AOTD - Album of the day
EFB - Első felületes benyomás
NFR - Nice fucking refrén (azaz épp nem tudod kitörölni az adott refrént, dallamot a füledből)
MM - Most megy (azaz most épp ezt hallgatod)
Én mindenesetre végleg elengedtem ezt a dolgot, több metalcore-lemezt nem vagyok hajlandó meghallgatni. Úgyse tudom megkülönböztetni egyiket a másiktól.
A Draconian hívószavára rögtön ugorva pár taktus után máris bejövősnek tűnik ez az OT.
Látom az utóbbi évtizedben nem fossák percenként ki az albumokat magukból, pedig amúgy komolyabb múlttal rendelkeznek. Esetleg meg kellene ismerni a discót is?
Új MDB nekem egyértelmű csalódás több hallgatás után, Opeth-et meg sose éltem. Draconian fasza életművel bír, On Thorns I Lay utóbbi két lemeze polcon :)
csakbennhajó egészen kiváló, még mostanság is megbízhatóan terelnek szép anyagok felé.
meg szeretném említeni a mögött blogot (ezúton grat akit illet!) és az ópiumbarlangot is, visszahozzák a fanzine vonalat, de közben találni rajtuk keresztül újat.
megjelenésekben számomra a streaming segít igazán, bandcamp különösen, valamint a heti almás new music playlist.
jó magyar nyelvű podcastról (bár angolról sem, a néhai metalsucks vicces volt, de azóta az az oldal is bezárhatna már) vagy yt channelről nem tudok; fogalmam sincs, hogy lenne-e rá igény. a fülelőt nézve azért ez is kb akkora széllel szemben hugyozás, mint régen a 'zine volt.
ez az Officium Triste egészen korrekt elsőre is, párszor biztos végig pörgetem még.
a néhai bánat szcénából fél szemmel már csak a PLostot követem, Bride-dal félve próbát tettem és inkább kínos volt a találkozás, mint kellemes. Katatonia és Opeth jelen anyagai hidegen hagynak, régi kedvenceimet tőlük néha előveszem. Gatheringtől az első és az Annekés korszak, Amorphisból Tales és a pasis lemezek, Anathemától meg legfeljebb a Pentecost kislemez kerül elő.
ebből a bánatos körből még a Draconian és az On Thorns I Lay tetszik nagyon.
akartam volna szeretni régi kedvencemet, a Celestial Season-t is, az első visszatérő anyag nem is rossz, egész hangulatos - ám utána tök egysíkú kislemezeket meg újabb lemezeket dobnak ki, semmi értelme ennek a halmozásnak, többet érne magasabb belső minőségi kontroll.
Az RHCP klipes slágereinek nagy százaléka kibírhatatlanul szar, a jobb dalaik inkább csendben bújnak meg az általában kibírhatatlanul hosszú lemezeiken. Ezen is az idegesítő Give It Away és az unalmas Under the Bridge totál felejtősek, de ott van például a Breaking the Girl, az I Could Have Lied, na, ezek elég jók. Általában azok, amikben Kiedis hajlandó énekelni is valamennyit, nem pedig csak szöveget mond irtó lazán. A rapelés ellenére a Sir Psycho Sexyben is van valami. Amúgy viszont nem igazán nekem való ez, 73 percben meg főleg nem. 10/5
Killswitch Engage - Disarm The Descent
Az In Flames pont azon a szűk határmezsgyén mozgott a Jester Race-szel, ami szerintem elviselhető, sőt élvezhető is ebből a zenei világból. Nem kell ide nyúlós-ragacsos-középszerű dallamos ének, csak heavy metal vérhányással, dallamos gitártémákkal, jó kis szólókkal, lendülettel, rövid akusztikus hangulatfestésekkel, és kész. Amikor Fridén elkezdett ének címén nyöszörögni, meg bejött a sampler, vége volt, szép lassan átalakult a zenéjük metalcore-rá. És meg is érkeztem a KE-hez. És be is fejeztem. 10/4
Discharge - Hear Nothing See Nothing Say Nothing
27 perc, 14 dal, itt sincs nagy okoskodás, ahogy az Agnostic Frontnál sem. Ezzel is együtt kellett volna felnőnöm, mint néhány Exploited-, GBH-, Dead Kennedys-lemezzel, akkor biztos másképp gondolnék rá, de így utólag nem igazán hat meg. 10/7
Sinister - Hate
Az intro alatt még reménykedtem, hogy ez valami atmoszférikus death metal lesz, majd rögtön a második dal első felénél fel is adtam, hogy aztán a második felénél megint elkezdjek bizakodni. De igazából nem, ez itt inkább az a fajta death metal, aminek képtelen vagyok belehelyezkedni a hangulatába és felfogni, mi benne a jó, nemhogy ezt megszeretni. A KE-nél azért többet mond. 10/5
Magyarán egyikről sem állíthatjuk, hogy ha nem lennének, hiányoznának, ahogy hiányoznának pjuan “kritikáiból” a hárompontok vagy a felkiáltójelek is. :)
én ugyan nem thorcsy vagyok, de a shockon kívül a rozsdagyár, a rockstation és a nuskull cikkeit szoktam néha-néha követni, illetve a fémforgácsot a hangpróba felhozatala miatt, de ott olyan alacsony színvonalú a hírszerkesztés, a cikkírás, a hangpróbás értékelések, hogy viccnek is rossz, de legalább van infó új megjelenésekről az obskúrusabb műfajokban.
nagyon hiányzik egy subterra innen, ahol hozzáértők írtak hozzáértő módon izgalmas és aktuális underground zenékről.
sajnos nagyon kevés ez és a fel-felbukkanó podcastek sem jobbak. a fülelőtől lever a víz a nyegle és arrogáns stílus miatt, szénégető ricsi meg még mindig nem érti, hogy egy interjú az alanyról szól, nem róla.
Ööö, mi van...? Még egyszer és utoljára leírom: nincs még egy nickem. Volt egy régi nickem, azzal kezdtem az indexes pályafutásomat, de néhány év után nyugdíjba küldtem, most már huszonpár éve ez van, csak ez, és semmi más, és nem is lesz másik, legalábbis nem tervezem.
A shock oldalát nézegetve nem érzem a teljes tudatlanságot, a fémforgács valóban ug, viszont a hammerworld elvileg a fősodorral foglalkozik. Szóval nem tudom eldönteni, hogy én lettem menthetetlenül boomer, vagy a fősodor ennyire rossz. Mert némelyik linkelt videóba belehallgatok, de bár ne tenném.
Ráadásul azért még mindig nézegetek külföldi oldalakat, ha már nem is akkora lendülettel, mint régen, kapok továbbra is ezer hírlevelet az új megjelenésekről, és ezek a lent sorolt nevek még így is teljes homály. Olyan, mintha egy alternatív metálvilág ug előadói lennének, de azzal meg minek foglalkozik a hammerworld? Kétségek közt hánykolódok.
Igazad lehet, megnyugodtam. De hogy a Hammer mennyire érdektelen lett, sőt már volt is, azt az is jelzi, hogy még mindig szívesebben kattintok a fémforgácsra, mint oda.
ugyanmár, a fémforgács egy teljesen underground magazin, nézd meg a hangpróbájukat, ilyen 50 példányos dungeon synth kazetták meg obskurus chilei thrash metal zenekarok vannak benne. nem az ötvenes iszapszemű kiégett doors-rajongókhoz szól, persze hogy nem találsz ott semmi nekedvalót. a shock sokkal mainstreamebb és hagyományosabb közegből merít, de nem csak abból, amit én nem bánok. a hammer meg szerintem simán szar és érdektelen lett.
Én ugyanígy kezdtem érezni néhány éve már a shock oldalán is, hogy a hírek között átbillent a mérleg nyelve azok felé, akikről vagy nem hallottam még, vagy nem érdekelnek. De ajánlom olvasgatásra a fémforgács-ot, ott még durvább a szitu, ott úgy jön fel mindennap tucatnyi név, hogy aztán a büdös életben többet ne kerüljenek szóba, mert mindig van helyettük újabb több tucatnyi. És az ember először elkezdi kicsit szégyellni magát, hogy rockos-metálos létére nincs ezekkel tisztában, majd közömbössé válik, aztán szépen megcsömörlik, majd megundorodik a túlnyomórészt fostenger áradattól.
Nem rossz ez, bár mindig picit kényelmetlenül érzem magam, mikor az efféle kissé bazári metalcore-t hallgatom. A dallamos részek elég jók, de mintha ezt cikinek éreznék egy idő után a bandatagok és akkor mindig átcsap keménykedésbe az egész. Önmagukban persze a keményebb részek is jók, de így egyben ezt sose tudtam megszokni, én egy konzervatív srác vagyok, már bocs. A Slayer-ben pl pont azt bírom, hogy rögtön a második másodpercben beletolja az arcodat a padlóba és egész a végéig nem ereszt. Mindenesetre soha rosszabb AOTD-t.
2017-ben kaptam fel a fejem az egyszemélyes norvég formáció A Dark Forgotten Past című alkotására, amely a Summoning és a Falkenbach világát idézte, némileg megfűszerezve a kései Bathory hatásával. Azóta több lemez is megjelent, ez a legfrissebb dalcsokor pedig ma reggel jött szembe. Ugyan a hangzás némiképp módosult és kevésbé bombasztikus, mint korábban, ettől függetlenül nagyon hangulatos anyag.
A holland doom/death banda veteránnak számít a három évtizedes múltjával és náluk pont a Ne Vivam debütnél csatlakoztam a történethez, de idővel elengedtük egymást, ráadásul ők is elég komótosan alkotnak (az utóbbi tíz évben egy nagylemez, egy split és egy single a mérlegük). Ma viszont bedobta az ajánló, no hadd szóljon, mi baj lehet... és nagyon megtalált magának! A hallgatót szinte agyonnyomja a depresszív hangulat és a súlyos hangzás, lehet, hogy az elmúlt évek teszik, de mint ha érettebb dalszerzőkké váltak volna. Nem akarom megfejteni, egyelőre annyival is megelégszem, hogy tetszik, kár, hogy az előrendelős csomagokat már elkapkodták a kiadónál...
Full ős-hc/punk rajongónak kell lenni ahhoz, hogy élvezni tudja valaki ezt az alig negyed óra csörömpölést (és még ez is felülmúlja az United Blood bemutatkozó EP-t). A Frontnak akár már az egy évvel későbbi lemeze (Cause for Alarm) is egészen más nívót képviselt, hogy a kifejezetten metalos hangvételű One Voice-t ne is említsem. Ettől függetlenül jó kis kortörténeti dokumentum, nekem sajnos csak a 2009-es újrakiadás van meg, de legalább a debüt EP-vel spékelve. 10/8
Discharge – Hear Nothing See Nothing Say Nothing
A komplett crust/d-beat műfaj egyik, ha nem A legnagyobb dobása, amit a Discharge sem ugrott meg ezután. Alapmű. 10/10
Killswitch Engage – Disarm the Descent
Életkoromból adódóan az origótól indulva nézhettem végig a metalcore műfaj megjelenését, felfutását, majd porba hullását. Oké, a zászlóvivők túlélték, a KE pedig minden bizonnyal közéjük tartozott. Azzal együtt is, hogy nekem csupán az Alive or Just Breathing és a The End of Heartache lemezeik tetszettek. És oké, hogy Jesse itt tért vissza egy hosszabb kanyar után, nekem ez igazából már nem túl sokat jelentett, pedig alapból nem egy összegányolt cucc. 10/7
Red Hot Chili Peppers – Blood Sugar Sex Magic
Persze, hogy 1991-ben (Autopsy, Bolt Thrower, Cannibal Corpse, Suffocation, stb. alapművek megjelenésének éve) a közelébe se mentem egy „funk metal” címkével ellátott lemeznek, csak kábé két dekáddal később. Jópofa vidám cucc – bár néhány későbbi anyaguk jobban tetszik –, ma már értékelni is tudom és sajnálom, hogy koncerten eddig még kimaradtak, mert csak jókat olvastam róluk. 10/7
