Okulva az első hajóutunkból, amikor egy csomó kirándulás nem volt már foglalható, amikor előtte való napokon próbálkoztunk, itt már az első délután megvoltak az előre netről kinézett kirándulások, amikre be akartunk fizetni, ezért irány a Guest Relation és végig az útra befoglaltuk a kiszállások során végigjárandó kirándulásokat. Ez persze akár tűnhet lustaságnak is, mert magánszervezésben sem lehetetlen – vélhetően a töredékéért – kirándulni, de ez akkor jó ötletnek tűnt és végül nem is igen ántuk meg.
Az éjszaka csak félgőzzel óvakodtunk, mert normál körülmények között túl hamar odaértünk volna a szomszédba. Kikötvén a városban egy shuttle busszal besuhantunk a belvárosba, ahol egy idegenvezető körbevitt a városon, mindenütt elmagyarázva az ország a város talán 200 éves történetének állomásait és a hozzá kapcsolódó látványt. Newcastle talán ha Miskolc méretű, története a szénbányászat és a fegyenctelep köré szerveződik. Álomszép tengerpartja van, laza szörfös srácokkal (azért Siófokon nincs ilyen…), jópofa, san francisco-i utcákkal, óriási katedrálissal, nagyjából két óra alatt bejárható, az információk is befogadhatók. Közben persze adóztál a megszervezett turista gépezetnek, vettél kólát, szendvicset, egy pólót a bazársoron, vagy egy népművészeti motívumos bumerángot a nappaliba dísznek. Hamar elszaladt az idő, aztán ahogy jöttünk, shuttle buszos suhanás vissza kikötőbe, pár fénykép a toronyháznyi hajó mellett, visszacsekkolás, kézfertőtlenítés és ismét az ismerős szőnyegpadlón lépdeltünk. Este jöhetett először az elegáns vacsora. A hajók egyik mutatványa, hogy van egy étterem, ahol elegánsan, pincérrel, étlappal körítve étkezhetsz, nem a turistagyáras svédasztalról. Nagy örömömre ismét volt fokhagymás csiga a választékban és más is, amivel jóllakva újabb jópontot húzhattam be a hajó virtuális ellenörzőjébe.
Másnap nekivágtunk az óceánnak. Ezek a „hajón unatkozós” napok. Persze szó nincs unatkozásról. Ilyenkor az ember felfedezi a hajót, végigfényképezi, bejárja és közben jólesően pihen. Mert ilyenkor a főhadiszállás a felső nyitott fedélzeten van a medencéknél, a napozóágyakon, ahol nyugodtan olvashatsz egy könyvet, amit otthon hónapok óta esélyed sem volt, hogy a kezedbe vedd, ne adj Isten még szundikálhatsz is egyet, aztán jön a pincér, hozza a nap koktélját, vagy Te ballagsz el a bárba egy sörért. És innen indulhatsz csatangolni a még feljebbi fedélzetekre, a hullámlovagláshoz, a mászófalhoz, vagy innen mehetsz be az étterembe. Apropó étterem, még egy szolgálati közlemény: a hajón különböző italcsomagokat lehet foglalni. Elvben a csomag nélkül is tudsz inni vizet, mg két-három frissítőt (limonádét, málnaszörpöt, meg talán mangószörp volt a harmadik), de hogy ne csak ilyen fapaddal kelljen beérnek, be lehet fizetni egy Coca-Cola csomagra, amihez adnak egy nagy ibriket, amellyel az automatákból tudsz kinyerni – körülbelül végtelen a köbön választékban – mindenféle szénsavas és szénsavmentes üdítőt. ezen kívül van még olyan csomag, amelyikben bort, sört, meg olyan, amelyikben mindenféle más szeszes italt megkapsz. Egyik sem éri meg, de színesítésnek mi legalább ezt az üdítős alapcsomagot megvettük. Már jócskán szeltük befelé a habokat, amikor a kapitány bejelentette a belső hírközlőbe, hogy nem Új-Kaledóniába megyünk, hanem Fidzsire először, mert egy tájfun dühöng az első állomásunk körzetében és elkerüljük, ezzel megváltoztatva az állomások sorrendjét
Két napig tehát a pihenésé, vagy a lustaságé lett a terep, a jópofa medencék színes partján, vagy a hajó különböző pontjain amit bejártunk. Azért meg kellett állapítani, hogy a nagyobb déli szélességeken, ahol a mi augusztusunknak megfelelő nyár volt éppen, nem tombolt a meleg, inkább kellemes tavaszi, mintsem nyári idő volt. És a hajó is egyre billegősebbre váltott, ahogy a szél nem simította, hanem inkább felkavarta körülöttünk a vizet. A karib-tengeri útunkon olyan érzés volt a hajón lenni, mintha nem is hajón lennénk, hanem egy stabil szárazföldi sziklán, hát itt ennek nyoma sem volt, a második napra igencsak éreztük, hogy billeg alattunk a hajó, aludni is olyan volt, mint egy átmulatott, bepálinkázott éjszakán.
Aztán végre befutottunk Fidzsire, Lautoka kikötőjébe. Szép idő fogadott, amolyan tipikus trópusi időjárás. A nap sütött ezer ágra, de a gyönyörű tiszta kék eget (honnan is lett volna légszennyezés, szmog?) nagy fehér gomolylfelhők pettyezték (ezeket hívom én fotósfelhőknek, aminek örülnek a fényképek, mert nem unalmaskékek lesznek, hanem megtöri őket egy-egy fehér pamacs. Aznapra egy bennszülött törzs meglátogatását foglaltuk be, kawa ceremóniával, bennszülött kultúrával, miegyébbel. Egy buszon átvágtunk a Nawaka Village-be. Odafelé úton a csodálatos napsütésben fürdő Fidzsi fokozatosan feltárta szépségét. A buja zöld mindenütt, az út mellett gazként növekvő olyan növények, amelyeket itthon féltve dajkálunk cserépben, a távoli hegyekből kirajzolódó „Fekvő Óriás”, tényleg, mint amikor egy új világot fedezel fel és árad feléd az újdonság. Odaérve mosolyt csalt az arcomra, maikor a buszra felszállt egy fűszoknyás, félmeztelen harcos, és lándzsáját lóbálva elrabolt minket. Mintha a „Robog az úthenger” film kelt volna életre, csak ott a betyár karikás ostort lóbált a turistáknak. hamarjában betereltek minket a faluba (mindegyikünk kapott a nyakába egy kézzel font virágnyakláncot), végigvezettek minket a falun, ahol mérsékelten nyomorúságos házak vették körül a főnök jó nagy (de cseppet sem fényűző) házát. Utána a helyi Entertaintment Group, lényegében az összeverődött falusiak énekeltek, a fűszoknyás fiúk táncoltak. Hirtelen egy nagyon jó hangulatú kavalkád kellős közepén találtuk magunkat és engem mélységesen megérintett az a kultúra, amit pillanatok alatt a lábunk elé görgettek. Ez a kultúra nem a Lada-Volkswagen-Ferrari létrán mászik felfelé, nem a pénz-vagyon-hatalom háromszögben jár helyben, hanem beleovad abba a természetbe, aminek része, a dalaik a jól telő napról szólnak, a táncaik a mindennapi harcaikat játszák el. Közben a harcosok egy hatalmas fatálban valamiféle kétes színű löttyöt kevertek, a kawát. Mivel közegészségügyi szempontból nem tűnt kockázatmentesnek (és a feleségem ezért undorral le is szavazta), nem sikerült innom belőle, de akik megkóstolták, az arcukra ült fintorból ítélve megvan miért nem terjedt el ez is a világban, mint a whisky, vagy a vodka. A program után ahogy jöttünk, visszabuszoztunk a kikötőbe, közben megállva egy kötelező szuvenírboltnál, betankolva a kötelező hűtőmágneseket, dísztárgyakat. A kikötőben természetesen sátorváros várt rögtönzött zsibvásárral, újabb hűtőmágnesekkel és strandkendőkkel.
Elnézést mindenkitől, de a legtöbb desztináción, ahol jártam és aminek van Index fóruma, szoktam írni beszámolót az utazásomról, élményekről. Sokszor ezek inkább a tapasztalatokról és az ott megélt élményekról szólnak és hosszúak. Így van ez most is, fogadjátok szeretettel egy február-márciusi út összefoglalóját folytatásokban.
Az első rész:
Ausztrália-Csendes-óceán hajóút
Az egész úgy indult, hogy beesett egy e-mail a postafiókomba. Voltunk már a Royal Caribbean-nal hajókázni és lusta voltam leiratkozni a marketing hírleveleikről, így nem volt váratlan, hogy időközönként jön egy-egy mail, ami meghív hol egy hajó fedélzetére, hol egy desztinációra. És ebben a levélben nagyon megbökte a szememet egy út: Irány a Csendes-óceán. 14 nap hajókázás Sydney-ből indulva, érintve a Fidzsi-szigeteket, Új-Kaledóniát, Vanuatu-t. Sydney egy korábbi útról amúgy is a legkedvencebb, kedvenc városaim toplistájának legelején tanyázik, a többi célpont is kimondhatatlanul egzotikusnak hangzott. És úgy jártam ezzel a reklám e-maillel, mint a légy a légypapírral: nem tudtam szabadulni tőle.
Aztán eljött az idő, amikor minden évben elgondolkodunk, hova szeretnénk menni nyaralni és nem jött szembe semmilyen más alternatíva. És akkor jött a foglalás. Előbb repjegyet vadásztunk. Szingapúron keresztül akartunk menni, mert egyrészt Ausztráliába eszünkbe sem jutna „egy seggel” elmenni, valahol meg kell állni út közben, másrészt mert Szingapúrban él egy rokon, akit útba akartunk ejteni. Hetekig tartott a repjegy vadászat, mert nem igazán akart értelmes verzió felmerülni értelmes áron. Repkedtek a Turkish Airlines-szok, British Airways-ek, Emirates-ek, Qatarok. Végül úgy sikerült foglalnuk, hogy Emirates vitt Szingapurba, majd onnan (mivel maradtunk két napot, nem kellett félni tőle, hogy a csatlakozást esetleg lekéssük, ezért nem kellett a jegyet egyben, egy légitársaságtól venni) Quantas vitt Sydney-be. Az egyetlen szépséghibája ennek az volt, hogy hazafelé az Emirates tett még egy kisebb kitérőt Saigonba is. Hát ennyi baj legyen.
Lefoglaltuk a hajójegyet is és van az az okosság, hogy mivel a hajó megy, akár veled, akár nélküled, ha valami közbe is jött, ezért már előző nap kinn kell lenni a kikötő városában, ezért Sydney-ben is foglaltunk egy napi szállást. Aztán következett egy jó hosszú várakozás (nincs olyan hosszú a centi, hogy vágni lehetett volna, mivel július végén foglaltunk idén februárra😊)
Aztán elérkezett a nap. Irány Ferihegy, ahol már várt az Emirates böhöm A330-asa. aztán viszlát hideg, viszlát tél. A szokásos profi és eseménytelen út után megérkeztünk előbb Dubaiba, ahol az aranytól, iPhone-októl, datolyától és miegyebektől roskadozó pultok között átvágtunk a terminálon és máris lendültünk tovább Szingapúr felé. Végre kipróbálhattam a telefonomra letöltött beszállókártyámat (pasi létemre kicsit kütyümániás vagyok és már akartam így utazni, mert volt már hogy volt ilyen a telefonomon, de Londonban a Heatrow-n, vagy Páriszban a Charles de Gaulle-on is nyomtattak nekünk szép papír alapút). Másik desztináció, másik gép, egy B-777-es vitt tovább, több ülésével, többedmagunkkal. Leszálltunk Szingapurban, ahol már unokatesómék vártak. Olyan érdekes ez a város. Igazából a nagy semmi, műanyag az egész. De mégis olyan monumentális, ízléses, lehet, hogy műanyag, de ha már hasonlat, akkor ez a műanyag Legoból van. Bejártuk ismét (mert egyszer már jártunk erre) és újabb jópofa szegleteket fedeztünk fel. Sentosa szigete, vagy a botanikus kert, vagy a belváros, mind-mind megint bájos és hívogató volt.
Két nap múltán irány Sydney. Nyolc órán át suhantunk a levegőben, de csak öt óra telt el az óránkon, az időeltolódás csak nekünk dolgozott odafelé. A szállásunkat úgy foglaltam, hogy a kikötőbe már ne legyen nagy vesződség lejutni a hajóhoz. A The Rocks negyed dombja tűnt erre a legalkalmasabbnak. Itt a „hangzatos” nevű Sydney Harbour Bed and Breakfast hotelre esett a választás. Az egész út legnagyobb mellényúlása volt. 4 csillagosnak hírdetik a hotelt, de ez egy kétcsillagos panzió. Odaértünk kicsivel dél előtt, amikor is közölték, hogy bocs, a szobánkat még takarítják, csak kettő után foglalhatjkuk el. Mondtuk, oké, de a csomagjainkat letennénk és elmennénk enni valahová, erre megmutatták a szobát úgy, szamárfészkesen, ahogy az előző vendég elhagyta, de a bőröndöket otthagyhattuk. Ekkor irány a város. Természetesen irány a Circular Quay, Operaházastól, óriáshajó kikötőstől, éttermestől, ajándékboltostól. Megmártóztunk abban a nagyon kozmopolita, nagyon laza hangulatban, ami belengi ezt a kikötőt, megcsodáltuk az ezer zöld, meg piros, meg mindenféle színű kompot, őrültködős csónakot, ami innen startol, átellenben pedig az impozáns Harbour Bridge állított hátteret. A Circular Quay U-betűjének bal szárában egy óriási óceánjáró állt a híd alatt, az Ovation of the Seas. Még nem a mi hajónk, de a hajóstársaság és a méret stimmelt, a mienk csak holnap fut be, addigra ez már elmegy. Visszaérvén a hotelbe szájhúzósan konstatáltuk, hogy még az ég világon semmi nem történt a szobánkkal (pedig a megbeszélt időt betartottuk, egy perccel sem előbb jöttünk). Négy csillag ide, négy csillag oda…Ekkor sarkamra kellett állnom és húsz perc múlva volt szoba. Ekkor megállapítottuk, hogy a szoba is olyan messze van, a négy csillagtól, mint az addig kapott szolgáltatás. Mindegy, egyetlen éjszakára jó lesz.
Az estének még egyetlen programja volt: Valentin nap lévén egy romantikus vacsorára elvinni a feleségemet. Ezúttal a Darling Harbour volt az úti cél. Jót sétáltunk, közben megszámlálhatatlan fiatal párt láttunk, ahogy szépen felöltözve andalogtak valamerre, a lányok kezében egy-egy szál virággal. Mi egy pár évvel ezelőtti éttermet kerestünk, de nem találtuk meg, valószínűleg már más az üzemeltető, ezért végül egy szimpatikusba ültünk be és nem csalódtunk, nagyon finom vacsit kaptunk a Szerelmesek Napján. Már csak egyet kellett aludni, hogy induljon a kaland.
Aznap éjszaka persze a mobil klíma (egy 4 csilalgos hotelben???...) méretes csöve miatt tárva hagyott ajtón özönlöttek be a szúnyogok, az alvás ádáz harcba torkollott a vérszívókkal. Nem mondom, hogy nem vártam már a hajó kényelmes kabinjára. Másnap reggel aztán csak lesétáltunk a domboldalon, beálltunk a hosszú-hosszú sorba a kikötőben (elvégre 3600 ember akart beszállni szűkös időkeretbe). Átestünk a szokásos határátlépési procedúrán. Aztán beléphettünk a hajóba, az Explorer of the Seas szélesre tárta előttünk a kaput. Érdekes volt, hogy korábbi hajóútunkon már a hajóra lépés előtt voltak kis standok, ahol nyakbaakasztót és egyéb szuveníreket lehetett kapni, itt nem. Az első bálozóknak említeném, hogy nagyon is érdemes venni egy ilyet a szobakártyának már az első napon.
Már hónapok óta megvolt a szobaszámunk kabinunk, most megkerestük. Aztán elmentünk ebédelni. Egyébként minden grammra, dekára, színre szagra teljesen ugyanolyan volt, mint a korábbi útunkon a Freedom of the Seas-en, ezért otthonosan mozogtunk a hajón rögtön. Talán még a Promenád díszmegvilágítása is ugyanúgy váltogatta egymást😊
Egy kis jövés-menés a fedélzetek között, majd a kipakolás és máris kifutottunk. (A kipakolásban azért volt egy kis fennakadás, egy idő után feltűnt, hogy csak az egyik nagybőröndünket kaptuk meg. Már-már gyanakodni kezdtünk, amikor jött a szobafiú, hogy fáradjunk le a 2-es fedélzetre, mert gond van a bőröndünkkel. Lementünk és sokadmagunkkal beálltunk a sor végére, akinek mind „gond volt a bőröndjével”. Hamar kiderült, hogy nem a bőrönddel támadt baj, hanem a van bennük valami tiltott. Garmadával kobozták el az elektromos hosszabbítókat – nyilván a tűzveszély legcsekélyebb rizikója miatt – az én bőröndömben pedig volt egy gyilkos kés, egy bűnös svájci bicska.) Aztán tényleg kifutottunk. A hajó „kitolatott” a Circular Quay U-betűjéből, felettünk állt terpeszt a Harbour Bridge az öböl átellenes csúcsán az Operaház fehér igazgyöngye tündökölt. A hajó aztán méltóságteljesen elúszott mellette, minden szögből megcsodálhattuk a tenger felől is Sydney fő nevezetességét. aztán elhúztunk a hadikikötő mellett, ahol benn állt Ausztrália mindkét repülőgép hordozója is, szépen lassan, méltóságteljesen laffogtunk kifelé a Botany Bay-ből. Az öböl szája előtt a kis révkalauz hajó elköszönt és mi kifutottunk a nyílt Csendes-óceánra. Az első úticélunk nem volt messze, alig több, mint 200 kilométerre északra, Newcastle-be tartottunk. Érdekes volt, hogy míg a Botany-bayben mintha tükörlapon korcsolyáztunk volna, utána a nyílt óceánon lassan elkezdett hintázni ez a giga bálna, a Csendes-óceán nem volt barátságos.
Nem, a hajó nem tud a városi kikötőben kikötni, ott csak kis hajók férnek el. Mindenképp kell valamilyen transzfer a nagy hajók kikötője és a Vieux Port (a belvárosi kikötő) között. Van msc-s busz, vagy taxi, ill. van egy, a városba tartó busz is, de ahhoz kb 1 km-t kell gyalogolni. Érdemes nézni az msc honlapját, figyelni a hajódat, hogy mikor hol köt ki (webcam + térképen is mutatja), így lehet készülni, hogy melyik kikötőből mennyire macerás elérni a várost. Nápolyban, Palermoban kb a főutca elején szállsz ki a hajóból, Barcelonában is majdnem, Marseille, Róma nem ilyen.
Kérdésem, hogy a hajó nem a városi kikötőben köt ki? Előző kérdésemre adott válaszodból úgy értettem, hogy a dotto indulási helyét gyalogosan is el lehet érni. Itt viszont taxiról van szó. Mekkora távolságra van kb.?
Sziasztok, tegnap jöttünk haza az első (de nem az utolsó) hajó utunkról. MSC Opera. Minden fantasztikus volt, annyira, hogy már tervezzük a következőt. Néhány nap múlva teszek fel képeket és olyan infókat, amikre én is vadásztam korábban.
Mi először taxival elmentünk a pakba, onnan vissza a Sagrada-hoz szintén taxival és onnan már gyalog vissza a Rambla felé a kikötőbe a T 3-as buszhoz. Közben még a piacot is megnéztük. A taxi négyünknek megérte, kb. 30 euró volt összesen.
Sziasztok, tud nekem valaki segítenni abban, hogy Cannes-ben hol találom az MSC terminálját? Pontos címre lenne szükségem, hogy esetleg tudjak szállást foglalni a közelben. Köszönöm szépen.
Keresgéltem vissza amit akkor írtam, de nem találom. Barcelonában a kikötő-Güell között talán 20-22 €-t fizettünk, Marseilleben is ilyen nagyságrendre emlékszem a hajó és a városi kikötő között (kb dotto állomás). Marseilleben volt az msc-nek shuttle busza is, ami bevitt ugyanoda kb. Nekünk a taxi akkor azért volt kényelmesebb, mert 2 kisgyerekkel utaztunk, babakocsival együtt.
Megint én. Két kisgyerekkel mi így csináltuk: kiszálláskor taxi, elmentünk a Güell parkba (jegyek megvéve itthonról), onnan eltaxiztunk a Sagrada Familiáig, mi ide nem mentünk be, csak kívülről néztük meg (hogy maradjon későbbre is valami). Onnan végig gyalogoltunk a Kolumbusz szoborig, La Rambla, Gótikus negyed, bazilika. Útközben volt időnk egy helyen tapast ebédelni is. Fárasztó volt, de jó. A legtávolabbi ponton kezdtünk és onnan közeledtünk a kikötő felé.
Tapasztalataitok alapján, belefér ennyi minden 8 órába gyalogosan?
T3-as busszal bemegyünk a Kolumbusz szoborig, onnan La Rambla, Pl Catalunya, Casa Batllo, Casa Mila, Sagrada Familia (a jegyeket megveszem online) majd a Diadalív, Ciutadella park, vissza a Kolumbusz szoborhoz, majd busszal vissza a hajóhoz.
A Güell parkot nem hiszem, hogy bele tudjuk venni a napba..meg hát kell hagyni valamit a következő alkalomra is ;-)
Akkor gondolom úgy működik minden, mint Marseilleben, be kell állni a sorba. A Filmpalotától indul, 10 - 20 óra között, rendszeres időközönként.. meg fogjuk találni.
Cannesban még nem dottóztam, nem tudom sajnos (ideje lenne végre újra hajóztunk). De gondolom a kikötőt útba ejti, meg fogjátok hamar találni. (szintén szőke :) )
174, quai du Port (opposite the restaurant “Au Doyen”)
Könnyen megtalálható, jó hosszú sor lesz előtte. Mi reggel kötöttünk ki, egyből a dottó állomásához mentünk. Talán a második induló járattal fel is mentünk a templomhoz.
Tanácsot szeretnék kérni olyan olvtárstól, aki járt Marseille-ben dottóval, hogy honnan indul a járat. Könnyen megtalálható? A kikötőtől hogyan találunk el oda?
Mi május 25-én indulunk Genovából az MSC Fantasiaval. Valaki esetleg jön közületek ezzel a hajóval?
