Sokszor tűnődtem: vajon hiszi pap bátyám Istent? S hogy hiszi? Ami csak volt, érv, pro s kontra, mind előkerűlt; sőt, bármi jött szóba, ha sikerűlt újat találnom, néha, valami új szempontot, ő csak örűlt neki, s nem háborgott, de maga segitett táplálni fürkész ösztöneimet. "Fiam", mondta "bármennyire igaz az Úr igaza, mi mindig csak az ember agyával elemezzük, és jogunk és tisztünk a kételkedés. Szűrj mindent, vizsgálj! Csak gyarapodik, ha maga termi próbaköveit a hit s az ész; minekünk nyereség, ami másnak szégyen és vereség. Mások: érdek; légy te: érdektelen; s az út végén találkozol velem!"
S megint a gyepszegélyes homokút, aztán a tág kép, föl, a réten át, aztán, mint húsz évig, a sok virág, aztán a remény, hogy tán, éppen úgy, mint egykor, elém szalad: újra búg a gerle, szív suttog és minden ág: őt jelzi az édesedő világ (bár, mint a tavasz, az is szomorúbb: tudja, hogy játszik)… Aztán domb, kövek, aztán a végső hajlat, sietek, aztán a jázminsor a rács megett, aztán háza teteje, ablaka, aztán egy kis kéz, aztán ő maga: aztán a Nem, a Most Sem, a Soha.
S ez lett fontos az Istenek előtt. Áldottak voltak a titkos erők, melyek a túlsó partra vittek át, ahol a lélek elejti magát, ahol gyógyul a fájó akarat, ahol bilincsét oldja a tudat, ahol levedli magányát az Egy, ahol a Sokba az ember hazamegy, ahol félelem és vágy megszünik, ahol az ész nem érzi szárnyait, ahol a cél leteszi fegyverét, ahol tárgytalan merengés a lét, ahol úgy ringunk, mint tücsökzenén, ahol már puszta közeg az egyén, ahol én jártam: minden pillanat, ami csak rávesz, hogy felejtsd magad: ami, álmodva, a vég gyönyöre, s ha ébredsz, a költészet kezdete.
Az érzékenység volt a fő-bajom. Minden gondolat, minden fuvalom kivert magamból. És a képzelet – mint valami állandó szédület kísért, lengetett sok káprázatom: mintha hullámzó üvegormokon lépkedtem volna, úgy vitt, röpitett, ami csak tetszett vagy keseritett, úgy vitt a túlzás: szög ferdűlt, arány bomlott, szó és kép megnőtt, valahány, mihelyt éreztem, csodálkoztam (és mindig éreztem! csodálkoztam!), és egyszerre minden árnyalatokat kapott, melyek nem voltak benne, vad, lelkendező színeket, lobogást, – én meg kapkodást tőle, dadogást, s mivel mindez csak zavarba hozott, mindjobban lepleztem, hogy ki vagyok.
Kétségbeejtő távolok glóriájában, fönt, valahol káprázatos angyalok élnek, s városok egymásra rétegezett kínjában, süllyedt emeletek és tárnák kő-paraleljeiből évezredek óta hiába akarok felnőni a sugarakig, föl, föl, ki a hiányok millió nehezéke alól, mert ha néha százados kínban egy-egy virágomat fölhajtom is a fénybe: a mag tündér szelek fogatán borzadva röpíti tollas lelkét, el, el, el, tova tőlem, a földalatti tárnák kő-paraleljeitől, ahol én évezredek óta hiába szülöm ujra s ujra roppant tehetetlenségemet, ahol én feketén csikorgok és ahonnan a düh észbontó távcsövein át se látok föl a paradicsomba, hogy legalább gondolatom szétmorzsolhatná kezeim érc-gyönyörében a napfény ujjongó angyalait.
Bottal s öreg kutyámmal indultam hazulról. Dalolva mentem és torkom nem unta még az országút fáradtságos énekét. -Tudod,hogy a Nap barátja voltam?Ő édesítette agyamat hajnali rétek szagával;aztán minden csigát s kavicsot külön megmutatva látni,szeretni és csodálni tanított... Minden kanyarnál új dolgok fogadtak,és a friss zöldben hófehér mérföldkövek ragyogtak egyenlő távolokból.Majd,lombos hegyek közt, még szebben tündökölt a sokalakú élet. A Nap barátja voltam;ő kísért el estig, s mikor már fölhalmozódtak az éj csodái, csókkal búcsúzott tőlem.-Óvatos morajjal tapogatózott lefelé a víz,s a pontyok aludtak a tavakban.Lepihentem én is s a föld s a fű íze ereimbe ivódott. Fenyegető szemek szikráztak a bozótban, de nem féltem,tudtam:a vén kutya vigyáz rám, belefúrja szemét az állandó sötétbe s őrt áll előre nyújtott nyakkal s tárt fülekkel.
Csókolj, csókolj, szerelem, Nesszusz-ing az életem: tűz a tegnap, tűz a holnap, lángolok jégbörtönömben, farkascsordák ostromolnak s véres csillag áll fölöttem.
Jaj, de szörnyű meztelen lenni, ilyen védtelen! Mint a csiga, mint a kagyló héja nélkül, háza nélkül, minden percem iszonyattól ég, vacog, fáj, s hallgat és tűr.
Csókolj, csókolj, szerelem, vesszek vakon, részegen: önts rám páncélt, csoda-inget, páncélt ezer őrült csókból: csókolj, halál!… Szabadíts meg életemtől! a gonosztól!
Szebbek a szép tavaszi napoknál is, de szavaid, barátom, hidegek, mint a vas, és még az éjszakánál is ijesztőbbek.
Minden este megáldalak álmaimban, te nem is tudsz róla. Nem is tudod, mennyire szeretem okos szemeidet.
Azt szeretem benned, amit nem akarsz nekem adni, magányodat szeretem és lelked kételyeit,
mert örök szomorúság borzong benned, mikor a Megismerhetetlen ajtait nyitogatod előttem.
Régóta enyém vagy. A Hegyen is te beszéltél velem? Sokáig elvesztettelek, azért csábitott a kentaurok és pogány nők hivása.
Itt maradok veled. Hallak. Rád figyelek, de még szégyenkezve és kissé tartózkodóan, mint a virág, mely a februári nap simogatására nem mer egészen kinyilni.
Először fecskék, később denevérek hasogatták az estét; a hegy is függönyözte kék arcát és a nádas eldajkálta a síró szeleket. Jött a sötétség… Reszkető keze megtapogatta kunyhóm falait, nagy árnyakat bontott ki és bemászott udvaromra a keritésen át. Ott megpihent; aztán anyagtalan testével óvatosan eltakarta az ablakokat, a kereszteket, s hogy megmérgezze csillogó vizét, vén kutunkba is leereszkedett… Már félni kezdtem; de a hegytetőkön előgurult a Hold… S ím: a halott- fehér fényben fekete bivalyok ballagtak át a szétfolyó mezőkön.
Minden megingott, mikor az utolsó napon csók nélkül elhagytál: üres szalma lett kezeimben a kalász, lepkéim elszálltak s a hegyen is értelmetlenül felelt s otthagyott barátom, a szél… Ellenségesen hallgat ég s föld… Valaki kellene… Nincs semmi kedvem egyedűl csodálni a várakozásteljes alkonyat mozdulatlan szépségét, s nem tudom, lesz-e még erőm emberek helyett isteneknek mesélni kínomat.
Elmentél, s megnémult a táj. Halott erdők mélyébe tűnt az eddig oly vidám visszhang s ott hangtalan zokogva nem figyelt többé hívó szavamra, nem akarta napfényes örömmel visszamondani neved, melyre tegnap még együtt s boldogan tanítgattuk. A délután biztató zöldje elsápadt, a friss vadrózsa összecsukta bimbóit, az ibolyák szemében árva könny égett: kedvem veled szállt, s tehetetlen, új bánat húzza elgyengült szivem. A kilátó vén kövein álltam, a korlát előtt, honnan falunk fölött legtovább lehetett látni már messze ringó kis hajód vitorláit. Engem is elvittél? – oly léttelen vártam, mig meg nem érkezett az estharangszó!… Majd az éj hullatni kezdte harmatát; súlyos csillagok ültek pillámra. A hajlongó fák közt éjfélig megmaradt a csönd, és sírt.
Az erdő arcot cserélt. Tájai vonzottak már, színváltozásai s nem a képzelt kalandok. Ami csak gyönyörű volt benne és ami nagy, sorra tárúlkozott. Legjobban a nyár tetszett, a fény százezer nyila a sötét bozót alján, fent meg a zöld lomb végtelen hullámtorlasza, a rab gomolygás. A vén fák alatt néha kísérteties hangulat állított meg, főleg, ha egymagam s túlmesszi mentem: még Valaki van itt, éreztem, s vártam az Idegent, és féltem tőle, s oly nagy lett a csend, mintha valami isteni titok készült volna rámszólni: vacogott a testem-lelkem - kihátráltam a szekérútra, s igyekeztem haza.
Lázadás lettem, égiháború, tűzvész; nem szelid sugárkoszorú; fény, fény, fény, szárny, rakéták, zűrzavar! Villám-agancsait a Zivatar büszkén hordozta előttem, hiszen heroldom volt, apám és istenem; de nem tudtam kótázni a szavát, vagy csak néha. Már nem fogott a gát, a babitsi, és erőm parttalan áradt, hígult. Új formák mágnesét akartam; s törni a régiekét (nem lévén urunk); s új izlést, s olyan új logikát, mely, mint egy zenekar, saját magának is belerivall a dallamába: vágyak s mámorok viharát zengtem Wagner álmodott lelkével, ifjú, káprázó titán, dörgő dobokkal és lángtrombitán.
Hat év csönd. Magány. Az Egy Álmai. Sivatag edzett. Kezdted érteni a gondolat örök szeme alatt a földi sorsot és magányodat, s tested, egyetlen birtokod, hazád, s aki azt is feldúlja, a halált, s ami addig is őröl s isteni fölöslegeid sorra elveszi, vagy azzal öl meg, hogy rád se tekint, a Célok s Hasznok népét, és megint az oltó mámort, a perc gyönyörét, a nők irgalmas kábítószerét; s elűzted a lélek vámpírjait, és megszeretted a hajnali víg rigófüttyöt, és lettél, ami vagy: Szűrő lettél, a legszebb-szabadabb szeretkezés érzékeiden át a mindenséggel: Te meg a Világ.
"Sose halunk meg..."? A boldog duhaj csak a nótában boldog! Annyi jaj fullaszt, annyi rém tör rám, annyi árny, hogy én e békés földi éjszakán, még ezen is csak túlvilág vagyok, csak rom, kísértet... De aztán, ahogy sír előbb, zokog és őrjöng a szív, majd elfárad s végűl megnyugoszik, sóvár kínjából testvér percei kelnek a multnak, éj s nap képei, összevissza lebegnek, rajzanak: már nem tudom, agyamban zeng-e, vagy odakint ez a zene: mikor a szemem lehúnyom, egyszerre Buda, egész Buda köröttem muzsikál, köröttem ezer holdfényes határ s ezer határon túl a távoli Somogy és Szatmár minden tücskei.
Hajnali négykor bekiabáltak, ahogy a torkukon kifért, (bár az ablak alatt a fáknak zöld korcsmáiba még alig ért, még nem is ért uj fénye a napnak) s mint a bolondok, úgy kacagtak, kurjongattak az ablak alatt vad vígadozásban a kerti rigók.
Hajnali négykor e szárnyas égi korhelyek dala vert ma fel. Micsoda hangok csetepatéi! Füttyök, sípok, ezer meg ezer! Bosszantott ez a csibészlárma, de a szívem nemsokára együtt dalolt, egy nótára vert veletek, buta sárgarigók.
S mintha én volnék a hajnal, mintha én volnék a kert, ugy megteltem e friss zsivajjal, ugy telezengett az irigyelt állati jókedv bölcsesége, hogy valami könnyü égbe, földöntúli békességbe vittek, emeltek a földi rigók.
Hajnali négytől harsogott a korhelynóta az ablak alatt; ugy zengett az a dal, hogy azóta nélküle is csupa fütty a nap; csupa fütty, pedig elhallgattak s reggelre emlék maradt csak, hogy milyen éktelenűl mulattak a hajnali kertben a sárgarigók.
Jólesett látni a hegyoldalon, kiránduláskor, az emelkedő úton, előttem, férfi- s nő-barátok között, az édes nyárban, jólesett és megnyugtatott látni gondtalan lábadat és bokádat, derekad feszülését s a csípőringató két comb fiatal mozdulatait, amint a rövid sportruha alatt lassan szétnyíltak és összehajoltak húsodban a csontok, forogtak a csuklók, szabályos együttműködéssel emelve egymást az emelkedő úton, előttem, s egyenkint mutatva a dolgozó test szép gépezetében a csontváz élő alkatrészeit: jólesett látni, hogy ott mégy előttem.
És néztelek, nyugodtan, ahogy a kocsis nézi kocogó szekere bakjáról a jólismert lovakat, sohasem únva meg a szétdobált lábak ollózását, az eleven csont-hús-játékot, testvér-állatok mozgásának ős-örök ütemét
és nagyot üt az a korbácsolás? vagy van finom fajta is? :))
megaztán csak úgy rémlett az a vers, ahol van egy olyan mélyenűlő hiányolás, nehezemúlós fajta, ahol aztán a pasasmégiscsak töri magát :) és ha már én nem élhetem meg,szivesen olvasgatok ilyen hangulatú verset...
