Hadd ne fejtsem ki, milyen apró különbség volt a bajnok és későbbi BL-döntős Sampdoria oda-visszavágós megszorítása és a tét nélküli meccs az EL-ből és (jó eséllyel)a bajnokságból is kieső genovaiak legyőzése között, vagy a mostani bolgár, szlovák, svéd topcsapatok elleni párharcok és mondjuk a Honvédnál maradva 89-ben a jugoszláv (nem szerb vagy horvát vagy bosnyák) bajnok kiverése vagy a Fradi Real elleni döntetlenje, az Anderlecht kiverése, vagy a Newcastle legyőzése között. Attól tartok, hogy nem érdemes erről beszélgetni, mert ha szerinted a klubcsapataink olyan erőt képviselnek, mint a 90-es években, akkor nincs értelme a további diskurzusnak.
Igen, az erőnlét, a tempó nyilván sokat javult. Csak ez kicsit olyan, mint mikor nagyanyámnak kell elmagyaráznom, hogy attól, hogy a háború romjaihoz képest a kommunizmus alatt fejlődött az ország, az nem azt jelenti, hogy az klassz dolog volt, mert ha egy picit nugatabbra tekint, akkor láthatja, hogy mások, hasonló romokból a többszörösét építették fel. Tehát érdemlegesen fejlődésről beszélni csak a környezet viszonylatában lehetséges, ilyen szempontból pedig tetemes lett a lemaradásunk.
De mesélhetsz arról, hogy hol vannak most a magyar bajnokságban az épkézláb magyar csatárok (mint a 90-es évekből pl. Vincze Pilu, Horváth Feri, Fodor Imi), vagy a légiósok között - Szalait is beleértve - hol vannak Kiprich vagy Kovács Kálmán hatékonyságú csatáraink.
Szarvas-csapásra tévedtek a zöld-fehérek, ilyesmi volt másnap az NS címlapja. 1994. augusztus rémlik és 5-2, kint voltam azon a meccsen. Aztán bajnokok lettünk és BL.
Nekem is az ugrott, mennyire érdekelhette őket. De nincs összképünk, 1954-ben csak úgy besétáltál egy moziba és vettél egy jegyet, vagy hasonló lehetett a belépőhöz hozzájutni, mint húshoz és otthoni telefonvonalhoz...
Olimpiai ezüstérmes, s az Újpest aranykorában futballozott a Dózsában Juhász Péter. Hétszer volt bajnok a lilákkal, s ma főállásban a Megyeri úti stadion igazgatóhelyettese, mellékesen játékosmegfigyelőként segít a futballcsapatnál. Azt mondják – sok-sok sikere ellenére –, nem futotta ki magát. Pályafutása így is szép volt, de igazából torzóra sikeredett.
– Úgy tudom a Felvidéken, Losoncon született. Hogyan került át Magyarországra? Akkoriban nem lehetett olyan könnyen átmászkálni a határon, mint mostanság?
– Három-négy éves lehettem, amikor a szüleim átszöktek, engem meg a nagyszülőknél hagytak. Aztán nem sokkal később apám a befagyott Ipolyon vitt át télen, ami persze beszakadt. Én nem lettem vizes, mert a feje fölé emelt, ő azonban derékig elsüllyedt. Állítólag le volt játszva a határőrökkel, de azért nem volt veszélytelen, telihold volt, jól lehetett látni, hogy határt sértünk. De végül nem lett gond. Sződligeten laktunk, és én évente, amikor már lehetett, visszajártam nyári szünetre a nagyszülőkhöz. Ott éltem meg az 1954-es, svájci vébédöntőt is. Apuék kettő nullánál elmentek moziba, amikor visszajöttek, nem akarták elhinni, hogy kikaptunk.
– Hatéves gyerekként hogyan élte meg a vereséget?
– Sajnáltam, hogy kikaptunk, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottam neki. Arra viszont emlékszem, gyászba borult a Felvidék, mert nagy magyarok voltak azért arrafelé is.
– A szlovák nyelvet mennyire bírta, bírja?
– Még mindig tökéletesen beszélem. Gyerekként gyorsabban tanul az ember, meg sokat néztem a tévéjüket, ahol laktunk, lehetett fogni. Főleg a hokit imádtam, a Sparta Prahának szurkoltam.
– Ha annyira imádta, miért nem hokizott?
– Itt azért nem voltak olyan lehetőségek, mint odaát. Szinte alig volt Magyarországon jégpálya. Sőt, még most is rendesen le vagyunk maradva.
– Így maradt a foci?
– Apám a rákospalotai gépgyárban dolgozott, s ő lett a sportköri elnök a XV. kerületi Vasasnál, amiből később lett a Volán, a mai REAC. Az apám haverja volt az edző, és látott engem a téren focizni. Mondta a faternak, hogy menjek le, szívesen lát. Az öreg csak annyit reagált: „Lusta, nem szeret ő edzeni”.
– Ez igaz volt?
– Edzeni tényleg nem szerettem, de lusta nem voltam. Abban maradtunk, elmegyek a hét végi meccsekre. Jól ment a játék, s tizenhét évesen leigazoltak a BLSZ I.-es csapathoz. Akkoriban volt nyolc-tíz csapat ebben az osztályban a környékünkön. A Duklo Bányagépgyár ellen játszottunk bajnokit a feljutásért, és 5–1-re nyertünk, én négy gólt rúgtam középcsatárként. A meccs után több csapat vezetője is följött a lakásunkra, s győzködtek, hogy hozzájuk igazoljak. Mifelénk mindenki a Dózsának szurkolt, s felháborodtak, mit keres egy Tichy-kép a falon. Imádtam Tichy Lajost, ám többnyire csak egyedül mentem ki a tujával a Kispestre. A barátaim közül senki sem szurkolt a Honvédnak, nem voltak hajlandók elkísérni. Majd valahogy lemorzsolódtam én is, s egyszer csak azon vettem észre magam, hogy véresszájú Újpest-drukker lettem. Szuszát még láttam focizni. Hát, mit mondjak, mocskosul tudott rúgni. És Göröcsöt is csodáltam, balra nézett, jobbra passzolt, zseni volt, na.
– Aztán pár évvel később már közelről, a pályáról is láthatta őt.
– Mit ad isten, két-három évvel utána már mellette öltöztem. Először Göröcs és Bene közé kerültem, aztán Baróti Lajos bácsi mellé, ami már nem volt olyan jó hely.
– Miért nem?
– Hát jó lehet egy edző mellett ülni? Ott nem lehetett másnaposan megjelenni, mindig fegyelmezettnek, komolynak kellett lenni.
– Volt, hogy kimaradozott? Ezt csak azért kérdem, mert akivel csak beszéltem önről, mindenki azzal kezdte, hogy egészen kiváló bekk volt, és azzal folytatta: csak szerette az éjszakát.
– Előfordult egy-egy győztes meccs után, hogy kiruccantunk, elmentünk egy jobb helyre, mondjuk például a Nirvána bárba. Szórakoztunk kicsit, ha meg jólesett, akkor nagyon. Nem fogtuk vissza magunkat. De tudtuk, hol a határ, mert könnyen kikerülhetett az ember a csapatból, és abba a Dózsába nagyon nehéz volt visszakerülni. Én például csatárként kezdtem, de hát olyan csatárok voltak, hogy csak álmodozhatott az ember, hogy egyszer közéjük kerül, így aztán balbekk lettem. Igaz, jobbhalfon és kapuson kívül minden poszton játszottam.
– Sokak szerint a hetvenes évek Dózsája Európa egyik legjobb csapata volt. Miért nem lettek BEK-győztesek?
– Nagy csapat volt, az igaz. Háromszor a későbbi bajnok ellen estünk ki a negyeddöntőben vagy az elődöntőben. A legfájóbb mind közül a Juventus elleni hazai meccs volt. Már 2–0-ra vezettünk, amikor Altafini fejelt egy gólt, majd Anastasi csukafejessel egyenlített. Elszúrtuk, fegyelmezetlenek voltunk, vitt bennünket a hév, s végül az idegenben lőtt gólokkal ment tovább a Juve. Az Újpest akkoriban termelte a gólokat, mentünk, mentünk előre, s hátul nem figyeltünk eléggé.
– Nagyon jó futballistának tartották, ám csak két éven át volt válogatott. Pedig sokan állítják, évek maradtak önben, sokkal többre vihette volna.
– Talán igen. De volt egy afférom Illovszky Rudi bácsival. Komlón játszottunk bajnokit, külön kisbusszal hoztak fel minket a válogatotthoz. Órákig ültettek kint a margitszigeti szállóban étlen-szomjan. Persze tudom már, ki kellett volna menni enni valamit, de nem mertünk, féltünk, hogy megbüntetnek, amiért elhagytuk a hotelt. Amikor megjöttek a többiek, megjegyzést tettem a szövetségi kapitánynak, hogy senki sem foglalkozott velünk. A sajtó akkor azt írta, hogy elküldtem az anyjába, de ez nem igaz. Utána még játszottam egy meccset az NDK ellen, s csak utána hagyott ki Illovszky. Ezután tényleg nem fogtam vissza magam.
– Tudom, akkor nem volt egyszerű külföldre igazolni, de a fradista Bálint aztán mégis kimehetett. Ön nem szeretett volna Nyugaton futballozni?
– Dehogynem. Hívott a Real Madrid, de mivel nem engedtek, így a Breitnert vették meg a spanyolok. Vitt volna az Inter is. Nagy szurkolójuk voltam, de oda sem mehettem. Persze lepattanhattam volna valamelyik külföldi túrán, de velünk mindig jöttek kukkosok. Ha lelépek, minimum egy év eltiltás vár rám, és ezt már nem mertem bevállalni. Megbántam, hogy nem mentem ki, valószínűleg ma semmi gondom nem lenne.
– Miért, mi baja van?
– Különösebb nincs. Újpesten élek, van egy szép, húszéves, egyetemista lányom, de azt az anyagi biztonságot nem tudtam magamnak, magunknak megteremteni, mint amit a játéktudásom alapján ma megtehetnék. Látom, itt Újpesten is milyen futballisták vannak, és viszonylag milyen jól élnek. Nem túlzok, ezek a maiak a harmadik csapatunkba sem fértek volna be.
– Naprakész az Újpestből, akkor tehát jár még meccsre.
– Hát hogyne. Egyrészt valamivel mérgezni kell magam, másrészt a Megyeri úti stadion a munkahelyem. Igazgatóhelyettes vagyok a létesítményben. Ez a főállásom, másodállásban pedig besegítek a futballcsapatnak, fiatal játékosokat kutatok, Északkelet-Magyarország tartozik hozzám.
– És vannak ügyes gyerekek?
– Legalább háromezer ügyes focistát láttam az utóbbi időben, ám jó, azonnal használható nincs köztük három sem. Ezek az akadémiák elszipkázzák a fiatalokat, ha meg nem, akkor a szülők őrültek, és irreális dolgokat követelnek.
– Hogyan látja, mennyi esélyünk van a felzárkózásra?
– Kevés. Nézze, nincsenek pályák, nevetséges pénzért dolgoznak az amúgy gyenge képességű edzők, és van olyan, hogy csak fél év csúszással kapják meg azt a kevés pénzt is. Hogyan várhatjuk el, hogy jó, minőségi munkát végezzenek? No és a gyerek sem akarnak ma már annyira futballozni. De valami legalább megmozdult. Ez az új kormány odafigyel a sportra, az pedig szívderítő, hogy a miniszterelnök imádja a futballt. Volt olyan, hogy a sportminisztert a Fóti úton kellett összeszednem, úgy eltévedt idefelé jövet. Kereste az UTE-pályát.
– Ki volt az?
– Hát a Gyurcsány. Ő a másik véglet volt, lövése sem volt a sportról. Szerencsére ez már a múlté.
Pályakép
Juhász Péter (1948. augusztus 3., Losonc, Csehszlovákia). Posztja: hátvéd. Klubjai: Újpesti Dózsa (1967–1976, 148 mérk./6 gól), Tatabányai BSC (1976–1978, 48/10), Volán SC (1979–1982, 73/8), 22. sz. Volán (1982–1983), Göd (1983–1986), Chinoin (1986). Eredményei: magyar bajnok (1969, 1970-tavasz, 1970–71, 1971–72, 1972–73, 1973–74, 1974–75), Magyar Kupagyőztes (MNK) (1969, 1971, 1975), Bajnokcsapatok Európa-kupája (BEK) elődöntős (1973-74), negyeddöntős (1971-72, 1972-73), Vásárvárosok Kupája (VVK) döntős (1968-69), Európa-bajnoki 4. (1972, Belgium), olimpiai ezüstérmes (1972, München). Magyar válogatott (1971–1973, 24/1).
