Hm. Arra határozottan emlékszem, hogy a BC-számláról lehetett kiváltani extra-zsét, ha utaztál. Meg persze ott volt a "dolláros" bolt az Arany János utcában, most OSA.
Valutapapír... valami rémlik. Arra írták föl, hogy kiváltottad a valutakeretedet, nem? Tényleg, és ha valaki nem ment ki háromévenként, akkor halmozódott?
Volt a BC számla, meg az Ikka csekk :-) bár annak nincs sok köze az utazáshoz.
Ha már így KGST-nosztalgiázunk :-) :
A cseheknél hasonló volt a Tuzex-korona (egyet eltettem). Az ottani Tuzex-boltban lehetett olyasmit venni érte, ami közforgalomban nem volt. Büszkeségem volt, hogy árultak magyar Trapper farmert :-)))
Már a rendszerváltás felé közeledve a rebellis tömegek azt követelték, hogy a három évente kapható valutakeretet fel lehessen osztani évenkénti utazásra, mert sokaknak csak arra kellett, hogy Bécsig megválthassák a vonatjegyet, mert azt is valutából kellett, de nem engedték meg. Nyilván azért, hogy ne találkozhasson az itt élő a disszidált rokonával.
A németek ezt úgy oldották meg, hogy mindkét rokon a Balatonra jött nyaralni.
Valutapapír megvan? :-) Én megboldogult apámét őrzöm.
'77-78-ban a BHG-tól már nem szolgálati, barna útlevéllel jártunk ki dolgozni, hanem a saját pirossal, igaz, hogy a cég állta az ablakok beütésének, ha jól emléxem, 150 Ft-os költségét. Aztán történt, hogy valaki útlevelét a táskájában átáztatta a Fabulon arcszesz, ami kimosta a határőr pecsétjét az ablakból. Volt, aki kihasználta ezt az ablak recikláló módszert újabb utazásra is.
Tényleg, az ablak... De ha valakit meghívtak, mondván, fedezik minden költségét, akkor nem nagyon lehetett a devizagazdálkodásra hivatkozni, nem? Aztán meg, a nyolcvanas évek közepétől volt a BC számla is mint legális devizaforrás. (Hogy én mikre emlékszem, ha egy kicsit megerőltetem magam. :-) )
Az útlevél könyvecske másodlagos volt, a lényeg az "ablak" volt :-) (Még a pirosba is ablakot nyomtak, igaz, hogy abba egyszerre ötöt, ezek jogosítottak egy-egy utazásra KGST-országba, kivéve a Szu és Jugoszlávia.)
Ha egyszer kiengedtek "nyugatra", kaptál egy útlevelet egy ablakkal, vagy ha már volt, ütöttek bele egy ablakot.
Volt időszak, amikor nem mondták, hogy nem mehetsz és kész, hanem azt, hogy "a népgazdaság valutagazdálkodása nem teszi lehetővé, hogy az utazásához szükséges keményvalutát biztosítsa", vagyis nem kaphattad meg a 70 dollárt :-)
Így viszont nem mondhattad, hogy politikai okból nem engednek ki.
(Egyszer Krassó Györgynek azt mondták, hogy mivel kora miatt rosszul lát, nem utazhat Angliába, mert lelépve a járdáról nem látná meg a jobbról érkező járműveket :-) Ki volt ez találva! :-) )
A kéket nem tudom, mert olyan nekem sosem volt, de az biztos, hogy 83-ban szűnt meg a pirosban az "ablak". Onnantól a pirosba már nem kellett ötösével ablakot üttetni, csak az egyesével ütött maradt meg, ha a SZU-ba, vagy a jugókhoz mentél. Egyébként fogtad az útlevelet, és mentél az NDK-ba nyaralni. Aztán jött a világútlevél.
Én pont 87-ben voltam először "nyugaton". Apámmal megjárattuk a vadi új (alig hat éves), frissen vásárolt Trabit, ami atyám első autója volt. Kimentünk Felső-Ausztriába meglátogatni pár éve disszidált nagybátyámat, a helyiek meg úgy néztek ránk, mint Szibériában a viccbéli néger CIA ügynökre. A fogadós kicsit röstellkedve érdeklődött, hogy megnézheti-e az autót, mert hallani már hallott a "Plastikbombe"-ról, de még sosem látott ilyet.
Nem tettetem magam, tényleg nem emlékszem, ezért kérdezem. Hogy volt ez azzal az útlevéllel? Hogy kellett "kapni"? Visszavették, amikor az ember hazaért? Vagy nálad volt, de nem volt érvényes valami papír nélkül?
"Kék" útleveles utazásra kettőre emlékszem, egyszer 82-ben meghívásra mentünk, az egész család, aztán meg 86-ban (20 évesen) Angliába, barátnőkkel, de akkor sem én intéztem. Aztán a következő évben egyetemre mentem, de az is más tészta - majd pedig eljöve a világútlevél. Szóval, hogy volt ez?
Évente lehetett menni - elvi síkon, de keményvalutát csak háromévente lehetett kiváltani utazáshoz. A vízumok sem voltak olcsók, mert nem a hazai átlagjövedelemhez határozták meg az árukat. A vízum és a pénzkérdésen felül még volt az útlevéligénylés nevű akadályverseny, amíg a négyoldalas útlevél-igénylőlap minden rubrikáját kitöltette az ember az illetékes szervezetekkel. Konkrétan emlékszem, hogy az utolsó kékútleveles évben (1983), még az iskolaigazgató és az iskolai KISZ-szervezet ajánlása is kellett az útlevélkérőlapra. persze ez az egyéni utazásnál volt így.
88-ban nem akartam elhinni, hogy egy ismerős – aki a feleségével együtt egész nap a három kislányuk sportját szervezte, elég nagy sikerrel – még Csehszlovákiába sem utazhatott, mert az elutasító levélben az volt az indok, hogy "kiutazása közérdeket sértene". Ha ezt nem a saját szememmel látom, el sem hiszem.
Úgy emlékszem, a kék útlevéllel oda ment az ember, ahová kedve tartotta. Háromévenként egyszer. Két feltétel rémlik: vízum és jól kellett bírni az éhezést.
Motorkerékpáron szintetizátort "csempésztem" be Hegyeshalomnál :-) Már indult volna a vámos a motor felé - Angliában voltunk 19 évesen az MZ-vel '83-ban- és feltűnt neki a becsomagolt papírdoboz keresztben. Ismételgettem neki jobb híján hogy kempingcucc és egyszer csak visszafordult és kész.
Ebből is látszik, hogy neked józan életet élő, rendes szüleid voltak, hogy még az igekötőt is elrontottad. Keletről jövet ugyanis nem becsempészni kellett a dolgokat, hanem ki. :-D
Egy kb. tíz évvel ezelőtti (tehát csak 15 évvel járunk a módszerváltás után) Nők Lapja cikk jut eszembe, ahol az újságíró egy történelemtanár barátjáról írt, aki a XX századi magyar történelemről tartott órát a gimnazistáknak, és elhangzott az a szó, hogy hiánycikk. Mire az egyik srác besüvöltötte:
- Tanár úr, mi az a hiánycikk?
- Az, amiből nincs elég, ezért a másodlagos, úgynevezett "fekete piacon" cserél gazdát.
- De ha nincs elég, akkor miért nem gyártottak többet?
Gyerekek, én anyám Krakkóból becsempészett rókagallérján kívül semmit sem tudok felmutatni. Pontosabban már azt sem, mert vélhetően rég megette a moly. :)
Bár van otthon egy Remoskánk, isteni darab, lehet, hogy azt is illegálisan hozták be a jó szülők, csak még túl kicsi voltam, hogy érezzem a veszélyt?
Az itteni Komáromban laktunk és dolgoztunk egy évig, gyakran mentünk át napi cikkekért is, mert itt még nem volt sem áruház, sem olyan választék. Csodás babakocsink úgy került haza, hogy a kolléganőm apja odaát színész volt és este későn gyalog átsétáltak vele, persze gyerek nélkül...
(Ezt is lehet, hogy elmeséltem.)
Később már Pestről mentünk át kocsival és vettünk egy gyerekbiciklit. A fiúnk azzal jött, mi pedig tisztes távolságra kocsival követtük. Egyszer csak azt látjuk, hogy az összes cseh vámos a gyerek és a bicikli körül állnak és nevetnek, problémáznak.
Bent a WC-ben a gyerek elmondta nekem, hogy nem akarják átengedni, mert hiába lett a Duna-parton összesározva az új kerékpár, hogy réginek látszódjon, azon nevettek, hogy hónapok óta nem volt eső, tehát rájöttek a turpisságra. Azután valahogy mégis átengedték a biciklivel együtt, de ez elég nagy trauma volt szegénynek.
Mi hátizsákot vettünk a boldogult Csehszlovákiában, azt hiszem, Pozsonyban. A bolttól nem messze, egy parkban megálltunk és egy kicsit megviseltük az árut, megkoptattuk a járdán. :) A határon persze kiderült, hogy nem is kellett volna: az ember kinyittatta a lakóbusz hátulját, majd a reménytelen kupleráj láttán vissza is csukatta, hogy húzzunk ezzel a sz*rral onnan sürgősen. Levetkőznöm meg a nyugat-berlini határon kellett, az is vicces volt. Az autóvásárláshoz sporttáskában kivitt rendszámok mennyi idő alatt évülnek el?
Magam kicsit korábban "élveztem" néha a helyi hatóságok "szeretetét" (bár komoly gondom sosem volt).
Amikor végeztem az ottani munkával, hoztam haza a komolyabbnak számító rollos fényképezőgépem, és be kellett mutatni a határon, hogy itthon vámmentességet kapjak rá. Valami papírom hiányzott, a csak szlovákul beszélő vámos el akarta venni, hogy majd a papírral kiválthatom (gondolom, akkor már kereshettem volna...). Megdumáltam, hogy inkább egy másik határátkelőhöz viszem, ahonnan busszal utazva is fölvehetem (ott apám Trabantjával voltunk). Írt egy cetlit, hogy adjam oda ott a vámosnak, arról, hogy már pecsételt az "ablakba", ezen ne akadjon fönn. A cetlin az volt, hogy "zabrat' fotoappparaty".
A zabrálás szó ismerős volt a felszabadulás történelmi időszakából, így a cédulát nem mutattam meg a másik határátkelőnél, ahol így simán átengedtek. 1978-ban volt, már elévült.
Atyám "majdnem-testüreg-motozása" is félig egy ilyen kint dolgozós dologhoz kapcsolódott. Augusztus 20-a alkalmából kihasználtuk a munkaszüneti napot, és átugrottunk új cipőért Komáromba. Megvettük a cipőket, de apám "eredetije" még nem volt olyan rossz, hogy jó szívvel kidobja, ezért az újat -doboz nélkül ugyan-, de egyszerűen betette a turista válltáskájába. (Hogy ez a remek ötlete honnan jött?) Persze a vámos kiszúrta, rögtön el is zavarta, hogy vigye vissza a boltba, és váltsa vissza. Minket meg beültettek egy váróba. Eltelt fél óra, semmi. Egy óra, még mindig semmi. Másfél óra, anyám már sík ideg. Két óra múlva, megjelenik apám, hogy: mehetünk.
Mentünk, de közben kérdezgettük, hogy hol a cipő?
- Kidobtam.
- Mi az, hogy kidobtad?
- Pipa lettem, és bedobtam a Dunába.
- Na, neee! - mondtuk, mert ez nagyon nem vallott rá, de nem volt hajlandó többet mondani. Azt hittük, visszavitte, de megmutatta a tárcáját, nem volt benne több pénz. Sörök sem voltak nála, egyáltalán semmi, amire költhette az árát, a cipő meg láthatóan nem. Aztán a vonaton elmesélte.
Lement a híd alatti első kocsmába, megivott egy sört, hogy teljen az idő, majd ahogy jött, vissza is ment a vámhoz. Persze ugyanazt az ürgét kapta, az kinyittatta a táskát, ott figyelt a cipő. Az ürge nagyon mérges lett, és közölte, hogy ha fene fenét is eszik, itt ez a cipő át nem megy. Mert ha még felvette volna a lábára, hát elnézi, de most már ne is próbálkozzon ezzel, mert mezítláb megy haza. Menjen, és vigye szépen vissza a cipőt a boltba.
Apám sarkon fordult, és ugyanazzal a lendülettel lement a Duna-partra. Na, nem a cipőt bedobni, csak vissza abba a bizonyos kocsmába. Ott ivott a fél Ganz-Mávag, mert akkor újították fel a hidat, és a munkaszüneti nap alkalmából az összes munkás olcsó és jó szlovák sörrel ünnepelt. Apám odament, és megkérdezte, hogy ismerik-e XY mérnököt?
- Hát, hogy a csodába ne?
- Megtennék, hogy ezt a cipőt a legközelebbi művezetésekor odaadják neki, hogy én küldöm, és majd bemegyek érte a jövő héten?
- Persze, szívesen!
Apám mindenkinek fizetett egy sört, megköszönte, majd vissza a vámra. A vámos már várta.
- Na, mit csinált vele?
- Bedobtam a Dunába.
- Mit?
- Nem akarták visszavenni a boltban, ezért bedobtam a Dunába.
Táskanyitás, cipő sehol. Lábra nézés, ott sincs.
- Na, mit csinált vele?
- Mondom, hogy bedobtam a Dunába.
- Vegye le a kabátját!
Levette, megmotozták, kabátot, nadrágot is megnézték, nem rejtette-e el. Tárcáját átnézték, volt benne vagy 20 korona. Végül nem volt mit tenni, elengedték.
Hát, így mulattunk mi a csehszlovák-magyar határon a 80-as évek elején.
Mint kiderült, a merénylő egyike volt annak a kb. 90 (+60 kérdéses) hazai termésű terrorpalántának, akiken a titkosszolgálat a szemét hordozta. Ezután kicsit élénkebbek lesznek. Szóval van párhuzam a norvég ajánlattal összevetve.
Biztos lesznek változtatások a turista látogatási megoldáson, de hosszútávon fegyveres katonákat nem várok még a reptereken sem. Ártatlanságunkat kifújta a szél az ablakon...
Azokat nem a cipőfűzőjüknél összekötve dobták föl az ágakra?
Most szeptemberben ismét meglepődve láttam ilyesmiket, villanydrótokon (ott jobban látszik), Long Island jobbmódú részein, ahol pl. graffiti elvétve sincs (igaz, hogy nincs is nagyon hova). Hogy ez mire jó...
>A vámosok persze miszlikbe szedtek minket, de -bár nyilvánvaló volt a dolog- azért a lábunkról nem vették le a cipőt.
Mint 1977 elejétől '78 végéig Csehszlovákiában dolgozó, több tízszer léptem át a határt, ismertem a vámosok attitűdjét. Tudták, hogy náluk ilyesmiben, mint sportholmi, cipő, ruha, ott alacsonyabb áron mint itthon, árubőség van, őrizték az országuk árualapját. Csak a hivatalos utasítás miatt nem húzták le rólatok az új cipőt :-) De megvadultak, ha az országnak konvertibilis valutáért beszerzett dolgokat akart valaki kihozni, pl. narancsleveket, vagy ilyesmit.
Ezzel szemben áll, hogy egyszer néhány barátommal sörbeszerző túrára mentünk egy kis Polszki Fiat-tal Szlovákiába. A kis Polszkiba a négy ember mellé 98 üveg sör fér, úgy, hogy a két henger mellett is állt egy-egy üveg sör. A vámosnő persze döbbent szemekkel nézett, de a túraszervező sofőr megdumálta, hogy egyikünk nősül, és a lakodalomra visszük a söröket. Elhoztuk mind a 98 üveget. Azt már meg sem látta, hogy a fiú hozott egy hokicsapatnyi kesztyűt, korongot meg ilyesmit.
