A jelenlegi modern fizika több mint 100 éves. Ma már inkább gátja, mint segítője a tudomány fejlődésnek. Szükség van tehát egy új fizikára. De milyen is lesz ez az új fizika? Erre keressük a választ.
Erővonalak a valóságban nincsenek. De attól még lehetnek hasznos szemléltető eszközök.
Például egy domborzati térképen a szintvonalak is nagyon hasznosak, mert látszik belőlük a hegyek magassága és a hegyoldalak meredeksége. De a valóságban nincsenek szintvonalak.
A probléma nem ez.
A kérdés az, hogy egy forgó mágneskorong magával forgatja-e a mágneses mezejét, vagy nem.
Ha magával forgatná, akkor az általam leírt kísérletben mind a 4 esetben az történne, amit a relativitási el alapján várnánk.
De 2 esetben nem az történik. Ebből lehet tudni, hogy a mező nem forog együtt a mágneskoronggal.
Vagyis a mező áll, hiába forog a mágneskorong.
De mihez viszonyítva áll? Ez a nagy kérdés, amire a relativista fizika nem képes válaszolni.
Tegyük fel, hogy a mágneskorong közelében nincs semmi.
Akkor vajon a mágneses mező mihez képest áll? A koronghoz képest nem, ezt tudjuk.
De akkor mihez képest áll? Mert a relativista fizika szerint nincs éter, nincs fényközeg, a vákuum üres. A koordinátarendszerek csak a fejünkben léteznek, az nem valóság.
Akkor mihez viszonyítva áll a mágneses mező?
Ez az a kérdés, amelyre a relativimus alapján nem lehet válaszolni.
"feszültség akkor indukálódik a vezetőben, amikor a mozgása során indukcióvonalakat metsz."
Igen, ez az érzékletes szemléltetés visz néha félre. Azt sugallja, hogy léteznek valamiféle egyedi indukcióvonalak, amelyek az egyes domének saját tulajdonai. Ez a kép még a Faraday által elképzelt rugalmas szalagocskákra megy vissza, ami elég zseniális volt ahhoz, hogy megmozgassa Maxwell fantáziáját, de az ő absztrakt mezeje még ott is helyesen működik, ahol a Faraday erővonalai már csődöt mondanak.
A kísérlet paradox esete annak, amikor a szemléletesség a tisztánlátás, megértés rovására megy (nyilván ezért alkalmas a céljára):
feszültség akkor indukálódik a vezetőben, amikor a mozgása során indukcióvonalakat metsz.
És a pusztán relatív mozgás ezzel a grafikus sugallattal tényleg félreviszi a dolgot.
Ezzel együtt, egy jól kötözködő diák kihivás elé állíthatja a tanárt, mondván, hogy az indukcióvonalak mégiscsak doménekből lépnek ki, és azok valóban mozognak. A kihívás ott van, hogy a tér pontjaiban levő mezőérték egy kontinuumból származó komponensek eredője, és ezt valahogy meg kellene értetni vele. Ráadásul még mindig megkontrázhatja azzal, hogy jó, hengerszimmetrikus folytonos sokaság eredője, de a valóságban az a sokaság biztos nem tökéletesen homogén, tehát valami indukciónak lennie kellene. És nyilván van is, de egyrészt olyan gyorsan változik a forgatás során, hogy a mutatós műszer azt nem követi, de talán egy digitszkópon sem látszana az ingadozások kis mértéke miatt, gondolom én.
A régebbi fizikában, amikor még nem tudták a hatások egyik tárgyról a másikra való átterjedését vizsgálni, megelégedtek olyan törvényekkel, mint pl. a Newtoni gravitáció, vagy a Coulomb törvény. Amelyek nem vesznek tudomást az átterjedés mikéntjéről, hanem megelégednek valami olyanfajta látomással, miszerint az egyik test hatása közvetlenül megjelenik a másikon. S megelégedtek azzal, ha sikerült ennek a közvetlen távolhatásnak a mértékét ilyen-olyan matematikai eszközökkel, számokkal, vektorokkal helyesen leírni.
De amikor elkezdtek az átterjedés jelenségeivel is foglalkozni, valahogy modellezni kellett a tárgyak közötti térben történő dolgokat is. Erre találta fel Maxwell a "field"-nek nevezett matematikai eszközt, ami a vonatkoztatási rendszer minden egyes pontjához rendelt vektorok sokasága. E vektorok azokat az erőket adják meg, amelyek hatnának a képzeletben odahelyezett egységnyi pontszerű próbatöltésekre, ha odatennénk őket. Ami egy jól definiált mérési utasítás: próbatöltésekkel egyszerűen végig kell tapogatni a teret.
A laikusok általában nincsenek megelégedve a mező ilyen absztrakt definíciójával általában, s azt mondják "jó, de mi van ott igazából?" S egyre valami mindent kitöltő ködszerű közeget szeretnének benne látni. Mert a fizikusok vektormezeje nem maga a valóság, hanem annak csak egy képzeletben létező matematikai képe.
Érdekes, hogy ugyanezek a laikusok általában nem elégedetlenkednek amiatt, hogy a fizikusok és a mérnökök számokkal és vektorokkal jellemzik a kölcsönhatásokat. Pedig akkor is mondhatnák: "jó, de mi van a számok mögött igazából? Mi valójában az a vektorral modellezett erő?" S követelhetnének oda valami mézszerű, vagy bogáncsszerű ragacsot.
A fizikusok matematikai modelljeinek dolga, hogy egyértelmű számolásokat lehessen végezni velük, s az eredmények pontosan egyezzenek a mérésekkel.
Képzeld el, hogy egy verőfényes napon sétálsz a tengerparton.
De most nem a bikinis csajokat figyeled, hanem az árnyékodat a homokon. Ahogyan haladsz előre az árnyékod mindenhova követ téged.
Vajon mozog veled az árnyékod? Hát persze.
De valójában nem mozdul semmi rajtad kívül.
A mágneses mező is ilyen. Mivel nem részecskékből épül fel, nem tud mozogni. Haladó mozgás esetén mégis követi a mágnest, forgáskor meg nem.
Vagyis nem igaz Einstennek az a feltételezése, hogy a mágnes és a vezető esetében csak az egymáshoz képesti elmozdulásuk számít, mert ott van egy harmadik szereplő a mágneses mező is.
A mágnestárcsás kísérlet tökéletesen megmutatja, hogy nem lehet csupán a relatív mozgásból kiindulni. A relativiznus tévútra vezet.
A relativitáselmélet kiinduló tétele pedig éppen az, hogy nincs semmiféle külső viszonyítási alap, csak a mágnes és a vezető. De nem így van. Ezért hibás az egész relativitáselmélet. Ezért akarta visszahozni Einstein az "új étert", de nem engedték neki.
"A mozgás illúzióját csak az kelti, hogy az egyes pontbeli értékek egymással koherensen változnak. Pl. amíg az egyik helyen csökkennek, a tőle mozgásirányba eső másik helyen nőnek, s ezt mutatja pl. a vasreszelék változó elrendeződése is a mozgatott mágnes változó mágneses mezejében."
"Amennyiben a mezők nincsenek a forrásaikhoz kötve, akkor egy mozdulatlan közeget alkotnak"
Téves következtetés. Nem alkotnak semmiféle abszolút mozdulatlan közeget, hanem minden koordináta-rendszerben a rendszerhez képest mozdulatlanok. Ugyanúgy, ahogy minden koordináta-rendszerben mozdulatlanok a koordinátatengelyek is a rendszerhez képest. Egyszerűen ez a definíciójuk. Így aztán nem is valamiféle közegek, amelyeknek ilyen-olyan mozgásállapotuk lehetne.
Például egy vektormező egyszerűen az éppen alkalmazott vonatkoztatási rendszer minden egyes pontjába képzelt vektorokból álló sokaság, amivel Maxwellnek sikerült elméletileg modelleznie az elektromágneses kölcsönhatásokat. S ezek a vektorok nem mozognak akkor se, ha a forrásuk mozog a vonatkoztatási rendszerhez képest. A mozgás illúzióját csak az kelti, hogy az egyes pontbeli értékek egymással koherensen változnak. Pl. amíg az egyik helyen csökkennek, a tőle mozgásirányba eső másik helyen nőnek, s ezt mutatja pl. a vasreszelék változó elrendeződése is a mozgatott mágnes változó mágneses mezejében.
"az univerzum tágulásával . . . a mezők követik a térgyarapodást, a tömegek közötti távolságnövekedést?"
Igen, a tágulással hígul pl. az EM sugárzás energiasűrűsége. Sőt az nem csupán a térfogati tágulás miatt csökken, vagyis nem csak inverz köbösen, hanem a hullámhossz növekedése miatt is, tehát összességében 1/a4 szerint. De ha a tágulás homogén, akkor ez nem jelent semmiféle mozgást, a koordinátatengelyekhez képest a, hisz az elemi térfogatok mindenhol egyformán növekednek, minden mozgás nélkül mindenhol egyformán csökken az energiasűrűség.
A mezők annyira nem mozoghatnak, hogy pl. a Föld magával viszi a saját mágneses mezejét a keringés során. Mozog a mező? Hát persze, hogy mozog.
Ha az általam leírt kísérletben a mágnest nem forgatjuk, hanem a tengely mentén mozgatjuk, akkor a mágneses mező együtt mozog a mágnessel. Ez nagyon könnyen bemutatható vasreszelékkel. Ha egy vékony műanyaglapot teszünk a mágnes fölé és arra vasreszeléket szórunk, akkor a vasreszelék kirajzolja a mágneses mezőt. Ha a mágnest mozgatjuk a műanyaglap alatt, akkor a vasreszelék együtt mozog a mágnessel. Tehát a mágnes viszi magával a saját mágneses mezejét.
És mi az, hogy a tér pontjaihoz van kötve a mező?
Talán létezik egy abszolút álló tér, és ahhoz hozzá van ragadva a mágnes mezeje?
Mert ha igen, akkor a relativitáselméletnek bukta.
„Ami egy szamárság, hisz a mezők egyáltalán nem mozoghatnak, csak a pontbeli értékeik változhatnak. (Viszont egy tengely-szimmetrikus mágnes mezőértékei se változnak a tengelye körüli forgás közben.) A mezők nincsenek a forrásaikhoz kötve, hanem mindig a tér pontjaihoz vannak rendelve, bármilyen koordináta-rendszerben írjuk is le azokat. A fizikában egyszerűen így szól a mezők definíciója.”
Amennyiben a mezők nincsenek a forrásaikhoz kötve, akkor egy mozdulatlan közeget alkotnak, amiben a forrásaik mozognak. Ha az univerzum tágulásával a tér tágul(gyarapszik), akkor csak a források (tömegek) közötti távolság növekszik, nem pedig saját erőből távolodnak, vagy közelednek egymáshoz a tömegek. Ez mennyiben befolyásolja a mezők mozdulatlanságát? Vagy a mezők követik a térgyarapodást, a tömegek közötti távolságnövekedést? Ez sem tekinthető valami féle mozgásnak?
Nyilván az elvakult relativistákat nem lehet észérvekkel meggyőzni, de mások lehet, hogy kíváncsiak az ikerparadoxon helyes megoldására. Lássuk hát!
1. Semmiféle fizikai oka nincs annak, hogy az űrhajós valóban lassabban öregedne, (ilyet nem is tudott mondani senki), ezért nyilván nem is igaz.
2. Már csak azért sem, mert az eset szimmetrikus, tehát az is eldönthetetlen lenne, hogy az űrhajós, vagy a Földön maradó testvér öregedne-e lassabban.
2. Azonban a látszat szerint mégis van ilyen jelenség. Ezt akarják nekünk eladni a relativisták valóságként.
Nézzük meg, hogy miféle látszólagos jelenség az, amivel megtévesztik a laikusokat!
Jól tudjuk, hogy ha egy 10 fényévre lévő csillagot figyelünk meg, akkor a csillagnak a 10 évvel korábbi állapotát látjuk. Ennek az az oka, hogy a fénynek éppen 10 év kell, mire hozzánk ér. Ha azonban saját magunkat figyeljük meg, akkor magunkat jelen állapotunkban látjuk.
Tegyük fel, hogy az egyik ikertesó elindul egy űrutazásra (az egyszerűség kedvéért) fénysebességgel. Az induláskor mindketten 20 évesek, és ennyinek is látják egymást és magukat is. Amikor eltelik 1 év, az űrhajó éppen 1 fényévnyire távolodik el a Földtől. Ekkor mindketten 21 évesek. De vajon ennyinek is látják egymást?
Nem. A Földön maradt testvér saját magát 21 évesnek látja, de űrhajós testvérét csak plusz év múlva látja 21 évesnek, amikor ő már 22 éves. Azért mert a fénynek is kell 1 év mire a Földre visszaérkezik.
Tehát az indulástól számítva 2 év múlva a Földön maradt testvér saját magát 22 évesnek látja, de az űrhajóban ülő testvérét csak 21 évesnek. Amikor az űrhajós tesó megérkezik a 10 fényév távolságra lévő csillaghoz és kilép a csillag egy bolygóra, akkor valójában mindketten 30 évesek, de ezt a Földön maradt testvér csak újabb 10 év múlva fogja megpillantani, amikor ő már 40 éves. Vagyis kilépéskor csak 30-évesnek látja a távoli testvérét, magát pedig 40-nek. (mint ahogyan távoli bolygót is 10 évvel korábbi állapotában látja)
Talán akkor az űrhajós lassabban öregedett? A látszat szerint igen, de a valóságban nem. Ugyanis a visszaút alatt éppen fordítva történik minden, ekkor már látszólag az űrhajós öregszik gyorsabban. Mire visszaér éppen egyidősek, és egyidősnek is látják egymást.
Tehát szó sincs arról, hogy az űrhajós a valóságban is lassabban öregedne, csakis a látszat szerint, és csak az odautazás alatt. A visszautazás alatt ez a látszólagos korkülönbség éppen kiegyenlítődik.
Azonban a relativisták szerint a látszatot kell elfogadni valóságnak, ezért állítják a relativisták, hogy az űrhajós lassabban öregszik.
A lassabb öregedés, (vagy az örök élet) mindig is szerepelt az emberiség vágyálmai között. Ezért van az, hogy minden korban el lehetett adni a hiszékeny embereknek. És tudományos csomagolásban ma is el lehet adni a túlontúl hiszékenyeknek.
Az ikerparadoxon tehát nem paradoxon, és a valóságban nem is létezik. Csak látszólagos jelenség, amelyet a fény "lassúsága" okoz. Ha a fény sebessége végtelen nagy lenne (de nem az), akkor a lassúbb öregedés még látszólag sem létezne.
"A relativitás elve szerint, amikor van egymáshoz képesti elfordulás, akkor a réztárcsában feszültségnek kell indukálódni."
Ez csak a te hiedelmed. Mert azt képzeled, hogy egy forgó mágnessel együtt forog az ő mágneses mezeje is. Ami egy szamárság, hisz a mezők egyáltalán nem mozoghatnak, csak a pontbeli értékeik változhatnak. (Viszont egy tengely-szimmetrikus mágnes mezőértékei se változnak a tengelye körüli forgás közben.) A mezők nincsenek a forrásaikhoz kötve, hanem mindig a tér pontjaihoz vannak rendelve, bármilyen koordináta-rendszerben írjuk is le azokat. A fizikában egyszerűen így szól a mezők definíciója.
Te pedig mindig így jársz, ha olyasmikbe ütöd az orrod, amihez nem értesz.
Folyton mezőkről írogatsz, de halvány sejtelmed sincs róla, mit neveznek mezőnek a fizikában.
A gyorsulásod változatánál, Lorentz trafó marad, csak az utazás minden pillanatába inerciarendszert kell váltani, hiszen az földi és az utazó sebessége változik az idő függvényében.
Ezt nevezik pillanatnyi inerciarendszernek és sok állandó gyorsulás pályát ki lehet számolni vele.
Vagyishogy, mindenképpen az 1. -es magyarázat a jóbb.
1. Az utazó iker inerciarendszert vált, amikor megáll és visszafordul.
vagy
2. A sajátidő a leghosszabb világvonal két esemény között. dτ=γdt --> dτ>dt.
1. Két Lorentz trafó van, egy a földi és a csillag felé utazó iker között, a másik a földi és a visszatérő iker között.
Engem rettentően zavart, hogy a földi iker világvonalán, csak úgy köddé válik jó pár év, abban a pillanatban, amikor az utazó iker megáll és megfordul.
Meg lehet csinálni az ábrát úgy, hogy a földi iker halad és a utazó áll, ott is ugyanaz a szitu.
De van egy gyorsulásos változta is, amikor utazó iker gyorsul félútig a csillag felé, aztán lassít és megáll, abban a pillanatban egyidejű lesz a földivel.
Aztán visszafele félútig gyorsul aztán lassít és megáll.
Ezzel eltűnt az a zavaró sajátidő paradoxon, de ezt is meg lehet fordítani.:)))))
Tehát a földi gyorsul és a utazó áll.
Nem lesz Lorentz trafó, csak egy koordináta trafó, de kijön, hogy földi iker kimegy szingularitásba pár évig és visszajön, a "világvonalán" lesz egy hurok, tehát átmegy térszerűbe is.
Az időt, évben, a távolságot fényévbe mérve, c=1, viszonylag egyszerű a számítás. Egy nagyon jó matematikus segített a megoldáson, mert van egy csel, amire sehogy se jöttem rá.
