Izgat, bizergál, vajon a magányos bulvárblogok bejegyzései szélvészként miért hagyják maguk mögött a múltat, miért pusztán az 'érvénytelnben' való unalmas kutakodás lehetősége van felkínálva az olvasónak az úgynevezett archívumokban, és a jelen, a közlés pillanata miért uralkodik el a múlt fölött, holott a közlő érzés- és gondolatvilága, a külső és belső gondolati, lelki történések tényleges szerkezete nem ezt a dögletes, blogmotorok diktálta, buta linearitást követné. Talán azért, mert a dátum tálcán kínálja a kézenfekvőt, a nap, a pillanatok történéseit, ne kelljen filózni, mit is írjunk: dobd a formátlanul és frissen gőzölgő lelked a placcra, mi történt, mit éreztél ma, és loholj tovább, hogy tejelhess másutt is az egyre vicsorgóbban és sürgetőbben tőkésített szabadidődben.
Érdekes ellentmondás, hogy ez a futó hirtelenkedés és minduntalan semmibe hullás mára a konzervatív világkép non plus ultrája lett, már Hegel szétrobbantotta az egymásutánok eszlős logikáját, a kanti világkép rákfenéjét, amit ő úgy hívott, hogy a "kanti rossz végtelen". Erősen kérdésesnek tartom, meddig lehet fenntartani mindezt a társadalom építményeiben, a minduntalan felejtés drákói szociálamnéziáját. Lehet, ezért egyszer kitérünk Michel Foucaultra is, aki az elsők között vette észre, hogy a mi korunk nem az időről, a pillanatok egymásutánjáról szól, hanem egyre inkább a struktúrákról, a térről. A mélységről, a magasságról, a távolságról és ezek szerkezeteiről. A magasság a repülők szelte égbolt, a szputnyiktól meghódított űr, a mélységek a metrók alagútjai, az aluljárók terei, a távolság pedig mi más lenne, mint országok, messzi emberek és kultúrák, civilizációk valósan és digitálisan egyre összekapcsolódóbb mátrixa.
Szóval a nyomtatott és elektronikus sajtó mintájára miért ezt a percemberke létet és 'szellemiséget' súlykolják a blogok?
Talán érdemes lenne átrostálni azt a lineárisan és közérthetően nehezen érzékeltethető gondolatmenetünket is, hogy a publikus bulvárbloggal a piac terjeszkedése elérte lelkeink, legbenső titkaink határmezsgyéjét. A szekszről az elmúlt évtizedekben, különösen 1968-tól, a szekszuális forradalommal lehullott az intimitás, le kellett hullania, mert a fogyasztói piac expanziója ezt követelte. Mondják, hogy a tömegtársadalom hónaljszagú forgószelében a hippi mozgalom, Woodstock, a párizsi és németországi diáklázadások generálták, de nem, a miniszoknyát a ruhagyárak dobták piacra és a fogamazásgátló tablettát se John Lennon vagy a kémia-biológia szakos hippi diákok kotyvasztották a spájzban, szertárban, hanem gyógyszertrösztök és kartelek: odasüssön dr. Kohn, ezek a gyerekek ölelkeznek, flowerpowereznek, szórjuk meg már a lányokat pár száz millió bogyóval. A keynesi fogyasztói gzadaságmodell, a szabadidő termelőerővé válása elérte a fütyikéket és puncikákat. Mára a fogamzásgátlók, az afrodiziákumok, potencianövelő szerek és a szex műtárgyai nem elhanyagolható világpiaci tényezők, különösen ha rápillantunk a filmiparra, a sajtóra, az úgynevezett 'téma' piacára és a különféle mozgalmakra vagy az úgynevezett tudományokat gerjesztő piaci erejére is, és helyben maradva az internetbeli részesedésére is, a csetektől a mobiltelefonok méles, esemeses és valós idejű, sokszor a nethez kapcsolódó aurájára. A szeksz ipari méretű expanziójához felzárkózóban van a digitális világ, a kapcsolatteremtést, a párkapcsolatok frekvenciáját gyorsítva, leplezetlenül manipulálva. Nincs ebben a testeinket és lelkeinket bekebelező terjeszkedésben semmi különös. Nagy naivitás lenne úgy gondolni, hogy a termelés rendjébe fogott szabadidős testünk és lelkünk nem a mi világrendünk építőköve, fogaskereke, nagy naivitás lenne úgy gondolni, hogy mi határozzuk meg személyiségünket és magánvilágunkat. Umberto Eco az összeomlóban lévő privacy védelmében kezdett mozgalomba, amiben szükségszerűen egyedül maradt, az érdektelenség okán mára sejtszerű civilkörökben gondolkodik már csak, vagyis nekiment a falnak. Holott ő maga írja, mintha a középkor felé haladnánk, annyira leosztattak a kártyák, kik mire, mi végre vannak, mit és miért szolgálnak munkájukban és a szabadidejük minden percében termelve, áldozva a tőke mammonjainak. A 19. század végén megütközést keltett, amikor Marx a Das Kapital III. kötetében az indusztriális világgá terebélyesedett kurvákat és a bűnözőket is igen fontos termelőerőnek, a fejlődés egyik motorjának tekintette, holott természetszerűleg ezek az emberek úgy érezték, hogy a magánvilágukat élik. A pénz és a tőke körforgásának, újratermelésének fontos tényezői voltak. Szegény Eco papa! Jön itt a privacy védelmével? Napjaink terrorizmusának kissé bonyolultabb problémáját nem merném itt ehhez hasonlítani, pláne elemezni vagy csak a véleményemet ide röffenteni, épp a napokban járt pórul egy blogger az FBI fafejűsége okán.
Legbensőbb világunkat áldozzuk a nemzetközi karvalytőke egyre automatikusabb, egyre tőkétlenebb és szenvtelenül primitív oltárán a fogyasztói társadalommodell működőképességének megőrzéséért, fenntartásáért. Itt tart ez az expanzió egy olyan korban, ahol a lineáris, unalmas pillanatok végtelnjében vonagló, teljesen korszerűtlen, műsoridőhöz kötött televízió a legnagyobb válságát éli, éppígy a napi, nyomtatott sajtó és a természeténél fogva ezzel ellentétes, vagyis erőteljesen strukturális tendenciákat hordozó netre is egyre gorombábban telepszik rá a mohó és futó pillanat. Az izmainkra mára nincs szüksége a tőkének is már alig nevezhető furi gépezetnek, a vérünket kiszívták, az agyunkat megcsapolták, a gyomrunkat dugig tömték kólával, csipszel, hamburgerrel, a szájainkat (és a pénztárcánk) PH-értékekkel szanaszét kalibrálták, a faszunk fluoerszkálva lengedez vagy áll az éjszakában, narancs- vagy eperízűen, egyre súlyosabbak a ridikülök korunk varázsszereitől és kütyüitől. Hosszú lenne a sor, mi mihez kapcsolódik, mi mit generál, és mi vezetett odáig, hogy komoly erőfeszítések történnek a titokpiac és a magánvilág üzleti bekebelezésére és beturbózására. A titok expanziójára. Ehhez az egyik csáp a blog.
Elgondolkodtató ellentmondás, miféle titokról beszélhetünk egyenemberek vésőkig kiszolgáltatott csordájánál? A szeksz tabuja az élő és írott nyelvben is az utolsókat rúgja, a nyomtatott és elektronikus sajtó, a net szórendőreinek úgynevezett "igazságvágya" mára szánalmas, komikus kapálózás, gyakorta a hatalom ultrakonzervatív pudváitól is támogatva. Ezek az ultrakonzervatív reflexek jól megfigyelhetők voltak az Index Fórum pregerontokrata, posztkommunista, önjelölt gettoführer moderátorainál (akik meggyilkoltak vagy szegregáltak, kalodába zártak mindenféle korszerű, újat kezdeményező diskurzust, játékot, sőt, az utca nyelvének is nekimentek), a Matula Magazin, a Tilos Rádió lényegében nemlétező értékrendekre hivatkozó üldözőinél; egészében véve azokról van szó, akik a társadalom alsóbb és hangadó rétegeinél egyaránt bebetonozták magukat, különösen Magyarországon, de amikor azt olvasom, hogy a Microsoft Inc. a bloglehetőség szolgáltatásába beleépítette az úgynevezett csúnya szavak automata cenzorát, akkor is csak bólintok, no ja, ez a cég az ólomsúlyú techikai konzervativizmusával tarolt, már az indulásnál az Apple fiatalos lendületét, az ikonos komputer kommunikációt butította le és varázsolta át egy digitális rinocérosszá, nagyban összefogva a hatalom konzervatív erőivel. Nagy a keletje ennek, a maradi tompultság mindig jó és hosszú távú biznisz volt. Még a leghaladóbbaknál is ott lapulnak ezek a több évszázados reflexek, bújkáló stupiditások. (Az egyenkuss nem ezekről az evolúciókról szól, ezt a természetes nyelvi forradalmat még a Microsoft sem fogja megállítani, mint ahogy a netnek sem tudott gátat vetni, eredetileg üzleti érdekeinek ádáz ellenfelét látta benne.) Az úgynevezett jólneveltség, illem, a tisztelet, a szép, 'kulturált' szó diktátuma az elmúlt évszázadban egy olyan kort jellemzett, ami valójában az első és második világháború hullahegyeihez vezetett, a gázkamrákhoz, valójában a sátán világának eszköztárába tartoztak. Nem leválaszthatóak. Ez a világ paradox módon a felvilágosodással kezdődött és a bolsevizmusba, a nácizmusba torkollott. Úgy hívjuk, hogy racionalizmus. Utórezgései máig érződnek.
Ha ebben az irracionális korban elfogyott a szó, kipusztulóban van az értelmes mondat, ott a kép és ott a hang, amit a metropoliszok útvesztőiben eltévedve kezünkbe kaptunk helyettük, tessék, kommunikálhatunk velük, itt ez a tereket építő technikai csoda, a video-mobil-net-marokkomputer, ami meglehet, közelebb hoz természetes létformánkhoz, küldetésünkhöz, egy új közösségi léthez, összes áldásával és átkával. Olvasom az egyik bloggernél, hogy a digitális kommunikáció börtönében vergődik, mobilról zavargássza a főnöke, mobilról mélezik a munkája okán, és ekkor még le sem zuhant a PC-jéhez dolgozni. Naná! Umberto Eco papa citoyen magánélete és a közösségi élet múlt századra tetőzött kettőssége lebomlóban van, a szeksztől a főnökünkig minden, mindenütt kísért, még a botswanai gerillák is a hálószobánkban ölik egymást. Nem véletlen. Ez a mi új terünk, benne lépésnyire a jurtáink, ahol senki sem zárkózhat el. Bizniszközösség, bizniszkommunizmus.
Szóval nagy az átkurjongatás betonjártáink között. A magány és a digitális-interaktív forradalom mezsgyéjén van a blogok élőhelye, és nem is feltétlenül a számítógépekben, hanem úgy érzem, inkább a kezünkben hordott kütyükben. Egy több ezeréves kifejezési forma keresi elektronikus és audiovizuális terét, létét, éppen ma, mikor máskor, amikor a végletes elidegenedésből, a magánélet és a közösségi lét kettészakítottságát (lásd elidegenedés) oldja egyre agresszívebben a tőke; nem biztos, hogy mára üzlet a tompika pípölkék döntésképtelenné atomizálása, talán jobb a digitális kommunizálásuk. Boleslaw Malinowski kultúrantropológus figyelte meg a polinéziai szigetvilágban, hogy a közösség tagjai hetente összeülnek a tűz körül, és kibeszéli, kikiabálja mindenki külön-külön, ami a lelkét nyomja. Ennek óriási közösségformáló ereje van és a közlő számára is komoly pszichés megkönnyebbülés. Malinowski Baloma című művében leírva ezt, a természetes blogkommunikáció egyik ősformáját tárta fel. Ez a megnyilvánulási késztetés nem halt ki belőlünk, csak mint mondottam keresi ebben a térszerűvé váló világban a digitális kütyüjeit, mert másként hogyan szónokolnánk ki magunkból a tompika lelkünket, tán a Blahán?
Úgy érzem, a blog nem divat és nem is a deviancia egy megnyilvánulási formája, hanem válságtünetei abból erednek, hogy pillanatnyilag a gutenberg-galaxis csapdájában vergődik, szöveg és kép, aztán kész. Forradalom lesz itt kérem, blogforradalom. A blog rögvest ki fog lépni ebből a monitoron közvetített lineáris könyvszerűségből, a futó pillanatok egymásutánjából és megmozdul, megszólal. Örülni fogunk neki, mint Dziga Vertov a kamerájának.
(Soha nem publiklált blogbejegyzés)
|
