Az egyik kollégám szokta mesélni ezt a viccet (eszerint nem is vicc):
Riporter lelkendezve faggatja a nagylaki határátkelőhelyen a vezetőt:
- És mondja, őrnagy úr, hogy sikerült pont azt a kamiont kiszúrni, amelyikben a fél tonna kábítószer volt?
- Tudja kérem, a kollégáim évtizedes rutinnal már a sofőr apró mozdulatain, idegességén is látják, ha valami nincs rendben. Ilyenkor alaposabban körülnéznek, tüzetesen átvizsgálják a szállítmányt. És hát persze sokat segített az a reggeli telefon is, amiben megadták a rendszámot.
Nehéz lett volna az akkori iskolát érvényesűlni hagyni. Kezdetben még a csonka Magyarország nem ország stb. szellemben kezdtem, ami a szüleimnek szintén nem tetszett. Aztán mikor kb. a 7. általánosban már a harmadik féle történelem értelmezéhez értünk nagyon felháborodtam és követeltem otthon, hogy mondják meg az igazat.:-)
Mi még teljes sztálini időkben jártunk iskolába, mikor érettségiztem akkor halt meg Sztálin. Az első generáció voltam az uj iskolarendszerben és minden évben karácsony körül kaptuk meg a kisérleti tankönyvet. Tudnék mesélni sokat. Hálás vagyok főleg apámnak, hogy igyekezett pótolni azt amit az akkori iskolában nem kaptam meg. Neki és a baráti körének köszönhettem, hogy rengeteg jó olvasmányom volt, kiselőadásokat hallgathattam minden féle tárgyból, csak úgy mellesleg az akkor még tv nélküli estéken.
Azt hiszem, ezt teszi a nemzedéknyi különbség: az én szüleim meg voltak győződve, még én is úgy hagyom majd el az árnyékvilágot, hogy "az" lesz. Pont fordítva működtek, mint a tieid, az iskolát hagyták érvényesülni, ők meg hallgattak otthon. 90-ben őrjöngve veszekedtem velük emiatt, de ma már értem. Az egyes nevelés még mindig jobb, mint a kettős, legalább egy az egyben lehet mindent megkérdőjelezni, ha eljön az ideje. Ráadásul nekem szerencsém volt, a középiskolában elképesztően egészséges szellem uralkodott - nem "reakciós", hanem "bázisdemokratikus" -, így nem lepett meg nagyon, amikor valódi demokrácia lett. Más kérdés, hogy most szenvedek, mint a kutya. :-)
Igen dolgoztam a másik, a sötét oldalon, de csak alig másfél évtizedet. :) Illetve azután is ugyanannál a cégnél, de más területen.
A boltos is átszólt néha, de nem jutalékért, és nálunk egyetlen ilyen volt, éppenséggel a legnagyobb forgalmú kacatárus, az Elektro Budapest nevű bolt tulaja. Haver szeretett volna lenni, soha nem lett az. Nem csak emiatt, alapvetően kicsit ellenszenves figura volt. (Egyébként volt szerencsém olyanok között dolgozni, akiknél ez, és a másféle próbálkozások igen heveny ellenérzést váltottak ki. És pályakezdőként másfél hónapig voltam olyan helyen is, ahol nem.) Annyira nem találtuk ezt fair játéknak, hogy ilyen esetben általában rávezettük az utast arra, mit szeretne mondani, például kétszer vagy háromszor kérdeztünk, mintha nem hallanánk.
Igazából ez a tekintetfigyelés így nem teljesen igaz, alapvetően csak a finom vagy durva viselkedészavarokat veszi észre az ember, tehát annyit, hogy valami nincs rendben. Egyéb infó hiányában nem tudja, mit és hol keressen, kivéve persze néhány egyértelmű esetet. Ezek is általában már később, menet közben jönnek elő, ilyen a terelés a beszélgetésben ha a motorháztetőt kéretik nyitni, nagy táskát kérésre nem rakja odébb, csak mozdítja, mereven hátul-középen ülő anyós, ilyesmik. De leginkább keresési sorrend van, minden más csak adalék. Van egyféle rutin vagy tanult érzék, amit nehéz meghatározni. Öt-tíz év után történnek olyanok, hogy ácsorog az ember, integeti tovább a sort és irtóra unja a tizenkettedik órát aznap. Aztán kiszúr egy tökéletesen átlagos autót valahol hátul a többi között, ami végül ott is marad végleg. És a vicc az, hogy nem csak ő szúrja ki, de egy másik finánc is, aki nem is azért a sorért felel.
Erről jut eszembe, van egy legenda, nem is régen hallottam újra. Egy kockalámpás Lada ment ki Miskolcról Ausztriába, a vámos odalépett, beszélgetett pár percet, aztán kinyittatta a motorháztetőt és levetette csakis a bal első lámpabúra hátsó burkolatát, amiben ott volt a család dugidevizája. Állak leesve, ámuldozás. A sztori szerint a sofőr a lámpakapcsolón matatott, ez tűnt fel a fináncnak, stb. Valójában ennek a fickónak a nagyon gerinces szomszédja telefonált ki az átkelőre aznap reggel. Tudom, ott voltam. És a legtöbb ilyen hihetetlen megérzésnek hasonló a háttere.
Én belenőttem ezekbe a borzalmakba. Kicsi gyerekként még egész normális volt az élet. Aztán közvetlenűl a háború után is úgy nézett ki egy rövid ideig, hogy majd minden jó lesz megint. Sajnos elég hamar rá kellett jönnöm, hogy már soha nem lesz az. Kezdődött a kettős élet, egyrészt otthon másrészt az iskola. Ami otthon volt arról az iskolában hallgatni kellett. Lassan megkérdőjeleztem mindent amit az iskolában mondtak, a gimnázium már extra pocsék volt.
Szerencsémre az eső és egyetlen itthoni munkahelyemen egy igazi reakciós társaságba keveredtem, igy ott elég normálisan éltem. 56-ban mikor először be lehetett menni, kiderült, hogy az irodában csak a főnök volt meg én, a többiek leléptek.:-)
>nagyjából akkortól az osztrák vámos szinte mindig átszólt a magyar oldalra a forródróton, ha "medvecetli"-t * bélyegeztettek nála
Meg egy kis jutalék fejében néhány bécsi boltos is, ha magyarul / magyaros akcentussal beszélő nagyobb tételt vásárolt,.
Úgy tűnik, te a frontvonal másik oldalán működtél :-)
Így utólag meg szabad kérdezni, hogy igaz-e, amire mindig gyanakodtam, hogy amikor a vámos a delikvenshez lép / belép a vasúti fülkébe, stb., figyeli, hogy a gyanúsított hova néz egy pillanatra, és ott kezd keresni? Egyszer megpróbáltam így terelni a vámost, akkor fényesen bejött.
Egyszer meg a svédországi kiküldetésemkor a kollégák cím szerint rendeltek pornóújságot. Egy párttag munkásőr nő volt az utitársam, szétaggódta magát, hogy mi lesz vele, ha lebukunk a határon. Ne félj, mondtam, beteszem ebbe a kis táskámba, ott biztos nem keresik. Viszonban ezzel szemben egy másik csomagba tettem. Ferihegyen a piros folyosón kellett kimennünk, mert küldtek velünk a stockholmi Kereskedelmi Kirendeltségről valami zsákot. A vámos darabokra szedte a kis táskát, persze nem volt benne semmi, át is mentünk, viszont leplombálta a hivatalos szállítmányt, ami nagy baj volt, mert abban voltak a pornóújságok.
Aztán otthon a vacak plombából könnyen kihúztam a kötözőzsinórt, így a pornóújságok megmenekültek.
Látod, ez milyen fura. Soha, egy percre nem jutott eszembe "kinn maradni". Még most se tudom elképzelni, pedig hát nincs olyan nap, hogy ne vesztenék el valamit, ami ideköt.
Rémes. Gyerekként valahogy természetesek voltak ezek a dolgok, ebbe nőttünk bele. Hogy mondjuk Feri bácsival el kell ballagni a rendőrségre, bejelenteni, akárhányszor hazajön, hogy két hetet nagyanyámnál töltsön. Meg hogy mit jelent az, hogy "X-ék eldisszidáltak". És hát ott voltak a keletnémetek kontrasztnak a Balatonon, hozzájuk képest mi havajban éltünk. Jó sok időbe telt, míg először elgondolkodtam azon, hogy ez így normális-e.
Eleinte igen, de aztán abban csúcsosodott ki a helyzet, hogy mikor már megvolt a kinti állampolgárságom és anyám haldoklott, illetve rövidre rá meg is halt, nem kaptam magyar vizumot hogy haza jöhessek. A kinti követség indoka az volt, hogy még érvényben van ellenem a büntetés és ők nem akarnak komplikációkat. Ez 1972 karácsonyán volt. Már rég be volt adva a lemondási kérelem, de azt csak áprilisban kaptam meg. A lemondáshoz a svédek ragaszkodtak, ilyen okból.
Egy kicsit gondolkoztam is, mielőtt leírtam, mert ha csak egy évvel korábban kapok útlevelet, akkor biztosan kint is maradok. De pont 88-ban már fordulni látszott a világ, szabadott utazni, a lágerek is bezártak, plusz a magánéletem is úgy alakult, hogy itt ragadtam.
Ritka, de most hozzászólhatnékom van. :) Nem tudom, tudták-e az utazók: nagyjából akkortól az osztrák vámos szinte mindig átszólt a magyar oldalra a forródróton, ha "medvecetli"-t * bélyegeztettek nála. Így a két határ között fondorlatosan kalaptartó alá rejtett éppen aktuális kurrens osztrák áru gyári számát is már akkor tudta a finánc, mielőtt még rákérdezett volna hogy van-e valami vámköteles holmi a családnál. Szóval az, hogy valami átcsúszott, leggyakrabban azért volt, mert ha nem csúszik át, akkor a finánc fél vagy másfél órát tölt az írógép mögött (vámkezel vagy lefoglal), és azt igazából rühellte mindenki.
Egyébként - ha már elkezdtem -, a leghihetetlenebb dolog amit láttam, egy lengyel kispolszki volt. Egy középkorú pár utazott vele, átlagemberek, semmi különös. Egy hiba volt: az tökéletesen üres csomagtartó. Annyira ügyesek voltak, hogy csak a hátsó ülés letapogatása közben ütött be a katasztrófa. A finánc véletlenül egészen kicsit meglökte a vezetőülést a lábával, amitől az a háttámla közepén eltört. Kiderült, az autó belseje kamu volt, az első és hátsó ülések az akkoriban szokásos lengyel piaci árukból voltak felépítve, egészen a padlótól. Szépen megformálva, ráhúzva a huzat és pár pokróc. Az ajtók is kitömve, ablakemelő kiszerelve. Esküszöm, a kocsi mellé kipakolt kupac nagyobbnak nézett ki, mint maga az autó.
Az utlevelet nem kellett vissza adni, viszont "ablak" nélkül nem ért semmit. Egyszer megkaptad és ha megint akartál utazni akkor kérvényezted. Amenyiben igenlő válaszat kaptál be kellett vinni az utlevelet és beleütötték az ablakot. Legalább is én így emlékeszem a hatvanas évek elejéről. 1965-től már nem tudom, mert búcsut intettem az országnak akkor. Anyámék 3 év mulva kaptak ujra egy ablakot, hogy kiutazhassanak. Akkor én már törvényesen másfél évre el voltam itélve.:-)
Az IKKA csekket kapni lehetett, akinek volt külföldön tehetős hozzátartozója. Mindenféle csodákat lehetett venni rajta. Nálunk kinti rokon egy szál sem, de anyám nagyon szeretett volna egy elektrolux hűtőszekrényt. Valahogy bejutott a boltba és megnézte mennyi csekk kell hozzá. Ezután ott töltötte a napjait a közelben, mert sokan eladták a csekket a közeli kapualjakban folyt az üzletelés. Sok izgalom árán végül összejött a jégszekrény ára, ami sokat emelt az életszinvonalunkon akkor. Ez az ötvenes évek végén volt, amikor már maszekok voltunk.
Hogy volt ez azzal az útlevéllel? Hogy kellett "kapni"? Visszavették, amikor az ember hazaért? Vagy nálad volt, de nem volt érvényes valami papír nélkül?
Én eleve nem kaptam, úgyhogy ezeket nem tudom. Nekem már csak a világútlevélből jutott 88-ban. Azt ki is használtam. :)
Yogi, némi spéttel... Kiszámoltam, hogy hány éves voltál 87-ben. Nem lehet, hogy esetedben egyszerűen egy potenciális deli vitéz elvesztésétől tartott a Magyar Népköztársaság? Attól persze még nem szép nem adni útlevelet.
Röstellem, hogy z-t is írtam a nevébe, ugyanis nem néztem előtte utána, ahogyan te viszont ügyesen megtaláltad a honlapját.
Amúgy ő csaknem negyedszázada megnyert nekünk egy 10 ezer forintos tervezőidíj-pert Kispesten és akkor átvitette magát egy másik bíróságra, Újpestre és útközben mondott egy olyan mondatot a kocsiban egy minket foglalkoztató elvi kérdésben. Ezzel a mondattal beadtunk egy kérelmet az Alkotmánybíróságra – amit ma már nem tehet meg még egy országgyűlési képviselő sem! – és 23 éve a Magyar Közlönyben megjelent a nevünk a 10/1991-es alkotmánybírósági határozat elején mint kérelmezőké, ugyanis az általunk kifogásolt, öt évvel korábbi miniszteri rendeletet teljesen megsemmisítették. Ez persze nem történt volna meg Strasser mondata nélkül.
Amikor én már a lazulás idején utaztam, ezt a két funkciót összevonták.
Meg összevonták a sztyuardesszel. Egyszer egy MALÉV-utas a nyugatra induló gépen a felszállás után hangosan mondta, hogy "megyünk a szabad világba, ott minden más," stb., úgyhogy a repülő visszaszállt vele Ferihegyre, és nélküle szállt föl ismét.
Nagyanyám öccse, aki még 48-ban lépett olajra, a hetvenes-nyolcvanas években rendszeresen járt haza Ausztráliából. Valamikor a nyolcvanas évek elején a nagynénikém vadiúj férje egy bohém éjszakán azt mondta neki: legközelebb mi látogatunk meg téged, Ferikém. S mivel az ígéret szép szó, s akkoriban nagyon jól kerestek a rátermett méterárusok az Áfésznál, '84-ben be is váltották az ígéretet. Az Ibusz-csoportból viszont csak ültek fel hazafelé is a gépre, pontosabban plusz még az idegenvezető és a belügyes. Az út végefelé persze már mindenki azt hitte róluk, hogy valami egészen extra kémek...
Ha halmozódott volna, akkor nekem nagyon sok pénzem lett volna azon a papíron :-)
Úgy emlékszem, még a valutapapír előtt volt a "valutaigérvény". Ez feltétele volt az útlevél megkapásának, viszont az útlevél megkapása volt a feltétele az igért valuta megkapásának :-)
Ezekből kimaradtam, nyugatra először akkor mentem, mikor engedélyezték, hogy az IBUSZ-szal 3500 Ft-ért busszal akár évente lehetett Bécsbe utazni, és az ilyen utakra valamiért könnyebb volt útlevelet kapni. Akkor velünk utazott Bulla Elma, neki elöl kiemelt helyet biztosított az idegenvezető, leghátul pedig egy ifjabb hölgy ült, aki velünk csak Bécsig utazott.
Volt egy (akkor) fiatal ügyvéd, Strasszer Tibor, aki próbaperekkel szórakoztatta az államot. Beperelte a BM-et, hogy az IBUSZ-nál beadandó kérelemnél – az 500 Ft-os illeték mellett – miért kérnek még felbélyegzett válaszborítékot, amiben kiküldik majd az útlevelet, ugyanis szerinte a befizetett díjnak azt tartalmaznia illene. Megnyerte a pert, de addigra már más volt az eljárásrend.
Ha már szóba hoztam ezt az ügyvédet, akkor egy másik ügyét is elmesélem. Az ÉS-ben jelent meg egy egész oldalas cikk "24 forintos per" címmel. Az autóra várók a kocsi árának felét befizették, ami évekig parkolt a kocsi megérkeztéig. Arra a látra szóló 2% kamatot fizették. Ő rájött arra, hogy a következő évben erre a kamatra nem számolnak kamatos kamatot, így neki 24 Ft kára keletkezett. A pert évek múlva megnyerte és az OTP több százezer családnak küldött ki pár száz forintot, akik persze nem értették, hogy milyen pénzt hozott a postás. Tehát ezzel a perrel százmilliókat kellett visszafizetnie az államnak.
