Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
Krantz valóban nem egyértelmű figura, de mint tudjuk Amerika messze van.
Nem lehet elvitatni azon érdemét, hogy a hivatásosokkal szemben kimondja: A KM népe saját magától, a kőkorból származik. Ez errefelé forradalmi tett, nem véletlenül dúl körülötte a csend. A magyar ókorban Mesterházy értékelte Krantz hozzáállását:
"Krantz több lényeges dolgot hagyott ki a számításból. Az általa indoeurópainak gondolt sok évezredes elterjedési folyamat valójában magyar nyelvű kellett legyen, ha a finnugoristák által felhozott tengernyi nyelvészeti bizonyítékot tekintjük, nem pedig indoeurópai. Gimbutas fentebb idézett megállapítását sem vette figyelembe Krantz. Vagyis az eddig finnugor rokonainknak hirdetett népek valóban a rokonaink, és a nyelveikben fellelt nyelvállapotok különféle korokban történt ó-magyarországi elszakadásokról beszélhetnek. Krantz e felvetésével akarata ellenére jól támogatja korábbi feltételezésemet a magyar nyelv legalább ötezer éves mivoltáról, sőt megengedi azt még hátrébb vinni az időben. Legalább addig, amikor az északra távozók a rénszarvasokkal együtt elhagyták a Kárpát-medencét. Ez Kr. e. 6000-5500 táján következhetett be, mert a rénszarvas leletei ekkor fogynak el itt. Akkor azt az éppen beszélt nyelvet vitték magukkal, amelynek további alakulásai azóta is nyomon követhetőek az északi finnugorok nyelveiben, és nem fordítva. Korábban Meszlényire hivatkozva közreadott mezőgazdálkodással kapcsolatos magyar-finn szószedetünk éppen ezt támasztotta alá. Gosztonyi professzor nyelvtani elemzésével kimutatta – amint már korábban is hivatkoztam rá, - hogy a finnekkel egyező nyelvtani jellemzők megléte eszerint az elválás idejének nyelvi állapotát rögzítheti. A most kiásott újabb Polgár melletti újkőkori falu népe (Kr. e. 5500-4900), vagy a Szajol-Felsőföld (kezdete Kr. e. 6210-5710 közé keltezve) már birtokában kellett legyen e nyelvtani elemeknek. Éppen a derekán sikerül így megragadnunk a magyar nyelvalakulás folyamatát. Másképpen megfogalmazva a szeletaiaktól kezdett műveltségi folyamatosság lehetősége és a Kárpát-medencét a rénszarvasok nyomában, majd később elhagyók nyelveinek magyar alaprétege feljogosít bennünket annak okkal történő feltételezésére, hogy a magyar nemcsak helyben fejlődött ki, de el is terjedt Eurázsiában. Ha pedig a végeredmény magyar, - vagy azzal alapos okkal összeköthető, - akkor az előzmények folyamatossága is a magyar nyelvet és műveltséget eredményező fejlődés lehet csak. Mire az újkőkor beköszöntött hazánkban és ezzel a nép nekilátott a föld megművelésének, bekövetkezhetett az, amit már fentebb is idéztem: a paleolitikum (őskor) végén (kb. 10.000 évvel ezelőtt) a mai emberfajták többsége már kialakult, és a tudomány a főbb alapnyelvek kialakulását is erre a korszakra vezeti vissza.
Krantz másik tévedése, hogy csak az elvándorló finnugorokra összpontosított, és nem tárgyalja az Európa nyugatabbi és keletebbi, sőt Ázsia tájaira vezető magyarországi népmozgásokat. ...
Krantz harmadik tévedése újabb keletű. Visszavonta a magyarról korábban alkotott feltételezésének egyik részét: A 4. számú gondolatot – ezt idéztem fentebb - oly módon kell megváltoztatni, hogy az uráli nyelvcsalád nem a magyar Alföld “mezolitikus” lakóitól ered, hanem a türkrokon pásztorok korai behatolásához kapcsolódik. Az uráli rekonstrukció többi része érvényes - mondja Krantz, vagyis tízezer évvel ezelőtt jöttek volna ide magyarul beszélő őseink. Meg is magyarázza: A juhpásztorkodást nem a kaukázusi farmerek vitték be Közép-Ázsiába, ahogyan itt állítottam. Az valójában már korábban kifejlődött Afganisztánban és onnan terjedt el minden irányban. Így a pásztorok európai előnyomulásának időzítése már csupán annyiban lényeges, hogy jóval megelőzte a földművelést. Ezzel az afgán elgondolással az a baj, hogy Kr. e. 10.000-ben Afganisztánban semmi sincs, de még 5000-ben sem. Senki sincs ott, aki ide tudott volna jönni. A Kaukázusban viszont az őskárpáti gravettiek leszármazottai Chemi Shanidarban 9200-ban tenyésztik a juhot, de nekünk már ez is későn van, ha afganisztániakat akarnánk a Kárpát-medencébe költöztetni. De még ha ide is jöttek volna, ugyanúgy beolvadtak volna az itteniekbe, mint annyi más nép is. Krantz sajnos antropológus létére nem használja ki szakmája adta lehetőségeit, nem foglalkozik pl. a koponyaindexek adataival, ehelyett statisztikai átlagok adta népelterjedésekkel dolgozik. Történelme így megmarad a spekulációk közegében. Legnagyobb hibája, hogy nem keresi az európai fehér embertípust sehol sem, pedig Eurázsia velük van tele. Ugyanezért nem értik az indoeurópaiak azt, miként találhatnak európai kinézetű embereket a Gobi sivatagban múmiaként. De ugyanezért nem értik azt sem, hogy műveltségeik legszorosabban a nyelvvel állnak kapcsolatban. Pedig a Penrose és Krantz következtetései összecsengenek: az egyik az embertan adataival, a másik a nyelv, vagyis a műveltség folyamatosságának adataival mondja ugyanezt. Nagy könnyebbség lenne őstörténetünk tisztázásában, ha ugyanez az összhang meglenne a honfoglalás korának tárgyalásában is. Ha a közelmúlt és a ma magyar embertant művelőinek a kezükben lenne a 2000, 1500 és 1000 éves Kárpát-medencei népről felvett embertani anyagon kívül a 6-10.000 éves anyag is, akkor birtokolnák a helyi őstípusokat is, akikbe Árpád népe beolvadt. Ennek hiányában csak arról írnak, hogy hány százalék turáni, pamíri és más sztyeppei elem van a mai magyar népességben, amit mindenki tud már és senki sem vitatja. Egy bevonuló népességhez mérni az embertani viszonyokat nem tartom szerencsésnek, hiszen azt az őstípushoz viszonyítani szerencsésebb lenne. A magyar embertankutatóknak alapos gondolkodásbeli változtatásokra kellene felkészülniük ahhoz, hogy végre meghatározzák a Kárpát-medencei őstípus(oka)t, majd ehhez viszonyítsanak minden további népkeveredést.
A Kr. e. 2000 körüli korból sűrűn emlegetett indoeurópai népek felvonulásával, megjelenésével komoly nehézségeink vannak. Európában ezt még soha senki nem bizonyította, beszélni viszont beszéltek róla eleget. A kettő távolról sem ugyanaz. E kérdésben különös módon nem ragaszkodik az indoeurópai történetírás semmiféle sokoldalú bizonyításhoz."
Tájékoztatom a nagyérdeműt, hogy a National Geographic augusztusi számában borneói kőkori festett leletekről van szó. (amerikai kiadás. a magyart vásárlás előtt célszerű megnézni, benne van-e) A rovás jeleit szépen fel lehet ismerni az ábrákon.
Az éppen fentebb említett bécsi Chronicon Pictum Vindobonense 1350-ből feljegyzi, hogy a "Krimhilda-csata" túlélői, a székelyek vagy szekulok kelet felé Csiglamezőre (Chilameze), majd onnét Erdélybe települtek (Ziffer 21). 1488-ban a magyar történetíró Thútóczy írja, hogy a későbbi székelyek ("zekel"), latinul "siculi" a nyugati népektől való félelmükben Erdélybe menekültek (26. fej.; László 1996, 188).
Heltai (1520-1575) szerint annakidején 3000 hun menekült a frankok elől Ceglédre, majd onnét Erdélybe, ahol a "hatalmas Dietrich fejedelem"-től való félelmükben nevüket székelyre változtatták (László 1996, 190). Hogy a koraújkori történetíró Heltai a közben eltelt sok évszázad ellenére helyesen tudósít, alátámasztja VII. Bíborbanszületett Konstantin 948 és 952 között alkotott művében, a De administrando imperio-ban (38. fej., László 1996, 207): a székelyek a IX. század végén - az illigi kitalált idő kivonása után a VI. század végén - segítették a magyarokat, hogy a havas Kárpátokon át nyugatra jussanak biztonságos helyre, mivel a besenyők és ruténok üldözték őket (Fodor 1996, 199). Mindez a székelyek által lakott Munkács környékén történt (Anonymus XI/XII. szd., László 1996, 199), a Tiszától északra a Kárpátalján. Ennek következtében élveztek a székelyek a késői középkorig Magyarországon kiváltságokat (egy kivételtől eltekintve adómentességet), és sokáig meg tudták őrizni kulturális sajátosságaikat (Kozma 1902, 267). .."
Mert talán végre Krantz leszámol azzal a fantazmagóriás ábrázolással, ahogy eddig jószerivel etettek sokakat, mintha a népek vándorlása és minden etnikum amolyan sakkfiguraként mozog a terepen, és ha valaki valahova lépett, az vagy mindenhol eleve lakatlan szűz területre jutott, vagy egyfolytában elüldözte az összes ottélőt, vagy totálisan leigázta és ezek variációi..
Krantz végre merészeli használni teljes egyenjogúsággal az antropológia és a genetika eredményeit is.
Amúgy pedig a romániai magyar népesség esetén tudomásom szerint főként a CSÁNGÓkat érti..
Ez a Krantz tényleg fantasztikus, igazi "messziről jött ember" lehet! Problémameglátása, tárgyismerete szinte félelmetes, még szerencse, hogy térképekkel segíti a tudatlan téblábolót az eligazodásban. Teljesen újszerű, hogy a magyar nyelvhatár egybeesik a mai országhatárral (1. térkép). Még izgalmasabb, hogy Kr.u. 1500-ban (28. térkép) ugyanúgy néz ki Közép-Európa, Románia pl. ugyanakkora, mint ma. Ezekután mi sem természetesebb, hogy a román-magyar nyelvhatár ugyanott van 1100-ban is (26. térkép).
A "Fennmaradó problémák" közül számunkra különösen izgalmas lehet: "3. Mi okozta a magyar terjeszkedést Erdélybe? Jelentős mai magyar népesség található Románia közepén, melyre nem találok megfelelően szigorú ökológiai magyarázatot."
"..4. Az uráli nyelvcsalád a magyar Alföld mezolitikus lakóitól ered. A legtöbb szakértő szerint e nyelvcsalád az Urál hegység térségéből származott és terjedt el, beleértve a Kr. u. 9. századbeli végső benyomulást Magyarországra. Ez a legvalószínűtlenebb, mert nincs magyarázat arra, hogy mi alakíthatta ki a pásztorkodást a kiinduló helyen. Ha kívülről jött a térségbe, akkor olyan nép kellett volna hozzá, melynek nyelvi rokonsága máshová kötődik. Másrészről persze lehetséges, hogy néhány viszonylag egyszerű uráli nomád be tudott hatolni Kelet-Európa szívébe, de erre nincs elfogadható ok. Különösen nehéz megmagyarázni, hogyan tudtak etnikailag kicserélni egy körülsáncolt, őket számbelileg akár több mint 10:1 arányban túlszárnyaló parasztságot...."
pontosan ezért szerettem volna végigrágni magunkat szkítián...
hogy milyen nyelvet látunk előbukkanni...ami látszólag török,de a szkita KOMÁK beszélik kómában...írja névtelen...oszt mégis magyarokká válnak...hipp-hopp...pedig zárt tömbben élnek...!
urak a hurakban...HURRÁ...! az egzotikus szerzőről nem is beszélve...
1.) de még nincs veszve semmi...
2.) itt sincs veszve semmi: rághatjuk a szkíta témát, ---párhuzamban a Szkíta topikban is--- csak néha teszek egy LÓ-LÉPÉST is....
pontosan ezért szerettem volna végigrágni magunkat szkítián...
hogy milyen nyelvet látunk előbukkanni...ami látszólag török,de a szkita KOMÁK beszélik kómában...írja névtelen...oszt mégis magyarokká válnak...hipp-hopp...pedig zárt tömbben élnek...!
urak a hurakban...HURRÁ...! az egzotikus szerzőről nem is beszélve...
Nos ez az ! A FINNUGOR NYELVI DOGMA ilyen szinten meghatározta még az etnikai besorolást is, bármennyire is le akarják tagadni. Ráadásul: mint tudjuk, ilyen időintervallumban itt már minimum MAGYAR szintről, maximum és rettentő óvatossággal UGOR szintről beszélhetünk, ha figyelembe vesszük az URÁLI--- FINNUGOR--UGOR NYELVI (és nem ETNIKAI) szétválások (FINNUGRISTÁK ÁLTAL DETERMINÁLT) dátumait ! Ráadásul mint a genetikai kutatások is bizonyították ----persze erről rögtön lekezelő, lekicsinylő és kitérő válaszokat adnak, holott más országokban igenis felhasználják annak adatai---- egyáltalán nem mutatnak rokoni vonatkozásokat stb... Ha az antropológiai vizsgálatokat nézzük, ott is az eltéréseket rögtön minden egyéb mással keverik, illetve elmaszatolják, ködbe burkolva az általuk továbbgenerált és tovább-bonyolított tézisek DOGMAságát.
Sajnos itt is olyan kettőségnek vagyunk a szemtanúi: A tények beszélnek, de a DOGMA még meghatározza a kereteket..
" Nincs forrás arra, hogy a hungarusnak nevezett népesség magyarul beszélt volna, bár a többségük magyar volt;" ?? ==> Ha többségük magyar volt, miért nem magyarul beszéltek? " Az ősmagyarok azonban finnugorok maradtak" ==> Na persze, mit is modhatna mást : "MTA Régészeti Intézetének munkatársa"
Makkay János: A magyarság keltezése. A szerző kiadása, Budapest, 1993. 130 l.
A szerző, az MTA Régészeti Intézetének munkatársa összefoglalja ebben a kiadványban a honfoglalás történetének a magyar nyelvre vonatkozó nézeteit, a szakértők véleményét és a további kutatáshoz szükséges eddigi eredményeket. Nem új eredmények közzététele a célja, hanem a megbízható tájékozódás érdekében, a kollégáknak szól ez a kiadvány. Mind a főszöveg, mind a takarékos jegyzetanyag fő szempontja az idő és a tér, a kutatás és a valódi történelem összefoglaló ismertetése. A könyv elején László Gyula köszönti az olvasót, kedvező véleményéből rögtön gyaníthatjuk, hogy a "kettős honfoglalás" szerzője és híve csak ahhoz a szerzőhöz vonzódik ennyire, aki a nézeteit elfogadja. Nem ez a jellemző azonban, hanem a pontos és gondos munka, amiből természetesen László Gyula nézete sem marad ki. Meghökkentőnek látszik a cím, amiből nem derül ki, hogy a magyar nyelvről van szó. A szerző elmondja, milyen témák szerint foglalja össze történetét, benne a vezető Árpád-ház neveit, illetve az egyre elterjedtebb török nyelvűség problémáját. Kiemelhetjük, hogy mást jelent a szerző szerint az uralkodók nyelve, valamint népük, a népesség többségét kitevő népnyelv. A honfoglalás eseményei után az Árpád-ház török eredetű neveit, az erdélyi gyulák hasonló nyelvi rétegből származó névanyagát, valamint a korai helynevek török sajátosságait tárgyalja. Ezután a szolganeveket, tehát az alárendeltek neveit veszi sorra a szerző, valamint a leíró jellegű korai helyneveket. Eközben mindenekelőtt arra kíváncsi, hogy ki a türk és ki a magyar, és hogy magyarul beszél-e mindenki, akiről azt mondja egy forrás, hogy Hungarus; természetesen nem tartja lényegesnek, sőt jellemzőnek sem. A lélekszámot ennek megfelelően az állam részeként méltatja: a szerző szerint a honfoglalók között 50 nemzetség volt, egyenként 10.000 emberrel, 400 fegyveressel, Györffy szerint 400-500.000 főnyi az egész lakosság. A szerző szerint a katonai erő eltúlzott. Nincs forrás arra, hogy a hungarusnak nevezett népesség magyarul beszélt volna, bár a többségük magyar volt; lehettek azonban benne török zárványok is. Az avarok "elpusztítása" azonban kétséges, mert békésen gazdálkodó avarok laktak itt, török nevekkel. A népesség java része török nyelvű lehetett. Többször fölmerül a helynevek és a rangok, nevek tárgyalásakor, hogy kik is azok a székelyek? Azt kell gondolnunk, hogy a III-VIII. században itt élt, régies magyarok voltak, de kölcsönhatások nélkül és a népnév törökből értelmezése téves, az ősmagyarok nyelve pedig nem 895-ben, a honfoglalókkal érkezett először a Kárpát-medencébe, hanem az előző évszázadok folyamán. Az ősmagyarok azonban finnugorok maradtak, mert az a fontos, hogy hol éltek; magyarul beszélő csoportok közelében. A székelyek a honfoglalás előtt vették át a magyar nyelvet; az uralkodó család nyelve azonban lehetett akár idegen is, például török, hiszen ebben a környezetben éltek az Árpádok is. A IX. században magyarul beszélők nyelve régies is lehetett, ezért a székely nyelv egyenlő a magyarral, a magyar állam részeként fejlődő népesség pedig kapcsolatba kerülhetett az ott élő szláv népekkel, legalábbis a jövevényszavak tanúsága szerint. Végül a könyv különbséget tesz "A nyelv honfoglalása, Árpád népének honfoglalása és az államalapítás" között. Jegyzetekkel és a rövidítések jegyzékével (benne a bibliográfiával) zárul a könyv.
„Az első, e földön [Magyarországon] lakó nép, melynek neve megmaradt, a kelta nép volt, mely Krisztus születése előtt 5 - 6 száz esztendővel rajzott ki Ázsiából. Ez a nép már ismerte a kőnél, bronznál tökéletesebb vasat. Ez már vasból kovácsolt fegyverrel foglalta el a földet, lett ura ennek a hazának. Művelte a földet, foglalkozott állattenyésztéssel, űzte a kereskedést...“ - írja Benedek Elek a ‘Hazánk története’ (1995, 5. old.) című könyvében.
Ha a keltákról szó esik, mindenkinek eszébe jut Asterix rajzfilm figura, de eszünkbe jut az is, hogy az, aki Első Szentkirályunk fejére tette a koronát ugyancsak egy „kelta“ volt ? – Asterik. A turistát, aki Budapestre látogat, természetesen felviszik a Gellérthegyre (KELEN-hegyre). Itt menhirek őrzik a kelták emlékét. Vajon hány magyar tudja, hogy Budapesten a 3-ik kerületben van egy ‘Kelta utca’ is, vagy hogy maga Budapest is egy ősi kelta település helyén épült: Aquincum. E római kori név nyilván a település ősi kelta nevének fordítása (vagy latinosítása), amely feltehetően AUBHWN [ejtsd: AVÚN] „Vízhon” volt („Ofen” a koraközépkorban a város neve, aminek semmi köze német – ahogyan „Pest”-nek sem szláv – kemencékhez). Tőle északra emelkedett hajdan a SICAMBRIA híres kelta vára, aminek neve SICAN -BHARR lehetett ellatinosítása előtt, azaz ‘Szék-bérces’ (magas dombon álló ‘Szék’) – ilyen (is) volt hajdan a magyar nyelv szerkezete, lásd még: ‘Hegy-magas’ a Balatonnál vagy ‘Becs-kerek’ a Bánságban. Írül SUÍOCHAN [szíkán] azt jelenti, hogy: szék, ülés, pad; ülep; lakhely, székhely; ülés, gyűlés, törvényszéki ülés(-szak) [ó vö. ótörök SÄKU szék, tatár SEKE pad, japán SEKI ülés, ülőhely] + BARR csúcs, bérc.
A hunok megostromolják az itteni, a Duna vonalát (limes-t) védő római őrséget, és talán, a helybeli kelták segítségével is, fényesen győznek. A (pannon-)kelták egy állandó ádáz harcot folytattak a római megszállók ellen, a lázadások sora arra késztette a megszállókat, hogy egyre nagyobb számban telepítsenek hadsereget a kelta vidékekre, és egyre kíméletlenebbül rombolják a kelta civilizációt. Még az emléküket is ki akarták törölni a tudatból és a történelemből, mint ahogyan az etruszkokkal is ezt tették. Ezért teljesen kézenfekvő a hun-kelta együttműködés, ami még Attila korában is működött (Eudoxius – AUDAX az „Ádáz” – gall druida, Attila orvosa és tanácsadója volt. Ő az, aki elkíséri nagykirályunkat a galliai hadjáratban is, és aki a helyi kelta vezérekkel tárgyal). Győzelem keltául BOUDA. Lehet, hogy még "bouda" örömkiáltásokkal is fogadták a bevonuló hun sereget. A győztes hunok már azért is felszabadítóan hatottak, mert társadalmuk nem ismerte a ‘civilizált’ római kegyetlen rabszolgatartást. A „Győzelem” után felépült BUDA, az ‘Ős-Buda’, amelyet „Attila-várá“-nak (Etzilburg) ismerünk a történelemből.
Előfordulhat ugyan, hogy a kelta-pannonok és a hun-magyarok megértették egymást, egy pohár finom kelta MEDU = hun MEDOS (magyar "MÉZES") mellett bizonyára igen. Diodor görög krónikástól tudjuk, hogy a kelták imádtak mulatozni, szórakozni, lakomázni, de ezt rendkívül szertartásosan tették: urak és szolgák együtt ettek, a nagy húsos üstöt körbeülték. A kelták is, akárcsak a hunok, többnyire óriási üstökben főzték pörköltszerű ételeiket. A druida (torda) az ételeket megáldotta (ír ALTA-igh áldani), hálát adott Istennek (ír ALTÚ hálaadás) segítségéért. Ezután elkezdődődhetett a lakoma. A harcban vitézkedők kapták a legfinomabb falatokat. A nagy csülköket lerágták, a le nem harapható részeket, pedig az oldalukon, külön hüvelyben tartott tőrrel vágták le. Evéskor mindig ételmaradékok akadtak fenn a hosszú, lombos bajszaikon. Az impozáns bajusz, íváskor mint egy "szűrő" engedte át az édes nedűt. A kelták sört (CÚRÚ) s mézes bort (MEDU) ittak. A medu előállításához mézet használtak (> vö. breton MEZ = magyar MÉZ). A lakomákon gyakran lerészegedtek, majd összevesztek és össze is verekedtek, mert állítólag nagyon lobbanékonyak voltak. A kelták szórakozni is szerettek (ír SORCHA vidám, derűs > SCORAIOCHT mulatság). A lakomákon a zenészek mindig jelen voltak, ami egy Sopronban felfedezett edényen is látható. A kelták kedveltek mindent agyonbeszélni, verselni (danósok, regösök), erejüket versenyekben [ii] megmérni, birkózni [iii] , lóversenyeket rendezni, csapatmérkőzéseken részt venni, egy futballszerű labdamérkőzést [iv] (ezt Írországban ma is kedvelik, és ír vagy kelta labdarúgásnak hívják) vagy FIDCHELL-t játszani, ami annyit jelent, hogy – olvasom a német fordításban: "hölzerne Weisheit" („fa-okosság“)[v]. Diodor elmeséli, hogy egy táblán, fabábukkal játszott háborúról van szó, egy FA-CSEL-ről ! Lásd: írül FID fa + CHELL furfang, csel, játék, CALAOIS csalás, CEALG csal, becsap; horgászik, CEALA-igh eltüntet, elrejt ([vi]) ó magyar CSAL, CSEL, CSALI (> vö. török ÇAL-mak lop, ÇAL-dir-mak játszik, becsap).
Kik voltak és honnan jöttek a kelták?
Myles Dillon és Nora Chadwick szerint a brit szigeteken az első kelta települések a korai bronzkorban (Kr.e. 1180 körül) jelentek meg, ők Anglia kőkorszakvégi őslakóit is protokeltáknak minősítik. Leon E. Stover és Bruce Kraig angol régészek Wessex és Magyarország egyes történelem előtti korból származó leleteiből arra következtetett, hogy a kelták talán már a harmadik évezredben is jelen voltak Európában. Régen meghaladta az idő azoknak a 19. századi nyelvészeknek és néprajz-kutatóknak az elképzeléseit, akik indoeurópai eredetűnek vélték a keltákat...([vii])
A mai kutatások eredményeként nyilvánvalóvá vált, hogy a keltáknak nagyon kevés kapcsolódási pontjuk van az (indo-)európai népekhez, akiket az újkőkor vége felé beállott masszív belső-ázsiai bevándorlási hullám itt talált Európa peremein, az északi és a déli tengermellékeken. Ekkor még Európa középső részét, az Alpok északi lejtőitől a németföldi Középhegységig, azaz a Duna-Majna-Rajna vidékét sűrű és kiterjedt erdők borították. Itt számottevő lakossággal nem lehet számítani.
Háromezer évvel ezelőtt az égetéses erdőirtások mennyisége Közép-Európában ismét ugrásszerűen megnő, amire a talajrétegekben talált elégett fa és faszén mennyisége után lehet következtetni. Ez azzal függ össze, hogy belső-ázsiai lovasnépek fokozatosan Közép-Európába nyomultak. Arra a kérdésre, hogy miért indultak el Nyugat felé, egyértelmű választ nem adhatunk: talán bajok voltak a túlnépesedéssel, de lehet, hogy klimaváltozások okolhatók. A terjeszkedést, illetve elvándorlást azt tette lehetővé, hogy a lovasnépeknek sikerült szállításra alkalmas szekereket gyártani és olyan izmos lovakat kitenyészteni, amelyek elég erősek voltak ahhoz, hogy ezeket a szekereket hosszú távolságokra elhúzzák. Ehhez a terjeszkedéshez tartozik egyébként a szkíták és a történelmileg nehezen meg-fogható kimmerek (hon)foglaló és portyázó hadjáratai is, az utóbbiak, amikor a Duna-medencébe benyomultak, magukkal rángatták a trákokat is a Balkán északi tájaira.([viii])
Már sokan rájöttek arra, hogy Európában (és ennek nyugati részein) sok az olyan földrajzi elnevezés, amely a ma ott élő lakosság nyelvén az ég-világon semmit nem jelent, és sem a latinból, sem a germánból nem értelmezhető, ellenben élőfogalmak a magyar nyelvben, mint például a helységnevekben 'nyakatekerten' jelentkező kő, mező, falu stb.
Mi történik akkor, ha nem az ősvallás királyeszméje kormányoz?
A magyar történelem fordulatai messze nem hatják át mai „politikai elitünket”. Hazánk messze sodródott az ősvallás királyeszméitől, s e távolodásnak a hatását felmérhetjük, ha felütjük a napi sajtót, amelyben ilyen megállapításokkal találkozhatunk:
Az 1990-es 22 milliárd dollár helyett ma már 55 milliárd dollár az államadósság, bár közben az ország vagyona a privatizáció során elfogyott. Az adósság növekedése sokkal gyorsabb, mint a gazdaság növekedése. Az adósság keletkezéséről született egy tanulmány, „amely 1973 és 1989 között vizsgálta az adósságok keletkezését a felhasználás szempontjából. A tanulmány arra a következtetésre jutott, hogy az adósságállomány kevesebb, mint húsz százaléka volt arra visszavezethető, hogy az ország több teljesítményt vett volna valaha igénybe külföldről, mint amennyit a külföldnek szolgáltatott. Az adósság nagyobb hányada a kamatok halmozódásából és szakmai hibákra visszavezethető árfolyamveszteségből adódott. A tanulmány megjárta a rendszerváltozás első pénzügyminiszterét, valamint az akkoriban tótumfaktumnak számító államtitkár hivatalát. Intézkedés, vizsgálat nem volt. A munka készítésében közreműködők közül viszont ma már senki sincs felelős pénzügyi beosztásban Magyarországon. Igaz, a dolgozatra nem született semmiféle cáfolat akkor sem és azóta sem. A tavaszi nagytakarítást a tényfeltárókra és nem az elkövetőkre találták ki. A rendszerváltozás kormánya a bankszektort Princzcel, Bokrossal, Surányival, Erőssel és a co-nexusos Lászlóval erősítette. … Újabb hárommiliárd dollárnyi államadósság keletkezett azáltal, ahogy a kereskedelmi bankok konszolidálását az állam végrehajtotta, az ellenőrzésből a parlamentet kizárta. Kimaradtunk a Brady-tervből, amelyben Lengyelországnak jelentős összegben engedtek el adósságot. … A bankkonszolidációt vizsgáló parlamenti bizottság munkáját a kormány ellehetetlenítette. … A sikertelen adósságkezelés a társadalom minden szektorát pusztítja. Forrásaiktól fosztják meg a fejlesztést, emiatt szűkül az élettér, hamarabb jön a halál, ritkábban születik gyermek. … Joggal merülhet fel a kérdés: az adósságkezelésen keresztül folytatott nemzetpusztítás így marad az idők végezetéig, vagy lehet-e ennek megálljt parancsolni?” (Boros/2004)
Ma Magyarországon a születések és a halálozások különbözete negatív. Amíg a fenti kérdésre nincs megfelelő válasz, hazánk lakosságszáma úgy csökken, mintha évente egy kisvárost radíroznának le Magyarország térképéről. A fordulat lehetőségét a történelmi alkotmány (a királyeszmével egy tőről fakadó koronatan) visszaállítása kínálja. Ha ugyanis a posztsztálinista alkotmány illegitim, akkor az adósság is az.
A hun-magyar uralkodóház ősvallási hagyományokat őrző királyeszméjének köszönhető a szentek egyetlen más dinasztia esetében sem tapasztalható hosszúságú sora. Hiába változott meg a vallás, hiába fordult keresztényivé a világ, az ősvallásból örökölt eszmények által nevelt uralkodók lenyűgözték a keresztény Európát.
„Szent István királyunkról 1526-ig körülbelül ötszáz külföldi író emlékezik meg. Jó híre-neve Európának minden országába, minden népéhez eljutott és a köztudatban a középkor legismertebb, legnépszerűbb uralkodója, Nagy Károly mellé emelkedett. … Abban a tekintetben pedig csaknem egyedül áll Európának legnagyobb uralkodói között is, hogy a sok-sok feljegyzésben egyetlen bántó, kisebbítő szó sem éri, sem emberi, sem uralkodói mivoltában. Igazi elismerés, mély tisztelet és hódolat övezik nemes alakját.” (Gombos/1938/631)
A hun-magyar dinasztia államszervező bölcsessége nyilvánul meg Szent István Intelmeinek azon megállapításában, hogy „az egy nyelvű és egy szokású ország gyönge és törékeny”. A nagy király arra gondolhatott, hogy a magyar uralkodó jól teszi, ha az uralma alá tartozó népek mindegyikét a sajátosságaiknak megfelelően kormányozza. Ez vármegyei önkormányzatot, meg vallási türelmet is jelent; de azt is, hogy a lovasnépektől lovat, a sóbányászattal foglalkozóktól sót, a vastermeléssel foglalkozóktól pedig vasat szed adóként; ugyanakkor az udvarában mindig tart idegen országokból érkezett szolgákat, fogad külföldi utazókat és vitézeket - hogy tolmácsokkal és kémekkel rendelkezzen, hogy tájékozott és naprakész legyen a külpolitika, a gazdaság, a kultúra és a hadszervezés dolgaiban. A korabeli királytükrökben e praktikus célokat szolgáló tolerancia ismeretlen.
A királykoronázás magyar szertartásának három feltétel adott sajátos jelleget: a szertartást Esztergom érsekének kellett elvégeznie a székesfehérvári bazilikában, Szent István koronájával. A sajátos koronázási előírások azt a célt szolgálták, hogy közvetlen kapcsolatot teremtsenek az éppen trónra lépő uralkodó és Szent István között. A magyarság ugyanis Szent István személyében azt a mitikus őst tisztelte, akitől a királyok hatalma és az alattvalók jogai származnak. István tekintélye megfellebbezhetetlennek számított, s ezért mindenki igyekezett a saját kiváltságait vagy jogait Szent István intézkedéseire visszavezetni. Lehetséges, hogy egyúttal az új szent király fényével próbálták elhalványítani a korábbi mondák és a pogány szakrális uralkodóképzetek sugárzását? Maga az eljárás azonban: a szent minta keresése és követése az ősvallás hagyatékába tartozik.
A késő középkor Európájában egyedülálló királyeszme is okozta, hogy a magyarság ma is jól megkülönböztethető nemzeti karakterrel rendelkezik.
Az ősvallás istenanya-tiszteletének hatása lehet, hogy Szent István kultuszának lényeges elemeként központi helyet juttat a Mária-kultusznak, mely Nyugaton csak a 12. századtól lesz népszerű. Már István király életében kivételes fontossága lett a Mária-kultusznak, hiszen az ő oltalmába ajánlja az ország legfontosabb templomait. A következőkben kristályosodtak egy teljesen egyedi együttessé, mely a majdani Regnum Marianum irányába mutatott.
Szakrális király képe rajzolódik ki a magyar népmesékből is.
A mesehősnek (például Fehérlófiának) a születésétől fogva rendkívüli adottságai vannak, hősi tettekre hivatott. Emberfeletti erővel és tehetséggel, azaz táltos tulajdonságokkal rendelkezik: tudja a jövendőt, fákat tép ki tövestől, rendkívüli ellenfeleket győz le, erejét a griffmadár hétszeresen megnöveli, miután a saját húsával táplálja. A mese végén - próbák sorát kiállva – királlyá válik.
Szakrális királyra utaló sámánisztikus mozzanat az a próba, amelynek során az égig érő fára, tehát az égiekhez kell feljutnia.
S hogy a mese valóban az egykori sztyeppi gyakorlatról tájékoztat, azt Mithridatész „mesés életrajza” is bizonyítja: „a jövendő király neveltetése beavatási próbák hosszú sorozatából áll” (Eliade/1997/245)
Mezopotámiában az uralkodót az „országok urának” (vagyis a világ urának), vagy „a Világegyetem négy tája urának” nevezték, ezek a címek pedig eredetileg az isteneknek voltak fenntartva. Az Újév ünnepén tartott szertartás során az uralkodó eljátszotta a meghaló és feltámadó Napisten ciklusára és a vízből születő hősök pályafutására emlékeztető szerepét. E mitikus-rituális eseménysorozat első szakasza – a király megaláztatása – a világnak a teremtés előtti káoszba való visszatérését jelzi. A főpap megfosztotta a királyt jelvényeitől (a jogartól, a gyűrűtől, a szablyától és a koronától), és arcul ütötte. Majd a király, térden állva, ártatlannak vallotta magát: „Nem vétkeztem, ó, Országok ura, nem voltam hanyag istenségeddel szemben”. A főpap az isten nevében válaszolt: „Ne félj … Marduk meghallgatja imádat. Megnöveli birodalmad.” (Eliade/1994/69)
A magyar esztendő szó eredeti „Isten idő” jelentése megengedi annak feltételezését, hogy hasonló hiedelmek és szertartások a magyar ősvallásnak is részét képezhették. A mezopotámiai uralkodó évenként ismétlődő megaláztatása és beszámoltatása mellesleg a magyar királyi hatalom - Szent István Intelmeiben is tükröződő - önkorlátozó tendenciáira emlékeztet.
A pünkösdi királyválasztásról nevezetes pünkösd ünnepe az elmúlt időszakot búcsúztatja, az eljövendőt meg üdvözli.
Ipolyi idejében a pünkösdi királyválasztás során az ifjúság a legények közül királyt, a leányok közül királynőt választ, „amaz az ünnepély feje és rendezője, emez dísze … fejökre korona vagy csak virág koszorú tétetik … minden ház előtt eljárják a körtáncot … pünkösd ünnepére vonatkozó versek … szavaltatnak el … a hosszabb ekkori énekek … ismert népdalok”. A különböző adatok alapján a nyár megjöttének ünnepéről van szó. A tél vén banyaként, vagy gyalázatosan vonszolt fatuskóként kivettetik s helyébe zöldellő ág, virágzó májfa hozatik bé.
A pünkösdi királyválasztás megfelelője ismert a perzsáknál, a babiloniaiaknál, az asszíroknál és a rómaiaknál is. Egykor több lehetett tréfás mulatságnál és az uralkodó leváltására, vagy figyelmeztetésére szolgálhatott.
Az isteni eredetű dinasztiából való vérségi leszármazás követelménye lényeges, azonban csak másodlagos szempont volt a közös hagyomány elfogadásának (a nemzeti érdek elsődlegességének) elve mellett. A vérségi elvet éppen azért tekinthették fontosnak, mert feltételezhető, hogy a családtag nem tesz családja érdekei ellen, s hogy a leszármazott nem tagadja meg az isteni ős törvényeit. Az uralkodót ezért a hun-magyar dinasztiából választották, e mellett azonban koronázásakor még esküt is kellett tennie az ország törvényeinek betartására. Isteni származás ide, isteni származás oda – az uralkodó csak addig viselheti a koronát, amíg népéért él és hal.
Az alattvalók akár fegyverrel is kényszeríthették a királyt esküjük betartására. A lázadókat pedig nem lehetett megbüntetni, mivel a nemzet érdekében, a nemzeti hagyományoknak és jogrendnek megfelelően, a büntetlen ellenálláshoz való jog szellemében cselekedtek.
Bakay Kornél figyelmeztet rá, hogy az idegen ajkú magyar királynék mindaddig élvezték a királyi család tagjának kijáró tiszteletet, amíg a közös hagyományhoz tartották magukat, ám amikor méltatlanná váltak a magyar királyi hatalomhoz, meglakoltak.
Így járt például I. András király özvegye, Anasztázia, amikor a Magyarország ellen hadat vezető Ottó bajor hercegnek ajándékozta Attila kardját 1063-ban. Fiával, a megkoronázott Salamonnal, és menyével, a német Judittal együtt, menekülnie kellett az országból. Kun Erzsébet anyakirályné is elvesztette a magyarok rokonszenvét, amikor kiderült, hogy az ő tudtával rabolták el V. István királytól a kis (IV.) László királyfit 1272-ben.
Ezzel szemben az igazságtalanul zsarnokoskodók elleni fellépés büntetlen maradt, még akkor is, ha ennek maga a király, vagy a királyné esett áldozatul. Jó példa erre Péter király megölése, amelyet Vata és emberei hajtottak végre 1046-ban és Vata mégis büntetlen maradt! (A Képes Krónikában ugyanis a 113. szakaszban szerepel 1074-ben Vata főúr, mint Géza herceg követe.) De büntetlen maradt a merániai Gertrúdot meggyilkoló Bánk és veje Simon is 1213-ban, mert igazságosan jártak el.
pitagshun
