A magyar-ukrán közúti határ csak a kalandvágyóknak ajánlott. Ha gyorsan kell átjutni, akkor vonattal kell menni, ott húsz percnél soha nem több a várakozás.
Na, basszus! Most olvastam. Pedig egyébként milyen nyugis az ország. Tök olyan, mint Norvégia a Breivik-üggyel. Ráadásul most a nejem vég fogja parázni a következő két hetet.
Azért erre még én is emlékszem a csehszlovák-magyar határról. Felvettük a legvacakabb cipőnket, elmentünk vonattal Komáromba (nem tudom, mondtam-e, hogy vasutasgyerekként annyit vonatoztam, hogy utána 25 évig vonata nézni alig bírtam), és átsétáltunk a hídon. Vettünk mindenkinek új cipőt, a régi a kukában landolt, majd megebédeltünk, szülők ittak egy sört, mi egy Kofolát, és hazasétáltunk. A vámosok persze miszlikbe szedtek minket, de -bár nyilvánvaló volt a dolog- azért a lábunkról nem vették le a cipőt. Viszont a szatyorban szigorúan 10 deka sajt, egy adag halsaláta és egy sör volt a megengedett, afelett jött a kobzás. Apám egyszer rendes, alapos 1,5 órás motozáson-kihallgatáson is átesett, de az már másik sztori.
Még várok a véleményformálással, mert (a hype-on kívül) nagyon kevés részlet látott napvilágot. Az biztos, hogy mától új éra kezdődik itt nálunk is... :-(
Néhány éve eléggé retró élmény volt egy balti államból (talán Észtországból) busszal átmenni Oroszországba. Az idegenvezető borravalót adott, hogy ne várakoztassanak és ne szedjék szét a csomagokat és a buszt. Mellettünk pedig a gyalogosok szatyraikkal álltak türelmesen sorba...
Ugyanez volt tavaly a magyar-ukrán határon. Egyetlen busz sem volt a láthatáron és mégis jó ideig tartott, amíg átmehettünk, pedig megkapták a jattot.
Igazából szóltak előre, hogy ez lesz, úgyhogy a répák anyám csizmájában voltak, a paradicsom meg az én bakancsaimban. :-) De hogy miért épp a zőccségre utaztak?
Nekem nem rémlik. :) Viszont ahogy akkoriban tapasztaltuk, a nagy Szovjetunióban a skorbut volt a divat, így gondolom, ha megtalálták volna a répát meg a paradicsomot, simán visszatoloncolják Magyarországra.
Igen, Csapnál csak kiállítottak negyed órára a folyosóra, amíg a vámosok átvizsgálták a kupét. Mivel pizsamában voltam, nem szakadtam meg a röhögéstől. Pedig tulajdonképp lett volna rá okunk. Először megkérdezték, majd aláírattak velünk egy papírt, hogy nincs nálunk sem fegyver, sem lőszer, sem kábítószer. (Ja, 1983-ról beszélünk.) Aztán megkérdezték, hogy "ovoscsi, fruktü eszty?" És tök komolyan átnézték a kupét paradicsomot és sárgarépát keresve. De ezt szerintem már meséltem.
Bimbózó muskátlik, leander és egyebek bemenekítve a lépcsőházba. Már csak a növényrajongó felső szomszéd meglehetősen tetves kis kedvenceinek a közelségét kell kibírniuk tavaszig.
A kínai határon, Zabajkalszknál. Itt Csopnál tényleg úgy ment, hogy fölemelték a vagont utasokkal együtt, kicserélték a kereket (vagy az egész forgóvázat, nem tudom) oszt jónapot.
Hol volt helyileg ez a kerékcsere? A Mongol határon, vagy a kínain?
Csapnál, ha jól tudom, három vágány van. Az egész szerelvényt felemelik, ki- és begurítják a kerekeket, aztán lehet továbbmenni. De az lehet, hogy ez csak egy UL, mert arra még nem jártam IRL, a nagy barátság ellenére sem.
Az nekem is megrögzött tapasztalatom, hogy a váróteremben soha nincs melegebb, mint odakinn, viszont garantáltan sokkal nagyobb a büdös. Jó, hideg cigifüst az alap, arra rakódik rá az égett olaj, pásztorbunda, valamint nedves kutyaszőr.
Az úgy volt, hogy Moszkvában szálltunk föl a vonatra és már négy napja zötyögtünk - hatezer kilométeren keresztül csak hó és nyírfácskák. Eszméletlenül szép volt. A szomszéd fülkében egy fiatal angol pár lakott, nagyon szép királyi angolt beszéltek, amennyire meg tudtam állapítani. Eccercsak megállunk a semmi közepén, jön a gyezsurnaja és mindenkit leterel a vagonból. Erre hozzám fordul a szomszéd csaj és megkérdi tőlem:
– Tessék mondani, most le kell szállni? Így magyarul. Még jó, hogy nem beszéltük ki őket túlságosan. Szóval leszálltunk, én ingben. Kicsit később kiderült, hogy azért, mert a határra érkeztünk és átszerelik a vonatot széles nyomtávról normálra. Ez Csapnál úgy történt, hogy közben az utasok a helyükön maradtak. De itt nem. És persze már nem engedtek vissza, hogy felöltözzek. Úgyhogy bemenekültünk a váróterembe, ahol semmivel nem volt melegebb, de legalább figyelhettük a tüdőbajos büfésnénit (klasszikus kismamacipő, fejkendő), aki mérsékelten friss sült halat, valamint ötliteres dunsztosüvegekből merőkanállal kimért almakompótot arult.
Ki lehet bírni, persze (biztos meséltem már, amikor Szibériában leszálltam a vonatról egyszál ingben januárban oszt négy óráig nem engedtek visszaszállni), de ha nem muszáj, akkor én inkább nem próbálnám. :)
Nem kell ezt mélyre szívni: száraz hidegről van szó, amit kigombolt kabátban is ki lehet bírni. Odaát Vancouverben, -3-nál már haldokoltam: az a nedves hideg a csontig átjár... Nagyon csendben mondom, mert válóok lehet: én igazán a Yukonban szeretnék élni. Az valami csudálatos hely. Arany már nincs. Mind kimosták. Békesség honol arrafelé, meg grizzly medve.
Holnap megoldom. Igazad van, cudar dolgokat mondanak, ideje figyelni.
Erről eszembe jutott egy sok évvel ezelőtti emlék. Egyszer, november vége körül becsöngetett a reszelős hangú, érdes modorú felső szomszéd, megkérdezni, mikor visszük végre át a muskátlikat a balkonról a lépcsőházba, hiszen addig ő sem tudja behozni a tengernyi gizgazát, mert hát a hely. Mondta az uram, hogy hát, khm, jövőre újat akartunk venni, izé, ezek már öregek, felkopaszodtak, ugyebár... Mire a szomszédasszony, egész lágy, panaszos hangon: Na de kérem, hát akkor meghalnak!!!!
Ennek tizenakárhány éve, de azóta új muskátli ide nem tette be a lábát. Én, kérem, fényhajtásból is gyökereztetek, ha kell, kínok kínja árán is! :)
Azzal tisztában vagyok. Nekem azzal a fázissal van gondom, amikor nincs éppen hótakaró, de van tartósan -35C... a snidlingeknek nincs ilyen gondjuk a jelek szerint, szóval nekem sem kellene ilyen behatóan foglalkoznom az üggyel... :-)
