Nyilván a nyugatnémetek többet fizettek a megrendelő impexes embernek. Szerintem elég köztudott, hogy a menő (megbizható) külföldre járó üzletkötöknek szép bankszámláik voltak kint. Néha lebuktak, de ha ügyesek voltak leléptek időben. Ismertem ilyent, meg olyant is aki a gyerekei kinti tanulását tudta finanszírozni.
Pedig hasonló kérdés engem is régóta izgat: az akkori hangstúdiók technikai felszerelése. Ki intézte el, hogy a legjobb és legdrágább nyugatnémet minkrofonokat vegyék, amikor létezett ugyanaz keletnémet változatban, egészen jó minőségben? (Naná, a két német gyártó egy tőről fakadt, sokáig a nevük is egyezett.)
Hát, ilyenkor szerintem csak az segít, ha fogsz egy nyelvet, aki az említett cégeknél dolgozott, és emlékszik. Utolsó pillanat, hátulsó pár előre fuss. Ilyesmi a levéltárban aligha lesz meg, az elvtársak ezt fehér asztal mellett / vadászat közben / kiküldetésben intézték.
De az esélyeidről mondok egy biztatót. :) Anyám a két testvérével együtt élte át 56-ot a Ferenc körút - Tűzoltó utca sarkán. 14, 16, 18 évesek voltak. És képtelenek megegyezni abban, hogy a röpke két hét alatt melyik nap történt micsoda. Pedig elég sorsfordító idők voltak. De azért hajrá. :-)
Nekem sose volt erősségem a történelem tanulása iskolarendszerben, de annyi lejött, hogy a XX. század egy viszonylag jól dokumentált világ, ahol kutatnivaló alig akad. Aztán negyedszázados fennállásom körül rájöttem, hogy éppen ez adja a dolog érdekességét: rengeteg mindent tudunk, hiszen a apa, anya megélte, mesélte a nagymama, amikor meglátogattuk, tehát köztünk élt a történelem.
Ennek ellenére fogalmam sincs, hogy pl. a svájci Dominó vasúti biztosítóberendezési licenc hogy került hozzánk, Magyarországra 1957 körül. Bizonyára a szovjetek is rendelkeztek hasonló megoldással (főleg, hogy elrendelték a gyártó átállítását a svájciról szovjet termékekre, melyre két évet kaptak, de az nem valósult meg), illetve tudható, hogy a svájci Integra cég rajtunk keresztül akart a KGST-be bejutni (1940-es évek vége óta volt élő licencszerződésünk velük). Na de 1957 táján mi hívtuk őket, vagy ők ajánlkoztak? És a "mi" az kicsoda? Az Elektroimpex? A MÁV? A KPM?
És néha a megoldás megtalálása sem kézenfekvő, mert az irattárakban sincs meg minden. :(
Köszönöm nektek. Tényleg fura belegondolni, hogy mire ez a bizonyos Ilonka (nekünk csak Inci néni) a családunkba bekerült, ez a szegény ember már nem is élt. És most hatvanhat évvel később, hála a papíroknak, könyveknek, internetnek, az ember csak így belekotor az életébe.
A MÁV Irattárban minden közös ebédnél mesélik, hogy most éppen ki után nyomoznak megbízásból, és éppen hol tartanak, és milyen érdekességek derülnek egy-egy emberről.
Érdekes hallgatni a sztorikat egy-egy rántott sajt felett, bár én nem a szolgálati táblák szép múltjáért járok abba az archívumba. :)
Hogyne lett volna. Az első farmerszoknyám még térd alá érő volt (hetvenes évek vége), aztán a nyolcvanas évek elején ismét eljöve a mini. Esetemben ez aztán úgy is maradt. :)
Ha már lógok a melóból, egy kis önpromó: újabb illusztrációs kísérlet egy Fortepan-képhez.
"Más kérdés, hogy ha ünnepnapon kívül jelent meg az ember szoknyában a suliban, megkérdezték, este színházba megy-e. (És ez nem csak rám volt érvényes, mindenkire! Az az időszak volt a farmer diadalútja Magyarországon.)"
Volt akkor farmerszoknya? Átmenet a két állapot között: farmer is, de szoknya is. Valószínűleg ebben az esetben is felmerült a fenti kérdés, csak nem hangzott el. :) (Nem mintha feltételezném, hogy bárki farmerszoknyában menne színházba...)
Szoknya, természetesen. Próbált volna meg valaki lány létére a Bakáts téren a hetvenes években iskolai ünnepségre nadrágban menni. De szerintem ez még gimiben is így volt. Sőt egyetemi vizsgán is. Más kérdés, hogy ha ünnepnapon kívül jelent meg az ember szoknyában a suliban, megkérdezték, este színházba megy-e. (És ez nem csak rám volt érvényes, mindenkire! Az az időszak volt a farmer diadalútja Magyarországon.)
Vajon milyen ünneplőt viseltél mondjuk általános iskolai ünnepségeken? Elképzelem, hogy egyszer apukád öltöztetett, egyszer egyszer anyukád... Vagy ilyen esetben apukád meghajlott a genetikai adottságok előtt?
Szoktam mesélni, hogy akkortájt, amikor ez a kép készült, apukám rendszeresen a férfi fodrászatba vitt hajat vágatni. Igen ám, de aztán nagyon gyorsan romlásnak indult a szemem, és egy alkalommal egy vadiúj fodrász esett neki a fejemnek. Nyissz-nyassz, csitt-csatt, és mondá: Kisfiú, már kész is vagy.
Ennek két következménye lett. Egyrészt sürgősen elvittek szemorvoshoz, mert olyan nincs, hogy nem láttam, mi zajlik, másrészt anyám átirányított a saját fodrászához. (Hogy ebből mi lett, azt is szívesen megmutatom egyszer, csak ahhoz be kéne üzemelnem végre a lassan egy éve megvett szkenneremet. :-) )
Ki, hálistennek! Apukám ki is rángatott a telekre, hogy mint legidősebb fiúgyermeke, segítsek neki vízteleníteni és cipekedni. Mit mondjak, nem volt meleg.
