Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
Újabb megpróbáltatást okozott, hogy a székely rovásírás jelei nem csupán a keleti szőnyegek mintáival tartanak rokonságot, hanem a kínai írás egyes jeleivel is. Kuo Mozsonak, a Kínai Tudományos Akadémia elnökének is az volt a véleménye, hogy a sztyeppi írások a legkorábbi, karcolt technológiájú kínai írás rokonai. Ez a kőkori előzményekkel is magyarázható, írástörténeti félreértésekre okot adó, széleskörű rokonság feltűnő jellegzetessége a székely rovásírásnak.
Ezért aztán, ha régi kínai tárgy közelében visz az utam, igyekszem megvizsgálni a rajta lévő jeleket. Így kerültem egy kelet-ázsiai régiségekkel zsúfolt múzeumba, ahol engedélyt kértem egy bronztárgy kézbevételére, amelyet közelebbről is meg kívántam szemlélni. Ezt egy rokonszenves muzeológusnő lehetővé is tette.
Miközben a bronztárgyat forgattam a kezemben, kedvesen megkérdezte, miért van szükségem a megtekintésére. Gyanútlanul előadtam, hogy írástörténettel foglalkozom és különösen érdekelnek a kínai-székely íráskapcsolatok. A kínai írás ugyanis fogalomírás, ezért ha hasonló formájú jelekre bukkanunk a két írásban, a kínai jel segíthet a székely írásjel eredeti szóértékének felderítésekor. A kínai „Föld” és „atya” fogalomjelek például a hasonló alakú székely „f” és „ty” betűk ősét jelentő szójelek értelmének felderítésében bizonyultak használhatónak. Innen tudjuk, hogy e két székely betű szójel elődje milyen fogalmat jelölt.
Addig nem is volt semmi baj, amíg a beszélgetésben el nem jutottam a rovásírás szóhoz. Mit sem sejtve mondtam ki, a tudatlanok ártatlanságával. Nem gondoltam rá, hogy egyesek számára ez is szitokszó, amit jobb elkerülni.
A meglepő válasz ugyanis így hangzott:
– Előbb jön a rovásírás, aztán a gázkamrák. –
A kínai „atya” fogalomjel A székely „ty” rovásjel
A kínai „Föld” fogalomjel A székely „f” rovásjel
3. ábra. Kínai-székely jelpárhuzamok.
Nem volt e kijelentésben semmi ellenséges hangsúly, ajtót sem mutattak, nem vették ki a kezemből a kínai bronzot sem, sőt tovább ülhettem az asztalnál is. Inkább szomorú megállapításként hangzott, ami elhangzott. Mégis megdöbbentem. A muzeológusnő magyarázólag hozzátette, hogy az édesapja származásával „nem volt minden rendben” (ez az ő megfogalmazása), de ez mit sem változtatott a súlyos vád indokolatlanságán.
Nem éreztem haragot, vagy sértődöttséget, hiszen a nő egyébként nem volt bántó, azonban a rend kedvéért halkan mégis kikértem magam és a székely rovásírás nevében e megalapozatlan feltételezést. Több szó nem is esett erről, talán még váltottunk is egymással néhány udvarias szót, a hangulat azonban elromlott. Mivel a bronzon amúgy sem találtam semmi érdekeset, megköszöntem a segítséget és továbbálltam.
Valamilyen, előttem ismeretlen ok miatt nem engedik a rovó név használatát. Provónak viszont felajánlották a törzsasztaltásasági tagságot. Hogy ez mire jó?
Nem is értem, hogy egy olyan alak, mint te, miért a horogkereszteket keresi a régi szőnyegeken? Hogy ezt el is meséled az eladónak, hát tudod, ez a perverzitás elég magas foka. Még jó, hogy nem jött ki a raktárból egy szekrény mimikád rendezése céljából.
Ez a könyv legelőször 1889-ben látott napvilágot, és már akkor is nagy vihart kavart az őstörténettel foglalkozó "hivatalos" álláspont képviselői illetve a régi hagyományt követő kutatók között. A vita - számos modern tudományos vizsgálat eredményével gazdagodva - mára már eldőlni látszik; ennek fényében Fischer Károly Antal műve napjainkban ugyanolyan időszerű és hiánypótló, mint egykor volt.
A most megjelent, az antikváriumokban gyakran (sikertelenül) keresett, hiánypótló mű nem reprint formában, hanem megújult külalakkal, de változatlan tartalommal látott napvilágot.
"Igen, a hun-magyar nemzetnek a legrégibb időktől fogva volt saját írása, mely a székelyek, a hunok e kétségtelen utódai közt fenntartotta magát a legújabb időkig, s csupán csak a történeti kútforrások nem ismerésére vagy szándékos mellőzésére vall, ha valaki ez írás létezését kétségbe vonja vagy tagadja, elfogultságot tanusít pedig az, ki a fennlévő ilyféle emlékeket koholmányoknak tekinti vagy nevezi."
"A ki pedig magyar ügyben lappok, finnek, vogulok, cseremiszek vagy csuvaszok közt kutat: éppen ugy tesz, mint az, a ki a napsugarak színelemzésével foglalkozik, de a ki az elemzésnél nem a közvetlenül magából a napból eredő, hanem a holdvilágon visszaverődő sugarakat használja."
Tartalomjegyzék:
Ajánlás Bevezetés A hun-magyar irásról emlékező irók időrendszerént való felsorolása Tizenkét régi magyar alphabet s az azokról való észrevételek. A régi magyar irás sajátságai. A betűjegyek száma és kiejtése. Rövidítést jelző és választó pontok Emlékek A nagy- szent-miklósi aranyleleten, az úgynevezett "Attila kincse"-n levö föliratok A csik-szent-mihályi egyház föliratai A csik-szent-miklósi egyház fölirata Az énlakai unitárius egyház fölirata A debreczeni könyvtárban létezett, régi magyar betűkkel irott könyv A Király Pál tanár birtokában levő kódex és egyéb emlékek Déli Szibériában található régi föliratok Koholmányok s egyéb, a hun-magyar irással tévesen kapcsolatba hozott tárgyak Attila hun föliratu pénze Az úgynevezett "turóczi fakönyv" Attila alphabetje Hickesius "scytha" és "maszaget" alphabetje A toszkánai nagyherczeg könyvtárában Firenzében létezett nyomtatott könyv A Rohonczi kódex A Kecskeméti-féle imakönyv Réty ev. egyházánk kelyhén található betűk Literáti Nemes Sámuel koholmányai Két föliratos réz darab Zárszó Priscae Hungarorum lingvae rudimenta "A hunok és magyarok fekete illetve fehér elnevezésének megfejtése" czímű mű birálata és a válasz e birálatra
Akadémiai jelentés: A rovásírás él-e a magyar nép között?; Bp., 1903
Babinger Ferenc: Konstantinápolyi rovásírásos magyar nyelvemlék 1515-ből; in: Ethnographia III, 1913, 129. o. (felolv. Sebestyén Gyula az MTA 1913. évi ülésén)
Uő: Eine neuentdeckte ungarische Kerbinschrift aus Konstantinopel vom Jahre 1515; in: Ungarische Rundschau III, 1914
Sebestyén Gyula: Újabb glosszák a konstantinápolyi rovásírásos magyar nyelvemlékhez; in: Ethnographia, 1914, 1–13., 65–80. o.
Négyesy László: Coniectura a konstantinápolyi rovásírásos emlékhez; in: Ethnographia, 1915, 159–160. o.
Pais Dezső: A konstantinápolyi felirat x jeléről; in: Magyar Nyelv XXXI, 1935, 184. o.
Dienes István: Nemzetségjegy (tamga) a békési honfoglaláskori íjcsonton; in: Folia Archaeologica XIV, 1962, 95–107. o.
Fábián János: A felsőszemerédi templom felirata; in: Magyar Sion, 1865, 150–152. o.
Németh Gyula: Die Inschriften des Schatzes von Nagy-Szent-Miklós; Bibliotheca Orientalis Hungarica II, Bp.–Leipzig, 1932
D. D. Vasziljev: Kísérlet a Kalocsa környéki rovásfelirat megfejtésére az eurázsiai párhuzamok tükrében; in: Folia Archaeologica XLIII, 1994, 182. o.
Dienes István: Honfoglalás kori rovásfelirat a Kalocsa környéki Homokmégy-Halom temetőjéből (Előzetes közlemény); in: Folia Archaeologica XLIII, 1994, 169. o.
Horváth M. Attila: Homokmégy-Halom honfoglalás kori temetője; in: Múzeumi kutatások Bács-Kiskun megyében, 1997, 73–78. o.
Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon; in: Életünk 30, 1992/V, Szombathely, 537–541. o.
Dienes István: Landnahmezeitliche Kerbinschrift aus dem Gräberfeld von Homokmégy-Halom in der Umgebung von Kalocsa; in: Folia archaeologica 43, 1994, 167–180. o.
D. D. Vasil’ev: Versuch zur Lösung der Kerbinschrift aus der Umgebung von Kalocsa im Spiegel der eurasischen Parallelen; in: Folia archaeologica 43, 1994, 181–191. o.
Dienes István: A Kalocsa környéki rovásemlékről; in: Sándor Klára szerk.: Rovásírás a Kárpát-medencében; Magyar Őstörténeti Kutatócsoport, Szeged, 1992
Vékony Gábor: A halomi honfoglalás kori tegezfelirat; in: Életünk 30, 1992/V, Szombathely, 542–546. o.
Kalocsától 5 km-re keletre emelkedik a ma 105,2 m-es tszf. magasságú Halom. A környezetéből 15 m-nyire kiemelkedő természetes magaslat délnyugat-északkeleti irányú, 300 m hosszú és kb. 100 m széles kiemelkedés egy régi vízmeder, a mai III. sz. főcsatorna nyugati partján. Ott helyezkedik el, ahol a Kalocsát Kiskőrössel összekötő régi út átkelője található. A természetes domb legmagasabb pontján sejthető a királyi udvarhelynek nevet adó „Halom”. Az itteni királyi „curtis”-t I. Béla király 1061-ben adományozta az általa alapított szekszárdi bencés apátságnak.
Megjegyezzük, hogy a curiák, más néven curtisok az Árpád-korban a király magánbirtokainak igazgatási centrumai voltak, a király és kísérete gyakran személyesen időzött itt, amikor kíséretével rendszeresen bejárta az országot. A királyi magánbirtokok igazgatása élesen elvált az állami közigazgatástól, a vármegyéktől. Ez utóbbiakat kiemelt várak, castrumok köré szervezték.
Dienes István régész: „Azt is meg merem kockáztatni, hogy a rovásfeliratos tegez hordozója akár magát Árpádot vagy a nagyfejedelem hozzátartozóit szolgálta.”
Németh Gyula turkológus: „Kizártnak tartom, hogy az írás használata, ilyen értékes része a műveltségnek, ha egyszer a magyarság egy törzsénél megvolt, a többieknél ne lett volna meg. A székely írás tehát véleményem szerint a pogány magyarságnál általánosan használt írása, amelyet a kereszténység megsemmisített, azonban megmaradt az elkülönülve és önálló szervezetben élő székelyeknél.”
A székely-magyar rovásírás újabb emlékei Erdélyből; in: Acta Archaeologica Hungarica XXXII, 1980, 429–436. o.
Az avarság és Kelet a régészeti források tükrében; Akadémiai, Bp., 1982
Újabb erdélyi rovásfeliratokról; in: Turán II (új sorozat), 1999/III, 85–89. o.
Keleteurópai rovásírásos feliratok; in: Hajdú M.–Kiss J. szerk.: Emlékkönyv Benkő Loránd hetvenedik születésnapjára; ELTE, Bp., 1991, 150–153. o.
Új magyarországi rovásfelirat; in: Archaeológiai Értesítő 88, 1961, 279–280. o.
Az alsóbűi rovásfelirat; in: Turán III (új sorozat), 2000/V, 93. o.
Néhány magyarországi rovásfelirat és keleti rokon emlékeink; in: Turán II (új sorozat), 1999/2, 41–46. o.
Türk rovásírásos avar felirat Környéről; in: Antik Tanulmányok XVI, 1969, 209–210. o.
Érdemes persze tisztázni, különösen az utóbbi tanulmány miatt, ki a magyar. Annak minősülnek-e például a hunogurok, az a hun–avar keverék népesség, amelynek maradványai nemcsak döntő részét teszik ki Árpád-kori köznépi temetőink csontanyagának, de amelynek nevét a mai magyarságra is – aligha véletlenül – az egész világon használják. Ugyancsak tisztázandó, miért hívják Árpád népét – vagy inkább annak egy részét – türköknek a korabeli források: pusztán a külső megjelenés, az életmód és a harcmodor hasonlósága okán, vagy azért, mert a türkök is részt vettek a mai magyarság etnogenezisében?
Uő: The Vinland Map; in: Acta Ethnographica Hungarica XXIV, 1977, 155–161. o.
Az ún. nagyszombati Vinland-térképről:
Erdélyi István: Hungary’s Vinland Map; in: Acta Ethnographica Academiae Scientiarum Hungaricae XXI, 1972, 347–352. o.
Rendes szokásomhoz híven néhány évvel ezelőtt betértem egy budai szőnyegkereskedésbe, hogy átnézzem a kínálatot. Nem szőnyegvásárlás céljából, hanem mert a nomád szőnyegeken gyakran látni írástörténeti jelentőségű, székely rovásjelekkel rokon szimbólumokat. E jelenségre a kitűnő szemű Szekeres István barátom hívta fel a figyelmemet. Később aztán magam is találtam néhány szőnyeget, amelyre székely rovásjelekkel genetikus kapcsolatban lévő jelképeket szőttek, s e példák segítettek is egyik-másik rovásjel eredeti szóértékének tisztázásakor.
A szimbólumok többségét a szőnyegkereskedők is ismerik, de többnyire más néven tartják számon, másként magyarázzák őket.
Nos, az említett budai szőnyegkereskedésbe betérve a köszönés után sorra vettem a falra akasztott szőnyegeket, gyorsan átnézve, hogy találok-e közöttük számomra is érdekeset. Az üzlet vezetője, vagy tulajdonosa, egy ötvenes éveiben járó hölgy, előjött a hátsó traktusból és megkérdezte, hogy segíthet-e. Ez rendjén való is volt, mert rajtam kívül más érdeklődő nem tartózkodott a boltban. Mivel a vásárlás nem állt szándékomban és nem akartam indokolatlan üzleti reményeket ébreszteni, mintegy mentegetőzésként elmagyaráztam a jövetelem írástörténeti célját. Úgy tűnt azonban, ezzel még inkább felkeltettem a hölgy érdeklődését, akinek őszinte örömére szolgált egy szakértő felbukkanása a boltjában. Felváltva magyaráztuk el egymásnak, melyik minta mit jelent a szőnyegesnek és mit jelent egy írástörténésznek. Mivel a minták többnyire ősvallási tartalmat hordoznak, nem kerülhettem el ezek kifejtését sem. A szőnyegek szent szimbólumait felsorolva szóba került a világmodell, a világoszlop (a Tejút és lépcsős hegyek), valamint az Ószövetségben is szereplő négy szent folyó. Nem is lett volna semmi baj, ha e folyókról szólván nem használok óvatlanul egy utóbb kényesnek bizonyult szakkifejezést, a svasztikát. A svasztika ugyanis – amint ez egy írástörténész számára tudott lehet – a négy szent folyót ábrázolja négy kacskaringó segítségével, amelyek a székely „j” (jó „folyó”) rovásjel megfelelői.
A hölgy mindaddig kedves és figyelmes volt hozzám, amíg nyilvánvalóvá nem vált számára, hogy a svasztika a szent szimbólumok sorába és a székely rovásjelek tágabb rokonságába tartozhat. Ekkor az addig ragyogó és átszellemült arckifejezése váratlanul fagyossá vált. A könyökömet megfogva és kissé az ajtó felé kormányozva, kurtán azt mondta:
– Kifelé! –
Feltételezem, hogy a szőnyegeit a felindulása ellenére sem égette el. Azok, a rajtuk lévő svasztika-változatokkal egyetemben ma is üzletének büszkeségeit képezhetik. Csak én váltam nem kívánatossá, meg az írástörténeti, vallástörténeti megközelítésem.
Azt talán mondanom sem kell, hogy nem állt szándékomban e derék kereskedő bosszantása. Ha tudom, hogy a tudományban általánosan elfogadott, ősvallási jelképet jelölő svasztika szó érzékenyen érinti, akkor eltekintek a használatától. Azt is csak később értettem meg, hogy amennyiben beszélgetésünkben a svasztika szót következetesen „az Ószövetségi négy szent folyó” kifejezéssel helyettesítem, feltehetően a legnagyobb egyetértésben fejezzük be a beszélgetésünket. Ehhez előzőleg azt kellett volna felmérnem, hogy a nácizmus üldözöttjével, vagy az üldözöttek leszármazottjával állok-e szemben. Én azonban ennek eldöntéséhez nem értek és nem is tartanám ízlésesnek ezt vizsgálni, e szerint osztályozni az embereket.
Persze a szóhasználattól függetlenül is megmarad az a különös helyzet, hogy a nácik ugyannak a négy folyónak egy kései ábrázolását emelték a zászlajukra, amely négy folyóról a Tóra is nagy tisztelettel emlékezik meg. S ezt joggal teszi, mert a négy szent folyó az isteni Teremtés jelképe, minden alkotó emberi törekvés örök példája. Azt talán mondanom sem kell, hogy a kőkori ősvallások, amelyek rányomták bélyegüket Eurázsia modern kori szimbolikájára is, nem tehetők felelőssé a közelmúlt történelmének szégyenfoltjaiért.
Ha ez nehéz dilemma, akkor azt csak bölcs emberek képesek megoldani.
Varga Géza:„KULTÚRPOLITIKA” ÉS ROVÁSÍRÁS
- elhangzott a Pannon rádió 2002. VII. 19-i adásában -
A kultúrpolitika rossz csengésű szóösszetétel; lévén a kultúra s a politika csak akként testvérek, mint Káin és Ábel. Amíg például a kultúrát reprezentáló történettudományhoz a tudáson kívül elsősorban becsületre van szükség; addig a politikáról az a közvélekedés, hogy megfekszi a becsületes ember gyomrát. Mégis, az általános gyakorlat szerint, a legtöbb történész tollát a politika irányítja – ami nem válik a történetírás javára.
Nincs ez másként a magyar őstörténet és írástörténet legszebb feladata, a székely rovásírás kutatása terén sem. Miközben a közelmúlt (például 1956) értékelésében legalább tessék-lássék fordulatot hozott az ezredforduló, addig a székely rovásírás megítélésében elmaradt a rendszerváltás, sőt a mellőzés néha üldözésbe csapott át (1. ábra).
Az alábbiakban áttekintjük az utóbbi évek – nemzeti írásunk értékelésével kapcsolatos – sajnálatos eseményeit, hogy dokumentáljuk a kultúrpolitika tévedéseit.
Az áttekintést azon nem intézményes megnyilatkozások felidézésével kezdjük, amelyek felhívták a figyelmünket e társadalmi görcs létezésére. Szerencsére a közvélemény még nem fogadta el, nem tartja természetesnek, hogy Magyarországon élnek és tevékenykednek néhányan, ráadásul jobbára felelős hivatalokban, akik a nemzeti írásunkkal szemben irracionális ellenérzésekkel viseltetnek.
Noha számtalan intézményesnek tűnő ellenséges megnyilatkozással is szembesülhettünk, e tudományellenes téveszme alapos kifejtésére, megokolására mégsem került sor, mert a szégyenletes álláspontot nyilvánosan senki sem vállalhatja.
Művelt és becsületes emberektől joggal várható a nemzeti kulturális örökség megbecsülése. Természetes, hogy leginkább a magyar kultúra olyan kiemelkedő emlékei érdemesek e jóindulatú figyelemre, mint amilyen például a székely rovásírás. S e megbecsülés elsősorban azoktól várható, akiknek ez a hivatásukhoz tartozna, legyenek azok történészek, nyelvészek, írástörténészek, írók, tanárok, vagy akár a Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma, vagy a Magyar Tudományos Akadémia vezetői és munkatársai.
A szakterületen mégis egy arctalan köd akadályozza a kutatást.
De nézzük a példákat, amelyek hozzásegíthetnek e sötét árny megrajzolásához!
Az effajta hasonlóságok vizsgálata nagyon nagy munka lenne. Kezdve azzal, hogy a feliratok alig látszanak.
De így is kétségtelen, hogy van néhány párhuzam a székely írás és az egyiptomi hieroglif írás között. Az általad bemutatott egyiptomi írásemléken jól látható egy körbe zárt kereszt. Ezy az egyiptomiban a niut "település" jel, a székelyben pedig az "f" (Föld) jel. Azért hasonlítanak, mert mindkettő a világ közepét, az Éden térképét , az Isten által teremtett, rendezett kozmoszt ábrázolja.
Köszönöm!
ui: Mi újság Kölnben? Nem érintenek a munkaügyi és szociális megszorítások? Milyen a közhangulat? Ez off, bocs!
A krónikáink két testvérnépről beszélnek, amit megkellene értenünk. Az egyik a hun lehet, a másik meg az avar-szabír?
De milyen a bolgár, amelyről csak az biztos, hogy hun utód (azaz hun, szabír, avar stb) és keverék. Azaz nincs tiszta bolgár jelleg, vagy meg kéne magyarázni, mit ért bolgár jelleg alatt a szerző. Ez így komolytalan és van valami hamisítás íze is.
Ez nagyon izgalmas fejlemény! Az ész végre benyomul a nyelvészet területére is?
Szedtem vagy 8 kiló gerebengombát, felaprítva egy vájling tele van vele. Ma este még pörköltet kell belőle csinálnom és bele a mélyhűtőbe. Ez ugyan off, de ezért nem tudok többet írni. Kösz!
Gyakorlott szem kell hozzá, ez igaz. Azonban némi hasonlóságot vélek felfedezni a tatárlakai agyagtábla, ill. az egyiptomi I. dinasztia második királyának, "Djer"-nek sírjában (Kr.e.2900) talált jobb szélsö csontlemezkének jelei között. A kérdéses jelek semmiképpen nem hieroglifák, inkább rovásjelek. A jobb felsö negyedben.
"....A jelentésvilág fentebb felvázolt szerkezete, bár nagyon is szemelvényes, azt mutatja, hogy komplexebb kategóriáink ráépülnek a kevésbé komplexekre. Ez valószínűleg evolúciós pszichológiai szempontból is értelmezhető. Az egésznek az alapjában az állatokat és embereket jelölők állnak, és a legkülönbözőbb nyelvek azt mutatják, hogy az alaprelációk ezekre szabva alakultak ki, ezt a tudásunkat pedig az élettelen dolgokról vagy akár az absztraktumokról való beszédhez is lépten-nyomon felhasználjuk...."
És mondhatjuk azt, hogy már FREUD óta a neurolingvisztikai kutatások is az imént jelzett kognitív nyelvkutatások sejtéseit támasztják alá, csak a grammatikus tudósok mindezt nem kívánták soha figyelembe venni.....
Az 1970-es, 1980-as évektől a strukturalista és generatív nyelvészet mellett, pontosabban ezek kritikájaként új nyelvi megközelítésmódok bontakoztak, illetve bontakoznak ki. Ezek közül legígéretesebb a kognitív nyelvészet. Ennek mint irányzatnak a megszületése egy 1989-ben Duisburgban megrendezett konferenciához, az ott létrejövő Kognitív Nyelvészeti Társasághoz, illetve a Cognitive Linguistics című folyóirat megindításához kötődik.
A kogníció (a 'megismer' jelentésű latin cognosco ige főnévi származéka: 'megismerés') az emberi viselkedést meghatározó mentális (észbeli) strukturák és procedurák (eljárások) összetett rendszere (ide tartozik pl. az észlelés, az emlékezet, a tudás szerveződése). A kognitív nyelvészet a nyelvet a kogníció, a mentális megismerésrendszer részének tekinti, magyarázó elvének középpontjában a nyelv és az elme közötti kapcsolat áll. Egyébként a kognitív tudomány - amelynek része a kognitív nyelvészet is - az emberi tudás szerkezetét, reprezentációját (megjelenés, képviselet) és feldolgozását kutatja.
A kognitív nyelvészet fontos felfedezése, hogy a nyelv, a nyelvi tudás nem csupán szerkezeti jellegű, hanem eljárás- vagy folyamatjellegű (procedurális) is; a nyelvi megnyilatkozásoknak és azok részeinek a létrehozása, illetve megértése ugyanis nem pusztán egy bizonyos szerkezet érvényesülése, hanem egy mentális folyamat végbemenetele vagy végrehajtása. A kognitív megközelítés ennek következtében dinamikus leírást kísérel meg a mindenkori nyelvi interakció keretében, s a leírandó szerkezetben és folyamatban szerepet szán az emlékezetnek, a figyelemnek is.
A kognitív nyelvtan legfőbb jellemzői - elsősorban az irányzat egyik kiemelkedő képviselőjének, R. W. Langackernek a munkáira támaszkodva - a következők: 1. A nyelvtan nem autonóm, helye van benne a metaforának, a metonímiának, illetve a képes kifejezéseknek is. 2. A szemantikai struktúrákban ismeretrendszerek tükröződnek. A nyelvi és nyelven kívüli ismeretek nem különíthetők el élesen. 3. A hagyományos jelentésfelfogással szemben tagadják bármiféle abszolút igazság lehetőségét, ehelyett alternatív megközelítésmódot ajánlanak, amelyben az emberi tapasztalat és megértés játssza a főszerepet. 4. Hangsúlyozzák az emberi megismerés (pl. térérzékelés) szerepét a konceptualizációban (fogalomalkotás). 5. A metafora és metonímia a jelentés kiterjesztésének fontos eszközei. A metafora nemcsak a költői nyelv sajátja. Továbbá: a gyakran használt lexikai egységek poliszémek (többjelentésűek), és jelentéseik hálózatot alkotnak.
Szenzációs kutatási eredmények a honfoglaló magyarokról (National Goegraphic)
Fordulatot hozhat a honfoglaláskor kutatásában az az új eredmény, amelyről a Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület konferenciáján számolt be Fóthi Erzsébet, a Természettudományi Múzeum munkatársa. Szerinte embertani szempontból egységesen keleti típusú, a korai bolgárokhoz hasonló nép érkezett a honfoglalás idején a Kárpát-medencébe.
A Magyar Őstörténeti Munkaközösség Egyesület hétfőn tartotta konferenciáját a magyarság eredetével kapcsolatos kutatásokról a Magyar Tudományos Akadémián. Számos érdekes és izgalmas beszámoló hangzott el az ősi népek, a hunok, az avarok, az ősmagyarok és számos más etnikum eredetéről, kapcsolatairól. Így például Horváth Gáborné a kaukázusi-magyar kapcsolatokról beszélt, amely a konyhaművészetben, a gasztronómiában is kimutatható, Obrusánszky Borbála pedig a déli hunok egyetlen megmaradt városában tett utazásáról számolt be (erről korábban a National Geographic Online oldalán is olvashattak).
Erdélyi István, a konferenciát szervező egyesület vezetője Benkő Mihállyal közösen írt tanulmányukat ismertette a szárgátkai kultúra embereiről. Ez a keleti kultúra esetleg a magyarok vagy legalábbis egyes ugor népek, illetve a szamojédek őshazájaként is szóba került a tudományos életben, de a hunokhoz is kötődik bizonyos tekintetben. A kérdés egyelőre nem dőlt el, de ennek a szibériai kultúrának a tanulmányozása sok tekintetben előrelépést jelenthet a kutatók szerint az ugorok eredetének vizsgálatakor.
A Kárpát-medence népességének eddigi vizsgálatai
Az egyik legérdekesebb előadást viszont Fóthi Erzsébet, a Magyar Természettudományi Múzeum munkatársa tartotta. Ő az ősmagyarság minden eddiginél kiterjedtebb adatbázison alapuló antropológiai-statisztikai vizsgálatáról számolt be.
A honfoglaló magyarok kutatásában mindeddig éles vita zajlott arról, hogy milyen eredetű az a népesség, amely a Kr.u. kilencedik-tizedik századokban a Kárpát-medencébe érkezett. E népesség tanulmányozására leginkább a X. századi temetők leletei alkalmasak. Köznépi, nagyszámú sírt tartalmazó temetők mellett a családi, elkülönült sírokat is elemezték a kutatók. Az ilyen, pár sírból álló együttesek többnyire a vezető réteg emlékei, s ezek általában sajátos vonásokkal bírtak.
Egyrészt a vezető sírokban egyértelműen rövid, széles koponyájú emberek maradványait találták meg a régészek, másrészt az antropológusok nemzetközi összehasonlító vizsgálatok során arra következtetésre jutottak, hogy ez a koponyaforma egészen Szibériáig, tehát a messzi keleti térségekig előfordul.
Vagyis a honfoglaláskor vezető rétege keleties típusba tartozott, - ez eddig is közismert volt - , s a honfoglaló magyarok esetében úgy tartották, hogy ez a keleties vezető réteg együtt élt egy másik eredetű réteggel, a hosszú, keskeny koponyájú, a köznép nagyobbik részét alkotó populációval.
A köznépi temetők tanúsága szerint ugyanis a hosszú, keskeny koponyájú népesség nagy számban élt a X. századi Kárpát-medencében. A X. századi köznépi temetőknél még inkább ez a népesség van többségben. Márpedig a hosszú keskeny „fejűek” legkeletebbre csak a Fekete-tengernél fordulnak elő más régészeti leletekben, ezek tehát nem annyira keleti eredetű népesség maradványai.
A kutatók ennek alapján azt feltételezték eddig, hogy a magyar honfoglalás idején egy embertani szempontból kevert nép érkezett a Kárpát-medencébe, amelynek vezető rétege keleties (sokak szerint törökös jellegű) volt, míg a köznép többsége valamilyen más származású populációból került ki.
Az újabb vizsgált eredményei
Ezt a teóriát vizsgálta meg most embertani statisztikai módszerekkel a Magyar Természettudományi Múzeum kutatója, Fóthi Erzsébet. A múzeumi szakember a koponyaméretek statisztikai eloszlásának tanulmányozása közben jött rá arra, hogy a X. századi kárpát-medencei sírokban a méretek eloszlása nem tökéletes. Vagyis a két csoport, a hosszú, keskeny „fejűek” és a rövid, széles koponyájúak leleteiből arra lehet következtetni, hogy a két csoport a X. században még nem olvadt össze egységes népként, a koponyaméretek szórása ugyanis nem közelíti meg a tökéletes Gauss-görbét.
Fóthi teóriáját erősítette, hogy – mint azt már említettük – a vezető réteg díszesebb sírjai többnyire csak a keleties típusba sorolható emberek maradványait tartalmazták. A kutatónő mindemellett felhasználta azokat az eredményeket is, amelyeket korábban értek el a magyar régészek. Tipologizálás, a sírban talált leletek alapján ugyanis a tudósoknak már korábban sikerült elkülöníteniük a honfoglaláskor első nemzedékének bizonyos sírjait a többi emléktől.
A honfoglalás első nemzedékéhez azok a kárpát-medencei sírok tartoznak ugyanis, amelyekben olyan embereket temettek el, akik a Kárpát-medencén kívüli tárgyakkal együtt nyugszanak a földben, vagyis arra lehet következtetni, hogy ők még keletebbről érkeztek ide, nem itt születtek, de már itt haltak meg.
Mindezen kutatások alapján Fóthi újra elemezte a koponyaméreteket – kutatásai egyébként is az eddigi legszélesebb adatbázison alapulnak, minden eddiginél több helyszínt, 86 lelőhelyet vizsgált meg, ahol összesen 475 férfi és 374 női koponya méreteit regisztrálta. (A korábbi legszélesebb körű vizsgálatok is csak 71 lelőhelyre terjedtek ki, s körülbelül feleannyi koponyát elemeztek akkor.)
Mindennek alapján Fóthi képes volt elkülöníteni a honfoglalás első nemzedékének koponyáit, és ebből kiderült, hogy az első nemzedék szinte egyöntetűen a keleties típusba sorolható, vagyis rövid, széles koponyával rendelkezett. Mindez azt mutatja Fóthi szerint, hogy a honfoglaláskor a Kárpát-medencébe elsőként beérkező népesség egységes volt antropológiailag, a köznép és a vezető rétege nem különült el egymástól. És ez a nép rendkívüli hasonlóságot mutat a korai bolgárság Magna Hungaria területén, vagyis a mai Baskíriában található leleteivel.
Bolgárok és magyarok
A baskíriai őslakosság leleteitől eltérnek ezek az embertani jellemzők, vagyis egyértelműen a Magna Hungaria területére bevándorolt néppel rokon a honfoglalás első nemzedéke. A korai bolgárok egyébként a Fekete-tenger északi partvidékéről vándoroltak több irányba. Egyik csoportjuk az Al-Dunához jutott el, ahol az ott élő szlávokkal összekeveredve a mai Bulgária területén telepedett le, egy másik csoportjuk viszont északabbra vándorolt, az általunk Magna Hungariának is nevezett területre, amelyet egyes kutatók a feltételezett magyar őshazának is tartanak. A feltételezett őshaza itt, a Volga-Káma mentén, Magna Hungariában csak az egyik teória (a másik az Ural hegység túloldalán lévő Tobol-Isim folyók vidéke, amiről többek között Erdélyi István is beszélt a szárgátkai kultúra kapcsán).
Fóthi Erzsébet szerint egy nép akkor tekinthető antropológiailag egységesnek, ha a koponyamértek szóródása a Gauss-görbéhez hasonló, egyenletes képet mutat. A X. századi kárpát-medencei sírokról ez még nem mondható el, vagyis a honfoglalók még nem olvadtak össze a náluk „nyugatiasabb” népességgel. A későbbi korok temetőire viszont már igaz az, azaz a bevándorlók egységes néppé olvadtak az itt élőkkel.
A National Geographic Online kérdésére Fóthi Erzsébet elmondta, hogy a honfoglalók egységes, a korai bolgárokhoz hasonló antropológiai jellemzői nem feltétlenül jelentik a két népcsoport azonosságát, legfeljebb azt, hogy mindkét népcsoport ugyanabból a genetikai bázisból „merítve”, ugyanolyan antropológiai jellemzőkkel bíró alcsoportok keveredésével alakult ki.
Az alábbiaknak azért van írástörténeti jelentősége, mert erősítik azt a hagyományt, hogy a hunok maradékai Erdélyben sáncolták el magukat jóval a római kor után, azaz az eredetileg hun írás - székely írásként általuk maradhatott fenn Erdélyben.
Asztalos Lajos: Dr. Ferenczi István régész nyilatkozata Erdély ostörténetérol
- Egyetemi hallgató koromban kerültem kapcsolatba a római határvédelmi rendszer egyik erdélyi szakaszának a kérdésével. Akkor jelent meg ezzel kapcsolatos elso és második tanulmányom. A kutatást részben az erdélyi tudományos intézet anyagi és erkölcsi segítségével, 1965-tol pedig C. Daicoviciu támogatásával eloször a meszesi limesnek a kutatásával, majd az egyesült Szamostól és a Nagy-Szamostól északra levo limes szakaszoknak a kutatásával folytattam. Így érkeztem el 1968-ban az engem addig is izgató székelyföldi töltésvonulatok kérdéséhez. Korábbi kutatók véleménye szerint ezek római létesítmények. Ezt Ferenczi Gézával, a székelyudvarhelyi városi múzeumnak az igazgatójával kutattam. Kiderült, hogy a székelyföldi töltésszakaszok nem a római limesnek a részei, hanem sokkal késobbi eredetuek. Ezt a töltésszakaszok több helyütt való átvágásakor elokerült régészeti leletek segítségével állapítottuk meg.
Megjegyzem, az eddig egyáltalán nem tanulmányozott, a kutatók figyelmén kívüli kora Árpád-kori kelet-magyarországi védelmi rendszernek két, idoben jól elkülönítheto szakasza van. Az egyik X. századi, amikor széles sávban gerendavázas, döngölt földes, rekeszes szerkezetu földvárakat létesítettek. Ezekre utalnak az olyan helynevek, mint például Vármezo, Mezoor, Mezoorke, Alor, Felor, Hadrév, Mezokölpény, Körtekapu, Mezokapus, Sövénység, nem utolsó sorban a Küküllovár melletti Fajsz, azután Sövényháza, Zoltángyepu és így tovább. Ezeknek a váraknak a sorát követi a XI. században az ismételt, XI. századvégi úz és kun betörések következtében szükségessé vált új erodrendszernek a megépítése, a parajdi Rapsonné várával, a székelyvarsági Tartód várával, Firtos várával, a székelyudvarhelyi Budvárral, a homorodoklándi Kustaly várával, a felsorákosi Réka várával, az alsórákosi Töpe várával és Brassó síkföldi várával. A Töpe egyébként besenyo név.
Ezeknek a váraknak a sorához csatlakozik a Kakasbarazdának, Tündérek útjának, Hadak útjának stb.-nek nevezett, meg-megszakadó székelyföldi töltésvonulat, aminek az utolsó, ismét biztosan keltezheto szakaszát 1997 és 1999 nyarán vágtuk át több helyen. A régészeti emlékeket egyrészt a rekeszes, gerendavázas szerkezet, másrészt az edénytöredékek alapján határoltuk el.
- Ezek után arra kérném Ferenczi urat, számoljon be arról az eloadásáról, amelynek Nagyenyeden kellett volna elhangzania.
- Ennek bevezetojeként három dolgot szeretnék rögzíteni. Az egyik az, hogy a mongolság és az indoeurópai tömegek között nagyjában Belso-Ázsia nyugati részén és Közép-Ázsiában kialakult egy nagy néptömeg, amelynek ma az összefoglaló neve turáni népesség. A második az, hogy az Aral-tótól keletre eso területen a masszageták, a thüsszageták és a dahák vagy daák éltek. Feltuno, hogy ennek a szállásnak nem sokkal késobbi idoszakában, nagyjából az i. e. V-IV. századtól kezdve, Délkelet-Európában szintén getákról, türagetákról, tulajdonképpeni getákról és dákokról beszélnek. Harmadsorban ezek a népességek összefoglaló névvel, foleg a görög és kisebb mértékben a latin szerzok muveiben szkíták néven szerepelnek. Az ókori szerzok közül Hérodotosz eloször beszél az i. e. 512-ben Darjavahus, vagy az európai történetírásban görögül Dareiosz, latinul Dárius nevu perzsa nagykirálynak a szkíták elleni hadjáratáról. Ekkor tunik föl elso ízben a geták neve. Folytatnám az i. u. IV. század vége felé még szereplo kárpokkal-dákokkal. Föltuno az, hogy ezek a belso-ázsiai geták és a dáciai geták valamint a dákok, mindvégig eléggé szoros kapcsolatot tartottak fenn egymással. Itt tehát nem a nevek véletlen összecsengésérol, hanem népek szétszakadása, néprészek eltávolodása következtében kialakult szigetszeru zárványokról van szó.
A szkítákat illetoen: ismétlem, a masszageták, a thüsszageták, a dahák, a dákok, a geták egy nagy, többé-kevésbé egynemu néptömegnek a különbözo részét alkották. Ezeknek a vándorlása az i. e. VII. század elso felében kezdodött. Lassanként terjeszkedtek nyugat, tehát Európa felé. Idoben nem csupán a tágabb értelemben vett mai Orosz-síkságot, Dél-Oroszországot szállták meg, hanem különbözo rajaik elfoglalták a mai Románia, részben Magyarország területét és a Balkán-félsziget északi vidékeit. Ennek számtalan nyelvészeti, foképpen törzsnevekben megorzodött bizonyítéka van. Erre, noha távolról sem volt megfelelo szakképzettsége, mégis eloször magyar kutató, Hollósi István jött rá. 1883-ban egy rövid tanulmányában fölemlítette azt, hogy mivel a szkíták a turáni népek közé tartoznak, és minthogy a dahák minden jel szerint a szkíták egy részét alkották, valószínu, hogy a dákok és a geták nem indoeurópai nyelvu nép volt, hanem turáni török-tatár, esetleg dél-délkeleti finnugor népességet is magába foglaló népcsoportnak a tagjai voltak. Ez lényeges megállapítás. Ezt Nagy Géza, a szkítákról 1905-ben megjelent tanulmányában bovebben kifejti, amelyben az eddigi törzsneves bizonyítékokat foképpen Hérodotosznak, de Hippokratésznak, a híres ókori orvosnak a jellemzése alapján bebizonyítja, hogy embertanilag nem indoeurópaiak voltak, hanem külön népességet alkottak. Nevezetesen, a borük színe nem fehér, mint az indoeurópaiaké, hanem sárgás, arccsontjuk kiálló. Részben Hérodotosz, részben Hippokratész elmondja, hogy lótenyészto voltukkal összhangban - márpedig egyetlen indoeurópai nép sem volt lótenyészto - fejik a kancákat, kancatejbol túrót készítenek - ezt a szót a görögök is átvették a szkítáktól -, kancatejet isznak, ezt erjesztve kumiszt készítenek és - ez ismét lényeges -, nem állandó lakóházban, hanem három- vagy kéttengelyes, nemezzel fedett kocsisátorban laknak, a férfiak állandóan lovon ülnek, így vadásznak, így orzik méneseiket, nyájaikat. Kiegészítésképpen - ezt Hérodotosztól és Hippokratésztol függetlenül több görög költo is mondja - hozzátehetjük, hogy az ókori kentaur- ábrázolások, az állandóan lovon ülo, lóhoz nottnek látszó szkítákhoz fuzodnek. Tehát még ilyen mondai elemek is bizonyítják, hogy a szkíták az akkori indoeurópai népektol valóban lényegesen eltéro életmódot folytattak. Az más lapra tartozik, hogy a szkíták betörtek Indiába is, Nyugat-Európában pedig a mai Németország területén is elokerülnek a jellegzetes, három élu szkíta bronznyílhegyek.
Most néhány nagyon lényeges régészeti érvet sorakoztatnék föl. A kérdéssel az 1950-es évek végén találkoztam, amikor 1958-ban Isten különös kegyelmébol nekem jutott az eddig ismert legnagyobb erdélyi szkíta temetonek, a csombordinak a felásása. Ennek anyagát Daicoviciu nem engedte meg külön monográfiában közölni, így az Acta Musei Napocensis hasábjain, öt részletben jelent meg. Amikor 1962-ben Bukarestben, az országos régészeti értekezleten a csombordi temeto szkíta jellegét hangsúlyoztam, a három legnevesebb román régész, C. Daicoviciu, Dimitrie Berciu és Ion Nestor nekem támadt, hogy ez nem igaz, itt csak szkíta hatásokat bizonyítható emlékanyag került elo. Ettol függetlenül megmaradtam álláspontom mellett és alapos tanulmányozással sikerült bebizonyítanom azt, hogy az erdélyi szkíták a Dnyeper középso folyása mellékvizeinek, a Tyázminnak, a Vorszklának és a Szulának a környékén élo csoportokból kerültek ki. Mert a temetkezési szokások, a sírmellékletek, egyéb sajátos jellemvonások következtében ennek a két területnek a szkíta emlékei hasonlítanak a legjobban egymáshoz. Közben azonban átnéztem az egész irodalmat. Bebizonyosodott, hogy a Kaukázustól kezdve - Urusz-Mártánról most a csecsen háborúval kapcsolatban beszélnek - a Balkán-félsziget észak-bulgáriai, észak-szerbiai területéig valóban egységes, nagyon sok tekintetben egyöntetu szkíta népesség lakott. Amikor a kaukázusi szkíta anyagot tanulmányoztam, az egyik szovjet folyóiratban, a Kratkije Szoobscsenijában, fölfedeztem, hogy a románok által jellegzetes dák agyagmuvességi készítménynek tartott ceasca dacica ([csáská dácsiká], 'dák csésze') korábbi változatai a Kaukázus vidékén is megvannak. Ugyanaz a kezdetleges gyurma, ugyanaz az alak, ugyanúgy egy vagy kétfülu csészécskék ezek, amelyekrol kiderült, hogy nem ivócsészék, mert túl durvák, hanem valószínuleg mécsesnek használták; bennük az olaj tetején úszott a kanóc. Ez volt az elso megdöbbento fölfedezés, amit én rögtön 1969-ben az Actában közöltem. Mire, akár az egész erdélyi szkíta kérdés megkontrázására, rám uszították Valentin Vasiliev kiváló fiatal régészt. Külön cikkben támadta meg úgy, hogy ha a "dák" és a kaukázusi csésze között idoben 250-300 év különbség van, akkor a kettot egyáltalán nem lehet azonosítani. Errol bovebben szeretnék majd írni. Ugyanakkor Vasile Pârvanban - a késobbi nagyon torz szemléletu román kutatókkal szemben - még volt annyi józanság, hogy elismerte, a dákok és a geták a nagy szkíta közösségbe tartoztak, s egyik tanulmányának a címe Nume de rîuri daco-scitice din Dacia ('Dáciai dák-szkíta folyónevek'). Getica címu fokos munkájában egy helyütt megemlíti, hogy szavahiheto ókori források szerint, de a Traianus oszlopa jelenetei szerint is, a dákok egyik jelvénye a fütyülo sárkány volt, ami a szél hatására fütyült, s ami keleten is elofordult. Tehát ez sem indoeurópai találmány. Azután Bakay Kornél munkáját tanulmányozva, meglepetéssel olvastam, hogy a késobbi, i. e. III. és I. századból való szarmata leletanyagban, a lószerszámdíszeken - a lószerszám borrészein -, vagy ruharészeken eloforduló faléráknak a díszítoelemei a megszólalásig hasonlítanak a sarmisegetuzai nagy várkapuk fafelületének a beborítására szolgáló gombafeju vasszegek díszítoelemeire.
Ezenkívül van két nagyjelentoségu kincslelet. Az egyik a 60-as években elokerült háromszéki szörcsei aranylelet, a másik a csíkszentkirályi ezüstlelet, amelyik a csíkszentkirályi kobányában, robbantáskor, teljesen véletlenül került elo. Egy ideig a csíkszeredai múzeumban orizték, azután, mint sok mindent, Ceausescu rendeletére Bukarestbe vitték. Sem a szörcsei lelet, amelyikkel Fettich Nándor foglalkozott az Acta Archeologica Hungarica valamelyik, a 60-as évek második felében megjelent számában, sem a csíkszentkirályi lelet anyaga az úgynevezett dák vagy koravaskori és késovaskor kezdeti népmuvészetet tükrözo maradványokban egyáltalán nincs jelen. Fettich Nándor kimutatta, hogy a szörcsei lelet valahol a Krím-félsziget keleti oldalán vagy pedig az Azovi-tenger keleti partján létesített egykori fémmuves központnak a készítménye. Nagyjából, a palmettás díszeken és egyéb növényi mintákon kívül, ugyanez fordul elo a csíkszentkirályi leleten is, amit a robbantás után többé-kevésbé sikerült helyreállítani. Ezzel kapcsolatban elmondhatom azt, hogy a szkíta leletanyaggal ellentétben, sajnálatos módon dák és geta csontvázakat nem ismerünk, márpedig ennek a segítségével még közelebb lehetne hozni a két, egymástól látszólag eltéro régészeti és embertani anyagot. A kevés számú, foképp gyermektemetkezéshez fuzodo anyag - bármennyire erosködött pl. Nyekraszov, Georoceanu és mások, hogy kimutassák a mediterrán vagy alpi jellegzetességeket, Hippokratész, illetoleg Hérodotosz alapján bebizonyosodott, hogy ez a régészeti és embertani anyag - ismét kelet felé mutat.
Még csak annyit, hogy a korai szkíta régészeti és embertani anyaghoz viszonyítva az i. e. II. században fokozatosan újabb és újabb keleti elemek jelentek meg, elsosorban szarmaták, akiknek egyik csoportja valamikor idoszámításunk kezdete körül, valószínuleg Claudius császár idején, egyelore nem ismert körülmények között és útvonalon - nem lehetetlen, hogy a Vereckei-hágón, tehát az Északkeleti-Kárpátok hágóin - a Duna-Tisza közére jutott, ahol több száz éven át összeforrott népesség és anyagi muveltség tekintetében egységes népcsoportot alkottak, és azután, ami ellen ismét rendkívüli mértékben prüszkölt Daicoviciu, megjelentek a roxolánok is. Ezek Dél-Moldvában és Havaselvén kezdtek szállásolni, mindaddig, amíg idoszámításunk III. századában egyrészt a gót, másrészt a más fajta népességeknek, a kárpoknak az ismételt támadásai lehetetlenné nem tették vagy részben ki nem irtották oket, vagy amíg részben vissza nem menekültek a dél-orosz síkságra.
Mi köze van ezeknek a távoli népeknek a honfoglaló magyarsághoz? A honfoglaló magyarság embertani jellegzetességei meglehetosen sokban különböznek az évszázadok folyamán elég sok keveredésen átment magyarság jellegzetességeitol. Kiderült, foképp Henkey Gyula kedves barátom nagyon aprólékos és nagyon sok egyént fölölelo embertani vizsgálataiból, hogy a honfoglaló magyarságban a finnugor elem 1 és 4,5 százaléknyi volt. Tehát az, amit mai szemellenzos nyelvészeink állítanak, hogy a magyar nyelv finnugor jellegu, az csak részben igaz. Embertanilag semmi esetre nem vagyunk közel a finnekhez, észtekhez, de még a vogulokhoz, osztjákokhoz sem. Ezzel szemben viszont a honfoglaló magyarság embertani összetétele, kb. 23-24 százalékban pamíri, a kisagytáján kidomborodó koponyával, az arccsont kidudorodása eléggé jelentos, másrészt ott vannak a turániak, akiknek az aránya Erdélyben, a nem városi lakosság körében eléri akár a 30 százalékot is. Ez a két keleti összetevo a lakosság felét meghaladja. Ehhez adódnak a kaukázusi, a mongoloid elemek. Vércsoport szerint pedig az Ázsiára jellemzo B. Ezenkívül az X-lábúság, a fehérboruség, a nordikus és az atlantikus elem csak csekély mértékben van jelen. A lovaglás közben szerzett, s a nemzedékek során átadott karikalábúság viszont annál inkább. Egy japán kutató vérsavó vizsgálataiból kiderült, hogy 9700 magyarnak a vérsavó képlete megegyezik a japán vérsavó képlettel. A saját fülemmel hallottam például egy jugart jugar dalt énekelni, amelyik majdnem teljesen megegyezett magyar megfelelojével.
Mindezek alapján merem azt állítani, hogy a honfoglaló magyarságnak sokkal több köze volt az azonos közegbol jóval korábban kiszakadt dákokhoz, mint a Balkán-félszigetrol idevándorolt románoknak. Ez lett volna eloadásomnak a csattanója. Megjegyezném, hogy ezt bovebben az április végén Kovásznán tartott Korösi Csoma Sándor-emlékülésen elhangzott eloadásomban fejtettem ki. Ennek bovített változata a Korösi Csoma Sándor Társaság által kiadandó tanulmányom lesz.
- A dákoknak amúgy sem volt köze a románsághoz, hiszen utóbbi több mint ezer évvel a dákok pusztulása után kezdett betelepedni Erdélybe, ráadásul a római visszavonulás után a gótok, a gepidák, a hunok, az avarok, a szlávok, a bolgárok telepedtek le és századokig éltek itt.
- Így van. Tudjuk, hogy Zoszimusz, egy korai bizánci történetíró 382-ben utoljára említi a dákokat.
Benkő Elek: A vargyasi keresztelőmedence rovásfelirata; in: Magyar Nyelv 1996/I, 75–78. o.
Benkő Elek: Egy újabb rovásírásos emlék Erdélyből – A szentmihályfalvi templom rovásfelirata; in: Utunk XXVII. évf., 1239. sz,, 1972 július 28.; Magyar Nyelv LXVIII. évf., 1972/IV, 453. o.
Benkő Elek: Középkori feliratok Dálnokon; in: Korunk 40, 1981, 139–141. o.
Benkő Elek: Módszer és gyakorlat a székely rovásírás kutatásában – Válasz Ferenczi Gézának; Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények XLI. évf., 1997/II, 177–183. o.
Benkő Elek: Rugonfalva középkori emlékei; in: Erdélyi Múzeum 53, 1991, 15–28. o.
Benkő Elek: A siménfalvi rovásemlék és köre; in: Emlékkönyv Jakó Zsigmond nyolcvanadik születésnapjára; szerk. Kovács András–Sipos Gábor–Tonk Sándor, Kolozsvár, 1996, 55–64. o.
Benkő Elek: Egy újabb rovásírásos emlék Erdélyből; in: Magyar Nyelv 1972/IV, 453. o.
Uő: Rovásírásos bejegyzések Miskolci Csulyak István peregrinációs albumában; in: Erdélyi Múzeum 1994/I–II, 81–82. o.
Uő: A botházai templom építési feliratai; in: Erdélyi Múzeum 1994/III–IV, 56-61. o.
Uő: Régészeti megjegyzések székelyföldi rovásfeliratokhoz; in: Magyar Nyelv 1994, 157–168. o.
Uő: Középkori rovásfelirat Vargyasról; in: Magyar Nyelv 90, 1994, 487–489. o.
Uő: A székely rovásírás korai emlékei; in: Magyar Nyelv 92, 1996, 75–80. o.
Uő: A siménfalvi rovásemlék és köre; in: Emlékkönyv Jakó Zsigmond nyolcvanadik születésnapjára; Kolozsvár, 1996
Uő: A székely rovásírás; in: História 1996/III, 31–33. o.
Uő: Módszer és gyakorlat a székely rovásírás kutatásában; in: Nyelv- és Irodalomtudományi Közlemények 41, 1997/II, 177–183. o.
Libisch Győző: A tászoktetői rovásfeliratok; in: Napjaink, Bp., 1992/I., 38–41. o.
Uő: „Kultikus” rovásgyűrűk Magyarországon; in: Napjaink, Bp., 1992/II., 44–45. o.
Vékony Gábor: A halomi honfoglalás kori tegezfelirat; in: Életünk, Szombathely, 1992/V. 542–546. o.
Dienes István: Rovásjelek egy honfoglalás kori tegezszájon; in: Életünk, Szombathely, 1992/V, 537–541. o.
Libisch Győző: A parajdi kőrovás; in: Napjaink, Bp., 1993/I., 41–44. o.
Uő: Régi tudósítások a székelyek írásáról; in: Napjaink, Bp., 1993/II.
Uő: A kovásznai mestergerenda; in: Napjaink, Bp., 1994/II, 24–26. o.
Dienes István: Landnahmezeitliche Kerbinschrift aus dem Gräberfeld von Homokmégy-Halom in der Umgebung von Kalocsa; in: Folia archaeologica 1994, 167–180. o.
D. D. Vasil’ev: Versuch zur Lösung der Kerbinschrift aus der Umgebung von Kalocsa im Spiegel der eurasischen Parallelen; in: Folia archaeologica 1994, 181–191. o.
Forrai Sándor: Jövél hegyóvó – Mit rejt a svájci Anniviers-völgyben talált rovásfelirat? (Hankó Ildikó „Ismeretlen rovásírás Svájcban” c. cikkéhez); in: Magyarság és Európa II., 1994/3, 51–60. o.
Libisch Győző: A battonyai gyűrű egy különös kapcsolatáról; in: Napjaink, Bp., 1995/I, 31–32. o.
Uő: Írásjelek a kereszten. A felsőszemerédi „2. számú” rovásfelirat; in: Nyelvünk és kultúránk 1996, 109–116. o.
Riba István: Jöttek, honfoglaltak, fújtak – Régészvita egy rovásírásról; in: HVG 1999/XLVI, 101–102., 105. o.
Libisch Győző: Egyház és rovásírás; OSZK Kt Oct. Lat.
A nagyszombati Vinland-térképről: Erdélyi István: Hungary’s Vinland Map; in: Acta Ethnographica Academiae Scientiarum Hungaricae XXI, 1972, 347–352. o.
Márlaki Jerney János: Közlemények a hun-schitha betűkkel írt Turócz vármegyei régiségekről; in: Tudománytár 1840/VIII, 109–129. o.
Juhász Irén–Róna-Tas András: Rovásírásos avar lelet Szarvason; in: Magyar Tudomány 1985/II
Kukai Sándor: Magyar rovásíráslelet Pécsett a Jókai utcában; in: Örökség – A Baranya megyei múzeumok kiadványa, Pécs, II/1987, 52–54. o.
Kiss Bálint: Magyar régiségek (Fűskúti Landerer Lajos, Pest 1839): A régi honos madjar betükről és azoknak a phoenicziai, zsidó, syrus, arab és görög betükkel való egyezésekről, továbbá ázsiai és azokból származott európai betük régi formái (75–89. o.).
Kukai Sándor: Az első dunántúli rovásírásos nyelvemlék; in: Tudomány 1998. márc., 56–57. o. és 1998. máj.
Réthy László: Az úgynevezett hun-székely írás; in: Archaeológiai Értesítő 1888, 54.
Kun Béla: Egy XVIII. századi rovásírásos abécé; in: Magyar Nyelv XXXIII, 1937, 251. o.
Rómer Flóris: A felsőszemerédi templom felirata; in: Magyar Sion 1864/III
Rómer Flóris: Tót-e a felsőszemerédi templom eme felirata; in: Magyar Sion 1865, 302–305. o.
László Gyula: Két hamis rovásszövegről; in: Magyar Nyelv LXXI, 1975/2, 143–149. o.
László Gyula: On Two False Runic Texte; in: Hungaro-Turcica – Studies in Honour of Julius Németh; Bp., 1976, 63–68. o.
Püspöki Nagy Péter: Adalék a felsőszemerédi rovásemlék történetéhez; in: Magyar Nyelv 67, 1971, 205–207. o.
Püspöki Nagy Péter: A felsőszemerédi rovásemlék; in: Irodalmi Szemle, Pozsony, 1968, 731–741. o.
Püspöki Nagy Péter: A magyar rovásírás emléke a szlovákiai Felső-Szemeréden; in: Magyar Nemzet 1969, II, 23
Püspöki Nagy Péter: A magyar rovásírás eredetéről; in: Magyar Nyelv 1977/III
Püspöki Nagy Péter: A „rovásírás” helye és szerepe a magyar művelődés történetében; in: Magyar Herold, Forrásközlő, családtörténeti és címertani évkönyv I.
Püspöki Nagy Péter: Rovásírásos emlékeink olvasásának és egy ismeretlen írásrendszer megfejtésének elvi kérdései; in: Jósa András Múzeum Évkönyve XV–XVII, 1982, 36–54. o.
Csallány Dezső: A Csanádok kincse; in: Móra Ferenc Múzeum Évkönyve XI, 1968
Csallány Dezső: A magyar és az avar rovásírás; in: Jósa András Múzeum Évkönyve XI, 1968, 281–307. o., XXXV–XXXVI
Csallány Dezső: A nagyszentmiklósi rovásfeliratok és a battonyai Árpád-kori rovásírásos gyűrű kapcsolatai; in: Jósa András Múzeum Évkönyve XI, 1968, 89–95. o.
Csallány Dezső: A székely-magyar rovásírás emlékei – Die Denkmäller der szeklerisch-ungarischen Kerbschrift; in: Jósa András Múzeum Évkönyve III, 1960, 39–135. o.
Csallány Dezső: A székely-magyar rovásírás történetéhez – Zur Geschichte der szekler-ungarischen Kerbschrift; in: Archaeológiai Értesítő 1966, 36–46. o.
Csallány Dezső: Rovásírásos emlékek a Kárpát-medencében; in: Jósa András Múzeum Évkönyve XII–XIV, 1969–1971, 135–160. o.
Hacsak a kultúra nem az égből pottyant madárürülékkel terjed, akkor valami etnikumot mindig mögéje szükségeltetik gondolni. Márpedig ahol etnikum van, ott VÉR is van, ahol vér is van, ott előfordul legalább egy kis Y-DNA meg egy kis mtDNA is......
A finnugorizmus ugyan rendre azzal szlogenezik, hogy KÜLÖN kell kezelni az ETNIKUMOT, a NYELVET és a KULTÚRÁT, de gyakorlatilag a maga javára mindmáig megengedi a NYELVI dominancia alapján az etnikai és kulturális történeti meghatározást. Számára ez jelenti a finnugor kontinuitási létkérdést.
A finnugor rovatból vettük át Szakács Gábor cikkét.
Volt egyszer egy finnugor (hipotézis)
Néhány hónapja szenzációs bejelentés járta be a világot a legjelentősebb tudományos folyóirat, a Science november 10-ei számában. A génvizsgálatok bebizonyították, hogy a magyar és finnugor népek származásukat tekintve köszönő viszonyban sincsenek egymással. A részletekről dr. Béres Judit, humánpopuláció-genetikus tájékoztatta a Demokratát.
Származástani, vagy orvosgyógyászati szempontból végezték kutatásaikat?
A Johan Béla Országos Epidémiológiai Központ örökléstannal foglalkozó Humángenetika és Terapeutológiai (magzatkárosodás) Osztálya betegségmegelőzés céljából végez humángenetikai kutatásokat. Ez az úgynevezett klinikai vonal, de folyik nálunk populációgenetikai kutatás is, ami az egyes népcsoportok származását és betegségeit hivatott feltárni. Ez annak alapján történik, hogy bizonyos népcsoportokra meghatározott betegségek jellemzőbbek, mint másokra, esetleg csak bennük fordulnak elő. Léteznek finn típusú betegségek, amelyeknek az az egyszerű magyarázata, hogy ötmillió finn földrajzi elszigeteltségben él, de vannak úgynevezett idegrendszeri és zsíranyagcserét érintő askenázi betegségek is. Ugyanis minden egyes esetben, ha új mutáció keletkezik, érvényre jut a betegség. Az embereknek 46 kromoszómája van, a nőkre az xx, a férfiakra az xy jellemző, ha két jól működő gén van egymás mellett, ún. homozigóta egyénről beszélünk, ha viszont az egyik betegséget hordoz és a másik nem, akkor heterozigótáról van szó. Ezek a lappangó, öröklődő (recesszív) betegségek akkor jutnak érvényre, ha két kóros gén találkozik. Azon népcsoportoknál, ahol nagyobb a beltenyészet vagy a földrajzi elszigeteltség, de lehet kulturális vagy akár vallási oka is. Ezek a lappangó, öröklődő gének felhalmozódnak és betegség formájában nyilvánulnak meg. Osztályunkon a '80-as, '90-es években végzett populációgenetikai kutatások részben azt a célt szolgálták, hogy a származáselemzésünket elvégezzük, és hogy genetikai és ökogenetikai kérdésekre is választ adjunk. Ez azt jelenti, hogy a vizsgáltak a gyógyszerekkel, vegyi anyagokkal szemben milyen egyéni érzékenységet mutatnak, de vannak olyan anyagok is, amelyek egész népcsoportokra eltérő hatást gyakorolnak, pl. a tejcukor. Így derült derült ki, hogy a hazai roma lakosság 56 százaléka, míg a magyarok 36 százaléka nem emészti meg a tejcukrot, de említhetem az alkoholérzékenység eltérő voltát is, hiszen a keleti népek a nyugatiaktól eltérő módon emésztik meg az alkoholdehidrogenát enzimet.
Milyen módszereket alkalmaztak a vizsgálatok során?
A '80-as években klasszikus markerekkel (genetikai jelzőgén) vizsgáltuk a népcsoportokat, ami nyilván nem ad olyan tökéletes képet, mint a molekulárisgenetikai szintű vizsgálatok, amelyeket már a '90-es években végeztünk kormányközi együttműködések alapján. A vizsgálatok azt mutatják, hogy ha a vércsoport és a különböző enzimpolimorfizmusok az egyes emberekben egyszázalékos eltérést mutatnak, az már heterozigótának vagy polimorfizmusnak tekinthető, vagyis hogy eltérünk egymástól. Legtökéletesebb persze az olyan genetikai jelzőgén lenne, amely alapján különbség tehető az egyes rasszok, etnikumok között, de ilyen nagyon kevés van. Ismert ugyan a Duffy- és Diego-vércsoport, amelyek csak a keleti, illetve az afrikai nagyrasszban fordulnak elő, de mint említettem, ez nagyon ritka.
Változtak-e ezek a módszerek a '80-as évek óta, hiszen említette, hogy a kutatásokat a '90-es években is folytatták?
Vérvételből tudunk dolgozni. Negyven vércsoport ismert, továbbá enzimpolimorfizmusokból is nagyon sok (28 markert néztünk) áll rendelkezésünkre. Ha már elég sok genetikai jelzőgént megnéztünk, kiszámíthatjuk a géngyakoriságot, abból pedig a genetikai távolságot, és nemcsak az egyes népcsoportok, hanem a nagyraszszok képviselői között is. A '80-as években mi is ezt tettük a klasszikus genetikai jelzőgének alapján, ám ez a humángenom projekt időszak lezárt, és a '90-es évektől mitokondriális DNS szinten kezdtünk el kutatni. Ennek az a lényege, hogy a sejtmagon kívül van egy másik mitokondriumnak nevezett sejtalkotó, aminek saját örökítő anyaga van. Ez ugyan mindössze 37 gént tartalmaz, viszont lényeges, hogy csak maternális, azaz anyai ágon öröklődik, míg a másik nagyon kiváló vizsgálati „objektum" a paternálisan, azaz apai ágon öröklődő y kromoszóma. Éppen ezért a mitokondriális DNS és az y kromoszóma polimorfizmus párhuzamos vizsgálata ideális a származáseredet megállapításához. Finn, olasz és török kormányközi megállapodások keretében azokat a vizsgálatokat végeztük, hogy a hazai etnikumok hasonló adatbázisát össze tudjuk vetni a megfelelő referencianépességekkel.
Milyen megállapításokra jutottak?
Reprezentatív mintában 9 etnikum 12 populációjában végeztünk vizsgálatot nyelvészek, történészek, etnográfusok, antropológusok bevonásával. Magam is két-két hónapot töltöttem az egyes településeken, ahol megtörténtek a családfafelvételek és a vizsgálatokhoz szükséges megfelelő egyének. A genetikai és klasszikus jelzőgének alapján kimondhatjuk, hogy a hazánkban élő cigányok Észak-Indiából származnak, noha a Baranya megyei beás romák és a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei oláh cigányok között genetikai szempontból is eltérés tapasztalható. Ezt a homozigóta index és több enzim szintű genetikai jelzőgén eltérése jelezte. Az eltérés arra utal, hogy évszázados vándorlásuk során keveredés történt, amelybe az is beszámít, hogy egy zárt területen így Magyarországon éltek, és hogy a Romániából, valamint a Balkánról bevándorló cigányok között genetikai különbségek mutatkoznak. Az is biztonsággal kimondható, hogy a hazánkban élő jászok perzsa származást mutatnak, míg a kis és nagykun népcsoportokról noha sokkal kisebb genetikai távolságot vártunk közöttük kiderült, hogy inkább a törökökkel állnak közelebbi kapcsolatban. Vizsgáltuk a genetikailag egy népcsoportnak tekinthető matyókat és palócokat is, akik inkább vallási és kulturális tekintetben különböznek egymástól. A budapesti kevert népesség esetében egyértelműen kimutatható volt a német és a szláv népcsoportokkal való kisgenetikai távolság, ami a történelem ismeretében nem is meglepő. Itt fő feltétel volt, hogy a négy nagyszülő közül három az adott etnikumhoz tartozzon.
Talán nem tévedek, ha a legnagyobb izgalom a finnugor népekkel való rokonság kimutatását vagy elvetését kísérte . Minden bizonnyal, de előtte megemlítem, hogy noha különböző szakemberek az Őrségben feltételezték az úgynevezett törzsökös ősmagyarokat, kiderült, hogy az őriszentpéteriek és a délszlávok, a vendek között igen kicsi a genetikai távolság. Ami pedig a finn kapcsolatot illeti, a klasszikus genetikai jelzőgének alapján azt találtuk, hogy a csángó az a népcsoport, amelyik legközelebb áll az északi néphez és legtávolabb az összes többi népcsoporttól. A bukovinai székelyek és a moldvai magyarok mintavizsgálatával kapcsolatban meg kell említenünk, hogy az 1984 és 1989 között németmagyar akadémiai együttműködés keretében történt. A 28 klasszikus jelzőgén vizsgálatát szerettük volna az említett népek eredeti lakóhelyén elvégezni, erre azonban a román hatóságok nem adtak engedélyt. Emiatt a nálunk élőket kerestük fel, habár ilyen esetben mindig számolni kell a genetikai sodródással. A szakmában jól ismert jelenség, hogy amennyiben egy nagyobb népcsoportból egy kisebb populáció kiválik, akkor előfordul, hogy génállománya megváltozik. Százhatvanegy csángó családot Egyházaskozáron, a bukovinai székelyeket Érden és Zombán vizsgáltuk. Nyilván nem ugyanaz az eredmény született, mintha Erdélyben lettünk volna, de szerencsére a '90-es években már azokat is elértük, akik szülőföldjükről Magyarországra jöttek dolgozni, tánccsoportokkal felléptek, illetve az egyházaskozári csángók rokonai voltak. Így már árnyaltabb képet kaptunk. Miután kormányközi megállapodás értelmében a finnugor nyelvcsalád számos ma élő népességét vizsgáltuk a polimorfizmus szintjén, 16 más eurázsiai népességgel vetettük egybe a magyarságot. Ennek eredményeként derült ki, hogy a finnekkel való genetikai rokonság nagyon kismérvű. Eredményeinket összevetettük az indoeurópai nyelvcsalád különböző népességeivel, és azt találtuk, hogy hozzájuk akárcsak a finnek kisebb genetikai távolságot mutatunk. A lappoknál sikerült több olyan y kromoszómás jelzőgént találnunk, amelyek alapján kijelenthetjük, hogy mintegy 4400 évvel ezelőtt Közép-Ázsiából vándorolt el az egyik férfivonaluk. Ami pedig a magyarságot illeti, az óriási keveredés miatt az egyes népcsoportok eredetét külön-külön kell vizsgálni. Összességében azonban elmondható, hogy a törökökkel való genetikai rokonságunk nagyon valószínű.
Nyelv, őstörténet, rovásírás tekintetében viszont a keltákhoz állunk közelebb. Ezt vizsgálták-e?
Egy összevetést nem csak a ma élő népek összehasonlításával érdemes végezni, hiszen fontosak az ún. fosszilis DNS-vizsgálatok is. Ezeket úgy tudjuk elvégezni, hogy a honfoglalás kori temetők csont és fogmaradványaiból veszünk mintát, majd azokból vonjuk ki a DNS-t. Ilyen kutatásokat a Szegedi Biológiai Kutatóközpontban folytatnak Raskó István vezetésével, ezekről a vizsgálatokról és az eredményekről ő tud hitelesen nyilatkozni.
Említette a csángók és moldvai székelyek finnekkel meglévő hasonlóságát. Kifejezhető-e ez a hasonlóság százalékban?
Erre akkor tudnánk érdemben válaszolni, ha mind a 32 ezer génünket megvizsgáltuk volna. A kutatásoknak azonban határt szab, hogy melyek azok a genetikai markerek, amely alapján megvizsgáltuk, hogy 380-440 bázispár milyen mértékben tér el az egyes egyénekben. Az is fontos, hogy milyen jelzőgéneket veszünk alapul, hiszen van 40 vércsoport, az enzimek közül pedig több ezer. Ezeket nem vizsgáltuk, csak 28 markert, ami azért lényeges, mert 10 fölött már perdöntő a származáselemzésben. Ezzel együtt ha egy-egy markert kihagyunk, akkor már eltérés jelentkezik mind a százalék, mind a genetikai távolságérték tekintetében. Ezért csak azt mondhatjuk meg, hogy a vércsoport, az enzimek, a mitokondriális DNS stb. alapján hány százalékos az eltérés, illetve a hasonlóság. Más népekhez viszonyítva a klasszikus markerek alapján tehát a csángók állnak legközelebb a finnekhez, de ez még nem jelenti, hogy rokonok lennének.
Egyik előadásán azt a meglepő kijelentést tette, hogy a mai európai népesség tíz férfitől származik.
Pontosabban Európa férfi népességének 95 százaléka a paleolitikum idején élt két és a neolitikum időszakában élt nyolc férfitől eredeztethető. Ha azt mondjuk, hogy időben visszafelé haladva minden egyénnek kevesebb az apja és a nagyapja, akkor a családfát vissza lehet vezetni egyetlen ősapára. Tudjuk, hogy a mitokondriális Éva, a genetikai ősanya Afrika területén, az oldovai hasadékban mintegy 200 ezer évvel ezelőtt élt. Az y kromoszóma alapján ugyanígy visszamehetünk egy ősapához is. Ahol mutáció történt, az tetten érhető, csakhogy nincs meg mindegyik láncszem. De visszatérve a kérdéshez, engem a fennmaradó 5 százalék sokkal jobban érdekel, és miután éppen itt a Kárpát-medencében oly nagy a keveredés, lehet, hogy nekünk éppen ezzel az 5 százalékkal kéne foglalkoznunk. Csakhogy éppen a hihetetlen mértékű keveredés miatt ez nem lehetséges.
Hogyan fogadta eredményeiket a magyar történelemtudomány, mit szóltak hozzá a finnugor elmélet képviselői?
A mi célunk az volt, hogy megismerjük a népcsoportok eltérő betegségspektrumát, az eredmények következményeinek értékelése már nem a mi feladatunk. 199396 között lezajlottak a kormányközi munkák, 19992000-ben pedig angolul is megjelentek a végleges publikációk.
És a finnek?
Mivel a kormányközi megállapodás alapján a finnek részéről Savantaus, a turkui egyetem professzorasszonya, magyarok részéről pedig én voltam a projektvezető, így tudom, hogy a vizsgálatok lezárása után átírták a finn tankönyveket, de ettől még megmarad a legendás finnmagyar-barátság.
A hétköznapok embere kérhet a származástani értelemben vett genetikai vizsgálatot, ha meg szeretné tudni, mely népcsoporthoz tartoztak az ősei?
A különböző tudományterületek más és más módszerekkel dolgoznak. Ha valaki eljön hozzánk genetikai tanácsadásra, akkor személyre szabottan a géndiagnosztika módszerével a magzatról is megállapítható, hogy egy adott betegség tekintetében egészséges lesz-e. Ez a klinikai vonal. Ezzel szemben a populációgenetika módszere a sokaságot vizsgálja. Amikor egy népcsoport egyéneit vizsgáltuk, és mint említettem, azt néztük meg egy százas nagyságrendű reprezentatív mintán, hogy a négy nagyszülő az adott népességhez tartozott-e, mert csak ebben az esetben tudtuk, hogy az utód adott népcsoport képviselője. A sokaság vizsgálata tehát nem ugyanaz, mintha egyetlen személy akarná magáról vérvétel útján megtudni, hogy honnan, kitől származik, hiszen csak egy enzimet, egy vércsoportot, egy adott mutációt látunk, és nem látjuk a többi sok százat. Ennek alapján azt mondhatom, hogy egyelőre nincs lehetőség az egyén eredetének vizsgálatára.
Egy cikk és térkép a homo sapiens sapiens kezdeti vándorlásairól, a világ általa történt benépesítéséről. Majdnem kitűnő illusztrációja annak, amit Varga Géza állít az Éden írása c. tanulmányában. Ez a genetikai cikk ugyanis azt állítja, hogy kb. 50 000 évvel ezelőtt telepedett le a homo sapiens sapiens a Közel-keleten, pedig Izraelben már kb. 100 000 éves leletei is ismertek.
Azaz az Éden kora 100 és 50 ezer évvel ezelőtt volt az Ararát tágabb környékén. Itt született meg az írás (illetve itt teljesedhetett ki, mert vannak 60-70 ezer éves jelek Afrikában is.
Az a nagybetűs Tudomány, amit oly áhítattal ejt ki és amire olyan megfellebbezhetetlen tudatlansággal hivatkozik néhány analfabéta, a székely írás kutatása terén nem létezik.
Igazat kell adnunk Sándor Klárának, szegedi egyetemi tanárnak, az SZDSZ elnökségi tagjának abban, hogy az akadémikus tudomány semmit sem tud erről az írásról. Csak a mellényük és az íróasztaluk nagy, a tudományuk semmi.
Gyakorlott szem kell hozzá, ez igaz. Azonban némi hasonlóságot vélek felfedezni a tatárlakai agyagtábla, ill. az egyiptomi I. dinasztia második királyának, "Djer"-nek sírjában (Kr.e.2900) talált jobb szélsö csontlemezkének jelei között. A kérdéses jelek semmiképpen nem hieroglifák, inkább rovásjelek. A jobb felsö negyedben.