Továbbá az alsó kis kép mellett még ezt is "mondja":
"A reklámszerep miatti lelkiismeret-furdalásom késztetett arra, hogy a gázsimból vegyek valami különlegeset. Így lett újra motorom. Méghozzá egy 600-as Yamaha."
És akkor íme a cikk a Beau Monde-ból:
"Színész vagyok, akinél reklám, szappanopera, műsorvezetés szóba sem jöhetett. Amikor megtudtam, hogy a gyermelyi tészta reklámját Herendi Gábor rendezi, azonnal megváltozott a véleményem. Profi volt a forgatókönyv. A próbafelvételeket átnézve az is kiderült, hogy a megrendelő ragaszkodik hozzám. A filmbeli, sokak által kedvelt Sámson-frizura a sajátom volt. Azért csak volt, mert az előnyösnek tűnő, akkor még hosszú hajamat nemrégiben le kellett vágatnom egy új szerep kedvéért. Ezen a forgatáson egyébként hamar rádöbbentem, hogy itt dolgozni kell, és nincs idő poénkodni, hülyéskedni. A különös odafigyelésre mondok egy példát. Hosszú-hosszú ideig dilemmáztak azon, hogy milyen tetoválás is legyen a reklámbéli partnernőm lábán, ami persze a filmben nem látszik tovább egy szemvillanásnál."
Szia,
Puláról? Hmm, nem semmi. Te aztán nem unatkozol! :-)
Képzeld el, egyik kolléganőmet rábeszéltem a Falstaffra. Ha már én nem mehetek... Ráadásul ő épp Gyulán lesz a hétvégén. Remélem kap jegyet, és akkor a jövő héttől talán már eggyel többen leszünk a topic-ban.
Szia!
Igen, megkaptam őket, csak gondoltam, itt reagálok, ha már úgyis itt vagyok...
Bejöttem délután 1-re egy kolléganőm búcsúztatójára (hétfőtől a folyosó másik végén dolgozik, a másik intézetben) és ittragadtam... Dolgoztam is, úgyhogy remélem, nem lesz gond, ha az angol nyelvű SÖR után nem érek be 29-én délelőtt Puláról...
Jaj, még ilyesmiket is meg kell nézni miatta?! Na nem, majd hallgatom!
Jártál errefelé akkor is, amikor Navarre elújságolta nekünk, hogy LZs és Bertók Lajos főiskolai osztálytársak voltak? LZs szerint BL volt a legtehetségesebb köztük! :-) És még milyen jól is futott a Színészek Világjátékán!
Vajon a gyulai Falstaffban játszó Hajdú István azonos a Vígszínházban művészével, Hajdu Istvánnal? (Néha elírják a nevét.) Gyanítom, hogy nem, pedig örülnék neki.
Műveltségemre jellemző, hogy nem tudtam, a Falstaff azonos a IV. Henrikkel... Hiszen ezt játszotta Latinovits is! A történetet még indulásunk előtt elolvasom a Shakespeare mesékben. ;-)
Sonrisa már sms-ben értesült róla, de itt elbüszkélkedem a többieknek is: Navarre után nekem is van jegyem (méghozzá a 3. sorba!) a 10-i Falstaffra!!! (Éppen azért 10-ére, hogy egyszerre láthassuk, sőt, előtte találkozhassunk is.)
Szállásunk még nincs, de ez most nem is nagyon érdekel.
Az igenis létező Navarrének büszkén jelentem, megtaláltam a tv-műsorban mindkét LZs-hangos filmet:
07.08. hétfő, m2 (nem tudom fogni ezt a csatornát!!!) 21:30 Csak egyszer szeretünk (100')
07.11. csüt., RTL Klub 20:55 Sólyomasszony (115')
Jaj, Navarre!
Hihetetlenül hülye vagyok: világosan megmondtad, hogy LZs-ot a Petõfi Rádióban hallgassam, a déli harangszó körül, én pedig a Kossuth Rádiót hallgattam, a Déli Krónika körül (sõt, még sokkal tovább)... Sms-ben felbujtottam Sonrisát, így õ is hiába várta a verset...
Még jó, hogy este hallhattuk a hangját egy filmben! Olyan késő volt (amikor engem értesítettek), hogy Téged már nem mertelek hívni.
Az imént észrevettem a SzT topciban is 1 darab rövidke hozzászólás eltűnését, de azt azért mégsem vagyok képes felfogni, hogyan tűnhetett el egyvalakinek minden hozzászólása! A saját 155-ös hozzászólásomban Navarre (már nemlétező) 161-es hozzászólására hivatkozom?!
Amit a hétvégén és hétközben írtál még el sem olvashattam! Kikérem magamnak!!!
Megkérdezted a moderátort?
Senki nem tudatosította bennem eddig (most a Szabó István könyvnek mondhatok köszönetet), hogy A napfény ízében MARK STRONG játsza Sors Istvánt (az ő hangja SzT)!
Eddig egyetlen filmben láttam, a Kate Beckinsale-féle Emmában ő alakította nagyszerűen Mr. Knightley-t (akkori magyar hangja LZs)! :-)
Technikai probléma adódott, és őszintén szólva kicsit aggódom: Ti is úgy látjátok, hogy eltűnt az összes hozzászólásom a témából?!
A felhasználói nevemre azt mondja a fórum, hogy nem létezik; újra regisztráltam. Történt már ilyen korábban is, vagy csak engem boldogítanak ilyesmivel? Valaki kitörölt? Egyáltalán lehetséges visszahozni, ami eltűnt?
10-ére van jegyem a Falstaff-ra, kedden utazom Gyulára.
Muszáj így csigázni?... :) Miért és hogyan jön László Zsolthoz a Beau Monde? (Azt ne remélje senki, hogy megveszem azt az újságot...) Rosszat sejtek...
A versmondást viszont sikerült fölvennem. Néha jó dolgok is vannak a rádióban, ha az embernek van ideje és odafigyel, érdekes műsorokra bukkanhat. Most pl. Orbán Ottó-verseket is veszek föl (a költőre emlékezve ezen a héten minden este fölolvassák néhány költeményét a Bartók Rádióban), nagyon tetszenek.
A könnyedebb nyári szezonra való tekintettel akit ilyesmi érdekel, megnézheti a júliusi Beau Monde újságot...
És aki színházra, az pedig mehet Gyulára Falstaffot nézni, most szombaton v. vasárnap lesz a bemutató, és utána még 4-5x.
Egyszer én is áttanulmányozom Szabó Stein fordítását, nagyon érdekel. Lehet, hogy megint átmegyek kutatóba, és még a régebbi, Szabó Lőrinc-félével is egybevetem. :) Egyébként sokszor nem voltam kibékülve az új fordítással, mikor láttam az Alföldi-rendezést. Az előadás viszonylag egységesen magasztos és emelkedett világába nem illettek a sokszor erősen köznyelvi, szleng szövegek; furcsa sallangként tapadtak a gazdag párbeszédekre...
Amikor új könyvet veszek (pénteken pedig vettem néhányat…), mindig kedvet kapok a mûvek azonnali elolvasásához, ami legtöbbször ennyiben is marad. Ma csak belekezdtem a Szabó Stein-féle Macbeth-be, de ezen a részen (I. felvonás 3. szín) nem tudok túljutni, annyira tetszik, hogy újra és újra elolvasom:
MACBETH
Felcukkoltak, de a vége sem jó,
Sem rossz nem lehet. Ha rossz, mért adott
Busás elõleget a sikerhez?
De igaz: az új Cawdor én vagyok.
Ha jó, mért kushad a lelkem és tolja
Hajamat égnek a balsejtelem;
Miért, hogy a hintás szívem mindjárt
Kidönti bordás falát? Félelem;
Semmi az a szörnyû elõképhez.
Csak a gondolat dadogja: „gyilkos”,
De kockát ráz a koponyámban, hogy
Kipereg az eszem az ér falán,
S már semmi sincs, csak ami nincs.
BANQUO
Hol járhat?
MACBETH (félre)
Királyt akar? Adjon koronát a sors!
Én nem nyújtom kezem.
BANQUO
Az új rangot,
Mint új ruhát, csak az élet formázza
A testre.
MACBETH (félre)
Jöjjön, minek jönni kell;
A legszörnyûbb nap is lefut egyszer. BANQUO
Kedves Macbeth, várjuk, hogy szabadulj…
MACBETH
Bocsáss meg. Régmúlt dolgok keringtek
Kába fejemben. De türelmetek
Oda jegyzem, hol nem papír a lap,
S mégis minden nap forog. Indulhatunk!
(Banquóhoz)
Töprengj azon, mi ránk szakadt, s késõbb,
Ha megemésztettük, majd megbeszéljük
Nyíltan, egymás között.
BANQUO
Nagy örömmel.
MACBETH
Most csak ennyit. Gyerünk!
Szabó Stein Imre a fordítás körülményeirõl:
1999-ben az egyik nagy kereskedelmi televízió igazgatója, afféle „top manager” lettem. Megváltozott az életem. Sokat tanulhattam az emberi természetrõl, egy rideg és kemény világban, a cselek és szövevények, a tervek és ingatag elvek kiskozmoszában lettem felnõtté, ahol sokat lát az ember és keveset beszél. ĺgy jött a Macbeth, Shakespeare legkomorabb és nyelvileg legbonyolultabb tragédiája, sorsszerûen az életembe. Sorsszerû? Akkor nem árt komolyan venni. A Macbeth esetében inkább az irodalmi szempontok vezéreltek, s távolabbról figyeltem a színpadot*. A szöveg magába sûríti szinte mindazt, amit az életrõl láttam és tudok.
(*A velencei kalmárról: Mai szemmel úgy látom, talán túlságosan is engedtem a színpad kísértésének és néhol a jó riposzt kedvéért föláldoztam egy-egy jambust; ma másként tenném, de vállalom és szeretem ezt az 1998-ban született szöveget, amely talán hozzájárult ahhoz, hogy A velencei kalmár akkor az év darabja lett.)
Stuber Andrea:
A '47-ES VILLAMOS
Tennessee Williams: A vágy villamosa
Budapesti Kamaraszínház - Tivoli
Vannak színdarabok, amelyeket mindenki nagyon jónak tart, de senki nem látott még jó elõadást belõlük. Aztán vannak darabok, melyeket senki sem tart nagyon jónak, viszont a színpadon minden körülmények között remekül megélnek. Az ilyen mû, mihelyst meglátja a nézõt, azonnal mûködésbe lép; bekapcsol, felmelegszik, hat. A vágy villamosa alighanem ebbe a kategóriába tartozik.
Tennessee Williams 1947-ben írt drámájának magyar karrierje 1962-ben indult, amikor Tolnay Klári egyszer s mindenkorra lefektette a Blanche DuBois-ábrázolás alapjait. Eszerint a szép lélekkel és érzékeny idegrendszerrel megáldott-megvert hõsnõt tönkretette az élet és az alkohol, de finomságával és lelki gazdagságával így is fölébe nõ közönséges környezetének. Ezen a képen árnyaltak az azóta született produkciók, mindenekelõtt az 1984-es kaposvári bemutató (Ács János rendezésében, Pogány Judit Blanche-ával), meg a két éve készült nyíregyházi verzió (rendezõ: Szász János, Blanche: Csoma Judit). Ez utóbbi, többdíjas elõadás látható a budapesti Katona József Színházban, a színházi élet delikatesz ajándékaként.
Most pedig megérkezett a legújabb Blanche, a Nagymezõ utcai Tivoli Színház színpadára, Eszenyi Enikõ személyében. Barnás-tüllös utazóruhát és csinos kis kalapot visel - jelmez: Bartha Andrea -, úgy botorkál be a darabbéli Elysiumi mezõk utcába. (Bájos ötlet gyanánt nem átallják a koszlott New Orleans-i utcát ugyanúgy nevezni, mint a párizsi Champs Élysées-t.) Megtört, halk, fáradt kis nõ. A hangja mély, mint egy kút. Nyoma sincs benne annak az eszenyis csipogásnak, amit a magam részérõl idegesítõnek találtam a színésznõ pályájának kezdetén, utóbb megszoktam, majd megszerettem. E mostani entrée hangvétele igen figyelemreméltó alakítást ígér.
A hely, ahová Blanche látogatóba jön, Menczel Róbert díszlettervezõi képzelete révén tárul elénk. A tér sötét, szikár és talpalatnyi - három oldalról a közönség határolja. A színpadkép legszerencsétlenebb részlete a zuhannyal kombinált csillár (alig világít, amikor kéne, viszont mindig csöpög, amikor nem kéne). A legmarkánsabb elem pedig - ki hinné? - egy félig-meddig villamoskocsi, amely Kowalskiék fürdõszobájaként funkcionál, ezenkívül konkrétan illusztrálja a színmû címét. Az ominózus éjszakán Stanley épp itt erõszakolja meg Blanche-t; állatiasan, hátulról, felnyomva a nõt a villamoskocsi szélvédõjére. (Szépen világított, drámai erejû szcéna.)
A ház lakói közül Stanley-ben László Zsoltot, Stellában pedig Horváth Lilit tisztelhetjük. A darabot színre vivõ Tordy Géza színészválasztása felvet néhány gondot, amelyet az elõadás nem old meg. Horváth Lili semmi esetre sem az a kicsi, gyönge nõ, aki boldogan bújik a brutális és drabális férfi védõszárnyai alá. De hát László Zsolt sem az a "díszes hímmadár", akinek Williams leírja Stanley-t. Ha viszont kettejük kapcsolata nem az erõs, éhes hím és a megadó, készséges nõstény közötti "szexuális szolgaságon" (à la Brecht) alapul, akkor kérdés, hogy micsodán. Horváth Lili csöppet sem elomló, hanem kifejezetten határozott fellépésû fiatalasszonya és László Zsolt józanul taktikázó, elõvigyázatosságból kegyetlenkedõ férje láttán arra is gondolhatnánk, hogy a lehetõ leghétköznapibb és legköltõibb módon szerelmesek egymásba. De ez a szerelem nem él elõttünk a színpadon. Meg hát ellent is mond neki Stanley némely tette. Ne is firtassuk hát tovább, mi van kettejük között, hiszen az elõadás úgysem õket, hanem Blanche-t, vagyis Eszenyi Enikõ alakítását állítja reflektorfénybe.
Eszenyi és Horváth Lili láttán a lányok múltját úgy kell elképzelnünk, amilyennek most látjuk õket. Blanche lehetett a kicsi, törékeny, betegeskedõ nõvér, akit állapotára való tekintettel mindig ki kellett szolgálni, s aki e helyzettel nyilván vissza is élt. Eszenyi a parancsolgatáshoz szokott emberek álságos alázatosságával kér. Formális udvariassága alig leplezi diktátorhajlamát. Ha Stella tizenötéves korában otthagyta a családi birtokot, akkor bizonyára nem csak Belle Rêve-bõl volt elege, hanem a testvérébõl is. S így talán nem is véletlenül alakulnak ilyen rosszul Blanche dolgai a Kowalski-lakban. Stellának nyilván van miért elégtételt vennie a nõvérén.
Csakhogy Horváth Lili nem játssza el, hogy ambivalens érzelmi viszony fûzné Blanche-hoz. Nem mutatja, hogy rivalizálna, vagy fölényben lenne, vagy élvezné, hogy elõnyt élvez. Egysíkúan gyöngéd szeretettel kíséri végig a fõhõsnõ sorsát. Márpedig Stella feneketlen jóságában és rendíthetetlen testvériségében akkor is elég nehéz hinni, ha butábbra, naivabbra veszik a kisebbik DuBois-lány figuráját. Horváth Lili kemény arcélû Stellája azonban megkövetelné, hogy a figura differenciáltabban viszonyuljon Blanche-hoz.
El is érkeztünk az elõadás legfõbb tényezõjéhez, Eszenyi Blanche-ához. Ehhez a szép, csapzott nõhöz, aki talán inkább maga bánt el az életével, mint hogy az élet bánt volna el õvele. Akinek feszült idegessége mögött nemcsak hisztéria, de agresszivitás is bujkál, akiben a finomság is csak megjátszás és a kedvesség is csak számítás, s aki minden gyarlósága ellenére ab ovo nem arra rendeltetett, hogy megalázzák és elveszejtsék.
Nagyon valószínû, hogy Eszenyi szakmai életének jelentõs állomása ez a szerep. Olyan feladat, melynek kapcsán számot adhat arról, mennyi mesterségbeli tudás és tapasztalat halmozódott fel benne. Hát, rengeteg. Eszenyi elementáris adakozókedvvel tárja elénk színészi eszköztárának kincseit. Merészen zongorázza végig a változó hangulatokat, az érzelmi hullámzást, a kétségbeesés fokozatait. Van egy hihetetlen - úgy is mint: nem hihetõ - pillanata, amely a komédiázhatnékból, a lehengerlõen gátlástalan játékosságból, az elsöprõ erejû színésznõségbõl fakad. Belenéz a tükörbe, s olyan ziláltnak látja magát, hogy rémületében felüvölt.
Az a legszebb jelenete, amikor megismerkedik Mitch-csel, s elõször beszélgetnek egymással. A fiút jelesül játszó Pindroch Csaba szemben ül vele (és velünk), végtelenül kedves, jól eltalált, odaragadt mosollyal az arcán. Blanche ekkor kicsit lecsendesül, szinte elhagyni látszik pózait. Hirtelen elesett kis nõvé válik. Mintha csak elveszett tárgy volna az utcán, amely várja, hogy felemeljék. Elkábult áru a halpiacon. Kilábalni igyekezve önnön bénultságából, váratlanul még a pedagógus is elõbújik belõle, amint francia neve eredetét magyarázza a fiatalembernek. De mindegy is, hogy mit beszél, csak az számít, megszületik-e most a csoda vagy nem. S a megváltás e percben hajlani látszik arra, hogy eljöjjön a nõ számára. Kár, hogy Eszenyi majdnem háttal ül, nem mutatja felénk az arcát. Pedig ekkor végre talán a szemében, a tekintetében is megláthatnánk Blanche DuBois-t.
- - - - - - -
Nem a legmagasztalóbb kritika, de az előadás sem volt olyan jó; belőlem vegyes érzelmeket váltott ki. László Zsoltot én hitelesnek éreztem, bár valóban nem egy elvetemült Stanley-t láthattam. :) Eszenyi alakítása hullámzott, Pindroch Csaba teljesen nevetségessé tette Mitch karakterét. (Amúgy sem a kedvenc darabom, különben.) A térelosztást érdekesnek találtam, bár időnként nyakfacsarónak. :) Meg lehetett egyszer nézni, de többször biztos nem fogom (a május 26-i előadást láttam).
Nekem egy sivatagsárga Száll a kakukk fészkére van meg - nem adom kölcsön! :))) És bocs az offolásért.
Visszatérve az eredeti témára, most jutott eszembe, hogy Zsótér Sándor csak jókat nyilatkozott eddig László Zsoltról, kedves színésze. A Megtisztulvába pl. remek színpadi mozgása okán is választotta be. Egyébként is magas színvonalúnak tartja a művészetét.
Én is "hozogatom" majd a cikkeket, ha lesz időm; szerintem némelyikben kép is akad, pl. a januári Színházban lévő Macbeth-kritikában van kettő v. három is. :)
Minden válasz helyett álljon itt maga az interjú - nagy lelkesen begépeltem, úgy 3 óra alatt (vagyis enyém a lekvárosbödön :) ). Elnézést az esetleges hejesírási hibákért és elíársokért. :) A képeket meg be kéne szkennelni, mert fénymásolat után elég gagyin néznének ki.
Dömötör Adrienne: EGY CIVIL SZÍNÉSZ
-Beszélgetés László Zsolttal-
SZÍNHÁZ, 1997.március
Clavigo, Schroffenstein Ottokár, Homburg hercege, Hamlet:
érzékeny és tehetséges emberek. akik nem tudnak besorolni
az őket körülvevő világba. Fiatalok, akik ismerkednek az
élettel, a felnőttek megszervezte renddel, és ebbe vagy
lelkileg, vagy fizikailag is belepusztulnak.
-Már a főiskolai évek vége felé sorra kaptam a
kamaszszerepeket, a felnőtté válás nehézségeivel küzdő
figurákat. A Zabhegyező tinédzsere után eljátszottam a
Vőlegény Laláját, vendégként Miskolcon a Jaj, apu, szegény
apu... dadogós kamaszgyerekét, a Névtelen csillag
gyermeklelkű, infantilis személyiségű zenetanárát.
Szerettem ezeket a szerepeket is, szeretem a mostaniakat
is, de közben sajnálom, hogy még nem játszottam valódi
negatív figurát. Igaz, hogy a Goethe- és Kleist-
szereplőkben meg hamletben is vannak negatív vonások, de
azért ők elsősorban mégiscsak hősök és áldozatok. Ha a néző
a színlapon azt a címet látja, hogy Homburg hercege vagy
Hamlet, már azzal jön be a színházba, hogy a főhőssel való
azonosulási lehetőségeket keresi. Ahogy persze én magam, a
színész is.
-A Clavigót, a Kleisteket, a Hamletet látva úgy tűnik, nem
a technikás, hanem az úgynevezett eszköztelen színészek
közé tartozol.
-Lehet, hogy furán hangzik, de az eszköztelenségről sokáig
azt hittem, súlyos szakmai fogyatékosságot jelent. Csak
mostanában kezdek megbarátkozni azzal, hogy nem vagyok
technikás színész. Én csakis belülről tudom megközelíteni a
figurákat, és eközben persze kevésbé az agyamat, inkább az
intuícióimat, érzelmeimet mozgósítom. Ez részben nyilván
adottság kérdése, kinek-kinek a színészi-emberi alkatából
következik, hogyan vesz birtokba egy szerepet. Részben
viszont hatnak az emberre a korábban eljátszott szerepek
is, és engem valóban többnyire az erősen emocionális
beállítottságú, nyitott lelkű figurák találtak meg. De
nemcsak az emlegett hősök bőrében, minden szerepemben
ugyanígy működöm. A Radnóti színházi Bugyogó alatt például
estéről estére kiújult az allergiám: egy hipochondert
játszottam, aki valóban megbetegítette magát, és előadás
után én is ott álltam a minden bizonnyal pszichoszomatikus
alapon kivörösödött fejemmel és nyakammal.
Azóta, hogy eljátszottam Hamletet, egy kicsit más vagyok.
Shakespeare hihetetlenül sokrétű szövege, Hamlet alakjának
bonyolult intellektusa alkalmat adott rá, és
megkerülhetetlenné is tette, hogy alaposabban
végiggondoljak néhány fontos dolgot. Az egyik kedvenc
részletem például a következő lett: "Ha most esik meg,
holnap már semmi baj, ha nem holnap, legyen hát ma, s ha ma
meg nem esik, maholnap úgyis meglesz. Készen kell lenni rá.
Ennyi az egész." Vagyis nem bölcs dolog nagy naívan
éldegélni bele a világba - ahogy magam is teszem -, hanem
ha látszólag gyanútlan vagy is, légy készen arra, hogy
bármi történhet, és azután tudd is azt elfogadni. Ebben van
olyan igazság is, ami a keresztény tanokkal feleltethető
meg, és olyan tapasztalat is, ami zsigeri színtű, animális
eredetű működésről szól. Nézd meg, hogyan alszik egy kutya
vagy egy macska! Mintha megszűnt volna számára a világ,
közben pedig ha történik valami, ami érdekli, vagy amit
veszélyesnek érez, fölpattan, és azonnal kész bármire. Az
ember már kevésbé birtokolja az elengedettségnek és az
összeszedettségnek ezt az együttes képességét. Nem tudunk
egyszerre ösztönösen és tudatosan viselkedni.
Úgy érzem, a Hamlet óta szakmailag is komolyodtam: kevésbé
vagyok hebrencs, tudatosabb lettem - talán kicsit
megöregedtem. Bár azért továbbra is alapvetően emocionális
beállítottságú maradtam, és azt továbbra sem tudnám
elképzelni, hogy egy szerepet az első perctől az utolsóig
hűvös fejjel megkonstruáljak, helyet sem hagyva a
váratlannak, az ismeretlennek. A Homburg hercege bemutatója
után például megbeszéltük a rendezővel, Hargitai Ivánnal:
úgy kellene az előadást frissen tartani és a herceg
szerepét is erősíteni, hogy a kollégáim számára ne legyen
mindig előre tudható, mit fogok csinálni, merrefelé
indulok, mi lesz a következő mozdulatom. A Hamletben is így
játszom, a nézőtéren pedig - reményeink szerint - érződik
az ebből adódó színészi odafigyelés, készenlét hatása.
Nem arról van szó persze, hogy vannak a nagy ráérzések, az
ösztönök, és ebből rögtön megszületnek a jelenetek,
kirajzolódik a karakter. De az agymunka nálam - ha a Hamlet
óta jobban is igénylem - csak a második körben jön. Ha
előre próbálok gondolkodni a z előadásról, nem jutok
sehová. A saját kérdéseimet sem tudom megválaszolni. Engem
a próbák visznek előbbre, amikor az ember szabadon
ráeresztheti a lelkét és az idegrendszerét a másikra, aki -
jó esetben - szintén ezt teszi; végigjárunk többféle
lehetőséget, és utána megpróbáljuk kiválasztani a
legigazibbat. Ez már döntéseket kíván. További kemény
agymunka, ha az ember nem ért egyet a rendezővel, és érvel
az igazáért. Ha a vita is becsődöl, jön a trükk, a taktika:
úgy beépíteni a rendező elképzelését, hogy közben az enyém
is megmaradhasson. De olyan is van, hogy a rendező eleve a
színészre bízza a megoldást. A Schroffeinstein családban
például eleinte rengeteget bajlódtunk Kleist fura
csavarjaival: hogyan lehetne azt megrendezni és eljátszani,
hogy én szeretem őt, ezért próbálom elhitetni magammal,
hogy ő nem is ő, mert ha ő lenne, tilos volna szeretnem, de
persze tudom, hogy ő ő, és ő ugyanígy tudja, hogy én én
vagyok, de közben mindketten reménykedünk, hogy hátha
mégsem... Hát ezt aztán végképp nem lehet "kikalkulálni"!
Sok-sok próba alatt, lassacskán alakult csak ki, melyik
mondat miről is szól nekünk kettőnknek, Bacsa Ildinek meg
nekem. És azután talán sikerült is eljátszanunk.
A Homburgban a fő nehézséget az jelentette, hogy három óra
alatt meg kellett mutatni az a bszolút csúcsot és a mélybe
zuhanást is - és próbák ide, előadás-sorozat oda, úgy
látszik, ennyi idő nekem nem volt elég ahhoz, hogy ezt az
egész őrületet átérezzem. Az egyik előadásban inkább a
sikerorientáltság lett erősebb, a másikban inkább a
halálfélelem, de a kettő együtt soha nem volt egyformán jó.
Aztán a tapsnál pörgött leginkább az agyam: mit szúrtam el
már megint? Öröm helyett bosszúságot és szégyent éreztem.
Valahogy ebben az előadásban kezdett el nyomasztani a
színész iszonyú felelőssége: órákig használom a nézők
érzelmeit, idegeit, agysejtjeit - hát egyáltalán nem
mindegy, tudok-e eközben valóban valami fontosat adni nekik.
-Csak részben válaszoltál rá, hogy az utóbbi időben (néhány
másfajta figura, mint a Don Juan Don Alonsója és az Ivanov
Lvov doktora mellett) miért elsősorban ezek a szerepek
találtak rád. Talán erősebb lelki rokonság fűz hozzájuk?
-Biztosan ilyesmi IS vagyok, mint az emlegetett
főszereplők. Nekem is olyan jó nagy darab érző lelkem van,
és - legalábbis az első rossz tapasztalatokig - feltétel
nélkül bízom mindenkiben. Mint már szóba került, Hamlettől
próbálok ebben bölcsességet tanulni. Valami módon a
kívülállás is jellemző rám, amit előhoztál a szereplőkkel
kapcsolatban, de persze nálam egészen másról van szó.
Inkább valami furcsa otthontalanságérzet ez: a színészek
között mindig egy kicsit civilnek érzem magam, de a civilek
között mégis mindig egy kicsit színésznek. Utálom a
hangoskodást, a feltűnősködést, a színpadon kívül semmi
exhibicionizmus nincsen bennem. Elmesélem, hogyan kaptam
meg egy főiskolai előadásban a Jó estét nyár, jó estét
szerelem Viktorát, mert a történet a nem is mindig pontosan
meghatározható idegenségérzésről szól. Telihay Péter,
akivel még a gimnáziumból ismerjük egymást, meglátott az
Astoriánál a tömegben, és az az érzése támadt, hogy itt jön
egy álruhás herceg, aki valahonnan idecsöppent, és most
inkognitóban a Kiskörúton bolyong. Arra gondolt, én
lehetnék Viktor, aki szintén álruhában rejtőzködik.
Érdekelt, amit Telihay mondott, bár nekem soha eszembe sem
jutott, hogy rejtőzködö hercegnek vagy bármi más különcnek
képzeljem magam. Sőt hétköznapi és divatjamúlt módon
normális pasas vagyok, akinek például nagyon fontosak az
olyan földi erények, mint a megbízhatóság, a pontosság.
Valósággal meg tudok őrülni, ha elkések valahonnan! Dühít,
hogy egyre több embert látok a szakmában, aki abból él,
hogy sármos pasi, és nyüzsög annyit, hogy folyamatosan
odafigyeljenek rá. A siker egyik útja: csinálni ezt-azt,
lényegtelen, milyen színvonalon, de sokfélét. Nini,
színész, és még görkorcsolyázni is tud! Nem túl jól ugyan,
de hát milyen helyesm és mennyire sokoldalú! Az efféle
emberek között civil vagyok, és nem is szeretnék más lenni.
Az viszont, hogy miért vagyok zavarban a civilek között is,
még középiskolás kori frusztrációim következménye lehet.
Miskolcon jártam gimnáziumba, a Földes Ferencbe, ami nagyon
jó iskola volt, abszolút megbízható tudást és
értékszemléletet plántált belénk. A miskolci színház
Csiszár Imre vezetésével a fénykorát élte akkoriban, remek
volt a társulat. Vittek is minket színházba a tanáraink -
de soha egyetlenegy pedagógusnak sem jutott volna eszébe,
hogy akár egy színésszel is le lehetne ülni beszélgetni.
Hogy az is csak olyasféle ember, mint mi. Botrány lett
belőle, amikor - hatévi amatőr színészkedés után -
jelentkeztem a Színművészetire. Azt hiszem, végképp
letettek arról, hogy tisztességes ember lesz belőlem.
Remélem, mostanára kicsit megenyhültek. Talán az ő
szemükben sem vált káromra, hogy eljátszottam Hamletet...
-Hogyan készültél Hamletre?
-Sokkal nagyobb szellemi apparátussal láttam hozzá a
felkészüléshez, mint máskor szoktam. Nagy halom tanulmányt
elolvastam róla még jóval a próbák előtt - nem mintha azt
gondoltam volna, hogy ezekből el tudnám játszani Hamletet;
egyszerűen csak érdekelt, mi is izgatja a darabban a
filológusokat évszázadok óta, és milyen válaszokat adnak a
jól ismert kérdésekre. Aztán amikor elkezdődtek a próbák,
szépen letettem az összes könyvet. Eleinte persze nehéz
függetlenedni az olvasmányoktól, és talán még nehezebb a
látott előadásoktól, filmektől, a nagy Hamlet-elődöktől
elszakadni. Abban a pillanatban viszont, amikor az
elképzeléseknek valór kell válniuk, azaz amikor elkezdünk
próbálni, meg kell szűnnie az összes előzménynek - és
számomra, azt hiszem, valóban meg is szűntek. Sokat
segített ebben az új fordítás, Mészöly Dezső munkája, mert
rögtön volt egy konkrét feladatom: összevetni az Arany-
fordítással, amit át is másoltam példányom üres bal
oldalára.
-Hogyan dolgoztatok Ács Jánossal?
-Teljesen szabad kezet kaptam tőle. Megélhettem, milyen
nagyszerű érzés az, amikor gondolok valamit egy mondatról,
egy gesztusról, és az Hamletkéntvalóban úgy lesz az enyém.
Ács érdeklődve figyelte, amit csinálok, és nem avatkozott
bele. Így még nagyobb lett a felelősség, és nem vagyok
egészen biztos benne, hogy az eredmény mindig engem
igazol... A Hamletben - mint sok más Shakespeare-drámában
is - nagyon széles skálán értelmezhetőek a karakterek.
Shakespeare maghatározza a szituációkat, jelzi a szereplők
kölcsönös viszonyát, de nem ruházza fel őket pontosan
körülírható jegyekkel. Szinte úgy, mint egy
forgatókönyvben: erősen attól függ, milyen lesz a figura,
hogy kijátsza. Hamletet eljátszhatja akár egy idősödő,
kopasz, kövér emberke éppúgy, mint egy extravagáns,
túlmozgásos ifjonc. Az, hogy én kaptam Hamletet, nyilván
eleve sok mindent meghatározott az előadásban. De ez igaz
más szereplőkre is. Például poloniust lehet vén hülyének
ábrázolni, de lehet úgy is, hogy bár egy szellemileg
leépülőben lévő emberről van szó, mégis igen veszélyes
belügyminiszter-fajzat.
-Mintha a te hamleted nem is akarná helyretolni a kizökkent
időt. Elviselhetetlen és veszélyes különc, akinek kétszer
annyi emberélet szárad a lelkén, mint Claudiusén - de hős-e
egyáltalán? Vagy éppen az lenne ma a Hamlet tanulsága, hogy
felmutathatatlanná vált a hős, a tragédia?
-Hamlet nem érzi magát hősnek. Sajnos az előadásban nem
hangzik el az a mondat, amelyben ezt ki is jelenti: "Ím, ő,
éppen ő, atyám öccsével egybekél, ki úgy sem húz atyámra,
mint én herculesre." Tehát nem vagyok hős. Egy ember
vagyok, aki egyszer csak belekeveredik ebbe az egészbe. Aki
megpróbálja becsülettel végrehajtani a kapott feladatot,
miközben érzi, hogy alkalmatlan rá. Hősiesen küzd, de túl
okos ahhoz, hogy kételyeit egykönnyen lebírja. Én azt
gondolom, hogy Hamlet hőssé válik, csak talán ezt ma
valóban nehezebb eljátszani, mint korábban bármikor. hamlet
stílust, kultúrát, magas szellemi színvonalat képvisel - ma
mindez luxuscikk, keveseket érdeklő egzotikum. A világ
pedig már régen nem annyira átlátható, hogy bárkiről is
feltételezhető legyen: ő az, aki majd rendbeteszi a
dolgokat. Ha viszont a Hamlet igazságát sikerülne
megszólaltatni, mégiscsak látszania kellene a nagy
formátumú egyéniség tragikus bukásának.
Szándékom szerint az én Hamletem sem csak veszélyes különc,
hanem érző és finom, ezért nagyon sérülékeny lélek is.
Sajnálom, hogy Rosencrantz és Guildenstern szerepe meg lett
húzva, mert szerettem volna hangsúlyosabbá tenni Hamletnek
régi barátai iránt érzett bizalmát, szeretetét. Biztos
vagyok benne, hogy Hamlet Opheliát is szereti, bár ennek
kimutatására sincs igazán lehetőség, hiszen amikor a színen
először találkozik vele, Ophelia már nem fogadja a
közeledését. Hamlet viszont nem engedheti meg magának, hogy
aszerelem elgyengítse. De érzései mélyek. Úgy gondolom,
azért akarja zárdába küldeni a lányt, hogy ezekben a
zavaros időkben biztonságban tudja. (Azután persze -
csalódva a lányban - ezt ellene fordítja.) Az anyját is
félti és szereti, nem érti, hogyan változhatott meg - ezért
is halogatja a vele való találkozást, a tények felfedését,
amíg úgy érzi, nincs biztos tudás birtokában.
-Aztán amikor végre bemegy hozzá, majdnem megfojtja,
Opheliát pedig kínozza és megalázza - ez a Hamlet
agresszív, és nemigen látom a szeretetből fakadó gesztusait.
-Mert nem találja a helyét a környezetében, és egyre többet
hibázik. Súlyosan. Ez nem a Hamlet-fajta érzékenység
politikai világa, inkább a Macbeth-féle határozottságé.
Dönteni, odamenni, leszúrni, kész. Más kérdés, hogy mi
következik utána.
-Az előadás viszont kevésbé szól a külvilágról. Még
Fortinbras, a jövő embere sem jelenik meg.
-Ezt a világ-dolgot ne tőlem kérdezd - már csak azért sem,
mert belülről képtelen vagyok az előadást teljes egészében
átlátni! De az, hogy nálunk nincs Fortinbras, közös döntés
eredménye. Hiszen ki i lehetne ma Fortinbras? Rángassuk
földre az előadást, és jöjjön be egy görkorcsolyás,
baseballsapkás fazon? Vagy hozzuk be az Internetet? Esetleg
egy maffiózót? (Az Alföldi-féle nyitrai Hamletben pont ezek
történtek négy évvel később - Navarre megj.) Kiemelhettük
volna Fortinbras megjelenésének pozitív értelemzését is;
felmerült, hogy talán bejöhetne egy kisgyerek. De aztán
rájöttünk, hogy ezt már mások is kitalálták. Fortinbras
jelenete pedig amúgy is elég ritkán képes valóban hozzáadni
valamit az előadáshoz. Így végül inkább azt gondoltuk,
legjobb lesz, ha elhagyjuk.
Egyébként szó sincs arról, hogy elégedett volnék az
előadással. De nem szeretném, hogy úgy tűnjön, mintha azt
gondolnám: ami nem működik benne, az elsősorban a rendezőn
és a többi színészen múlott. Egyrészt magammal sem vagyok
megelégedve; nem érzem úgy, hogy sikerült volna hamletet
teljes bonyolultságában életre keltenem. Másrészt általában
nagyon jónak látom a többiek játékát.
Ezt feltétlenül el is akarom mondani: nagyon sokra tartom
és szeretem az Új Színház-beli kollégáimat. Talán ők nem is
mindig érzik ezt. A múltkoriban például Holl István
említette egy interjúban, hogy mennyire sajnálja a mostani
fiatal színészeket, mert nincsenek körülöttük a szakma nagy
öregjei, akik példával szolgálahatnának nekik. Szerencsés
helyzetben vagyok: az Új Színházban nem érezni ezt az űrt.
Itt van mindjárt Holl, akinek bámulom a teherbírását és
akarását, akinek minden mozdulatát lesem, akivel boldogság
egy színpadon játszani...
Érdekes, hogy a Hamlet kapcsán gondolkodtam el a szakmán
belüli barátságaimon is. Akik nagyon fontosak nekem,
azokkal is alig találkozom. Dédelgetett vágyam, hogy újra
összejöjjünk Virág Csabával, és megint csináljunk együtt
valamit. Csaba is hiányzik, meg a vele való mozgásszínházi
munka is. Ő volt mindeddig az egyetlen rendezőm, akiben
maradéktalanul hittem. A másik ember, akire sokat gondolok
mostanában: Bertók Lajos, főiskolai osztálytársam,
mindannyiunk közül a legragyogóbb tehetség. Bár egyáltalán
nem vagyok babonás, a Hamletet két rekvizitummal próbáltam
végig, mert úgy éreztem, szükségem van arra a plusz erőre,
amit a tárgyakhoz kötődő emberek jelentenek. Ugyanazt a
tornacipőt hordtam, mint amiben Csabával közös
előadásunkban, az A(HA)-ban játszottam, a zakóm zsebében
pedig egy Lajossal készült interjút őriztem - s ettől azt
éreztem, ők ketten velem vannak. Soha nem szeretnék
megfeledkezni róla, hogy - reflektorfény ide vagy oda -
nekem, civil embernek melyek a legfontosabb dolgok az
életemben. Most pedig indulok haza Pilisvörösvárra, mert a
kiskutyáim már fél napja nem kaptak enni.
-
