A Hubble űrtávcsöves mérések hozták a megdöbbentő ereedményt, hogy a világegyetemünk nemcsak hogy tágul, de GYORSULVA tágul.
A jelenséget kissé homályosan a Sötét Anyag és Sötét Energia ármánykodásának tudják be.
Nem értem, miért vetik el a következő viszonylag egyszerű magyarázatot:
Az ősrobbanást követően hatalmas tömeget képviselő anyag terült szét részecskék formájában. Ez után kullog jelenleg átlag körülbelül 400km/s-os sebességgel az ismert világegyetem anyaga: galaxisok, felhők, csillagok.
Például a mi Tejútrendszerünk mozgási irányára merőleges "horizont" síkja felett lévő, ilyen részecskékből álló anyag össztömege kevesebb ugyan, mint a horizont alatti, de térbeli eloszlása miatt nagyobb gravitációt fejt ki ránk, mint ami e horizont "alatt" található.
Ezért gyorsít minket.
Így a gyorsulásunk egészen addig folytatódik, amig a részecskefelhő az összgravitáció miatt meg nem áll, vissza nem fordul, és visszafelé el nem robog mellettünk.
Ezt követően a galaxisok is megállnak, és visszafordulnak, és egyre gyorsulva visszazuhannak talán az egykori ősrobbanás helyének a közelébe.
És talán minden kezdődik előlről.
Tehát ha jól értem azt mondod, hogy a tér tágulásából fakadó mozgás a pályán mozgó test adott idő alatti befelé mutató (dv) sebebesség változását csökkenti? A kisebb sebességváltozás pedig semmi mást nem eredményez, mint nagyobb sugarat.
Olyan, mint amikor egy autóval körözök a betonon. A gumik nem tapadnak tökéletesen ezért lesz egy folyamatos kúszás kifelé, távolodás a középponttól, az eredmény azonban mégsem spirális pálya lesz, hanem egy kicsivel nagyobb kör mint ami a kerekek szögállásából adódna.
"Aha. Tehát a tér tágulását nem a tér bármely pontjainak folyamatos távolodásaként értelmezed, hanem a testekre ható erőhatásként?"
Szó sincs róla. A tágulást mint tágulást értelmezem. :-)
A Föld-Hold rendszerben azonban ez nem eredményzi azt, hogy a Hold folyamatosan távolodna.
Némi egyszerűsítéssel (Newton örvényeket használva, csak kézzel beletéve a tágulást) ez a következőképpen néz ki. A keringő test folyamatosan esik befelé, a körpálya úgy jön létre, hogy v keringési sebesség mellett dt idő alatt megtesz érintőlegesen v*dt utat, és ezen idő alatt a radiálisan befelé irányuló gyorsulás miatt pont annyit mozdul befelé, hogy pont a köríven marad.
Na most, ebbe úgy lehet betenni a tér tágulását, hogy ez hozzáad a keringő pont centrumtól mért távolságához r*tt*dt értéket. Emiatt valamivel kevésbé kerül közelebb a dt idő alatt mint enélkül. Így is stabil pálya alakul ki, csak egy kicsit más lesz a sugara.
Vagyis a tér folyamatos tágulása nem okozza a Hold folyamatos távolodását, annak ellenére, hogy folyamatosan távolabb teszi a keringó Holdat. Az ugyanis esik is, és ez kompenzálja ezt a távolabbra tolódást, az eredmény egy minimálisan különböző pályaméret.
Aha. Tehát a tér tágulását nem a tér bármely pontjainak folyamatos távolodásaként értelmezed, hanem a testekre ható erőhatásként?
Például a Hold esetében a gravitációs erő -ami a közös tömegpont felé mutat- ellenében hat egy egymástól távolító erő. A pályamagasságot a kettő eredője határozza meg, emiatt nagyobb lesz a pályasugár egy lehetetlenül kicsi értékkel, de ezzel ki is alakul egy egyensúlyi állapot?
Nem tudsz olyan "szomszédos tömegeket" mutatni, amelyek éppen úgy taszítják egymást, hogy mindent TŐLÜNK távolodni láss.
Ha ez neked nem elég konkrétum, az a te bajod, nem az enyém. Néhény nickednek már elmondtam, hogy miért hülyeség az univerzális elméleted, de te nem tanulsz semmit.
Sajnos ugyanazon a triviális banánhéjon csúszol el, mint az összed eddigi nickeden. Sohasem értetted, most is már az egymást taszító tömegeknél tartasz kínodban.
Az nem is, viszont ez az árapály miatt jelentkező folyamatos távolodás.
A tér tágulása viszont olyan kötött, egymás körül keringő rendszerben mint a Föld és a Hold, nem okoz folyamatos távolodást. A tér folyamatosan tágul, de a pályasugár ettől nem növekszik, hanem csak egy egészen kicsit (erre írtam hogy kimutathatatlanul kicsi!) nagyobb mint a tágulás nélküli sugár lenne. Nem növekvő sugár, hanem konstans sugár.
"...több helyet foglal valamiben ami kívül esik a megfigyelési körünkön."
- Bár a természetes szemléletünk ezt sugallja, a tágulás lehetőségéhez nem szükséges a valamiben lévőséget feltételezni. Ez egyszerűen fölösleges volna.
Úgy is megfogalmazható a kérdés, hogy az univerzum méretének növekedése hol következik be?
A tér minden két pontja között folyamatosan új tér keletkezik, vagy az univerzum egyszerűen csak nagyobb lesz, több helyet foglal valamiben ami kívül esik a megfigyelési körünkön.
Ha az első eset érvényes, akkor ez folyamatos energia beszivárgást jelent a tér minden pontján, energia (anyag) keletkezik a semmiből.
Értem. Erre mondtam, hogy ha lenne valamilyen alapvető tulajdonsága az univerzumnak, hogy a tér a világegyetem minden pontján tágul, akkor a két hatásnak illene összegződnie.
Számomra nem tűnik konzekvensnek a „tértágulás“ mint fogalom használata. Ha párba állítjuk a „görbült" tér, „térgörbület“ fogalmakkal, szignifikáns különbségek adódnak az értelmezésben.
A térgörbületnél nincs mese, görbül a méterrúd, a vonalzó, a fény, nincs felmentő körülmény. A tér tágulása azt jelentené, hogy volt sűrűbb és van, lesz hígabb tér. Az Univerzum bármely két pontja távolodik egymástól, függetlenül attól, hogy milyen kapcsolatban állnak .
Ezzel szemben kis léptékekben nem figyelhető meg ez a feltételezett tágulás. A kis lépték nem mikronok, hanem galaxishalmazok 10 Mpc nagyságrendjébe esik.
A gravitációs kötöttség nem eliminálhatna egy ilyen hatást, annak mindenképp meg kellene mutatkozni ilyen távolságok mellett. (A galaxishalmazok is kapcsolatban állnak egymással, ráadásul nem is feltétlenül távolodnak, néha ütköznek egymással.)
A gumiasztalos példánál maradva, A gumi „fölfúvódik", megemelkedik, maguknak a gödröknek kellene a nagyon enyhe dombtetőről a lejtőn lassan de folyamatosan csúszni lefelé és egyben szétfelé.
Ha ténylegesen a tér tágulna az nem valamiféle erő, hanem egyszerűen a vonatkozási pontok áthelyeződése lenne, ezt pedig nem látom hogyan akadályozhatna meg egy egyébként rendkívül gyenge kölcsönhatás (gravitáció).
A kvantumfizikában pedig egyáltalán nem tudok értelmezni egy ilyen jelenséget. Egyrészt ha az említett makroszintű erőhatások hoznák létre a tér tágulását, akkor azok eleve nem hatnának szubatomi körülmények között, másrészt ha komolyan vesszük és bármilyen kis mértékben de minden térpont folytonosan távolodik egymástól, az ellentmond a kvantummechanikában -nevéből is adódóan- megfigyelt diszkrét jelenségeknek. Az egymástól távolodás például energiát jelent, tehát a tértágulás folyamatos energianövekedéssel járna az atomok belsejében ami viszont nem megengedett.
Az univerzum tágulásából nem látom levezethetőnek a tér tágulását, csak bizonyos objektumok távolodását.
A kérdés úgy vetődik fel számomra, hogy a tér tágulása azonos-e a tér növekedésével, a tér határainak kitolódásával?
A Hold távolodása az árapály jelenség miatt egyértelmű, de ez mellé kellene, hogy kerüljön a tértávolodásból adódó és semmiféle erőhatástól nem függő távolság növekedés, ha a tér tágul és nem a dolgok távolodnak a térben.
"Ez azt jeleni, hogy minden bolygó a Naprendszerben évente méteres nagyságrendben, spirálisan távolodó pályán mozog a tértágulás következtében?"
Ha a Forrai-elmélet a helyes, akkor nem ilyen egyszerű az egész.
Az egyik galaxis hat a másikra. Lassul a forgása, ezért a másik távolodik.
De ezt te itt, a galaxison belül nem fogod tudni kimutatni, Csak a helyi, lokális hatásokat látod, mint a Hold távolodása, aminek az oka a Föld forgásának lassulása, vagy a bolygók távolodása, aminek a Nap az oka.
Ebből az következne, hogy a tér tágulását „közönséges" erőhatások nem hozhatják létre, csakhogy az univerzum fejlődését mégis ilyenekkel próbálják leírni. Gravitáció, mozgási energia, sugárzási nyomás, (esetleg sötét energia?). Ezek egyike sem okozhat például fénysebességnél gyorsabb távolodást, amit említettél. Akkor milyen fizikai hatás idézheti elő a tér tágulását?
