Hadd ne fejtsem ki, milyen apró különbség volt a bajnok és későbbi BL-döntős Sampdoria oda-visszavágós megszorítása és a tét nélküli meccs az EL-ből és (jó eséllyel)a bajnokságból is kieső genovaiak legyőzése között, vagy a mostani bolgár, szlovák, svéd topcsapatok elleni párharcok és mondjuk a Honvédnál maradva 89-ben a jugoszláv (nem szerb vagy horvát vagy bosnyák) bajnok kiverése vagy a Fradi Real elleni döntetlenje, az Anderlecht kiverése, vagy a Newcastle legyőzése között. Attól tartok, hogy nem érdemes erről beszélgetni, mert ha szerinted a klubcsapataink olyan erőt képviselnek, mint a 90-es években, akkor nincs értelme a további diskurzusnak.
Igen, az erőnlét, a tempó nyilván sokat javult. Csak ez kicsit olyan, mint mikor nagyanyámnak kell elmagyaráznom, hogy attól, hogy a háború romjaihoz képest a kommunizmus alatt fejlődött az ország, az nem azt jelenti, hogy az klassz dolog volt, mert ha egy picit nugatabbra tekint, akkor láthatja, hogy mások, hasonló romokból a többszörösét építették fel. Tehát érdemlegesen fejlődésről beszélni csak a környezet viszonylatában lehetséges, ilyen szempontból pedig tetemes lett a lemaradásunk.
De mesélhetsz arról, hogy hol vannak most a magyar bajnokságban az épkézláb magyar csatárok (mint a 90-es évekből pl. Vincze Pilu, Horváth Feri, Fodor Imi), vagy a légiósok között - Szalait is beleértve - hol vannak Kiprich vagy Kovács Kálmán hatékonyságú csatáraink.
Múlt héten olvastam egy interjút Mucha Józseffel, a PMFC pályaedzőjével az nemzeti sportban. Őszintén beszélt arról,, hogy játékos korában ott "csalták" el az edzéseket (hosszú távú futásokat pld.) ahol csak tudták, és a pia teljesen természetes kelléke volt minden napi életüknek. Kicsit megdöbbentett ez az őszinteség, és elgondolkodtatott...
Nem mindennapi családból származik a kilencvenkét esztendős Farkas István, a válogatott, a BKE, a Fradi és az Építők egykori jégkorongozója. A tősgyökeres zuglói sportembernek két bátyja és két nővére is élsportoló volt, nem véletlen, hogy Pista bácsi hetvenöt éves koráig teniszezett, s tavasszal a helyszínen szurkolt a magyar hokicsapatnak.
– Látom, éppen teniszmeccset néz.
– Igen, nagyon szeretem, játszottam is, egészen hetvenöt éves koromig. Sok veterántornán elindultam, mindig megmosolyogták, hogy egyik kezemben ütővel, a másikban kempingszékkel mentem a pályára. Elkelt a szék, hogy két játék között pihenjek. Aztán sajnos tönkrement a térdem.
– Fiatalkorában jégkorongozóként volt ismert. Hogyan került a Városligeti Műjégpályára?
– Matyi bátyám vitt le, később én örököltem a szekrényét, és a teljes felszerelését, miután az 1936-os téli olimpia után visszavonult. Ő igazi all-round sportember volt, az 1928-as amszterdami nyári olimpián például ötpróbában indult. Sajnos a verseny alatt csúnyán megfázott, így fel kellett adnia a nyolcadik szám után. Pedig nem sokkal előtte javította meg klubtársa, Somfay Elemér országos rekordját, aki a ’24-es olimpián ezüstérmes lett. Matyi bátyám az atlétika mellett gyephokizott, jégkorongozott és a BSE-ben focizott. Úgy becézték: a Hokibika. Akkor kapta, amikor a magyar válogatott 0–0-t játszott a világbajnokságra készülő Kanadával!
– Példa nélküli, hogy négy testvére és ön is élsportoló volt.
– Igen, erre különösen büszkék vagyunk. Én magam nem vagyok legendás sportoló, de ez hatalmas dolog. A két nővérem a gyeplabda-válogatottban játszott, míg Dénes bátyám motorversenyző volt. Kétszer is megnyerte a városligeti Grand Prix-t.
– Honnan jött ez a sportszeretet?
– Édesapám építész volt, s hatalmas sportrajongó. Az 1912-es stockholmi olimpia alatt az összes létező újságot megvette, Matyi bátyám imádta azokat a tudósításokat, akkor itatta át a sport szeretete. Ahogyan minket is. Apám 1916-ban vásárolt meg egy Kolumbusz utcai hétszobás villát Zuglóban, odaköltözött édesanyámékkal. Én 1919-ben érkeztem a világra, a legfiatalabb nővérem is kilenc és fél évvel idősebb volt. Hat-hét évesen már szinte minden atlétikai versenyen kint voltam, sokszor kiment az egész család. Főleg amikor a margitszigeti MAC-pályán voltak a versenyek.
– Dénes bátyja miért lett épp motorversenyző?
– Talán a vérében volt, nem véletlen, hogy később a fia motorcsónak-versenyző lett. Akkoriban hatalmas volt az érdeklődés a motorsport iránt. Volt egy gyorsaságirekord-pályának megfelelő országúti rész, ahova a világ leghíresebb autó- és motorversenyzői is eljöttek: ez volt a táti egyenes. Itt döntögették a rekordokat, eljött mások mellett a világhírű német Rudolf Caracciola is. Dénes is több rekordot felállított, aztán a nagy napja 1929-ben jött el. Akkor rendezték meg az első Grand Prix-t a Városligetben, a Széchenyi fürdő előtt volt a start, nem messze állították fel Horthy Miklós páholyát. Hihetetlenül nagy tömeg gyűlt össze. A bátyám egy öreg Sunbeammel megnyerte a pótkocsis versenyt, de győzelmét beárnyékolta egy tragédia. Eljött a GP-re egy Steiner nevű német menő, aki vadonatúj BMW-jével megpróbálta megelőzni élre törő bátyámat. Kisodródott, és a hibája a mitfahrer életébe került.
– Nyilván nem ezért, de ön inkább a jégkorongot választotta.
– Igen. Akkoriban három jó csapat volt, a BBTE, a Fradi és a BKE. Én a bátyám után a BKE-be kerültem, és szinte egész pályafutásom alatt bekket játszottam. Egy-egy nagy meccsen három-négyezer néző összegyűlt a Városligeti Műjégpályán. Aztán a háború után – mint fasiszta csapatokat – felosztották a BBTE-t és BKE-t is. Az igazi tragédia már korábban, még a háború előtt érte a családot. Gyerekkoromban jólétben éltünk, de ennek a harmincas évek elejére vége lett. Másodikos gimnazistaként arra mentem haza, hogy kocsik állnak a házunk előtt. Éppen árverezték a villánkat. Apám öngyilkosságra készült, egy barátommal rángattam el a sínek mellől. Nagyon rendes, szorgalmas ember volt az öreg, de nem tudom, honnan, felszedett néhány dzsentriallűrt. Az egyik a kártya volt. Eljátszotta a sváb-hegyi nyaralót, majd a házunkat is. A Hungária körútra költöztünk egy kétszobás, elhanyagolt lakásba.
– Itt érte önöket a háború?
– Igen, a végső ostromtámadás során lebombázták a házunkat. Akkoriban apám már rettenetes állapotban volt, nem tudott lejönni a pincébe sem, így a konyhába fektettük le. Amikor feljöttünk, láttuk, hogy jól van az öreg, de azt is, hogy Matyi bátyám ágya mellől kikandikál egy srapnel, egy szilánkos bomba a padlóból. Isteni szerencsénk volt. Mégis, édesapám néhány nap múlva elhunyt. Volt egy asztalos a házban, ő eszkábált össze deszkákból egy koporsót. Kölcsönkaptunk egy húzós kiskocsit, azzal vittük ki szegényt a Kerepesi temetőbe. Evangélikusok vagyunk, és végül a családi kriptába temettük el. Kristálytisztán emlékszem, hogy a sok legyilkolt zsidó holttestét a betört kirakatokban gyűjtötték össze, onnan vitték lapos villamos kocsikkal a temetőbe. Hozták a rengeteg holttestet, letakarva vitték a parcellákhoz.
– Aztán elkapták az oroszok.
– Kétszer is. Mindig is imádtam az operát, úgyhogy az ostrom végén elmentem megnézni, hogy mi lett az operaházzal. Hatalmas kő esett le a szívemről, amikor láttam, hogy még áll. Az oroszok ott fogtak el, és átvittek Budára, a Négy Szürke vendéglőbe. Szerencsére elkezdtek mulatozni, és jól be is rúgtak. Néhányan eldöntöttük, hogy kiszökünk az alvó őr mellett. Észrevették, mi történt, lőttek utánunk rendesen, de elbújtunk a vasúti töltésen összegyűjtött farakások között, és megvártuk a hajnalt. Később megint a markukba kerültem, hiába volt építőipari menlevelem, vittek a hírhedt váci gyűjtőtáborba. A szerencsém nem hagyott el, kifogtunk ott egy végtelenül rendes ukrán zsidó gyereket, aki mindenféle okokra hivatkozva elengedett minket. Megkérdezte, ki szerb, horvát, ukrán, zsidó, bármilyen származású, és aki jelentkezett, mehetett. Nem volt más ötlete, megkérdezte, ki nemi beteg. Tudtam, hogy ez az utolsó esélyem, feltettem hát a kezemet. Mehettem haza.
– Mikor indult újra a hokiélet?
– Már novemberben megnyitották a műjégpályát, úgyhogy mi, jégkorongozók azonnal összegyűltünk. Mivel a klubomat politikai alapon megszüntették, elmentem a Ferencvároshoz. Ott játszottam addig, amíg át nem keresztelték Kinizsire. Akkor elvi okokból otthagytam, és átmentem az Építőkhöz, hiszen amúgy is egész életemben az építőiparban dolgoztam. Voltak érdekes történetek és különös figurák az ötvenes években is. Ott volt a két Újfalusi testvér, rettenetesen vad, izgága fiúk voltak, később kiderült, hogy ávósok. Az egyik városligeti meccsen a fiatalabbik fivér összeverekedett a Háray Bélával, a legendás hokissal. A kis Újfalusi testvér nem akarta a véletlenre bízni a dolgot, így kiüvöltött a bátyjának: Ervin, rohanj be az öltözőbe, és hozd ki a stukkerem!
– 1956-ban tényleg előkerültek a fegyverek.
– Be kellett húzódni a kapualjakba, amikor jöttek a tankok a Hungária körúton. Hál’ istennek szerencsésen megúsztuk, pedig, amikor lehetett, én kimentem az utcára.
– A feleségével hogyan ismerkedett meg?
– Kilenc évvel az első feleségem fájdalmas elvesztése után találtam rá erre a csodálatos asszonyra. Jövőre lesz az ötvenedik házassági évfordulónk. Remélem, megérem az aranylakodalmunkat itt, Zuglóban, hiszen mindig is itt éltünk.
– Tudom, hogy operarajongó. Kijár még az Operába vagy a meccsekre?
– Ott voltam most a budapesti világbajnokságon, és nagyon szurkoltam a csapatnak. Nagyon sajnáltam, hogy nem sikerült a feljutás. Az Operába már nem járok, a lábam, a rengeteg lépcső miatt nem tudok. Pedig régen bennfentes voltam, mindig ugyanabba a páholyba ültem le, ahol fel tudtam tenni a gyengébb lábamat pihentetni. Sokat szerepeltem a Ki nyer ma? műsorban. Persze van, hogy kimozdulok itthonról, megvan még a jogosítványom, és van egy öreg Samarám. Csak a környékre járok, elmegyek az orvoshoz vagy éppen beugrom egy pakk ásványvízért, felkapom a csomagot, és hozom. Pályakép
Farkas István jégkorongozó, teniszező
Született: 1919. április 29., Budapest
Magyar bajnok, többszörös válogatott. Klubjai: Budapesti Korcsolyázó Egylet (1935–1945), Ferencváros (1946–1948), Építők (1948–1956), Budapesti Vasutas (1956–58) Mező Gábor
Manapság a futballisták már szabadon – és nagy számban – igazolhatnak egyik országból a másikba, így igen jelentősnek mondható a játékosok (globális) áramlása. Az azonban még mostanában sem jellemző, amilyen kanyart vett két magyar labdarúgó pályafutása kilenc évvel ezelőtt. Ráadásul a kettőnek volt néhány közös vonása is...
Kissé szomorkodott Waltner Róbert a 2002. október végi River Plate–Boca Juniors mérkőzés alatt. A vendégek magyar csatára azért volt elkenődve, mert nem játszhatott az argentin szuperrangadón (a helyi Fradi–Újpesten...), holott elvben helye lehetett volna a kezdőcsapatban, hiszen a Boca edzője, Óscar Washington Tabárez – napjaink remek uruguayi válogatottjának sikeredzője! – néhány héttel korábban már be akarta tenni. Hirdetés
Mindazonáltal búslakodását enyhítette, hogy együttese öt év után először győzte le idegenben a Rivert, és az is feldobta, hogy egyrészt túlesett a lábműtétén, másfelől az arany-kékek jelezték, nagyon számítanak rá a következő, tavaszi bajnokságban, a Clausurában. Ami rendkívül jó hír volt, pláne mivel úgy nézett ki, hogy Waltnernek könnyebb lesz bekerülnie a kezdőbe, hiszen az Udinesétől 1.5 millió dollárért megvásárolt csatártársát, Roberto Sosát rövid határidőn belül tovább akarta adni a klub.
– Annak ellenére, hogy gipszben van a lába, nagyon vidám a hangja. Mi az oka az optimizmusnak? – kérdezte tőle 2002. október 30-án a Nemzeti Sport. – A jobb bokámon végrehajtott operáció a vártnál sokkal jobban sikerült. Igaz, az elején igen veszélyesnek tűnt, hiszen nemcsak elaltattak, hanem még a derekamba is kaptam egy érzéstelenítőt, ám amikor felébredtem, nagyon jó hírekkel szolgált a beavatkozást végző nagynevű argentin sebész. Közölte ugyanis, hogy a felépülésem jóval rövidebb ideig fog tartani az előre tervezettnél. Egy ilyen bonyolult műtétnél ez óriási dolog. Merthogy a másfél óra alatt kivették az ízületihártya-gyulladást okozó cisztát, valamint az instabil oldalsó ínszalagomat is megerősítették. Szerencsére minden a legnagyobb rendben ment, azaz teljes erővel a visszatérésre készülök.
– Tehát a Boca Juniors számít önre? – Nagyon! És nyugodtan kijelenthetem, hogy az operáció után még szorosabb lett a kapcsolatom a csapattal. A műtét alatt végig ott volt a kórházban a Boca pályaedzője, aki arra is hajlandó volt éjszaka, hogy hazavigyen a saját autójával a lakásomba. Ilyen szívességet még Magyarországon sem tettek meg nekem. Rendkívül jólesett. Oscar Tabárez is nagyon figyelmes volt velem. Amikor a beavatkozás után négy nappal levették a fekvő gipszet a lábamról – előtte három napig ki sem kelhettem az ágyból –, a vezetőedző megjelent az orvosi rendelőben, és külön hangsúlyozta, rendkívüli módon bízik a mielőbbi gyógyulásomban. A klubtársaim Guillermo Barros Schelotto csapatkapitánnyal az élen külön kifejezték a jókívánságaikat, azonban a legjobban akkor éreztem magam, amikor meghallottam, hogy mi történt az igazgatótanácsi ülésen. A Boca vezetői ugyanis egyhangúlag azt mondták, szükségük van rám, és nagyon remélik, hogy minél gyorsabban elkezdhetem az edzéseket.
Az érintetten kívül tehát az NS olvasói és a magyar futballbarátok ezekkel a jó hírekkel várhatták a következő időszakot, sőt az interjú készítésének napján már eleve lelkesek lehettek, ha arra gondoltak, hogy a lesajnált itthoni bajnokságból hamarosan még egy játékos külföldre kerülhet, és nem is akárhová, hanem a szemünkben (mi több: minden európai számára) felettébb egzotikus Dél-Amerikába. Ráadásul ő sem akármilyen együtteshez!
A lap cikkéből kiderült, hogy az egyik második ligás labdarúgónk a remények szerint hamarosan egy hétmérföldesnél is nagyobb ugrással léphetett elő első osztályúvá: a Lombard FC Haladást erősítő 25 esztendős Tüske Roland az előző évi brazil bajnok érdeklődését keltette fel. Talán jobb, ha még egyszer leírjuk: az aktuális címvédő brazil bajnokét!
Az Atlético Paranaense legfőbb vezetője ezért kiadta az ukázt, hogy a videofelvételek után élőben is meg kell nézni, hogyan is bánik a labdával Tüske. Az elnök embere így hazánkba érkezett, hogy jegyet váltson a Monor–Lombard NB I B-s bajnokira (amelyen a támadó kilencven percen át pályán volt, és kivette a részét a 2–0-s vendégsikerből).
– Vágjunk is a közepébe: kell-e az Atléticónak Tüske Roland? – Uram, ne várja tőlem, hogy most igennel vagy nemmel feleljek erre a kérdésre, mert egy komoly klub komoly képviselője nem megy bele ilyesmibe – válaszolta az NS munkatársának a készséges, ám de pókerarcú Mario Henrique Moenighoff, a curitibai egylet első számú játékos-megfigyelője (akik ha nem személyesen „kémkedett", akkor két beosztottjára bízta a feladatokat). – Én speciel harmincöt esztendeje vagyok a szakmában, úgyhogy elhiheti nekem, egy labdaérintésből megmondom, az illető ügyes-e vagy sem, mégis azt vallom, szigorúan tilos az első benyomás alapján dönteni.
– Elárulná akkor, mi a módszere? – Vegyük Tüske Roland példáját: immáron egy éve követjük a pályafutását. A Paranaense természetesen Európában is alkalmaz munkatársakat, egyikőjük hívta fel a figyelmünket a magyar játékosra. Később, amiként az ilyenkor lenni szokott, kaptunk róla felvételeket, azokat megtekintettük, majd a szakmai stábbal közösen úgy határoztunk, hogy mivel elégedettek voltunk azzal, amit a videón láttunk, érdemes tovább foglalkoznunk vele.
– Szóval, így került Monorra... – Ha nagyon leegyszerűsítjük a dolgokat, akkor igen, így. Hozzáteszem, az, hogy itt vagyok, nagyon nagy szó, én ugyanis a lehető legritkább esetben szoktam útra kelni. Ez is bizonyítja, mennyire komoly az ügy.
– Mégis oly' hihetetlennek tűnik. – Már miért lenne az? Itt vagyok, itt ülök önnel szemben, és arról beszélgetünk, Tüske Rolandnak van-e esélye arra, hogy a jövőben az Atlético Paranaensében futballozzon. Tudja, mi brazilok mind a mai napig tiszteljük a magyar labdarúgást. Elsősorban azért, mert a válogatottjuk az egyetlen, amelyet nem sikerült megvernünk (azóta ennek annyi, 2004 áprilisában a selecao itt járt s 4–1-re győzött – a szerk.). Jó, jó, hallottam arról, hogy a jelen nem annyira fényes, mint a múlt, de ott, ahol egykoron Puskás Ferenc és Bozsik József-szintű szupersztárok játszottak, kizárható, hogy ne szülessenek újabb és újabb tehetségek. Ha tanácsolhatnám: ne is törődjenek vele, hogy Európában leírják az önök labdarúgását, inkább higgyenek abban, amit mi brazilok hangoztatunk, azaz korántsem rossz a magyar foci. Tényleg hallgassanak ránk, elvégre öt világbajnoki címünk is bizonyítja, hogy e témának szakértői vagyunk...
– Kedves öntől, hogy ezt mondja, de ha kérhetném, most ne diplomataként, hanem szakértőként válaszoljon: elnyerte a tetszését Tüske Roland teljesítménye? – Mondtam már, nem az első benyomás számít.
– Vagyis: nem... – Ugyan már! Igenis kedvező tapasztalatokat szereztem. Érdekes futballista.
– Mit ért azon, hogy érdekes? – Különleges adottságai vannak, olyan labdarúgó, aki sokat mozog, akin látszik, ha hozzá kerül a labda, akkor azon gondolkodik, abban a szituációban mi a legjobb megoldás.
– És aki beférne a többek között a világbajnok Klébersont felvonultató Atléticóba? – Az én véleményem az, hogy a következő szezonban a hasznunkra válhatna. Annak viszont kicsi a valószínűsége, hogy Klébersonnal egy csapatban szerepelhetne, lévén arra számítunk, hogy a legjobbjaink a nyáron Európába szerződnek (így is történt: a gárda fő sztárját az MU vitte el – a szerk.), mi meg hozzáfoghatunk egy új csapat építéséhez. Igaz, évek óta így élünk, az ászok eladásából befolyt pénzből tartjuk fent magunkat. A Leverkusenhez igazoló Paulo Rinkért például tízmillió dollárt kaptunk. Ha már itt tartunk, dicsekedhetek még egy picit?
– Csak tessék. – Hét esztendeje kis klub volt az Atlético, mára Brazília egyik legnagyobb egyesületévé nőtte ki magát. Csupán az nem változott, hogy ugyanolyan szerények maradtunk, mint voltunk korábban. Építtettünk egy csodálatos, harminckétezer ülőhellyel felszerelt stadiont, amelyet nemrég Dél-Amerika legmodernebb, legbiztonságosabb arénájának választottak meg; már kétszer megfordult nálunk az amúgy válogatós brazil válogatott. Aztán büszkék lehetünk arra is, hogy a stadionba nemcsak férfiak járnak ki, hanem nők és gyerekek, elértük, hogy a meccs társadalmi esemény legyen. Sőt mifelénk egy mérkőzés nem kilencven percig tart, a létesítményben azért húztuk fel a mozit, a bevásárlóközpontot, az éttermeket, a kávézókat, a gyerekek számára a játszóteret, hogy a családok az egész napjukat nálunk, illetve velünk töltsék. Különben, most nehogy kinevessen, mindennek az alapja egy tiszta toalett: ha az nem lenne, hiába a vállalkozásra költött milliók, senki nem térne be hozzánk...
Ez utóbbi tapasztalatokat érdemes megfontolni (noha nem sok új van bennük, azért a legtöbb helyen bevált, hogy odafigyelnek ilyesmikre, és a fenti módon fejlesztik a létesítményeket). De hogy eredeti témánknál maradjunk, Tüske Roland nemsokára valóban Curitibába szerződött, így 2003 tavaszára előállt az a furcsa, ám kellemes helyzet, hogy két magyar légiós is neves dél-amerikai egylet alkalmazásában állt. Sajnos azonban a csoda csak rövid ideig tartott.
A sokáig sérüléssel bajlódó Waltner Róbertnek később sem sikerült stabilizálnia a helyét az argentin futball-legenda, Diego Maradona korábbi egyesületénél – végül egyetlen bajnokin sem jutott szóhoz. „Amikor eljöttem Buenos Airesből, nagy ürességet éreztem – mondta erről egy évvel a fenti interjú után a válogatott támadó. – Fájt, hogy így kellett elhagynom a Bocát. Az álomból ismét valóság lett, de nem törhettem le, túl kellett tennem magam a történteken."
Az 1977-es születésű csatár egy röpke ciprusi kerülő (Anorthoszisz Famagusta) beiktatásával végül hazajött, és 2004-től ugyanott szerepelt (Zalaegerszegen), ahonnan egykor friss bajnokként a déli féltekére szerződött. Azóta több helyen is futballozott, jelenleg a burgenlandi (konkrétabban nagymartoni) Mattersburg játékosa, amelynek színeiben folyamatosan az élvonalban rugdoshatja a gólokat.
A Waltnerrel majdnem pontosan egykorú – csupán nyolc nappal idősebb – Tüske később került ki, és kevesebb időre is, de ugyancsak nem léphetett pályára bajnokin az Atlético PR-nél. Utána visszatért a Lombardhoz (majd azzal együtt Szombathelyről Pápára költözött), jó néhány esztendeje pedig Budaörsön találkozhatunk vele.
Egyikük tudását sem szeretnénk elvitatni – Waltner például a ZTE-ből 2008-ban magyar gólkirály lett! –, így csupán a véletlenek összjátékának tudjuk be, hogy amint ők ketten otthagyták távoli munkaadójukat, az megint rögtön csúcsra (vagy annak közelébe) jutott.
A Boca Juniors három idény után 2003 őszén ismét argentin bajnokságot (Apertura) nyert, míg a régebben nem túl sikeres Atlético Paranaense a 2001-es országos aranyérmét követően még egyszer került igazán tűzközelbe – az előző évi 12. helyét feledtetve 2004-ben újra dobogósként végzett, második lett a szupertehetségekkel felálló Santos mögött...
Noskó Ernő, a korábbi rettenthetetlen újpesti emberfogó ma (Fotó: Korponai Tamás)
Hirdetés
A hatvanas évek végén, majd a hetvenes években a játékrendszerből adódóan a középső védő mellett játszó beállós fogta az ellenfél középcsatárát. Később ez úgy módosult, hogy a csapatok „piócája" a legveszélyesebb támadót követte árnyékként.
NÉVJEGY NOSKÓ ERNŐSzületett: 1945. május 26., Cserhátszentiván Csapatai: Vasas Izzó (1964-ig), Újpesti Dózsa (1964–1974, 261 bajnokin lépett pályára), Budafok (1974–1978), Chinoin (1978–1982) Válogatottság: 15 (1969–1971) Eredményei: olimpiai bajnok (1968), hatszoros bajnok, kétszeres Magyar Kupa-győztes az Újpesttel, BEK-elődöntős (1974), VVK-döntős (1969)
Noskó Ernő, az újpestiek beállósa fedezetként kezdte a lila-fehéreknél, és ha lehet azt mondani, fokozatosan került egyre hátrébb, mert a Vasas Izzóban még csatárt játszott. Aztán mire a Tábor utcából átért a Megyeri útra, nem a gólokért volt felelős, hanem azok elhárításáért, emellett jobbhátvédként sem mozgott idegenül. Akkoriban az is nagy szó volt, ha valaki állandó helyet vívott ki magának egy budapesti csapatban.
Más kérdés, hogy Noskó bemutatkozásának évében, 1965-ben Szusza Ferenc irányításával az Ú. Dózsa jó kezdés után a hatodik helyre esett vissza, s a tavaszi szezont követően a vezetőség a szintén egykori újpesti játékos, Balogh Sándor kezébe adta a marsallbotot, az együttes pedig ősszel végül bronzérmes lett. (Akkor még tavaszi-őszi rendszerben rendezték a bajnokságot.) Idézet a Népsport 1965. november 30-i értékeléséből: „(...) Többek között megszilárdult a csapatszellem, biztonságosabb lett a védekezés (...)" „(...) Fokozatosan épült az együttesbe Noskó (...)"
– Minek köszönheti, hogy az Ú. Dózsa stabil játékosa lett? – Nekem bárki bármit mond, legalább annyit számít a szerencse, mint a futballtudás. Engem Szusza Ferenc tett be, az első négy fordulót követően az első helyen álltunk, és én is megvetettem a lábam az együttesben. Később Baloghnál is csapattag maradtam.
– Edzői milyen feladattal küldték a pályára? – Ha a klasszikus felállásban szerepeltünk, balfedezetet játszottam, míg az akkoriban divatba jövő négy-kettő-négyben a középhátvéd mellett én voltam a beállós. Le kellett vennem az ellenfelek legveszélyesebb csatárát a pályáról.
Az Újpest két fiatalja, Noskó Ernő (balra) és
Dunai III Ede a válogatottság kapujában
– Akkoriban már összeállt a legendás újpesti csatársor? – Fazekas még nem játszott, de a csatársorunk egyáltalán nem volt gyenge. Általában Kuharszki, Göröcs, Bene, Dunai II, Zámbó összetételben álltunk fel. Egyébként az edzéseken olykor két-háromezer néző előtt tréningeztünk, edzőnk, Szusza Ferenc azzal szórakoztatta a szurkolókat, hogy zseniális rúgótechnikáját csillogtatta. Odaszólt a kapus Lungnak, hogy húsz méterről tízből nyolc lövést a jobb felső sarokba küld, s általában nyert. A csatárokkal abban vetélkedett, hogy a tizenhatosról ki találja el többször a lécet. Ilyen versenyhelyzetben senki sem akart lemaradni Szusza mögött.
– Itthon olyanok remek futballistákat kellett lefognia, mint Tichy Lajos, Albert Flórián, Farkas János. A külföldiek közül kik voltak a legnagyobb ellenfelek? Azt se tagadjuk, nem ment a szomszédba a keménységért... – Úgy voltam vele, ha az itthoni legjobbakat megfogom, olyan nagy meglepetés a külföldiekkel sem érhet. Mivel labdarúgásunk magas színvonalú volt, a klubokat és a válogatottat rendszeresen hívták külföldre. Nyaranta Spanyolországban portyáztunk, télen a válogatottal szinte hazajártunk Dél-Amerikába. Szóval én itthon Farkas Jancsi ellen játszottam, de hogy milyen futballista is volt ő, a legjobban az jellemzi, hogy egy-egy ilyen dél-amerikai túrán nagyobb fotókkal várták, mint az ötvenes években itthon Rákosi Mátyást. A Vasas ezerkilencszázhatvanhétben megnyerte a Hexagonal-kupát a Pelével felálló Santos előtt, és Jancsi remekelt. Uli Hoenesst a Népstadionban kellett fognom ezerkilencszázhetvennégyben a Bayern elleni BEK-elődöntőben, Johan Cruyffot pedig egy spanyolországi tornán.
– Pályafutásának volt nagy csalódása? – A marseille-i négy egyes vereség a csehszlovákoktól! Akkor voltam másodszor válogatott, és éppen a csehszlovákok elleni budapesti mérkőzésen mutatkoztam be a nemzeti csapatban.
Az Ú. Dózsa 1969-es bajnokcsapata,
a középső sor jobb oldalán Noskó
– Sós Károly szövetségi kapitány lecserélte. Rosszul játszott? – Nem! Adamec lerúgott, rá sem tudtam lépni a lábfejemre. Le kellett cserélni. Éppen Farkas állt be helyettem.
– Amikor Sós Károly ült a válogatott kispadján, ön csupán kétszer volt csapattag. Miért? – Én beállósként és jobbhátvédként is számításba vehető voltam, de hátvédként klubtársam, Káposzta Benő játszott általában. Meg aztán Sós Károly nem ismerte a játékosokat, kis túlzással össze-vissza tologatta őket a csapatban.
– Hogy a maiak ezt megértsék: ő évekig volt az NDK szövetségi kapitánya, itthon szinte senkit sem ismert. Ehhez legendás történetek is fűződnek... – Akkor mi is nevettünk rajta, de utólag azt mondom, ha tájékozottabb, lehet, hogy másként alakul sok minden. Egy edzőtábor alkalmával Fazekas Laci autóval érkezett, kiszállt, az édesapja pedig hazavitte a kocsiját. Sós kérdezte Kapát: »Fater hol van?« Laci visszakérdezett: »Hogy-hogy hol? Sehol, hazament.« »Hazament?« Szó szót követett, aztán kiderült, Sós Fatér Károlyra gondolt, a Csepel kapusára, aki szintén kerettag volt. De nem Fatért mondott, hanem fatert... A másik történet már velem is kapcsolatos: a marseille-i meccs taktikai értekezletén kihirdette az összeállítást, a hátvédsorba két helyre is beírt, aztán amikor mondtam, hogy »Mester, hol játsszak?«, azt válaszolta, beszéljem meg Ihász Kálmánnal.
– Mondják, a Marseille-hez vezető kudarc egyik oka, hogy Sós nemcsak a játékosok nevét, hanem a posztjukat sem ismerte pontosan. Ez igaz volt? – Már a Fatér Károllyal kapcsolatos történet is erre utalt, és számtalan ehhez hasonló eset történt. Vinkovics Lajos gyúrót Sinkovicsnak hívta. Kérdezte hol van Sinkovics, erre a csapatorvos Botár Zoltán mondta, hogy a Nemzetiben, viszont Vinkovics mindjárt jön... Páncsicsot Táncsicsnak, Solymosit Somlainak hívta. Edzőmeccsen bekiabált: »Gyula, mit csinálsz?!«, mire a kispadon ülő Rákosi szólt neki, hogy nincs a pályán. Erre Sós azt mondta: »Nem baj, te ugyanígy csináltad volna!« A legnagyobb hibája persze az volt, hogy Prágában rosszul cserélt, 3:1-re vezettünk, és ha nem egyenlítenek ki a csehszlovákok, nincsen marseille-i mérkőzés sem.
Noskó Ernő edzés közben
– Az edzőséggel miért nem próbálkozott? – Nem éreztem magamban, hogy nekem edzőnek kellene lennem. Meg aztán játékosként eleget voltam edzőtáborban, távol a családomtól, trénerként ez sem hiányzott volna. Jobban érdekelt a vendéglátóipar. Nem bántam meg. A zuglói Csalogató igazi futballistatörzshely lett. Pedig volt játékostársam, Zámbó Sanyi azt mondta, a vendéglátós élete olyan, mint egy rabszolgáé.
– Pályafutása során kik voltak azok az edzők, akiket szeretett? – Rengeteg egyéniség keze alatt dolgoztam. Lakat Károly szellemes tanárember volt, Baróti Lajos talpig úriember. Szusza esetében a kitűnő futballistából közepes tréner lett, bennem mégis pozitív emlékeket ébreszt. És nem hagyom ki Mészöly Kálmánt sem: amikor a másodosztályú Budafokhoz igazoltam, nagyon jó edzéseket tartott, emellett remek meglátásai voltak.
– Beszéljünk jelenlegi labdarúgásunkról! Mit szól az Újpest vesszőfutásához? – Miért, van Újpest?
– Diósgyőr viszont van! – Csak nehogy szalmaláng legyen a jó szereplés! Ne fogyjon el a pénz. Mert egyébként csak három olyan csapatot tudok mondani, ahol stabil a háttér: a Debrecen, a Videoton és a Győr.
– A Videoton ennek ellenére gyengén szerepel. – Csodálkozik? Paulo Sousa mindenáron erőlteti a légiósokat. Apropó, látta valaki korábban ezeket a játékosokat? Nem hiszem, hogy magyar csapatoknál járható út, hogy szinte az egész együttes légiósokból áll. Sokkal inkább egyetértek Détári Lajossal, aki azt nyilatkozta, ha két egyforma tudású futballistája van, nála a magyar kap helyet. Egyébként azt sem értem, hogy Prukner László, aki a Fradinak nem volt jó, néhány nap múlva már a ZTE edzője lett.
– Mi a véleménye a válogatottról? – Ugye nem kell kimondanom, hogy továbbjutunk-e vagy sem? Az bánt, hogy nem a saját kezünkben van a sorsunk. Ugyanis nehezen képzelem el, hogy a svédek négy pontot elhullajtsanak. Azt azért díjazom, hogy támadófutballt játszunk. Végre
Albert Flórián Hercegszántón született. Édesanyját korán elvesztette, ezután nevelését nagyszülei vállalták. Bár nehéz anyagi körülmények között éltek, szerette a vidéki életet, a lovakat, de a legjobban a focit. Egy toborzón tűnt fel, 1952-ben került Budapestre, az akkor Kinizsi nevet viselő Ferencvároshoz, az egyetlen klubhoz, amelyben játszott és amelyhez aktív pályafutását befejezve is hű maradt.
"Ez volt az első nagy élményem, Rákosi Gyulával együtt jelentkeztünk, fel is vettek minket. Innentől kezdve minden nagy pillanatra szívesen emlékszem" - nyilatkozta az MTI-nek a Császárként becézett Albert.
Tizenhét évesen mutatkozott be az NB I-ben, a zöld-fehérek a Diósgyőr ellen az ő két góljával győztek, és 17 alkalommal játszott az utánpótlás-válogatottban. 1959. június 18-án volt először válogatott, amelyen összesen 75 alkalommal szerepelt, és 31 gólt szerzett.
A magyar válogatottal az 1962-es chilei, valamint az 1966-os angliai világbajnokságon is szerepelt: "Előbbin teljesen egyértelműen döntőt kellett volna játszanunk, de ember tervez, isten végez, ugyanis azt az ominózus csehek elleni mérkőzést elvitte Latisev sporttárs, ami után ő megkapta az aranysípot, de mi mást ajánlottunk neki. Amennyiben ott továbbjutunk, akkor azzal a jugoszláv együttessel játszottunk volna, amely már harminc éve nem tudott nyerni a magyarok ellen."
Albert pályafutása egyik nagy pillanataként élte meg, hogy 1961. december 23-án Montevideóban az Uruguay elleni barátságos mérkőzésen pályára léphetett, ugyanis ez volt az a találkozó, ahol Bozsik József a 100. válogatottságát ünnepelte.
A csatár 537 mérkőzést játszott a Ferencvárosban, és 383 gólt szerzett, négyszer nyert magyar bajnokságot és egyszer kupát, és tagja volt a VVK-t 1965-ben elhódító együttesnek.
"Játszhattunk a Manchester Uniteddel, valamint az Athletic Bilbaóval is. A döntőt végül egymeccsesre redukálták, így Torinóban játszottunk a Juventus ellen. Emlékszem, a találkozót az a Dienst vezette, aki később az 1966-os vb-n az ominózus angol-német finálét is dirigálta. Egy jobb oldali beadás után megelőztem a centerhalfot, aki két kézzel fellökött, már mondtam is neki, hogy talán büntetőt kellene ítélnie, de az mondta, csönd legyen, nézze meg, a hálóban a labda. Ez volt Fenyvesi Máté gólja, amivel nyertünk" - emlékezett vissza Albert.
Exkluzív Albert-nyilatkozat az [origo]-nak 2007-ből:
Összesen háromszor volt magyar gólkirály, 1966-ban és 1967-ben választották itthon az év labdarúgójának. Tagja volt az 1960-as olimpián bronzérmet szerzett magyar válogatottnak és az 1964-es madridi Eb-n szintén harmadik helyezést elért együttesnek. Pályafutásának legnagyobb elismeréseként 1967-ben - eddig egyetlen magyarként - elnyerte a France Football Aranylabdáját. "Technikailag és taktikailag szinte felülmúlhatatlan egyéniség" - szólt az indoklás.
Mindössze néhány nappal korábban született meg a fia, az utána szintén jeles labdarúgóvá érett ifjabb Albert Flórián. "Akkoriban az volt a szokás, hogy akinek odaítélték az Aranylabdát, az a klubjánál hazai közönség előtt vehette át. Nekem a Szovjetunió elleni Európa-bajnoki selejtező előtt a Népstadionban kellett volna átvennem, ez még inkább emelte volna a rangját. Sajnos az edzőtáborban megsérültem, így csak a találkozó után a Gundel étteremben tartott banketten adta át nekem a díjat France Football főszerkesztője" - mondta Albert.
Portré születési hely, idő: Hercegszántó, 1941. szeptember 15. posztja: csatár beceneve: Császár, Flóri klubja: Ferencváros (1959-1974) válogatottság/gól: 75/31 eredményei: Aranylabda (1967), magyar bajnok (1963, 1964, 1967, 1968), Magyar Népköztársasági Kupa-győztes (1972), Vásárvárosok Kupája-győztes (1965), olimpiai bronzérmes (1960), Európa-bajnoki bronzérmes (1964), az év labdarúgója (1966, 1967), az FTC örökös bajnoka (1974), az FTC aranydiplomása (1984), a Halhatatlanok Klubjának tagja (1992), a Nemzet Sportolója (2004-től)
1969. június 15-én a Dánia-Magyarország vb-selejtezőn, Koppenhágában súlyosan megsérült. Hosszú felépülés után újra pályára léphetett ugyan, de térde nem bírta a terhelést, és megérett benne a visszavonulás gondolata. Utoljára 1974. március 17-én játszott a Ferencvárosban, a válogatottban 1974. május 29-én a Jugoszlávia elleni 3-2-es győzelem alkalmával lépett pályára. Visszavonulása óta is a Fradiban dolgozik, a klub örökös bajnoka, 2001 óta az FTC tiszteletbeli elnöke.
Kiválóan cselezett, labdáit vonzotta a kapu, játszani nagyon szeretett, azt azonban ő is elismerte, hogy edzeni sokkal kevésbé. Sportszerű játékos volt, ellenfelet soha nem rúgott meg. Elhíresült szokása volt, hogy csípőre tett kézzel várta, hogy előre kerüljön a labda - állítása szerint így pihente ki fáradtságát, semmi többről nem szólt a dolog.
Helyesbítenék: "akkoriban Döme is csatlakozott" helyett "Döme akkoriban csatlakozott" lenne szerintem a pontosabb.
Igazából Mexikó után kevés olyan válogatott meccs volt, amikor hozta a tudását. Volt ugye a legendás lengyel meccs, amikor mind az öt gólban benne volt, de azt követően már csak villanásokra emlékszem. Mondjuk az 1992-es magyar-osztrákra, Jeneinél; meg amikor az emlegetett utolsó magyar-szovjeten az utolsó 25 percre beállt és iszonyat nagyot alakított. '94 tavaszán a svájciak elleni hazai vereségnél Verebes félidőben lehozta és közölte vele, hogy elég volt. Nála már nem is játszott többet, Mészöly harmadik korszakában még pályára lépett három meccsen, aztán le is mondta a válogatottságot 31 évesen.
Akkoriban alakult ki az az általános nézet, hogy Bognár és Détári nem játszhat egyszerre együtt a középpályán. És mivel akkor Bognár elég jól nyomta Toulonban, Mészöly neki szavazott bizalmat. Aztán persze kiderült, hogy a Marozsánokkal, Durókkal, Urbányikkal meg még f.szom tudja kikkel telepakolt középpálya sem igazán a siker záloga.
Nem tudom. Abban az időben szerződött az Olympiakoszból Olaszországba. Egy nagyobb sérülésére emlékszem, amikor 1986 végén a görög-magyar EB-selejtezőn eltört a lába. Szóval nem sérülés volt az ok. Mészölynél egy meccset játszott '90 elején, aztán legközelebb a szovjetek ellen tért vissza, bő egy évre rá, az utolsó 25 évre.
