Más. Itt a topikban olvastam több Mécs László verset (Mirage-nak köszönhetően). Nagyon tetszenek. Vagy két hónapja bejártam Szeged összes könyvesboltját, de sehol sem lehet kapni Mécs László kötetet (mindenhol azt mondják, hogy nem is volt). Interneten is próbáltam rendelni (konyvkereso.hu), de visszaírtak, hogy nincs. Van valami ötletetek, hol lehetne hozzájutni?
"..a túlságosan nagy örömök úgy törnek ránk, mint a sorscsapások; nem hiszünk bennük, nem készülünk fel rájuk eléggé, azt képzeljük, hogy utánuk nem fogunk magunkra ismerni, majd hirtelen észrevesszük, hogy a boldogság és dicsőség nyomasztó terhe alatt ugyanazok maradtunk."
A rejtvényhez sajnos nem tudok hozzászólni.
-------
Akinek viszont van kedve, olvassa újra, élje át ezt a remekművet (nem rejtvény!:) :
Nem tudhatom, hogy másnak e tájék mit jelent,
nekem szülőhazám itt e lángoktól ölelt
kis ország, messzeringó gyerekkorom világa.
Belőle nőttem én, mint fatörzsből gyönge ága
s remélem, testem is majd e földbe süpped el.
Itthon vagyok. S ha néha lábamhoz térdepel
egy-egy bokor, nevét is, virágát is tudom,
tudom, hogy merre mennek, kik mennek az uton,
s tudom, hogy mit jelenthet egy nyári alkonyon
a házfalakról csorgó, vöröslő fájdalom.
Ki gépen száll fölébe, annak térkép e táj,
s nem tudja, hol lakott itt Vörösmarty Mihály;
annak mit rejt e térkép? gyárat s vad laktanyát,
de nékem szöcskét, ökröt, tornyot, szelíd tanyát;
az gyárat lát a látcsőn és szántóföldeket,
míg én a dolgozót is, ki dolgáért remeg,
erdőt, füttyös gyümölcsöst, szöllőt és sírokat,
a sírok közt anyókát, ki halkan sírogat,
s mi föntről pusztitandó vasút, vagy gyárüzem,
az bakterház s a bakter előtte áll s üzen,
piros zászló kezében, körötte sok gyerek,
s a gyárak udvarában komondor hempereg;
és ott a park, a régi szerelmek lábnyoma,
a csókok íze számban hol méz, hol áfonya,
s az iskolába menvén, a járda peremén,
hogy ne feleljek aznap, egy kőre léptem én,
ím itt e kő, de föntről e kő se látható,
nincs műszer, mellyel mindez jól megmutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, akár a többi nép,
s tudjuk miben vétkeztünk, mikor, hol és mikép,
de élnek dolgozók itt, költők is bűntelen,
és csecsszopók, akikben megnő az értelem,
világít bennük, őrzik, sötét pincékbe bújva,
míg jelt nem ír hazánkra ujból a béke ujja,
s fojtott szavunkra majdan friss szóval ők felelnek.
Nagy szárnyadat borítsd ránk virrasztó éji felleg.
Itt egy fa, ott egy fa,
Villámsujtott, lombtalan,
Szenesszivű, keserű,
Büszke fa.
Itt egy fa, ott egy fa.
Mért nem zöldek? - kérdik a mezők.
Fekete porukat kerülik a méhek.
Suttognak az almafák:
Legalább
Mért nem hoznak vadalmát,
Mit henyélnek?...
Gerendának nem valók,
Akasztófának se jók.
Csupa kérdés szidja őket,
Szomjas kérdés öli őket.
Kiesett a fényes ég
Összeégett karjuk közül!
Állnak, mint a kútgémek,
Mégsem jelölnek kutat:
Igy is élni! Mit akarnak?...
Itt egy fa, ott egy fa,
Összeégett szívvel-karral
Messzi egekbe mutat.
Hejh!
Ha mi egyszer az Úristen elé
- Papunk mondta, hogy mindent ő ad -,
Ki a sorbaállást adta,
Szívünk helyével, szótlanul
Sorbaállunk elszánt csapatba
És követeljük az ifjúságot!
Hová merult el szép szemed világa?
Mi az, mit kétes távolban keres?
Talán a múlt idok setét virága,
Min a csalódás könnye rengedez?
Tán a jövonek holdas fátyolában
Ijeszto képek réme jár feléd,
S nem bízhatol sorsodnak jóslatában,
Mert egyszer azt csalúton kereséd?
Nézd a világot: annyi milliója,
S köztük valódi boldog oly kevés.
Ábrándozás az élet megrontója,
Mely, kancsalúl, festett egekbe néz.
Mi az, mi embert boldoggá tehetne?
Kincs? hír? gyönyör? Legyen bár mint özön,
A telhetetlen elmerülhet benne,
S nem fogja tudni, hogy van szívöröm.
Kinek virág kell, nem hord rózsaberket;
A látni vágyó napba nem tekint;
Kéjt veszt, ki sok kéjt szórakozva kerget:
Csak a szerénynek nem hoz vágya kínt.
Ki szívben jó, ki lélekben nemes volt,
Ki életszomját el nem égeté,
Kit gog, mohó vágy s fény el nem varázsolt,
Földön honát csak olyan lelheté.
Ne nézz, ne nézz hát vágyaid távolába:
Egész világ nem a mi birtokunk;
Amennyit a szív felfoghat magába,
Sajátunknak csak annyit mondhatunk.
Múlt és jövo nagy tenger egy kebelnek,
Megférhetetlen oly kicsin tanyán;
Hullámin holt fény s ködvárak lebegnek,
Zajától felrémul a szívmagány.
Ha van mihez bizhatnod a jelenben,
Ha van mit érezz, gondolj és szeress,
Maradj az élvvel kínáló közelben,
S tán szebb, de csalfább távolt ne keress,
A birhatót ne add el álompénzen,
Melyet kezedbe hasztalan szorítsz:
Várt üdvöd kincse bánat ára lészen,
Ha kart hizelgo ábrándokra nyitsz.
Hozd, oh hozd vissza szép szemed világát;
Úgy térjen az meg, mint elszállt madár,
Mely visszajo, ha meglelé zöld ágát,
Egész erdo viránya csalja bár.
Maradj közöttünk ifju szemeiddel,
Barátod arcán hozd fel a derut:
Ha napja lettél, szép delét ne vedd el,
Ne adj helyette bánatot, könyut.
"Nekem még nem mondták :-( " Egyszer majd biztosan fogja valaki mondani. (És ha szerencséd van, akkor nem olyan körülmények között ahog én mondtam, de ez már off :-) )
Ha kell a "könyv" szívesen elküldöm. 118kB html-ben, zippelve.
(Kicsit vicces pont ezt a könyvet nem papírra nyomott formában kölcsönadni. :) )
"A lélek bántalmai olyanok, mint a test sebei: akármilyen gondosan gyógyítjuk is forradásuk mindig meglátszik és minden pillanatban az a veszély fenyegeti őket, hogy ismét felfakadnak."
Errol nekem egy Muller Peter sor jut eszembe.
Hibátlan test, sebzetlen lélek,
Rég nem lehet igazán cél.
Találtam néhány szép idézetet La Rouchefoucauld-tól
"A lélek bántalmai olyanok, mint a test sebei: akármilyen gondosan gyógyítjuk is forradásuk mindig meglátszik és minden pillanatban az a veszély fenyegeti őket, hogy ismét felfakadnak."
"A szerelem, akárcsak a tűz, nem lehet meg örökös lobogás nélkül; mihelyt megszűnik remélni vagy félni, kialszik."
"Az igazi szerelemmel úgy vagyunk, mint az éjféli kísértettel: mindenki beszél róla, de kevesen találkoztak vele."
"Több erőnk van, mint akaratunk; s gyakran csak önmagunk előtt való mentségül képzeljük azt, hogy valami lehetetlen."
És egy idézet Leo F. Buscaglia könyvéből:
"A szeretet olyan mint egy tükör.
Ha szeretek valakit, ő a tükrömmé válik, én az ő tükre leszek,
és egymás szeretetét visszasugározva meglátjuk a végtelent."
Ezt mar olvastuk korabban de sebaj! Nagyon szep vers!
Nekem is eszembe jutott, hogy anyáknapja tiszteletére beirjam azt a verset amit mindig en szavaltam a nagymamamnak
Anyák napján Nagyanyónak
Reggel mikor felébredtem
az jutott eszembe,
anyák napján legyen virág
mind a két kezembe.
Egyik csokrot neked szedtem,
ödakünn a réten,
Te is sokat fáradoztál
évek óta értem.
Kimostad a ruhácskámat,
fésülted a hajamat,
jóságodat felsorolni
kevés lenne ez a nap.
Köszönöm, hogy olyan sokat
fáradoztál értem,
és hogy az én jó apámat* felnevelted nékem.
*igazabol “jó anyámat” kellett volna mondani de az en nagymamim az apukam anyukaja
(OFF: Ha már nagy az átfedés a túratopikosok és az "itteniek" között, én is írok - bár nem vagyok "kocka" [hanem kommunikáció szakos] ON.)
Szép és igaz... Akkor is, most is. A második kedvenc magyar költőmtől az egyik legkedvesebb versem.
Más: nem tudom, hányan olvasták már Omár Khajjám műveit (nekem Burns mellett ő a világirodalmi kedvencem), de melegen ajánlom mindenkinek. Maga Khajjám tökéletesen beillik a topicba, mivel a XI. század egyik legképzettebb csillagásza és matematikusa volt, de nem "kocka", mint az alábbiakból kitűnik:
XXVII.
"Hallgattam én is, ifjan, és sokat,
vitázó Szenteket s Doktorokat:
Körűlmagyarázták a Semmit is,
de sose lettem tőlük okosabb.
XXVIII.
És vetettem velük Bölcs Magvakat,
nőjj, szép Vetés: izzadtam napra-nap;
és minden Aratásom ennyi lett:
"Mint Szél, jöttem, s eltűnök, mint a Hab."
XXIX.
Jöttem a Mindenségbe, röpke Lélek.
Honnan? Ki tudja! Tengve-lengve élek.
Miért? Ne kérdezd. És mint Szél a pusztán,
csak imbolygok, nem tudva: hova térek."
......
(Omár Khajjám: Rubáíyat XXVII.-XXIX. Ford.: Szabó Lőrinc)
Kicsi stilusvaltas. Errol a versrol hetvegen beszelgettunk es azert is irtam be mert szamomra meg ma kozel hetven ev utan is megdobbentoen aktualis a mondanivaloja...
Jozsef Attila
Levegot!
Ki tiltja meg, hogy elmondjam, mi bántott
hazafelé menet?
A gyepre éppen langy sötétség szállott,
mint bársony-permeteg
és lábom alatt álmatlan forogtak,
ütött gyermekként csendesen morogtak
a sovány levelek.
Fürkészve, körben guggoltak a bokrok
a város peremén.
Az őszi szél köztük vigyázva botlott.
A hűvös televény
a lámpák felé lesett gyanakvóan;
vadkácsa riadt hápogva a tóban,
amerre mentem én.
Épp azt gondoltam, rám törhet, ki érti,
e táj oly elhagyott.
S im váratlan előbukkant egy férfi,
de tovább baktatott.
Utána néztem. Kifoszthatna engem,
hisz védekezni nincsen semmi kedvem,
mig nyomorult vagyok.
Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor, miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.
És az országban a törékeny falvak
- anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.
Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.
Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam - messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.
Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!
Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak -
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!
Ugy ertettem, hogy a "mind eredeti, muveszi alkotas" kitetel a roman, szerb, alban valtozatokra is vonatkozik, tehat nem azt akartam mondani, hogy ok masoltak a magyaroktol.
A Lear kiraly tomor osszefoglaloja kimaradt. :)
Emlekeztem en hogy van valami utalas a helyszinre:)))
Egyebkent Fatnek igaza van Az hogy hol mindenhol fordult elo ugyanaz a monda meg egyaltalan nem utal az eredetere. En pl most kaptam egy finn nepmese gyujtemenyt amiben rengeteg eredeti nepmese kicsit finn versiojara bukkantam ra
A Komuves Kelemen ballada termeszetesen magyar. Ahogy Mester Manole roman, stb.
Azert mert mas nepeknel is megvannak a valtozatai, attol meg mind eredeti, muveszi alkotas.
Mert mirol szol pl. a Romeo es Julia vagy a Lear kiraly vagy a Hamlet? Mit abrazol a Mona Lisa? Ket fiatal a csalad tiltasa ellenere egymasba szeret, majd tragikusan fiatalon meghalnak. Egy fiunak meggyilkoljak az apjat es o bosszut all. Egy not.
A muveszetben nem az a fontos, hogy mit mondok/abrazolok, stb., hanem, hogy hogyan. Itt nem a tartalmon van a hangsuly, hanem a forman. Ahol ez forditva van az a tudomany.
egy szerb ismerős közölte, hogy "it's a Serbian epic".. meg hogy valami francia író albán eredetre utalt.. :))
épp bizonygatom neki, hogy magyar.. :)))
Az biztos hogy ugyanennek a balladanak megvan a roman valtozata is a Manole Mester című népballada de ebbol meg egyaltalan nem biztos hogy onnan is ered.
(az interneten kerestem ra de kulonben is ugy emlekeztem hogy a Komives Kelemen is erdelyben jatszodik)
