek múltán, különböző időpontokban jutott el az átkelés híre. Mivel a többi, reánk maradt kútfő ennek megfelelően egymástól és Anonymustól is eltérő évet ad meg a kiköltözés időpontjaként, ezért Anonymus fenti évszámát egyik ismert forrásból sem származtathatjuk.
Olyan – azóta elveszett – évkönyvcsoportra kell tehát gondolnunk, amelyek egymáshoz és Anonymushoz is jóval közelebb álltak, mint a ma ismert mohamedán, bizánci, szláv és nyugati kútfők. S aligha feltételezhetünk mást, mint egykor rovásbetűkkel vezetett magyar évkönyveket, amelyeknek Anonymus a latin betűs másolatait vagy kivonatait láthatta a magyar királyi és főúri könyvtárakban. Ezekről a magyar évkönyvekről nem sokat tudunk, de az feltételezhető, hogy a szerkezetük és a tartalmuk jórészt, szükségképpen és sajátosan eltérhetett az idegenekétől.
Bonfini a magyarok évkönyveiről
A magyar történetírásnak eme sajátosságára, az idegen történetírók munkáitól való szerkezeti és tartalmi eltérésre már Bonfini, Mátyás király történetírója is felfigyelt: Attiláról „A magyarok évkönyvei azt hagyományozzák, hogy (testvérét, Budát) a catalaunumi vereség után gyilkolta meg” (1995/80).
„Egy évkönyvíró szerint a hunok Őse Hunor és Magor volt, ez azonban a népek eredetérôl csak fecseg, mert a zsidó histórián kívül semmit sem olvasott.” (1995/61)
„Mint a magyar évkönyvek mondják, (Attila) akkora hun sereget szedett össze, hogy táborában a segédcsapatokon kívül tízszer százezer embert emlegetnek. Ez ugyan lehetetlennek hangzik, azonban mégis valószínűsíti a szkíták megszámlálhatatlan sokasága és birodalmuk kiterjedése” (1995/78).
„A magyar évkönyvek a többitől eltérőleg a catalaunumi ütközetet és az orleans-i ostromot a reimsi elé teszik, szerintük Attila a Galliák, az orleans-iak meg a reimsiek előtt támadta meg Konstancát, Luxeuilt, Besancont, Chalont, Macont, Langres-ot, Burgundiát és Lyont. Nem tudjuk elég biztosan, melyiknek higgyünk.”
„A magyar évkönyvek, és sokan mások is, azt mondják, hogy Attila, miután az itáliai és illyricumi hadjáratban diadalmaskodott, és ... hazament ... Sicambria lakosságának háromszor adott lakomát” (1995/150).
„a hunok, akiket aztán magyaroknak neveztek, visszatértek a Pannóniákba. Mert – ha évkönyveiknek esetleg hihetünk .– az üdvösséget követő hétszáznegyvennegyedik, az Attila halála utáni háromszázegyedik esztendőben, Leó fia, Konstantin császárságának és Zakariás pápaságának az idején jöttek vissza. Más szerzők nagyobbrészt azt állítják, hogy az egyszer már elfoglalt Pannóniákat nem is hagyták el sohasem. ... nem találhatták elhagyatottan azt a termékeny és kellemes éghajlatú földet, amelyre nemcsak a szomszédok, hanem a legtávolabbi nemzetek is ácsingóztak. Az ő évkönyveik is cáfolják, hogy visszatértükben e helyeket üresen találták volna, hiszen ezek arról tanúskodnak, hogy ott részben szarmaták laktak, akiket lengyeleknek hívunk, és ... a Dunánál ott lelték a messze környéken uralkodó lengyel Szvatét, Marót fiát.” (1995/187)
„A magyarok ostoba évkönyveit csak szidni lehet, amiért kontár hanyagsággal mellőznek egy sereg emlékezetre méltó háborúságot, amelyek a germánok és a gallok ellen folytak. Mi pedig ezt az időbeli űrt, amennyiben ránk tartozik, megkíséreljük kitölteni Liutprand és más írók segítségével.” (1995/192)
Azaz már Bonfini is felismerhette, hogy a magyar évkönyv-csoport nem keletkezhetett úgy, ahogyan ezt ma általában magyarázni szokták: pusztán, vagy elsősorban a nyugati krónikák másolása útján. Hiszen akkor nem mondanának azoknak ellent s nem lenne bennük (azokhoz képest feltűnő) kitöltendő időbeli űr, eltérő és ellentmondó adat sem. Ezeket az eltéréseket a korai magyar történelem sajátosságai magyarázzák, amelyek szükségképpen nyomot hagytak a magyar történetírásban is.
A jellegzetes eltérések egyúttal a honfoglalás előtti történetírásunk létezését is bizonyítják.
Érdekes Bonfini szóhasználata is, mert krónikák helyett évkönyveket említ. Az Árpádok korából fennmaradt történetírói alkotásainkat ma (egy kivétellel) a műfajuknak megfelelően krónikának vagy gesztának nevezzük s nem évkönyvnek. A különbség talán több puszta szóhasználati eltérésnél. Azaz Bonfini tudatában lehetett annak, hogy az általa ismert magyar történelmi munkák legalább részben a hun-avar évkönyvek kivonatai, vagy feldolgozásai.
Ilyenek létezését leginkább a székely eredettörténet s azon belül is a Csaba királyfiról és hosszú életéről megőrzött tájékoztatás bizonyítja, amely utóbbi – a történeti források közül – egyedül a hun eredetű bolgár dinasztia Irnikjének életrajzi adataival igazolható. Tehát minden okunk megvan annak feltételezésére, hogy ez az adat a hun-avar évkönyvekből került a magyar krónikákba is, meg a bolgár történeti hagyományba is; közvetlen másolás, esetleg egy szájhagyományra épülő időszak segítségével.
