Nos, ahogy én látom. Birka gyártás folyik, mint a zenében, mint az életben. Létezik egy hatalom, amely egy másik világot akar létrehozni és ebhez le akarja butítani a fejeket. Nézzük csak a zeneipart és láthatjuk, hogy van abba valami amit mondok és amit ök mondanak.
A Primordial sötét és súlyos zene, és nem a harmóniáról szól, ennek ellenére olyan gondviselés és a jelenk(ó)r kilátástalanságából következő szenvedés van benne, hogy szó szerint mellbevágó. Én sem bírom őket gyakran hallgatni (1 évbe max. 1x), de ezt a három lemezt ajánlom tőlük:
Mondjuk Ő a spiritualitásnak egy másik vonalát képviseli, de kiváncsi lennék hogy mi a véleményed Neal Morse lemezeiről?
Kis kiegészítés a metál témához, a sötét metál (black, death) inkább a 90-es években élte a virágkorát, a 80-asban még csak a kezdeményei jelentek meg, magyarán szinte a kutya sem ismerte őket...Maga a metál meg annyira polarizált műfaj lett, hogy szinte minden megtalálható a különböző alágaiba, még a progresszívitás és a spiritualitás is...:-)
Hát igen, Shankarék... A keleti emberből általában árad a harmónia, teljesen más mentalitás, más lelki szerkezet, mint a nyugati, mondhatni: példamutató lelki szerkezetük van, legalábbis azoknak, akik ápolják és realizálják a keleti ősi hagyományokat.
"Tündöklő rend" a művészetben, mondja Dúl Antal... s folytatja, hogy harmonikus tárgyakkal, műalkotásokkal vették körül magukat a görögök is, nem pedig extrém, irreális, bizarr műalkotásokkal. Erre próbáltam rávilágítani, amikor a metál és punk műfajokról írtam. Azt is mondja Dúl Antal, hogy amikor a művészet az igazságot hangsúlyozta a múlt-századelőn, akkor a másik két pillére (a szépség és a jóság) eltűnt, s ez igaz a XX. századi zenei irányzatok egy részére is, főleg napjainkban, sőt, mintha napjaink zenéinek zöméből már az igazság pillére is eltűnt volna...
Érdekes volt végighallgatni. Meg egy kicsit szomorú is, ui. jó 10 éve még voltak nézhető műsorok a közszolgálati M2-n. Tejszínhab a tortán Lőrincz Gabriella, akit hosszú évekig a lexebb nőnek tartottam (+ Michelle Pfeifert) de nem akarok off lenni )))
Dúl Antal érvelése logikus, nehéz vele vitába szállni. Nem is teszem. Kerestem viszont valamit, ami nem annyira progresszív, ugyanakkor harmóniát sugároz és spirituális.
Persze, nem is arról van szó, hogy minden punk-zene értéktelen, ennyire azért én sem akarok általánosítani, hiszen biztos vannak a punk zenék között is olyanok, amelyek kiemelkednek az átlag punk zenék közül.
A művészi végkifejletet nem pozitív és nem is negatív értelemben értettem. Nyugaton divat a szétválasztás és az ellentét-párokba való gondolkodás, de én nem ebben az értelemben írtam a művészi végkifejletet, hanem a szintetizálás, a konvergencia, a pólusok egységben való látásának értelmében. A művészi idill sem pozitív, de nem is negatív. A két pólus amúgy sem létezik egymás nélkül, és én szmély szerint azt tartom örökérvényű és igazi művészetnek, ahol a pólusok egyszerre vannak jelen, arányosan, tehát nem túlhangsúlyozva az egyik vagy a másik oldalt (atlán ezt nevezhetjük egyensúlynak, harmóniának is). Ahogy a Yesben ez megvan és ahogy ez hallható is egyik Yes szövegben:
"Mert csak Őt ismerjük, feléje küldjük a szivárványvirágot,
A dal elkapott sötét és fényes szirmaiból egy csokrot"
Tehát a sötét és fényes szirmok, (vagyis a két pólus) egy csokrot (vagyis az egység és az egy-ség) alkotnak, s ez így teljes és ez a teljesség. És látod itt sem pozitív végkifejletről van szó, hanem egységes végkifejletről, mert ha csak pozitív vagy csak negatív lenne, az mindkét esetben hiányos lenne.
A Pink Floydot nem igazán szeretem, de az Atom heart mother lemezüket azt pont kedvelem, így most ezzel Te trafáltál bele :-) Legjobb lemezüknek a Meddle-t tartom, azon belül is az Echoest, de valami miatt a Pink Floyd-ot nem igazán érzem spirituálisnak.
1 - A punk lehet érték és lehet művészi. Más irodalmi és zenei művek is alulról jöttek (Dickens, Balzac, Bizet stb.).
2 - Nem vagyok meggyőződve arról, kell-e mindenáron végkifejletet, pláne pozitívat adni. Pl. én a Pink Floyd zenéjéből és szövegéből sem hallom ki.
3 - Hamvas Bélával és a dzessz-rockkal is telibe trafáltál ))) ui. Hamvas B. 2 könyve is itt hever a nappali asztalán (Patmosz I. és az Anthologia humana), bár megjegyzem Hamvas Béla filozófiája nekem olykor nehezen érthető.
A Pink Floydról is írtam hosszabban, az kár, hogy elveszett, de azért beteszem egyik kedvencemet:
Az a baj a társadalomkritikából és a tükrözésből álló "művészeteknél", hogy ezek már közel sem arról szólnak, ami az ember és az emberiség létjogosultságát szolgálná. Létjogosultság alatt gondolok olyan dolgokra: mint szeretet, érzékenység, türelem, a mulandóság elfogadása, az optimum, a mérték betartása, béke, folyamatos kapcsolat a transzcendenciával (Istennel, logosszal, dharmával és számtalan elnevezés van még erre), a természet, az ember és az univerzum tisztelete és megbecsülése, a lelki, illetve külső és belső szépség és harmónia iránti vágy fenntartása, a nem-ártás gyakorlása, az ön- és közpusztítás teljes elkerülése, az elme permanens szabályzása, és a szemlélődő, meditatív, kontemplatív életforma megőrzése és példázása. A hetvenes-évekbeli prog-rock együttesek műveiből ez - együttesenként váltózóan többé-kevésbé - kiérezhető (legfőképp a Yesnél), azonban a későbbi, társadalmi tükörképet állító zenékből a fent felsorolt alapvető létjogosultsági mozzanatok és tényezők már teljesen kivesztek és elvesztek.
Azt én nem vitattam eddig sem, hogy a punk társadalom-kritika és ellentámadás volt a kialakult helyzet miatt; persze, hogy az volt, de arról is beszéltem, hogy a klasszikus, igazi értelemben vett művészet lényegének ez egyáltalán nem volt és nem is lehet feladata, legalábbis nem akkora mértékben, hogy átmenjen szinte csak társadalom-kritikába és tükörképbe, mert önmagában ez a fajta kívülállás és ellenszegülés még nem biztos, hogy célravezető, hiszen hiába a lázadás, a legtöbb lázadó egy idő után azzá válik, ami ellen lázad. Nehéz is lenne elképzelni, hogy akik fiatalon punkosok voltak, azok 70-80 éves korukban is kakastaréj-frizurával fognak rohangálni. Az viszont sokkal valószínűbb, hogy prog-rockot 70-80 éves korban is lehet hallgatni. A klasszikus prog-rockban (1970-1974 közötti érára gondolok) is volt némi társadalom-kritika, de nem ragadtak le pusztán ennél, továbbjutottak ezen és lényegesen magasabb szintet értek el mind szellemileg, mind zeneileg, mint a punk, sőt, még a nyolcvanas-évekbeli metál együttesek is spirituálisabbak voltak (pl. Primordial) a punk-nál. Más kérdés, hogy a későbbi, hetvenes-évek második felétől számított prog-rocknál valóban voltak már öncélúbb dolgok, de még itt sem annyira, mint pl. a jazzben és a fusion zenékben.
Írod: "A punk mintegy leképezése, tükörképe annak a szennyes-gennyes társadalomnak amiben élünk."
Akkor ez azt is jelenti, hogy a punk-zene azonos a gennyel és a szennyel, mert annak tükörképe. Itt viszont megkérdezem, hogy akkor hol marad a punkból a megoldás, a gennyből kivezető út, hol marad a tényfeltárás utáni folytatás? Mert ha pusztán tükörkép, az nem több ténymegállapításnál, és a ténymegállapítás önmagában még nem megoldás és nem is művészi idill. A művészetnek mégiscsak az lenne a legfőbb feladata, hogy térképet, kulcsokat is adjon a kezünkbe, visszaadja azt, amiz az ember eredeti helyzete, vagyis a spirituális érzékenységet és a harmóniát, az egyensúlyt, ami természetesen mindig belülről valósítható meg, a művészet pedig erre rásegíthet, miképpen ez is lenne eredeti feladata. De az közel sem nevezhető megoldásnak, hogy kívülállok a társadalmon, alkoholizálok, groteszk külsőt öltök, 2-3 hangot reszelek a gitáron agyontorzítva és büszke vagyok arra, hogy én mennyire kívülálló és dühös vagyok... Az erőszak és az agresszió pedig erőszakot és agressziót szül, nem megoldást. Bocs, nem akarom bántani ezzel a punkot, de azért óriási minőségi különbség van a punk és a hetvenes-évek első felében kibontakozott rockzenék között zeneileg és szellemileg is. A lázadás és a tükrözés kapcsán pedig ajánlom figyelmedbe Hamvas Bélától a Direkt morál és rossz lelkiismeret c. esszét, ami a Patmosz I.-ben található.
A punk kapcsán még egy gondolot: Nagy kérdés, hogy lehet-e művészet az, ami eleve romlott földből nő ki és ezt a romlott földet tükrözi? Valójában ugyanazt a diabolikus energiát használja fel, adja tovább, amiből táplálkozik, így pedig tulajdonképpen semmit nem csinál vele, csak továbbadja, sőt, segíti annak körforgását, s ezért nem kínál megoldást, ezért nem tud kulcsot adni, mert nem gondolta át- és végig lázadását, s nem jutott el annak értelméig, csak okáig.
Vitába kell szálljak veled, ui. punk örült (is) vagyok. A punk mintegy leképezése, tükörképe annak a szennyes-gennyes társadalomnak amiben élünk. A reneszánsz kori Itáliában nem tudott volna gyökeret ereszteni. Másrészt igenis lehet kifejező a 3 hangra írt dal, lehet művészi, lehet lírikus (Curt Cobain) és tartalmilag igen gazdag. Gyakran eszembe jut a Kraftwerkkwl kéazült interjú, amikor elmondják, szándékosan választotják a primitív zenei struktúrát és ezzel akarják kifejezni érzéseiket, véleményüket. Van egy harmadik aspektusa is. A progresszív rock - sajnos - gyakran öncélúvá válik. Profi zenészi tudást igénylő futamok (gitárszólók, elektromos orgona/zongora szólók) tömkelege, de gyakran hiányzik a tartalom, a miért. Sajna öncélúvá válnak. Nem a Yes és a Yellow, de pl. Rick Wakeman. Sokan felszínesek maradnak és kevés az igazi érték.
Mielőtt bárki félreértene, nem akarok általánosítani a metál együttesek esetében sem, hiszen azért itt is voltak és vannak olyan zenék, amelyek viszonylag intelligensek, persze nagyon elenyésző mennyiségben fordul ez azért elő, csakis elvétve.
Az archaikus művészet védjegye a szépség volt, pl. az ókori görögök nélkülözhetetlennek tartották, hogy a műalkotások a szépérzéket fejlesszék, a harmóniát sugározzák, az aranymetszést pedig magukba foglalják, ezzel törekedve a tökéletességre, ami alapvetően a helyes, szélsőségektől mentes arányosságban rejlik. Maga a művészi szépség és harmónia azért fontos, mert a mű ezzel felidézi a befogadóban az édeni és éteri állapotot, az idillt, tudatosítva ezzel azt, hogy honnan érkeztünk, s hogy ugyanide kellene valamikor visszatérnünk. Zenei vonatkozásban pedig a művészi szépség és harmónia a punktól kezdve a különböző hörgős és sötét metál együtteseken át már teljesen kiveszett és eltűnt, ezáltal pedig ezek az irányzatok (és persze az iparosodó és elgépiesedő globális társadalmi tényállás is) el is zárták rajongóiktól és az emberektől azt, ami az ember eredeti állapotát és normális helyzetét felidézhetné, megidézhetné és tudatosíthatná. Ekkor a zene már csupán társadalomkritika és tükörkép lett, (akár a századelő groteszk-festőinek képeinél, ám a társadalomkritika és a társadalmi tükörképállítás az eredeti, ősi művészetnek egyáltalán nem volt feladata, mert az eredeti művészet csak és kizárólag arról szólt, ami az ember és az emberiség legmagasztosabb célját, küldetését és értelmét szolgálta, ami visszaadta az önvalót). A démoni, hátborzongató formába öltöztetett "szépség" címke pedig kezdettől fogva gyanús belemagyarázás volt, mert sokak szerint szép a rút, az ocsmány és a brutális és ezért tombolnak, hörögnek, zúznak, csapkodnak...
Itt pedig egy konkrét zenei példa a művészi szépségről:
... a nyolcvanas években ugyan voltak még értékelhető zenei megnyilvánulások (pl. Marillion, Black Sabbath, Deep Purple, Camel... hazánkban a Solaris és az East), de ezek a hetvenes-évek termékeny prog-rock korszakához képest sajnos elvétve fordultak csak elő, olyannyira az új-hullámon, a hetvenes évek második felében létrejött értelmetlenül tomboló 2-3 hangból álló punk-on, valamint a földhözragadt popzenén volt a hangsúly. (Külön említésre méltó a Talk Talk együttes fejlődése, akik a szintipoptól eljutottak a teljesen akusztikus, helyenként komolyzenei hangvételű Spirit of eden című nagyszerű és csendesen meditatív lemezükig a nyolcvanas évek második felében.)
A fekete mágiából és egyéb sötét dolgokból táplálkozó különböző nyolcvanas-évekbeli metál irányzatok egy része ellentámadásként indult útnak az egyre életidegenebb és korruptabb globális helyzet ellen, akik kedvezőtlenül extrém és szélsőségesen sötét, kibillent lelki állapotban való stagnálásukkal nem mutattak ép(p) építő példát a fiataloknak, rajongóiknak, akik könnyen félre is értelmezték a "metálkodós" kívülállást és a fekete mágiából szinte mindent átvett és összemosott ideológiákat (nem teóriákat, csak ideológiákat), hiszen itt már a düh, a zúzás, a pusztítás, a sötét erők megidézése, a szenvedés (és olykor az ebben való kéjelgés, mazohizmus) valamint helyenként még az önpusztítás is dominált (pl. Mayhem együttes, akik koncertjeiken gyakran levágott birka vagy disznófejet állítottak cölöpre és vagdossák azt, annak vérét arcukra kenték, majd a birka vagy disznófejet a közönség közé dobták). Ezek a black együttesek nem az ember eredeti állapotát, az idillt mutatták be, hanem ennek ellenkezőjét, a poklot, de úgy, mintha jól is éreznék magukat benne, így elmaradt a megoldás (amiről ők maguk valószínű nem is tudtak, hiszen nem ismerték az igazi hagyományt, s olyan mélyen nem gondolták végig azt, amit létrehoztak, hogy eljussanak egyik pontból a másikba, így félúton megrekedtek hirtelen-felindulásukban és értelmetlen lázadásukban) az útmutató, az irányadó lelki térképek zenébe- és szövegbe-foglalása pedig teljesen elmaradt náluk (akár a szintipop együtteseknél is). Ekkor már nem voltak olyan éteri oldások és feloldások, mint a hetvenes-évek prog-zenéinél, akik szintén megidézték a poklot, de azzal a különbséggel, hogy ők ezt fel is oldották, szintetizálták és szublimálták. A nyolcvanas-évek sötét metál-csapatainak zöme pedig stagnálva maradt saját belső poklukban, "feketeségükben" olykor eljutva az őrületig, kiutat nem találva abból. (Példaként: mekkora minőségi és művészetbeli különbség van egy Black Sabbath: Heaven & hell, Mob rules lemezek és egy Mayhem vagy lemez között). Innentől kezdve pedig extrémebbnél extrémebb, zenének már aligha nevezhető "zenei" irányzatok jöttek létre, amelyek kiterjedése és fokozása sajnos napjainkban is tart egyre életidegenebb és brutálisabb megnyilvánulásokban. Ők persze megmagyarázzák ezt azzal, hogy azért ilyenek, mert ilyen a világ, és ők csupán reagálnak a világra... Azonban ha a művészet puszta tényekről és reagálásokról szól, ott már nagy baj van a művészekkel is. S azon sem gondolkodnak el, hogy amíg sötét példát mutatnak, s nem idillit, esetleg ők még hozzá is járulnak ahhoz, hogy a világ ilyen is maradjon, s még inkább ilyen is legyen, amilyen, mert a megrázkódtatás nem biztos, hogy minden esetben megoldás, főleg oldás nélkül, sőt, így kifejezetten veszélyes és felelőtlen. Ellenpéldaként, példamutató példaként ezzel a gondolatmenettel kapcsolatban pedig említeném a már említett Astra együttest napjainkból.
A hetvenes-évek klasszikus prog-rock szakasza sem volt világmegváltó, hiszen nem is akartak ők világot-váltani, mert tudták, hogy ez lehetetlenség. Valószínű akkoriban is kevesen értették meg a prog-rock zenéket és ezek dalszövegeit igazán mélyen. Talán nem volt még akkor a prog-rock rétegzene, mint manapság, ám akkor is sokan csak azért hallgatták ezt a zenét, mert új és divatos volt. Más kérdés, hogy ebben volt némi "pozitív sznobizmus" is az érdeklődök felől, ami egyben lehetőség is volt a lelki fejlődésre, "kikupálódásra", hiszen a "pozitív sznobizmusban" is van valamiféle miheztartás a zene és annak filozófiai háttere irányába, még akkor is, ha nem értették meg elég mélyen, s nem lényegültek át teljesen a zene és a szövegek által.
Hát ezt nagyon szépen megfogalmaztad! Egy igazán értelmes hozzászólás! Gratulálok hozzá!
Ami a nagy prog-rock aranykort illeti, valószínű, hogy a hatvanas-évek végén levert diáklázadások politikai sikertelensége után a fiatalok - belátva a lázadás értelmetlenségét (Hamvas Béla: Direkt morál és rossz lelkiismeret c. esszéje kapcsán "egy idő után a lázadó azzá válik, ami ellen lázad...") - inkább önmagukba fordultak, elindultak a belső utak irányába, ezáltal pedig elkezdtek érdeklődni a különböző ősi kultúrák és hagyományok iránt (ahogy Te is írtad, pl. India... Kína, Japán, Jézus...), s ebből következett, hogy a prog-rock túlhaladt a puszta lázadáson, s már nem az életélvezeti jogok követelése és a világ megváltoztatása volt a cél (hiszen az ősi hagyományok által rájöttek arra, hogy a világot megváltani és megváltoztatni nem lehet, a változást mindenkinek saját magában kell elindítani, realizálni) hanem az egyetemes gondolkodás és hozzáállás példaértékű művészetbe-foglalása, a lét mélyebb lényegének és magasabb, szemmel nem látható dimenzióinak feltérképezésére érezték magukat hivatottnak. A prog-rock alapvetően a klasszikus-zenéből építkezett, teljesen új, az összművészetben is páratlan értékű zenei formákat létrehozva, a szövegek pedig költői igényességgel örökérvényű létfilozófiai kérdésekről és válaszokról szóltak. A dobosok már nem csupán 2-4-es rock alapokat és rock 'n' roll sémákat ütöttek (pl. Carl Palmer, Bill Bruford...), a gitárosok új zenei kapukat nyitottak meg (Steve Howe, Jan Akkerman...), a basszusgitárosok az alapozás mellett szólóhangszerként is kezelték "szerelmüket" (Chris Squire, Richard Sinclair, Gary Thain, Terry Geezer Butler...), a hammond-orgona addig soha nem mutatott arcában gyönyörködhettünk, a teljesen újnak számító mellotron egy érzékeny életérzést szólaltatott meg, a moog szintetizátorok némi elektronizálódást vittek a zenébe itt még jó arányossággal, a billentyű-mágusok pedig példátlan zsenialitással ötvözték a klasszikus-zenei hagyományokat a prog-rockkal (Keith Emerson, Rick Wakeman, Patrick Moraz...). Ez az aranykor azonban nagyon rövid ideig tartott, kb. 1974-ig (néhány együttes azért még később is készített "klasszikus prog-rock lemezeket", pl. Yes: Going for the one 1977, stb.). Nem tudom minek volt köszönhető, hogy ez a magasságos éra csupán 4-5 évig tartott? Talán a technikai "fejlődésnek" (vagy inkább visszafejlődésnek) volt köszönhető, hiszen az újabb kütyük és felfedezések gyorsabbá tették az életet, minden felgyorsult, az emberek pedig egyre jobban eltávolodtak saját benső valóságuktól és a zenei felhigulással szimultán elvesztették a transzcendenciával való még amúgy sem teljesen kialakult kapcsolatukat, hiszen a hetvenes évek második felében megjelent a disco-hullám, amelyben a zene lényegesen egyszerűbb lett, a szövegek pedig az egyetemes metafizikai mondanivaló helyett profán és hétköznapi, csak az adott pillanatra vonatkozó pitiáner dolgokról kezdtek szólni. Ez a zuhanás pedig a nyolcvanas években az elektromos dobok, az új hangzások és szintetizátorok, vagyis a szintipop megjelenésével egy elektronizálódott, a természetességtől és a természetes hangzástól teljesen eltávolodott, életidegen és mértéktelenül műanyag (élet)formát öltött...
"... A mai digitális, számítógépes világban sokkal könnyebb megcsinálni egy CD-t, de a steril, digitális DDD-s hangzás az igazi, analóg hangzás rovására megy, megöli. 1977-től napjainkig nagyon sokat változott a világ, a zene is, s a rockzene, a progresszív-rock és egyéb minőségi zenék valóban a saját kiásott vermeikben élnek."
Maga a társadalom is jócskán megváltozott a 70-es évek középtől kezdve és valamilyen módon ez rányomta a bélyegét a zenei világra is. Hiszen a 60-es évek vége, 70-es évek első fele a társadalmi életben is nagy fordulatokat hozott: akkor volt a hippikorszak, a vietnámi háború, a filozofikus gondolkodás, spirituális útkeresés időszaka, milyen sok zenész vette akkoriban az irányt pl. India felé, ami aztán nemcsak őt, hanem a zenei világát is átalakította. Ezek a társadalmi folyamatok, a fiatalok nagy tömegeinek önmagára találása, sokkal szabadabbá válása, tudatmódosítók használata… - valahogy társadalmi szinten volt egyfajta feldobottság érzése a nyugati fiatalokban, tök pozitívan látták a jövőt, hitték, hogy ők 10-20-30 év múlva másfajta felnőttek lesznek, mint a saját szüleik, hogy ők tisztábbak lesznek, tisztességesebbek. Szerintem ez a fajta irányultság hozta létre az akkori zenékben is a felfelé törekvést, azt az éteriséget, amit olyan nagyon szeretünk a régiekben és Te is hiányolsz a folytatásban...
Igen, mert sajnos sokáig nem tarthatott ez a felfokozott lelkiállapot, szép csöndben felnőtt és ezzel párhuzamosan kiábrándult az a kb. 10 évnyi fiatal generáció. Szerintem aztán ez szivárgott át a zenékbe is fokozatosan, nyilván nem igazán tudatos módon, hanem hatásként. Már nem tömegesen, hanem csak elvétve születtek olyan magasrendű zenék, amik korábban pedig a zömöt jelentették. Ezután jött létre a diszkó korszak, a pop korszak, a tényleges elüzletiesedés és gyanítom, a valaha nagyot alkotók is kiégtek, belőlük is eltűnt az a fény, ami korábban éltette őket, valahogyan ők is megcsömörlöttek (tisztelet a kivételeknek). Azóta is ezt a szemét zenei világot nyögjük, amelyben alig vannak önálló ötletek :o(, mást sem hallani, minthogy az újak eléneklik vagy átgyúrják a régiek sikereit, mert nincsenek saját ötleteik.
Nem tudom, de én évek óta azt érzem, hogy az egész világnak szüksége lenne egy újabb "hippi korszakra", valami merőben újra, megtisztulásra, de már mindent annyira a pénz ural, hogy lehet, soha többé nem lesz az emberiségnek már ilyen ragyogó korszaka.
A technikai fejlődés miatt is egyre silányabb az élet, szinte semmiért nem kell megküzdeni (félre ne értsetek, nem a hétköznapokra értem ezt...), egy kattintás és bármi lelopható a netről, bele sem gondolva, hogy mások pénzt, energiát öltek abba bele, hogy létrehozzák… - és így teszik tönkre azokat a zenészeket, zeneszerzőket, akik nem slágereket gyártanak, nincsenek ilyen értelemben a topon, pedig lelkileg ott lehetnének, de képtelenek érvényesülni. A mai technika megöli az igazi zenét! :o(
Én is szeretem a technikai újdánságokat, újításokat, nem is tudnék nélkülük létezni,de valahol elkeserítő az a világ, hogy azok is letöltik ingyenes oldalakról a zenéket, akik megtehetnék, hogy fizetnek érte! Akik az itthoni átlagnál 5-7-szer többet keresnek, szintén átlagos (ottani átlagos!) fizetéssel. Vagy ha csak egyetlen EUR/USD-t kéne egy CD-ért fizetni, akkor is inkább letöltik ingyen :o( - ez az elkeserítő, hogy ilyen lett a világ és nem látom, hogy valaha is jobb lehetne már.
Más értelemben pedig az is igaz, amit Te is említesz: a digitális világ sterilsége. De ezen sem lehet változtatni már, ezt hozta a technika fejlődése!
Ezért vágyakozol Te is egy olyan korszak után, ami talán soha többé nem is lesz már. Ezért nem tudjátok megérteni egymást a YES fórumban sem, mert amit Te ezeknek a nagy együtteseknek a szemére vetsz, az nem is történhetett volna másképpen, bármilyen szomorú is........ Nem ők adták el a lelküket, a világ változott meg, sajnos! Ezt Neked lehet, hogy nagyon nehéz tudomásul venned, elfogadnod, de sajnos, az a szép korszak örökre letűnt már. Nyomokban, egyes emberek lelkében ott van, ott is lesz mindig is, nem azt mondtam, hogy eltűntek az igaz emberek, ezután is lesznek ilyenek a zenében is, de társadalmi szinten nem tudok már elképzelni ilyen inspiráló közeget, mint ami az igazi prog rockot is kitermelte anno!
"Kellenek még élelmes üzletemberek, akik megfelelő árukapcsolással igényes zenéket jűtszó rádióadókat támogatnak, akik a perifériáról is játszanak."
...akik a perifériáról is játszanak.
Ezt külön is kiemelem a mondatodból :o)
Mert épp egy ilyen prog rock "őrült" és támogató idehaza Böszörményi Gergely is az általa létrehozott Periferic Records-szal, akinek mi, rajongók is nagyon-nagyon sokat köszönhetünk!
Hiszen nemcsak kiad, hanem koncerteket, fesztiválokat is szervez, igazi ELHÍVATOTT ember!
Még több ilyen kéne kis hazánkban, aki a pénzét a nálunk periférián lévő prog rock támogatására fordítja!
Gergőnek rendszeresen van műsora a Civil Rádióban is, hétfő esténként 18:00-19:00 között: Egy hanglemezbolt hangjai
Ez most itt valóban a reklám helye, mert úgy érzem, cserében nekünk is reklámoznunk kell Gergő dolgait :o)
Mutatok Neked egy nagyon pontos és jó zenei példát a fokozásra. Ebben a nagyívű szerzeményben az anyagi világba való alámerüléstől kezdve az utazáson és emlékezésen, a szenvedélyes és érzékeny szemlélődésen át az élet- és lét-teljesség megéléséig minden benne van:
Igen! De mindig nagy dilemma a pozitív és negatív irány. Az ősi keleten azt tanították a nagy guruk, hogy amennyire csak képesek vagyunk, tartózkodjunk a "szent egykedvűségben", s ha jól emlékszem még Jézus is beszélt ilyesmiről. Sokakat ez a "szent egykedvűség" elriaszt, mert azt hiszik, hogy valamiféle kiüresedett, közönyös állapot ez, ami persze így nem igaz, s addig nem is nagyon lehet képben az ember, amíg ezt tartósan meg nem tapasztalja. Ez a "szent egykedvűség" inkább azt jelenti, hogy nem engedjük magunkat átadni a nagy hullámzásoknak és a szélsőséges, végletes lelki állapotoknak. Azért is jelent keleten boldogságot a közép (medio), mert a negatív irány a halálnál tovább nem fokozható, a pozitív irány pedig szintén eljut egy idő után egy olyan pontra, amit az ember már nem tud tovább fokozni, nem képes elbírni.
"Ezért fontos szembesülni és szembenézni a sötétséggel is, s megtanulni a sötétséget és világosságot egységben látni, kezelni és együtt élni mindkét pólussal, valahol középen, egyforma távolságra a két pólustól, ahol a két ellentétpár kioltja egymást. Többek között erre is segítséget adhat a prog-rock, legfőképpen a Yes."
Sőt, ha tényleg megragad valakit a prog rock zene, ha igazán hat rá, akkor nem is "marad" középen, hanem kilendül pozitív irányban! Lélekben gazdagodva ezáltal és magán keresztül esetleg másokat is gazdagítva ezzel :o)
Az amerikai Astra együttes teljességgel visszanyúlt a hetvenes évekbeli prog-rock gyökereihez és 2009-ben megjelent első lemezükkel, fátyolos, mellotronos és hammond-orgonás hangzásvilágukkal hiper-érzékenységgel reagálnak apokaliptikus, pusztuló világunkra. A címadó, The weirding című szerzeményük végén hallható a Föld felrobbanása:
Nem kertelnek, nem ámítanak senkit és nem is puszta tényeket vázolnak csak fel, hanem ennél sokkal többet adnak: magasabb dimenziókba emelik fel a hallgatót, elviszik egy másik világba, másik helyre úgy, hogy közben szembesítenek is azzal, ami a jelenben van:
Jelenkorunk apokaliptikus és elidegenítő világában jelenthet némi menedéket és vigaszt a múltba való visszatekintés, a 40 éve készült lemezek hallgatása, a kvázi aranykor felidézése a prog-rockon keresztül. Egy olyan érára való emlékezés, amelyben, - ellentéttel a jelenk(ó)rral - még nem hallottunk napi szinten és ennyire tömény mennyiségben arról, hogy hány embert ölnek meg és hányan végeznek magukkal és hozzátartozóikkal a munkanélküli kilátástalanságban, vagy hányan halnak éhen. Persze nem szabad elfelejteni, hogy az ember eredendően a fehér folt mellett a fekete foltot is magában hordozza, s az anyagi világban sohasem lesz tisztaság- és megtébolyodás nélküli élet. Ezért fontos szembesülni és szembenézni a sötétséggel is, s megtanulni a sötétséget és világosságot egységben látni, kezelni és együtt élni mindkét pólussal, valahol középen, egyforma távolságra a két pólustól, ahol a két ellentétpár kioltja egymást. Többek között erre is segítséget adhat a prog-rock, legfőképpen a Yes.
Ez így van, de én főleg egy konkrét érára gondoltam, a nagyjából 1969-től 1977-ig tartó prog-rock korszakra. A mai művész már egy sajátos vákuumban van: zenét is komponál, a saját lemezét már felveheti és keverheti is házi-stúdiójában, önmaga producere lehet és önmaga kiadója is. Ez túl sok feladat egyszerre, és a mai zenei palettán túl sok irányzat és alirányzat összejött már ahhoz, hogy igazi dolgok születhessenek, s ha mégis születnek elvétve, akkor túl sok dolog jelen van ahhoz, hogy egyáltalán tudomást szerezhessünk arról a kevés igazi zenéről, ami el vegyülve a sok posvány mellett. A mai digitális, számítógépes világban sokkal könnyebb megcsinálni egy CD-t, de a steril, digitális DDD-s hangzás az igazi, analóg hangzás rovására megy, megöli. 1977-től napjainkig nagyon sokat változott a világ, a zene is, s a rockzene, a progresszív-rock és egyéb minőségi zenék valóban a saját kiásott vermeikben élnek.
