Ez a rovat az Írástörténeti Kutatóintézet baráti körének a szélesebb nyilvánosság felé történő megnyitása kíván lenni. Be akarunk számolni az itt végzett munkáról, meg akarunk vitatni nyitott kérdéseket az előrelépés érdekében.
A székely rovásírás eredetét kutatva ugyanis sok új felismerésre jutottunk a kutatótársakkal, amelyeket érdemes megbeszélni. Azt is tapasztaltuk, hogy nagyon sok segítséget kaphatunk a nyilvánosságtól.
Így jutottunk például egy hun tárgyhoz, amelyiken székely betűs, magyar nyelvű rovásfelirat van. Így kaptuk a most bemutatandó honfoglaláskori keresztet is, amelyiken szintén van egy magyar nyelvű rovásfelirat. Az akadémikus "tudomány" mindezekről még - tudtunkkal - semmit sem tud, vagy nem foglalkozik vele.
Így találtunk egymásra és újabb segítőtársakra is, akik fordításokkal, nyomdai előkészítéssel és millió más módon segítettek nekünk, meg a tudományos kutatásnak. Illik valamit közreadni ezekből az eredményekből és érdemes a nyilvánosságnak ezt a formáját is kihasználni a továbblépés érdekében.
A rovat címében megfogalmazott állítást is megvitathatjuk (a google-ba beütött "Az Éden írása" keresőszövegre megjelenik a tanulmány), de van ezer más írástörténeti tárgyú megbeszélnivalónk is.
A rovatot rovó nyitja, de ezen a fedőnéven több munkatársunk is közreadhatja a véleményét.
Hivatalosan az alaphangot Trefort Ágost (1817-1888) vallás- és közoktatási miniszter adta meg másfél évszázaddal ezelőtt: „Nekem, mint miniszternek, az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás elvét fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.”
Ennek a kijelentésnek lehetne tudni az idejét, és hogy mikor, hol hangzott el?
Ugyanis már egy ideje keresem, hogy hol, és milyen körülmények között hangzott el, de akárki idézi, rendre elhagyja a forrásmegjelölést.
Szerdán a kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Európai Tanulmányok Tanszékének Farkas utcai Jean Monet terme szinte zsúfolásig megtelt: a Magyarok Világszövetségének meghívására a kincses városban tartott előadást Mario Alinei professzor. Az érdeklődés minden várokozást felülmúlt, hiszen a teremben nem csak kolozsvári meghívottak foglaltak helyet (többek között egyetemi tanárok, akadémikusok, írók, költők), hanem más településről is, pl. több vidékről felutazott református lelkészt is láttam a padokban ülni. És akkor nem is említettük azokat a kanadai, magyarországi vagy éppen Egyesült Államokbeli világszövetségi tagokat, akik az árvíz sújtotta Székelyföldről és Moldvából érkeztek.
Mario Alineit Patrubány Miklós, az MVSZ elnöke mutatta be a népes hallgatóságnak kiemelve a professzor nemzetközi tekintélyét.
ALINEI, Mario (Torino, 1926-)
Komoly nemzetközi tekintéllyel rendelkező nyelvész, az Utrecht-i egyetem – itt 1959-től 1987-ig oktat - emeritus professzora.
Az International Society for Dialectology and Geolinguistics tagja, 7 esztendőn keresztül elnöke.
A Societas Linguistica Europaea elnöke.
A Royal Academy Gustaf Adolf (Uppsala) tagja.
Az Accademia Peloritana (Messina) tagja.
A Società Linguistica Italiana alapító tagja.
A Societé Internatonale de Linguistique et Géolinguistique alapító tagja.
A «Quaderni di Semantica» folyóirat főszerkesztője.
Az Atlas Linguarum Europae alapító elnöke.
Számos könyv szerzője. Nevéhez fűződik az európai nyelvek eredetének egészen új megvilágítása. Két kötetes műve, az Orgini delle lingue d’Europa. La teoria della continuita. Continuita dal Mesolitico all’eta del Ferro nelle principali aree etnolinguistiche, mely a nagy nyelvtartományok folyamatosságát mondja ki, óriási érdeklődést váltott ki tudományos körökben.
Közel három tucat nyelvi lexikon és szótár kidolgozásában vett részt. Publikációinak száma meghaladja a kettőszázat.
Előadása során a professzor két nagy elméletét kötötte össze: az indo-európai-uráli-altáji kontinuitást, illetve az Ősi kapocs című kötetében kifejtett magyar–etruszk nyelvrokonságot. A professzor elmondta: régészetileg bizonyított dolog, hogy az etruszk nép őse, az úgynevezett villanovai kultúra, s annak előde a Kárpát-medencéből származik, és alapvetően a török-magyar, tehát uráli-altáji kultúra része. Az etruszk-magyar nyelvrokonsággal kapcsolatban kijelentette: az etruszk nyelv szerkezete (agglutináló, szótőhöz kapcsolódó képzőkkel, végződésekkel, toldalékokkal, illeszkedő magánhangzókkal, első szótagra eső hangsúllyal) egyértelmű rokonságot mutat az uráli nyelvekkel, elsősorban a magyarral. Az elméletet a törzsi és katonai vezetésre használt kifejezések, a vallási gyakorlat számos eleme is alátámasztja. Egy etruszk edényen például a következő felirat olvasható: Nakeme uru ital tilen, amely magyarul így szólna: Nekem uram, italt töltsön.
A professzor háromnegyedórás angol nyelven tartott előadása után számos kérdésre válaszolt. Elmondta: az etruszk-magyar rokonság kapcsolatával már 20 évvel ezelőtt foglalkozott, de kutatásait nem merte publikálni, mert biztos volt abban, hogy a tudós társadalom kikacagja. Ehelyett alapos kutatásba fogott, elméletet dolgozott ki, amelyet ma már nem csak, hogy a tudományos világban elfogadnak, hanem a világ számos egyetemén tanítanak is. A kontinuitás elméletére (Az uráli, indo-európai és altáji kontinuitás-elmélet) alapozva adta ki néhány évvel ezelőtt az Etrusco – una forma arcaica di ungherese című könyvét, amelyben egyúttal bizonyítékokat kaphatunk a kettős honfoglalás valósságáról is.
A professzor e kutatási területen jelenleg egyedül van, amely bizonyos fokig nem csoda, hiszen az új, meghökkentő dolgok előtt az emberek sokszor értetlenkedve, bizonytalanul állnak. A világhírű nyelvészprofesszor azonban finnugrista is, és – Patrubány Miklós elmondása szerint – a magyarországi finnugrista nyelvészek rendszeresen menekülnek a Mario Alinei név meghallását követően. Sajnos ez is érthető. A magyar nemzet öntudatának rombolása nem az első világháború után kezdődött meg a Tanácsköztársaság uralomra jutásával (s amely folytatódott a második világháború utáni Rákosi- majd Kádár korszakkal valamint a változást követően a liberális-globalista keresztényellenes kormányokkal). Hanem már évszázadokkal ezelőtt megkezdődött azzal, hogy a belső ázsiai rokonságot vállaló, bizonyító történészeket, kutatókat elhallgattatták vagy éppen elűzték az országból. Hivatalosan az alaphangot Trefort Ágost (1817-1888) vallás- és közoktatási miniszter adta meg másfél évszázaddal ezelőtt: „Nekem, mint miniszternek, az ország érdekeit kell néznem, és ezért a külső tekintély szempontjából előnyösebb finnugor származás elvét fogadom el, mert nekünk nem ázsiai, hanem európai rokonokra van szükségünk. A kormány a jövőben csakis a tudomány ama képviselőit fogja támogatni, akik a finnugor eredet mellett törnek lándzsát.”
Ez a hozzáállás pedig napjainkban is folytatódik – a Magyar (?) Tudományos Akadémia hathatós támogatásával. Miért lenne több ezer éves történelmünk, kinek lenne érdeke az, ha több ezer éves kultúránk, hagyományunk lenne (amely azért számos nemzetközileg elismert tudományos kutató számára is egyértelmű). Kinek az érdeke, ha erős identitástudattal, kiterjedt ázsiai rokonsággal rendelkező, nemzettudatában erősödő magyarság élne a Kárpát-medencében. Bizonyára nem a Nyugaté, sem a minket elnyomóké, rajtunk élősködőké.
Éppen ezért illesse köszönet a Magyarok Világszövetségét, amely egyrészt felismerte Mario Alinei gondolatainak számunkra rendkívül fontos voltát, másrészt támogatja és népszerűsíti e gondolatokat.
Mario Alinei: Az ősi kapocs A magyar-etruszk nyelvrokonság
Egy könyv, amelyből kiderül, hogy a magyarok már jóval a „honfoglalás” előtt az európai térség nagy részén jelen voltak, s az is, hogy a régészeti kutatások eredményei szerint az etruszkok ősei a Kárpát-medence területéről származnak. Egy könyv, amely teljesen új megvilágításba helyezi az etruszk nép Kárpát-medencéhez fűződő (rendkívül szoros) kapcsolatát, és az ókori Itália kulturális, műszaki fejlődését meghatározó folyamat - ebből a térségből származó - magyar összetevőit. Egy könyv, amelyből megtudjuk, hogy Nagy-Magyarország területe egészen a bronzkor végéig Európa ipari szíve, motorja volt, egyben, hogy az innen induló magyar–etruszk behatolás Itália földjére nem csak, hogy nem tűnik merész kijelentésnek, hanem egybevág az összes régészeti feltárás eredményével. Egy könyv, amely bemutatja, hogy a magyarok több évszázaddal Árpád bejövetele előtt is képesek voltak falakkal és tetővel rendelkező házakat építeni, valamint azt is, hogy a honfoglalás korának primitív, „betántorgó” nomád magyarjairól szóló délibábos hipotézis minden tudományos alapot nélkülöz. Egy könyv, amelynek ismeretében újra kell gondolni a honfoglalást és időrendjét, de az Árpád vezér korát jóval megelőző magyar jelenlétet a Kárpát-medencében és földrészünkön is.
Te nyilván a modern jelformákat ismered. Nézz utána ezek előzményeinek Karlgren jeltárában! Én régi alakokat mutattam be. Az átmeneti formákat most nincs időm kikeresni, de kösz a kérdést!
Apró kiegészítés - D-Koreában is egészen ritka ma már a kínai írásjel, elsősorban (cég)nevekben láttam ill. ha archaizálni akarnak. Az utóbbi 10 évben nagy változás volt (szvsz) e téren, ma már a hangult használják, míg olyan 96-97-ben még viszonylag gyakran tünt fel kínai jel (vagy csak én nem tudtam még a hangultól megkülönböztetni :-))
?? h?nz?, hanja, kanji… a tradicionális kínaiban és más nyelvekben.
?? h?nz? az egyszerűsített kínaiban.
A kínai írás vagy Han-írás (??/??) jelei logogramok. Ezekkel írják le a kínai nyelvet, és bizonyos mértékben a japánt és a koreait is (bár az utóbbit csak Dél-Koreában). A vietnami nyelvet, melynek leírásához a 20. századig használták, már nem használják, Észak-Koreában pedig a hangul írás váltotta fel.
A kínai jelek neve mandarin kínai nyelven h?nz?, japánul kanji koreaiul hanja vagy hanmun, vietnamiul pedig hán t?, ami azonban nagyon kínai változatnak minősül, ezért leggyakrabban inkább ch? nho-ként emlegetik (??). (Ahogy a legtöbb kínai eredetű szónál, a morfémákat itt is felcserélték). A modern írott kínaiban a betűket vagy hagyományos kínai jelekkel írják (Tajvanon és Hongkongban) vagy egyszerűsített kínai írással (a kontinentális Kínában, Malajziában és Szingapúrban).
Kínaiul egy szó vagy kifejezés (?/? cí, szóegység) egy vagy több írásjelből (? z?) áll, például a ??/?? h?nz? kifejezés kettőből. Minden kínai írásjelet egy szótagként olvasnak minden ma létező kínai nyelvjárásban, japánul azonban egy kanji több szótagú is lehet. A régi kínai nyelvben előfordult a mássalhangzó-torlódás, és nem volt tonális, ellentétben a maival. A ? ji?o szót klak-nak ejtik ókínaiul.
A közhiedelemmel ellentétben a kínai írásjelek közt kevés a képjel, legtöbbjük olyan jeleken alapul, amelyek homonimák voltak, mikor az írás kialakult.
-------- ez tehát még jelentheti azt is, hogy tényleg egy más nyelv írásának átvételéről volt szó a kezdetekben, ahol az azonos kiejtésű, de eltérő jelentésű dolgoknak ugyanaz lett a jele...
A legrégebbi kínai írás, melyről már biztosan tudni, hogy írás, a nehezen érthető Oracle Script (??? ji?g?wén) a késői Sang-dinasztia idejéből, i. e. 1200 környékéről. A 2500 ismert írásjelből csak kb. 1400 azonosítható későbbi kínai írásjelekkel, ezért ezeket el tudják olvasni.
Egyes feltevések szerint az írást nem a kínai nyelvhez tervezték, sőt, lehet, hogy nem is sino-tibeti nyelvnek, mert nem tükrözi pontosan a kínai morfológiát. Ez körülbelül olyan, mintha magyarul ugyanaz az írásjel lenne a „megölni” és a „meghalni” fogalmak kifejezésére, de más jelölné a meleget a „meleg van ma” és a „melegítsd meg a vizet” mondatokban. Bár a következő dinasztia minden bizonnyal Han-kínai volt, a Sangokról nem tudni, milyen népcsoporthoz tartoztak, az egyik lehetőség szerint a miaohoz (?). Az első miao királyság, melyről feljegyzések maradtak fenn, a Dzsiuli. Az ő őseik lehettek a liangzsuk, akik feltehetőleg feltalálták ezt az írást. Egy kínai legenda szerint Dzsiulit egy katonai szövetség győzte le, melyet Huang Di (??) és Jandi kötött, a Han-kínaiak őseinek, a Huahszia (??) törzsnek a vezérei, akik meg akarták szerezni a teljes Huang He-völgyet. Vereségük után Dzsiuli népéből azok, akik nem olvadtak be a győztesek közé, délre vonultak, és kettéváltak, megalkotva a miao és a li népeket.
A ji írás is régi, és felületesen hasonlít a kínaira, de úgy tűnik, nem belőle származik. Lehetséges, hogy a kínai írás mintájára alakult ki, de az is lehet, hogy a ji és a kínai mindkettő közös őstől származik, például az Oracle Scriptből.
Ez a 3. ábra. Azt mutatja meg, hogy milyen kapcsolat van két kínai és két székely jel között.
Közbevetett megjegyzés: Hasonló párhuzam több is van, ezeket azonban érdemben eddig senki nem vizsgálta Szekeres Istvánon kívül. Az ő könyve azonban, amelytől várhatunk valamilyen előrelépést a párhuzamok felmutatást illetően, egyelőre kéziratban van.
Bárdi László ugyan közölt egy sor kínai jelet, amelyeknek magyar vonatkozása van (például a hun és magyar népnevet jelöl szójeleket - ha jól emlékszem), de azok nem a két írás genetikai kapcsolatának példái voltak.
Ezt írja ez a derék szerző:
"A másik témám a keresztény ikonográfia kutatása, és ezen belül érthető ambícióm volt, hogy keressem azokat a sajátos megoldásokat, amelyekkel mi gazdagítottuk a keresztény ikonográfiát. Ennek rezüméje: nem tudom, van-e még egy olyan nép, amely úgy lett kereszténnyé, hogy értékeit nem tagadta meg, hanem átemelte a kereszténységbe. Úgy szeretem fogalmazni, hogy értékeit megkeresztelte."
Ebbe a képbe nem illik bele a rovásírás üldözéséről rendelkező, Szent Istvánnak tulajdonított hamisított rendelet. A rovásírás csendben háttérbe szorulhatott, mivel az iskolákban a papok elsősorban a latin írást oktatták.
"A magyarság által sajátosan formált ikonográfiai példákat tovább sorolhatnám. Kevesen tudják, hogy az úgynevezett Nagy Szent Rokonság ábrázolása hazánkban száz évvel megelőzte nyugatot. Ennek az ábrázolásnak az az ősi legenda az alapja, miszerint Annának három férjétől, Joachimtól, Kleofástól és Salomástól három Mária lánya született. Az első lett Jézus anyja, a második, aki Alfeushoz ment feleségül, négy gyermeket hozott a világra, ifj. Jakabot, Jozefus Justust, Simont és Júdást. A harmadik lány férje Zebedeus, és gyermekeik id. Jakab és János voltak. Ezek együttes ábrázolása kedvelt témája a 15. század végétől a nyugati művészetnek, mígMagyarországon már a 14. században megjelenik a képtípus. (Részletesen írok erről: Az Árpád-kori Csanád Vármegye Művészeti Topográfiája. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1974. című munkámban.)"
Bonett, Alastair: Who was white? The disappearance of non-European white identities and the Formation of European racial whiteness Etnic and Racal Studies 21 vol. 1998 6.no.1029-1055.p.
Hogyan vált azonossá a fehér és az európai identitás a történelem során? Miként alakult ki a fehér bôrszín felsôbbrendűsége? Ezekre a kérdésekre próbál meg választ adni a szerzô, aki a hosszabb történelmi és szélesebb földrajzi szemlélet szükségességét hangsúlyozza. Ennek megfelelôen tekinti át elôször a korai, a nem európai „fehér identitás" kialakulását, Kínában és a Közel-Keleten. A szerzô állítása szerint a pre-modern Kínában, ha fehér faji identitás nem is létezett, a fehér, mint identitáshordozó viszont különleges szerepet töltött be. A fehér, mint kategória a társadalmi hovatartozás kifejezését segítette. Olyan jelentések tapadtak hozzá, mint a tisztaság, érzékenység és szépség. A fehér bôrszín dicsôítése végigvonul az ôsi kínai költészeten is. A kínaiak és idegenek megkülönböztetése, illetve hosszú idôn át a társadalmi elit kontra földműves dichotomia is kifejezhetô volt a fehér-fekete színpárosítással. A kínaiak korai érintkezései az európaiakkal nem befolyásolta számottevôen ezt a helyben kialakult fehér identitást. Az Európából érkezôket ugyanakkor, jellemzôen, negatívan ítélték meg; hamufehér arcúaknak, hidegeknek, fakóaknak tartották ôket, sôt, még a múlt században is fellelhetô volt az a vélekedés, amely szerint az európaiak egyenesen „vörösek".
Hasonló tendenciák figyelhetôk meg a Közel-Kelet középkori irodalmában is. A fehér kifejezés segítségével különböztették meg magukat az itt élôk a sötétebb bôrű idegenektôl. Annak ellenére, hogy a rasszizmus nem létezett a Közel-Kelet ókori és középkori társadalmaiban, a színeken alapuló identitás és a társadalmi diszkrimináció fontos szerepet töltött be. Az egyes színekhez kapcsolódó csoportidentitást meghatározó sztereotípiák szoros kapcsolatban voltak az ázsiai és afrikai iszlám hódításokkal. Hasonlóan Kínához a fehér bôrszín a társadalmi elitben való tagságra is utalt, olyannyira, hogy az európaiakkal való korai kapcsolatok nem is veszélyeztették a közel-keleti emberek fehér identitását. A fehérség mindkét esetben egy értékes fizikai tulajdonság volt, amely a domináns csoportok kollektív identitásának részévé vált. Mindezek ellenére azonban egyik társadalomban sem beszélhetünk a fehér szín fetisizálásáról, és arról, hogy olyan központi szerepet töltött volna be az azonosságtudat kialakulásában, mint késôbb Európában. A pre-modern társadalmakban a kizárólag pozitív tulajdonságok társítása a fehér színhez nem tekinthetô általánosnak. Sok helyen eltérô hagyományok és szokások közös meghatározójává vált. Kínában (és több más társadalomban) például a fehér a halál és a gyász színe.
A fehér színhez kapcsolódó nem európai és pre-modern jelentések mára elfeledetté váltak. Néhány kivételtôl eltekintve a fehér ember kifejezés kizárólag az európai emberre utal. Minek köszönhetô mindez? Vaughan könyve szerint egészen a 18. század közepéig az anglo-amerikaiak még nem tartották színben tôlük különbözônek az indiánokat, és csak a 19. században vált a vörös szín az általánossá. Az átalakulási folyamat évszázadokon keresztül tartott, és szorosan összefüggött azzal, hogy a telepesek önmeghatározásában egyre nagyobb szerep jutott a fehér színnek (amivel párhuzamosan a bennszülöttek barna és vörös színét hangsúlyozták). Az Európával és a kereszténységgel való azonosulás erkölcsi, kulturális és területi tartalommal töltötte meg a „fehérség" fogalmát. Kialakulásának fô okát a gyarmatosításban kell keresnünk, ahol elôször jelent meg a fehér, mint az európai ember alapvetô tulajdonsága. Ez kulcsszerepet játszott az olyan tömeges politikai nézetrendszerek kialakulásában, amely a gyarmatosító és gyarmatosított, illetve az uralkodó és alávetett emberek közti különbségtételen alapult. A nyugat világ rasszista megkülönböztetô törekvései azt a célt szolgálták, hogy az európaiak, mint a felsôbbrendű rassz tagjai jelenjenek meg. A 20. század nemzetközi politikájában a közel-keleti, észak-afrikai nemzetek magukat mint nem-fehérek definiálták, az arab nacionalizmus ezen az alapon utasította el a kulturális, politikai és rasszista azonosulást Európával.
A fehér felsôbbrendűségének európai koncepciója azonban magában hordozza saját lehetetlenségét is. Nem minden fehér ember méltó a cím viselésére. A társadalmi hierarchiát befolyásoló három dimenzió mentén olyan jelenségeket találunk, amelyek „megzavarják" a fehér rasszról kialakított általános képet. A legutóbbi idôk amerikai bevándorlással foglalkozó kutatásai kimutatták, hogy hogyan váltak a fehér rasszból kitaszítottá azok az ír és olasz bevándorlók, akik társadalmilag és gazdaságilag ki voltak zárva az anglo-amerikai elitbôl, és hogyan kerültek az írek gazdasági hatalmuk és képességeik javulása révén az amerikai rasszista munkaerôpiac „fehér" oldalára. Ezek a jelenségek nem csak Amerikára voltak jellemzôek. Napjaink példája lehet az orosz magatartás a kaukázusi népekkel szemben. A népek közti különbségtétel mellett az osztályviszonyokban is megfigyelhetô a fehér rasszizmus kirekesztô jellege. Erre a legjobb példa talán az a vélekedés, mely szerint az angol felsôbb osztályok inkább tekinthetôk fehérnek, mint a munkásosztály tagjai. A harmadik jelenség a nôk megkülönböztetett szerepe a rasszista eszményben. ôk a tisztaság, az ártatlanság képviselôi, de egyben a rassz létrehozói és védelmezôi is. Mindezeket figyelembe véve azt kapjuk, hogy nôknek sokkal nagyobb a felelôsségük. De amíg ôk képezik a „talapzatot", sok tekintetben alárendelt szerepet játszanak.
A „fehér ember" mint toposz ideologikussága és ellentmondásossága tehát a gyökerekben keresendô; az osztályok, nemzetiségek és nemek alapján strukturálódó társadalmakban az eszmény sohasem lesz egyenlô mértékben s egyaránt elérhetô valamennyi ember számára.
Ez volt a második ábra. A szőnyegek közepén a négy szent folyó ábrázolása. Az egyik belsejében a "b" (Bél, belső) rovásjel, a másikon 4 db "j" (jó "folyó") rovásjel megfelelője látható. A jobb oldali sarkain az "s" (sarok) rovásjel párhuzama.
Az olvasmányaim alapján korábban is kialakulhatott volna bennem egy sejtés arról, hogy e téren valami nincs rendben. Harmincöt évvel ezelőtt, amikor az írástörténet felkeltette az érdeklődésemet, még csak az tűnt fel, hogy milyen kevés szó esik erről az érdekes írásról.
Az elmaradt rendszerváltást követően aztán megjelent néhány érdekes adat, például a Kiszely István által közölt (1996/375), Hunfalvy Pál tollából származó idézet. Hunfalvy eszerint így fogalmazott: „bárdolatlanság és nemzeti érzéstől elvakítottság uralkodott a szittya-hun-székely betűk koholmányaival dicsekvő hozzá nem értők soraiban”.
Már az is meglepő, hogy Hunfalvy a nemzeti érzést a bárdolatlansággal és az elvakítottsággal keveri, mintha ezek összevethető, egyformán értéktelen dolgok lennének. Ez azonban csak Hunfalvy politikai alapállását jellemzi. Csakhogy baj van a szakmai ítéletével is, mert tévesen tartotta koholmánynak a székely rovásírást. Azaz már a finnugrizmus alapvetésekor is a maihoz hasonló volt a helyzet. Azóta ugyan megnyugtatóan tisztázódott, hogy a székely rovásírás nem hamisítvány, hanem eredeti, ősi írás, a hangulat mégsem változott. Hunfalvy követőit ennek ellenére ma is a legkevésbé sem emelkedett stílus és a tartalmi megalapozatlanság jellemzi.
</P>
mondatjel(képszerű jelmontázs) eGY USTeN szójelek eGY USTeN ligatúrahasználat eGY iSTeN hangzóugratás eGY iSTeN teljes hangjelölés EGY ISTEN Egy Isten EGY ISTEN
A latin írásban csak betűkkel lehet írni (amelyek nem képszerűek); jelnevei, szójelei nincsenek; szótagjele csak egy van; a ligatúrahasználat kivételes, a hangzóugratást nem alkalmazza
A székely rovásírás mondat-, szó- és szótagjelekkel is kifejezheti a mondanivalót; rendszeresen alkalmaz ligatúrákat és hangzóugratást, de teljes hangjelöléssel is írhatunk; a jelek képszerűsége esetenként felismerhető; az íráshasználat korai évezredeiben elterjedt a képszerű jelmontázsok alkalmazása; a jelekhez ősvallási szimbolika kötődik; a jelnév néhány esetben megmaradt, más jeleknél rekonstruálható
5. ábra. A latin és a székely írás kifejezési lehetőségeinek illusztrációja az „Egy Isten” példamondat segítségével
Lényeges körülmény, hogy ezek szerint a rovásírással szemben táplált ellenérzés jóval a II. világháború előtt alakult ki; tehát a nácizmusnak, vagy más jobboldali politikai mozgalomnak semmilyen szerepe sem lehetett e balítélet kialakulásában. Legyen bármilyen a politikai helyzet, egyesek mindig találnak ürügyet a székely rovásírás alábecsülésére és mellőzésére.
Arra is következtethetünk a fenti idézetből, hogy mi lehetett az ellenérzés kialakulásának igazi oka? Hunfalvy ugyanis még nem székely írásról beszél, hanem a hagyománynak jobban megfelelve szittya-hun-székely betűket emleget. A XIX. században ugyanis még elevenen élt az a több évszázados tudós hagyomány, hogy ezt az írást hun-szkíta eleinktől örököltük. Amiből némi joggal gondolhatjuk, hogy nemzeti írásunk azért vívta ki Hunfalvy ellenszenvét, mert a hun-magyar azonosság bizonyítékait látta benne. Bár Hunfalvy minden tőle telhetőt megtett a hun hagyomány cáfolása érdekében, de ezt az áhított célt nem sikerült elérnie. Ma már tudjuk, hogy a hunok használták a székely írás elődjét.
A hunfalvysta szemlélet és gyakorlat máig kísért „tudományos” körökben, térnyerését azonban lehetetlenné, képviselőit pedig hiteltelenné teszi a székely rovásírás léte, mert az a műveletlen magyarságról alkotott finnugrista hipotézisbe nem fér bele.
Dienes István írja például egy rovásemlékkel foglalkozó munkájában: "Visszahallom, hisz sutyorogják, de szemembe is mondják a kollégáim incselkedve, sőt még egynémely barátom is csúfondároskodott velem, hogy ez biz már a komolyabb öregedés jele, hogy a rovásírással kezdtem el foglalkozni." Mi más ez, ha nem annak világos beismerése, hogy a székely rovásírás a „tudományos” körök egy része számára eleve szalonképtelen? Ez esetben szó sem eshet figyelmetlen szóhasználatról, vagy egyesek érzékenységéről. Dienes István nem hagy kétséget afelől, hogy maga a kutatási téma, a székely rovásírás léte és említése elfogadhatatlan némelyik „tudós” számára.
Róna-Tas András is okot ad az elképedésre. Szerinte a honfoglaló magyarok között "az írás használata nem terjedhetett el. Elterjedt lehetett viszont a rovásírás. ... a királyi udvar hagyományai ismertek voltak az első írásos lejegyzés előtt is ... a krónikás ... emlékezetét valamilyen eszköz is segítette ... ez lehetett rovás is." Azaz Róna-Tas András akadémikus (nyelvész, írástörténész) nem tekinti írásnak a székely rovásírást.
Hasonló szemlélet érhető tetten Nemeskürthy István munkáiban is. Azt írja egy őstörténettel is foglalkozó kötetében: "elszegényedett rokonként keresgélünk drágaköveket az elhunyt elődök ládájában". E megjegyzéstől meglepetten visszahőköl a figyelmes olvasó. Elszegényedett rokonnak lenni arcpirító, mások ládájában drágakövek után kotorászni pedig még inkább az. Azt sugallja ez a megfogalmazás, mintha a múlt búvárlása, elődeink értékeinek leltározása a lopáshoz hasonló, illetlen dolog lenne. Mintha ez a láda nem is minket illetne.
Nemeskürthy tanár úr irodalmi értékű szemléletes képpel illusztrálta a jogi, gazdasági, etikai és tudományos értelemben egyaránt tarthatatlan álláspontját. Szép köntösbe csomagolt intése nem egyeztethető össze a jó gazda gondosságával sem. Egy gondos gazda nyilván úgy tartja, hogy az elhunyt elődök ládájában heverő kincseket fel kell kutatni, és a jelen generációk javára kell fordítani, hiszen az örökhagyók éppen az utókor érdekében hozták azokat létre. Ezért aztán az effajta „ládában való kotorászás” az örökösnek nem csak törvény adta joga, hanem kötelessége is.
Nem csodálkozhatunk azon, hogy Nemeskürthy Istvánnak sajátos véleménye van a rovásírásról is. Szerinte nemzeti írásunk „primitív rovásírás volt, mellyel bonyolult összefüggéseket nem lehetett kifejezni” (1997/13). Ez esetben is a hunfalvysta kettősséget érhetjük tetten: a szerző pejoratív jelzőhasználata egy szakmai tévedéshez (az írás nem ismeréséhez) társul. A rovásírás esetében a „primitív” jelző használata csak a szerző előítéletének leleplezésére jó. A rovásírás ugyanis (rendelkezvén a teljes betűkészleten túl mondat- szó- és szótagjelekkel is) sokkal nagyobb szabadságot ad az írástudónak, mint a normának tekinthető latin írás. A képszerű jelekre támaszkodó rovásírásos íráskép olyan grafikai és költői magasságokba emelkedhet, amiről Nemeskürty tanár úr talán nem is álmodott (4. ábra).
Csak találgatni lehet, mit ért Nemeskürty tanár úr bonyolult összefüggések alatt (e nem túl okos megjegyzésén talán nem is érdemes sokat töprengeni), az azonban bizonyos: az ő műveit minden gond nélkül le lehet írni rovásbetűkkel is.
Az a jelforma, amely az egyiptomi hieroglif, a hettita hieroglif és a kínai írásban a Napot (a napistent) jelöli, a székely rovásírásban az „ly” hang jele, a sumérben pedig a „kút” szójele (4. ábra). Ezért az „ly” rovásjel vizsgálatakor nem volt olyan könnyű az eredeti szójel-előzmény jelentésének megértése, mint a „ty” vagy az „f” esetében.
Mivel nem sok „ly”-nal kezdődő magyar szó van, ezért korábban azt feltételeztük, hogy a „lyuk” szójelével van dolgunk, ebből alakulhatott ki az „ly” rovásbetű az akrofóniának nevezett írástörténeti folyamat során. Ezt a feltételezésünket a jel grafikai formája alátámasztotta, az ugyanis értékelhető valamilyen lyuk (kút, forrás, vagy barlang) rajzaként. Magyarázatunk helyességét a sumér változat „kút” jelentése csak megerősítette.
Az azonban a legkevésbé sem volt világos, hogy egy lyukat ábrázoló jel hogyan jelentheti más írásokban a Napot, vagy a napistent?
Itt tartottunk, amikor Németországból hazaköltözött egy magyar néprajzkutató, aki ott egyetemi tanárként dolgozván és nyugdíjba menvén, Budapestre települt. A magyar írástörténet nagy szerencséjére tartott egy előadást a szibériai adatgyűjtéséről az Írástörténeti Kutatóintézet előadássorozatán. Bemutatott egy helyszíni beszámolók alapján készített színes képet is, amely az életet szimbolizáló folyót ábrázolta. A folyó torkolata a tenger volt, az egyes életszakaszokat zuhatagok választották el egymástól, a folyó forrása pedig (s ez volt számunkra a legérdekesebb) a Nap volt. Azaz a szibériai népek a Napot (a napistent) az élet forrásának tekintették, amint az természetes is.
Elnökként megköszönve és értékelve az előadást, felhívtam a figyelmet e szibériai néprajzi adat rendkívüli írástörténeti jelentőségére és beszámoltam a fentebb ismertetett jel-összefüggésekről. Azt jelenti ez a felismerés, mondtam ekkor, hogy az ókori magaskultúrák írásai és a székely rovásírás genetikusan összefüggenek, ugyanazon ősvallási jelrendszer leszármazottai lehetnek. Az előadó akkor nem fűzött megjegyzést az elhangzottakhoz.
Később azonban hozzászólóként egy akadémiai mandala-konferencián is beszámoltam ugyanerről az írástörténeti és vallástörténeti összefüggésrendszerről. E konferenciának hallgatója volt a fent említett néprajzkutató is. Hozzászólásomban tisztelettel megemlítettem a nevét, mint akinek szibériai adatgyűjtése alapvetően hozzájárult eme írástörténeti felismerés megszületéséhez.
Sumér „kút” Egyiptomi „Nap” Hettita „Nap” kínai „Nap” székely „ly” Obi-ugor turulos nemzetségjel része
4. ábra. A székely „ly” rovásjel párhuzamai
Ezzel azonban megint hibát követtem el. Pedig sejthettem volna, hogy az egykori előadónk nem fog örülni a hozzászólásomnak. Az akadémikus kutatók „színe-virága” előtt beszámolni arról, hogy akár akaratlanul is hozzájárult egy rovásírással kapcsolatos, délibábosnak tartott elmélet alátámasztásához … Nos, ez a lejáratásával lehetett egyenértékű ez előtt a társaság előtt, a közösen felismert összefüggés valódiságától függetlenül.
Ezért történhetett, hogy felállt és röviden letagadott mindent: ő ezt sohasem mondta. Úgy gondolhatta, hogy ez a kisebbik rossz. A hitelét ugyan elveszítheti, de a finnugrizmus iránti hűségét bizonyítja.
A történeti hűség kedvéért kénytelen voltam a konferencia közönsége előtt emlékeztetni rá, hogy ötven ember látta és hallotta, amit mondott, sőt talán videofelvétel is készült az előadásáról. Erre aztán nem válaszolt. Veszélyes lenne a hozzám hasonló alakokkal egy követ fújni? Vagy csak a székely rovásírás témaköre veszélyes? Nyilván ez utóbbiról van szó, mert a nem nyilvános munkakapcsolatunk máig fennmaradt.
Az írástörténeti és ősvallási adatok és összefüggések feltárása valóban végzetes lehet a finnugrista tévtanokra és hirdetőik egzisztenciájára.
Talán ez a magyarázata Sándor Klára kijelentésének is, aki egy telefonbeszélgetésünk során elmondta, hogy nem foglalkozik tovább a rovásírással, mert az veszélyes.
Kukulkán isten szobra. Hasán a "j" (jó "folyó") rovásjel kacskaringó alakú, égig csapó hullámot ábrázoló változata.
