Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
dzsaffar2
adatok | üzenet
válasz | 2005.07.03. 22:00
Akkor talán kezdjük ott, hogy a nyelvrokonság nem átvétel. A magyar nyelv a finnugor alapnyelvből származik, ami azt jelenti, hogy amikor a finnugor alapnyelvet beszélték, akkor a magyar nyelv még nem létezett, azaz se nem vehetett át semmit, se át nem adhatott. A finnugor alapnyelv egyik nyelvjárása/csoportja vált ki a beszélők közül, és az ő nyelvük fejlődésének eredménye a magyar. Ha egy elméletet szeretnél megcáfolni, nem árt az elméleti alapjaival tisztában lenni... Üdv 29792. -------------------------------------------- Azt írod, hogy a finnugor alapnyelv egyik nyelvjárása/csoportja vált ki a beszélők közül és a nyelvük fejlődésének eredménye a magyar. Rendben van. Akkor ez azt jelenti, hogy a későbbi fejlődés eredménye a kétszerannyi mássalhangzó? Nemde?(szhunor!). Rendben. A finn miért nem fejlődött? Ha a magyarok szerves tartozékai voltak az urali nyelvcsaládnak ebben az esetben az eredeti p hanggal kezdődő szavaknak ugyanolyan arányban kellene szerepelni a finnben, mint a magyarban. De akkor pl. miért nem maradtak meg azok az ősszavak a magyarban p- hanggal kezdődőknek amelyek a közös urali szókincsben szerepelnek szerintetek amelyek ősszavak? Nagyon sok szó van ilyen. Miért változtak?. Az összehasonlító szótárban a finn nyelv ha jól tudom 69 szóval szerepel és a magyar pedig csak eggyel. Erre nem válasz a vándorlás elmélet!
Hogy másnak is érthető legyen pl- poika-fiú, miért nem maradt továbbra is magyarul poika? Mi indokolta az f- re változást? A többi p- vel kezdődő ősszóra is ez a kérdésem.
Ha megtekintjük a szótáranyagot, az f-es szavak a legnépesebb szócsoportot képezik a magyar nyelvben és a legnagyobb részük alapfogalmat jelentő szavak, tehát ősiek!
És nemcsak a P hangról van szó! A k-hang esetében hasonlóképen jártak el. Miért változtt h- ra? kala- hal és a többi?
Ezek miatt és a hangzó többlet miatt azz a véleményem, hogy a magyar az átadó és a finnugor az átvevő természetesen benne a finn is.
"A finn és a magyar nyelv messzesége HUNNIA 103. szám Dobó Andor az „Egyedülálló Ősnyelv” c. írásában (Ez a Hét. 1996.5.7.) A Havaji is gazdag ősnyelv; pl. a hajózással és csillagászattal kapcsolatos szavai ezrekre rúgnak. A Pukui-Elbert Havaji Szótárban (Hawaiian Dictionary. Honolulu. 1973.) a csónakra 32 szavuk van és 142(!) Csillagnév felsorolását olvashatjuk ott!
Igen érdemes volna megvizsgálni tárgyilagos nyelvészeti tudományossággal a Havaji Nyelv Ősiségét és a Magyarral való összefüggéseit. A Havaji ugyancsak hangzó-olvasó (fonetikus) nyelv, ott sincsenek nemek, a melléknév pl. lehet állítmány a mondat elejét és a végén is.
Pl.:
Puhalu ka hao = Puha a hó. Ka hamu puhalu = A hamu puha. Leha ka kama = Léha-lusta a kamasz. Ka lio leha = A ló lusta.
A Polinéz Havaji-Maóri Nyelv igen közel áll egymáshoz (akárcsak a németholland), a Maóri és Magyar Nyelv és Műveltség összefüggéseit Hevesi-Uxbond magyar kutató rendszerezte az 1928-ban Londonban kiadott Munda-Magyar-Maori c. könyvében. A Maóri-Magyar Szóhasonlatokról l. még Simon Endre: Vegyes Írások–Közlések (Montreal. 1996.) c. összeállítását.
"...Ha ezen a téren nem tisztázunk kérdéseket, akkor valóban az történik, amire Bacsi Lajos utalt. ’98-ban az Ozirisz kiadónál megjelent az „Új magyar nyelvtan” című könyv, amelyben a szerzők nyíltan kétségbe vonják, hogy a magyar egyáltalán ragozó nyelv-e, és megpróbálják összemosni a hajlító nyelvekkel. Kétféle hajlítás van: A belső hajlítás, ami a tőhangzó minőségi megváltozásával jár, amire egyáltalán nincs példa a magyarban. A külső hajlítás is, amikor toldalékok jelennek meg, csak messziről hasonlít a magyar ragokra, teljesen másról van szó.
Ezt a 19.század elején még tudják a nyelvészek, ez a felosztás Nyugat-Európában született meg. Nagyon jól megfogalmazzák, mi a rag. A rag a ragozó nyelvek sajátja. Az oroszban nincs rag, még ha látunk is orosz főnévragozási táblázatokat. Ez merő tévedés, az oroszban hajlítás van.
Ugyanez a könyv még tovább megy. Figyeljük meg, mi folyik a háttérben. Kétségbe vonja a nyelvünk ragozó jellegét, és nyíltan megpróbálja összemosni a hajlító nyelvekkel. Másrészt nemhogy kétségbe vonja, teljesen kihagyja a mellérendelő mondatszerkezetet. Az alárendelő összetételekkel hosszasan foglalkozik, a mellérendelést teljesen kihagyja. Hát mi ez, ha nem durva, erőszakos kísérlet a magyar nyelv globalizálására.
Februártól kezdve a debreceni magyar szakosok számára kötelező jelleggel előírták a Chomsky-féle generatív nyelvtan tanulását. Ez egy nagyon tehetséges, amerikai nyelvész. Az angol nyelvre adott leírásai nagyrészt elfogadhatók, de a magyarra nem. Ő nem is foglalkozik a mellérendeléssel, mert nem is érti a jelentőségét.
Ez azt jelenti, hogy a magyar szakosok tanításában ezentúl nem a finnugor elméletet, nem a latin grammatizálást fogjuk erőltetni, hanem hogy a generatív nyelvtan, az angolszász úthenger, ami borzalmasabb és ijesztőbb még a finnugor vagy latin grammatizálás. Úgy történik az anyag leadása, hogy az angolszász szakirodalomból az oktató kiemel egy angol példamondatot, azt lefordítja magyarra, és a továbbiakban ezt hiteles magyar mondatnak tekinti. Most már a példamondatok sem lesznek magyarok. A finnugor rokonságra és a latin grammatikára alapozó magyar nyelvtől merőben idegen módszer legalább a példamondatokat meghagyta magyarnak. Emlékezzünk vissza, hogy az unalmas nyelvtanórákon a példamondatok hoztak egy kis élénkséget, mert azok a magyar szépirodalom legjavából származtak, a legjobb íróinktól, költőinktől, a népdalokból, népmesékből. Ennek vége. A kapukon belül van a generatív gőzhenger, tarol, tipor, a nyomában nem nő magyar szó. Lehet magyar mondatokat hallani ezentúl is, de ezek már angol mondatfűzés szerint lesznek szerkesztve.
Úgy néz ki, mintha a háttérben azt mondanák, hogy ti csak vitatkozzatok, hogy finnugor, török vagy sumér, nekünk mindegy, mert szépen addig végrehajtjuk a nyelv globalizálását. Lépten-nyomon hallani ilyen példákat.
Engem nem nagyon érdekel az ősiség és a nyelvrokonság. Most például magyar-angol párhuzamokat keresek, már ezer fölött van ezek száma. Több magyar-angol párhuzam van, mint amennyire a magyar-finn rokonság alapozódik. Akkor ebből az következne, hogy az angol nyelvből származik a magyar? Nem. Inkább úgy kéne fogalmazni: A magyar nyelv ősisége abban áll, hogy olyan alapszókincset őriz, amelynek a nyomait a környező nyelvekben megtalálhatjuk. De csak a nyomait.
Nagyon fontos a nyelvrokonság kérdése, de nem szabad, hogy elhomályosítsa azt, hogy a mai nyelvhez való viszonyunkat hogyan akarják alakítani, befolyásolni....."
"...Hallottunk néhány számadatot az összehasonlíthatóságot támogatandó. Én ezt most hallottam először, ami az imént elhangzott, és nagyon megengedőnek tartom, hogy 30%-os bármilyen viszonyítás valamiféle rokonságot engedjen meg feltételezni.
A Czuczor és a Fogarasi-féle magyar nyelvszerkezet felállítása, és a Marácz-féle elmélet nem ilyen engedékeny. A 100% az egyetlen elfogadható tétel abban az esetben, ha összehasonlítunk két nyelvet egymással.
E kérdés tárgyalásába ástam bele magam is a k-r gyök szempontjából Európa 25 nyelvével. A Marácz-féle feltétel úgy szól: Ha egy szóbokor minden tagja hiánytalanul megvan egy másik nyelvben, akkor az a két nyelv azonos. Ha ez nincs meg, akkor az az átvevő nyelv, amelyiknél hibádzik a teljes készletből bizonyos szó. Az én kutatásom azt az eredményt hozta, hogy kétség nélkül egyetlen nyelv van Európában, amelyik azonos a magyarral a k-r gyök alapján, mégpedig a kelta. Némi jóindulattal, miután csak a kérdéses szómassza kétharmadát sikerült a sumérban fellelni, a sumér is kiadja a 100%-ot egyetlen megengedéssel, hogy náluk nincs meg a korona fogalma, illetve más fogalomkörből használ korona értelmű szót. Ez tudomásom szerint az aga szó, ami nyilván nem értelmezhető a k-r gyökön belül. Ez azt jelentené – tulajdonképpen én sem határoztam el magam egyetlen szó meglétén vagy nem létezésén –, hogy a sumér is átvevő nyelv a magyarhoz képest. Tehát nem mi vagyunk az ő rokonaik, hanem fordítva. Erre egyébként vannak biztató jelek: Nem csak a tatárlakai tábla, ami ezer évvel előzi meg a mezopotámiai, és a krétai jelenlétet, hanem most már tudunk a budakalászi kocsiról is, amelyet még a régi kronológia szerint rézkorinak tekintettek, de 2200-ra keltezték. A Millenniumi Kiállításon, Szentendrén odaírták mellé, hogy ie. 4000, vagyis a péceli kultúra oszlopos darabja, és ilyen módon 1300 évvel előzi meg az uri királysírokban talált hasonló darabokat. Tehát két bizonyítékunk is van arra, hogy a Kárpát-medence legalább egy évezreddel előrébb járt a Folyamköznél.
Kanyarodjunk vissza oda, hogy egyáltalán hogyan lehet nyelvet átvenni. Bárczi többször szóba jött, de említhetnénk másokat is, akik szótárakat írtak a szláv elszármazású szavakból. A szláv nyelvekben a k-r gyök arány 50-60% közötti átvételt mutat, tehát ők az átvevők. De hogyan vették át a magyar szókincset. Európa úgy tudta ezt átvenni, hogy germánként, szlávként vagy latinként rátelepedett az őshonos népekre. Gondolom, mindenki tudja, hogy Kr.e. 500-ban egész Európa egy nyelvet beszélt, nevezhetjük ezt európai ősnyelvnek, keltának, magyarnak, kinek hogy tetszik, de talán a legkevesebb konfliktust az európai ősnyelv használata fogja okozni. Miután a szláv jövevényszavakkal telerakták a könyvtárakat, a románból érdekes módon egyet sem származtattak, pedig ők is itt élnek legalább nyolcszáz éve. Ugyanazon az alapon, ahogy a szlávoktól lehetett volna szavakat begyűjteni, ilyen alapon a románoktól egyet sem vettünk, pedig bőségesen lett volna rá alkalom.
Az én elgondolásom szerint, ha két nép egymás mellett él, néhány kereskedő által nem fog nyelvet cserélni, esetleg egy-két szó elvándorol. Új nyelv akkor keletkezik, amikor egy támadó nép rátelepszik a megtámadottra, elkeveredik vele, és az utódok által alakul ki egy új, vegyes nyelv. Azokból a kikutatható adatokból, hogy két összeolvadó nép szókincse milyen arányban maradt fenn, mi történik a nyelvtannal, ha történik vele valami, arra lehet következtetni, hogy ez a folyamat akár évszázadokon keresztül tarthat. Gondoljunk arra, hogy etruszkjaink hogyan vedlettek át latinná egy több száz éves együttélés során. Megérthetjük a dolgot, ha elmegyünk egészen az etruszkok hálószobájáig, mert amikor az első nemzedékben egy latin beházasodik a családba, akkor még össze tudják magukat szedni. De amikor már minden generációba csak latin jön, és egy eltűnő, vegyes nyelvű, magát új módon kifejező népesség jut szóhoz, akkor azt mondhatjuk, hogy megszületett a latin nép. Átgyúrták az etruszkokat, elvették a nyelvüket.
A k-r gyök 70%-ban megvan a latinban. Miután az etruszkok semmiben nem különböznek a keltáktól, valószínűleg a nyelvükben sem, ezért legalább 70%-ban az etruszkban is meg kellene lenni a k-r gyök szavainak, hiszen a latinok mástól nem tudták átvenni a nyelvüket, csak az ott élő etruszkoktól és keltáktól.
Miután a nyelvet magát nem csak nyelvként tisztelem, hanem a szerves műveltség szerves részeként, ezért érdemesnek tartanám a szerves nyelvet a szerves műveltséggel együtt tárgyaljuk a továbbiakban. Tehát kis építőelemekből felépített nagy egész, amely ugyanazokat a jegyeket hordozza magán, mint például a Molnár V. József által felfedett szerves műveltség....."
Istenanyát(?) ábrázoló agyagedény töredéke a hosszúfalui-kisfentősi leletből.
Bronzkori, de lehet 3500 évnél régebbi is. Forrás: Borovszky Samu, Szatmár vármegye.
A három jel a székely "s" "nt/tn" "s" jelek pontos megfelelője.
A szimmetrikus elrendezésük arra utalhat, hogy elsősorban vallásos szimbólumoknak kell őket tekinteni s nem egy szokásos fonetikus feliratnak. Ezt erősíti meg az is, hogy a középső jel a magyarok istenének régebben használt Ten nevét jelöli, ami az ábrázolt istenalak neve lehet.
A jobbról és balról mellette lévő "s"-ek teljes jelentése sarok, azaz Szár Óg "Óg király". Óg Básán királya volt az Ószövetség szerint a sémi népek honfoglalása előtt. Neve szerepel az Ókeánosz, Oka nevekben, de talán a patak "pa(ter) Ak" szóban is.
Azaz valószínűnek látszik, hogy ezeknek a vallásos szimbólumoknak egyúttal fonetikus értéke is volt.
Megjelent Cser Ferenc - Darai Lajos: "Magyar folytonosság a Kárpát-medencében, avagy kőkori eredetünk és a sejti tulajdonságörökítő kutatás" c. kötete.
Számunkra különösen rokonszenvessé teszi a könyvet, hogy címlapján székely rovásjelekkel összevethető jeleket közöl, amely a kötet állításainak (a Km-beli magyar őshonosságnak) az egyik legfontosabb, bár nem perdöntő bizonyítéka.
Pusztay János dolgozatait érdemes elolvasni, mert időnként kirúg a finnugrista hámból. Például már a Kádár-korszakban le merte írni, hogy az obi-ugorok hagyományai emlékeznek arra, hogy ők délről települtek a mai területeikre.
Az 1850-es években működő Lugossy "bűnei" az alábbiakban foglalhatók össze:
1) Felfedezi, hogy a magyar szavaknak nemcsak eredetük van (vagyis időbeli le származásuk, változási rendjük), hanem nyelvünk szókincse sajátos belső szerveződést, az idő folyásától függetlenül is vizsgálható összefüggésrendet mutat, mely jószerivel a teljes szóállományra kiterjed: "szavaink egymást magyarázzák" - mondja.
2) Ez a szerveződés szócsaládok és hangrendi párok képében jelenik meg. Például: hervad-sorvad, váz-fesz, mez-máz stb., melyek feltárása és magyarázata természetszerűleg a nyelvészet feladata lenne, hiszen nyelvünk a (mesei) valóságot éppen e szócsaládokon és hangrendi párokon át képletezi.
3) Minthogy más nyelvek nem, vagy csak részlegesen, nyomokban mutatnak hasonló szerveződést, a magyar nyelvészetnek a szócsaládosítást a szófejtéssel (mely a szavak eredetének kutatása nyelvtörténeti és összehasonlító módszerekkel; idegen szóval etimológia) egyenrangú feladatként kellene kezelnie.
4) Erre a feladatra olyanokat hív meg, illetve azokat a kutatókat tartja erre alkalmasnak, akik a magyart - szavai szerint "az anyatej tisztasága, melegsége és édessége fokáig" bírják (szófejtéshez, nyelvtörténeti kutatáshoz nem feltétlenül kell anyanyelvi tudás, de a szócsaládok felismeréséhez igen).
Miután úgy-ahogy sikerült általánosságban jellemezni a ragozás helyét a magyar nyelv sajátosságai között, egy személyes vonatkozásra kell kitérnem, különben nem érthető az okfejtés. Az egyetemen angol-orosz szakosként hagyományos nyelvészeti képzésben részesültem, és aztán igen hosszú ideig nem csináltam ügyet abból, hogy anyanyelvként úgynevezett ragozó, idegen műszóval agglutinálónak besorolt, nyelvet beszélek, míg a két tanított, s ezáltal megélhetésemet biztosító nyelvek ugyanebben a felosztásban a „hajlító nyelvek” címkét kapták. Szakmai pályám nagyobbik részét eltöltöttem úgy, hogy a ragozást nem tekintettem a magyar nyelv különleges sajátosságának, és semmiféle következtetést nem vontam le abból sem, hogy a körülöttünk élő, illetve a világot ma uraló népek kivétel nélkül hajlító nyelveket beszélnek. Ennek a különbségnek az értékbeli, minőségi jellege csak 2-3 éve kezdett bennem igen lassan tudatosulni, és úgy gondolom, most ennek a folyamatnak kb. a felénél tartok, vagyis ma már talán úgy félig tudom, mit jelent a ragozás. Valaki mondhatná, hogy majd akkor tartsak erről előadást, ha a folyamat végére értem, de én azt hiszem, tanulságos lehet mások számára egy időközi beszámoló is.
Az első felismerés akkor ért, amikor harminc évi orosztanítás után egyik órámon megbeszéltük a ???? ‘adni’ ige ragozását, és életemben először azon kezdtem gondolkodni, miért mondunk az oroszban ragozást, amikor ez egy hajlító nyelv, tehát szigorúan véve nem is tud ragozni. Tudni kell, hogy a rokonság szerinti csoportosítás mellett létezik a nyelvek szerkezete és működése szerinti felosztás, melyet még a XIX. század nagy nyugat-európai nyelvészei gondoltak ki, és nem-hivatalosan ma is érvényben van. Ez egy négyes felosztás, mely szerint vannak elszigetelő (kínai), hajlító (indogermán, sémi), ragozó (finnugor, török, busman, bantu nyelvek, több kaukázusi nyelv mint pl. csecsen és grúz, a kihalt[?] sumér, baszk) és összegző vagy bekebelező (eszkimó, amerikai indián, ausztráliai) nyelvek. A mai angol eredendően hajlító, de vannak elszigetelő vonásai is.
Miben áll a hajlítás? Egyfelől abban, hogy a szó tőmagánhangzója változik meg, méghozzá minőségileg. Angolban legjobb példa erre a rendhagyó igék három alakja: drink – drank – drunk stb.; ez az ún. tiszta vagy belső hajlítás, melyre a mi nyelvünkben nincs példa (ugyanakkor mutatja a magánhangzók fontos szerepét is az indogermán nyelvekben). Az ún. külső hajlításban végződések, toldalékok jelennek meg, ezek azonban egészen mások mint a magyar ragok, legföljebb látszatra és messziről hasonlítanak. Összevető példaként tekintsük a magyar nép főnév ragozását, illetve a latin populus declinatio-ját, azaz hajlítgatását:
„A régiek az alanyesetet tartották alapvető és elsődleges alaknak; ezt függőleges vonalhoz hasonlították, s a tőle való eltéréseket – a „függő” vagy „ferde” eseteket – elhajlásoknak, el-esésekenek tekintették (innen magának az esetnek a neve, latinul casus az ‘esni’ igéből), s ezért nevezték declinatio-nak a névszó különféle alakjainak felsorolását, lévén hogy ezek kilengések a névszó „egyenes” (vagy álló) alakjától.” (WEB 580.old.)
Jól látható, hogy latinban (és minden más hajlító nyelvben!) az egyes esetvégződések az alanyeset –us végződése helyébe kerülnek, tehát ahhoz képest valóban elhajlásokat vagy eltéréseket képeznek. A magyarban viszont a ragnélküli alapszóhoz illeszkednek a ragok, az alapszó változatlan marad, legföljebb mennyiségi változások vannak, pl. nyúlás: fa – fák. Minthogy eset (casus) és declinatio szorosan összetartozó fogalmak, a mi nyelvünkben az eset szó használata is teljességgel indokolatlan, csak tárgyragról és határozói (vagy név-) ragokról van értelme beszélni. Míg latinban a névszó csak hat eset valamelyikében állhat, a magyarban húsz fölött van a határozói ragok száma, tehát egészen más jellegű, lényegében nyitott rendszerről van szó.
„ ... a ragozás (agglutinatio) abban különbözik a hajlítástól (inflexio), hogy előbbiek természetes módon bonthatók fel összetevőikre, s ezen összetevők a tőtől jól elkülöníthetők. A ragozás igazi próbája tehát az, hogy a toldalékok [rag szavunknak nincs angol vagy latin megfelelője – VJ] rendelkeznek-e helyváltoztató képességgel, illetve jelentésük átvihető-e.” (uo. 43.old.)
Ugyancsak jól látható, hogy a magyarban szépen megkülönböztethetőek, felbonthatóak a toldalékok, a többesszám elkülöníthető az egyes ragoktól: a nép - ek - et szóalakban pontosan lehet tudni, melyik jelzi a többesszámot és melyik a tárgyat, míg latinban az e.sz. tárgyeset -um végződése nem is hasonlít a többesszámbeli -os végződésre. Vagyis a toldalékok önkényessé, megegyezésszerűvé váltak, amit a nyugati nyelvtudomány jellemző módon fejlődésnek próbál feltüntetni. Nincs válasz arra a kérdésre, miért éppen -um legyen a tárgyeset végződése egyes számban, és miért -os többes számban (6). Saussure tétele a nyelvi jel önkényességéről „természetesen” a toldalékelemekre is érvényes. Ettől kezdve már egyenes az út ragozás és hajlítás összemosása felé. 1932-ben a nagy Webster-szótár szerkesztői még pontosan tudják a kettő közötti különbséget, de én az ötvenes-hatvanas években már ragozást tanultam orosz órákon, az osztály másik fele pedig ugyanazt latin órákon. Valamiféle felzárkózási igény, megfelelési kényszer működik a jelek szerint nyelvi téren is: ha a fejlett nyugat-európai nyelvek toldalékjai önkényesek, értelmezhetetlenek, akkor mi se legyünk „alábbvalók”, nosza kiáltsuk ki a mi ragjainkat is értelmetlennek, zűrzavarosnak, hiszen ez a fejlődés útja!
Antoine Meillet francia nyelvész (Moulins, 1866?Châteaumeillant, 1936)
11 éves korában elhagyta Châteaumeillant-t és beiratkozott a Moulins-i gimnáziumba. Az érettségi után 1885-től a Sorbonne-on tanult. 1890-ben egy évre a Kaukázusba ment modern örmény nyelvet tanulni. Az összehasonlító-történeti nyelvészeti irányzat egyik legnevesebb képviselője. A párizsi nyelvtudós az indoeurópai nyelvtudomány kiváló szakértője, aki a klasszikus nyelveket vizsgálta. Az indoeurópai nyelvek klasszikusai mellett az örmény, szláv és germán nyelvek vizsgálatával is foglalkozott. Ő is társadalmi jelenségnek véli a nyelvet. Véleménye szerint a nyelv a társadalmi tényezők hatására változik. Meillet a történet nyelvészettel foglalkozik, nem úgy, mint mestere Saussure. Ezen belül is a nyelvi változások vizsgálata és a nyelv fejlődése a fő témája.
?Meillet észrevette, hogy ha a szavak egy kisebb társadalmi közösségből, rétegből egy nagyobb közösség használatába kerülnek, akkor jelentésük tágul, és fordítva, ha a szót a nagyobb közösség elfelejti, csupán egy kisebb közösség tulajdona marad, akkor jelentése szűkül.? (Fodor István, Mire jó a nyelvtudomány?, Balassi Kiadó, Budapest, 2001, 233.)
Meillet a nyelv változásának három típusát különböztette meg: spontán változás, kölcsönzés és nyelvcsere.
Főbb művei:
Introduction ? l?étude comparative des langues indo-européennes. [1903] Bevezetés az indoeurópai nyelvek tanulmányozásába. Az összehasonlító módszer a történeti nyelvészetb
A francia pozitivista szociológusok is hatással voltak rá: A. Comte (1798–1857) és G. Trade (1843–1904). Saussure szerint a nyelv egy grammatikai rendszer, ami minden ember agyában létezik, vagyis a közösség, és nem az egyének agyában. Szerinte a nyelv az emberen kívül is létezik. Saussure azt vallotta, hogy a nyelvet egyrészt úgy kell vizsgálni mint rendszert, másrészt mint a kommunikáció eszközét. Összevetette a nyelvet a gondolatokat kifejező jelrendszerekkel, és ebből kifolyólag egy új tudomány kialakítását látta szükségesnek. Ez az új tudomány a szemiológia, amely a társadalom életén belül a jelek életét összefoglalóan és általánosan vizsgálja. Egyik legnagyobb felismerése, hogy a nyelv egyidejűleg létező, rendszerszerű összefüggéseinek feltárásával és vizsgálatával is foglalkoznia kell a nyelvtudománynak. Ez alatt azt értette, hogy a nyelvet ne csak időbeli változásában vizsgálják, mint ahogy általában ezt addig tették, hanem a jelenkori állapotában is, mert csak akkor kaphatunk teljes képet a nyelv változásáról. Az előbbit diakronikus, az utóbbit szinkrónikus nyelvészetnek nevezzük. A szinkrónikus nyelvészet szerinte a nyelvvel, míg a diakrónikus a beszéddel foglalkozik. A másik lényeges megállapítása, hogy külön kell választani a nyelvközösség tudatában létező nyelv (langue) vizsgálatát a beszéd (parole) vizsgálatától. Szerinte a beszéd csak másodlagos szerepű a nyelvhez képest. Saussure megkülönböztette a külső és belső nyelvészetet. Külső nyelvészeten értette az olyan nyelvi változások vizsgálatát, amelyeket külső (nyelven kívüli) tényezők idéznek elő. Ilyen külső hatásnak tartotta például a gyarmatosítást, a migrációt, a hódításokat. Véleménye szerint a külső tényezők alakítják a nyelvet, de a nyelv is alakítja a nemzetet.
Saussure nyelvszemlélete csaknem valamennyi modern nyelvtudományi irányzat kialakulására hatással volt.
Ferdinand de Saussure svájci nyelvész (Genf, 1857–Vufflens-sur-Morges, 1913)
Genfben született, értelmiségi családban. Kitűnően beszélt görögül és latinul. Középiskolai és egyetemi évei egy részét szülővárosában töltötte, utána a lipcsei és a berlini egyetemen nyelvészetet tanult.
Először az indogermán nyelvészet iránt érdeklődött, a doktori disszertációja is erre utal, az A genivus absolutus használata a szanszkritban (De l’emploi du génitif absolu en sanscrit), ami 1880-ban készült. Saussure részt vett a párizsi nyelvészkör munkájában is. 1884-től kezdődött a tanári pályája, és innentől kezdve csak oktatással foglalkozott. Először az École des hautes études-ben, majd visszatért Genfbe, és ott tanított az egyetemen. Szülővárosában olyan általános nyelvészeti előadásokat tartott, amelyek forradalmat jelentettek a nyelvtudomány fejlődésében. Ez idő alatt nem publikált semmit, de ezek anyagát a hallgatók feljegyzései és saját jegyzetei alapján Albert Séchehaye és Charles Bally állította össze, és 1916-ban kiadta Bevezetés az általános nyelvészetbe (Cours de linguistique générale) címmel. Ezt a művet nagyon sok nyelvre lefordították, és a 20. század nyelvészeti irányzataira nagyon nagy hatással volt. Magyarul csak 1967-ben jelent meg. A nyelvről és nyelvtudományról vallott nézetei igazán újat jelentettek, főleg az a megállapítása, hogy a nyelv jelek rendszere. Saussure is bírálta az újgrammatikus nézeteket, és ez volt nyelvészeti koncepciójának az alapja.
Szóval 50 év kellett a magyaroknak ahhoz, hogy e nyelvész munkásságát megismerhessük........
Drábik János: UZSORACIVILIZÁCIÓ, II. kötet, 14. oldal.
"Nemcsak a párthovatartozás, de az állás is korlátozza a független véleményformálást. Aki állásban van, annak azon intézménynek a koordinátái között kell gondolkodnia, amelynek ő is alkalmazottként a része. Nemcsak magyar, de világjelenség, hogy az egzisztenciális önállósággal nem rendelkező - a1kalmazottként dolgozó - értelmiségi gyakran rákényszerül gondolkodásának a megerőszakolás ára csupán azért, hogy állását ne veszítse el. Az értelmiség nem rendelkezik hatalommal, csak a hatalommal rendelkezők számára nélkülözhetetlen ismeretekkel és tudással. Az igazi hatalom azé, akinek a magán tulajdonában van a pénzrendszer, és ennek révén ellenőrzi a gazdasági életet, végső soron a politikai szférát is.
… Az önálló, szabad értelmiségi hiánycikk, kevés van belőle, mivel az önálló véleményalkotáshoz és politikai akaratképzéshez független anyagi-pénzügyi bázisra, egzisztenciális szabadságra van szükség. Az értelmiségi tehát arra kényszerül, hogy tudását, tehetségét áruba bocsássa a pénzoligarchia számára, és ennyiben függő helyzetű, nem önálló tényező. Az a kevés értelmiségi viszont, aki megengedheti magának, hogy intézményektől függetlenül, kizárólag az általa megismert valóság tényeihez igazítsa nézeteit, azért nem tud hatékonyan beleszólni a társadalom életébe, mivel az igazi ismeret attól még nem érvényesül, hogy igaz. Az érvényesüléshez mindenekelőtt pénzre, megfelelő háttérerők támogatására és a tömegtájékoztatási eszközök használatára van szükség. Ez pedig mind hiányzik a független értelmiségi számára. Mégis kötelessége, hogy szilárd erkölcsi orientációs keretet alakítson ki magának, és ennek megfelelően annak a közösségnek, családnak, nemzetnek, emberiségnek a valódi szükségletei, érdekei és, értékei szerint gondolkodjék, amelynek maga is a része. Egy korszerűen felkészült, széles látókörű értelmiségi végső soron közösséget vállal minden egyes emberrel. Mert minden egyes ember, család, nép és nemzet sorsa valahol az egész emberiség sorsához kötődik. A legfontosabb sorskérdés pedig az, hogy biztosítva legyen valamennyi ember számára emberi lényegének - szellemi alkotó potenciáljának - a kiteljesedése. Ez magában foglalja az ember élettere - kozmikus, transzcendens dimenziója - kiterjesztését is.
Kezdetben magam is azt hittem a kezdő naivságával, hogy elég rájönni valamilyen igazságra, elég megfogalmazni, kimondani, és akkor az illetékesek máris melléállnak, vagy legalábbis érdemben megvitatják. Ma már magam is megmosolygom ezt a tévedésemet. Tapasztalataim szerint a legfőbb illetékesek nagyon is ismerik ezeket az összefüggéseket, de ezen túlmenően még sok minden egyebet is tudnak. Tudják, hogy mindezt hogyan kell elhallgattatni, kikerülni, lejáratni, a közgondolkodásból eltávolítani azért, hogy a fennálló rend zavartalanul működhessen úgy, ahogyan az ki lett alakítva. A hivatalban lévő értelmiségiek és hivatásuknál fogva gondolkodók sajnos az igazságnak csak azt a részét mondhatják ki, használhatják, alkalmazhatják, amely hasznos annak az intézménynek vagy rendnek a fenntartásában, amelynek a szolgálatában állnak."
*****************************
Azt már csak én kérdezem, hogy mi a helyzet a finnugrizmussal, hogyan értelmezendőek a "nyelvtudomány" esetében Drábik János szavai?
Antoine Meillet egyik legismertebb tanítványa. Az École pratique des hautes études nevű iskola növendéke volt, ahol a keltai irodalom és a nyelvi tanszék keltette fel az érdeklődését. Vendryes az Études celtiques című folyóirat megalapítója.
Az összehasonlító-történet nyelvészeti irányzat képviselője, és a francia szociológiai iskola tagja. Először a Clermont-Ferrand-i Egyetem docense, később a Párizsi Egyetem indoeurópai tanszékének tanára volt. Már az egyetemi évei alatt nagy érdeklődést mutatott a kelta nyelvek iránt, s ez a vonzódása latintanulmányai mellett is megmaradt. A nyelvtudomány elméleti kérdései is felkeltették az érdeklődését, és ennek hatására írta meg A nyelv(ezet): Nyelvészeti bevezetés a történelembe (Le langage. Introduction linguistique ? l’histoire) című művét. Ebben a műben az általános nyelvészet elvi és módszertani kérdéseit elemzi. Felfogása szerint a nyelv egy bonyolult fiziológiai, pszichikai és társadalmi jelenség, és nem az egyénektől függ, hanem egy szervezett közösségtől. Ebből arra következően a nyelv társadalmi jellegű, és a társadalmi tényezők alakították olyanná, amilyen. A nyelv állandóan változik és átalakul. Vendryes azt vallja, hogy az aktuális nyelvállapotot kell nézni, mert csak akkor érthetjük meg a nyelv működését. Ugyanúgy elutasítja az újgrammatikus hangtörvény-értelmezést, mint Saussure és Meillet.
Műve:
A nyelv(ezet): Nyelvészeti bevezetés a történelembe. Le langage. Introduction linguistique ? l’histoire.
1., A nosztratikus nyelvek közül azért hagyták ki a magyart, mert a finnugrizmus alapján ez egy figyelemre méltatlan nyelv és kultúra. Hiszen a tajgai gyökerei miatt nem is lehet kulturális (s ami ebből következik: nyelvi) jelentősége.
2., Érdekes, hogy ezzel ellentétes hangok is hallatszanak. A finnugrista időrend ugyanis nem követte az indogermán időrend megrövidülését s így a nem létező finnugor nyelvcsalád régi maradt, miközben az indoeurópai megfiatalodott, sőt szertefoszlott. Általában mégis olyasmiket állítanak, hogy az uráli-finnugor nyelvek hatottak az indoeurópaiakra, valamikor a kezdetek kezdetén.
3., Ebbe szinte csak be kellene helyettesíteni valami mást: pl. az andronovói kultúrkör magyar-ugor nyelvei és e nyelvek (előázsiai?) előzményei, rokonai hatottak a később indoeurópaizálódó nyelvekre.
Ha ez a 2., alatt kifejtett (téves kiindulópontra épített, ennek ellenére részben helyes következtetést eredményező) álláspont hatni kezd a nosztratikus szótárak készítőire, akkor a magyar nyelv szerepe felértékelődhet a szemükben is.
Nekem egyébként másolatban van egy nosztratikus szótáram (sajnos éppen a címlap hiányzik, ezért sokra nem megyek vele), amit magyar szavakkal kiegészítve és átdolgozva érdekessé lehetne tenni.
S egy ilyen munka végén szükségképpen az derülne ki, hogy a nosztratikus elmélet és a magyar gyökrendszer-elmélet ugyanannak a nyelvtörténetnek a két nézete.
Vázlatosan és néhány szóval, mivel ezúttal bővebb magyarázatra szükség nincsen, meg kell jelölni a nyelvnek azokat az állomásait, amelyeket az őskor óta a történeti korig érintett. Ezek az állomások: 1. az ősnyelv, 2. az idea-nyelv, 3. a szimbólum-nyelv, 4. a mítosz-nyelv, 5. a költői nyelv, 6. a köznyelv (népnyelv), 7. az absztrakt (fogalmi) nyelv. Az egyes állomások az ember metafizikai érettségével, szellemének univerzális voltával, végül és végeredményükben a beavatási fokokkal esnek egybe. A fogalmi nyelv absztrakt. A szavak nem a valósággal, hanem a mesterségesen szerkesztett észvilággal állnak vonatkozásban. A fogalomnak nincs tartalma, csak ésszerűsége: rövidítés, képlet, formula, amelynek a dologgal való kapcsolata nem reális, hanem megegyezésen nyugszik. Ilyen fogalom a történeti kor filozófiájának, tudományának és államkormányzatának legtöbb szava. A fogalom tulajdonképpeni jelentését elvesztette: belül üres. Ez a gépesített szó, amely a lét felületén alkalmazott tettek végrehajtására megfelel és tartalmatlanságánál fogva kitűnően lehet vele dolgozni, de mint a gép, lényegtelen és üres. A köznyelv a népnyelv, főként a mese, a népköltészet nyelve, egyenetlen, kiegyensúlyozatlan: bizonyos vonásokban gazdag, bizonyos vonatkozásokban szegény, de színvonala olykor meglehetősen alacsony, és az egyetemes nyelvtől néha távolabb áll, mint a fogalmi nyelv, mert könnyen vesz fel egyéni vonásokat, tájszólást, közhelyeket, könnyen merevedik, könnyen elhal, megritkul és megromlik. A költői nyelv a népnyelv intenzív foka. Az ősnyelv ereje nem a népnyelvben maradt meg, hanem a költői nyelvben. A költői nyelv az ősnyelvhez mérhetetlenül közelebb áll, mint a köznyelv. A képnyelvet, amivel a nép játékosan bánik, de amit igazán sohasem ért, a költői nyelv elkezdi közvetlen jelentésnek látni. A költői nyelv azonban még kiegyensúlyozatlanabb, mint a népnyelv, mert itt minden az egyéni jellegtől függ. A Véda himnuszaitól, Orpheusz dalaitól és Pindarosztól kezdve a merő hangzatokból álló költészetig végigtekintve, bőven van alkalom egyéni megkülönböztetéseket tenni. A történeti korszak Európában, Homérosztól kezdve a képet az ember érzéseit, gondolatait megvilágító másodlagos eszköznek fogja fel, s ezzel elárulja, hogy a kép jellegét nem érti. Nem tudja, hogy az első a kép, amely az ember egészét megragadja, s csak aztán következik az érzelem, a gondolat, a hangulat, amelyet a kép az emberben fakaszt. Ennek a megfordításnak jellegzetes alakja a költészetben az úgynevezett hasonlat, amely a köznyelvbe mint üres frázis süllyed el. A hasonlat összetéveszti a külsőt és a belsőt, azt hiszi, hogy a képpel kell megvilágítania, s a képet külsőnek látja, holott a kép a belső, s ez az, amit meg kell világítani. A mítosz nyelvében ilyen tévedés nincs. A mítosz pontosan tudja, hogy mi van belül és mi van kívül, és tudja, hogy a nyelvi megnyilatkozás egyetlen lehetősége a kivetítés. A szimbólum-nyelv elszakad a külsőségtől, az idea-nyelv elszakad az észtől. Éppen ezért ez a két megnyilatkozás magasabb rendű, mint a mítosz, amely mindig tekintettel van a külsőre is, az észre is. A szimbólum, úgy látszik, elrejti azt, amit kimond, és kimondja azt, amit elrejt. Ebben a paradox magatartásban van sajátos varázsa, s ez a varázs az, ami az ősnyelvhez már hasonlatossá teszi. Az idea-nyelv viszont az észfölötti értelem megnyilatkozása: már megfoghatatlan, egyszeri, kivételes, abszolút, pillanathoz kötött és meg nem ismételhető. Az őskori szent könyvek és a történeti kor kivételes nagy költőinek és gondolkozóinak ritka néhány helye ezt az idea-nyelvet beszéli: az elementáris megnyilatkozás abszolút nyelvét. Az ősnyelv sem ész, sem értelem, sem külső vagy belső érzék számára nem hozzáférhető és nem felfogható elemi kinyilatkoztatás. Az őskorban ilyen nyelv volt, mint a feljegyzések mondják, a jósok, a bölcsek, a szentek, a szakrális szubjektumok nyelve. Az anyagi természetben élő ember ezt a nyelvet csak mint az eksztatikus elragadtatás megnyilatkozását tudja megérteni, amikor "az emberen keresztül magasabb hatalmak nyilatkoznak meg". Az ősnyelv arról ismerhető fel, hogy a szavakat eredeti jelentésükben, eredeti intenzitásukban, eredeti teremtő feszültségükben és sugárzó hatalmukban mondja ki. Az abszolút megnyilatkozás, amikor leszáll és az értelmet eléri, ideává lesz; amikor már kapcsolódik a külsőhöz, szimbólummá; amikor a kép és az ész kezd benne megjelenni, mítosszá; amikor az idea, a szimbólum és a mítosz elhalványodik, lesz költői nyelvvé; amikor a költői nyelv is elsápad, keletkezik a köznyelv, s amikor a köznyelv tartalmai is elvesznek, alakul ki a fogalmi nyelv.
Az ősnyelvkutatás egészen új keletű tudomány. Két fő iránya van. Az egyik az úgynevezett nosztratikus nyelv kutatása. Ennek nincsenek különösebb magyar vonatkozásai jelenleg.
A másik a szóbokor vagy más néven gyök rendszerből indul ki, de ennek létjogosultsága tudományosan nincs bizonyítva. Az elmélet szerint a magyar nyelv egységes szóbokorrendszere nem jöhetett létre utólagos keveredésekből. A szóbokrok hálózata átszövi a nyelvet, és ez a hálózat egységes. A hálózat széttöredezve megtalálható más nyelvekben is, de csak romjaiban, míg a magyarban teljesen. Az utólagos keveredések hatására ez a hálózat szétszakadozott volna. Ezért ez a nyelv vagy egy műnyelv, mint pl.: az eszperantó, vagy az emberi elme fejlődésével párhuzamosan fejlődött, és ahogy az emberi gondolkodás fejlődött, úgy fejlődött a nyelv is, az alapfogalmak köré úgy bokrosodtak a szóbokrok. Az ily módon létrejött ősnyelv legtisztábban a ma magyarnak nevezett nyelvben őrződött meg. Az elmélet ellenzői szerint ez nem elsősorban nyelvészeti, hanem ?romantikus? nacionalista indíttatású feltételezés."
Az elmélet mellett szólnak a nyelvi kapcsolatok mellett a magyarság belső-ázsiai kulturális kapcsolatai, a zenei, néprajzi, életmódbeli párhuzamok, továbbá történeti hagyományaink hun-magyar azonosságtudata. Ellene szól azonban, hogy a nagyjából a finnugor nyelvészet által is használt paradigmarendszerben mozog, amely módszerek ma már erősen megkérdőjelezettek. A hangváltozások „törvényei” elismerten nem természeti törvények, legfeljebb csak hajlamok. Az ezekre épített összehasonlítások nem csak a finnugorizmusnál, hanem itt is ingatagok. (Természetesen ezt a mai nyelvészek nem így látják) Maguknak a nyelvcsaládoknak a léte is sokak által megkérdőjelezett, hiszen ahogy a népek eredete sem fa szerkezetű, egyenes leszármazású, úgy a nyelvek is keveredtek egymással, eredetük nem egyenes leágazás, hanem sok-sok keveredés, hatás összessége.
Mert a magyar kutatás nem is foglalkozik a TÜ-vel. Száz évig rejtegették (s azután is csak kilopva lehetett kiadni és lefordítani) nehogy megcáfolja az ősgeszta-elméletet.
Ami pedig az egyetlen magyar ősgeszta feltételezését illeti, ez csak úgy lehetséges, ha a többes számot egyes számnak olvassuk, mint ahogy azt Kristó tette (lásd alább!).
Kérdés, hogy a hozzá hasonlóan írni-olvasni sem tudó (vagy inkább tudatosan hazudozó) finnugrászoknak érdemes-e a legcsekélyebb hitelt adni?
Hettita felülnézeti világmodell és a székely "f" (Föld) jel.
A hettita hieroglif írás és a székely írás formai és tartalmi párhuzamainak száma nagyobb, mint az arameus ábécé jeleinek száma.
Istenanyát(?) ábrázoló agyagedény töredéke a hosszúfalui-kisfentősi leletből.
Megjelent Cser Ferenc - Darai Lajos: "Magyar folytonosság a Kárpát-medencében, avagy kőkori eredetünk és a sejti tulajdonságörökítő kutatás" c. kötete.